Emily

Az idegességen kívül, a fáradtság miatt is elég rossz kedvem van. Egész nap utaztam és ráadásul 3 órán keresztül hallgattam, hogy egy házaspár lényegtelen hülyeségeken veszekszik, miközben a gyerekük a babakocsiban bömbölt. Szívem szerint fölvettem volna a kicsit és kivittem volna onnan, hogy ne kelljen máris ezt hallgatnia. Gondolom, hogy milyen élete lesz, ugyanis az a házasság már elég reményvesztettnek tűnt. Nem hinném, hogy túl sokáig együtt maradnának és természetesen a kisfiú fog a legjobban szívni. Pont, mint én. Lehet, hogy ezért érint ez ilyen érzékenyen, de akkor is igazságtalan ez az egész. Hiszen nem mi tehetünk arról, hogy hova születünk, de a szülőknek tisztában kéne lenniük azzal, hogy mennyi felelősséggel tartoznak, amikor eldöntik, hogy ők gyereket vállalnak. Ez egy életre szóló döntés kéne legyen. Én már több éve elhatároztam, hogy valahogy segíteni fogok az ilyen gyerekeken ha felnövök. Nem azért, mert olyan adakozó lélek lennék, hanem, mert vissza kell adnom azt, amit a nevelőapámtól kaptam. És sokkal eredményesebb, ha nem egyenesen támadok. Bár mostanra már úgy gondolom, hogy az is elkerülhetetlen lesz...
Ahogy megérkeztem máris jól megöntöztek egy pohár forró kávéval, ami nem esett valami jól. Mit ne mondjak, ennél már úgyse lehet rosszabb napom, ráadásul a csaj semmi megbánás jelét nem mutatja. Már indulnék is, mondván, hogy "á egy ilyennel nem is éri meg szarakodni", amikor végre összekapom magam és megnézem, hogy kivel is van dolgom. A meglepetés olyan erővel hat, hogy egy pillanat alatt ki is megy a fejemből az előbbi incidens. Valahogy olyan érzésem van, mintha Emily jelenléte megint ugyanúgy megnyugtatna, mint akkor régen. Soha nem jöttem volna rá magamtól, de ez nagyon hiányzott már. És ő is.
- Mint látod, én ebben a pillanatban érkeztem. -mutatok a bőröndökre.- Hmm... Igazad lehet! -
Hirtelen megdöbbenek, ahogy elhajítja a bögrét és a nyakamba ugrik, de igazából ő mindig is ilyen volt és pontosan ezért kedveltem annyira. Olyan, mint én. Leszarja, hogy mit gondolnak az emberek, csak az a lényeg, hogy mi a fontos neki. Szorosan magamhoz ölelem, majd fölkapom és megpörgetem őt a levegőben. Közben persze hangosan nevetünk. Néhányan még meg is fordulnak a folyosón és lenézően rázzák a fejüket, de ez engem egy pillanatig nem tud érdekelni, mert hosszú idő után tényleg teljesen őszintén tudok mosolyogni. Ezért már megérte fölkelni!
Gyorsan el is tűnik a pillanat varázsa, amikor Em pontosan eltalálja a számomra legkínosabb témát.
- Figyelj, tudom, hogy ez szemétség volt tőlem, de egyszerűen annyira gyorsan és erőteljesen romlott a helyzet otthon, hogy nem éreztem elég személyesnek mindezt levélben leírni. Persze ez nem mentség, de ha adnál nekem még egy esélyt és esetleg leülnék valahova, akkor megbeszélhetnénk. És engem is érdekel, hogy mi történt veled. -
Látom Emilyn, hogy tényleg mérges amiért így cserben hagytam. Remélem, hogy legalább egy kicsit is meg tudja érteni a helyzetem és nem hagyja, hogy kizárólag a büszkesége irányítsa. Azért gondolok egyből erre, mert magamról is tudom, hogy a saját büszkeségem miatt nagyon haragtartó tudok lenni és ezzel a lánnyal tényleg annyira hasonlítunk egymásra, hogy még egy egyszerű pillantásában is magamra ismerek és így könnyen rá tudok jönni, hogy mit érez. 
~Nagyon jó lenne most beszélgetni vele egy kicsit...~

Dávid

Először még talán meg is fordult a fejemben, hogy segítek letakarítani a felsőjét, vagy hogy bocsánatot kérek, amiért nekem jött, és kiömlött a kávém, de azok után, ahogy rám förmedt, rögtön elszállt ez a jótékony szikra a lelkemből. És persze nem bírtam ki szó nélkül. De a mondanóm végére már megenyhült a hangom, és csak az öröm volt jelen. Aztán persze jött a nyakbaugrás, amin még én is meglepődtem, mármint magamon, hogy ilyenre is képes vagyok. Ritkán fordul elő, hogy ennyire kimutatom az érzéseimet, de ebben az esetben valahogy máshogy volt, tényleg őszinte meglepődéssel, és öröm árasztott el. Tudtam, hogy nála is ugyanez a helyzet, ahhoz képest, hogy mindössze két hetet töltöttünk el együtt, és akkor ismertük meg egymást, annak is már több éve. Ki merem jelenteni, hogy jobban ismerem őt, mint akárki mást. Vicces helyzet alakul ki, azután, hogy a nyakába ugrok. Rögtön magához szorít, és még pörögni is elkezdünk, amire hangosan, és önfeledten felnevetek. Körbe sem nézek, bár biztos vagyok benne, hogy többen is idiótának néznek minket, sőt, néhány festménynek még a nem helyeslő ciccegő hangját is hallom, és biztos vagyok benne, hogy a banya az, akivel az imént vesztem össze. De valahogy nem tud érdekelni, igen, csak az számít, ami fontos, és nem hagyom, hogy az ilyenek befolyásolják a kedvemet. Soha nem is hagytam, az már nem én lennék. Ebben is nagyon hasonlítunk Dáviddal.
-Jóó, látom, hülye kérdés volt, csak szerintem sokkot kaptam vagy nem tudom.. De hogyhogy ide jöttél?
Még boldogan vigyorgok rá pár pillanatig, de persze aztán csak jön az elkerülhetetlen, a felelősségrevonás. A megszakadt kapcsolat gondolata még mindig ott motoszkált a fejemben egy nagy kérdőjellel. Akkor tudom, hogy nagyon sokáig magam alatt voltam emiatt, de hát mindegy. Kérdőn nézek rá továbbra is, várva a választ, ami hamarosan érkezik is, bűnbánással. Mikor meghallom az okokat, a kérdő arckifejezés rögtön aggodalommá válik át, és csak hümmögök meg bólogatok.
- Hát, rendben, megértem. De azért egy aprócska levéllel megdobhattál volna, hogy na most rossz a helyzet, nem tudok veled is foglalkozni. De egy részről viszont megértem. Esélyt? Haha, ne viccelj, nem is kell esélyt adni, én nálam nem játszottál el semmit. Így, meg hogy tudom az okokat, főleg nem. Mondjuk velem nem sok minden történt, de mindenképpen össze kéne ülnünk. Akár most, vagy nagyon fáradt vagy? -
Mosolygok rá kedvesen, tényleg nincs már bennem semmi harag. Más esetben biztos, hogy még hagytam volna, hogy szenvedjen az illető, küzdjön csak meg azért, amiért itt elhanyagolt, most meg már beszélgetne, de ez más.
- És melyik házba kerültél? Vagy még nem osztottak be? -kíváncsiskodom tovább, miközben a lábammal a szanaszét szórodott bögredarabkákat összébb rugdosom, és leülök a lépcsőre.

Em

Nagyon ideges lettem a póló ügy miatt, de ez csak részben köszönhető a tényleges történésnek. A bosszúságom oka sokkal komolyabb, mondhatni az életem. Hisz már évek óta ebben a borzalomban éltem, ebben nőttem fel. Annyi előnyöm azért származott a dologból, hogy iszonyatosan megerősödtem és megtanultam szó nélkül elviselni a dolgokat. Megtanultam, de nem állítom, hogy ezt alkalmazom is. Ha tehetem, akkor mindig kiállok az igazamért és addig küzdök, amíg nem alakul minden úgy ahogy szeretném. Csak sajnos vannak olyan helyzetek, amikor ez egyszerűen lehetetlen és olyankor muszáj tűrni.
Amilyen rossz kedvvel érkeztem, pont annyira fel is vidít a találkozás Emilyvel. Saját magamnak se igazán vallottam be, de tényleg hiányzott a lány és legfőképp a beszélgetés. Amióta megszakítottam vele minden kapcsolatomat, azóta senkivel nem tudtam megosztani a problémáimat és csak gyűlt bennem a sok sérelem, ami már nagyon kikívánkozik. Egyedül attól félek, hogy olyan formában fog ez előtörni belőlem, amivel vagy másokban vagy saját magamban okozok kárt. Ezért is adok hálát, hogy most újra találkozhatok Em-el, azt hiszem a legjobbkor tér vissza az életembe. Pontosan amikor szükségem van rá.
- Semmi gáz, velem is előfordul. Igazából ez is hosszú sztori, de az a lényeg, hogy az a... szemétláda... küldött.-
Borzasztó nehéz most kiejtenem ezeket a szavakat a számon, hiszen már olyan hosszú ideje nem beszéltem senkivel a nevelőapámról, hogy nem is emlékeztem milyen fájdalmas tud ez lenni...
Amikor épp kezdenék teljesen megnyugodni, akkor jön a nagy váltás. A számonkérés. Hosszan magyarázok, ami lehet, hogy csak mentegetőzésnek tűnik, de én egyáltalán nem annak szántam. Tényleg őszintén sajnálom, hogy ez történt, de szeretném eltemetni a múltat és új lappal indulni.
- Igazad van... Tudom, hogy nem így kellett volna intéznem és köszi a nem második, második esélyt. Nem, igazából nagyon is jól esne most egy kis beszélgetés, csak nem nagyon ismerem még a helyet, úgyhogy neked kell eldönteni, hogy merre menjünk. Bár először talán praktikus lenne lepakolni ezt a sok cuccot.-
Én is elmosolyodom és érzem, hogy újra eltölt az a bizonyos békesség. Elindulok Emily után, de nem ülök le, mert már így is egész nap egy helyben feszengtem. Inkább körbe nézelődök és egy pillanatra se állok meg.
- A Rellonba. Tudod, hogy hol van az? Mert szerintem oda kéne mennem először.-
Remélem, hogy Em tisztábban van az ilyenekkel és tud nekem egy kicsit segíteni.

Dávid

Komoly tekintettel, de közben mosollyal az arcomon figyeltem, hogy mit készül mondani. Tudtam, hogy elég bonyolult náluk otthon a helyzet, és kényes a téma, mindent elmondott még akkor. De ahogy levettem a hanglejtéséből, és az arckifejezéséből, a helyzet talán még rosszabb lett. Próbáltam bátorító mosolyt küldeni felé, és kicsit jobb kedvre deríteni. Bár addig sajnos nem tudok semmit tenni, amíg nem tudom miről is van szó pontosan. Az igazat megvallva, lehet, hogy utána sem, talán a legnagyobb segítséget azzal tudom nyújtani neki, ha meghallgatom, és beszélgetünk róla. Csak nem tudom milyen kedve van. Ha magamból indulok ki, néha nagyon jól esik, ha kiadom a dolgokat magamból, de néha meg az ilyen emberek, akik segíteni akarnak csak az őrületbe kergetnek. Tudom, tudom... nagyon hangulatember vagyok, az a probléma.
- Akkor látom még mindig nem javult a helyzet. De hát hogy küldhetett ide? És anyukád mit szólt erre? Hosszú sztori, na akkor egyre jobban az az érzésem, hogy nagyon gyorsan le kell ülnünk beszélgetni. -
Húztam fel a szemöldököm. Nem akartam nagyon belemenni itt a témába, inkább csak felszínesen megtudni, hogy mi a helyzet. Jobb lett volna valami csendesebb helyen, nyugodt körülmények között, ahol mindössze ketten vagyunk. Bár ebben az iskolában még a falnak is füle van, ez az egy dolog, amit nagyon utálok benne. Ha valami pletyka van, fél órával később az iskola fele tudja, a következő tíz percben meg már az egész.
- Nem ismered? Ó, ne már, miért?-nevetek fel halkan. - Na, akkor az attól függ melyik házban vagy.-
Mosolyogva nézek rá fel a lépcsőről, de ő nem ül le. Inkább csak várom, hogy válaszoljon, hogy melyik házban van. Amikor pedig meghallom, hogy Rellon, a vigyor rögtö szétterül az arcomon.
- Na neee, komolyan? Én is ott vagyok. Micsoda véletlenek. Akkor mi lenne, ha elmennénk a Rellonba, és esetleg megmutatnám, hogy hol van az újak szobája. És akkor vagy ott vagy az én szobámban megbeszélhetnénk mindent... Vagy ahogy neked jó. -
Ajánlok fel neki pár lehetőséget, csak tud már választani közülük egyet. Bár ha csak a kastélyt szeretné felderíteni, abba is benne vagyok. Csak az a lényeg, hogy vele lehessek, és megoszthassunk mindent, ami az elmúlt két évben történt velünk. Mondjuk azigazat megvallva, nekem is van mit mesélnem, mert ha azt vesszük az életem 180°-os fordulatot vett az elmúlt két évben, és nem biztos, hogy a jó irányba. Válaszként rögtön bele is egyezik, hogy akkor menjünk el a házunk klubhelységébe, és keressük meg a szobáját, így pár percen belül már csak a törött bögredarabok jelzik, hogy az imént még voltak ott valakik.

Szemedre vigyázz!

Fruzsi kíváncsian várta, mi lesz a prefi reakciója a freskók gyanúsabbnál gyanúsabb röhögcsélésére. Újabb kérdésekre számított a golyócskákkal kapcsolatban. Azonban a lány kellemes meglepetést okozott neki, azzal, hogy hanyagolta a témát, és felhívta a rellonos figyelmét, hogy még csak be sem mutatkoztak egymásnak.
- Jól mondod, nem akarok - vágta rá gondolkodás nélkül a kérdésre. Ha egyszer már kérdezték, nem fog hazudni... éppen erről. Persze tudta ő, hogy az eridnos nem fogja ennyiben hagyni a témát, de Fruzsi szívesebben maradt a névtelenség homályában, ameddig csak lehetett.
Az alku említésére kíváncsian húzta fel a szemöldökét, és érdeklődve hallgatta a vöröskét. Hosszú másodpercekig fontolgatta az ajánlatot, ami egyrészt igencsak csábító volt. Megússza valami 'lightos' büntivel, és másnapra a folyosó is iszapban fog úszni. A prefi is büntet, csíny is megtörténik. Bárkinek megfelelő ajánlat lett volna. Bárkinek, de nem Fruzsinának. A rellonos lány gyomra sosem bírta a megalkuvást, persze képes volt erre is, ha már minden kötél szakadt, ha egy nála minden tekintetben feljebbvalóval üzletelt, ha tényleg úgy látta, hogy előnyös számára az alku. Most azonban nem ez volt a helyzet. Volt ugyanis egy sajátos szabályrendszere a kihágásokat illetően, ami elég egyszerűen működött alapjában véve. Ha sikerült bünti nélkül megúsznia, boldogság volt, de ha a bünti már elkerülhetetlen közelségbe került, akkor ahelyett, hogy visszább fogta volna magát, inkább durrbele még rátett a dologra egy lapáttal. Persze ezt a képletet néha bonyolította, hogy ki akarta éppen megbüntetni és hasonlók. Csábító volt ugyan, hogy titokban maradjon csínytevő kiléte, de ennek a biztosítását Fruzsina nem akarta a prefire bízni. Nem szerette az efféle elvarratlan szálakat.
- Hm.. Korrekt ajánlat. És ne vedd magadra, de... - villámgyorsan előkapta a pálcáját, és a prefi kezében lévő golyóra bökött vele - amit a lány hiába nyújtott vissza korábban Fruzsinak, a rellonos nem vett tudomást a gesztusról. A golyó halk pukkanással kidurrant sok kis apró sárpöttyöt hagyva a lányon. A poén az volt benne, hogy ha az ember "Suvickust" használt, vagy  mugli módon vízzel próbálta letakarítani a sárfoltokat, akkor azok gyors léptékkel szaporodni kezdtek, mindent belepve, amihez hozzáértek. Csak akkor tűntek el, ha az ember teljesen kiszárította őket, merthogy ez a sár magától sosem szilárdult meg. De ha már  Fruzsi a prefit elintézte, nem hagyhatta félben a munkát, gyors egymásutánban aktiválta a folyosó falára tapasztott galacsinokat is. Így a sötétben nem volt látványos a dolog, de ha majd másnap a manók nekiállnak takarítani az lesz.
Fruzsi fejében megfordult, hogy na most kéne lelécelnie gyorsan, de inkább nem mert hátat fordítani a prefinek, csak módszeresen hátrálni kezdett, pálcáját védekezésre készen tartva. Egy ilyen akció után általában ugyanis nem vállon veregetést szokott kapni.

KisBogár

'Lizbeth

Öröm. Kész röhej ez a szó. A többi mézes-mázassal együtt, amelyekről azt hiszed, bearanyozzák a napjaidat és az egész életedet. Mekkora baromság az egész! És ez is minden egyes embernek mást és mást jelent. Van, akinek egy ágyba hozott omlós briós és a forró kávé illata adja meg ezt az érzést, másoknak egy újonnan méregdrágán beszerzett ruha egy olyan üzletből, ami a nevéről híres de a minőségéről nem éppen. Megint másnak az okoz örömet, ha a haverjaival elmehet egy kocsmába és detoxra piálhatja magát, vagy a beteg, idős, őszülő szőrű német juhász kutyája odamegy hozzá és a fejét az ölébe hajtja. Mindenki megélheti valahogyan, csak nekem nem fog megadatni, hogy élvezhessem tovább pár hónapnál. Szinte csak belekóstolok a mennyországba, de ahova tartozom, a pokol mindig visszaránt magával a mélységbe. Ezt a csipetnyi önfeledt érzést pedig minduntalan elengedem, hisz ha kapaszkodnék belé, csak felsérteném a bevonatát. Nem az, hogy én sosem voltam boldog, sőt, szinte egy egész év megadatott, hogy élvezhessem. De amint az ördög megjelent, én szinte pattantam és engedtem el a fényt, nehogy utoljára lássam. No persze egyre nehezebb lesz visszamenni a fénybe, ami nem is csoda. Félek attól, hogy tönkreteszem, bemocskolom a világosságot, az örömöt.. saját magammal. Ezt persze senki se érti meg. Hogy is érthetné bárki is! Senki sem éli az én életemet, senki sem tudja, hogy ki vagyok valójában, honnan jöttem. Talán páran, 4-5 ember, és nekem ők jelentették a méz egy cseppjét, ami édesnek hatott.. Hmm.. Öröm. Miért van az, hogy annyian átélik nap mint nap? Hogy bármikor, amikor elhaladok a folyosón, mosolygó és boldognak tűnő emberek mennek el mellettem, mintha ott sem lennék. Nem is akarok mostanság beszélni senkivel se, még azokkal se, akik számomra az élet édes oldalát jelentették. Ez a nagy büdös helyzet és nincs mit tenni. Ha akarnék, talán végleg meg tudnék állni a fény vagy az örök sötétség mellett.. Idővel így is, úgy is választani kell. Talán nem én fogom meghozni ezt a döntést, talán csak rajtam fog múlni, nem tudom, de még nem akarom, hogy biztos legyen akármelyik is. Mert akkor a másikat elhagyom, és 99% van arra, hogy én lefelé fogok esni.
Lassan magamra húztam egy fekete nadrágot, egy zöld, valamilyen fehér írásos szövegű pólót és egy barna-fekete kockás kardigánt. Cipzárját egy darabon felhúztam, az ujjait könyékig feltűrtem és elindultam valami kajaféle után nézni. Cigarettás dobozomat a szobában hagytam Baileys-szel és Debrával egyetemben. Kezeimet zsebre vágtam és előre nézve, egyenes háttal végigvonultam a kihalt, koromsötét folyosón. Csupán pár portré mozgolódott, ahogy elhaladtam mellettük, de szerencsémre a számításaimhoz képest elég hamar elértem  a konyháig. Nem akartam nagy feltűnést okozni, így mielőtt belöktem volna az ajtót, körbetekintettem, és oldalra néző tekintettel léptem be a helységbe. Ahogy a kezeim lecsúsztak az ajtóról, az halkan visszacsukódott a helyére, én pedig szemet-szájat tátva figyeltem a manók reakcióját. Ahogy átléptem a küszöböt, hatalmas csend támadt, és vagy 10 másodpercig csak futtattam a pillantásom a tőlem balra eső manótól a legszélső jobbra esőig. Nyeltem egyet, és azon nyomban hangos csiviteléssel kezdték magyarázni, hogy pont jókor jövök. Mielőtt megmukkanhattam volna, már egy rakat édességet toltak elém és széles vigyorral várták, hogy egyáltalán mit kívánok. Kérdőre vont tekintettel álltam fel a székből, és mintegy menekülési út, észrevettem egy ajtót. Sandán körbepillantottam, elvigyorodtam, majd két lépéssel ott termettem a kiszemelt helyen. Még mielőtt utánam jöhettek volna, becsuktam.. becsaptam az ajtót és elreteszeltem belülről. Pálcámat előszedtem és halkan egy lumos-sal fényt csiholtam.
Ahogy próbálták betörni az ajtót, hátrapillantottam és tökéletesen pontosan valamibe rendesen hasra estem. Hanyatt fordultam, egy ideig még csak vártam, hogy betörnek, de elhalkult majd elhalt a dörömbölés az ajtón. Pálcám magam mellé ejtettem, lehanyatlottam a földre, kezeimet pedig a fejem alatt összekulcsoltam. Azt hiszem a reggelt vártam, vagy valakit, aki nem manó, és segítene.

David

 Ősz van. És ezzel mindenki teljesen tisztában van. Igen ám, csak nem mindenki szereti, kivéve persze engem. Ilyenkor minden olyan csodás lesz és földöntúli. Sokan úgy gondolják, hogy az ősz és a tél az elmúlás időszaka. Nem értem miért, hiszen ilyenkor mindig születik valami új, még ha néha nem is jó értelemben. A színek olyan pompázatosak, hiszen a levelek, narancssárga, piros, sárga, barna színben tündökölnek. Minden olyan más lesz, megváltozik. Én is. Ez azért van, hiszen hamarosan itt lesz a szülinapom és egyben a szüleim halálának évfordulója is. Most már nem rettegek tőle, mint korábban. Elfogadtam és valamelyest képes vagyok azzal a tudattal élni, hogy nincsenek itt mellettem. Ám a szívemben mindig jelen vannak, illetve az álmaimban, az emlékképekben is tudok rájuk emlékezni, és fel tudom idézni azokat a pillanatokat is, amikor egy-egy ölelést vagy puszit kaptam tőlük, amikor megfogtam a kezük, illetve amikor láttam rajtuk, mennyire szeretik egymást és mennyire szeretnek engem. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat, hiszen azok voltak életemnek a legfontosabb emlékei. És azok is maradnak. Illetve, azért szeretem még annyira a tavaszt, mert ilyenkor hideg van. Nem azt mondom, hogy szeretek fagyoskodni, de sokkal jobban bírom ezt az időt, mint a 40 fokot. Ilyenkor legalább van okom arra, hogy teát vagy forró csokit ihassak a kandalló előtt. Igen, nekem ezek jelentik az Őszt, semmi más.
Ma sem csináltam mást igazából, csak kint jártam a Kastély körül és a tájban gyönyörködtem, ahelyett, hogy elmentem volna vacsorázni. Igazából, nem is nagyon érdekel az étel, ellennék én anélkül is. Csak a gyomrom nem gondolta így, ezért indultam útnak a konyhába, hogy elcsenhessek valami finomat és ne kelljen üres és korgó gyomorral lefeküdnöm. Lassan lépegettem előre, tekintetemet előre szegeztem, hogy még csak véletlenül se mehessek neki senkinek sem, bal kezemet a pulcsim ujjába dugtam, míg jobb karommal viszont a falamat simogattam. Úgy látszik, nem tudok leszokni erről a szokásomról, de hát egye-fene. Persze, a portrék már nem voltak épp rózsás kedvükben, amikor elhaladtam előttük. Nem nagyon tudott érdekelni, sőt, amikor valamelyik elkezdett rimánkodni én csak kuncogtam, mint egy őrült. Megmondtam, hogy nem vagyok ép elméjű, ugye? Hát persze!
Kinyitottam az ajtót, amint odaértem. Rögtön vagy tíz kis fejecske sündörgött előttem, és mindegyik rám nézett hatalmas szemükkel. Én is rájuk mosolyogtam és már is előadtam a "megrendelésemet":
- Kaphatnék esetleg egy sonkás szendvicset és citromos teát? Tudjátok, kihagytam a vacsorát és nem szeretnék üres hassal lefeküdni - mondtam, majd megint elnevettem magam. A manók hevesen bólogattak és vidáman neki láttak az étel elkészítésének. Nem tudom mi van ma velem, olyan fura vagyok. De ha tudnám, hogy David lenne a zárt ajtó mögött, nem biztos, hogy ugyanígy itt ülnék békésen és mosolyogva. Ki tudja, mi történne akkor. Majd meglátjuk.

'Lizbeth

Beletörődtem már egy ideje a megváltoztathatatlan sorsomba, már nem próbálok evickélni ellene. Semmi sem történik véletlenül, mindennek van oka, és hiába tennék bár mit - annak is lesz következménye, ami szintén meg volt írva.
Ragyogóan elfeküdtem ott a sötétben. Amiről épp az imént merengtem, mintha utat nyert volna a tudatomban. A sötétség, a harag, a gyűlölet, a fájdalom és semmi egyéb..
Valami elkezdte nyomni a hátamat, így jobb kezemet elvettem a fejem alól és kicsavarva a hátam alá nyúltam. És kihúztam egy..Sodrófát! Pompás! Bezártam magam valahova, ahol kottasötét van és még egy ilyen tárgy is a hátamba állt. Komoran megingattam a fejem és egy laza csuklómozdulattal elhajítottam a fát. No persze, gondolkozhattam is volna előtte, de kissé berozsdásodtam mostanság e tekintetben. Szóval repült a tárgy, amíg nem találkozott egy - valószínűleg - fém szekrényszerűséggel. Hatalmas csörömpölés, amire - mivel váratlanul ért - rendesen megijedtem. Azonnal megragadtam a pálcámat és az ajtó felé kezdtem csúszni. Idővel egy pár másodpercnyi szünet után az összes fém és másból készült edény, ami a polcokon volt, szép ívben estek le egyre nagyobb zsiballyal. Fél perc alatt elkotortam mindent, ami a menekülésem útjában volt, behúztam az ajtót és gyakorlatilag szó szerint kiestem. Nagyobb volt a lendület, mint akartam, így a hátam érintkezett a talajjal és addig másztam a könyökömmel kifelé, amíg a lábam is kiért abból a helységből. Ismételten elengedtem magam, de mielőtt teljesen megnyugodhattam volna, egy tucatnyi manó vett körül.
- Én .. egy adag valami kaját .. izé .. krumplipürét kérek valami őő.. pörkölttel.
Igyekeztem minél nehezebb ételt kitalálni, és ahogy ezek elhagyták a számat, már szét is széledtek. Azonban azon az ajtón, ami mögött eltűntek, már meg is jelent pár jobban öltözött manó egy szendviccsel és egy pohárral a kezükben. És csak ekkor vettem észre, hogy nem vagyok az egyedüli éjszakai vendégük. Pillantásommal lassan követtem a mozgásukat, és még mielőtt megláttam volna, hogy ki van benn, nagyobbat vert a szívem. Nem tudom mire számítottam, tanárra, szellemre, prefektusra.. Mondjuk valahol igaz, hogy prefektus bukkant rám, de.. Nos, nem gondoltam volna, hogy így látom viszont. Hamar összeszedtem magam, talpra álltam, leporoltam magam ott, ahol tudtam majd elraktam a pálcámat.
- Üdv! Hogy vagy, hmm?
Odamasíroztam hozzá, majd kissé darabos mozdulatokkal, de adtam az arcára egy puszit. Ez is mint valami rossz vicc. A tök sötétből kijőve egyenesen a fényt találom. Amint a szám elvált az arcától, egyik kezemmel a hajamba túrtam és elmosolyodtam.
- Éjszakai vacsora? Azt hittem, csak nekem lehet ilyen elvetemült ötletem.
Lassan végignéztem a lányon, mint aki életében nem látott még nőt. Újfent elmosolyodtam - 1 napon belül már másodjára! - majd odaléptem az asztalhoz. Lizbethre pillantottam a vállam fölött, hogy velem tart-e, vagy inkább most azonnal eltűnik.

David

 Magam sem tudom miért, de olyan voltam, mint aki nem normális, és ez most a nálam megszokott őrültségnél is rosszabb volt. Kedvem lett volna mindenen nevetni vagy csak egyszerűen vigyorogni, mint a tejbetök. Igaz, úgy is tettem. Olyan voltam, akár az Alice Csodaországban a macska. Pontosan úgy vigyorogtam, mint ő csak én nem tűntem el. Pedig ha tehetném, szívesen eltűnnék. Nem tudom, de egyszerűen jól esne. Mondtam, hogy nem vagyok ép elméjű. Teljesen megőrültem, mintha nem is én lennék, vagy mintha dilibogyót kevertek volna az italomba vagy nem is tudom. Kedvem lenne táncolni, mindent elfelejteni, szórakozni. Furcsa, nagyon. Rossz előérzetem van, de mégsem. Olyan, mintha rajtam kívül lenne még valaki itt, de nem látok sehol senkit, csak a manókat.
- Gyerünk Elizabeth, szedd össze magad! - suttogtam magam elé, megpofoztam magam, majd újra elvigyorodtam. A manók, akik nem az én szendvicsemmel foglalkoztak, kérdőn pislantottak felém, mire én legyintettem nekik, hogy nincs semmi baj. Elmosolyodtak és csinálták tovább a dolgukat. Most már nem csak az emberek, hanem a manók is jót röhögnek rajtam és hülyének néznek. Úgy látszik, ez valami betegség lehet, hogy nem tudok nyugton maradni és normálisan viselkedni. Ujjaimmal az asztalon kalapáltam, míg a kajámra vártam, hangos puffanásra, majd csörömpölésre lettem figyelmes. Az ajtó mögül jött, amelyik be volt zárva. Felhúztam szemöldököm, ám vigyorom már csak mosollyá halványult és úgy fordultam az említett ajtó felé. Fogalmam sem volt arról, hogy mi vagy éppen ki lehet odabent. Meg akartam tudni, de szerencsére legyőztem a kíváncsiságomat, így nem mentem oda, hogy kinyissam. Nem kellett sokáig várnom és az ajtó magától kinyílt. Illetve nem is magától, hiszen egy ember nyitotta ki, ráadásul nem más, mint David. Nem szóltam semmit, csak nagy szemekkel meredtem rá és vigyorogtam. Igen, az előbb még mosolyogtam, de most már vigyorogtam. Hogy miért? Nem tudom. Talán azért, mert teljesen meg vagyok kergülve!
Először észre sem vett, ami valljuk be, jól jött. Legalább rendezni tudtam arcvonásaimat. Most már úgy bámultam rá, mint egy normális ember és csak mosolyogtam. Nagy ez a kastély, de soha nem hittem volna, hogy pont itt találkozok, ráadásul pont vele. Azért, jó volt látni, hogy nincs semmi baja és még mindig ugyanolyan rosszfiú. Persze, azért megváltozott. Kissé furán viselkedett. De ez már nem az én bajom, igaz? Attól még, szeretem. A manók végre meghozták a szendvicsemet és teámat, amit rögtön le is raktak az asztalra, de én nem törődtem vele, hanem Őt néztem. Észrevett, aminek az lett az eredménye, hogy újra elvigyorodtam. Normális vagyok én?
- Szép estét! Jól, köszönöm. És te? - olyannyira gépies szavak voltak, hogy nagyon. Nem tudom miért, de most valahogy így sikerült kimondanom, minden egyes szót. Próbáltam egy kis életet erőltetni magamba, ami sikerült is, valamennyire. Mikor megpuszilt, beleborzongtam, de nem szóltam semmit, csak mosolyogtam. Mintha minden a régi lenne, nem igaz? Hát, fogjuk rá. Sok minden történt azóta.
- Pedig igazán ismerhetnél és tudhatnád, hogy nem éppen vagyok ép elméjű - kuncogtam. Csak azért se fogok eltűnni és itt hagyni. Erős vagyok, képes vagyok bármire még arra is, hogy szembenézzek a valósággal és a félelmemmel. Viszont, a kíváncsiságom megint felül kerekedett rajtam és nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, mégis mit csinált odabent. - Egyébként, mit csináltál te ott?
Mutattam az ajtóra, majd a tea felé nyúltam, hogy megkeverhessem. Kérdem én, vajon mi lesz ebből a beszélgetésből? Tudjátok mit? Nem akarom tudni a választ. Majd meglátjuk, mi fog történni.

Yarista

Verocskah

Yarci

Vercsi

Yarci

Vercsi

- Ó, hát ne haragudj, véletlen volt. - kuncog a lánnyal együtt, mert jól számított. A navinés is kineveti saját magát, ezt viszont szereti bennük, hogy nem olyan sértődékenyek. Talán meg is könnyebbülhetett a másik miközben  szembe leül vele a rellonos, és Vera szemeit kezdi figyelgetni. Yarista a szemeket kedveli igazán, sok mindent meg tud állapítani belőlük, ráadásul szereti az ívüket figyelni, na meg a csillogó tekinteteket. Hátratekint miközben jól szórakozik a lány előadásán. ~ Nos, ő nem Bonnie, őt elérte a kétes hírnevem. De inkább mondjuk valósnak, hiszen mégiscsak tudja mindenki, hogy ki vagyok. ~ Büszke magára, bár tény, hogy ezt a hírességet nem kizárólag a kviddicsnek köszönheti nagy bánatára. Tényleg sok manó nézegeti őket, de amint hátrafordul a rellonos, gyorsan kereket oldanak, a bátrabbak pedig úgy tesznek, mintha csinálnának valamit.
- Azt mondta, hogy Széles Verocska, igaz? Akkor Széles tanár úr az apád? - azt is hozzáteszi gondolatban, hogy Aliyaah, meg az anyád lesz, ha minden jól alakul. Azóta nem találkozott a lánnyal, de nagyon reméli, hogy már kezd rendeződni körülötte a helyzet. Na, meg azt is, hogy nem jönnek utána majd az apja megbízottjai, hogy visszarángassák a lányt a szülőföldjére.
- Csak felesleges kör lett volna, és úgy is szimpatikus vagyok, ahogy te is nekem. Szóval kár a szócséplésért, hogy megkérdezzem. - vállat von somolyogva, miközben Havaska meghozza az ételét, amiért egy tükördarabbal lesz gazdagabb.
- Hogy én? Éhes vagyok. Meg most értem vissza Svédországból az edzésemről, kicsit... - itt elszisszenti magát hosszan - elbeszélgettem az egyik játékostársammal. Mivel ő elég jól betintázott, még haza is kísértem, és csak aztán jöttem vissza, ráadásul a helyen nem volt kaja. Itt viszont a leves vár rám, ha megbocsájtasz, el is kezdem. - bár nem vár engedélyt, de azért megkérdezte és már hozzá is lát. Miközben olyat fejen vág, mint aki mindjárt élvezettől nyúl ki a finom leves hatására, Vera még egy bocsánatkéréssel is előhozakodik.
- Tudom én, hogy jó vagyok hozzájuk. Kedvelem a hegyes fülűeket, például azért, mert ha rendes vagy ilyen nagyon finom levest csinálnak. Egyébként jó étvágyat, ha még nem mondtam volna. - kanalaz tovább, szokás szerint, szinte már művészien habzsolja be a kaját. Hiába akarna ő simán enni, a már belenevelték a szép étkezési szokásokat.
- Mesélj valami jót szép szemű, mi újság a navinébe? Ott egész sok barátom van. - két kanalazás között kérdez, miután lenyelte az ételt.

Vercsi

Úgy néz ki, hogy Yar mellétrafált. Ez azért is lehet, mert fogalma sincs, hogy hány éves, vagy hogy hogyan is néz ki Adorján, de egy tippnek jó lehetett volna. Nos, nem jött be.
- Á, bocs, nem ismerem a professzort, csak tudom, hogy itt tanít. Ja, hogy te gyerek? Jobb is így, majd meglátod, a legtöbb felnőttben csalódik az ember. A gyerekek legalább megmondják, hogy mi bajuk veled. - húzza fel a vállait egy rövid időre, majd kényelmesen hátradől a székében, de csak egy pillanatra.
- Nem. De ezt ne vedd sértésnek, csak ismerem a diákokat, akik ha jól neveltek nem járkálnak takarodó után a kastély falai között. - finoman rákacsint Verára, hogy kár próbálkoznia ilyenekkel. Viszont a leves túlságosan vonzó, ám mikor egy újabb kanállal merítene, a navinés leányzó elcsaklizza tőle az adagot. ~ Hát ez fájhatott kis szívem, én forrón szeretem ezt is. ~ kuncog magában és egy ironikus mosoly ül ki az arcára.
- Ugye, megmondtam. Havaska nagyon jó hozzám. Persze, hogy forró, te kis lopós. - elkuncogja most már magát, nem bírta bent tartani a nevetést. Nem sajnálja a lányt, hiszen ő volt a szemtelen, mondjuk nem is zavarta, hogy beleevett a kajájába. Jópofa volt és tetszik neki, hogy nem kis mimóza.
- Szóval nincsenek barátaid, pedig egész jó fejnek tűnsz innen. - kicsit elhajol oldalra és úgy figyeli a lányt. - Meg innen is. - felkacag a mókázás miatt, majd ő tovább eszi a levesét, nem is fújja. Ő szereti, ha ilyen forró és minden egyes újabb kanállal, szinte feltöltődik.
- Hát csinálj valami baromságot és tudni fogják, hogy ki vagy. - megvonja a vállait az öniróniára.
- Ha nem lenne Bonnie, még ötletem is lenne, hogy mit. - kuncog fel két kanalazás között, a leves pedig szép lassan de elfogy.

Yarci

Vercsi

- Ha lesz időm ilyenekre, majd csatlakozom. Remélem eléggé le fog foglalni a kviddics, hogy csak aludni és játszani, meg edzeni tudjak. - megvillannak a szemei, mert ha eddig nem volt Vera előtt nyilvánvaló, akkor most már megtudta, hogy Yaristát mindennél jobban csak a kviddics érdekli. Felnevet a Felagundról alkotott véleményen, még egy kis leves is kifolyik a száján, amit azonnal letöröl egy ki tudja, hogy honnan előkerült tiszta szalvétával. Igazából ösztönös volt a mozdulata, ahogy odanyúlt, talán Havaska hozta még ezt is a rellonos celebnek.
- Ne már, mert megfojtasz. - nevet tovább. - Vén kujon? Inkább elismerésre méltó, hogy meg tud még fogni ennyivel fiatalabb nőket, pedig ő aztán elég mormogi medve. Adorján - ha hívhatom magunk között így -, tudom, hogy nem vén kujon, mert... - itt egy pillanatra eszébe jut, hogy nem kéne pletykálkodnia, nem tudja, hogy mit tud és mit nem Aliyaah-ról Vera - ...halottam ezt-azt még tavaly. - fejezi be gyorsan, és rápillant a lányra, hogy akar-e még valami köpködőset mondani, de aztán befalja a következő adagot. Vera tovább bizonygatja, hogy ő jó gyerek, Yar pedig nem áll le vitatkozni vele. ~ Nekem tökmindegy szivi. ~ Üzeni a szemeivel is, és hogy nyomatékot adjon az üzenetnek még vállat is von.
- Rendben, a forró csoki a kedvencem, szóval ezt az ígéreted biztosan be fogom hajtani Verocska. - elvigyorodik, majd befejezi a leves éltüntetését. Ahogy figyelni kezdi, a lány rájátszik a stírölésre, amit Yarista rendkívül szórakoztatónak talál.
- Látod, még modell is lehetsz, amatőrnek ügyes vagy. - bókol egy picit, majd mintegy varázsütésre megjelenik egy manó, aki nem más, mint az előbb távozott Havaska. Két forró csokit oszt ki a vendégeknek, majd elviszi Yarista elől a tányért, ha pedig Vera is megette már, akkor az övét is.
- Köszi, te vagy a legtündéribb manócska! Artúr után persze, mert még megsértődne, tudod... - javítja ki magát, a kis manónak pedig felcsillantak a szemei.
- Őt mikor hozod el bemutatni? - kérdezi kíváncsian, de Yarista erre a választ nemigen tudja.
- Majd valamelyik szünetben megpróbálom becsempészni, de nem lebukni ám... Még bajom lenne belőle. - az, hogy a manóknak is lehet belőle bajuk, már nem említi, mert úgyis magára vállalná a lehetőséget és behazudna az érdekükben valamit. Széles mosollyal távozik Havaska, a fiú pedig újra Verának szenteli az áthelyezett figyelmét.
- Bármi,ami kilóg a sorból. Gyújtsd fel Jim bá' irodáját például. Az elég feltűnő... Bár... Te jó kislány vagy, szóval ez nem lehetséges... - morfondírozik. - Vagy járj egyszerre két pasival és szembesítsd őket véletlenül egy zsúfolt helyen... Hidd el, lesz aki megjegyzi a neved. - kuncog, és óhatatlanul Amira jut eszébe. Na meg Mck.
- Ha tanácsot akarsz ilyesmiben, keresd a navinében MacKenzie-t, másodéves. Ő aztán tud ilyen furmányos dolgokat... - ajánlja fel a barátja segítségét. ~ Na azt hiszem, hogy az tuti lenne! ~ kuncog magában és belekortyol a forró csokiba.

'Lizbeth

Mit csinálok én itt? Ahogy másztam kifelé a kuckószerűségből, egyre csak ez járt a fejemben.
Pillanatokkal később, mikor Elizabethet megláttam, ismét ez a kérdés hangzott fel bennem, csak sokkal erősebben. Most vajon mit gondolhat rólam? Egy kamrából másztam ki, miután az egészet összedöntöttem és igen, úgy nézek ki, mint aki nincs teljesen magánál. Bár az a mosoly az arcán nagyon összezavart. Mintha Ő a helyzet magaslatán lenne, élvezné, sőt, tetszene neki, hogy így látjuk viszont egymást. Remek, mondhatom. Kis hatásszünet után végül feltornáztam magam a földről, és ahol tudtam, ott leporoltam magam. Ahogy odamentem hozzá, és robotszerűen egy puszit nyomtam az arcára, amit nem viszonzott, még jobban megzavarodtam. Elléptem tőle, majd kezeimet keresztezve megfogtam a pulóverem alját, elkezdtem húzni fölfelé és végül kibújtam belőle. Pólómat gyorsan lehúztam a hasamon, mert a fölötte lévő anyaggal együtt kissé följebb csúszott mint kellene. Odavágtam a kardigánt az egyik padra, mert hirtelen.. nagyon melegem lett.
- Én is. Egy kicsit talán melegem van, de nem vészes.
A válasz eleje nem volt teljes mértékben igaz, mivel kissé szét vagyok csúszva mostanság. De a második fele eleget tett az igazságnak. Barna bozontomba túrtam ujjaimmal, majd dobtam a következő témát. Nem lepett meg a válasz, ismertük már egymást nagyon jól, szóval egy pár válaszát szinte előre meg tudtam volna jósolni.
- Ó, hát persze. Aki engem ismer, az biztosan csak a vigyorgóból szökhetett meg.
Próbáltam elütni egy elég lapos poénnal ezt az épelméjű dolgot, majd míg ezt kiböktem neki, már le is ültünk. Ő a szendvicse elé, én meg Vele szembe. Egyik kezével elkezdte kevergetni a teáját, majd egy váratlan pillanatban, mikor pont másfelé révedtem el, felkuncogott halkan. Féloldalas mosolyra húztam a számat, fogaimat kicsit kivillantva ezzel. Jajj, ez a nevetés, ez az arc, ezek a szemek, ez a lány..
- Hogy mi? Jaa, hogy ott. Hát, tudod a szokásos. Valahova ki kellett mennem WC-re. Oké, oké, nem. Nem tudom mit csináltam, vagy mit akartam ott benn.
Amióta megint cserben hagytam a lányt, sokszor azon kapom magam, hogy fogalmam sincs, mit csinálok. Erre se tudnék normális, elfogadható magyarázatot adni, hogy mi a rákért másztam be oda. Tényleg nem tudom. Ahhoz volt kedvem, de ez meg úgy hangzik, mintha most engedtek volna szabadlábra az őrültek házából.
Egyik kezemmel felkönyököltem a régimódi asztalra. Eleinte az államat támasztottam a tenyerembe, majd végighúztam a kezem az arcomon, a hajamon, és végül a tarkómon állt meg. Az ujjaim hidegebbek voltak, mint számítottam rá, és ahogy hozzáért hátul a bőrömhöz, kirázott a hideg és felállt a szőr a karomon. Arcom lefelé nézett, tekintetemmel viszont a barna prefektust fürkésztem. Ha elhagynánk a bájcsevejt, vajon mit mondana? Sohasem lesz velem többé olyan őszinte, és okot adtam rá. Nem egyszer. Talán végleg el kéne engednem, és nem mindig visszatáncolni hozzá megkeserítve ezzel az életét. Minél jobban kínzom, annál nehezebb lesz minden elválás. De.. Bármennyire is akarnám Őt, lehet, hogy nem ezt szánták nekünk odafent. Talán mindkettőnkre vár még valaki más, aki még mélyebb érzelmeket fog kelteni benne is és bennem is. Bár az szinte képtelenség, ennél jobban nem tud senki se szeretni..Szóval még mindig szeretem? .. Ez egy gyilkos szerelem. Mindkettőnket megölöm azzal, hogy szeretem. Ennek a gondolatnak a végére érve egy mélyet sóhajtottam, majd ismét a lányra tekintettem.
- Bocs. Mondtál valamit?
Akár mondhatott is, nem tudom. De inkább mondja azt, hogy nyugi, semmit, minthogy aztán valamire ne válaszoljak.

David

 Igazándiból, magam sem tudom, hogy miért vagyok most hirtelen ilyen. Ez nem természetes, ez nem én vagyok. Olyan, mintha egy csapásra megváltozott volna körülöttem minden. Ez így nem jó. Ezzel elrontok mindent. Pedig én rendesen szeretnék beszélni Daviddel, normális szeretnék lenni. Azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint azelőtt volt. Még ha nem is járunk már, akkor is ő a legfontosabb az életemben. Hiszen, soha nem szerettem még így embert. Akkor sem értem, hogy miért vagyok olyan, mint aki dilibogyót vett be. Lehet, hogy reggel valamit belekevertek az italomba, csak nem vettem észre? Nem értem, nagyon nem értem. De mégis, annyira abszurdum ez az egész. Vigyorgok, még akkor is, amikor Őt nézem, pedig nem kéne. Olyan, mintha próbálnék elfojtani mindent, mintha tudatni akarnám vele, hogy jól vagyok. Az igaz, hogy jól vagyok, de mégis, én nem akarom megbántani, se téveszmékbe kergetni, most mégis azt teszem. Komolyan, valaki vágjon fejbe, pofozzon fel vagy mit bánom én, mit csinál, csak ébresszen fel. Ez így nem jó, nagyon nem jó.
Válasza nem éppen volt meggyőző. Nem úgy néz ki, mint aki teljesen jól van. Olyan, mintha nem is a régi önmaga lenne, hanem csak egy mása. Vajon mi történt már megint? Azt hittem, jól megvannak Emmával. De nem. Megváltozott. Talán nem kéne belemennem, nem lehet folyton kíváncsi. Csak rá tartozik és nem fogom megsérteni azzal, hogy kérdezősködök. De, mi van ha… Nem Elizabeth, állítsd le magad! A kíváncsiságom az, ami mindig elront mindent, de ezt most nem szeretném elrontani. Azóta a nap óta most találkoztam vele először és nem szeretném, ha rosszul végződne ez a pillanat. Azt szeretném, ha újra mosolygós és boldog lenne, még ha nem is velem van. Azt szeretném, ha újra olyan lenne, mint ezelőtt. Talán olyan nagy bűn? Én már nem tudom. Össze vagyok teljesen zavarodva.
- Az biztos! - éreztem, hogy poén akart lenni. Nem illedelmességből, nem is azért mert megsajnáltam, hanem azért, hogy neki is jó kedve legyen, elkuncogtam magam rajta. Végül is, ha azt vesszük, igaz volt az állítás és valamilyen szinten nevetséges is. Megkavartam a teámat, de közben lesve rápillantottam és láttam, hogy mosolyog. Az a féloldalas mosoly volt arcán, amit én annyira szeretek. Legalább ezt elértem és félig-meddig mosolyog.
- WC-re, mi? Na ne szórakozz velem, drága. Szóval, nem tudod – ezt kicsit azért aggasztó. Nem tudja, hogy miért volt odabent? Tényleg nem önmaga. Látszik rajta. Valamit tenni kéne. Csak bámulom Őt, mintha még sosem láttam volna, és kezemmel minduntalan csak a teámat kavargatom. A szendvicshez még mindig nem nyúltam hozzá. Ah így folytatom, nem is fogok.
- Nem… nem mondtam semmit – feleltem. Éreztem, ahogy hangom megcsuklik, de utána újra visszanyertem a hangom. Egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül. – David, valami baj van? Nem éppen úgy festesz, mintha olyan jól lennél.
Most már egyáltalán nem mosolyogtam. Ki akartam deríteni, hogy mi van vele. Most már nem állíthatott meg senki.

'Lizbeth

Helybenhagyta a gáz poénomat, aminek hálás voltam. Nem tudtam volna ragozni, de értelmetlen is lett volna. És annyira meg nem volt érdekes meg jó, hogy lehúzzunk róla még egy réteget. Viszont az, hogy megmosolyogtattam a lányt, engem is szám elhúzására késztetett. Nem is tudom, az a kuncogás miatt volt-e, vagy más is benne volt, de ahogy a lányt néztem, hirtelen muszáj volt nevetnem. Kényszeres nevetési görcs jött rám, így mint egy állatból, egyszer csak kirobbant belőlem, és egy percig, amíg alább nem hagyott, teljesen hülyének éreztem magam. És nyilván Lizbeth is annak nézett, úgyhogy tök mindegy. Nagyobbakat lélegeztem, arcom kissé kipirult, de a féloldalas, sunyi vigyor ottmaradt a képemen, levakarhatatlan lett.
Huh, ahogy kimondta azt a szót, ami alapján akár házastársak is lehettünk volna..Kirázott a hideg. Valami meleg érzés áradt szét minden porcikámban, egy pillanat erejéig pedig elképzeltem, hogy minden van a régiben, semmi sem változott. Ahogy a szemeit fürkésztem, akkor révedt el a tekintetem, ami így mintha üveges lett volna. Csillogni kezdett és nem fókuszált sehova. Ekkor törtek rám azok az idióta gondolatok.
De legalább nem mondott semmit. Miközben hangja megcsuklott, már tudtam, mit fog kérdezni, így mielőtt feltehette azt, már sóhajtottam egy mélyet azon, hogy mit fogok válaszolni. A manók közben kihozták nekem is a rendelésemet, majd elém tették és szorgoskodva nagy jó étvágyakat kívánva elsomfordáltak. Nagyon ízletesen nézett ki, étvágygerjesztően, de abban a pillanatban valahogy a kaja volt a legutolsó dolog a Földön, amit kívántam volna. Fintor nélkül arrébb toltam magam elől a tányért és az evőeszközöket, majd kezeim összefonva támaszkodtam az asztalra.
Arra kérdezett rá, amire nem kellett volna. Beletenyerelt a tintába, tökéletesen pontosan. Az alapvető problémáim miatt, amiket ismer, az az egy gondom van, hogy hülye vagyok. Eleresztettem magamtól ezt a lányt, mint szinte mindig. Egy darabig jó volt, sőt, nagyon is jó volt Emmával lenni, de minket nem egymásnak teremtettek. Flörtpartnerként csodálatosan működünk, de nem egy kapcsolatra vagyunk hivatottak. Én egyre biztosabban látom, hogy ki az, akit úgy szeretek, hogy tényleg, mindent elsöprően, de ezt mégis hogyan mondjam el neki? Hisz épp most kérdezte meg! Ez így.. Túl bonyolult. Hazudnom kéne a lánynak, elég nagyot. Egyszer valaki azt mondta, hogy ha hazudni kell, akkor legalább nagyot hazudj, mert a kicsiknek nincs semmi értelme. Meg amúgy is, az ember úgy van felépítve, hogy hinni akar a hazugságokban.
Észre se vettem, hogy kezeim közben kibontakoztak a fonatból, és egyik kezem megindult a lány teás pohara felé. Valójában az ő ujjai volt a cél, de ahogy tudatosan felfogtam ezt, nem húztam vissza a kezem, csupán megállítottam.
- Nem vagyok egy helyzet magaslatán. Nagyon nem. Kib@szottul elrontottam, már bocsánat, és ha helyre is akarnám hozni, lehet, hogy jobb lenne meg se próbálni.
Sóhajtottam egyet ismét. Talán így van, talán nem. Nem tudom, akarja-e ő még helyrehozni a dolgot, vagy tényleg be kéne fejeznünk a dolgokat véglegesen.

David

 Arra vágytam, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt. De már sohasem lesz olyan. Talán tovább kéne lépni az egészen, én mégsem tudok. Szeretem ezt a fiút, és nem érdekel, mit csinált. Ő az egyetlen ember, aki képes megnevettetni, megvigasztalni, hülyeségeket csinálni velem, elfogad amilyen vagyok és én annyira szeretem, mint még soha senkit. Soha nem tudnám nem szeretni, mert így is úgy is a végén mindig újra beleszeretek, akárhányszor találkozunk. Nem tudok annak eleget tenni, hogy minden rendben legyen, és hogy  túltegyem magamat az egészen, viszont nem szeretni sem tudom. És akárhányszor bánthatnak, én mindig szeretni fogom és védelmezni. Talán, túl sokat akarok. Talán, túl önző vagyok. Csak magamnak akarom, de nem sajátíthatom ki, hiszen ő nem egy darab valami. Ő az életem értelme, de mégsem vagyok biztos benne, hogy a Sors azt akarná, hogy együtt maradjunk. Olyanok vagyunk, mint az elátkozott szerelmesek. Valami mindig elszakít minket egymástól. De aztán végül mindig egymásra találunk. Talán ez az egyetlen remény, ebben az egészben. Egy kis szikra is elég ahhoz, hogy elindítson egy futótüzet és felégessen mindent. Talán az az egyetlen pici kis szikra segíthet nekünk, hogy újra egymásra találjunk. De miért áltatom magam? Hiszen nem biztos, hogy Ő is ezt akarja. Szabad ember, azt csinál, amit akar és én nem akadályozom meg benne.
Most mégis úgy érzem, hogy valami nincsen rendjén. Túlságosan gépiesen viselkedik, mint ha nem is lenne tudatában annak, hogy hol is van és mit is csinál. Vagy megint csak én túlzom el? Lassan elhatalmasodik rajtam az üldözési-mánia. Lehet, hogy kéne találnom valami gyógymódot rá, mert a végén öregkoromra egy őrült macskás néni leszek. Talán nem. Meg különben is, utálom a macskákat. De most nem erről van szó, nem igaz? Tudni akartam mi van vele, de leállítottam magam. Érdeklődve hallgattam, hogy mit is akart az ajtó mögött, majd néztem, hogyan tolja el maga elől a vacsoráját. Persze, közben is őt néztem a pillantását kerestem, egy árulkodó jelet. Mi történt vele? Mi történt velünk? Miért vagyok én ilyen visszahúzódó? És Ő miért ilyen furcsa? Egyikünk sem önmaga, ezt már tisztán láttam eddig is. Ez így nem normális, én mondom. Mintha nem is ugyanaz a két ember volnánk, mint azelőtt. Ez így nem mehet tovább!
Rögtön rá is tértem a lényegre, és rákérdeztem, hogy pontosan mi is a baja. Láttam rajta, hogy viaskodik magával. Tudtam, ez mit jelenthet. Keze egyre közeledett felém, de aztán megállította. Lopva pillantottam arra az erős mégis gyengéd kézre, aztán megint rá. Újra a pillantását kerestem. Valami tényleg nagyon nyomaszthatta, mivel csak néhány másodperc múlván válaszolt nekem. Higgadtságot erőltettem az arcomra, amennyire tudtam. Nem bírtam tovább, jobb kezemmel, amivel a teámat kavartam, a keze felé nyújtottam és megfogtam. Megszorítottam. Azt akartam, hogy tudja, minden rendben.
- Honnan tudod? Igaz, lehet, hogy elvagyunk "átkozva", de nem tudhatod biztosra - suttogtam. Mikor az átkozva részre értem, hangomat még halkabbra fogtam, majd rendesen folytattam. Igaza van, de félek beismerni. Mert mi van, ha mégsem? Mi van, ha újra megpróbálnánk és működne? Ugyan, minek is áltatom magam? Naiv vagyok. Nagyon.
- Én... - nem fejeztem be. Viszont íriszeimmel még mindig őt néztem, és kezemmel a kezét szorítottam. Kérdem én: mégis, mi a fenét csinálok én?

Hopp, kopp, újabb ugrás. Lil szinte szökdécselt lefelé a lépcsőkön, élvezve az új lakkcipője hangját, amint csattog a sarka a kövön. Fekete harisnya volt rajta, és egy drapp és fehér ruha, a szokásos fodros kiadás, noha mióta iskolás lett, kicsit visszafogott a cafrangokból. Úgy érezte, hogy alkalmazkodnia kell ahhoz, hogy ő már nagy lány, aki hét közben még csak nem is otthon lakik, de belül még mindig nagyon gyerek volt, hiszen még a tizennegyedik születésnapjáig is volt pár napja.
Szóval a kis szöszi csak lépegetett, kezében egy nagyobbacska dobozt egyensúlyozva, miközben néha hátranézett, és sürgetően magyarázott a mögötte tekergő kígyónak.
- Syd, szedd már gyorsabban a lábad! Öhhh... szóval a hasad vagy mid, lent a konyhában jó meleg van.
Tudta, hogy azért mozog lassan, mert a folyosó nem épp a jólfűtöttségéről volt híres, de hát Sahti meg már egy fél emelettel lejjebb járt. Igen, Lil magával vitte esti kis kiruccanására a komplett állatseregletet, akikre két bátyja - a rendes meg a fogadott - távollétében ő vigyázott.
Aztán csak leértek a konyhába, és miután Lil belépett, le is rakta a dobozt a legközelebbi asztalra, és a körülötte álló manókhoz fordult.
- Hoztam nektek mézeskalácsot - jelentette ki, majd kinyitotta a dobozt. - A bátyám issszonyatosan jókat süt, és őszintén szólva... - elhallgatott, mert nem akarta megmondani, hogy otthon jobb a koszt, mint itt, és annak reményében hozott kóstolót, hogy a manókat ez majd ösztönzi.
Aztán jó pár perc beszéd következett, minek során meg kellett győznie a manókat, hogy igen, ezt elfogadhatják, és végül csak hogy ne legyenek egészen zavarban, leült és kért magának egy tál paradicsomlevest, Sahtinak meg valami húst. Syd csak szépen körbetekeregte a lányka lábfejét, örülve a konyha melegének.

Már nekiállt az ételnek, mikor Lil felkapta a fejét a nyíló ajtó zajára, aztán csak figyelt, amíg a fekete hajú srác bejött a konyhába. Mióta a kastélyban volt, igen sok embert sikerült megismernie, de ő nem tartozott közéjük, és még csak nem is látta eddig sehol.
Aztán a szőkeség megszólításra Lilnek éppen csak percent egyet a szemöldöke, méghozzá olyan mozdulattal, hogy azt le se tagadhatta volna, hogy honnan tanulta el, aztán mégis inkább megszólalt, amikor látta, hogy a fiú nagy ívben kikerüli Sydet, noha az csak éppen három méter. Igazából lehetne nagyobb is.
- Nem az enyém, hanem a bátyám pasijáé, én csak vigyázok rá. - Ezzel lehajolt, hogy végigcirógasson Syd fekete pikkelyein, olyan mozdulattal, ami inkább egy bolyhos nyuszikának járt volna, aztán visszanézett a fiúra. - De azért köszi. Gyönyörű, nem? - mosolyodott el végre Lil, majd újra lejjebb hajolt, hogy feltornázza Syd fejét az ölébe, aminek az lett a vége, hogy a kígyó inkább álmosan mozogva körbefonta a kislány térdeit, akit láthatóan ez egy cseppet sem zavart.
Közben persze Sahti, a finn sörről elnevezett norvég macska is közelebb jött, mert őszintén szólva eddigre már annyit evett, hogy az egyik manó egészen kezdett kétségbe esni, és mikor megunta, inkább játszótárs után nézett volna.
- Nahát Sahti, te áruló! - nevetett fel csengő hangon a csöppnyi gyerek, mire a macska csak hangosabb dorombolásba kezdett, és felnyújtózkodott az ismeretlen fiú térdénél kapaszkodva. Úgy tűnt szimpatikus neki a srác, ami azt jelentette, hogy Lilnél is eleve egy nagy piros ponttal indít.
- Ő Sahti - mutatott rá aztán a szőrös kiskedvencre, hogy bemutassa őt újdonsült pajtijának - ő pedig Syd - következett a sorban a fekete-kék kígyó. - Én pedig Lil vagyok. Nem akarsz leülni? - billentette végül kissé oldalra a fejét, amolyan kíváncsi kiskutyásan.
Sahti persze ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy felsprinteljen az asztalra, mert hát otthon már megszokta, hogy ott mereszti méretes hátsóját, ahol csak akarja, így Lil csak az után tudott újra a fiúra figyelni, miután odébb tette a macska farkát, amit az volt szíves kis híján a tányérjába lógatni.
- Egyébként... Miért nézel ennyire? Kikentem magam paradicsommal..? - mozdult automatikusan a lányka keze a szája felé, mert feltűnt neki, hogy a másik mindig figyeli.

Lil


*A kislány nagyon aranyos és nyitott. Valahogy mikor megszólította tudtam, hogy ő nem olyan, mint a többi ember. Nagyon hasonlít a kishúgomra, aki körülbelül egy idős lehet vele. Seah egy évvel azután én megszületett jött világra. Szüleim nem vártak sokat a következő gyerekkel, ráadásul akkor kisebbik bátyjám is csak három éves volt. Húgom jövőre lesz annyi idős, hogy jöjjön ebbe az iskolába, ezért is csodálkozom azon, hogy az a leányzó mit keres ilyen fiatalon itt. A gondolkozását a lány válasza zavarja meg, amire koncentrálnom kell. Bármennyire is figyelek, úgy érzem valamit rosszul értettem.*
- Bátyád pasija? * Miután kimondom, leesik nekem, hogy nem én értettem rosszul. Semmi bajom a homoszexuálisokkal, csak még nem nagyon találkoztam velük.*
- Bocsi, értem, csak egy kicsit meglepődtem. Nekem is van testvérem, szám szerint öt. Népes kis család. A húgocskám annyi idő lehet, mint te. Biztos jóban lennétek. Neked van a bátyádon kívül másik testvéred? *Tényleg így gondolom. Seah is olyan örökmozgó és szókimondó, mint ő. Figyelem, ahogy a kígyóval bánik. Én nem tartanék ilyen állatot, bár elijesztené a gonosz embereket. Bár a kígyótól félést le kéne küzdenem. A következő mondatára elmosolyodok.*
- Cuki *Mondom egy kis gúnnyal a hangomban, mert ezt az állatot nem éppen ezzel a szóval kéne jellemezni. A kígyó körbefonja a lány térdeit, de Ő nem szól semmit, így én is hallgatok. A következő mondatára megint csak egy mosollyal felelek. Az az egy év, ami köztünk lehet, olyan nagynak tűnik, de ez biztos az élet hozta így. A cica neve nagyon emlékeztet valamire, de nem jut eszembe, hogy mire. Megcirógatom a nyakát, de szememet még mindig nem veszem le a lányról. Nagyon sokat beszél, ennek csak az az egy hátránya, hogy csak rá tudok figyelni. Bemutatja a macskát, majd a kígyót is megismerteti velem. Végül pedig a saját nevét is elmondja. Hallom magamban, ahogy kiejti a szót, illik hozzá.*
- De, szívesen, úgy is enni szeretnék valamit. Te mit kértél?* Kérdezem kedvesen. Egyre szimpatikusabb a lány, és biztos vagyok benne, hogy jóban leszünk. Meg akarom ismertetni a húgommal, annyira összeillenek. Sahti addigra már az asztalon fekszik. Nagyon szerethető cica. Odanyúlok és megsimogatom. Érzem, hogy a bundája remeg, vagyis nagy valószínűséggel dorombol, vagy fázik, de inkább az előbbi, mert eléggé meleg van.*
- Megsimogathatom Sydet, persze csak ha nem eszik meg, csak megkóstol.* Mondom mosolyogva. Megvárom a választ, mert mi van, ha hozzá nyúlok és akkor hirtelen a hosszú teste ember alakú lesz, mert én leszek benne. Igen, meg várom a választ. Sajnos számítok a következő kérdésre. Gondoltam, hogy meg fogja kérdezni, de nem hittem, hogy ilyen hamar. Ügyes, nagyon ügyes. Két választásom lenne, hogy elmondom neki, vagy nem. Eddig egyszerű, csak melyiket válasszam. Hazudhatnék neki, de olyan aranyosan néz.*
- Egy kicsit paradicsomos a szájad széle. Különben pedig szájról olvasok. Még kisebb voltam, mikor egy baleset miatt elveszítettem a hallásom. * Mondom végül el az igazat. Megbízok benne, és tudom, hogy ő nem fog kicsúfolni.*
- Különben Min Woo vagyok!  

Min Woo

Lil első pillanatban egyáltalán nem értette, hogy miért is kérdez vissza olyan döbbenten a srác, mert neki teljesen megszokott volt, hogy Kon Arviddal van, de aztán kapcsolt, és leplezetlenül rávigyorgott a fiúra, aztán érdeklődve hallgatta, hogy az mit mond.
- Nahát, akkor ti tényleg sokan vagytok! Nekem csak Arvid van, ő az egyetlen testvérem, de most hogy együtt lakunk hárman, Kon is kicsit olyan, mintha a bátyám lenne - mosolygott a kicsi, épp csak egy apró szeletet villantva meg a családi életükből, ami kellően különös volt ahhoz, hogy ha folytatja, akkor abból hosszan mese kerekedett volna, ami a szülők nélküli életről, a kis családjukról meg egy csomó állatkáról szólt volna.
Aztán a fiú is leült, Lil pedig újra rávigyorgott, és kicsit közelebb tolta a tányérját, hogy megmutassa mi van benne.
- Paradicsom leves. De a következő az némi kakaós csiga lesz - közölte, majd folytatta az evést. - Csak tudod, hogy őszinte legyek, még nem szoktam meg az itteni kosztot... Ilyenkor hiányzik Arvid - sóhajtott egy gondterhelt szemöldökráncolás közepette.
Mióta a fiúk a heteket Csehországban töltik, azóta Lil a kastélyban volt többnyire, de napról napra egyre jobban hiányzott neki a falubeli ház, és nagyon várta már a legközelebbi szünetet.
- Persze, megsimogathatod - irányította fel a kígyót az asztalra, hogy a fiú végigfuttathassa rajta az ujjait, miközben Lil is lassan cirógatta. Nagyon szerette a család állatait, mindig kedvesen és sok gonddal foglalkozott velük.
Aztán gyorsan megtörölte az állítólag paradicsomos száját, és utána bólintott egyszer Min woo szavaira.
- Ó, értem. Hát ez bizony megmagyarázza a bámulást. - Teljesen természetesen beszélt, nem csodálkozott vagy sajnálkozott. - Gondolom nehéz lehetett, mikor a baleset történt. Tavaly a bátyám megvakult, neki rettenetes volt... Meg nekünk is. - Itt azért egy cseppnyi szomorúság költözött a hangjába, de ezt a másik nem vehette észre, így inkább csak gyorsan újra elmosolyodott. - Egyébként Kon is tud szájról olvasni.

Lil


 Igen, elég sokan! Biztosan kedvesek lehetnek a bátyáid. A faluban laktok? Én még nem nagyon ismerem a helyet, mert csak ma érkeztem. * Ezt is elmondtam neki, pedig nem gondoltam, hogy bárkivel beszélgetni fogok a kastélyban, de úgy néz ki, nagyot tévedtem. Neki tényleg úgy érzem, hogy mindent elmondhatok, olyan szeretni való. Leülök a kínált helyre, majd megnézem a tartalmát a tányérjának. Paradicsomleves. Úgy döntök, hogy én is rendelek valami. Az egyik házi manó éppen a mellettünk lévő egyik szekrénybe pakol pár - számomra ismeretlen - dolgot. Megszólítom, majd kérek tőle egy rántott sajtot, rizzsel. A kislány elmeséli, hogy nem szereti az ételt annyira, mint a bátyja főztjét.*
- Hát, amilyen kosztot én ismerek, annál csak jobb lehet. Ha pedig tévedek, szívesen venném, ha hoznál a bátyádtól dugi kaját. *Rámosolygok. A mugli iskolában, tényleg nagyon rossz volt az étel. Néha fel sem lehetett ismerni. A következő kérdésemre igenleges választ kaptam. A kígyó felkúszik az asztalra, én pedig megsimogatom. Nem mondhatnám selymesnek a pikkelyes hátát, de keménynek se. Elég jó a tapintása, még is elveszem róla a kezemet, nehogy meggondolja magát, és akkor már egy kézzel kevesebb legyen belőlem. Otthon nincsen háziállatunk, mert elég a hat gyerek eltartása is. Nem élünk rosszul, de a nemesek közé sem tartozunk. Azt hittem, hogy az én válaszomra egy kicsit meg fog döbbenni, de nem tette. Inkább én voltam az, aki nem számított a válaszára. A bátyja vak? Akkor ezért nem nézett rám sajnálkozva, hanem, mint egy teljesen normális emberre. Hisz az is vagyok, csak egy kicsit más.*
- Nehéz volt és elhiszem!* Válaszom rövid, de egyértelmű. Tudom, hogy milyen rossz lehetett Arvidnak, mégsem sajnálom, inkább együtt érzek vele. Biztos vagyok benne, hogy még nem dolgozta fel, de neki ott van a testvére és a pasija, Kon. Ők segítenek neki.*
- Kon is süket?* Meglepődök, de nem hiszem, hogy az lenne, csak nem értem miért tud szájról olvasni, ha hall. A jelbeszédet még érteném, mert azzal tudna a halláskárosultakkal kommunikálni, de ezt most nem értem. Aztán eszembe jut valami, itt az alkalom, hogy végre valakinek elmondhassak mindent. Lil az, aki megérthet engem, mert tudja milyen volt a testvérének. Lehajtom a fejem és mindent kiadok magamból.*
- Szörnyű volt. Az egyik nap még egy normális kilencéves, aztán már azt se tudtam, hogy mit mondanak nekem. Ráadásul az én hibám volt. Ez a csend. Annyira rossz. Nem hallom, amit mondasz és azt sem, ahogy dorombol a cicád, ha egyáltalán dorombol. Nem tudom, hogy végig tudom e csinálni