Bálint

Éppen a szobámban fekszek és gondolkozok. Már két hete vagyok itt és még nem indultam felfedezőútra. Ez nem vall rám! Általában nem tudok megmaradni egy helyben, de most annyi itt az új élmény, hogy ez semmiségnek tűnik.
Hirtelen jut eszembe, hogy szegény Linát még meg se látogattam. Lina a baglyom, akit még otthonról hoztam magammal.Nem vagyok nagy állatbarát, de ő már a családunk része és nagyon szeretem.
Így hát felöltözök kényelmes ruhába, kicsit rendbe szedem a hajam és nagy elszántsággal indulok a bagolyházba.
Az elszántságom körülbelül a második folyosóig tart, ugyanis eltévedek. Amúgy sem vagyok jó tájékozódásban, hát még egy ilyen labirintusban mint ez a kastély. Nagy barangolások árán, de végre megtalálok egy ismerős folyosót és onnan már eljutok a bagolyházig is.
Mikor benyitok, rengeteg toll fogad. Végülis a rengeteg madár között mit vártam? Ahogy körül nézek látom, hogy rengeteg bagoly ül különböző rudakon és gerendákon. Én közben a szememmel egyetlen példányt keresek. Mikor megtalálom, odamegyek hozzá, megcirógatom a fejét, adok neki csemegét és élénk játékba merülök vele. Régen láttam, így már nagyon hiányzott. Közben a játékunkba még három madár becsatlakozott, így most már minden figyelmem csak az övék.

Évi

Reggel mikor felébredtem, tudtam, hogy sokat kell készülnöm. Mivel ma nincs tanítás, ezért úgy döntöttem - jó levitásként -, hogy minimum a délelőttöt áttanulom. Lementem a konyhába és ettem, majd felszerelkeztem csokival, sütivel. Visszamentem a szobámba, megfogtam a könyveimet, pergament, majd elindultam egy jó helyet keresni. Bebarangoltam a kastélyt. Az Északi-toronyba érve, kissé elfáradtam, de megláttam egy üres szobát. Beléptem. A többiek leírásából rájöttem, hogy ez a Lélek szobája, ahová, már régen elszerettem volna jönni. Mosolyogva beléptem. Ekkor a fehér falak napsárgává változtak, és kellemes dal töltötte be a termet, vagyis inkább a szobát. Lehuppantam egy kanapéra, arrébb raktam két párnát, és neki akartam látni a feladataimnak, amikor észrevettem, hogy nincs nálam penna. Bosszúsan körbenéztem, a szoba kezdett vöröses-feketés árnyalatot venni, de ekkor egy polcon megláttam a halomszámra lévő pennákat, ennek megörültem , így a szoba újra sárgán virított. Rögtön felkaptam kettőt, visszaültem, és nekiláttam. Bájitaltan könyvet lapozgattam, keresgettem a házi feladatra a megoldást.
- Végre megvan! - szólaltam meg, gyorsan felfigyeltem, remélve, hogy nem látott meg senki sem. Szerencsére nem. A nap már besütött az ablakon, amikor felnéztem a feladataimból. Hmm, ez egy elsős tananyag, azt hiszem. Nem emlékszem erre már. Ezen agyaltam, mikor egy ismerős - újabb szerencsémre, elsős - diákot pillantottam meg. Évit.
- Szia Évi! Te, miért jöttél ide? Tudnál ebben a kérdésben segíteni? Jól vagy? - halmoztam el a kérdéseimmel.

Ma reggel, mikor felkeltem nem tudom miért, de olyan furcsa, morcos kedvem volt.  Nem tudtam mi van velem.  Mérges és közben aggódó is voltam. Este elég furcsa dolgokat álmodtam a családomról. Úgy döntöttem írok is nekik.  Gyorsan felöltöztem, lementem a konyhába valami harapnivalóért. Felmentem a bagolyházba és megírtam a levelet, aztán egy szép gyöngybagollyal elküldtem. Visszamentem a szobába, de még nyugtalanabb lettem. Megfogtam egy könyvet és elindultam a kastélyba.
-    Biztos találok egy helyet, ahol nyugodtan lehetek. - mondtam magamban.   Észre sem vettem, hogy átmentem az északi szárnyba. Lassan felmentem a toronyba.
 – Ha már itt vagyok, hátha van valami csendes hely. – mondogattam magamnak.  Ahogy felértem ott volt egy ajtó. Nem halottam, hogy valaki lenne ott. Benyitottam.  Meglepetésemre a szobába volt David.  Mielőtt köszönni tudtam volna egy csomó kérdést tett fel.
– Öö. Szia.  Hát. Én csak egy nyugodt helyet kerestem, ahol csend van .  Milyen kérdésben? Igen, persze segítek.  O. Igen jól vagyok. – mondtam.
 –  És te mit keresel itt? – kérdeztem vissza. Láttam, hogy az előbb sárga fal, most egy árnyalattal sötétebb lett.
-  Ez a Lélekszobája, ugye? – kérdeztem Davidtól és leültem.
 – Nos, akkor mi a kérdés?- kérdeztem. Próbáltam a figyelmemet lefoglalni  a kérdéssel és nem azon rágódni, hogy vajon van – e valami gond otthon vagy, hogy nehogy itt adjam ki a mérgemet.
Ami nem tudom miért van bennem.

Évi

- Én csak tanulni szeretnék, azért jöttem ide. Ez a kérdés - toltam elé a könyvet - Köszi a segítséget.
Felnéztem a könyvből, mert a szoba elkezdett sötétedni. Összehúztam a szemöldököm.
- Mi a baj, Évi? Történt valami? - kérdeztem, majd felé fordultam, és elkezdtem figyelni. Ahogy jobban megnéztem, az arca riadt és szomorú volt. Én inkább meglepődtem, mert őt ilyennek azelőtt, még sosem láttam. Miután elbeszélgettünk, elővettem egy csokit, és nekiadtam.
- Tessék, vedd csak el. És...és ne gondolj rosszra! Írtál nekik baglyot? - nyugtattam, és érdeklődtem. Elgondolkoztam azon, hogy nekem is volt, már jó párszor, hogy a családomról álmodtam rosszakat. Kissé megborzongtam a legborzalmasabb miatt.
- Nekem is volt ilyenben részem, de inkább nem traktállak ezzel. Nem lehet, hogy csak feszült vagy? - kérdeztem, majd átléptem a pszichológus szerepébe, és próbáltam tanácsokat adni:
- Addig ne gondolj rosszra, ameddig nem jön meg a levél! Ha bármi rossz történt, akkor az igazgató úgyis elenged, hogy hazamehess, és a családoddal legyél! Bár, ha rossz történt, nem hiszem, hogy az utóbbi megnyugtat...
Rögtön elkezdtem magamban szidni magamat, hogy miért mondtam ezt ki. Remélem, hogy nem lett rosszabb a kedve. Próbáltam jó tanácsokat adni.
A jó sok beszélgetés közben vettem észre, hogy a feladataim nem készültek.
- Figyelj! Hozzuk ide a te könyveidet is, tanulhatunk együtt! Addig sem kell ezen aggódnod - mondtam az ötletemet. Gyorsan megfordultunk, bár Évinek is jó sok könyve volt.
- Rengeteg könyved van, tudod? - leraktam, vagy inkább ledobtam a könyveit. Nekiláttunk mindketten, kis csend telepedett le, a 'háttérből' halk zene szólt. Különös dallamok, amik kissé félősen, kissé vidáman csengtek. Újfent kirázott a hideg. Olyan melankolikus stílusa volt, mintha a vidámság csak egy álca lenne. A szoba színe szürkéssé vált. Hiába tűnt vidámabbnak, valójában nagyon rossz érzések dúlhattak benne, mert az én érzéseimet, nem is tükrözte szinte a szoba.
- Ne szomorkodj itt nekem! - megböktem, majd nevetni kezdtem. Elkezdtem vicceket mesélni, így a szoba színe barátságosabb lett. Ekkor a kezem ügyébe került a napló, amit még a faluban találtunk.
- Hé, gondolkoztál már azon, hogy ki lehetett a napló? Kié lehetett a láda? - kérdeztem, majd kinyitottam a naplót, amibe beleraktam a képet - Jó, tudom, hogy arra jutottunk, hogy egy sötét mágusé, de mi van, ha nem? És ki az a férfi a Czukrászdából?

Miután leültem, David megmutatta a kérdést. Szerencsére azt az anyagrészt szerettem, így a kérdésre rögtön tudtam a választ.  Lehet, hogy az arcomra volt írva, vagy nem tudom, de észrevette, hogy valami nincs rendben és rá is kérdezett.  Muszáj volt valakinek elmondanom. Nem tarthattam egész évben magamban.
-    Igazából.. – kezdtem bele – elégé rossz érzésem van. Álmomban haza mentem, és minden teljesen más volt, mint mikor legutoljára otthon voltam. Úgy érzem, valami baj van. Nem tudom, mit tegyek és elég mérges hangulatban vagyok. Pedig nem szokásom.  Nagyjából tudod, milyen vagyok. Mármint amennyire megismertél. A konyhában is nyugodt voltam és a kísértetházban is.   De, ez most valami más. – mondtam el a gondomat.  David meghallgatott és adott csokit.
-    Nem hiszem, hogy csak az lenne a gond, hogy feszült vagyok. Igen írtam nekik baglyot. Remélem tényleg, nincs semmi baj. - mondtam aztán leültem. David mondta, hogy inkább tanuljunk, hátha az megnyugtat.  Nem nagyon nyugodtam meg.  Egész végig csak azon járt az agyam, hogy mi lehet otthon. A legrosszabbra gondoltam, ettől nagyon elszomorodtam. David megbökte a vállamat, hogy ne szomorkodjak. Aztán elkezdett vicceket mesélni. Egy kicsit jobb hangulatom lett . Aztán előkerült a napló, amit a kísértetházban találtunk  és szóba került az a férfi aki figyelt minket.
-    Hát, valami sötét mágusé nem?!  Nem tudom ki az a férfi.   De szerintem vissza kéne mennünk a faluba. Ha az a férfi megint feltűnik, jobban megfigyelhetjük. Vagy nem tudom. Kábító átkot használhatunk, Mert, ha igen, akkor ha követ becsaljuk valahova elkábítjuk és lekötözzük és kikérdezzük, hogy miért követett.  – mondtam. Más ötletem nem is volt.  Egy kis időre így el is felejtettem az otthoni aggodalmakat.
-     Ha már be megyünk a faluba nem tudsz véletlenül egy bagolyboltot? Vennék egyet és akkor nem az iskolai baglyokat kellene használnom.

Évi

Úgy érzem, hogy valamit nem mond el. Mi lehet az a nagyon rossz. MI lehet az a furcsa? Rákérdeztem:
- Milyen furcsaságról beszélsz? Mondj el mindent, akkor talán tudok segíteni - mondtam. A házimmal szöszmötöltem, gondolkoztam, hogy mivel tudnám lekötni a figyelmét. Kapóra jött, hogy Asztronómiából nem vagyok jó.
- Tudnál ebben segíteni? Ez is elsős anyag, csak, hát én nem vagyok belőle olyan jó! - mutattam felé az Asztrológia könyvemet - Szóval, ez a kérdés: Mi a két természetes holdja a Marsnak.
Ezután én is segítettem neki, mert én meg Átváltoztatástanból és Mágiatörténetből vagyok jobb az átlagnál.
- Lehet, hogy csak rosszra gondoltál álmodban - ugrott be ez az ötlet is, miközben, már a naplót lapozgattam - Igen... valami sötét mágusé... nekem is egyre jobban kezd ismerőssé válni, de nem tudom, hogy miért, és honnan ismerős.  A Czukrászdában történtek engem, személy szerint jobban megrémisztettek, mert az egy élő férfi volt, ezek meg, már szerintem nem is biztos, hogy élnek!
Évi terve a minket figyelő férfivel kapcsolatosan kissé túlságosan elragadott volt.
- Egy kicsit gondold át! Az sem biztos, hogy még ott van. Én nem akarok semmilyen balhét! Te még csak két átkot tudsz, hiszen még elsős vagy. De, ha gondolod én lemegyek veled a faluba, én már több átkot is ismerek, bár nem hiszem, hogy mi letudnánk győzni - szóltam előrelátóan. Megírtam a leckéimet, már csak egy levelet akartam írni otthonra. A lány újabb kérdést tett fel, amire válaszoltam:
- Bagolybolt? Hmm, ezen egy kicsit gondolkoznom kell - mondtam - Háát, azt hiszem a Boglyas téren van egy... Nekem nincs baglyom, szerintem jó az iskolai is, de te tudod, hogy szeretnél-e! Nekem nincs állatom, de egy macskának örülnék!
Ekkor eszembe jutott egy jó ötlet, ha, már úgy is harcos kedvében van, gyakorolhatnánk egy-két bűbájt.
- Ha végeztél te is a feladataiddal, gyakorolhatnánk néhány bűbájt.. na jó, amire gondolok egy átok, de nem kell miatta megijedni! Nem veszélyes! Nem lehet miatta megsérülni! Elég vicces, amit kipróbálhatnánk. Ismered már, a Petrificus Totalus-t? - nevettem fel, mert eleve tudtam, hogy ez egy vicces átok.  
 

David megpróbált lebeszélni a "fogjuk meg a férfit" akcióról, de én nem hagytam magam.
- Jó. Ha te nem jössz elkapni majd elkapom egyedül. – mondtam mérgesen és felkeltem. Láttam, hogy a szoba színe, ahol én álltam, elsötétült. Tudtam miért van, de nem érdekelt. Már elindultam kifelé, amikor David mondta, hogy gyakorolhatnánk az átkokat. Belementem. Felajánlotta, hogy lejön velem a faluba. Ismert ott egy bagolyboltot.
- Szuper. Szerintem kezdhetünk is gyakorolni. El akarom kapni azt a férfit. - lelkesültem fel.  
– Ez a szoba úgyis átváltozik, amire szükségünk van. Akkor simán tud egy olyan szoba lenni, amiben tudunk gyakorolni. A  Petrificus Totalus az a sóbálvány átok. Ismerem. Egyik órán megpróbáltam. Megijedtem mikor vigyázzállásba eldőlt az egyik csoport társam. A tanár azt mondta jó volt. - meséltem. Kicsit lenyugodtam, a helyiség újra sárga színű lett. Aztán kivettem a pálcámat a táskámból.
- Itt a pálcád? Kezdhetjük?  - kérdeztem. Láttam, ahogy a helyiség kezd átalakulni. Már nem a tanulós szobában voltunk, hanem egy gyakorlóteremben. A figyelmemet a gyakorlásra szenteltem, kiürítettem az agyamból a gondokat.

Évi

- Szerintem nem kell elkapnunk, csak beszélnünk kéne vele - nyugtattam a lányt. Felálltam, elővettem a pálcám. Szép, hosszú és egyenes volt. Nem olyan görbe, mint néhány társamnak.
- Itt van - válaszoltam.
- Igen. Az a jó, ha vigyázz állásban áll! - nevettem fel - Ürítsd ki a gondolataidat! Úgy könnyebb lehet.
Arrébb raktam a párnákat, felálltam, majd szórakozottan pörgettem a kezemben a pálcám:
- Jól van! Kezdhetjük! - mondtam - Te megpróbálsz engem eltalálni, míg én védekezem a Protego pajzsbűbájjal, majd fordítva. Ha 15 percig nem tudsz legyőzni én jövök. Utána pedig mindketten védekezünk, és támadunk is. Rendben?
Elkezdtük. Éppen, csak felemeltem a pálcám, már röppent is az első átok. Nem volt időm várakozni. Nagyon ügyes! Gyors reakcióval talán megúszhatom. Elugrottam, és a földre vetődtem. Kúszva elbújtam egy polc mögé. Kilestem, hogy hol lehet, de nem láttam. Valószínűleg elbújt ő is. Riadtan a hátam mögé néztem, mert nem akartam, hogy meglepetés érjen. Nem akarok sokáig egy helyen maradni! Úgy könnyű préda vagyok. Térden csúszva, átlopakodtam egy másik szekrény mellé. Innen megláttam, hogy ő az egyik kanapé mellett volt. Remélhetőleg, még nem vett észre. Egyre jobban élveztem a 'párbajt'. Beiratkozhatnánk párbajszakkörre, mert nem itt kéne párbajoznunk! Az biztos nagyon izgalmas! Véletlenül meglöktem a szekrényt, így az egyik könyv leesett. Magamban szitkozódtam, az ügyetlenkedésem miatt. Visszalopakodtam a másik szekrényhez, és figyeltem, hogy mi történik.
 

David elővette a pálcáját. Mondta, hogy a gondolataimat ürítsem ki a fejemből.  Megtettem, amit kért. Mindent kiürítettem a fejemből, az otthoni dolgokat legelőször.
- Először én támadok. –mondtam. Odaálltunk a terem két végébe. Elkiáltottam magam.
- Petrificus Totalus. –már repült is az átok. David éppen, hogy félre tudott ugrani. Közben én is elugrottam egy kanapé mögé. Kinéztem, Nem észleltem Davidot sehol. Láttam, hogy az átkom nem találta el, ezért nem is léptem ki a szekrény mögül, gondolkoztam, vajon mit kellene tennem most. Nem tudom hova bújt. Egyszer csak, mintha az egyik könyves szekrény mögött mozgott volna valami vagy valaki.
- Megvagy! –kiállottam diadalmasan.
- Locomotor Mortis –mondtam a lábbilincselő átkot ki. Kárvolt hangosan örülnöm, mert David éppen elugrott, de úgy láttam mintha eltalálta volna. Nem maradhattam a rejtekhelyemen. Tudta, hogy hol vagyok. Gyorsan egy szobor mögé bújtam be. Szerencsére elég széles szobor volt elfértem úgy, hogy takarjon. Ezután csak vártam.

Évi

Gyorsan sikerült átbújnom, de valószínűleg ezt meglátta. Megijedtem, mert véletlenül meglöktem a szekrényt, ami majdnem eldőlt. Még láttam, hogy az átok éppen, hogy nem talált el. Mielőtt újra eltűntem volna ezt mondtam:
- Már csak 10 percig támadhatsz - szóltam. Remélem győzők, mert fura lenne, ha egy elsős lány legyőzne. Elbújtam a hosszú  kanapé mögé amilyen gyorsan csak tudtam. Sajnos ő is gyors volt, ezért nem láttam, hogy hová bújt. Tovább bujkáltam. Közel voltam az ajtóhoz, mikor lépeteket hallottam. Sietős lépteket. Csak nem egy prefektus? Hirtelen felálltam, majd a szoba végébe, egy szoborhoz futottam. Ott állt Évi.
- Csitt, valaki jön! Maradj nyugton! Szerintem egy prefektus vagy egy tanár! - mondtam, majd mivel ketten nem férünk el a szobor mögött, gyorsan egy üres nyitott ajtajú szekrényhez futottam, belemásztam, aztán becsuktam az ajtót. Igazam volt. Pár másodperccel később kicsapódott az ajtó. Nem tudtam, hogy ki az, de, amikor megszólalt, akkor felnőtt hangja volt.
- Ki az? Mi ez a lárma?
Valószínűleg a kiabálást halhatta meg. Kissé hangosak lehettünk. Nagyon csöndben voltam és imádkoztam, hogy Évi se szólaljon meg. Az illető beléphetett, mert közelebbről hallottam a lépteit.
- Van itt valaki?
Hangja nagyon-nagyon közelről szólt. Megbüntet, ha megtalál. Egyszer-kétszer még lépkedett, de nem nézte át alaposan a termet, majd kiment. Nem mertem előbújni még egy darabig. Féltem, hogy hallgatózik az ajtónál. Néhány percig még vártam, aztán kinyitottam a szekrény ajtaját, és megmozgattam elgémberedett lábaimat.
- Aaa... Hol vagy? - mondtam, és kinyújtottam a kezem. Megláttam, és magamhoz hívtam, aztán leültem, majd mondtam neki, hogy jöjjön ide ő is.
- Lehet, hogy ezt a párbajozást az udvaron, vagy a tárnákban kéne csinálnunk! - javasoltam, még mindig suttogva - Kimehetnénk ebéd után! Szerinted is?

Miután David is elbújt figyelmeztetett, hogy csak 10 percig támadhatok már. Úgy döntöttem előbújok a rejtekhelyemről és támadok, de ekkor gyorsan odafutott és mondta, hogy valaki jön. Villámsebességgel a szobor mögé ugrottam. Elég nagy volt, hogy normálisan egy ember el tudjon bújni, de ahhoz nem, hogy két ember elférjen, úgy, hogy meg ne lássák őket. David is tudta, hogy ott nem férünk el ketten, ezért a szekrényhez futott és bemászott. Kinyílt az ajtó. Egy tanár jött be. A Szoba színe elkezdett sötétedni.
- O! Jaj! – mondtam magamban. Fél szemmel kilestem a szobor egyik nyílásán. Szerencsére jó helyen volt az emlékmű. Teljes takarásba voltam. Ki is tudtam volna a fejem dugni, de azt nem kockáztattam meg. Reméltem, hogy David nem fog megszólalni, mert akkor nekünk annyi. Elég mérgesnek tűnt a tanár. Néhány perc múlva feladta, hogy nem jelentkezik senki és kiment. Én csak álltam a szobor mögött, nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne kimenni a búvóhelyemről. Kicsit később David előbújt a szekrényből. Mikor szólt én is kibújtam a menedékemből és leültem.
- Egyetértek. Most is csak szerencsénk volt. Ha nem vagy az ajtónál, lebukunk. A piknikező tisztás jó lesz. Elég nagy hely, tudunk gyakorolni – mondtam, aztán összeszedtük a cuccunkat és lementünk.

Yasmine

Megírtam egy rakat levelet, már csak el kell valahogy juttatnom őket a családomhoz. Illetve van kettő, aminek Koreába kéne elmennie. Nincs is más hátra, mint találni pár vállalkozó szellemű baglyot. Igaz, abban nem vagyok biztos, hogy a világ másik felébe is elrepülnek, de biztos van erre valamilyen szolgáltatás, amit a baglyok jobban ismernek mint én. Ha meg nem... Hát akkor repül pár hétig. Nekem az sem baj, bár lehet utálni fog a bagoly, de túlélem.
Szóval levelet kell küldenem, így a bagolyház felé veszem az utam, és a levelekkel a kezemben azon gondolkozom, vajon mindent leírtam-e anyámnak, hogy nem fogalmaztam-e túl bonyolultan Virágnak, és hogy Bogi, nem fogja-e keveselleni a két oldalt, amit magyaráztam neki a koreai nyelvtanból? Apám nem lesz elégedett, neki megint csak tíz mondatot tudtam összekaparni... Meg is állok a folyosó közepén és a hajamba túrok egyet bosszankodva, aminek a következményeképp kócos leszek. Nem veszem észre, így nyugodt szívvel nyitok be a bagolyház ajtaján. Egyébként sem számítok rá, hogy ilyenkor másba is belefutok, de a benti zajokból hamar rájövök, hogy tévedtem.
- Helló! - köszönök óvatosan, nem kívánom megzavarni a mókát. Innen nézve legalábbis mókásnak tűnik, viszont nekem más dolgom van, így egyelőre nem csatlakozom, csak keresni kezdek a baglyok között.
Nincs nagy szerencsém, mindegyik szúrósan nézeget, így kénytelen vagyok bevetni a csalit: bagolycsemegét. Szerintem valami szárított egérmaradványok lehetnek, a szaga legalábbis arra emlékeztet, épp ezért is tartom egy apró üvegben, nehogy itt bűzölögjön nekem. Viszont, hogy nem találok egyetlen baglyot sem, előveszem a zsebemből a már említett edényt, és kinyitom, hogy kivegyek belőle néhány szemet. A hangulat hirtelen változik meg. Az összes bagoly érzi, hogy itt valami készül. Érzem, ahogy az összes szempár rám szegeződik. Még azok a baglyok is rám figyelnek, amik eddig vidáman játszottak az ismeretlen lánnyal.

Lubaba <3

A hónapok lassan teltek, már bőven benne jártak a tanévben és ez Lyrán is meglátszott. A kviddicsmeccsek, a prefektusi teendők, és persze mindenekelőtt a rengeteg tanulás láthatóan megviselte a másodikos levitást. Társai nem szóltak ugyan, de ő is tudta, hogy szemei alatt mély karikák húzódtak, hogy még hallgatagabb lett, és úgy általában az embernek az első szó, ami eszébe jutott, ha ránézett, a fáradtság volt.
Azonban ideje nem volt tenni ez ellen, most is, takarodó előtt fél órával még a folyosókat rótta. Övé volt ma az első őrjárat, addig pedig felesleges lett volna visszamennie a kékek közé, ahol csak még rosszabbul érezte volna magát a sok vidám arc között. Céljául tűzte ki tehát, hogy keres magának egy csendes kis termet, ahol meghúzhatja magát és lehetőség szerint pihenhet is egy kicsit. Vele volt Mica is, elvégre társasága rajta kívül valószínűleg nem lesz az este folyamán, ilyenkor már a legtöbb diák visszavonult klubhelyiségébe, hogy véletlenül se kapja el egy arra járó prefektus - mint ő.
Ahogyan bandukolt a kastélyban, meglátott egy ismeretlen ajtót. Nem sűrűn járt az északi szárnyban, így ez nem volt különösebben furcsa, de azért felkeltette a figyelmét. Egy pillanatnyi tűnődés után aztán határozott, megtette az utolsó pár lépést és lenyomta a kilincset, belökte az ajtót, hogy aztán...
Hogy aztán elképedve bámuljon, fel sem fogva igazán, hogy mit lát. Az esze tudta, hogy még mindig a kastélyban van, és a berendezés is ezt erősítette meg, viszont minden más... A falak színe mélyindigóban játszott, rajtuk ezernyi apró világító pöttyel, mintha csak a rétről nézne fel az égre. A levegő megtelt illatokkal, az élő földdel, ezernyi virággal - annak ellenére, hogy közel s távol egy növényt sem látott Lyra. Ahogy fülelt, mintha a kabócák és tücskök zenéjét is meghallotta volna, az éjjeli madarak hangjait, a fák között rejtőző állatok halk neszeit.
Egészen elképesztő volt az élmény, az összes érzékét bombázta a szoba, az elképzelhető legkellemesebb módon. Hamar mosoly kanyarodott a lány ajkaira, majd felbátorodva lépett beljebb, maga után gondosan bezárva az ajtót. Lépteit a puhának tűnő kanapé felé irányította, majd le is ült rá, hogy aztán egy pillanatnyi hezitálás után inkább elfeküdjön.
Az eddig a vállán utazó Mica erre átmászott a hasára, ott gömbölyödött össze, a lány pedig egy sóhaj után engedte, hogy a nyugalom végre átjártja.

Dasha

Ezek a napok valószínűleg megkaphatnák az életem legrosszabb hete elismerő címet. Mindennek a megkoronázása a mai rossz hír, miszerint apukámnak balesete volt. Szerencsére nincs komolyabb baja, de engem azért felkavart a dolog. Mostanában már mindent kipróbáltam, hogy kevésbé legyek feszült, de általában csak ideig-óráig működött minden.
Az utolsó reményem az a szoba, amiről nemrég hallottam. Ide tartok most, föl a rengeteg lépcsőn az Északi-toronyba. Végre elérkezek az ajtóhoz. Benyitok és egy igazán szép szobába léphetek be. Ledobom magam egy kényelmes kanapéra és hátradőlve figyelem, hogy változik a háttér.
Halk zene csendül, a szobát pedig jázmin és vaníliaillat keveréke lengi be. Ez még egy régebbi parfüm kapcsán lett a kedvenc illatom. A falak színe smaragdzölddé válik. Látom bebizonyítottam, hogy az ízlésem igazán Rellonos.
Csak élvezem az egész szobát. Jó ötlet volt idejönni! Hamarosan már teljesen ellazultam és a legtöbb gondomról is elfeledkeztem.
Próbálok én is rásegíteni amivel tudok. Most is jó szolgálatot tesz, hogy megtanítottak rá, hogy kell elrejteni a gondolataimat akár saját magam elől is. Persze ehhez kellett ez a hely ami most csak az én ízlésemnek megfelelően rendezte be magát.

Melody

Horror tartalmú, én előre szólok. :-)

Egy átlagos napon reggel felkeltem és a szokásos módon kimentem edzeni a rétre. Köröket futottam és nyújtottam az izmaimat. Hirtelen feltámadt a szél. Nem tudtam, hogy mi lehet ez az orkán, hisz a nap szépen süt és még meleg is van. Pár másodperccel később megpillantom a Mesteremet előttem. Nem hittem szememnek. Hogy került ide, a Bagolykőre? Aztán felgyorsultak az események. Felkeresett személyesen és jól leszidott, amiért nem készültem eléggé keményen a közeledő bajnokságra. Próbáltam elmondani neki, hogy egyszerűen nem bírok annyi időt tölteni az edzéssel mint kiskoromban, de őt az én érzéseim nem érdekelték. Talán igaza van, de én akkor is igyekeztem mindent megtenni. Nagyon szíven ütött, hogy még csak meg sem próbált végighallgatni. Eddig ő volt az egyetlen ember, aki mindig segített nekem bármiben, ő hallgatta végig még a szerelmi gondjaimat is, de már nem. A távolság miatt eltávolodtunk egymástól. Miután elment én úgy éreztem, hogy összetört bennem a világ. Egy ideig csak tűrtem és tűrtem magamban, de pár óra után már nem bírtam koncentrálni még az evésre sem. A kezeim remegtek és a szobámban kötöttem ki.
...

Már napok óta nem vagyok hajlandó elhagyni a szobám. Akik ismernek és barátként tekintenek rám bizonyára már nagyon aggódnak értem, ugyanis a szobafogság nem jellemző rám. Normálisan mindig kimegyek a szabadba vagy sportolni, vagy csak egyet sétálni a természetben, de már több hete nem vagyok hajlandó elhagyni a börtönöm, csupán pár percekre, amíg ételt csempészek be magamnak, vagy amíg a fürdőszobában vagyok. Nagyon zárkózott lettem. A szobámban csak ülök az ágyamon és igyekszem elrejteni a könnyeimet. Ha valaki kopog, akkor úgy teszek, mintha nem lennék bent. Még villanyt sem kapcsolok.
És hogy miért is vagyok ilyen? Miért változott meg a személyiségem ennyire, egy ilyen leszidás után? A helyzet az, hogy engem az iskolában megismert emberek tettek mosolygóssá, előtte egyáltalán nem voltam beszédes, se jókedvű. Ők segítettek túllépni a múltamon, azonban egy kis ütés és visszazuhanok mély depressziómba. Ez a kis ütést nemrég megkaptam a taekwondo Mesteremtől.
Felélénkültek a kiskoromban szerzett negatív emlékeim és nem tudtam kiverni őket a fejemből, különösen nem esténként.

Kop, kop, kop. Léptek hangja visszhangzik a folyosón. A régi házunk folyosóján megyek a konyha felé. Pár lépés után megláttam a babámat a fal mellett üldögélni. Még én tettem oda valamikor, amikor játszottam vele. Felveszem, és szorosan magamhoz szorítom. Folytatom lépteimet a kivilágított helyiség felé. Hirtelen valami megcsillan a falon. Oldalra fordítom fejem. Csak egy tükör. Kisgyerek arc néz vissza rám. Megigazítom ruhácskámat és belépek a konyhába. Anya és apa már ott várt rám megterített asztallal. Mindig együtt vacsorázunk. Teli hassal, nevetve megyek a fürdőbe mosakodni, majd a szobámba. Mielőtt bebújnék a jó meleg takarómba még vetek egy pillantást a holdra és a csillagokra. Gyönyörűen ragyognak. Lassacskán szemeim becsukódnak és elnyom az álom. Bammm! Riadok fel a hangos zajra. Futkosásra leszek figyelmes, amire felugrok az ágyamból és kinyitom résnyire a szobám ajtaját. Fénycsóvák. Mi lehet ez? Eszemhez az ikertestvérem térített sikításával. Kirohanok a szobámból a testvéremet keresve. Meg is találom gyorsan, de nem foglalkozok vele, helyette a szüleimet bámulom rémült arccal. A folyosón három fekete ruhás idegen szegez pálcát a szüleinkre és varázsigéket szavalnak. Végtelennek tűnő párbaj. Fogamat összeszorítom, és csak állok tehetetlenül, de nem észrevehetetlenül. Az egyik idegen rámnéz és egy tiltott átokkal sújt. Felsikítok és próbálok mozdulni valamerre de már késő. Most végem! Utolsó reflexként hunyom be a szemem. Apám szavát hallom, de nem merem kinyitni a szemem. Aztán veszem csak érsze, hogy még élek. Tudatlanságban nyitom ki az egyik szemem, de csak egy kicsit. Egy nő…..aa.aaz anyám…az én édesanyám fekszik előttem….és…. Apámra nézek, aki még utolsó erejével megöli az idegeneket, majd ő is a földre esik. Anyámat ölelve fordulok hozzá. Sírok, reszketek és…….
Rúgok egyet és rántva nyitom ki a szemem. Összerezzenek. Szememből könny folyik. Szétnézek, hogy felfogjam, hogy hol is hol vagyok. A hold ezüstös fénye nyugodtságot áraszt. Nyitva van az ablakom, amin befújó lágy szellőcske meglengeti fehér függönyöm. A szobámban vagyok, jövök rá. Felülök az ágyamból és megtörlöm az arcom. Már két napja folyton ezt álmodom, a múltam. Így igaz, ez megtörtént. A szüleim valóban meghaltak és tényleg ilyen módon.
Ez így nem mehet tovább, kell valami, ami eltereli a figyelmem. Talán mégis jó lenne meglátogatni azt a lélekszobát.
Este már nem tudtam visszaaludni, így hulla fáradtan indulok el a célpontom felé. Arcomon látszik az elkeseredés, a kisírt szemek és az álmatlanság. Belépek az ajtón és meglepődve veszem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy másik lány is a szobában van. Megállok az ajtóban és elgondolkozok, hogy van-e értelme bejönnöm ide. Mindenesetre nem vagyok bunkó, ezért köszönök a lánynak.
- Szia! – Nyögöm ki halkan. Hangomon kicsit érződik, hogy nem vagyok túl jól.

Dasha

Már nem tudom mennyi idő telt el, de lépteket hallok. Felülök és figyelem, hogy ide tart-e. Hamar rájövök, hogy valóban idejön, de ezen nem kéne meglepődnöm. Nem csodálkoznék, ha sokan járnának ide.
Egy lány lép be, akivel beszéltem már, de csak pár szót. Annyit tudok róla, hogy Levitás. Most viszont nagyon rosszul néz ki, ki vannak sírva a szemei és fáradtnak látszik. Fogalmam sincs mit tegyek, hisz nem voltam még ilyen helyzetben.
-Szia.-köszönök vissza, miközben felállok. Nem igazán tudom mit mondjak vagy csináljak, de megpróbálom összeszedni magam.
-Mi a baj? Tudok segíteni?-kérdezem kissé zavartan ácsorogva. Rám igazán nem jellemző  a határozatlanság, de most cserben hagy a tudásom.
-Vagy hagyjalak egyedül?-nem is ismerjük egymást, megérteném ha inkább egyedül maradna. Persze, ha úgy alakul amit tudok segítek neki. Őszintén szólva tőlem ez is furcsa, mert a legritkább esetben érdekelnek mások problémái, de ez a lány nem tett ellenem semmit miért ne segítsek? Egyelőre nem tudom mit válaszol, de figyelem a mozdulatait. Azon gondolkozok, hogy kimenjek vagy maradjak vele, de aztán úgy döntök, hogy ezt majd ő megmondja.
Egy lépést felé lépek, de még én se tudom eldönteni, hogy konkrétan felé vagy inkább az ajtó irányába. Ilyen helyzetből én legszívesebben menekülnék, de nem hagyhatom csak így itt.

Melody

Nem tudom, hogy mennyit aludtam éjszaka, de valószínűleg nem sokat. Sokszor felkeltem a rossz álmok miatt és csak nehezen tudtam visszaaludni. Azt hallottam a lélekszobáról, hogy nyugtató. Talán ezért is határoztam el magam, hogy felkeresem. Az már csak mellékelten érdekelt, hogy tényleg változik-e a szoba színe, hangja és illata méghozzá az én érzéseim szerint. Amikor benyitottam rögtön a velem szemben ülő lányra pillantottam. Ha jobban belegondolok, már ismerem valamennyire, de nem nagyon. Talán az egyik tanórán váltottunk egymással pár szót. Köszöntem neki, amire ő is azonnal visszaköszönt. Majd a szobát kezdtem el vizsgálgatni. Nem láttam rajta változást, bár nem is tudtam, hogy hogyan nézett ki mielőtt beléptem volna. Tanakodásomat egy kedves hang szakította meg. Érdeklődött, hogy van-e valami bajom. Ezek szerint nagyon feltűnő, hogy nem vagyok túl jól. Felajánlotta segítségét, amire bevallom meglepődtem. Nem azért mert nem néztem volna ki belőle, hanem csak mert nem számítottam erre a kérdésre. Megpróbáltam egy nyugtató vigyort varázsolni arcomra, de eléggé bénán ment. Reméltem azért kívülről jobbnak látszott, mint ahogy én éreztem.
- Öö, megvagyok, köszi. – válaszoltam. Nem akartam azt válaszolni, hogy jól vagyok, nincs semmi baj, mert bizonyára látszott rajtam, hogy ez nem így van. Hazug meg nem vagyok.
Majd rögtön megkérdezte, hogy ne hagyjon-e egyedül.
- Nem, dehogy is. Te voltál itt előbb, miattam ne hagyd el a szobát. – Mondom, olyan határozottan amennyire csak tudtam. Én léptem be másodszorra, természetesen, ha bármelyikünk magányra vágyik, akkor én távozok a szobából. Nem szerettem volna udvariatlan lenni és már láttam, hogy tett pár lépést az ajtó felé, ezért én is megkérdeztem:
- Maradj csak, izéé, kimenjek? – Egy kicsit ciki pillanat, eléggé dadoghattam. Talán a szoba is megérezte lelki állapotomat.

Dasha

A kérdésemre egy nem éppen igaznak tűnő állítást kapok. Bár ha úgy vesszük nem hazugság, hiszen azt hogy valaki megvan sokféleképp lehet értelmezni.
-Azért szólj, ha tehetek valamit.-mondom neki. Kicsit talán korai, hogy én ilyeneket mondjak, de most ez tűnik helyénvalónak. Az hogy ő menjen ki számomra nem tűnik jó ötletnek, főleg ha azt vesszük, hogy ez a szoba nekem is rengeteget segített. Nyilván az én problémám semmi övéhez képest, de talán egy kicsit őt is megnyugtathatja.
-Dehogyis, nyugodtan maradj.-mondom sietve. Semmiképp sem akarom, hogy miattam elmenjen. Annyira furcsa nekem ilyen helyzetben lenni, segíteni valakinek teljesen önzetlenül, de most mi mást csináljak?
-Nem akarsz leülni?-kérdezem miközben én újra leülök az előbbi helyre, bár ülésem már merev és nem olyan laza mint előtte. Nem azért mert bejött valaki, sőt még csak nem is azért mert ez a valaki szinte teljesen idegen, inkább azért mert még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy itt legyek. Más lenne a helyzet ha tudnék valamit csinálni, de így hogy nem sokat tehetek eléggé feszülten figyelek.
Gondolom ő sem azért mondta, hogy maradjak mert a társaságomra vágyik, inkább csak azért mert nem akart elküldeni. Próbálom összeszedni magam, de elég nehezen megy, így elég érdekes lenne olyan valakinek nézni aki ismeri a hétköznapi énemet.

Melody

Megkérdeztem tőle, hogy ne menjek-e ki én a szobából. Kedvesen válaszolt, amit valamiért komolyan is vettem. Olyan meggyőző válasz volt, hogy egy őszinte mosoly került az arcomra. Valószínűleg ő is furcsállta, hogy csak állok mintha földbegyökerezett volna a lábam. A kérdésére elindultam a körkanapéhoz és leültem a lánnyal szemben. Az ölembe vettem az egyik párnát és azt kezdtem el piszkálni. Szeretek matatni a kezemmel, olyan hatást kelt, mintha csinálnék is valamit és nem csak néznék ki a fejemből.
Ha jól emlékszem Melody a neve, de azért biztos, ami biztos rákérdezek.
- Melody a neved ugye? Így szólítsalak? – Igaz már beszélgettünk, de az nem volt túl információ dús, inkább csak az órai anyag volt a téma.
Válasza után kicsit elbambultam. Talán az álmosság miatt, vagy nem tudom. Nem jellemző nagyon rám. A szoba is követte a hangulatunkat. Az előbb még erős színek uralkodtak a helyiségben, azonban amint leültem és elmúlt az a ciki érzésem a színek is halványultak és most már inkább a bézs volt a mérvadó. Mintha enyhe szellőt is éreztem volna, de a hajam meg sem rezzent. Már többször előfordult, hogy depressziósan képzelődöm.
Azonban amint volt időm a gondolataimmal törődni rögtön azok a bizonyos rossz emlékek törték át az akaratom falát. Valahogy tennem kéne ellene. Csak egy variáció jutott eszembe.
Ismét megszólítottam az előttem ülőt.
- A Rellonba tartozol igaz? Tudsz mesélni kicsit róla és az ottani diákokról? – Reméltem, hogy nem veszi udvariatlanságnak a kérdésemet, én teljesen átlagosan, hátsószándék nélkül tettem fel.

Dasha

Miközben ilyen semmiségeken gondolkoztam, ő leült szembe velem és feltett egy kérdést.
-Igen. A tiéd pedig Dasha, ha jól emlékszem.-néztem rá megerősítést várva. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy jól emlékszek, de ha mégse akkor nem kéne más néven szólítani. Miközben ő nem tesz fel újabb kérdést én is elbambulok a szoba pedig halványabb színre vált. Ez alapvetően ugyan nem az én stílusom, de most nem zavar.
Amikor a házamról kérdez próbálom mérlegelni miket mondjak. Nem szeretnék olyat mondani ami nem túl jó képet fest. Dasha miatt sem, de a házam tagjai miatt sem.
-Én különösen azért szeretem, mert nagyon összetartó ház, még ha ezt nem is mindig jó célból használjuk. A saját házukból lévővel segítőkészek, de kicsit hidegek.-gondolkozom mit mondhatnék még.-Tudom, hogy egyébként nem túl jó róla a vélemény és hogy azért ez nem csak pletyka, hanem ennek van valóságalapja, de én nagyon szeretem.-teszem még hozzá, hogy ne gondolja azt hogy nem szeretek ott lenni.
-És a Levita? Ott milyen?-ez a kérdés a kíváncsiságon kívül más dolog miatt is érdekel, de nincs benne semmi rossz szándék. Viszont ha nem Rellonos lennék, akkor még a kékekhez is illenék. Számomra a másik két ház elképzelhetetlen, de az ha oda kerültem volna nem is lenne furcsa.
Közben én is elgondolkozok, de ez engem sosem akadályozott abban, hogy a külvilágra is figyeljek, ezért figyelmesen hallgatom Dasha szavait is.

Melody

Kiderült, hogy jól emlékeztem, tényleg Melody a neve. Rögtön a válasza után folytatta is és kimondta a nevem. Helyeselésképpen csak bólintottam egyet.
Kis szünet után megkértem, hogy meséljen egy kicsit a házáról. Elmondta, hogy azért szereti, mert összetartó. Ezt én is hallottam a Rellonról, de jó volt hallani egy házbelitől is. Amikor mondta, hogy tudja, hogy nem túl jó róla a vélemény a szemébe néztem.
Ezután újabb hallgatás következett a részemről. A szoba színei halványak voltak. A nagy csönd miatt megint elkezdtem járatni az agyam a negatív dolgaimról. Még mindig nagyon mérges vagyok magamra, hogy azon az éjszakán csak álltam és néztem ki a fejemből és hagytam, hogy a szeretteim megvédjenek. Azóta nem kérek senkitől semmilyen segítséget, se szívességet. Száz százalékban magamra számítok csak, én oldom meg magam a nehézségeket.
Emlékeim hatására megint csak mérges lettem, amihez jól igazodott a szoba is. Élénkpiros színűek lettek a falak és tűz lobogását hallottam. Azonban meglepő módon nem sokkal később megint enyhültek és ezúttal vajszín uralta a helyiséget. Madarak csicseregtek és virágok illatoztak. Szóval ezért nyugtató a szoba, döbbentem rá. A színváltozástól elfelejtettem, hogy mérges voltam.
Mindeközben Melody megkérdezte, hogy én mit gondolok a saját házamról. Még mielőtt rátértem volna a kék kuckóra, még mondtam pár mondatot a Rellonról.
- Talán általánosságban nem jó róla a vélemény, de nekem szimpatikus ház. Bár első pillantásra nem látszik, de nagyon sok tulajdonságom rellonos. Valószínűleg ezért is tetszik ennyire az a ház. Beiratkozáskor is majdnem odakerültem, de hosszú gondolkodás után a süveg máshogy döntött.
- Fogalmam sem volt, hogy miért mondok el ennyi mindent. Igaz, ha nem lennék most összetörve, akkor repdesnék az örömtől, hogy egy rellonossal beszélhetek. Előtte ugyanis még nem volt szerencsém zölddel társalogni.
- A levitában nagyon kedvesek az emberek, mindenki segíteni szeretne a másiknak. Szorgalmas ház és én is szorgalmasnak tartom magam, igaz nem annyira a tanulás terén. Talán az egyetlen tulajdonság, ami miatt nem illek oda az az, hogy én nem vagyok könyvmoly. Szeretek olvasni, de nem az köt le elsősorban. Ennek ellenére szeretem a kékeket. – Meséltem én is az én házamról.

Dasha

Kis ideig csak némán ülünk egymás mellett. Én próbálok kitalálni valamit amivel előrébb viszem a beszélgetést, de nem jut eszembe semmi értelmes. A szoba is folyton változtatja a színét, először élénkvörös lesz majd halványodik. A madárcsicsergés és a virágillat pedig a tavaszt juttatta eszembe.
Az, hogy Dasha majdnem a rellonba került egy kicsit meglepett, de mivel nem ismerem mélyen nem kéne csodálkozni rajta.
-Úgy látszik ebben hasonlítunk, mert nálam is gondolkozott a levitán.-mondom neki mosolyogva. Elég gyorsan döntött, de azért nagyon vacillált.
Miközben a házáról beszélt jól esett csak hallgatni egy kicsit. Megtudtam, hogy ő nem könyvmoly, de szeret olvasni. Én azért elég sokat olvastam, de nem annyira vegyes témákról és nem is olyan dolgokat amiket egy levitás sokra tarthat.  Nem tudtam mit kérdezzek ezért csak csöndben hallgattam amíg mesélt.
Próbáltam felidézni máskor, hogyan ismerkedtem, de valahogy nem igazán sikerült. Abban sem voltam biztos mi az amit megkérdezhetek úgy, hogy ne a problémáját juttassa eszébe, főleg hogy nem is tudtam mi az pontosan. Voltak ugyan tippjeim, tekintve hogy szinte ugyanilyennek látom anyát mikor a biológiai apám jutott eszébe, de ezt a témát nem akartam firtatni. Viszont nem volt jó ötlet rágondolni, mert most az én haragom színezte a falakat élénkre. Igazából lehet, hogy ez nem túl kedves dolog, de a halála nem érdekel, végül is 1 éves voltam és nem foglalkozott velem, de azért annál inkább dühös vagyok, mert menekülnünk kellett és anyu amíg meg nem ismerkedett a nevelőapámmal folyton csak szomorkodott. Szerencsére gyorsan lehiggadtam és ezzel együtt újra halvány színek uralkodtak. Inkább azon a problémán gondolkoztam tovább, hogy mégis mit mondjak vagy kérdezzek.
-Van valami hobbid?-kérdeztem végül megpróbálva semleges témát találni.

Melody

Kiderült, hogy egy kicsit hasonlítunk egymásra. Én majdnem a Rellonba kerültem, Melody esetében pedig a süveg gondolkodott a Levitán. Nem is gondoltam volna. Mindenesetre szimpatikus lány, jó érzés volt vele beszélgetni.
A halvány színű falak ismét élénkké váltak. Most nem éreztem magamban semmilyen eluralkodott érzést, csak arra tudtam gondolni, hogy ezúttal Melodyban erősödtek fel az érzések. Végtére is ő is okkal van itt, valószínűleg ő is szenved valamitől, vagy rossz kedve van. Kezdett megint kínossá válni a helyzet számomra. Csak ültem és nem tudtam egy szót sem szólni. „Szánalmas vagyok! Már megint nézek ki a fejemből.” Mérgelődtem magamban. Futottam volna egy kört a suli körül, de nagyon gyenge voltam hozzá. Szorítani nem tudtam a kezeimmel, még az is jó, hogy járni tudtam, nem hogy még futni. Nagyon magam alatt voltam a depressziótól.
A falak ismét halványak lettek és a következő percek egyikében Melody egy kérdéssel szakította meg a csendet. Ezúttal a hobbikról kezdtünk el beszélgetni.
- Hát szeretek sportolni. Taekwondozok már kiskorom óta. – Kezdem el, de megint csak emlékek törnek elő bennem. Azért kezdtem el a koreai harcművészetet, hogy erősebb legyek és megvédhessem szeretteimet és barátaimat. Visszarángattam magam a jelenbe és igyekeztem folytatni. – De karatézok is mellette. Verseket írni is szeretek, de azokhoz nincs sok affinitásom. Talán ami nagyon meghatároz még engem az a tánc és a zene. - Mondtam halk hangon.
- És te miket szeretsz? – Kérdeztem vissza rögtön. Nem szerettem volna újabb néma perceket.

Dasha

Amennyire tudtam próbáltam figyelni, de mindig elkalandoztak a gondolataim. Emellett kissé kínosan éreztem, magam mert megint megállt a beszélgetés. Az egyetlen kérdésem is, csak egy szerintem nem túl ügyes próbálkozás volt.
Igaz akár vehetnénk annak is, hisz megtudtam Dasháról egy keveset. Taekwondo és karate. Ez nem a stílusom, igazából sosem szerettem a harcművészetek. Verset írni sem próbáltam soha, de a táncot és a zenét én is nagyon szeretem.
-Táncolni nagyon szeretek. Mielőtt ideköltöztünk versenyszerűen műveltem, de azóta csak néha néha.-mondom neki elsőnek. Ez volt az egyetlen amit a muglik között csinálhattam. Igazából eléggé utáltam is emiatt, de a tánc iránti lelkesedésem nem vehette el.
-Illetve úszni nagyon szeretek. Mivel tenger mellett éltünk hamar megtanultam és imádom.-teszek hozzá még egy hobbit. A víz az én második élőhelyem, hogy így fogalmazzak. Ha volt valami gond otthon, sokszor mentem el úszni és ez segített megnyugodni.
Megint elgondolkoztam és nem is vettem észre, de azért az feltűnt hogy megint nem tudok mit mondani. Végül egy szerintem nagyon béna kérdéssel álltam elő.
-Van valamilyen állatod?-kérdeztem. Én már nem tudok mit kitalálni, most már lehet partneremé a főszerep. Átlagos esetben nem várnék erre, de ami nem megy azt én nem akarom erőltetni. Ez nem a beszélgetésre vonatkozik, hanem az én esélytelen gondolkodásomra a kérdéseken.

Melody

Témát teremtve elkezdtünk a hobbikról beszélni. Elmondtam neki, hogy szeretek taekwondozni, majd folytattam a többi kedvenc időtöltésemmel. Úgy látszott, hogy a tánc és a zene lett a közös hobbink. Kiderült, hogy ő is szeret táncolni és, hogy mielőtt az iskolába jött volna azelőtt versenyszerűen űzte. Milyen jó neki.
- Az nagyon jó! És milyen tánc? – Valamiért éreztem, hogy nem olyan tánc lesz, mint az enyém, de ki tudja. Válaszát izgatottan vártam. Lehet, hogy megint jó lesz a megérzésem.
Aztán mondta, hogy úszni is nagyon szeret és meg is magyarázta, hogy miért. A tenger mellett éltek ezért hamar megtanult.
A szoba hirtelen sárga lett. Nem csoda hisz nagyon irigykedtem rá. Minden álmom az volt, hogy egyszer egy trópusi tengerparton lakjunk. Sajnos fel kellett adnom ezt az álmom mert rájöttem, hogy képtelen lennék elköltözni országomból véglegesen.
- Jaj de jó neked. Én imádom a tengert, különösen búvárkodni szeretek. Mondjuk mi körülbelül 35 kilométerre laktunk az óceántól, de valamiért nem éreztem annak közelségét. Lehet a fővárosi hangulat miatt.
- Hol laktatok? A neved nem hangzik magyarosan. – Igaz még nem élek régóta Magyarországon, de a neveket már nagyjából fel tudom ismerni. Az övé pedig nem hangzott magyarnak.
Egy újabb csöndszünet után az állatokról kezdtünk el beszélni. Megkérdezte, hogy van-e valamilyen állatom.
- Hát itt az iskolában van egy fekete macskám. Otthon pedig két kutyusom. Neked? -  kérdeztem vissza rögtön. Nagyon hiányoznak már az otthoni rosszcsontjaim.

Dasha

Rátértünk egy kicsit a táncra. Ez nekem könnyebbség is, hiszen ez egyike azon témáknak amihez elég jól tudok hozzászólni.
-Modern tánc, de ezen belül és kívül is rengeteg féle stílussal ismerkedtünk meg. Neked van egy konkrét stílus amit szeretsz?-kérdeztem végül vissza. Én szinte az összes táncot kipróbáltam már vagy az órákon vagy egyszerűen csak egy videóból. Persze nem mindegyik tetszett meg, de legalább megismerkedtem velük.
-Én is szinte mindent szeretek ami a vízzel kapcsolatos. Egyébként Spanyolországban laktunk.-válaszolok kérdésére.-De a nevem angol,mert az apám angol volt. Ha szorosan vesszük én is, mert Angliában születtem, csak apa halála után el kellett jönnünk.-teszem még hozzá, hogy a második kérdésére is válaszoljak. Szinte egyáltalán nem emlékeztem Londonra, ezért nem is tartom magam angolnak, de ha ragaszkodunk a születési helyhez, mégis az vagyok. Ennek ellenére nekem az nem otthonom, csak egy hely mint a legtöbb másik ország.
Azt gondoltam, hogy az ő történetét nem kéne firtatnom így nem kérdeztem vissza, ha gondolja elmondja ha nem nem. Abban viszont én reménykedtem, hogy nem kérdez rá az utolsó mondatomra. Lehet, hogy elmondanám, de ebben nem vagyok biztos, ezért nem igazán örülnék ha érdekelné.
-Még nincs, de nem soká megyek választani valamit. Már nagyon várom.
Ugyan még nincs rendes elképzelésem, de majd a kereskedésben eldöntöm. Még nem tudom pontosan mikor, de még iskola alatt kell, hogy haza már úgy állítsak be, mert akkor a szüleim biztos nem gondolhatják meg magukat.

Melody

Modern táncot táncol, de még rengeteg stílus birtokában van. Visszakérdezett.
- Szeretem a modern táncot. - Kis szünet -  Én a hip-hop táncot szeretem a legjobban. Otthon egy csoportban táncolhattam és nagyon jól éreztem a barátaimmal magam.
Először arra tippeltem, hogy vagy angol, vagy amerikai származású. De tévedtem, vagy hát egy kicsit. Spanyolországban lakott, de az apja angol és Angliában született. Imádom Spanyolországot. A nyelvet is és az országot is. Mosolyom azonban eltűnt, amikor említette, hogy az apja már nem él. Erre én is elszomorodtam.
- Részvétem. – Mondtam halkan. Nem akartam erről beszélni, magam miatt sem és miatta sem.
Rátértünk az állatokra. Elmondtam neki, hogy van egy fekete macskám itt és, hogy otthon, Koreában pedig két kutyusom. Megkérdeztem, hogy mi újság vele. Neki még nincs állata, de nemsokára megy választani. Erre izgatott lettem. Olyan jó ha egy új barát kerül hozzánk.
- És milyen faj lesz? Egy bizonyos alkalomból kapod vagy, csak mert már szeretnél egyet?
Sok ismerősöm szülinapjára kap ilyenfajta ajándékokat. Bár igazából teljesen mindegy. Elgondolkoztam, hogy nekem volt-e már ilyen élményem. Arra jutottam, hogy nem. Az emlékeimben kutatva nem találtam olyan eseményt, amikor elmentünk volna egy állatkereskedésbe.
- Én Kiarát, vagyis az itteni macskámat a Bagolyfalva felé vezető úton találtam. Elkezdett követni én meg beleszerettem. – Meséltem el az én történetem, mert nem szerettem volna, hogy megint néma legyek.
- Kim és Areum, azaz az otthoni kutyusaim pedig már nálunk születtek.

Dasha

Rátérve a tánc témájára megtudtam, hogy ő a hip-hopot szereti. Próbáltam már én is és eléggé élveztem, de soha nem akartam vele komolyabb szinten foglalkozni. Azt viszont, hogy csoportban táncoljak soha nem engedték volna, de amire én sem vágytam az nem is hiányzott.
A részvétnyilvánításra csak egy biccentéssel válaszolok. Megszoktam már ezt, bár ettől nem lesznek mások az érzéseim.
-Csak mert szeretnék egyet. És valószínűleg egy kisebb kutyust szeretnék.-sokáig csak varázslényeken gondolkoztam, de aztán meggondoltam magam. Mindig is szerettem a kistestű kutyákat és most itt a megfelelő alkalom, hogy kapjak is.
-Nekem eddig sosem engedték, hogy bármilyen állat legyen otthon. Most viszont kiharcoltam egyet.-mondtam mikor az állatai történetét mesélte el. Ha én az utcáról vinnék haza egy macskát otthon óriási veszekedés lenne. Most már végképp nem jutott eszembe egyetlen épkézláb kérdés sem. Éreztem, hogy a múltjáról nem jó ötlet kérdezősködni, így ezt a témát messzire kerültem.
Soha nem voltam jó az ismerkedésben. Ismeretlen a terep számomra, hisz első 7 évemben alig hagytam el a kertünk határait, utána pedig nem lettem az a mindenkivel kedves, mosolygós lány mint a legtöbben. Nyilván az is nagyban közrejátszott, hogy csakis a varázslókkal beszéltem, viszont a környék ahol éltünk leginkább a mugliké volt. Mostanra már mindegy is miért volt így, de nem tudtam újabb és újabb kérdésekkel bombázni az ismeretleneket.

Gwen
gönc

Mindennapjai ugyanúgy telnek. Bajár az órákra, eszik és kiszökik. A szobájukban sokat beszélget a lányokkal, de este (vagyis inkább éjszaka) mire visszaér, már rég alszanak. Néha-néha akad egy kis bunyó, de nem olyan sok, mint régen. Nemrég kapott egy szörnyű levelet a családjától, amire most volt ideje válaszolni. Vagyis erre az indokra fogja, de az igazság az, hogy nem akart írni. Mit tudna arra válaszolni, hogy a keresztapja, akit annyira szeret, megnősül? Kedveli a férfi barátnőjét, de akkor is. Szerencséjére még nem lesz gyerek, aminek nagyon örül. Mivel Pécsre költöznek, így unokanővére többet fogja látná a kicsit, és majd, ha idősebb lesz maga mellé állíthatja. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal tart a bagolyház felé, hogy levelet küldjön. Már az esküvő dátuma is ki van tűzve, csak még egy koszorúslányt kell szereznie. Még ezzel is neki kell foglalkoznia. A hűs szellőnek, és az imént elfogyasztott jégkrémnek sikerül egy kicsit feledtetnie. És ne feledkezzünk meg a nemrég megismert fiúról se. Nem akarok annyira belemenni, csak annyi történt, hogy Gwen összekeverte valakivel, és őt ütötte meg, de szerencséjére Krisztián nem haragudott. Azóta nem lehet levakarni azt az idétlen vigyort az arcáról. Mikor a baglyokkal teli helyiségbe ér meglát egy ismerős személyt, aki nem más mit a szobatársa, Alíz.
- Szia, mizu? - kérdezi, miközben a markában szorítja a levelecskét.