Annamária

Szentesy Kisasszony

Csak egy csendes, nyugodt zug. Ennyit kért. Egy csendes, nyugodt zugot. Távol mindenféle nyüzsgő szfinxektől. Még a koszt is hajlandó volt elviselni érte a szertárban. Deszka, és macska nélkül. Majd amikor végre talált olyan helyet, ahol nyugodtan elhelyezkedhetett, akkor ledőlt pihenni egy kicsit. Erre nem hatalmas visítás kergeti ki legszebb álmaiból? Éktelen lármát csap, bárki is jött be, hogy tönkretegye a pihenését, majd mindennek tetejébe még keresztül is esik rajt. Ez azért már tényleg több a soknál.
- Aranyom, nem lehetne, hogy a lábad elé nézel?
Bír nagyon kedvesen felmorrani, majd egy "lumos" kíséretében egy kis fényt csinálni a szobában. Amikor azonban meglátja a szívárványszín hajat, majdnem lefejeli a padlót. Ez a lány mindenhol ott van?

 - Afene. - ne kérdezze senki, hogy ez hogy jött ki a száján; kinn van és kész. Elismerően bólogat, hogy a lány milyen vagány, ügyes. Egy újonnan szerzett jó ismerőst nem bántunk meg mindjárt, úgyhogy a nagy elismerés közben nem teszi fel a kérdést, hogy hát ennek meg mi értelme van? Mármint, azon kívül, hogy nyilvánvalóan semmi. Él a gyanúperrel, hogy az idős tanár bácsi nem csak idős, hanem bölcs is, és ráhagyja az ilyen ártatlan tréfákat a diákokra. Talán úgy gondolja, hogy ha hagyja ezeket, akkor dacból nem fognak komolyabb kihágásokat elkövetni, megelégszenek az ilyen csínyekkel. És amúgy is, a tanár is biztosan örül egy kis változatosságnak, hiszen hányszor leadhatta már eddig ugyanazokat az órákat.

 - Na, most majd megnézem, mennyire tudod eltéríteni. - rezzen fel, ahogy belép a tanár, de ezzel csak a kisebbséget alkotja. A sarokban egész kártyapartit függesztenek fel pár pillanatra, de nem úgy tűnik, hogy óra alatt ne akarnák folytatni. Van, aki eszik tovább zavartalanul, mögöttük pedig most már vihognak csámcsogás helyett. A tanár úr lehet, hogy bölcs, de nagy fegyelmezőereje az nincs neki, mint kiderült. De legalább tudják már, milyen órán ülnek - a kis navinés öröme mérsékelt, elvégre bűbájtanon varázsolni is szoktak, és azt ő se nem szeret, se nem tud.

Kara úrfi

---

A szemét forgatja, miközben a lány továbbra sem hallgat el. Mi a fenéért kell ezt most? Kit bosszantott fel odafent? Egyedül egy kis nyugalmat kért, de nem. Ezt sem lehetett. A pálcáját mozgatva kicsit bevilágítja a teret, arrébb rugdosva az esetlegesen útban lévő dolgokat. Majd feltornássza magát, és hagyja helyet foglalni a lányt, közben eltapos egy pókot a padlón, és ahogy végre rendesen áll, nekidől egy polcnak.
- Csendet, azt keresek itt. És eddig egész sokat találtam aztán jöttél te. Csssss!
Rakja az ujját a szája elé, majd körbefordul, keresve egy kellemes posztot, ahova arrébb húzódhat. Egyáltalán miért van ott ez a lány mindig mindenhol? A réten, a könyvtárban, még az évzárón is belefutott. Mondjuk ott szerencsére sikerült lerázni. De most mégis minek akar beszélgetni?
- Egyébiránt nálad nincs pálca? Nem hiszem, hogy egy nyamvadt kopogószellem felül tudna írni egy ajtónyitó varázst.
Majd bőszen megindul az ajtó felé, egy "Nox", majd egy "Alohomora" kíséretében. Aztán elkezdi rángatni az ajtót, ami nem nyílik. Sehogysenem. Pedig megismétli a varázslatot. Kétszer is. Majd olyan káromkodássorozatban tör, ki, hogy csoda, nem repednek meg a kopogószellem csontjai a sírjában.
- Jól van, akkor beszélgessünk. Ha annyira akarsz.
Huppan le csalódottan a lány mellé, újra fényt gyújtva a pálcájával.

Kara úrfi

---

Unatkozva ül le a lány mellé, majd ugyanolyan unatkozva hallgatja végig az okfejtést. Egyszerűen nincs elég energiája elmagyarázni, hogy a kilincset nem tudta lenyomni, szóval feltehetően mégis a zár hibás. Vagy még inkább a szellem. Vagy valami felsőbbéves. A pálca hollétére csak a szemét forgatja. Tényleg lehet valaki ennyire béna?
- Kara Zoltán. És te pedig?
A kölcsönös bemutatkozás után újra az ajtó felé tekint, elgondolkodva rajta, hogy mennyi pontba kerülne, ha kirobbantaná az ajtót, és rajtakapnák. Ha elég gyorsak, akkor talán semmibe. De ahhoz a lány segítsége is kell. Eh, majd talán később. Előbb ráveszi.
- Amúgy te miért járkálsz ilyen helyekre?
Kérdése közben nem a lányt nézi, hanem egy pontot a feje felett, érdeklődve, és kis aggodalmat erőltetve az arcára. Reméli a lány ettől függetlenül beveszi, és odatekint. Ez alapján legalább kiderítheti miért csillant fel annyira a szeme, amikor eltaposta a pókot. Vagy még jobb ötlet.
- Sonorussal szerinted túl tudjuk üvölteni a falakat? Vagy ha az nem, akkor kirobbanthatnánk az ajtót.
Igazából nem fűz hozzá sok reményt, de hátha.Ha nem hallják meg őket, akkor is robbanthatnak.

LLG Tanterem


Egész nyugodt napom volt, sőt, szinte már gyanúsan nem történt semmi. Mondjuk nem is értem, hogy miért lepődöm meg ezen annyira, mostanában nem sok mindent csináltam, szóval ettől nem is várhattam volna többet. Kaptam időközben egy válaszlevelet Samutól, megismerkedett egy lánnyal, elvileg kezdenek komolyodni köztük a dolgok. Kíváncsi lennék rá, nem akarom, hogy a bátyám valaki olyasvalakivel álljon össze, aki egy borzalmas szörnyella, bár bízom Samu ízlésében, így annyira nem aggódom. Megírtam a válaszlevelemet, amibe pontos és részletes beszámolót kértem tőle, majd miután odaadtam egy bagolynak, csak sétálgattam a kastély falai között. Ha már egy iskolában vagyok, és unatkoztam is, támadt egy ötletem. Felmentem a szobámba, összeszedtem pár tankönyvemet, LLG-t, hát mi mást? Számomra ez a tantárgy olyan volt mintha kínait akarnák tanítani egy ősembernek. Na jó, talán annyira nem volt vészes, de voltak hiányosságaim, így ha már unalomra adtam a fejemet, itt az esély olvasgatni picit, jegyzetelni, és kényszeríteni az agyamat arra, hogy egy kicsi információt is befogadjon, feldolgozzon majd megértsen. 3 tankönyvel és 2 füzettel jutottam vissza ismét a kastély folyosóira, a mellettem elmenő diákokra nem is vetettem pillantást, csak a földet bámultam. Igen, ebből azt hiszem mindenki tudhatta, hogy nem vagyok a szemkontaktusok rajongója, ha nem muszáj, akkor kihagyom. A könyvtár helyett, egy tanterem felé vettem az irányt, lassan betoltam az ajtót, de mivel nem találtam odabent senkit, nyugodt szívvel bevonultam, és hátramentem az utolsó padsorba. Leültem, szépen gondosan magam elé helyeztem a könyveimet, majd az asztalra könyököltem, és végignéztem a terembe. Milyen hatalmas. Így, hogy nincs idebent rajtam kívül senki talán még nagyobbnak tűnt, mint amekkora! A gondolataim elkalandoztak, megráztam a fejemet, majd felsóhajtottam. Muszáj nekiesnem! Kinyitottam az egyik tankönyvet, az egyik leckénél, majd olvasni és jegyzetelni kezdtem. Próba, szerencse!

---

VB karácsonyi ajándékkereső
2018. december 23.

Annamária -részemről lezárt

Egyre több dolgot jegyzeteltem ki, majd pár mondat után mindig visszaolvastam a dolgokat, próbáltam memorizálni, ami meglepően jól ment. Pozitív érzést keltett ez az egész, úgy éreztem talán még a vizsgán is átmegyek majd ha ezt így folytatom. Csoda, hogy mikre képes az unalom, nem tudom mi lett volna velem, ha most nem állok neki ennek. Nagyon belemerültem a munkámba, így szinte teljesen kizártam a külvilágot, észre sem vettem, hogy már nem vagyok egyedül a terembe. A lány közeledett felém, már csak akkor kaptam észhez mikor leverte az asztal szélén sorakozó többi könyvemet. Ugrottam egy kicsit a székemen, automatikusan magamhoz kaptam, mivel megijedtem. Borzasztóan ijedős tudok lenni, még jó hogy ez most nem volt annyira rémisztő, mert akkor azt hiszem az egész terem visszhangzott volna.
- Oh, nem, semmi gond, minden rendben.- mondtam, egy kedves mosollyal az arcomon, majd végignéztem ahogy a lányka visszapakol mindent az asztalomra, majd Ő maga is helyet foglal. Kissé bűntudatom volt, hogy nem nyúltam oda hozzá azonnal segíteni felszedni a könyveket, de még annyira a hirtelen események hatás alatt álltam, hogy mozdulni alig bírtam. Mikor már minden rendben volt, jegyzeteltem még pár sort, majd egy következő tankönyv után nyúltam. Azt leemelve feltűnt, hogy az alatta lévő füzet nem az enyém. Biztos az előbb keveredhetett hozzám. Összepakoltam minden holmimat, majd kezembe vettem a lány füzetét és felé vettem az irányt.
- Ez azt hiszem hozzám keveredett, a tiéd, ugye?- kérdeztem, még mindig udvariasan és kedvesen vigyorogva. Az első benyomás mindig fontos, ezért igyekszem a legtöbb ember felé mosolyt villantani.
- Nem bánod ha csatlakozom hozzád?- kérdeztem, remélve, hogy a lány is hasonló célzattal van itt, mint Én, és kétségbeesetten próbál felkészülni a vizsgákra. Sajnos Én az a tipikus utolsó pillanatos ember vagyok, aki addig halogatja a dolgokat, mígnem pánik szerűen kell összecsapnia mindent, így most jól jött, hogy talán egy kicsit előbb álltam neki fontosabb teendőimnek. A pillanat hevében el is felejtettem bemutatkozni, ezért gyorsan a lány felé nyújtottam a kezemet, majd szóra bírtam magamat.
- Amúgy, Dália vagyok, Levita Kissé hivatalosra sikerült, de legalább már nem kell ismeretlennek titulálnunk egymást. Mosolyogva vártam a lány válaszát, és, hogy elfogadja a bemutatkozásomat, miközben a tankönyveimet a mellette lévő padra tettem le.

 

Ruarc
SVK-MM tanterem

Annak ellenére, hogy a péntek általában péntekenként nem szokott dolgozni, most mégis sokáig volt bent munkában. Némi túlóra a jó időre való tekintettel, ha már egyszer annyian járnak be ilyenkor a Falatozóba. Ennek okán aztán mikor felért a kastélyba már jócskán tizenegy után járt az idő. Azt tervezte, hogy felmegy a szobába és ki is dől, de valahogy nem volt igazán álmos még, talán a rengeteg teától, amit megivott az este folyamán. Így válhatott lehetségessé, hogy mikor meglátta a kísértetszerű alakot az egyik folyosón haladni, ő maga is a nyomába szegődött. Nem úgy tűnt, mintha Ruarc járőrözne, úgyhogy kíváncsi volt rá, miben is sántikál. Megint szökne..? Nagyon furcsa volt az, ahogy közlekedett, legalábbis első pillantásra mindenképp úgy tűnt Sebastian számára, hogy itt valami egyébről van szó, mint egy szimpla éjszakai járkálásról, úgyhogy ezt meg akarta nézni magának. Oké, persze már semmi köze hozzá, talán nem is kellene, de valahogy az utóbb történtek után mégis csak érdekelte a dolog. Na meg úgy általánosságban is túlságosan dolgozott a gyanakvás benne, főleg, ha az albínó fiúról volt szó.

Nem látta, hogy a másiknál lett volna bármi, ami szökésre utalhat, de talán csak az ő figyelmét kerülte el a sötétben. Viszont miért jár mezítláb? Kész rejtély volt az egész, amit nem értett, csak úgy nem, mint sok más dolgot a fiú körül, de mióta beszélt Radúzzal és volt ideje gondolkodni a dolgon, igyekezett nem undorral fordulni a másik felé, még ha továbbra is félt tőle. Viszont ez az egész séta, ami keresztülhaladt lényegében az egész kastélyon, most jobban piszkálta a kíváncsiságát annál, hogy esetleg az ellenszenve domináljon, és mikor a fiú eltűnt egy ajtó mögött, akkor ő is követte és megállt előtte. Milyen hely ez? Nem mert világítani a pálcával, anélkül meg esélytelen volt, hogy elolvassa a kiírást, úgyhogy végül sóhajtott egyet. Nem mert csak úgy a másik után menni, mert mi van, ha megtámadja valami melodimágus akármivel? Így viszont kénytelen volt némileg leengedni az eddig tökéletes védelmét, hogy a másik hallhassa, hogy itt van. Már ha egyáltalán figyelt arra, hogy van-e bárki a környéken, mert talán túlságosan is céltudatosan haladt ahhoz, hogy igazán körültekintő lehessen. Aztán mikor már úgy egy perc is eltelt, akkor Sebastian is belépett a terembe, éberen figyelve minden moccanásra, rezzenésre, mert nem szerette volna, ha egyenesen belesétál valami általa nem ismert varázslatba.

Fogalma sem volt róla, hogy a másik észrevette-e jöttét, de mikor belépett a terembe, akkor megállt, reményei szerint mindenre felkészülve. Készen volt arra is, hogy akár azonnal előkapja a varázspálcáját és megpróbálja magát megvédeni, ha arra lenne szükség, de végül ezt szerencsésen megúszta. Nem történt semmi, csak a csend fogadta, de egyelőre hagyta felszínes gondolatait védelem nélkül kavarogni, hiszen ő volt az, aki a másik után lopózott. Nem akart rosszat, tényleg nem, csak kíváncsi volt, és ahogy tovább lépdelt meglátta a fiút is ismét, aki éppen egy zongora mellett állt. Hozzáért, aztán elkapta a kezét, mintha csak megégette volna, de utána ismét megpróbálta... Különös. Még néhány lépést tett, de aztán pár méterre Ruarctól megállt, mert nem merte megzavarni ezt a furcsa jelenetet. Egészen különös látványt nyújtott a másik, ahogy hálóruhában figyelte a zongorát, na meg a mezítlábasságon a fiú még mindig meg volt átalkodva egy kissé. Nem nagyon tudta mire vélni ezt az egészet, de éppen ezért volt egyre kíváncsibb és kíváncsibb, és ezért nem akart egyszerűen sarkon fordulni sem, hogy távozzon. Egyszerűen látni akarta, hogy mi sül ki ebből, még ha a meggondolatlanságát a fáradtsága is szülte. A másik, ha esetleg észrevette őt, akkor főleg érdeklődést észlelhetett a zongora és a cselekmény irányába.

Nem tudta, hogy a másik nem vette észre vagy nem akarta észrevenni, de nem igyekezett olyan nagyon, hogy felhívja magára a figyelmet. Volt valami roppantmód lenyűgöző az egész jelenetben, ahogy a holdfényben szinte vakítóan fehér alak a zongorával foglalkozott. Aztán levette a pizsama felsőt is, úgyhogy Sebby most már biztos lehetett benne, hogy a fiúnak fogalma sincs arról, hogy figyelik őt, ellenben ő nem tudta elszakítani a tekintetét a látványtól, mert bár még mindig félt Ruarctól, a jelenet különös szépséget nem tudta nem észrevenni. Vékony volt a karja és törékenynek tetszett az egész alakja, ami éles kontrasztot mutatott a zongorával miközben játszani kezdett, de a haján is szinte csillogott a holdfény, a dallam pedig, ami felcsendült, egészen varázslatos volt. Szerette a zenét, mert kifejezőnek érezte, olyasminek, ami teremtő erővel bír, és nem csak érzéseket hoz létre, hanem lelkeket is gyógyít.
Sebby végül csak csendesen leült törökülésbe ott, ahol éppen volt, úgy nézte és hallgatta ezt az egészet, egyelőre pedig nem tudta még eldönteni, hogy megpróbáljon-e azelőtt távozni, hogy a másik befejezi, hogy ne zavarja meg azt, ami történik, vagy várja meg, nyíltan vállalva, hogy figyelte őt. Nem szeretett leskelődni, de most lekötötte a zene, meg ez a különös terem is, aminek olyan furcsa volt a hangulata. Valahol azért kaparászott benne a lelkiismeret, mert talán nem kellene ezt tennie, de ha a másik nem foglalkozott vele, akkor talán mindegy is. Figyelmesen hallgatta inkább a zenét, nézte a mozdulatokat, és közben kicsit talán ki is kapcsolt az agya. Nem volt nehéz, mert ilyen kései órán a dallamok könnyen elragadták.

Egy idő után, ha akart sem tudott volna mozdulni. A zene megbabonázta, lebilincselte, és szinte pislogni is elfelejtett, ahogy egyre nagyobb lendületet vett. Ez most nem volt rá olyan rémítő hatással, mint a fiú dala, de azért valahogy, mikor már feszültnek tetszett az egész, jobbnak látta, ha védekezőn felhúzza maga előtt a térdeit. Körbeölelte saját lábát, és úgy nézte a fehér alakot, aztán egyszer csak félbeszakadt az egész, Ruarc rácsapott a zongorára, amitől Sebby riadtan összerezzent. Nem tudta, mi történt ilyen hirtelen, de azt meg merte volna tippelni, hogy a másik fiú az érzéseit adta bele ebbe a dallamba, majd abba is, ahogy véget vetett neki. A védelmét is ösztönből vonta újra fel, csak hogy aztán a következő pillanatban rájöjjön, hogy nem szabad, most nem, mert akkor csak rosszabb lesz az egész, ha a másikat váratlanul éri a jelenléte, úgyhogy ösztöneivel ellenkezve engedte le ismét. Nem mozdult, de átcikázott a fején a gondolat, hogy az, hogy itt maradt, mégsem volt jó ötlet, mert mi van, ha a másik bántani fogja..? A legutóbbi eset után igazából nem is csodálkozott volna rajta. Meg úgy általában sem volt már biztos, hogy mit is várhat egy ilyen furcsa valakitől. Másrészről viszont nem akart elsunnyogni, mint valami tolvaj, miután végighallgatta ezt az egészet, úgyhogy mindenre felkészülve kuporgott tovább a helyén, miközben tekintetét egy pillanatra sem szakította el a másiktól.

Megremegtek az üvegek, amitől ismét összerezzent, de már nem ijedt meg annyira. Úgy gondolta, hogy a másik biztosan nem vette őt észre, különben nem viselkedne ennyire nyíltan, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is rejteni szeretné a tetteit. Nem látta, hogy sír, ennyire nem volt jó a szeme, de a szipogás hangja erre engedett következtetni, amitől egy kicsit elszomorodott ő is. Valami baj van a sráccal, nyilvánvaló, hogy kínlódik, ő pedig most éppen rettenetesen szégyellte magát, mert látta ezt. Nem kellett volna követnie, rossz ötlet volt, de most már nem lopózhat csak el úgy. Azt mondta a másiknak, hogy meglopja, ha gondolatokat hallgat kérdezés nélkül, de az sem különb, ha ő ezt végig nézi, és szó nélkül távozik. Nem tudta még mit tegyen, de abban már most biztos volt, hogy túl sokáig maradt.
Aztán a halk hang, ahogy a másik bocsánatot kért a zongorától és megsimogatta, megrepesztette a falat, amit köztük feszült. Le még nem omlott, közel sem, de Sebby talán kezdett átlátni a résen, és összeállt a kép, a zenével, a történésekkel, a legutóbbi érzelmekkel együtt. Még mindig nem tudhatta, hogy pontosan mi történt, de azt igen, hogy Ruarcnak nagyon fáj. Hát egy éve nem éppen ő volt az, aki mindent megadott volna azért bánatában, hogy valaki egy kicsit magához szorítsa? Védje meg?
Nem tudta, hogy a másiknak tényleg szüksége van-e erre, vagy el fogja lökni, esetleg meg fogja támadni, de meg akarta kockáztatni. Sajnálta őt, mert a magányt ő is ismerte. Még mindig viszolygott tőle, ha arra gondolt, hogy mikre képes, de nem tudott elmenni egyszerűen egy ennyire megtört alak mellett, mert valahol időközben összeszedett némi empátiát talán.
Felkelt hát és halkan szusszanva lépett közelebb a másikhoz. Lehet, hogy meg fogja ütni. Nem baj, gyenge, vézna, nem tudja bántani. Akárhogy is lesz, meg kellene próbálni…
Talán csak a fáradtsága tehetett róla igazán, hogy végül valóban a fiú mellé ült, aztán átkarolta vékony vállait. Nem fogta le, le lehetett rázni az érintését, de jobb híján közben gondolatban üzent.
„Tudom, hogy hallod… nem akartam ezt meglesni, de így esett mégis. És úgy gondolom, hogy jobb, ha tudod. Sajnálom” – hajtotta le a fejét.

How can I say this without breaking
How can I say this without taking over
How can I put it down into words
When it's almost too much for my soul alone

Ruarc

Igazából talán egyáltalán nem volt jó ötlet, hogy csak úgy leült a másik mellé, már legalábbis annak fényében biztosan nem, hogy a fiú úgy ugrott fel, mint akit áramütés ért. A zongora hangja fájón zengett fel, ahogy az apró tenyér érte, és Sebbynek egy töredékpillanat alatt átfutott a fején a gondolat, hogy ennél talán még az is nagyobb zajt csapna, ha Sherlock ugrana fel rá a maga súlyával. Mégis, ahogy látta, hogy mi következik, teljesen automatikusan mozdult. Felpattant, ezzel odébb lökve a zongorapadot, aztán a fiú után nyúlt, de mivel elsőre csak a ruhát sikerült elkapnia a háta közepén és úgy rántotta vissza az esésből, utána még egy mozdulatra szükség volt, hogy a derekát fogva egyensúlyba állítsa, már csak azért is, mert a trikó bizony reccsent egyet. Még ő is meglepődött egyébként, hogy a másik mennyire vékonyka, tényleg csak gyerekként tudott rá gondolni, most még inkább, hiába voltak hasonló korúak.
- Nem hallottad, hogy jövök? - kérdezte aztán őszinte meglepettséggel a hangjában. - Nem akartam fennhangon megzavarni a zenét, szóval itt beszéltem neked fejben - pislogott rá, közben el is engedve és egy lépést hátrálva tőle, mert nem tudta, hogy ezek után mégis mire számítson. - Rendben vagy? - kérdezte még, aztán várakozó álláspontra helyezkedett. Ötlete sem volt, hogy mi jön, simán lehetett ebből újabb kiabálás, vagy valami melodimágus technika, amit nem is ismer, de még akár, bár nagyon talán, az is megeshet, hogy normális választ kap. Végül is vannak még csodák.

Ruarc

Lehetett volna azt mondani, hogy meglepte a dolog, de nem. Azok után, hogy előbb Rémi fordult ki önmagából a szeme láttára, aztán Ricsi hullott darabjaira a karjai között, majd végignézte a testvére tüneteit és ennek kapcsán már addig is eljutott, hogy utánaolvasson mindenféle lelki problémáknak, már nem érte teljesen felkészületlenül, hogy a másik sírva kapaszkodott előbb belé, aztán összecsuklott. Kétségtelen, hogy megijedt ettől, mert első pillantásra nem tudta felmérni, mekkora a baj és az is átszaladt a fején, hogy a fiú elájult, de azért még magához mérten is egészen realista gondolatok szaladtak át hirtelen a fején, miközben ő maga is hirtelen letérdelt a másik elé, mert elkapni már nem volt módja, miközben a fiú lábai feladták a harcot.
Egyelőre nem tudta, hogy hozzá merjen-e érni, de amennyire az előbb elkábította a zene hangulata és a fáradtság tompasága, most épp annyira előtérbe került a logikus énje. Hiába nem kedveli, nem hagyhatja itt így, és annak fényében, hogy a másik már eleve betegesen sovány, szinte biztos, hogy orvosra lenne szüksége... ez viszont még odébb van.
- Figyelj rám! Hallasz? - beszélt hozzá továbbra is halkan, még ha úgy is tűnt, hogy teljesen felesleges. A sekély lélegzet hangjai nem jelentettek semmi jót, a másik valószínűleg teljesen kiborult, akkor pedig először megnyugtatni kellene egy kicsit. - Megfogom a kezed - kommentálta, hogy mit csinál, és valóban a fiú keze után nyúlt, hogy a mellkasára simítsa, még ha az elméjében egy hátul kaparászó csendes hangocska éppen az ellenérzésekről is beszélt. Még jó, hogy ezt a másik nem hallhatta, Sebastian meg egyelőre félresöpörte.
- Lélegezz velem egyszerre, érzed? - mutatta neki, remélve, hogy ha elégszer mondja el, akkor a másik talán hallgat is rá, és kicsit csillapodik ez a rohamszerű valami. Ha kellett, akkor elismételte, egészen addig, míg a másik valamilyen reakciót nem adott rá.

Đomcsi bácsinak szeretetvel. *-*

Ruarc

Megfeszült figyelemmel kísérte a fiú minden egyes mozdulatát, mert fogalma sem volt egyelőre, hogy mekkora is a baj, de ha egészen addig nem is volt benne biztos, hogy jó nagy, amint a másik felsírt, már biztos lehetett benne. Egy kicsit maga is megijedt, hogy most mi történik, és hogy egyáltalán mit is kéne tennie ebben a helyzetben, mert az láthatóan nem segített, hogy igyekezett nyugtatni a fiút. Végül jobb híján magához vonta átkarolva és lassan ringatva, miközben azon gondolkodott, hogy vajon eltudna-e vele jutni a gyengélkedőig, ha megpróbálná. Mégsem mert vele csak úgy véletlenszerűen elindulni, mert fogalma sem volt róla, hogy vajon nem kap-e valamilyen rohamot netán út közben, mármint azon a sírógörcsön felül, ami már most is megvolt.
Nagyot szusszant, amitől megrebbentek a hófehér hajszálak, és kénytelen-kelletlen megadta magát a helyzetnek, mert ez bizony most legilimenciáért kiáltott. Az állandóan magánál hordott bájitalok között volt nyugtató is, mert voltak páran a közelében, akiknek akár szüksége is lehetett volna rá, de mivel nem tudta, hogy a gyerek allergiás-e bármire, így kénytelen volt előbb utánanézni a dolgoknak. Ha semmire sem válaszol, akkor muszáj így, márpedig Ruarc láthatóan nem volt beszédképes állapotban.
Elcsitította magában a riadtság hangjait, hogy koncentrálhasson, aztán behatolt a fiú elméjébe. Igyekezett diszkrét lenni és csak azt nézni meg, amire feltétlen szüksége volt, de fogalma sem volt merre induljon, és a fiú fejében képeken alapuló emlékek helyett sokkal inkább hangokat és érzéseket talált. Próbált aztán megfogni valami orvosi emléket, hogy megtalálhassa, amire szüksége van, de annyi volt a gyengélkedős esetekből, hogy eltartott egy darabig, amíg megtalálta az elsőt. Kicsit el is szégyellte magát, mert egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy a másik ennyit betegeskedett, de most nem volt idő arra, hogy ezzel foglalkozzon. Amikor végre megtalálta a vélhetően első esetet, aminél reményei szerint az is elhangzott, hogy van-e valamilyen allergiája, megállt, és hagyta magának, hogy elmélyedjen a képben. Meglepődve hallgatta, hogy vámpírharapások miatt akarják tesztelni a fiút, hogy nem kapott-e el valamit, aztán következett a szokásos bájitalainak a listája, erősítők és vérképzők, végül pedig valóban rákérdezett a javasasszony arra is, hogy van-e allergiája. Mivel a válasz nemleges volt, így Sebby azonnal kihátrált az elméjéből, és a szütyő után nyúlt, amiben a fiolákat tartotta. Megkereste a szükségeset és pár pillanatig tallózott rajta, hogy mit is csináljon most vele, de végül csak Ruru szájához tartotta, és reményei szerint sikerült is leönteni a torkán.