Projektmunka, második forduló, első reag

Kinézet
Táj
Zene és tánc


A március elseje idén különleges napot hozott Ashleynek. Méghozzá az elemi mágikus bajnokság második fordulóját. Nehezen, de túljutott az elsőn - azaz nehezen, mert segített egy fiúnak, aki Bálintra emlékeztette, és így majdnem kifutott az időből. De ebben a fordulóban nem terelhetik el a figyelmét, mert ez egyéni.
Nagyon ideges, rettenetesen izgul, ahogy az emberek egymást követve előadják, amivel készültek. Mirabell is itt van, látja a szemében a vágyat, hogy most legyőzze őt, de a nagykislány biztos benne, hogy a másik ezt az örömöt nem kaphatja meg. Nem. Mirabell már csakugyan az ő nagy ellenfelévé vált, pedig hát csak egyszer mérettek meg. Nem érti, miért utálja a másik ennyire... na jó, érti, csak fel nem foghatja, miért olyan nagy cucc ez. Eddzen többet, fejlessze magát, és akkor olyan jó lehet majd, mint ő, ez ilyen egyszerű. De sejti, hogy ha megosztaná ezt a nézetét a lánnyal, akkor nem értene vele egyet.
Belekezd az előadásába, amit Ash vontatottan ugyan, de végül tátott szájjal néz. Ez... remek volt. Nagyon, nagyon remek. Ha Mirabell több időt ölne ebbe, és kevesebbet az utálkozásba, még kivételesebb elemi mágus lehetne. Asley alig bírja felkaparni az állát, pedig most össze kéne szednie magát, mert ő következik. A terepet pedig átalakítják a kérésének megfelelően, ami elég sok ideig tart, tekintettel arra, milyen igényei vannak. Sötét van, behunyja a szemét, összpontosít, rákapcsolódik az elemére, vizualizál, fókuszál - mindent megtesz, hogy a tudata a helyén legyen, és azon járjon, amin kell.
Elkészül, és a helyére sétál az egyik fa mögé, ahonnan nem lehet őt látni. Kiint, hogy indulhat a zene -amit nyilván mindenki felismer azonnal- és ahogy megszólal a dallam, bekapcsolnak a fények is kékek és lilák, és megjelenik a táj.
Különböző fák, különböző méretben, és amint az ember hozzászokik a látványhoz, a levelek egyszerre mozdulnak meg a fákon a zene ritmusára előbb élesen a levegőbe emelkedve, majd lágyan ringva jobbra-balra, fel-le. Ashley felnyúl és egy ágba kapaszkodik meg, majd fel is húzza magát, mindezt úgy, hogy még mindig nem lehet őt látni. Behunyja a szemét az összpontosításhoz, hiszen sok erejét elveszi, hogy mindent egyszerre mozgat, ugyanúgy. A zene első harmadánál kapcsolódik be ő is, és amíg a levelek, és már az ágak is tovább táncolnak a harmonikus hangokra, egy ágon átlendül egy másik fára, s az a fa, mintha csak várta volna már érkezését koronájába zárja, így már látni lehetett a lány kinézetét is, amit a fényekhez és erdőség témához párosított egy mugli filmből, amit évekkel ezelőtt látott, és amit a varázslók többsége bizonyára nem ismer, de ha igen is, az sem zavarja. Nagyon megváltoztatta a külsejét, de hát miért ne élhetne azzal, amije van, így a metamorf mágiával is.
Ezután már ágról ágra, fáról fára repked a különleges karmester, minden követi a mozdulatait, ő is olyan lágyan mozog, mint ahogy a zene betölti a teret, és a természet mintha csak arra válaszolna.
Az egyik ágról a földre hull, és miközben leugrik a föld feléje nyúl alulról, és elkapja, egy kiugró darab, amin bekapcsolódik a táncba, amit eddig a fák jártak, amíg földet ér. A vízparton van, ami meglepő lehet, hogy föld eleműként még víz is van a terepén, ráadásul bele is ugrik - legalábbis látszatra, azonban a víz alól is felnyúlnak a földcsonkok megtörve azt, és így nem érinti lába a vizet, forogva ugrál rajtuk a végén magasan a levegőbe ugorva, mielőtt a másik oldalon földet érne megint. Minden táncol vele, és körülötte, a fák hajladoznak, ahogy ő mozdul, mintha nem is lennének a földben gyökereik.
Középre táncol, ismét a talajon, ahol egy óriási fűzfa található. Ez a kedvence, mivel a legkönnyebb és leglátványosabb mozgatni, és a legkecsesebben kivitelezhető, legelőször is egy fűzfát sikerült megmozgatnia. Gondolatban már összefont pár vékonyabb ágat két vastagabbá, és azokkal szinkronban mozog még pár lépést, majd a koronája alatt befejezi a táncot, miközben a fűzfa összes ága az égbe mered magasan.
Eltelik pár másodperc a csendben, amikor is hirtelen hangos kopogások zaja tölti be a teret, amik egyszerre is, és nagyon gyorsan egymás után is történnek, ugyanis a fűzfa mellett álló fiatal diófa ledobta terméseit, és leveleit is szinte egyszerre. Ashley lihegve, és nagyon kimerülten pillant a fa irányába, tudja, hogy minden szempár arra szegeződik. Elszívta az energiát a fából, nem az összeset, de eleget ahhoz, hogy leejtse apróságait. Reméli, tetszett a nézőknek a figyelemelterelés, az egész tánc az életről és elevenségről szólt, miközben ő valójában elszívta egy fa életenergiáját. Majd elájul, annyira kimerült, mert persze megint sokkal nagyobbat akart véghezvinni, mint ami a kényelmi zónájában kivitelezhető, ismét kihívta magát, és ugyan sikerrel vette az akadályt, de alig van eszméleténél, miközben kitántorog, és várja a pontokat. Vissza kell adnia a fának az energiát majd. Vagy ellenőriznie kell, valaki megcsinálja-e helyette.

Tanulmányi kirándulás

*Izgatottan várja az újabb kirándulást, a múltkorit az ispotályba is nagyon élvezte, de előre tudja, hogy ezt is ugyanannyira fogja. Jó melegen, rétegesen öltözött fel, hiszen már a tél jelezte ittlétét a hóeséssel, bár ő mindig is imádta a havazást és minden olyan dolgot, ami a télhez kapcsolódik. Körülbelül 5 perccel az indulás előtt sikerült is odaérnie a találkahelyre, de úgy látszik, nem mindenki kapkodta magát, a későket meg be kell várniuk, így magában kissé morogva indul el, szeret időben ott lenni mindenhol. Egyik háztársához, Bálinthoz csatlakozik a menet során, és vidáman rámosolyog, mikor meghallja, hogy nemsokára már ott is vannak.*
- Nem szereted a havat?
*Kérdezi kedvesen, és közben figyeli a díszekbe öltözött házakat, a szép tájat.*

Egy szabad hétvégén, miskolci reptér

Mire a vonat végre beért, a felhők eloszlottak az idő pedig sokkal derűsebbnek tűnt, ahogyan bizony a hangulatom is. Szélcsend volt, legalábbis az ágak nem rezdültek, ez pedig nekünk csupa jót jelentett, hiszen az első ejtőernyőzést nem pont szélviharban kellett volna megejteni. Mikor a vonat lassítani kezdett, megigazítottam a hajamat, majd belebújtam a kabátomba, amit útközben levettem. Lecsekkoltam, hogy minden rendben van-e a táskám környékén, ami persze úgy is volt, így egy elégedett bólintással keltem fel. Dasha szállt le először, én meg szökkentem oda, az ajtó majdnem odacsípte a kabátomat. Bizonytalanul, de azért vigyorogva körbenéztem. Nem nagyon voltam még Miskolcon, a hely totál ismeretlen volt a számomra, Dasha viszont azt hiszem, tudta, hogy mit csinált. Legalábbis nagyon remélem, mert nincs kedvem Miskolcon bolyongani, mint valami elveszett léleknek. Még csak az hiányzik! Nem nagyon tudtam hozzászólni a dologhoz, mikor azt mondta arra van a buszpályaudvar, tettem hát, amit jónak véltem: követtem a lányt. Nem cselekedtem ostobaságot, hiszen sikeresen elkalauzolt minket a buszokhoz. Ha nem lettünk volna ilyen gyors léptűek, azt hiszem, hogy nem igen sikerült volna jegyet vennünk, ám így pont sikerült elérnünk a járatunkat. Megnyugodtam, mert húsz percet kellett csak a fenekünkön maradni, nem többet. Azaz még csak nem is ültünk, hanem állva nyomorogtunk. Nem szerettem ennyit utazni, úgy hogy nem éreztem szelet vagy csak egy légfuvallatot. Az ablakon át figyeltem a mellettünk elhaladó várost. Szép volt, legalábbis nekem nagyon tetszett, gondolkoztam rajta, hogy egyszer még ellátogatok erre, akkor már városnézés céljából. Mikor Dashára pillantottam, láttam, hogy rágja a körmét, muszáj volt nekem is elvigyorodnom. Talán a meccs előtt láttam ennyire izgulni, lehet, hogy még akkor sem annyira. Ő majdnem sikítani tudott volna örömében, én is hasonlóan éreztem magamat, de mikor lefékezett a busz, sikerrel fenékre ültem. Muszáj volt kiröhögnöm magam, de aztán nagy nehezen feltápászkodtam és leszálltam a buszról a csapattársam után. A füves terület pár lépésre terült el tőlünk, én szedtem a lábamat és a fűben állva Dashára néztem sugárzó tekintettel.
- Igen, csajszi, itt vagyunk! Shakespearere, végre itt vagyunk! - tapsikoltam vigyorogva, egy helyben ugrándozva, mint egy kislány. Ezer éve nem lelkesedtem ennyire, de most egyszerűen nem tudtam abbahagyni, olyan voltam, mint egy retardált fóka. Utána, mikor végre lecsillapodtam, feltűnt, hogy felénk indult a férfi az egyik géptől, mire elmosolyodtam. Hozzánk lépett és megkérdezte a nevünket.
- Grace E. Green, nagyon örvendek, uram - nyújtottam neki kezet, mire kezet fogott velem és bemutatkozott. Ha minden igaz, a neve Szeleczky Dávid volt, vele beszéltünk levélben. Hatalmasra nyílt szemekkel meredtem Dashára a bemutatkozás után.
- Dasha, én be vagyok tojva. Még fel sem szálltunk, de én be vagyok tojva - kezdtem el röhögni magamon ismételten.

Kinézet
A zene

Az első forduló nem is volt olyan szörnyű, mint aminek képzelte, és elsőnek érezte, gondolta. Lement. Ez a legszebb szó rá, amit csak találni tud a kis szótárában. Ami pedig a legfontosabb: ki sem szóródott, gőzerővel gondolhatott már az első pillanattól arra, hogy mit is fog a második fordulóban produkálni. Szerencse, időben szóltak, hogy vegyék elő a kreatív felüket, és mutassák meg, mit tudnak. Na de itt jött a probléma. Ő mit mutasson meg? Ráadásul úgy, hogy megkötötték kissé a kezét. Az eleme, na az az a dolog, amivel nem tud mit kezdeni, mármint ebben az esetben. Nem, pihenni kellett neki az első forduló után, de már az első pillanattól fogva tudta – mióta ismertették a második felvonás menetét, mibenjét, hogy ezen még nagyon sokat fog gondolkodni. Túl sokat.
Ahogy szusszant kicsit, úgy esett neki a dolgoknak, az ötleteknek, melyek hol jók, hol rosszak voltak, vagy egyenesen pocsékak. Nem jutott dűlőre, de az ideje egyre csak fogyott, miközben nem jutott semmivel sem előrébb. Nem egyszer megfordult a fejében, hogy feladja, visszalép, mert ezzel nem birkózik meg egyedül, nem képes rá, az pedig milyen, ha odamegy valakihez ötletért kuncsorogni. Az már nem az övé lenne, nem érezné egyedinek. És most ide nagyon is az kell. Azonban közel sem volt olyan egyszerű. Akármennyire is link tud lenni, illetve, hogy mindig az, egy lökött szélgép, néha neki is vannak igencsak érett, vagy komoly gondolatai, percei, amivel meglepi ugyan a környezetét, de magát már nem. A visszalépés előtte pillanatokban azonban, teljesen véletlenül sikerült olyan ihletet kapnia, amiért elállt a feladás gondolatától. Nem egy nagy durranás, nem egy világszenzáció, viszont az övé lesz, teljes mértékben. A véletlenek már csak ilyenek, egy apró jelből látni, érezni, hogy ez még jól jöhet, és ebből lehet valamit kezdeni, a szerencse dolga volt, de nagyon jó pillanatban találta meg őt. Onnantól viszont nem volt megállás. A kellékek beszerzése macerás volt, időigényes, ahogy maga a próba, a hangolás, az, hogy minden akkor, és úgy történjen, olyan ütemben, és szólamban. Nagy falat volt ez neki, de tudta, hogyha ezt lenyomja, akkor nem lesz előtte megállás. Nem az első helyre hajt, már rég nem, biztos lesz nála jobb, szebb, erősebb, de el akarja mondani majd, hogy megpróbálta, meglépte, és erre képes. Össze kell szednie magát.
És akkor…
A fülében zúg a kinti közönség zaja, ahogy néha elér hozzá, mikor nyílik egy ajtó, és ki vagy épp bejön valaki. Rosszabbul érzi magát, mint a múltkori próbán, de nemigen szeretné kimutatni, hogy minden porcikája remeg, gyomra liftezik, és legszívesebben sikítana. Mondhatni kicsit fél, hiszen tart a kudarctól, attól, hogy valami nem fog menni neki, hogy elszúrja az egészet, és bukja a dolgokat. Muszáj lenyugodnia, csendes helyet ugyan most nem fog találni, de épp elég neki az, hogy leül, és magában dúdolja halkan a dallamot, ezzel is rögzítve a dolgot. Maga a dalválasztás igazán jó, hiszen mondhatni a témába vág, alkalomhoz illő, és ezek mellett még nagyon szép is. Egyszerű produkció, nem is egy zenekari hatással készül, nem énekel, táncol, vagy bármi más, ő mondhatni alsóbb szinteket céloz meg, az már más, hogy a közönség hova emeli, vagy épp süllyeszti el. Az idő telik, az emberek előle fogynak, és azon kapja magát, hogy alig van öt perce, és már mennie is kell. Ha most nem ájul el, akkor minden rendben lesz. Nagyon ennek a szélén áll, és mikor szólítják, esetlenül indul meg a színpad felé. Az még sötét, még pakolják be a kellékeket, amikre szüksége lesz. Ez sem nyugtatja meg, pedig tudja, hogy nemsokára túl lesz az egészen, akármilyenre is sikerül. Mint egy oltás. Fájni fog, de hamar véget ér.
Tizenöt perc hírnév…
A színpadra lép. Lassan, kimérten, egyenesen járva. A közönségre épphogy odapillant, de érzi, hogy beleszédül a látványba. Nem futhat vissza, meg kell csinálnia. Önmagáért. A helyére áll végül. A színpad képe kissé mulatságosnak is vélhető, hiszen körülötte, előtte sok, kisebb, nagyobb, kövérebb, keskenyebb szájú, peremű üveg pihen. Nem műanyag, üveg. Van, amely inkább váza, és kristály – ezeknek szebb, és tisztább a hangja, van, amely egyszerű, de mégis a megfelelő eszközzel dalol. És itt most ez is lesz. A produkció nem más, mint egyszerű fizika – mert hát, kémia nem lehet. Az étteremben fedezte fel a trükköt, véletlen, mikor stresszoldásként hatalmasat szusszant. Egy apró hang, amit kiadott, és amire beteg ötlete beugrott. Persze, most ezen hangok mágiával felerősítésre kerültek, hogy ne csak ő hallja őket, amint megszólal. A háttér egy egyszerű, fehér vászon, kivilágított színpaddal semmit sem ér. Ő maga középen áll, nyugodt tartással, a halom közepén, mintha karmesternek készülne, csak épp kezében nincs semmi, amivel vezényelne. Illetve, van, csak épp láthatatlan, és körbevesz mindenkit. A színpad fényáradata szép lassan sötétedik el, ahogy kezdődik minden, mikor elfoglalja a helyét, gyertyák gyúlnak mögötte, mint holmi lámpások, és kirajzolódik a háttér: a fényjáték, melyet a lepel, és a gyertyák közti lógó díszek, szalagok biztosítanak. Most még minden nyugodt, azonban egyszer csak belekezd. A dal első, felvezető füttyszólamát szájjal biztosítja, mintha csak heverészne, és pihenne, úgy búg a dal felvonása. A háttér eközben mozdul, koncentrálva megindul a levegő, melyet ő irányít, és amely táncoltatni kezdi a szalagokat, interaktív hátteret adva ezzel a produkciónak. A füttyszólam elhal, és kezdődik a legfontosabb mozdulat. Ugye, mindenki tudja, hogy néha, bizonyos szögből fújva az üveg produkálhat néma hangot – mely hol mély, hol magas. Julien a sok üvegével ebből komponál, a dal ritmusát igyekszik visszaadni az általa gerjesztett szellővel, melyek az adott pontokon, egymás után találják meg az üveget, és szólaltatják meg azokat. Nem, nem ér egyikhez sem, és ő maga sem énekel. Az erejével hol erősebb, hol gyengébb fuvallattal simítja végig hangszereit, felváltva, egyszerre többet, kevesebbet. Hangszermentes verzióban eme lassú dal egészen más hangzású, de egészen felismerhető, gyorsabb ritmust nem tudott volna kivitelezni. Végig néma, kivéve a füttyszólamokat, amikbe néhol, vokálként besegít, de a központban a maga által gerjesztett muzsika áll. A háttér hol világosabb, hol nagyobb árnyékot vet a vászonra, a gyertya lángjától függően, ritmusa táncol, változik. Nagyon kell koncentrálnia, nagyon fél, hogy ront, néhol érzi is, hogy nem tökéletes, de a percek peregnek, és végül elhalkul minden. Az utolsó taktus is elhallgat, ő maga eddig lehunyt szemeit felnyitja, és fogadja a közönség véleményét, akármi is legyen az. Nem volt szörnyű, nem volt vészes, ő megtette, akárhogy is veszi be ezt akárki. Meghajol, szép lassan, koncentrálva, hogy ne most kelljen rókáznia, mikor előre dől, majd szép lassan elhagyja a színpadot, hogy egy félreeső helyen kiordíthassa magából a felgyülemlett stresszt.

Mat


Egész nap olyan hangulatban van, mintha közölték volna vele: a Mikulás nem létezik. Pontosabban mégsem, hiszen ezt már elmagyarázták neki párszor, csak nem hitt a sok butának. A felnőttek nem tudnak semmit, és hazudnak önmaguknak meg egymásnak! Inkább olyan érése van, mintha be is bizonyították volna, hogy márpedig akkor sincs Mikulás.
Folyamatosan sírásra görbül a szája, mert egy teljes hétvégét külön kell töltenie az ő csodálatos pajtásától. Ez a második alkalom, hogy ilyen megtörténik, pedig az első magányosan töltött nap borzalmai után Lencse még az illemhelyiségbe is megpróbálta követni Kíszt, hogy megpróbálja meggyógyítani kicsi lelkét a jelenlétével. Most persze nem sok választása volt, Nadine miatt kellett vonatra szállnia, ugyanis nővére Franciaországban tartózkodik éppen, és határozottan ragaszkodott hozzá, hogy Leonie látogassa meg. Csak annyit írt, hogy életbevágóan fontos, de az okát nem volt hajlandó megosztani a kis vörössel. Márpedig, ha hívják, ő megy, engedelmes kistestvér módjára. Jajj, Nadine, mit akarhatsz, te lány? - Ez a kérdés foglalkoztatná, ha nem érdekelné sokkal jobban, hogyan fogja túlélni ezt a végeláthatatlan hétvégét. Végigcsoszog a vonaton, és miközben jobbjával dudorodó, mocorgó pulóverét tartja, másik kezével belök egy random kabinajtót, hogy betelepüljön, mint a besenyők. Az első pillanatban még nem foglalkozik azzal, hogy ki van odabent vagy éppen ki nincs, felhúzza a pulóvert, és szabadjára ereszti az ott rejtegetett apró baglyocskákat. Bizony, lenyúlt párat a kastélytoronyból, hogy útközben is tudjon levelet küldeni: majd tízpercenként kihajít egyet az ablakon, mint egy modern Juliska. S miután táskáját ledobta, már kotorja is elő a pergament, hogy lefirkantsa első üzenetét. Pontosabban csak szeretné, mert feltűnik neki, hogy valaki éppen hozzá beszél.
-Hmm? - felpillant, és azonnal felderül elhagyatott, szomorú pandához hasonlatos képe, amint felismeri a kis banánkát. Jéé, hát ő a háztársa! Ja, nem. Akkor évfolyamtársa... vagy csak iskolatársa? Mindegy, valahol már látta, s nem egyszer.
-Sziaaa! - kiált fel, mire az összes bagoly ijedten rebben szét, ő maga pedig átvágódik a srác mellé, hogy egészen a közelében kuporodjon le. Egy kis társaság talán jót fog tenni piciny lelkének.
-Megyek a nővéremhez. Meg kell látogatnom, mert… nem is tudom igazán, miért. Biztos hiányzom már neki, olyan régen találkoztunk! - arrébb tessékel egy kis szárnyast, és ölébe húzza az imént földre csúszott üres pergament.
-Te hova tartasz? Karácsonyi ajándékvásárlást rendezel? Lehet, hogy Párizsban tényleg sokkal érdekesebb dolgokat találni. Fynnci azt mondta, szerezzek neki fütyülő szöcskét. Még sosem hallottam ilyesmiről. Te igen? De a szobatársai megint ki fogják zárni, ha folyamatosan fütyörésznek a bogarai - levegővétel nélkül kezd neki a fecsegésnek, s nem csupán azért, mert ez az alap nála, hanem mert így kevésbé van sírhatnékja.

                      A Francia Lencsilány
                                Úton Párizsba...
                                (Franciaország)

Amikor a lány bevágta a kabinajtót, azt hittem, temetésre készül, legalább is arckifejezése ezt tükrözte. Lehuppant, elővett vagy...mindenesetre sok baglyot és már írt is volna a pergamenkére, ha meg nem szólítom. Na, akkor szabadult el a pokol! Az Eridoros leányzó levetődött mellém, a madarai azonban szétszéledtek, én pedig védtem a könyvemet, és azon imádkoztam, nehogy az egyiküket megszólítsa a természet. A hirtelen kérdésözönnek körülbelül a felét nem tudtam lereagálni.
-Ki? Mi? Hol? Mikor?-próbáltam jelezni, hogy az ő tempója kissé túlontúl gyors szerény személyemnek.
-Bocs, lassíts egy picit, javíts ki, a tévedek, de ha az ismereteim nem tévesek Leonienak hívnak, ugye?-fektettem le az alapokat, majd megpróbáltam válaszolni a kérdéseknek legalább a felére.
-Nem, a gitártanárom Franciaországban "rekedt", hogy úgy mondjam egy kisebb bokasérülés miatt, így nekem kellett felcuccolnom, hogy megtanuljak pengetni.-igyekeztem egy lassabb választ adni, hátha vörös buksi átveszi a tempómat.
-Amúgy minek a sok szárnyas?-próbáltam egy épp lenyugvó állapotban lévő bagolyra mutatni, de olyan még nem akadt.
-Segítsek őket befogni?-ajánlottam fel a segítségemet. Elvégre nem minden nap fog az ember baglyot, vagy igen?

Mat


Értetlenül túr bele a loboncába, nem tudja mire vélni a visszakérdezést. Talán Mat nyitott szemmel aludt, azért nem értette, miket mondott neki eddig. Mikor a gólyalakban héderezett az iskolába érkezésekor, akadt ott egy lány, akinél tapasztalt már ilyet. No, az roppant ijesztő volt, kénytelen volt hát bebújni egy ismeretlen mellé az ágyba, hogy ne féljen egyedül.
-Igen, Leonie vagyok - helyesel nagyokat bólogatva, majd a magyarázat hallatán rögvest el is tátja a száját.
-Umm… te elmész csak azért Franciaországba, hogy gitározni tanulj? - ezen muszáj nevetnie egyet. Ezek után senki nem szólhat egy szót sem, ha Új-Zélandra utazik csak azért, hogy táncleckét vegyen valakitől.
-Akkor Te nagyon lelkes tanuló lehetsz. De közelebb nem találtál tanárt? Vagy addig vehettél volna valaki mástól órát, nem? - minimum Keith Richardsnak kell lennie annak az oktatónak, ha Mat ennyire ragaszkodik hozzá. Gyorsan körbe is néz a kis vörös, hátha megpillantja az említett hangszert. Mennyivel mókásabb volna az út, ha a banánsrác közben zenélne neki.
-Itt van a hangszered? Játszol valamit? Énekelhetnék mellé! Sok számot megtanultam ám, mert nálunk, a padláson,  folyamatosan szól a lemezjátszó. Párizsig összerakhatnánk egy performanszt, és annak biztos a te tanárod és az én nővérem is örülne. Mit szólsz? - természetesen nem vesz vissza a tempójából. Egyszerűen képtelen rá, szívfájdalom ide vagy oda; mindig pörög, mint a chemotoxos légy.
-Umm, szerintem jobban érzik magukat kint, mint a pulóverem alatt - pillant a baglyokra, bár tény és való, hogy műsor lenne, ha most elkezdenék összefogdosni mindet.
-Csak nem tudtam, hogy el szabad-e őket hozni az iskolából, úgyhogy kénytelen voltam kicsempészni az összeset, hogy tudjak írni útközben is, mert Kísz biztosan nagyon szomorú lenne, ha azt hinné, hogy eszembe sem jut. Pedig… - egészen elszorul a szíve, úgyhogy inkább előkotorja táskájából a tintát, és gyorsan lefirkant egy üzenetet a pergamenre. "Utánam kéne jönnöd!" Letépi ezt az egy sort, összetekeri, és már éppen állna fel, hogy elkapja egy tollas barátját, de mily' meglepő, kiborítja a tintát; beteríti vele magát, az ülést, de még Matet is.
-Óó, jaj, bocsánat - szabadkozik, bár nem úgy tűnik, mintha igazán megbánta volna az apró balesetet. Ahelyett, hogy feltörölgetné, rákötözi levélkéjét egy kis barna bagolyra, és egyszerűen kihajítja az ablakon. Szegény madárka egy másodperc alatt tűnik el a nagy menetszélnek köszönhetően.
-És hol fogsz aludni? Vagy a tanárod megengedi, hogy nála légy? - meg szúnyog.

                     A Francia Lencsilány
                         Úton Párizsba...
                               (Franciaország)

Látszott, hogy a hölgyemény nem nagyon tudja lefékezni energiáit, így eléggé meglepődött, mikor visszakérdeztem. Örültem, hogy eltaláltam a nevét, tekintve, hogy az egyik legjobb barátom nevét is keverem.
-Elszánt, és önfejű vagyok, mit ne mondjak.-vontam vállat félmosollyal a fejemen. Megemlítettem, hogy gitárleckéket veszek, mire Leonie a hangszerem után kezdett kutakodni.
-Ha a "harci fegyveremet" keresed, hagyd is abba!-nevettem-Lebeszéltük az oktatóval, hogy szervál valahonnan egy ilyen húros ketyerét.-próbáltam viccesre fogni a mondatot. Ekkor megint belekezdett egy egylevegős -számomra legalább is- halandzsa mondatba, de valami csoda folytán sikerült leszűrnőm a lényeget.
-El kell hogy keserítselek, de kicsit se tudok játszani, már ha lenne is min.-mondtam, és őszintén szólva kinéztem volna belőle, hogy rejteget valahol egy gitárt.
-De énekelni énekelhetünk!-egyeztem bele a mondat második részébe. Nem sértődtem meg, hogy nem akarta befogni a kis madárkákat, elvégre tényleg jobban járnak, ha -viszonylag- szabadon vannak. Megértem hiányozhatott neki az a Megnemmondomhogyhívják srác, és persze, nyugodtan firkanthat egy kis cetlit, majd kisebb üggyel, bajjal feladta. A tintafoltos nadrágom, még jobban is mutatott tintásan.
-Még a divathoz is értesz!?-mosolyogtam, miközben a lány konkrétan kihajította a kis "dögöt" a kabinból. És ekkor beüt a büdös kis tényező, amire nem gondoltam.
-Banyek, erre az egy dologra nem gondoltam!-csaptam a homlokomra.-Biztos ellakom majd valahol az alatt a két hét alatt.-mondtam, tettetve, hogy nem is annyira fontos. Na, itt bukik a tudomány...

Alig hittem el, hogy végre megérkeztünk. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy elmegyek ejtőernyőzni a jövőben, akkor jól kiröhögtem volna. A legutóbbi kviddicsmeccsün után, amin hajtó voltam, viszont úgy éreztem, hogy jobban meg kell ismerkednem a totális adrenalin fogalmával. Mindenki fél a lezuhanástól valamennyire, legalább ezzel egy kicsit hozzá tudom szoktatni magam ahhoz az érzéshez és talán, ha baj van meg fogom tudni őrizni a hidegvérem és talán képes leszek olyan döntést hozni, ami megóv a haláltól. De persze elsősorban a szórakozás hajtott és az, hogy legyőzzem a félelmemet. Nem vagyok tériszonyos, se betoji, de szerintem minden ember félne, ha ki kéne tennie a lábát több ezer méterről.
Grace sem hitte el, hogy már nem áll közénk és a repülő közé semmi. Odaért hozzánk az egyik pasas és hamar kiderült számunkra, hogy vele beszéltünk. Miután bemutatkozott rajtunk volt a sor. Először Grace szólalt meg nagyon udvariasan, amire gyorsan rá is vágta, hogy nyugodtan tegezzük őket.
- Park SonYeong [Pák SonYang] – Mutatkoztam be én is. Mivel a bagolyban történő regisztrációkor az anyakönyvezett nevemet kellett megadnom, ezért most is így mutatkoztam be. Dávid elmondott egy rövid kis eligazítást, többek között, hogy mi lesz a menetrend, illetve, hogy milyen pózokat kell felvenni zuhanáskor, mire kell odafigyelni. Szerencsére mindkettőnk háta mögött lesz egy szakember, aki majd az első ugrásoknál kezeli az ernyőt. Ezek hallatán eltapostam a gondolatot, hogy egyedül is ugorjunk. Abban a lelkiállapotban ezt lehetetlennek tartottam, a szívem hevesen vert és legszívesebben elkezdem volna futni. Társam is hasonlóan érezhetett, látszott is rajta és mondta is.
- Még van időnk elfutni. – Viccelődtem remegő hangon, de nem gondoltam komolyan. A humor talán kicsit segít ebben a helyzetben.  
Dávid vezetésével elindultunk a gépünk felé. Közben folyamatosan nyugtattam magam, hogy nem lesz semmi baj, nem fogok berosálni, túl fogom élni. A repülő mellett voltak a felszerelések, melyek körül három másik férfi állt.
- Sziasztok! –Köszöntem, majd újabb ismerkedős percek után elkezdtünk öltözködni. A ruhánkra vettük fel a speciális védőöltözetet és a bukósisakot. Én egy fekete-citromsárga színösszeállítást választottam, vagyis inkább kaptam, mert az volt az én méretem. Egyre jobban izgultam, de próbáltam nyugtatni magam, hogy erős vagyok, nem lesz baj.
Már csak fel kellet szállnunk. Elindultunk a kisméretű repülőhöz és beszálltunk ugyanazon az ajtón, amin majd ki is kell lépnünk. Elfoglaltam az egyik hátsó helyet és reménykedtem, hogy Grace mellém ül, mert egyedül szerintem összeroppannék. Hasam görcsölt, úgy éreztem, hamarosan elhányom magam.

Rémesen be voltam tojva, azt hiszem. Elsőre nem is fogtam fel, hogy ott álltunk a gép mellett, amiből nem is olyan sokára ki kell majd ugranunk. A vérem a fülemben dobolt én pedig nagyot nyeltem, próbálva legyűrni a hirtelen jött felismerést: Zuhanni fogok. Most tényleg zuhanni fogok és nem lesz rá lehetőségem, hogy majd elkapjam a seprűmet és visszamásszak rá. Felkaptam a fejem, mikor a férfi közölte, hogy tegezzük és bólintottam aprót, szinte alig mozdítva a fejemet. Dasha is bemutatkozott, mire kissé furán néztem rá. Nem is tudtam, hogy ez az igazi neve... Végül csak vállat vontam, elvégre nem ismertem olyan régen, hogy ilyeneket is tudnom kelljen róla. Nem sokáig gondolkozhattam azon, hogy micsoda furi neve van a barátnőmnek, ugyanis Dávid elkezdte magyarázni, hogy hogyan fog az egész lezajlani, illetve azt is, hogy milyen pozíciókban érdemes zuhanni, én meg asszem egyre fehérebb lettem, ahogy ezt ecsetelte nekünk. De tényleg, nem volt bajom a magassággal, viszont amint belegondoltam, hogy én több ezer méterről fogok majd lezuhanni, egyszerűen tombolt a túlélőösztön, hogy fussak és bújjak el. Kicsit azért megnyugodtam, mikor mondta a pasi, hogy lesz azért mögöttünk szakképzett ember is. Legalább majd lesz, aki kirugdal a gépből, mikor pánikrohamot kapok és elkezdek nyüszíteni, hogy én nem akarok leesni és meghalni. Dashára sandítottam, remélve, hogy majd belőle erőt meríthetek, mert ő bizony bátor lesz és rettenthetetlen, de sajna ez nem jött össze, mert ő is pont úgy be volt ijedve az egésztől, mint én. Megeresztett egy elég ócska poént, de nekem ez is elég volt, hogy remegő hangon nevetni kezdjek, belegondolva, milyen jó is lenne tényleg elfutni most.
- Áh, már elment a busz... Fussunk utána? - igyekeztem valamennyi szilárdságot csepegtetni a reszkető hangomba, így még rosszabb összehatást érve el. Ez most nem jött össze, Grace... Kicsit el is kalandoztam, így mire felkaptam a fejemet, Dasháék már félúton voltak a gép felé, én pedig a homlokomra csapva sprinteltem utánuk, nehogy itt hagyjanak egyedül.
- Dasha, drága, ne hagyj itt, vááárj meg! - sikkantottam eldramatizált hangon, majd szorosan felzárkóztam melléjük. Ha valami, hát a magány most nem segített volna a félsz leküzdésében. A repcsi mellett már várt a kivégző-osztag... akarom mondani barátságos társaság. Ők is bemutatkoztak, míg én kábán visszaválaszolgattam a nevemet párszor. Talán négyszer... a lényeg az, hogy bőven többször, mint amúgy kellett volna. Igazából ezen röhögtek is egy sort, meg a srác, aki kb ugyanannyi volt, mint én, átkarolta a vállamat és közölte, hogy ne majrézzak, nem hagy meghalni, mert ahhoz túlságosan is szereti magát. Ezen azért muszáj volt felnevetnem... hogy is hívták? Richárd, asszem... Öltözni is segített, miután megállapította, hogy teljesen hülye vagyok hozzá, hogy magamtól kitaláljam, mi merre, illetve hogyan kerül. A ruci egész helyes volt, fekete-sötétkék. Szerettem ezt a színt, volt hasonló báli-ruhám is, ezért örültem a fejemnek. Aztán utána Ricsi a fejembe nyomta a bukósisakot, aztán intett, hogy szálljunk be. Dasha már bekepesztett, én pedig látva, hogy mennyire elfehéredett - vagy inkább zöldült? - mellé csücsültem és megfogtam a kezét, finoman megszorítva azt és rámosolyogtam.
- Nyugi, nem halunk meg. - simogattam meg a vállát, majd hagytam, hogy bekössenek, aztán figyeltem, ahogy a srácok is bemásztak. Az ajkamba haraptam, mikor meghallottam a motor hangját feldörömbölni. Pár perccel később már száguldottunk is, bennem pedig kihagyott pár ütemet a szívem, mikor a gép elemelkedett a földtől. Ahogy repültünk felfelé, az erő belepréselt az ülésbe, a szívem pedig veszettül dübörgött. A fülem is bedugult, rémesen éreztem magam, de rápillantottam Dashára, csekkolva, hogy ő vajon hogyan is érzi magát.

Izabella
Anglia, Baker Street 221/B.

Iza már kevésbé volt boldog, mint én, de annyira nem zavart a dolog, mert nekem szinte szikrázott a lelkem a boldogságtól. Gyönyörű volt az aranyozott házszám, muszáj volt megérintenem, meg is tettem, majd a szőke lány felkérésére meg is csíptem őt. Nem nagyon akarta elhinni, hogy tényleg elszöktünk, hogy megnézzük a híres detektív otthonát. Viszont még mindig nem hitte el, akkor sem, mikor megcsíptem, így gondolkoztam rá, hogy megragadom a vállát... végül nem tettem, mert nem reagált volna rá jól az egykori háztársam. Talán később, ha csökkent rajta a kezdeti sokk és nem öl meg a saját tudtán kívül. Az a pár lépés nem nagyon juttatott minket előrébb a programunkat illetően, de azért nagyon jól esett még így is. Egyszerűen nem terveztem meg semmit előre, elvégre tegnap este még az sem volt biztos, hogy eljövünk ide, azaz hogy kijutunk-e. Mély levegőt véve körbepillantottam. Túlságosan is néptelen volt az utca a szokásoshoz képest, ez pedig nagyon furcsa volt a számomra. De tényleg, nem láttam még londoni utcát, ami ennyire üres lett volna, mint a Baker Street a mai napon.
- Nem, az ajándékbolt az itt van, mellettünk - mutattam a nagy kirakatra, ahol egy nő korabeli ruhába öltözve ücsörgött és olvasgatott éppen egy elég régi könyvet. - De ott tudunk jegyet venni ide, asszem négy fontba kerül talán... Mert ez most múzeum, be vannak rendezve rendesen a szobák, meg ilyesmi - próbáltam elmagyarázni a hely lényegét Izusnak, több kevesebb sikerrel. Izus kinyitotta az ajtót, ahol rögtön ki is lépett egy rakás turista, meg egy Lestradenek öltözött férfi, majdnem fellökve minket, így elrántottam Izát az útból.
- Már értem, miért van itt ekkora kihaltság... tárlatvezetés volt! - nevettem fel, de a nevetés hamar abbamaradt, mert a nyakamba zúdult egy nagy vödör hideg víz... Mrs. Hudson nem túl kíméletesen öntözte a virágait, azt hiszem... Amikor Joli nénit említettem, elég értetlen arcot vágott, szóval mély sóhajjal indultam az ajándékbolt felé, a hátamra vágva a táskámat.
- Joli néni a nevelőanyám, vele élek, mióta anyámat otthagytam. Eredetileg csak a keresztanyám volt - mondtam, majd benyitottam az elsőre kicsinek látszó üzletbe, körbepillantva. Az ajtó csilingeléssel feltárult, a nő pedig pár pillanatra felnézett ránk, érdeklődő pillantással, majd vissza a könyvébe. Az üzlet hátuljában volt a pénztár, ehhez két helyiségen kellett áthaladni, ami tele volt mindenféle érdekes, Sherlock vonatkozású ajándéktárggyal. Nekem leginkább a pólók, a kalapok és a jelvények ragadták meg a figyelmemet. Persze ezektől elszakítottam a pillantásomat és a pénztárhoz lépve vettem magunknak két jegyet, az egyiket utóbb átnyújtva Izabellának.

Mat


-Óóó, akkor nincs is nálad gitár? - szontyolodik el kissé, és nagyot sóhajtva kibámul az ablakon, ahol az imént eltűnt egyik aprócska baglya. Így már sokkal rosszabbnak ígérkezik az utazás. Sőt, miket gondol! Az egész hétvége egy katasztrófa, úgy, ahogy van, le kéne ugrania a vonatról, és hazaszaladni. Vagy egészen Budanekeresdig. Ki tudja, Kísz kikkel tölti az idejét, amíg a törpe nincs ott! Lehet, hogy elhívja Ellát unaloműzés gyanánt... Te szent zsíroskenyér hagymával és pirospaprikával! Akaratlanul is felkiált, miközben a maradék pergament összegyűri a kezében, és elhajítja. Egyenesen Matnek. Hoppá! Kicsit belefeledkezett saját bajaiba, és elfelejtette, hogy nincs egyedül. Előveszi legártatlanabb őzikeszemeit, és rápislog a fiúcskára.
-Jajj, hol is tartottunk? Ének! Ugye, ének? Szerintem, sokkal jobban jár mindenki, ha nem teszem. Bár Fynnci szerint nagyon szép a hangom, de hát ő a bátyám. Neki az a dolga, hogy füllentsen nekem - vigyorodik el, miközben mégiscsak összeszedi a földön heverő gyűrött, tépett pergament, és azzal kezd Mat orra előtt hadonászni. Elég ingadozó hangulattal rendelkezik. Az egyik pillanatban tökéletes világfájdalom csücsül az arcán, a következőben pedig már őszintén kacarászik sárga pajtásán… pajtásával.
-Óóó, persze! A divatszakmában fogok elhelyezkedni, fel sem tűnt? - felpattan, és megpördül a srác előtt, hogy szemügyre vehesse mai összeállítását. Piros ruhácska, rajta egy rikító színes pulóver, amit valószínűleg Kísz ruhatárából nyúlt le, ugyanis vagy a térdéig leér, citromsárga harisnya, megspékelve egy rénszarvasos térdzoknival. Tökéletes összhang! Mintha beleesett volna a ruhás konténerbe.
-Most is éppen az egyik divatbemutatómra tartok. Azok a párizsi kifutók... - és azok a párizsis szendvicsek! Visszahuppan Mat mellé, és maga alá rendezgeti pipaszár lábait.
-Te… - ismét eltátja a száját döbbenetében. Ez a fiúcska valami egészen hihetetlen!
-Te úgy jöttél el egy teljesen idegen országba, hogy még szállásod sincs? - vagy egy fél percig bámul rá hitetlenkedve, majd kitör belőle a nevetés, és felemeli jobbját, baljával pedig megfogja Mat kezét, hogy belecsapjon vele saját tenyerébe.
-Ez így olyan izgalmas! Tudsz franciául? Én csak pár szót, amit a nyaralásunk alatt tanítottak a fesztiválozók, de azt hiszem, azzal nem boldogulnék, meg elég csúnyák is… - vidáman megvonogatja vállát.
-Végül is… azt nem tudom, Nadine szállása merre van, de biztos elférnénk mind a ketten nála. Mit szólsz? Az utcán mégsem aludhatsz, és már nagyon hideg van odekint. Bár én csak két napot maradok, talán még annyit sem… ha Keef eljön értem. De a nővérem biztos nem rakna ki Téged a szabad ég alá, ha megkérem rá. Mert amúgy lehet ám... nála sosem lehet tudni, milyen kedvvel ébred.

                         A Francia Lencsilány
                              Úton Párizsba...
                                     (Franciaország)
Láttam a lányon, hogy valami eszméletlen nagy fájdalom gyötri lelkét, de nem tudtam elképzelni akkora szomorúságot az amúgy vidám hölgyeményben, hogy még fizikai úton is ki kell adnia magából a feszültséget.
-Kösz, nem vagyok éhes!-köptem ki egy cetlit. Bambiszem összeszedte a papírdarabokat, majd felvilágosított, hogy nincs egy jó hangja.
-Hát, az én húgom pont kegyetlen őszinte, a nővérem meg dicsérni szokott. Azért hiszek csak neki, mert ő aztán tud énekelni...-gondoltam vissza arra az esküvőre, ahol a nővérkém fellépett. Átjárt a melegség, de visszapottyantam a képzeletem édes kis nosztalgiájából.
-Látom, szöges ellentétek vagyunk.-mondtam az épp megforduló Leoine-nak. Fekete, hátul lógó sapka, Avril Lavigne arcképével ellátott, az én méretemnél körülbelül három mérettel nagyobb koncertpóló, a tintafoltal ellátott, bordós színű, szűk nadrág, és a sötétbarna bakancs totál elütöttek a lány kedvelt színvilágától. Hát hiába, régi Emo mivoltom csak a ruhatáramban maradt meg, habár nálunk az egész gyerekgárda elég feltűnő ruhatárat tudhat magának. Amikor közöltem utastársammal, hogy nincs szállásom, kis szünet múlva elkapta a röhögés, és vele együtt engem is.
-Hiába, a szerencsétlenségből nekem jutott bőven.-csap bele Leonie tenyerébe.
-De megoldom! Várjunk, van nálam egy mágikus sátorféle!-kaptam a fejemhez. El is felejtettem, hogy már hetekkel az utazás előtt megvettem, hogy megkíméljem mugli felmenőimet a sok költekezéstől.
-Játszunk valamit! Tudsz Unozni?-szedtem is ki a kártyákat a tatyómból. A lehetőségre, hogy lesz egy útitársam, legalább felkészültem. Nem is hiába!

- Karácsonyi záróműsor, december 23.
Ruha

Édesanyja az utolsó ecsetvonással tökéletesítette Annelie sminkjét a karácsonyi előadásukra. Már csak fél óra volt hátra a kezdésig, ő pedig izgult, hiába van gyakorlata már abban amit csinál.
Cat ott ült mellette végig, Anne bevitte magával az öltözőbe, de nem nagyon beszélt hozzá amíg a készülődés folyt. A cirkusz összes tagja ott sürgött-forgott körülöttük egészen addig amíg Anna el nem húzta a függönyt, hogy lányát belebújtassa a piros csodába, amiben megkezdi az estét.
- Anyu, húzd lejjebb...fáj. Oké... - mindent amit az anyjával beszélt, svédül tette, és nagyokat sóhajtott öltözködés közben. Muszáj volt levezetnie a feszültséget, és az, ahogy a ruhát rángatta rajta, nem javított semmin, csak jobban idegesítette.
- Jó lesz? - kérdezte Anna, majd csípőre tett kezekkel méregetni kezdte "a művet". Annelie csak lehunyta a szemét, és elhúzta a függönyt, hogy megálljon Cat előtt, és kérdőn pillantson rá.
- Még mielőtt bármit is mondasz... Igen, én vagyok, tíz kiló smink, és húsz kiló ruha alatt - vigyorodott el a mostanra barna hajat viselő kisasszonyka. Jól tudta, hogy ez a csillogás nagyon is jól áll neki, barátnője pedig még nem látta előadáson, tehát így sem.
- Máté itt van valahol? - kérdezte kicsit körbenézve, de a lánytól.

Annelie Freya Blomqvist
Az előadás *__*

Sosem gondoltam volna, hogy egy nap eljövök ide, ráadásul Annelievel együtt, de most megtörtént és boldogabb nem is lehettem volna, mint most. Még sosem voltam egy előadásán sem, ezért nem volt meglepő, hogy izgultam, mivel ma ő lépett itt fel és én csak elkísértem és támogattam ahogy tudtam, ami azt jelentette, hogy jelenleg vártam, míg elkészül. Nem voltam teljesen türelmes, mert nagyon kíváncsivá tett a dolog, így tűkön ültem, hogy mikor fognak a végezni. Egy kis időre persze lefoglalt, hogy a cirkuszi tagokat néztem, de azért nem eléggé ahhoz, hogy ne tűnjön fel az idő múlása. Mikor az anyja elhúzta a függöny máris hegyeztem a fülem, de sajnos svédül egy szót sem tudtam volna kinyögni, nem hogy megérteni amit mondanak. Az alsó ajkam harapdáltam, majd újra az elhaladó embereket néztem és vártam, hogy Anne kész legyen végre és láthassam. Újra a függönyre emeltem a tekintetem és ő pont ekkor húzta el. Elmosolyodva pillantottam rá, majd csodálkozva néztem végig rajta. Persze rögtön megmondta, hogy ő az, de sejtettem még így is, hiába volt barna a haja, viszont ez így egyben egy mestermű volt. A smink, a ruházat! Minden elismerésem az anyukájának... Ha lesz időm megmondom neki, vagy megkérem Annet, hogy tegye meg helyettem.
 - Hűűű...! - ez volt az első amit ki tudtam nyögni, így megköszörültem a torkom és korrigáltam. - Szerintem szuper lett! Komolyan! Nagyon jól áll! - lelkesen és őszintén mondtam, mert így gondoltam. Kellett vetnem rá még egy pillantást és másodjára is úgy gondoltam, ahogy az előbb, sőt minnél többet néztem, annál jobban nézett ki. Ez az egész így tökéletesen állt neki, mintha rászabták volna! Elmosolyodva pillantottam rá és elkezdtem volna áradozni újra, de rákérdezett, hogy Máté hol van. Zavartan körbepillantottam, majd vissza rá és megráztam a fejem, hogy nem tudom.
 - Nem tudom... - mondtam őszintén, mert ez volt az igazság. Újra végigtekintettem a körülöttünk lévőkön, de nem láttam sehol. - Biztos itt van valahol a közelben! - mondtam megnyugtatásként, de azért újra körbekémleltem, hátha kiszúrom.

Mat


Az tény, hogy irracionálisan megviseli még egy kis külön töltött idő is Kísztől, nem tehet róla. Persze, ez a szituáció egészen más, mintha a kastélyban külön flangálnának - bár azt is ritkán teszik -, hiszen ott mégiscsak elérhető távolságban vannak egymástól, de most… most olyan nagy a távolság! Vörös törpénk fel sem foghatja, hogy nem pattanhat pajtása hátára, amikor csak kedve tartja. Ez a valóság annyira abszurdnak tűnik számára, mintha a Földet pálcikára szúrta volna egy óriás, és nyalókaként most kilógna a szájából.
-Umm… én sosem hiszek Fynncinek, de persze nagyon szeretem, amiért mindig megdicsér - vigyorodik el. Tulajdonképpen pont úgy bánik vele a testvére, mint egy nagy óvodással, merthogy Lencse bizony le is ragadt azon a szinten, ezt kár volna szépíteni.
-Óóó, a nővéred énekel? Akkor biztos mindig szép a karácsonyotok: tudtok kánonban énekelni a fa körül! - tapsikol párat, de ha már belekezdett, nem hagyja abba, és megtapsolja Mat öltözetét is. Ami egyébként igencsak lehangoló.
-Ettől az öltözettől olyan szomorúnak tűnsz. Színesben kéne járnod, mert.. mert az.. az sokkal színesebb! - vágja ki magát roppant fifikásan a mondatból.
-Van is nálam Kísz ruháiból pár, át akarsz öltözni? - félő, ha pajtása szerelésében meglátná újdonsült barátocskáját, egész úton őt ölelgetné hiánypótlásnak. Ahh, hogy mennyire magányosnak érzi most magát! Újabb adag tintát vesz elő, és megint ráfirkant néhány szót egy gyűrött pergamen cetlire, hogy egy újabb baglyot tessékeljen ki vele az ablakon, majd egyből odalép táskájához, és elkezdi kipakolni belőle az említett ruhadarabokat. Pontosabban inkább egy hatalmas rendezetlen kupacot dobál Mat mellé az ülésre, ő maga pedig letérdel a halom elé a földre, és arcát belefúrja a rikító káoszba. Alig vannak problémák a lelkében… vagy fejében.
-No, kérsz valamit? - néz fel egy fél perc elteltével, és meglóbál a srác orra előtt egy lila boát. Hogy ilyeneket minek hozott magával…?
-Umm… és abban a sátorban meleg van ilyenkor? - ráncolja össze homlokát, amint előkerül a mentőötlet. Komolyan elgondolkozik ezen az eshetőségen. Végül is a sátorozás jó móka. - És hova akarsz sátrat verni? Az Eiffel-torony lábához? - kuncogja el magát, és már pattan is fel a játék hallatán. Első gondolata, hogy fogócskázzanak a vonaton, úgy tűnik, nem fog megvalósulni, ám jókedve töretlen, ahogy beleveti magát a szétszórt ruhákba, miközben ismét helyet foglal Mat aurájában.
-Uno? Nem ismerem! Az valami kártyavár építős játék? Egyszer húsz emeletes várat csináltunk otthon, de szerintem apa csalt, mert mintha láttam volna, hogy kicserélte a paklit a sajátjára - ezen elmélkedik egy fél pillanatig, majd megrázza a fejét. - Nem csalhatott! Azt mondta, nem bűvölte meg a kártyákat - kis naiv Lencse.

Alexem - zárás

                          A Francia Lencsilány
                                 Úton Párizsba...
                                         (Franciaország)

-Nem, csak ő.-feleltem, amikor a nővérem énektehetségéről kérdezett-Habár néha elénekelgetünk, miközben zongorázik.-emlékeztem vissza a tavalyi karácsonyra, amikor a szürke patás éneklése közben a szomszéd nyanya átszólt, hogy.....hmmm, igen, fogjuk be. Leonie megtapsolta a szerelésem, ami tényleg nem az ő ízlésvilága. Még meg is jegyezte, hogy szomorúnak tűnök bennük.
-Van kevés színes cuccom, de a sötét színeket mindig is jobban kedveltem. Amúgy ki az a Kísz?-érdeklődtem az említett személyről, az épp kipakoló Lencsikétől.-Nem kell, jók a saját gönceim!!-ráztam mindkét kézfejem, ami nevetségesen hasonlított az integetésre, amikor az eridoros lány előhúzta annak a bizonyos Kísznek a tulajdonában lévő ruhákat. A szállásomat illetően kisebb probléma merült fel, de szerencsére nem az utolsó pillanatban tűnt fel, hogy van hol aludnom.
-Aha, mint egy rendes házban!-nyugtattam meg utastársamat, a fekhelyem hőellátását illetően. És hogy hol verek tábort? Na, ez jó kérdés!
-Dunsztom sincs, habár az Eiffel-torony elég csábítóan hangzik...-simogattam a nemlétező szakállamat-Úgy is szerettem volna élő szobor lenni!-vigyorogtam. Lencsike pakolászás közben előkavart egy lila színben pompázó boát, átfogalmaztam a mondatomat.
-Csak nem fesztiválozni készülsz?-csillantak fel a szemeim-Véletlenül mindig van nálam egy szív alakú- és egy party szemüveg.-húztam elő a szemcsíkéket a táskámból.
-Mehetünk a buliba!-nyomtam Leonie orrára a szív-szemüveget, majd kissé elmosolyodtam.
-Jól áll.-ferdült felfelé a szám jobb sarka. Felajánlottam, hogy játékkal töltsük a megmaradt időt, habár célravezetőbb lett volna nem egy mugli játékkal feltennem a kérdést, hisz még a muglik között sem elég elterjedt játék ez az Uno.
-Az komoly.-csodálkoztam. Húszas kártyavár! Nem kis teljesítmény!
-Akkor inkább...nézd!-fordultam meg, hogy megmutathassam Leonie-nak.
-Havazik!-mutattam a lassan szállingózó fehér pöttyökre. A fehér táj olyannyira megérintett, hogy teljesen elmélyedtem az egészben. Felemeltem jobbomat, s megérintettem az ablak üvegét, teljesen elfelejtkezve a külvilágról...

Dwayne

Féltem, persze hogy féltem, még jó hogy féltem, nagyon is féltem, túlságosan is féltem. Szóval féltem. Mondtam már, hogy féltem? A félelmünket kicsit csillapítani akartuk, ezért elkezdtünk viccelődni. Tipikusan béna poén volt, de abban a szituációban ez is megfelelt. Barátnőm válaszát elképzeltem, vagyis azt, hogy futunk a busz után, mintha őrültek lennénk. Én még ki is néztem volna magamból, hogy megcsinálnom, de úgy éreztem, az előttem lévő lehetőséget nem szalaszthatom el. Végre itt az alkalom, hogy ejtőernyőzzünk, ezt vártuk hetek óta. Csak nevettem, jelezve neki, hogy hallottam, felelni már nem volt időm. A bemutatkozások után elindultunk készülődni. A gép felé tartva hiányérzetem támadt, hátranéztem és láttam, hogy Grace mintha kicsit elgondolkozott volna. Elmosolyodtam, húzott szemeim smileyt formáltak, mire Grace is elkezdett szaladni. Kicsit megtorpantam, hogy bevárjam, így egyszerre értünk a többiekhez. Sok bénázással és nem kevés segítséggel sikerült felvennünk a védőfelszerelést és megtudtam, hogy ki lesz a partnerem, akivel ugrani fogok. Én Dáviddal fogok ugrani, Grace pedig elvileg egy Richárd nevű sráccal.
Beültem a gépbe az egyik hátsó helyre, az ablak mellé. Barátnőm mellém ült és valószínűleg nagyon látszott rajtam az idegesség, de hát hogy a viharba ne látszott volna. Szavai nem igazán nyugtattak meg, de jól estek. Tudtam én is, hogy nem lesz semmi baj, de mégis. Vizsgák előtt is izgul az ember, pedig ott sem nyírják ki.
Mikor a szakemberek is felszálltak, a kép is elindult. A füves mezőn eléggé döcögött a gép, kicsit kényelmetlen volt a fenekemnek és a hátamnak, de ki lehetett bírni. A száguldás és a repülés íze rögtön elvarázsolt, a félelmem el is múlt. Olyan gyorsan száguldottunk a füvön, annyira jó volt és amikor hirtelen felemelkedett a gép orra, olyan érzés volt, mint amikor én rántom fel a seprűmet, persze ez most sokkal finomabb volt. Kedvem lett volna ilyen gyorsan röpülnöm egy száll seprűvel, de erre most nem volt lehetőségem. Viszont levontam a következtetés, hogy fogok én nagyon gyorsan száguldani, csak függőlegesen lefelé. A földfelszínt néztem, ami egyre távolodott el tőlünk. Miskolcot is megcsodálhattam felülről, de a Bükköt is teljesen beláttam, annyira magasra szálltunk.
Mikor már a város egy foltnak látszott, Dávid szólt nekem, hogy jöjjek oda mellé. Ijedten Grace-re néztem, de nem akartam megváratni a fiatal férfit, magamhoz méltóan rögtön felálltam és mellé léptem.
- Szerettelek Grace! - Mondtam még gyorsan nevetve a lánynak, mintha a kivégzésemre készülnék, de a feszültség már feloldódott bennem. Egészen magabiztos lettem a repüléstől. Dávid és Richárd már magára vették az ernyőt tartalmazó „hátizsákot”. Az én uram kérte, hogy forduljak meg, hogy neki háttal legyek, én így is tettem, mire ő közelebb lépett hozzám és rám csatolta a hátzsák engem illető részét. Kicsit zavart, hogy ennyire közel volt hozzám, nem szoktam meg az emberek közelségét, de tudtam, hogy ez ezzel jár. Megtudtam Dávidtól, hogy mi kezdjük az ugrást, mégpedig hamarosan, mire összeszorítottam a fogam és próbáltam nyugtatni magam. Minden bátorságom cserbenhagyott viszont, amikor kinyitották a repülő ajtaját és én ott álltam mellette. A szél durván belekapott hajamba, de az volt számomra a legkisebb baj. Több mint ezer méterről néztem le. Dávid nyugtatott, hogy élvezni fogom, amit én el is hittem neki, csak a hirtelen jött sokk után ez most nem annyira hatott meg. Egyszerre – mivel egymáshoz voltunk kötve - leültünk, lábunkat kilógatva az éterbe. Éreztem, hogy pár perc és én már repülni fogok, de azt nem gondoltam volna, hogy rögön. Mire felfogtam, hogy kilógatom a lábam a repülőből, Dávid már lökött is egyet kezével.
- Áááááááááááááá – Sikítottam, mint egy őrült. Azonnal megéreztem az m*g hatalmas erejét, amivel mint egy mágnes a földhöz szív. Szívem összeszorult a hirtelen rám támadt adrenalintól. Azt sem tudtam, hogy mi történik, pedig jól felkészültem rá szellemileg, most mégis. Olyan volt, mint álmaimban, mikor zuhanok, vártam is, hogy felébredjek, de ezúttal nem, ez a valóság. Alig tudtam felfogni, hogy szabadon esek és egyre gyorsabban. Pánikba estem, tudtam, azt súgta, vagyis ordította az ösztönöm, hogy azonnal csinálnom kell valamit, különben végem lesz, de a hátamhoz csatolt Dávid miatt nem tudtam, még szerencse. Mondta, hogy tartsam szét a kezeimet.
To be continued~

Gyakorlati óra

Jimnie maga igyekezett a háttérben maradni, ő is érdeklődve vizsgálgatta a kórtermet – a berendezés mintha modernebb lett volna, mint legutóbbi látogatásakor. Lapos pillantásokat vetett karórájára, megállapítva, hogy a tervezett egy óra túlságosan is gyorsan telik. Az igazgatóra pillantott, akit – úgy tűnik – teljesen lekötöttek egy időre Jenny kérdései.
- Azt hiszem, igazad van – mosolyodott el a gyógyító Jenny első kérdésére válaszolva -, de ezt a döntést nem mi hoztuk. Az itteni mugli kórházi felszereléseket a sokkal jobban kiépített városmajori klinikába telepítették át – tette hozzá. – A kapacitásunkat tekintve… Nos, alapvetően kétszáz ágy van a kórtermekben, ezen kívül további két üres teremben szükség esetén huszonöt-huszonöt beteget tudunk elszállásolni, ez körülbelül 250 fő. Azonban a százhúsz főnyi telítettséget is ritkán érjük el. Sürgősségi kezelésre bárkit fogadunk, hosszabb kúráknál azonban inkább a környéken lakókat szoktuk felvenni – válaszolt, remélve, hogy ezzel a leányzó minden kérdését megmagyarázta. – Ami pedig a sárkányhimlős betegeinket illeti… - kissé lehalkította hangját – körülbelül egy hónapja vannak itt, és reményeim szerint egy hét múlva haza is mehetnek. Gyertek – intett a főgyógyító maga után, és a terem széle felé sietett. Enyhén félrehúzta a függönyt – ekkor azonban észrevette, hogy a betegek alszanak. Csendre intette a diákokat, majd keze egy mozdulatával jelezte, hol álljanak meg.
A látvány nem volt szép. A diákok csak a legkívül fekvő beteget láthatták, de vélhetően ez is elég volt nekik: zöldes színűre színeződött, enyhén keléses, rücskös bőrt figyelhettek meg a páciens arcán. A gyógyító nagy óvatosan leemelt az ágy feletti polcról egy barna színű üveget – rajta a „Sárkányhimlő – Gorsemoor-tinktúra” felirattal, majd fehér köpenyének zsebéből egy nagy ecsetet halászott elő. Finoman, óvatosan kent egy réteg tinktúrát a beteg arcára: enyhén sistergő hang hallatszott, szinte látni lehetett, ahogy az erős gyógyfőzet szétmarja a csomós keléseket. Várt pár másodpercet, majd ugyanezt a műveletet megismételte a másik két beteggel, végül visszatette a gyógyszert a helyére. Pár lépéssel a diákok mellé lépett, s suttogó hangon megszólalt.
- E betegeinknek már csak az arcukon vannak kelések, s ebben a fázisban már csak tinktúrával kezeljük őket. Ha érdekel titeket a betegség háttere, inkább a következő teremben mondanám el, ne keltsük fel őket – tette hozzá továbbra is suttogva, s pálcájával behúzta az ágyakat jótékonyan elrejtő függönyt.

Dwayne

Mat


-Többet kéne színes ruhákban járnod, mert… mert én is mindig felvidulok reggelente, ha belenézek a tükörbe. És Wowbagger is mindig sokkal boldogabb, ha befestem a fekete szőrét sárgára; akkor kicsit olyan, mint egy csibepudli. Vagy egy szőrös banán. Már nem úgy, mint te… vagyis te nem vagy olyan szőrös, mint Wow, csak banán. Mármint sárga. Szóval érted… - nagy gesztikulálások közepette magyaráz, s ha Mat nem vigyáz, a hadonászó törpe még fejbe is kólintja roppant lelkesedésében.
-Kíííísz! - belesüpped az ülésbe, de a következő másodpercben már újra feltérdel, és kihúzva magát folytatja.
-Ő az én pajtásom! Együtt lakunk a padláson… és tulajdonképpen Budanekeresden is, ha éppen oda kell mennie - elmereng az utóbbi napok mesés idilljén, amit abban a lakásban átélt, és ettől újra összeszorul a gyomra. Hogy fogja túlélni ezt a pár napot egyedül? Vagyis… mégsem olyan egyedül, hiszen itt van Mat, később pedig majd a nővére boldogítja, de az mégsem ugyanaz.
-Nem szoktunk elválni, úgyhogy kicsit hiányzik - igen, ez azt jelenti, hogy tényleg nem töltenek el pár óránál több időt külön. Valamiért egyikük sem érzi magát olyan komfortosan a másik nélkül; legalábbis Lencse biztosan nem.
-A leghosszabb idő fél év volt, mert Keef ösztöndíjjal elutazott, viszont az már olyan nagyon régen történt! Alig emlékszem rá - kamuzza, és mielőtt elbőgné magát, mint egy kisgyerek, inkább témát vált.
-Amíg te élő szobor leszel, én gyűjtöm a pénzt vacsorára! - kuncogja el magát, s miután megkapja a menő szemüveget, már hangosan nevet.
-Akkor ma buliba megyünk? Vuhhúúú! - felpattan a helyéről, és fantasztikus higanymozgásával egyből betolja az évszázad figuráit. Búvárkodás, szeletelés, szüretelés, mosogatás, húsdarálás, birkanyírás; minden kisujjból megy neki. Cseppet sem zavarja, hogy nincs zene, amire táncolhatna. Mindenki olyant képzel hozzá, ami jólesik neki - Lencse többek között kacsatáncot hall a fejében.
-Havaziiik! - a kijelentésre újból levágódik a fiúcska mellé, és majdhogynem átmászva rajta kibámul az ablakon.
-Csinálhatunk angyalkááát! - rángatja meg a ruhaujját.

Dwayne

                        A Francia Lencsilány
                                 Úton Párizsba...
                                         (Franciaország)

-Inkább maradok a szokásosnál!-mosolyogtam. És amúgy is, a sötét színek jobban állnak. Habár lehet, hogy beszerzek egy-két világosabb árnyalatokban pompázó göncöt.
-Nem is nagyon vágyom egy ilyen ősemberszerű szőrzetre! Főleg nem sárga színben!-vigyorogtam a lányra, kissé behúzott nyakkal, nehogy véletlenül lepofozza rólam a szemüveget. Amikor rákérdeztem Kísz nevére, látszott, hogy Leonie igen hosszan tudott volna mesélni a srácról.
-De szuper! A padláson laktok mint a......a padláslakók!-Micsoda perfekt nyelvtan tudással vagyok én megá'dva! Hiába a nyelvtan sose tartozott az erősségeim közé, ahogy a többi kommunikációval kapcsolatos dolog se!
-Elhiszem mennyire!-Az empátia viszont remekül megy!-Én is legszívesebben a nővérem lábán lógnék állandóan.-kunkorodott felfelé a szám egyik sarka. Tényleg, el is hozhattam volna Harryettet! De jó, hogy most ugrik be!
-Én se hagyom szívesen magára Ririt, hisz elég törékeny a kis szentem, de szüksége van rá.-préseltem össze az ajkaimat. Láttam, hogy a lány kis híján elsírja magát, ezért lapozni akartam, de ő ezt is megtette.
-Oké, szobor-jelmezem is van!-lelkesedtem-Tudod, ez varázstáska! Bármit beletehetsz, gond nélkül elfér benne.-próbáltam titokzatos pofát vágni. Amikor feltettem a szemüveget a fejére, nevetésben tört ki.
-Oké, Party Hard! Zene is van ám! De csak ha szeretnéd!-kacsintottam Lencsike felé. Tényleg rejtegettem egy magnót a varázs-tasimban, igaz, csak Taylor Swift számok voltak benne. Amikor az eridoros hölgyemény felpattant, hogy táncolhasson, én vidáman tapsoltam az ülésről. Észrevettem a hóesést, mire Leonie szinte áthajtott rajtam, de nem fájt, sőt, inkább nevethetnékem, mintsem sírhatnékom támadt.
-Oké, első dolgom lesz, ha leszállunk!-mosolyogtam szünet nélkül.-Képzeld, a nővérkém egyik ismerőse tud mesterséges havat csinálni!-kezdtem mesélni.
-Nem idegesít, hogy folyton szóba hozom?-kérdeztem, mert eléggé nem szeretem, ha idegesítem az embereket, Habár a húgimát előszeretettel kergetem az őrületbe!