Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Ásítottam egy nagyot. Majd még egyet, s közben már másodszorra sikerült megbotlanom, és majdnem hasra esnem a saját lábamban. Azonban még ez sem tudott kizökkenteni abból az elvarázsoltan-álmos állapotból, ami a mai nap folyamán megszállt. Pedig nem mondhatnám, hogy későig fent voltam előző este, nem vagyok az az éjszakai bagoly, kivéve, ha valami kalandban kell részt vennem, vagy titkos Télapót játszanom Rudolffal. Tegnap egyikben sem volt részem sajnos. Mégis úgy nézhetek ki szerintem, mint aki buzgón tanul egész nap és éjjel, és emiatt fáradt. Ennek a gondolatnak örültem amúgy. Talán, ha úgy nézek ki mint aki sokat tanul, akkor a vizsgáim is jók lesznek majd. Tavaly is egész jól sikerültek, idén sem izgulok miattuk, csak ezt a tanulós-időszakot nem szeretem. Annyi minden mókás dolgot lehet csinálni helyette! Hóembert építeni - tényleg, van még hó? Bújócskázni, Rózsa nénivel sütit sütni, Csongor után leskelődni... ilyenek.
Most nem tudom, merre igyekeztem épp. Arra sem emlékszem, hol voltam ezelőtt. Nem figyeltem, merre járok, csak automatikusan vettem be a kanyarokat, vagy lépkedtem föl, esetleg le a lépcsőkön, ha épp útba estek. Most még az sem villanyozott fel, hogy nyugodtan ugrálhatnék a köveken, ahogy szoktam, kikerülve a gonosz vonalakat és repedéseket. Most mindegyikre ráléptem.
Először nem lettem figyelmes a hangokra, vagyis hallottam őket, de valahogy nem érdekeltek, mentem tovább. Aztán rájöttem, hogy pont a hangok forrása felé igyekeztem, és így egyre kíváncsibb lettem.
A következő jelenetben pedig már egy lány kiáltozott, majd lehuppant a földre. A portrék körülöttünk pedig nagyrészt nevettek, vagy csak egyszerűen zajongtak. Csodálkozva néztem rájuk, morcos akartam lenni, és azt mondani nekik, hogy nem szép dolog kinevetni valakit! Ám nem jött ki hang a torkomon. Nem is hallottak volna meg. És egy picit szorongtam is a jelenlétükben, ám ezt megpróbáltam elfojtani, így gyorsan a lányra szegeztem tekintetem.
Egy sóhajtással leküzdöttem a félelmet, ami ilyenkor megjelent mindig, majd közelebb lépkedtem, és a kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem őt a földről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Ermelinda


Megnyugodtam, amikor a lány elfogadta a segítségemet. Bár, amikor behunyta a szemét, akkor megfordult a fejemben, hogy lehet fél tőlem. Abban nem voltam biztos, hogy az előbbi kiabálásának, amiből még épp sikerült egy keveset elkapnom, is én voltam-e a címzettje, de ezzel nem is törődtem most. Kíváncsi voltam, mi lehetett rajtam, ami megijeszthette. Talán az ebédnél véletlenül bájitalt ittam a málnaszörp helyett, amitől átváltoztam valami szörnnyé? Körbepillantottam, miközben még mindig kinyújtva volt a kezem. Tükröt kerestem, hogy megnézhessem magam, de csak a hangoskodó portrék pislogtam vissza rám. Az egyik grimaszolt is, mikor ránéztem, ezért gyorsan és zavartan elkaptam róla a tekintetem.
A lányt pedig végül sikerült felsegítenem a földről. Amíg leporolta a ruháit, és összeszedte a könyveit, óvatosan ismét a festmények felé pillantottam. Engem kicsit zavart, hogy minket néznek, bár voltak, akik a saját dolgukkal foglalkoztak. És mintha kutyaugatást is hallottam volna!
Mindenesetre ebben a hangzavarban kissé nehéz volt megérteni, amit a lány mondott. A nevét nem hallottam jól,talán a Lindát igen, de úgysem erősségem megjegyezni ezeket, így nem is nagyon éreztem magamban késztetést, hogy újra rákérdezzek. Azért kedvesen mosolyogtam, bár bizonyára látszott rajtam, hogy eléggé feszengtem. A Levitás szót azonban tisztán hallottam, amire fellelkesülve magamra mutogattam.
- Én... - szólaltam meg, ám úgy éreztem, ez a hangerő kevés lesz ahhoz, hogy eljusson a mondandóm beszélgetőtársamhoz. Nem adtam ám meg magam olyan könnyedén. Néha ki lehet engem hozni a sodromból, és most a portrék ezt el is érték. Morcosan ráncoltam homlokom, majd megköszörültem torkom, és ismét kinyitottam a szám, hogy most már hangosabban szólhassak.
- ... én is Levitás vagyok! - úgy éreztem, soha nem beszéltem még ilyen hangosan. Nagyon furcsa volt. Kezemmel gyorsan kettest formáltam, és reméltem, a lány ebből megérti majd, hogy az évfolyamomat akartam ezzel mutatni.
El is felejtettem bemutatkozni, de ismét elkalandoztam a festmények felé. Szerettem volna megkérdezni a lánytól, miért ilyen zajosak ezek a portrék, és már majdnem rászántam magam, hogy ismét kiabálni fogok, amikor valami lekötötte a figyelmem. Felcsillant a szemem, rögtön az imént felfedezett festményhez siettem.
Miután odaértem, és vetettem rá egy pillantást, visszafordultam a lányhoz... Lindához, mert nem feledkeztem ám meg róla! Intettem a kezemmel, hogy jöjjön ő is, közelebb. S ha így tett, akkor nem mást látott a képen, mint puha kiscicákat, ugrándozva, gombolyaggal játszva. Nagyon szerettem az állatokat, főleg az ilyen apróságokat. Én nem időztem sokat ennél a képnél, rögtön tovább szaladtam egy másikhoz. Ebben az volt az érdekes, hogy csak egy képkeret volt, fekete háttérrel. Arra voltam kíváncsi, vajon van-e itt egy gomb, amit ha megnyomunk, akkor bábjáték jelenik meg, és valami vicces mesében lehet részünk. Egészen közel hajoltam a képhez, meg voltam róla győződve, hogy az a gomb létezik. Teljesen elmélyültem a kutatásban, mikor hirtelen egy borzas hajú, szakállas, csúnya ember jelent meg a képkereten belül. Ettől pedig annyira megijedtem, hogy ellöktem magam a faltól, majd elbotlottam a saját lábamban, s ezúttal én huppantam le a földre. S most én lettem a nevetés tárgya. Gonosz portrék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Búzakorpás kekszeket szorongatva a kezemben bóklásztam a folyosókon. Vagyis inkább lábujjhegyen osontam, amiben segített az is, hogy nem volt cipő a lábamon, csupán a térdzoknim, így nem vertem nagy zajt a cipők kopogásával a folyosó kövén. Ami kicsit hideg volt, és hiába a vastag, kötött zokninak, néha lábujjhegyre kellett emelkednem, hogy ne fázzon az egész talpam. A zajtalanságomnak köszönhetően, főleg a kanyaroknál sikerült ráijesztenem egy-egy épp befordulni akaró diákra. Ám cserébe ők is megijesztetettek engem azzal, hogy megijedtek, így kvittek voltunk. Bár volt egy fiú, aki csúnyán rám szólt, hogy nem kéne kémkednem utána. Én meg csak motyogva bocsánatot kértem, pedig nem is utána kémkedtem. Sőt, valójában nem is kémkedtem! Inkább kutattam valaki után. Ehhez a művelethez kellettek amúgy a kekszek is, de erről még mesélek később.
Ma délután túl voltam végre az összes vizsgámon! Vagyis, Bájitaltanra elfelejtettem bemenni, de ha jól értelmeztem a szabályokat, attól még léphetek évfolyamot. Nagyon remélem, hogy így van, mert egyrészt nem szeretnék csalódást okozni se otthon, se Csongornak és Rózsa néninek. Mind szurkoltak értem a vizsgaidőszakban, Csongi meg mindenféle agyserkentő ételt és sütit készített nekem. Másrészt pedig voltak terveim a jövő évvel kapcsolatban. Egyelőre azonban nem aggódtam túl sokat a feledékenységem miatt, volt most más, ami kitöltötte a gondolataim nagy részét.
Szóval, ma felmentem a szobámba, ahogy vége volt a vizsgának, hogy pihenjek egy picit. Beszélgettem Arnolddal, a szfinxemmel, de hamar kimerített a sok találós kérdésével, így inkább azon kezdtem el gondolkodni, milyen programot szervezzek Rudolfnak, a még mindig antiszoc plüss rénszarvasomnak. Ám, ahogy körbepillantottam erre a gondolatra a szobában, rájöttem, hogy Rudolf nincs sehol! Egyből a legrosszabbra gondoltam: biztos elszökött. Kérdeztem Arnoldot, látta-e, de a homályos kérdés-szerű válaszaiból csak arra jutottam, hogy oké, nem elszökött, hanem elveszett. Biztosan kiment sétálni valahova, és nem talált vissza. Azon nyomban felugrottam az ágyról, még cipőt húzni is elfelejtettem. Nem volt időm ilyenekre. Már félig kint voltam a folyosón, amikor eszembe jutott a mese, amiben a gyerekek nem akartak eltévedni. Így hát felkaptam az éjjeliszekrényemen lévő tányérról az összes kekszet, és így indultam neki a keresésnek.
A keksz pedig arra kellett, hogy apró darabokat törjek belőle, és azokat elszórjam a Levita klubhelyiségtől kezdve, arrafelé, amerre épp jártam. Valamiért azt gondoltam, Rudolf ebből majd tudni fogja, merre kell hazatalálni.
Épp a Bejárai Csarnokba érkeztem, eszembe jutott, hogy talán kiment levegőzni. Elmerengve bámultam ki az ablakokon, ahogy elhaladtam mellettük, és még idejében sikerült megállnom a lány előtt, még mielőtt nekimentem volna.
- Öhm... bocsi. - Motyogtam zavartan, miközben kikerültem őt. Indultam volna tovább, de aztán mégis inkább megálltam, és megfordultam, az előbbi lány felé.
- Nem láttál véletlen erre egy rénszarvast? - Kérdeztem halkan, reménykedve. Majd eszembe jutott, hogy személyleírást is kéne adnom róla, mert így akármelyik másik rénszarvasról lehet szó!
- Kicsi, kábé ekkora... - Lehajoltam, hogy a talajhoz képest megmutassam a kis plüss magasságát.
- ... piros orra van, és Rudolfnak hívják. - Egészítettem ki, miközben felegyenesedtem. Aham, azt hiszem, ennyi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Kissé feszengve álltam a lány előtt, és nagyon-nagyon reménykedtem benne, hogy látta Rudolfot. Már majdnem minden helyet felkutattam érte, de eddig egyetlenegy nyomot sem találtam, amiből arra következtethettem volna, hogy ő a közelben lehet. Az is lehet amúgy, hogy elrabolták! Na, erre még nem is gondoltam, azt hiszem. Nem szökött el, ennyi biztos... vagyis nem biztos. Nem tudom, Arnold mindig olyan furin válaszol, lehet én meg nem is jól értelmezem a mondatait...á, nem tudom. Figyeljünk inkább a lányra.
- Hát... nem szokott legelni, ő inkább a sütit szereti. Szaladgálni pedig még nem láttam, bár attól még lehet, hogy szokott. Csak amikor én ott vagyok, akkor nem nagyon. - Magyarázom neki elgondolkodva, tényleg nem láttam még Rudolfot szaladni!Seprűn repült már, de nem egyedül persze, nincs neki olyan miniseprűje mint Kumának. Csak úgy utasként. De nem, szaladni nem.
Ezek és ilyesféle gondolatokkal a fejemben kicsit kiszakadtam a valóságból,és meg is feledkeztem egy kicsit segíthetekmegkeresniamúgyRunavagyok-ról. Tekintetem az egyik ablakra vándorolt, miközben közelebb lépkedtem hozzá, így a szerencsével határos módon nem lettem a lány lendülő karjának áldozata. A többi eseményt homály fedi részemről. Szemeimmel a tájat fürkésztem, szaladgáló rénszarvas után kutatva. Nagyon megmaradt most ez a fejemben, hogy Rudolf a tudtom nélkül futkozik. És mi van, ha eltörte a lábát, és most valahol, egy árokban fekszik, sérülten... nem. Megráztam a fejem, nem akartam ilyen negatív gondolatokat, általában a kevésbé tragikus magyarázatokat szerettem, így most is egy sima eltűnésnél maradok, és ennyi.
Azzal vissza is fordultam a lányhoz, és hirtelen nem is tudtam, mi van. Vagy, hogy miről beszélgettünk eddig, vagy most nekem kellene válaszolnom,esetleg kérdeznem?
- Öhm... - a kezemre pillantottam, amit ebben a pillanatban fel is emeltem - Kérsz sütit? Búzakorpás. - Kínáltam a lányt.
- Amúgy mész valahova? - Pillantottam a sporttáskára, majd elkerekedett szemmel, hirtelen megint a lányra néztem.
- Vagy te is megszöksz?