Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Repülnek a halak? Vagy, nem is! Inkább ő merül valami fordított akváriumban. Nevetnie kell a csiklandós érzéstől, de ha nevet, megfullad. A víznek nincsen szaga, ez meg olyan, mint a tinta. Merülni kezd, hiszen minden egyre feketébb lett, ahogy halad, halad és halad a mélybe, mígnem éles zörgés csapja meg fülét és karja egy hínárnak csapódik.
Megrezzen, nyelve csettint mielőtt óceánkék szemei rávillannának a hatalmas mosolyra. A csaj olyan fejet vág, mint a csupa fogas emoji. Jól van, a barna begerjedt rá. Ez természetes. Mint egy oroszlán, amikor üvölt, olyan elánnal ásít kihúzva magát és mindeközben a very happy lányra sandít, meg annak kezére, ahogy óvatosan félre tesz valamit. Marinara fintorog, annak szavaira, amíg nyújtózkodik. Az ablak felé fordul. A téli gyenge napsütés mellett arca tükröződik vissza rá.
 Kende olyan nevetésben tör ki, hogy akik már elhagyták a termet is hallják őt a folyosóról. – Szép munka! – nevet a lány vállát megveregetve – Legközelebb valami ijesztőbbel is előrukkolhatsz –   Ment már neki a lányokkal való hülyéskedés, elvégre, van egy húga, akivel évekig össze volt kényszerítve a kúria kapui mögött. Emellett Kende amúgy sem egy lobbalékony természetű srác. Benyálazza ujját és két szemöldöke között maszatolni kezdi a tintát. Rápillant sötét hüvelykujjára és előre nyúlva nevetve egy csíkot húz a barna arcélének vonalán. Halványan, de a tinta ott landol – Na, így egészen indián hercegnős vagy – mosolyog szélesen – Egye fene lehetünk együtt hercegnők. – legyint, közben teljes testével Van Gogh felé fordul, bokáját még mindig térdén pihentetve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

#tehetséggondozó
#kíváncsiszerzet
#bűbájtan
#Kende

Bárki is állítja, hogy egy ilyen csínytevés után rosszul érzi magát, hazudik. Marina majd kiugrott bőréből, hogy végre meghallhassa a fiú reakcióját a művére. Mert hát valljuk be, elég zseniálisan nézett ki az éppen idősödő férfi, akinek valószínűleg még szakálla sincs, nem hogy pajesza. Szőkének induló, majd feketében összefutó szemöldökéről már nem is beszélve.
A fiúval együtt mosolyodott el, és ahogy visszafordult felé unalmának elszenvedője, csak lazán megvonta vállait.
- Gondoltam itt a második heteden még nem élcelődök veled annyira. Egész évben mellettem fogsz ülni, lesz még rá alkalmam - jelentette ki magabiztosan. Az 'élc' szót elég viccesen ejtette ki, talán az egyik legnehezebb magyar szavak közé tette volna amúgy is.
- Jajj ne, csak rontasz a helyzeten - nevetett a barna, ahogy a maszatolást nézte. Már nem csak egy csíkban, de konkrétan a szélrózsa minden irányába hol erősebb, hol halványabb tintanyomok éktelenkedtek. Aztán nézzenek oda, már a lány sem úszhatta meg az összekenést. Hangosan nevetni kezdett, az sem zavarta, ha a tanár még bent volt az órán.
- Várj, ahhoz kell... - kezdte, de a mondatot elvesztette, ahogy a tollal igyekezett a két szeme közé a homlokára egy pontot tenni. Még be is kancsalított, és kissé kidugta nyelvét a száját, ahogy koncentrált. - Így! Sokkal hercegnősebb vagyok - mutatta meg magát Kendének, mintha eddig nem lehetett volna látni, hogy mire készül. - Marina Darik hercegnő szolgálatodra a messzi indiából - hajolt meg a a fiú előtt teátrálisan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A fiú egyáltalán nem bánja, hogy új padtársa hülyéskedni kezdett vele. Igazából, most csak jobban érezi mennyire örül, hogy vele egykorúakkal töltheti az idejét, arról nem is beszélve, hogy Marina meglehetősen szép. Az unalmas órákban ennyi jó biztos lesz. Ahhoz meg sok sikert kíván, hogy vele annyira élcelődjön, hogy ki is akassza. – Game on – nyújtja előre a kezét egy kézfogásra, még szélesebben elmosolyodva a csaj akcentusán, aztán mélyebben nevetve, amikor belegondolt ez a mozdulat a kifestett fejével hogy néz ki. – Adok majd alkalmat rá. Nem most aludtam be utoljára.
 Összevonta - jelenleg - összenőtt szemöldökét. Indián lány kontinenst tévesztett. Kende viszont annál jobban szórakozik Marina illegető mozdulatain, hogy ezt közölje vele. Amúgy is, kit érdekel indián vagy indiai? Hercegnő így is úgy is, aztán jó az! Amikor a csaj már hajlong, Kende mosolya megváltozik, kissé cinikusabbá talán, de ez nem Marinának szól, sokkal inkább a sznob mozdulatnak. Ilyen felsőbbrendű viselkedésből már most kiváló vizsgát csapna ki. Tehát gyorsan testtartást vált és kihúzott háttal, megemelt állal tekint le a lányra, arcát igyekszik komornak tartani, de alig bírja ki nevetés nélkül – Reiner Kende miniszteri bittosból – nyomja meg a t-betűt - avanzsált hercegnő, hmmmmmm – sóhaj - fogadja a furcsán fehér indiait – orrhangja és beszéd közben elhúzott szája teszi a hangzást tökéletessé. Újra összegörnyedt nevetését szabaddá engedve. - Csak vannak ebben a suliban jó arcok. - mondja a lánynak széles mosolyával arcán, miközben táskájáért hajolva felkel a katasztrofális székről, amibe még bele is rúg egy kicsit, hogy az a helyére csússzon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Az első sorban ült, ahogy mindig, előtte két külön füzettel. Az egyik felett egy megbűvölt toll sercegett serényen, szóról szóra leírva minden szavát a professzornak, míg közvetlenül a keze ügyében egy másikkal saját észrevételeit jegyezte föl, oda-odanézve, de többnyire Ardai tanárnőn tartva tekintetét.
Mikor aztán gyakorlati részhez értek, gyorsan megfogta az önálló életet élő írószert, és lefektette a füzetre. Pálcát húzott, és követte az utasításokat.
Szinte sosem lankadt a figyelme órákon, nem húzta a száját semmire, és nem zavartatta magát azon sem, ha valami nem sikerült, akár többszöri nekifutásra sem. Tudta, hogy nem elsősorban a varázstudása, amivel kitűnik, nem volt született zseni, minden sikeréért keményen meg kellett küzdenie. De épp ezért tudta, hogy ha elég sokáig próbálkozik valamivel, előbb-utóbb menni fog.
A transzformációs bűbájokkal egyébként többnyire egész jól boldogult elsőre is, elvégre ha már valaki önnön magát képes volt egy szempillantás alatt egy ötven kilóval könnyebb, anatómiájában teljesen eltérő madárrá alakítani, annak már illett a kisujjában lennie az ilyesminek. De ettől még nem bízta el magát, nem hitte azt, hogy nincs már semmi, amit taníthatnának neki.
Újabb elméleti részbe kezdett a professzor, így Lilla a füle mögé tűzte pálcáját, mert már az előbb is majdnem azzal kezdett el jegyzetelni, és gyorsan hegyére állította a kis önműködő tollát.
Ám ekkor véget ért az óra, Lilla pedig kissé bosszúsan csukta össze füzeteit. Nem értette, hova siet már megint mindenki, és miért nem hagyják, hogy a tanár gondolatai végére érjen. Mindegy, megrázta a fejét. Mindig ez volt.
Összeszedelőzködött, majd kissé értetlenül forgolódni kezdett, még szoknyáját is megtapogatta, a zsebet keresve rajta, ami persze nem volt neki, épp csak a füle mögé nem nézett.
- Hol a fenében van a pálcám...?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

#tehetséggondozó
#kíváncsiszerzet
#bűbájtan
#Kende

Felhúzta fél szemöldökét, és féloldalas mosolyra húzta száját is. Lehet, hogy ez a bűbájtan mégse lesz olyan unalmas óra, mint ahogy az első félévben érződött. Loki nélkül egészen kevés móka jutott erre a tárgyra, de az új fiú ígéretesnek tűnik. Szinte azonnal csapta bele saját mancsát a másikéba.
- Tetszik ez a hozzáállás - mosolygott gonoszkásan. Mostantól nem is lesz valószínűleg egy nyugodt perce se a srácnak. Lehet lehetősége se újabb elalvásra, ha sokat basztatja.
Kirázta a hideg is, mélyen a csontjaiban érezte a merő undort, amit a hirtelen stílusváltás okozott. Megjelent előtte apja és annak barátjainak képe, ahogy elbeszélgetnek a nagy semmiről, közben pedig olyan vicceket mondanak egymásnak, aminek semmi értelme.
- A jó arcok mintapéldányával találkoztál - bólintott a lány, ahogy maga is felállt a padból. - De igen, akad még egy kettő úton útfélen - sétált ki a folyosóra, ahol a többi diák érdeklődve nézték a párosukat. - Van egy ikerpáros, Móricéknak hívják magukat, de még jobban illik rájuk a morons elnevezés. Szőkék, magasak, és ha jót akarsz magadnak elkerülöd őket. Most képzeld el, az a nyomorék előbb teszi a müzlit a tálba, és csak utána a tejet. Hát elázik az összes finom falat - ingatta a lány a fejét, még a szemei is kikerekedtek. Ezt a vitát nem egyszer lejátszották már a sráccal reggeli közben, szóval elég élesen benne van a fejében a kép, ahogy Móric csámcsogva hívja fel Mae figyelmét rá, hogy a müzli bizony még így is ropog.
- Mi a következő órád? - tette fel a kérdést a barna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

- Nekem meg a pötty a homlokodon – bandzsít a lánynak. Egy laza mozdulattal pólója nyakrésze mögé rejti az előre bukott követ, és miután előadták magukat a lányt követve indul meg a folyosóra. Na de, ha már egyszer ilyen gyönyörű sminket kapott, akkor megadja a módját és oldalasan kicsusszan egy akkor éppen gyanútlanul haladó diáksrác elé. Hátrahőkölve torokból nevet a gyerek arckifejezésén, majd annak haját megkócolva kikerüli. Mivel Marina minden szavára figyel felvont szemöldökkel sandít felé, ahogy mellé toppan. Mintha csak őt jellemezték volna, bólogat serényen, aztán izmos karját a lány vállára helyezi. – Szar vagyok matekból - ami inkább szövegértés, de arra még csak gondolni se akar - de azt mondod az új haverjaim – mosolya elszélesedik –a Te legjobb haverjaid? Csak mert úgy érzem a kreativitásunknak kevés lesz ez az egy óra kiscsillag – szembe fordul Marinaval, hogy a teremre mutathasson és bevesse óceán kék tekintetét. – Hát még hallgatni ezt az akcentust - Nagyokat pislog rá a levakarhatatlan vigyorral.
Felnevet és meglesi tenyerét, de hupika, ott már nincs nyoma tintának, nem úgy a fején. - Halvány lila sincs. – közli vállat vonva – Az is lehet, hogy veled tartok, így mások is látják milyen szépek vagyunk együtt – még meg is hullámoztatja összenőtt szemöldökét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

#tehetséggondozó
#kíváncsiszerzet
#bűbájtan
#Kende

Sok rossz tulajdonsága volt Marinának. Többek között a modora, hogy a felelősségre magasan tett vagy hogy egyik alapelve volt, hogy "a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket". De egyik kiemelkedő jellemzője volt végtelen lazasága és nyitottsága akár az új emberekhez is.
Így lehet, hogy az átlag lányoktól eltérően egyáltalán nem lepődött meg, sőt még csak el sem kezdett pirulni a srác karjának érintésétől. Keze reflexből mozdult, és fogta meg a másikét, és fejét felé fordította. - Attól függ mennyire fogsz jól viselkedni - húzta féloldalas mosolyra a száját a lány.
Halvány lila sincs. a halvány lila az tutira egy szín. A nincs pedig a van-nak az ellentéte. Tehát ha nem halvány lila, akkor erős lila? Ő maga szerette a lila színt, de a világért nem jött rá, hogy ez mégis hogy a fenébe kapcsolódik a srác órájához. Esetleg színekkel jelölte az óráit a fiú? Ennek így semmi értelme Marina.
Mielőtt azonban megfájdult volna a barna feje a hirtelen agyalástól, már meg is kapta a választ Kendétől. - Higgy nekem, ha azt mondom, hogy nem akarsz még egy órát ezzel a tanárral. Igen, olyan szerencsém van, hogy duplázok vele. Szóval menj csak, lost boy, és találd meg a csoporttársaid és add hírül, hogy a csodálatos Marina Darik kegyeibe fogadott - nyomott egy puszit a szőke arcára, majd ujjaikat összefűzte, és kibújt a fiú öleléséből. Nem mondta, hogy nem volt helyes a maga cuki módján. Talán egy ideig húzni is fogja majd az agyát, mert miért ne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Na már most Kendére totálisan ráfértek a haverok, meg az új ismerősök. Utóbbi két hetében nem sok olyan emberbe futott bele, akivel el tudta képzelni a lógást vagy aktívabb tevékenységet a művészeteknél meg az olvasásnál. Abból kapott eleget, kösz szépen. Inkább menne ki, még a hidegben is felfedezni milyen a környék. Hallotta mennyi mindenre van lehetőség a kastély körül, de szívesebben tapasztalná végre meg saját maga. Az lenne a plána, ha ehhez társasága is lenne. Marina úgy fogadja közvetlenségét, amitől megcsillant fehér foga - Jó vagyok suhancnak, bízz bennem – bizonygatja kis gödröcskéjét előbújtatva arcán.
Grimaszol a tanár hangjára visszagondolva. Még aludni se lehetett tőle rendesen! A kényelmetlen székről nem is beszélve! Ő aztán oda vissza nem megy! A csaj mozdulatára figyel fel és lepillant szemeibe – Ez esetben – mozdul keze és az összefűzés helyet elkapja Marina kacsóját, majd egy apró puszit ad rá. - See you in Neverland sweetheart! – mondja felegyenesedve és forgolódik egy kört a termét keresve mielőtt megindulna csodásan kipingált fejével. Az más kérdés, hogy azt sem tudja hova vagy mire megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Marina & Móric
Miért is keltem én ma föl?
Az ember azt gondolná, hogy a víziók felkeltik még a legrosszabb csontok érdeklődését is, ha másért nem is, akkor azért, hogy elábrándozhassanak róla, ahogy uralmuk alá hajtják a világot a képzeteikkel. Erre persze nem lennének képesek, mielőtt bárki felbuzdulva rohanna, hogy megalkossa Észak-Korea kettő pont nullát, de a tömeges legilimentálás már két embernél is elég menő azért. Legalábbis Matykó szerint mindenképp, erről árulkodik átszellemült arca is, ahogy éppen egy anekdotát mesél a harmadikosoknak. Egy Steve nevű férfi élete bontakozhat ki azok előtt akik figyelemmel kísérik szavait; a férfi gátlástalan politikai karrierje, törtető személye, céljai. Olyan ügyesen használta a legilimenciát, olyan jó érzékkel választotta ki, kinek a fejébe bújjon bele, hogy szinte pillanatok alatt találta magát a legbefolyásosabb emberek körében.
Matyi bá már éppen elérkezne a fordulathoz, amikoris legnagyobb meglepetésére egy kéz emelkedik a magasba. Kiszakad gondolatai közül, és érdeklődve pislog kettőt, mint aki épp akkor csöppent vissza a valóságba. Hiába tart éppen mondat közepén, int a lánynak, hogy mondja csak, egészen fellelkesül, hogy valakinek kérdése támadt a témával kapcsolatban. Naiv bácsi a Matyi bácsi.
Türelmesen várja, hogy megtudja mire is szeretne kilyukadni a lány, ujjait maga előtt összefűzve dől neki asztalának, érdeklődő tekintettel. A kérdés feltevése közben elmereng, tekintete valamivel Marina fölé siklik, ahogy nem is igazán őt figyeli, hanem a vázolt helyzetet vizualizálja. Móric interpretálására ismét lesandít, és bár nem mutatja, de örül az érdeklődésnek. Megtehetné, hogy egyszerűen megválaszolja a gyerekek kérdését, ám a termen végigfutó érdeklődés láttán inkább úgy dönt, belefér az órába egy kis gyakorlat. - Szeretnétek kipróbálni? - kérdi hát meg a két fiatalt, felkészülve rá, hogy éppen szörnyet készül kiereszteni a palackból. De hát mind tudjuk, a dolgok jobban rögzülnek, ha magunk jövünk rá a válaszokra, és ha magunk próbáljuk ki, teszteljük elméleteinket. Első szinten a legtöbben képesek lehetnek a varázslat alkalmazására, tehát ha egy kicsit is szeretnék, számukra sem jelenthet akadályt. Nos? Készen álltok a katasztrófára?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Figyelmen kívül hagyom, hogy hiányoztam neki. Nem érdekel, most nem, amikor csak annyira van szükségem, hogy a nevemet nyögdécselje a poros, nehéz és dohos levegőbe, mert én úgy döntöttem. Nincs beleszólása, nem mintha amúgy adnék neki bármibe is, de most valahogy még a lehetőséget sem akarom megadni neki, hogy legalább megpróbálja. Feje mellett támasztom meg alkaromat, másik kezem járkál fel s alá a meleg bőrön, ahogy nyakszirtjébe harapva morranok fel. Feljebb tolom az anyagot, mert minél előbb hozzáférhetek bőréhez, minél előbb teljesen meztelenül áll előttem, annál hamarabb lehetek elégedett, és most arra van szükségem. Hisztis vagyok, elégedetlen, komolyan nincs másra szükségem, minthogy akaratomnak megfelelően mozdítsa félre a fejét, hogy jobban hozzáférhessek a nyakához.
Arcomra simított kezének engedelmeskedve emelem fel fejemet. Kékjeim villannak, ahogy közelebb hajol, minden mostani érzelmemet abba a csókba sűrítem, amire invitál. Az ajtóra támasztott kezem szorul ökölbe, másik kezemmel szorítok rá derekára, ahogy hevesen és vággyal telve csókolom ajkait, teljesen az ajtónak préselve a most olyan törékenynek tűnő testet. Jobb térdemet támasztom két lába közé, miközben ő elválik tőlem. Értetlen pillantásomat emelem rá, nyelvem hegyével nyalom végig alsó ajkamat, hogy végül látványosan húzzam fel felső ajkamat, amivel egyértelműsítem mégis mennyire nem tetszik, ami most történik. Lehunyom szemeimet, ahogy szívem akar kiugrani a helyéről, csak immár a kezdeti hevességgel vegyített vágy helyett a düh miatt. Komolyan ennyire sokat kértem? Ennyire teljesíthetetlen a kérés, hogy csendben tegyen eleget annak, aminek én akarom, és utána menjünk mindketten amerre kell? Szőke tincseim közé fúrom ujjaimat, miközben halkan nevetek fel, amiből fokozatosan lesz hangosabb és hangosabb, és éppenséggel nem az őszinte fajtából.
- Igen - villan hideg tekintetem rá, már mosolytalan arccal lépek el tőle. - Az, hogy megkérdezted történt-e valami. Miért kell ezt…? Miért nem tudsz csak csendben beleülni a helyzetbe? - hangom érzelemmentesen csattan a falakon, a szűk helyiség egyáltalán nem segít azon, hogy jobban érezzem magam, hogy igyekezzem visszanyelni azt, ami kitörni készül belőlem, hiszen csak mi vagyunk itt. Nincs ami megzavarna, nincs ami kizökkentene, mert csak ő van. Csak ő áll előttem, és félek, hogy kevés ahhoz, hogy visszatartson. Tényleg elhittem, hogy most az egyszer kérdések nélkül megúszhatom az egészet, csak egyszerűen belesimul az érintésembe, beledől a csókjaimba, megkönnyíti az egészet, hogy egy óra múlva sokkalta boldogabban léphessek ki innen a tudattal, hogy este újra láthatom, és ott folytathatom, ahol abbahagytam. Túl sokat kértem, ebben már biztos vagyok. De ha nem tőle kérek ennyit, akkor mégis kitől tehetném?
Túl sok opcióm lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nehéz elhinni, hogy Masa veszélyes lenne. Ez a szó meg a lány tökre nem illenek össze. Tudok olyan embereket, akik kapcsán rögtön ez ugrik be, de az nem Masa. Eleven, rosszcsont, néha szétszórt … ezek a szavak jobban passzolnak sokkal. De szerintem Dana sokkalta „veszélyesebb”. Ő aztán mindig benne van/volt valamilyen balhéban. Masánál meg szerintem csak úgy alakulnak a dolgok, hogy belecsöppen, vagy ilyenek. De nem ő keresi a bajt. Ugye?
- Tehát neked a prefektusi lét nem tett jót – bólintok egyet, hogy oké, most már értem. Ez is érthető, a prefektussággal szabadság jár együtt, hiszen szabadon garázdálkodhatunk a kastélyban, járőrözés címszóval. Van akire így hat, van akire úgy. Van akire sehogy. Bízom benne, hogy én az utóbbiak táborát gyarapítom.
- Én úgy tudom, hogy rájuk nem vonatkozik a kijárási tilalom. Ha így van akkor nekik szabad. De most már nem vagyok benne biztos. A lényeg, hogy én nem kaphatlak majd el akkor – tényleg belekavarodtam most már ebbe. De jó lesz utánajárnom hiszen továbbra is prefi vagyok és nekem bizony tudnom kell, hogy mi is a helyzet. – Oké, akkor majd sétálgatunk, de nem éjszaka, hiszen azt neked nem szabad. Semmikor sem.
Rögtön belemegyek a „játékba” miszerint a lány higgye továbbra is azt, hogy nem szabad. Azzal tuti nem követünk el hibát, ha ehhez igazodunk. Aztán körbepillantok a továbbra is üres teremben, az órámra is ránézek és összevonom a szemöldökömet.
- Most vagy az van, hogy mindenki késik, a diákok és a tanárok is; vagy elmarad az óra és minket erről elfelejtettek értesíteni, vagy pedig nagyon rossz helyre jöttünk. Már tíz perce elkezdődött az óra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Jó azért meg kell hagynunk, hogy a veszélyességnek is több fokozata van. Én például legveszélyesebb hangulatomban sem vagyok olyan para mint egy mérgező csápokkal és bénító pillantással felszerelt fúriafűz, ellenben magasan lekörözöm a házukat magukon hordó legmuglibb-legártalmatlanabb éticsigákat. Már ez nem egy sértés akart lenni csigucik, ne támadjatok meg a... Az éles kis házaitokkal(?) vagy a csikis nyálkátokkal, mert biztos tudtok ti is nagyon kellemetlenek lenni, de el kell ismernetek, hogy van azért egy... Rangsor.
- Anya azt mondta a kamaszkor - kotyogok közbe ártatlan fejjel, és olyan angyali hanggal, hogy szinte látom Brigiék szüleit ahogy töltik ki az adoptációs formanyomtatványokat. Finoman küldöm a jeleket Launak, hogy neeeeem, a bátorítás nem jó ötlet, nagyon nem jó ötlet, és szerencsére veszi is a lapot, megóvva a kastélyt mindenestés garázdálkodásaimtól. Viccelek, vasárnap azért pihennék én is. Vagy hétfőn. Kedden. Valamikor egész biztos. - És ugyebár nem akarnám, hogy meg kelljen büntetned, mert nem szeretnél - toldom még meg nyomatékosan, csak hogy biztosan rögzítsük a dolgokat.
Én teljes nyugiban örvendek a nyugalomnak, ami bennünket körülvesz, és bizony eszembe sem jut elgondolkodni azon, hogy lehet, hogy már elszaladt az idő annyira, hogy társaságot kellett volna kapnunk. - Eh - kapom fel a fejem egy fokkal éberebben, és körülnézve próbálom megállapítani amit már amúgy is tudunk. - Szerintem - kezdem lassan - utóbbi. - Nos. Magamnál annyira nem lenne meglepő, de hogy Lau is eltévessze a helyszíneket? Somolygok magunkon, azonban biztos ami biztos lekászálódok az ablakpárkányból, hogy aztán bolha-elefánt szökdelléssel kis vért juttathassak lábaimba. - Akkor van kedved ellógni a többi részét is? - kérdezem vigyorogva, majd válaszától függetlenül, fütyörészve indulok meg a folyosón. Persze csak a szám nagy, a belső levitásom nem hagyja a restséget, egy gyors órarend-csekk után ellenkezés nélkül kanyarodok rá a tanteremhez vezető folyosóra, hogy ott aztán heves szabadkozások közepette kapcsolódhassunk be az aznapi fejtágításba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

#tobeornottobe
#legilimencia
#Keserűprof
#Loki

Szerencsére nem kellenek nekik ilyen előzetes tervek. Ha az egyiknek eszébe jut valami, akkor a másik kérdés nélkül követi. Éppen ezért nem válna be, ha olyan értelmetlen kérdéseket tennének fel nekik - amik meg is szoktak történni -, minthogy "Ha Móric beugrik a kútba te utána ugrasz?" mert az igazság az, hogy vagy ő ugrik egyszerre, vagy teljesen egyszerre teszik azt. Mert hát még ebből is képesek lennének versenyt csinálni.
Szóval alapjáraton kicsit sem illetődik meg, amikor meg kell szólalnia, mert bármilyen hülyeséget is mond, és bármennyire hülyén is mondja azt, Loki majd jól elmagyarázza mindenkinek, hogy mire gondolt. Minek itt legilimencia, ha amúgy is olvasnak egymásban. Vagy...
Felvont szemöldökkel méregette a tanárt, mintha minimum nem értette volna rendesen. Hát ez az ember még nem hallott még róluk, meg az őrületükről? Arról nem is beszélve, hogy már tavaly is tapasztalhatta, hogy Marina milyen gyenge legilimentor. De senki ne csodálkozzon. Az elméje olyan, mint a legrendetlenebb mugli szobája. Azoké, akik azt az elektronikai bigyót csapkodják naphosszakat. Na pont olyan. Ráadásul mindig társul hozzá valamilyen aláfestő zene. Minden egyes szituációhoz. Ehhez éppen Jessie J Mamma Knows Best-je szólt a hátsó térfélből. Isten tudja miért.
Ránézett Lokira, egy kicsit kételkedett saját képességeiben, de a fiúért képes legalább gondolatai feléről lemondani.
- Én benne vagyok, hátha sikerült fejlődnöm - vont vállat, és a padról felkapta méregzöld színű pálcáját. Ha ez kell ahhoz, hogy érdekesebbé tegye az órát, hát áll elébe. Csak aztán nehogy Keserű bánja meg, hogy megengedte neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Apró sóhaja, szisszenése töri csak meg a csendet, amelyet a kastély tompa, be-beszökő moraja könnyít meg, hogy ne ólomsúllyal nehezedjen rájuk. Sóhajt, ahogy a tökéletes fogsor az ő tökéletlen bőrébe vájódik és ujjai erősebben szorongatnak rá az anyagra, bőrére, mindenére. Érzi ujjai mozdulását, ahogy a libabőr úgy táncol rajta, ahogy a másik diktálja, a bizsegés, amely lassan már lábujjaiba is beleköltözik. Szükségét érzi ajkainak érintésére, kóstolására, szükségét érzi mindenre, amelytől egyre távolabb kerül, amint az apró, nevetséges táv eltűnik és csókolja. A puha érintés hevességbe csap át, ahogy háta még jobban az ajtónak préselődik, szinte érzi, ahogy belenyikordul a sokéves falap, de hallani már nem hallja, mert saját szívének újabb és újabb dörrenését hallgatja. Ennél több nem is kell, nem is kellene, hisz érzi a vágyat, a forróságot, amely belőle árad, amely aztán saját bensőjéből is, szinte kapkod a másiké után, hogy ismét, újra egymásba fonódhassanak, szinte egy örökké játszódó pillanatra. Újra és újra viszonozza a csókját, ajkába kóstol, mielőtt azonban agya utolsó, racionálisnak vélt sugallatát engedi előre és hallgat rá. Csak egy ártatlan kérdés, halk, puhatolózó, ahogy ujjai és épp, miközben cirógatja. Egy pillanattal előtte csak a kérdő, értetlen tekintet meredt rá, de aztán, mintha hirtelen fagyott volna meg a világ, a pillanat eltörik. Lehunyt szemei, majdnem hirtelen mozdulata már korántsem az előbbi hevesség számlájára írható és ahogy felnevet… Valahol odabent rezdül össze rá, csak épp nem úgy, ahogy azt kedveli, ahogy annak lennie kell. És itt jön rá, pillanatok alatt, hogy hibázott.
Ujjai állnak meg a mozdulatban, ahogy végül lecsusszan róla, ahogy ellép. Egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét és ahogy a hideg kékekkel találkozik, a kellemes libabőr egyből vált arra a fajtára, amely a jeges hidegtől szokott bőrére mászni. Sóhajt, ahogy hallgatja, ahogy saját feje koppan az ajtón, ahogy hátradöntve azt, megenged magának ennyi józanító fájdalmat. Nyelvét harapja, ahogy marja magát, hogy minek kellett ez. De közben nem érti, nem tudja, miért nem vág oda annyit, hogy fogja be és folytatja, amit. Nem. Ez valami más, koránt sem az, hogy az ő szavai elhangzottak. Immáron szinte bocsánatkérő tekintetét emeli rá, de még mindig nem érti az egészet. De ha kérdez, ha…
- Nem gondoltam, nem akartam… - szusszan fel, ahogy eltolja magát az ajtótól és nem tudja, mit tegyen. Valahol aggódik, mert miért ne tenné, hiszen nem hiába akart olyasmibe temetkezni, amibe bárki szívesen tenné, ha épp valami nincs rendben. Valahol pedig tudja, hogy ez nem az ő mezőnye. Nem az ő akarta.
- Ne haragudj – lép oda hozzá, elébe, hogy felpillantson rá. Kíváncsi tekintettel fürkészi, szinte hozzáérni sem mer, mégis megteszi, ahogy ujjait simítja vállára. Nem, ez sem a legjobb, a legtökéletesebb. Talán jó válasz sincs erre az egészre. Tanácstalan, beszélne, de ha ő is csak kínzó, akkor semmi értelme, hogy azt mondja, jót akar, a legjobbat. Közelebb hajolva, lágy csókot lehel ajkaira, képes ő a csendre, ő csak… Máskor is kérdezett, máskor is érdeklődött, de most tele van kérdéssel, kétellyel. Fejében zakatolnak a gondolatok, ahogy ismét odahajolva csókolja, ha engedi, ha engedi azt, hogy legalább ennyivel könnyebb legyen. De a pillanat eltört, kínzó a csend. Ujjait megkeresve kívánja összekulcsolni sajátjaival, nem akarja menteni magát, nem akar semmit se megtörténtté nyilvánítani, kapaszkodót keres csupán, vagy épp ad. Ha még…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Betudhatnánk annak, hogy Matyi bácsi nem ismer még minket, de ez hatalmas hazugság lenne. Úgy vagyok ezzel, hogy akár akarja a tanári kar, akár nem, de hallottak már rólunk, szóval amikor Matyi bácsi felteszi a kérdést székemet hátratolva pattanok fel, és csapok az asztalra hatalmas mosoly mellett.
- NANÁ! - eddig tartott a lendület. Ráncolt szemöldökkel pillantok az asztalomra, hogy magamhoz vehessem pálcámat, de az nincs ott, ahol gondoltam, hogy van. Hm. Mutatóujjamat emelem fel, majd lehajolok. Pár pillanat múlva csattan a táskám az asztalon, amiben először csak csuklóig, majd könyékig turkálok, de nem vezet eredményre, szóval konkrétan nyakig húzom magamra a táskát, hogy megtalálhassam. Diadalittas mosollyal rántom ki belőle végül a botot. Nem, nem érted. Egy konkrét botot. Miért van egy bot a táskámban? És én hülye, miért is alkalmazok ezen a táskán tértágító bűbájt? Mondjuk lehet azért, hogy beleférjen egy bot. Megszeppenve figyelem a botot, majd vállat vonva dobom magam mögé, hogy folytassam a keresést, végül elégedettet bólintva markolok rá a - megfelelő - fára és helyezkedem Rinnel szembe.
Tökéletes lehetőség, hogyha most a Jorgensen fivéreknek nem is, de magamnak bebizonyíthassam, hogy igenis képes vagyok elsajátítani az illúziómágiát. Képes vagyok rá, mert annak kell lennem, és ki tudom üríteni annyira az agyamból a Bara Bara-t, hogy sikerüljön meglegilimentálnom Rint. Nyelvem hegyét kidugva koncentrálok, felveszem a pózt is hozzá, mintha éppen ugrani készülnék, de végül visszahelyezkedem alapállásba és Matyi bácsira pillantok kérdőn. - Mit is kell csinálni? - jelenleg kicsit úgy érzem, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, de ezzel is úgy vagyok, mint a legtöbb dologgal: inkább kérdezek, mintsem elrontsam. Az mindegy, hogy leginkább most a figyelmetlenségem miatt kérdezek, de legalább megtettem, és nem csinálom úgy, ahogy nekem tetszik. Tutira jár a fej pat-pat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Mindössze beleülni a pillanatba. Ennyit kértem szótlanul tőle, nem többet. Hogy a bennem tomboló stresszt felesleges szavak és mondatok nélkül űzze ki, hogy este, amikor a folyosóról beszűrődő zajok is megszűnnek létezni, elmondjam neki. Akkor és ott mindent elmondtam volna neki, mert szükségem van arra, hogy meghallgasson, hogy ott legyen nekem, ehelyett őszintétlen nevetésem tölti meg a kicsiny helyiséget, hideg kékjeim vágják át a köztünk lévő távolságot, miközben ellépek tőle. Hangom sem sokkalta kedvesebb, szinte már az ajtó reccsen belé, ahogy arrafelé mondom ki szavaimat.
A meghittségből lett pillanatok alatt jeges érzet köztünk, és tudom, agyam hátsó részében tudom, hogy nem az ő hibája, mégis sokkal egyszerűbb kivetíteni rá az egészet, mintsem belássam: én vagyok az, aki az egészet generálta. Mi kellene most? Ahogy érzelemmentes tekintetem méri végig az ajtónál állót, ahogy feje koccan az ajtólapnak, automatikusan mozdulnék, hogy odategyem kezemet - ne okozzon magának fájdalmat. Semmilyen mértékűt, csak egyszerűen ne tegye. Felső ajkamat húzom fel akaratlan arra, hogy mozdul, ellép az ajtótól, de nem veszem le róla tekintetem. Képtelen vagyok rá. A magyarázat hónapok óta fogalmazódik meg bennem, míg ebben a pillanatban csattan agyamban a tudat: azt akarom, hogy tudja, minden én vagyok. Hogy a kellemes együtt töltött órák és napok egyik pillanatról a másikra tűnhetnek el, mert az, aki vitát generál, aki bántja a másikat, aki örömét leli abban, hogy másoknak fáj, az is én vagyok. Miért most kell megtudnia? Miért kellett ennyi időnek eltelnie ahhoz, hogy ezt az arcába vágjam? A válasz egyszerű. Mert így belém szeretett, fenntartások és kérdések nélkül. Bármit megtehetek vele, bármit megtesz, amit kérek tőle, minden porcikája értem remeg, ahogy ránézek. Ha megmutatom neki azt, aki a tökéletes arc mögött vagyok, ez soha nem történt volna meg, de így elmondhatom, hogy az enyém.
Rezzenéstelen arccal nézem, ahogy elém lép, ujjaira rá sem hederítek a vállán, a csókot ugyanúgy fogadom, mint érintését. Semlegesen. Nem viszonzom a puha csókot, de nem is lépek el. Valahogy a szirt szélén egyensúlyozom és igyekszem megtalálni a tökéletes pontot, amikor egy fél lépés választ el a biztos haláltól, de mégis biztonságban lehetek még. Ujjai mozdulására sem reagálok, hagyom, hogy összekulcsolja az enyémekkel, miközben az előző csókot ízlelgetem még látatlanban.
Lehunyom szemeimet, mélyebb levegőt veszek. Továbbra is a szirt szélén egyensúlyozva próbálom megtalálni a tökéletes pontot arra, hogy életben maradhassak, mégis meglegyen a félsz. Miért? Miért van erre szükségem? Miért akarom, hogy azt higgye elveszít? Miért akarom, hogy lelökjön a szirt széléről, amikor tökéletes minden? Talán… túl tökéletes is lenne?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

-Hm, vajon nálam az mikor jön el? – teszem fel a költői kérdést tűnődve. Nekem nincsenek ilyenjeim. Tökre nem illik rám a kézikönyvekben szereplő kamaszkor címszó alatt leírt mindenféle. Nem lázadok, nem szegek szabályt, tök ugyanolyan vagyok, mint mindig is voltam. Lehet, hogy sosem leszek kamasz? Lehet hogy mindig is amolyan felnőttféle voltam? Vagy sose növök ki a naív gyerekkorból? Fogalmam sincs.
- Ez igazán kedves tőled – mosolyodom el, hisz tényleg milyen cuki már az, hogy csak miattam betart szabályokat, hogy nehogy meg kelljen büntetnem! Oké, betarthatná amúgy is, de na. Édes, nem?
- De hát, hogyan? – hebegek meglepetten. Eltévedni szoktam, de mindig tudom, hogy hova kellene mennem. Most meg, jézusom hát mi van velem? – Ellógni? Én? – hökkenek meg még jobban. Ez a szó eddig nem szerepelt a szótáramban. Előfordult ugyan egyszer, egyetlen egyszer, hogy nem mentem be órára. Most viszont úgy fest kettő lesz abból az egyből. Mert hatalmas nagy fejmosást, és büntetőmunkát kapnánk, ha beállítanánk ennyi késés után. Jobban járunk, ha be se megyünk. De az meg milyen fényt vetne ránk? Ezeken tűnödve követem automatikusan a lányt, oda se figyelve, hogy merre tartunk. Most simán kisétálnék a nyomában a kastélyból is. De nem, szerencsére ő a jó tanteremhez igyekszik, és amikor erre ráeszmélek megkönnyebbülök.
- Azt ugye tudod, hogy most belementem volna a lógásba? – mosolygok rá a lányra, majd gyorsan bekopogok és benyitok a terembe. Még mielőtt meggondolja magát a levitás. Talán nem szúr le minket nagyon a tanár. Talán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Éles a váltás, hideg minden pillanat és mégsem szól semmit sem, sem a nevetésre, sem a tekintetre, amit elkapva, sajátjában továbbra is ott ül az a valami, amely miatt nemrég megszólalt. Mert érzi, érezte, hogy feszíti odabent valami, valami, amelyet máshogy kívánt kiadni, mint ahogy azt kérdésével remélte. És ez botor dolog volt, noha eddig sem volt mindig minden szava tökéletes, sosem mondta, hogy az lenne. Ilyenkor bukkan fel benne az aggodalom, az a szikra, amely miatt úgy érzi, ő nem elég, sosem elég és nem csak neki, de főleg neki. Mert ki más számítana, ha nem az, akinek minden pillanatát szenteli. És még sincs benne harag, nem bukkan fel benne, ha a farkas ideje lenne, lenyelné, mert tudja, ha most bármit mond, azzal csak mélyebbre süllyedne, oda, ahonnét nem mászna talán ki egykönnyen. Hogy mit adna meg a jobbért? Annál is többet, mint azt most Mihail talán gondolja, vagy bárki gondolná. Hibákat ő is vét, rosszkor, rossz helyen, időben, de mégis óvatos, mint mindig. Mint ahogy most is. Lassan értette meg a helyzetet, mert hirtelen ugrott bele, mégis, szívesen forgatná vissza az egészet.
Apró sóhaja most már nincs telitöltve vággyal, vagy épp csak annyival, amely azt kívánja, bár ne dúlna a másikban az, amely miatt borzong és közelségre vágyik, még ekkor is. Mert ő bolond, és bolond is lesz, ameddig utolsó levegőjét nem veszi. Közeledik, lassan, mintha valami vad felé tenné, nem retteg, nincs benne az a kényszer, hogy az ajtón kívül kell lennie. Az az ajtó zárva marad, addig, ameddig csak lehet, csak kell. Puha érintése, csókjai viszonzatlanok, tekintete kutatja a másikat, mintha a fejébe szeretne látni. Tudja, mit vállalt, mivel jár, mi járhat azzal, ahogy ott és akkor engedett érzéseinek, hogy végre feladta a tagadást, hogy senkit nem érdemel meg és senkinek ne lehessen terhe. De mi vajon a teher? A súrlódás, a vita, az, ami az előbbi pillanatból lett? Az, vagy inkább saját maga apró kételyei, hogy mégsem tudja megoldani? De megteszi, megpróbálja, itt marad és el sem löki. Közelebb ér hozzá, simul, teste szegletei érnek a másikéhoz, ahogy újfent csókot lehet ajkára. Ujjai, amelyek a vállába kapaszkodnak, lejjebb csusszannak. Ahogy Mihail lehunyja a szemeit és szusszan, úgy vezeti kézfejét mellkasára, úgy kezdi el apró cirógatásokkal megpróbálni talán a lehetetlent. Ajkai érintik arcélét, állát, újra és újra, mintha bátortalan lenne, és mégsem. Szólni kívánna, bármit, de képtelen, saját nyelvére harapva fogja vissza mindent, amely csak felbukkan benne. Mit mondhatna?
Csendben nézi arcát, tekintete jár az ismerős vonásokon sokadszorra. Nyugalmat húz magára, árad belőle, de szíve kissé zavartabban ver, olyan melódiát, amely ebbe a jeges közegbe tökéletesen simul belé. Könnyebb lenne leülni, de a mocsok a lába alatt mozdulatlanságra készteti, hogy ismét apró csókot hintsen nyakára, majd fejét vállára hajtva adjon neki időt, bármire. Bármeddig. Lassan mozdul, ahogy összekulcsolt ujjaikat tartja magához, hogy újabb csókot leheljen ajkaira. Szeretné, ha beszélne, vagy csak tenne valamit, ami válasznak érthető, de ehelyett visszahajtva a fejét, ő is szusszan egyet.
- Itt vagyok - suttogta bele a csendbe, és belesüllyedt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Talán azért szeretem annyira ezt a termet, mert levitás vagyok és a levitások mind otthon érzik magukat a kék-arany helyiségekben. Ez csúnya általánosítás volna, igaz? Lehet, hogy azért szeretem, mert viszonylag ritkán járják (visszatért mindenki a karácsonyi szünetről és még nem gyötörtnek halálra a tanárok, úgyhogy a nyugis szoba mostanában nagyon felkapott lett). A mai utolsó csillagtant az én csoportomnak tartotta Parszek tanár úr, és van olyan jó fej, hogy nem zavar ki ilyenkor óra után. Még tett-vett valamit, aztán magamra hagyott. Nyitva hagyta az ajtót, hogy ne boruljon rám sötétség, úgyhogy végre elővehettem a gitárt, amit ebéd óta hurcolok magammal, hogy ne kelljen visszacaplatnom érte a klubhelyiségbe órák után.
Kicsit túlvállaltam magam, úgyhogy inkább lopott perceim, mint lopott óráim vannak arra, hogy gyakoroljam a zenélést. Azt hiszem, az a veszély nem fenyeget, hogy kirúgjanak a bandából, de azért nem akarok lemaradni. Előveszem a papíromat, amire sietve levéstem az akkordokat meg a szöveget. Míg hangolok, azt tanulmányozom. Az eredetijét nem ismerem ennek a dalnak, valami mugli darab, de lássunk neki!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Utálja ezt a helyet. Mindenki annyira mogorva és ellenszenves, a falak penészszagúak és sokkal melegebb van. Hiányoznak a metszően jeges szelek és a hóval borított fenyők. A nagyszülei folyamatosan szemmel tartják, percre pontosan be kell számolnia minden idejéről, és hiába szereti őket néha fontolgatja a szökés gondolatát. Két dolog tartja életben: a faluban felállított aprócska jégpálya illetve a folyamatosan a fülében szóló zene. Áldja a mugli technológiát, amiért feltalálták végre a vezetéknélküli fülhallgatót, illetve azt a kedves otthoni rúnázót, aki meg tudta oldani az aprócska szerkezetek felrúnázását, hogy mágikus körülmények között is tudjon működni. Bízott az apukája barátainak szakértelmében, eddig nem volt oka rá, hogy ne tegye.
A folyosó kihalt, alaposan körülnéz mielőtt ráénekelne a fülében szóló zenére. Hangja halkan, de tisztán csendül a folyosók rideg csendjében, ahogy elhalad a bezárt ajtók sora mellett. Szeretne találni egy termet, ahol kicsit egyedül lehet és kiénekelheti a fájdalmát anélkül, hogy valakivel összefutna, mert az szinte biztos, hogy halálos végkimenetelű lenne számára. Nem hallhatja meg senki más, hogy énekel. Nem és kész.
Naivan megörülve a nyitva lévő ajtónak még mindig énekelve lép be, hogy aztán hirtelen jövő dermedt csendbe temetkezzen, mikor meglátja a bent hangoló évfolyamtársát. Van néhány közös órájuk Hunorral, de ennél alaposabban nem ismeri őt. Ajkai kerek formát öltenek, ahogy áll ott egy helyben és megriadt őzike tekintetét hol a fiúra, hol az ajtóra kapva. Villámgyorsan kapja ki a fülhallgatókat a füléből, hogy nem foglalkozva a tokkal zsebre vágja azokat. Láthatólag nagyot nyel, mert most nem tudja, mihez kellene kezdenie. Ha hátat fordít az rosszabb vagy jobb, mintha itt marad?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Neki megvolt az a különleges ajándék a kezében, hogy a kezdetektől fogva pontosan tudta, hogy mi szeretne lenni. Mikor épp csak felérte az asztalt, ott ült Kate melle és zsírkrétái segítségével másolta sutácskán a nő által lerajzolt mesterműveket. Évek kellettek hozzá, hogy végre az egyik akárcsak hasonlítson az eredetihez, de sosem adta fel és az az alkalom olyan lelkesedéssel árasztotta el, ami a mai napig sem veszett el. Folyamatos tanulással halad az egyre simább úton előre és gyermeki csodálkozással szemlél minden újat, ami mások által vagy akár saját keze nyomán életre kel. A rúnamágia maga az örök misztikum.
Ugyanezt a rajongást látja Margarétában és ez olyan kincs, amit óvni és fényezni kell. Már az első tanórán felfigyelt a lányra, saját zavara közepette, hisz mindkettejüknek új volt akkor a terep. Mégis meglátta Margaréta tekintetében azt, amit a teremnyi diák közül senki máséban; ő értette és érdekelte mindaz, amiről beszélt. Meglátta azt, amit régen az anyja őbenne.
- Ha ugyanilyen lelkesedéssel tanulsz és kísérletezel, hamarabb is elérheted a mesterség szintjét, mint én - hangjából őszinteség cseng, arcán bátorító mosoly játszik. - Nem tudom gondolkodtál-e már azon, hogy esetleg ezzel foglalkozz a jövőben. Megvan benned a tehetség, a hit és a kreativitás is, hogy sokra vihesd -  baljával felkönyökölve, arcát abban nyugtatva fejezi be a mondatot, miközben kékjei kíváncsian fürkészik a lányt. Természetesen nem hajol bele Margaréta személyes terébe, kellő távolságból szemléli, hogy végül tekintetét átvezethesse a közöttük heverő jegyzetekre.
Kedves mosollyal arcán hallgatja az akadozó beszédet, tekintetével a kezdetleges kötésrúnákat bontogatja, próbálja visszafejteni alkotóelemeire, hogy meglássa mindazt az összefüggést és egyedi nézőpontot, amit a lány fantáziája szült. Gyönyörű munka egy ennyi idős lánytól, aki tanulmányai elején jár csupán, mégis őt hallgatva mosolya szomorkássá válik, homlokára barázdák szöknek. Mint tanára, pontosan tudja Margaréta körülményeit, pontosan tudja, hogy mennyire erős a lány, főleg, hogy nem önmagáról beszél. Sejti, hogy kinek szeretne ezzel kedvezni Margaréta, talán ezért is húzza a kelleténél hosszabbra a kettejük közé beálló csendet.
- Tiszteletre méltó az, amit szeretnél. És azt kell, hogy mondjam, hogy némi finomítással már most képes lennél működővé is tenni ezt úgy, ahogy szeretnéd - hangja komolyan, szavai kissé elnyújtva töltik ki a teret körülöttük. Ujjaival az érzékeny pontokra mutat közben a rúnán. - De arra kérlek Margaréta, jól gondold meg, mielőtt elé állnál. Egy ilyen rúna a legnemesebb szándék mellett is veszélyes lehet, hogyha a használó lelkileg nem képes feldolgozni a látottakat és a helyén kezelni azt. Talán olyan sebeket tépne fel, amikkel csak hátráltatnád a tovább lépést - kékjeit beszéld közben végig a lány arcán tartja. Hangja kedves, mégis komolyan csendül a helyzet súlyának megfelelően.
- Talán más úton kéne megközelítened és lépésenként haladnod. Úgy láttam, gondjai vannak az alvással… mi lenne, ha erre próbálnál megoldást találni? Lépésenként - ajkai cinkos mosolyra húzódnak, ahogy a mögötte lévő padnak dől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nem látok neki, mert a folyosóról meghallok egy éneklő lányhangot pont, amikor elkezdeném kibogarászni az akkordjaimat. Felemelem a tekintetem, de még nincs itt a gazdája, nem látok senkit az ajtóban. Még a dalt is felismerem, ami nagy szó, ugyanis nincs semmiféle kütyüm, amivel zenét játszhatnék le, csak otthon hallgatom a rádiót. Így sokszor késéssel, vagy nem is érnek el a dalok, ha nem játsszák a rádióban a szünetekben. Vagy ha valaki direktben meg nem mutatja őket. De ezt a dalt játszották a rádióban tavaly, és már akkor is tetszett. Nagyon menő lenne, ha rá tudnék gitározni, de persze fogalmam sincs így hirtelen, melyik hangokra lenne szükségem, annyira nem vagyok profi.
A lány az énekével együtt közeledik, végül megjelenik előttem is, belép az ajtón. Ugyanannyira meglepettnek tűnik, mint én. Ő az új lány a Navinéből - Hayden az igazi neve, de Rókaként utalnak rá a csoporttársaink -, aki elvileg nem beszél.
Azért nem akarom ezt így az orra alá dörgölni, ezért nem azt mondom, ami először eszembe jut: "Te beszélsz!" Csak remélni tudom, hogy hamarosan megérthetem, mi áll a háttérben.
- Szia! - mosolygok rá ehelyett. - Én is szeretem ezt a számot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Álmatag tekintettel bámulom a terem egyik pontját, ujjaim között már régen lustán pihen az írószer, mert meg sem mozdítom azt, pedig, eltökéltem, hogy jegyzetelni fogok. De nem teszem, mert azon a vásznon jár az eszem, amit ma, minden óra után végre befedhetek, amelynek befedésére alkotott kép a fejemben kezd kialakulni. Se eleje, se vége, nagyon alakja sincs a masszának, tudom, hogy vázlatoltam oda valamit, de nemigen emlékszem hirtelen, hogy az és a fejemben élő színek, amik elég fakók és sötétek, illenek majd hozzá. Nem ez lesz az első, amit el fogok tűntetni, így, nem aggódom ezen. Bambulásomból a tanárnő hangja ránt vissza, noha nem nekem és engem korhol le, egyszerűen csak hallom azt a mondatfoszlányt, ami végre elér agyamig és amitől, kissé megrázva magam gondolatban, a jegyzetem felé fordulok. A fele hiányzik, így, egy új lapra folytatom inkább, amit még tudok, aztán, a gyakorlati résznél már aktívabban kapcsolódom be, de látni, hogy nem vagyok itt teljesen fejben. Nem is órán kell remekelni, vizsgán majd, amikor bemutatom neki élesben és végül elenged, hogy megfelelt, vagy sem. Sosem izgultam ezt túl, a mágia egy adalék, nekem másban van az erőm inkább. Vagyis, másban érzem. Az, hogy mi van plusz bennem, az már más tészta, azt másik órán fejtegetem.
A gyakorlat után már hiánytalanul jegyzem le a maradékot, eltökélve, hogy majd valakitől szépen elkérem és lemásolom, nehogy az legyen, hogy majd pont ez fog hiányozni nekem. Letéve a tollat, nagyot nyújtózok, amint az órára pillantok, hogy annak szépen vége. Az idő legalább gyorsan telik, ilyenkor, máskor még gyorsabban, ha majd nekiállok alkotni, talán reggel is lesz, mire csak annyit érzékelek, hogy eltelt egy óra. Felállva, cuccaimat a táskába pakolva indulok, amint helyem akad rá, majd megállok, mert valakinek sokkal sietősebb, mint nekem, szinte fellök a táskájával, mire kedvesen utána intek középső ujjammal.
- Csak utánad – mert az angol modorosság nem kopik ki teljesen, így, kezem leeresztve lépkedem és akad meg tekintetem a szőkeségen, aki éppen olyan elánnal keres valamit, mintha az élete múlna rajta. Megmosolyogtat, ahogy fordul körbe és körbe, én pedig eddig se siettem annyira, vidám tekintetemmel lépek oda hozzá.
- Ezek a fránya dolgok, csak eltűnnek – állok meg mellette, finoman a karjára fogva, hogy ne forogjon tovább. – Van valami a füled mögött – azzal, óvatosan odanyúlva, tincsei közül, figyelve, hogy egyet se rángassak meg, kihúzom füle mögül a pálcát és elé tartom. – Egy kis varázslat – mintha csak utcai mutatványos lennék és érmét varázsoltam volna ki a füle mögül, még meg is forgatom ujjaim között, hogy a markolat felé nézzen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Amíg folyt a tanítás, minden figyelmét lekötötte a koncentráció, a jegyzetelés, ösztönös tettei pedig észrevétlenek maradtak számára, így felejthette pálcáját a füle mögött, de ugyanezért feledkezhetett el ideiglenesen a györcsölő hasáról is, és a kezdődő fejfájásról.
Most azonban, ahogy évfolyamtársai zsibongva kivonultak a teremből, egyszerre minden bosszantó dolog utolérte Lillát, és úgy tűnt, hányattatásai csak fokozódni fognak. Kezdve ott, hogy nem találta a varázseszközt, befejezőleg azzal, hogy valaki úgy döntött, megtalálja neki.
Összeszorította fogsorát, szeme ide-oda járt, maga alá, a földre is pillantva, de aztán hirtelen két cipőt pillantott meg közel lépni az ő lábaihoz, és csak a pad, mely mellett állt, tudta meggátolni benne, hogy hátrahőköljön, mikor megérezte a lábbelik gazdájának kezét a karjára fonódni. Megkapaszkodott az asztalban, ujjai elfehéredtek a fán, ahogy nekidőlt, a lehető legtávolabb tartva magát az illetőtől, aki lazán beslisszant az intin szférájába, és még kezét is Lilla arcához emelte. A szőke levitás szemei elkerekedtek, arca megfeszült, úgy festett, mint akire sóbálvány átkot szórtak. Nem akarta elhinni, ami épp vele történik, és szinte látszott, ahogy a méreg szép lassan felkúszik arcán. Orrlyukai kitágultak, de nem vett levegőt, csak a szeme fordult, és fókuszált egy pillanatra a srác ujjai közt megpördülő pálcára.
Felemelte szabad kezét, és három ujjal megfogta pálcájának csúcsát.
- Hátrébb - préselte ki ajkai közül az egyetlen szót, amit még visszafogottan ki tudott ejteni, mielőtt eldurran az agya.
Persze, Alexander. Elvarázsolt művészlélek. Egyszerűen szólhatott is volna, hogy hé, te, a füled mögött van a pálcád! De nem.. miért is vár racionális tetteket tőle?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Sokáig tartott mire megszoktam a boszorkány létet és az azzal járó… igazából mindent. Hiszen a boszorkánysággal magával nem jár együtt a tudás maga, főleg, hogy a semmiből csöppentem bele egy olyan világba, amiről azt hittem világ életemben, csak a mesékben létezik. Mégis benne vagyok, és minden velejárót - még ha nehéz is - szeretek. Vannak olyan tárgyak, amiknél muszáj a tanár minden szaván csüngenem, különben komolyan elvesztem a fonalat, és vannak azok, amik könnyen mennek. A Rúnatan az elsők között szerepel, amire azonnal ráéreztem, és amíg évfolyamtársaim ráncolt homlokkal igyekeznek megoldani egy feladatot, bár engem is megizzaszt, de valahogy könnyebben megy. A rúnáknál csak a képzeleted szabhat határt annak, hogy hogyan alkotod meg azokat, majd a jó érzésed, hogyan használod a megalkotott rúnát. Rengeteget olvastam róla, és voltak olyan mágusok a történelmünkben, akik nagyon rossz dolgokra használták a rúnák végtelen lehetőségét.
Lélegzetem tüdőmben ragad, ahogy hallgatom tanárom szavait. Megvannak bennem az adottságok, hogy rúnamester lehessek. Én? Hogy lenne ez lehetséges? Alsó ajkamba harapok, fejemet lehajtom, ahogy a pír önti el azt, padon pihenő kezem remeg meg, miközben meredten, mégis csillogó tekintettel figyelem a padon maradt jegyzeteimet. Bensőmben majd kicsattanok az örömtől, ajkaim akaratlan mosolyra húzódnak, ahogy végül felpillantok tanáromra. - Kö-köszönöm, de én… én nem hiszem, hogy alkalmas lehetnék ilyenre. Én nem… nagyon szeretem a rúnákat, mindent ami körbelengi őket, csodálatos, hogy vannak nekünk, mégis… tartok attól, hogy nem lennék elég ahhoz, hogy visszaadhassam azt, ami valóban bennük rejlik - kékjeim akaratlan siklanak a befejezetlen kötésrúnákra, amikkel éjt nappallá téve foglalkozom, majd az órán ismét lerajzoltakra. Ujjaimmal simítok végig rajtuk, mintha csak megszólalhatnának. Eleinte észre sem veszem a ránk telepedő csöndet. Pár hosszú másodperc elteltével pillantok csak fel Sébastien tanár úrra, mikor nem szólal meg a vallomásomra, azonnal aggodalom csillan tekintetemben, ahogy szemben találom ráncolt homlokával. Nem kellett volna… Elkapom róla fejemet, a jegyzeteimet kezdem szuggerálni ismét. Bólogatva hallgatom szavait, hiszen igaza van, tudom, egyet is értek vele.
- Tu-tudom, én… ajándékba szeretném. Ha egyszer sikerül működővé tennem... - zizzennek kékjeim azokra a pontokra, amiket a tanár úr mutatott nemrég. - Szeretném, hogyha ott lenne neki az esély, hogy használhassa, ha… ha szeretné, de nem állnék elé. Nem mernék… - hangom sokkal halkabban csendül fel körülöttünk, mint Sébastien tanár úré, ujjaimat kezdem el morzsolgatni a helyzet kellemetlensége miatt, aprót ficergek a helyemen, mintha nem találnám a legkényelmesebb pontot.
Elnyílt ajkakkal kapom fel tanáromra fejemet. Tudja kiről beszélek? Mégis hogyan? Miből? - A tanár úr tudja kiről beszélek - elvékonyodott hangom csuklik el a végére, majd erőt véve magamon nyúlok a táskámba, hogy a fekete borítóval ellátott vastag füzetet vehessem ki táskámból, amiből papírok tömkelege lóg ki már így is. Óvatosan nyitom fel, tudom hol kell keresnem azt, amit mutatni szeretnék, de kezem lágy remegésének és zavaromnak hála így is lapoznom kell, ami elég ahhoz, hogy Sébastien tanár úr megláthassa a töménytelen rúna tervet, mégis igyekszem eltakarni előle, ahogy csak tőlem telik. - Én… én megpróbáltam. Egyelőre eddig sikerült jutnom - lesütött tekintettel csúsztatom tanárom elé a füzetet, hogy megnézhesse. - Valamiért ennél tovább nem tudok - hangom megremeg, félve sandítok fel Sébastien tanár úrra, de kékjeimet azonnal visszavezetem a füzetre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Azt hiszem, tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem szeretik azt, hogy hozzáérnek, hozzászólnak, vagy akár csak rájuk gondolnak. Tudom, a legtöbb esetben tartom is, viszont most valahogy ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy valamiért érintéssel késztessem arra, hogy ne forgolódjon tovább, de látom, hogy már közeledésemre is úgy reagál, mint aki sarokba szorítva érzi magát, csapdában. Tekintetem nem kerüli el a fehéredő bőrfelület, ahogy erővel szorongat és kapaszkodik. Mindent látok és érzékelem, hogy teljesen ellen megy azzal, amit én csinálok. Nincs bennem rossz indulat, neki az, nekem ez a megszokott, bár, hazugság lenne azt mondani, hogy a tapogatás az új hobbim. Csak nekem, inkább, nem olyan idegen és kellemetlen, mint másoknak. Talán az órai bambaságom az, amely miatt most ilyen szórakozott lettem és meggondolatlan. Jó ez a szó egyáltalán? Hiszen nem bántom, nem is érek nagyon hozzá, hisz karjáról eltűnnek ujjaim, azokat csak akkor látja, amikor a pálca felé nyúlok. Szórakozott mosolyom kíséri, fürkésző tekintetem, amely nem lát mást, csak tagadást, csak az indulatot és azt, hogy ez sem lesz a legjobb tetteim között számon tartva. De nem zavartatom magam mégsem, befejezve a mozdulatsort, rajta pihentetem tekintetem, mintha nem is látnám azt a mérget, amelyet szinte felém fúj. Mintha nem létezne. Hogy ostoba dolog ez? Valahol biztosan, hiszen úgymond, még a pálca is felém fordult, hisz amint ujjai között pihen, úgy engedem el, csusszannak le róla ujjaim és ejtem kezem magam mellé.
- Elnézést – lépek egyet hátrébb, mintha ez sokat segítene, de mögöttem is pad pihen, lazán dőlök neki, nem olyan görcsösséggel, ahogy az előbb a másik. Felesleges.
- Túl sok volt talán? – mintha nem az egyértelműt kérdezném jelenleg, kutató tekintetem kíséri őt, hiszen szólni is lehetett volna, de kinek számítanak az egyszerűbb, könnyebb tettek, amikor, lehet mást is. Talán neki is könnyebb? Miért is? Csak egy szőkeség, a több közül. Lehetne egy, most azonban mégsem.
- Az eredmény a lényeg, segítettem – elismerést várok talán, vagy sem? Egyiket se.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nagyon kényelmetlenül érezte magát. A tetejébe minden más bajának, egyáltalán nem hiányzott ez most neki. És nem az tartotta vissza attól, hogy fizikai erőszakhoz folyamodjon, hogy még néhányan nem hagyták el a termet, hanem az, hogy ahogy arra sem vágyott, hogy hozzáérjenek, úgy ő is a legutolsó pillanatig igyekezett ezt elkerülni mással szemben.
Szerencsére úgy tűnt, Alexander azonnal észlelte, hogy túl közel merészkedett a darázsfészekhez, de arra nem eszmélt rá, hogy még így is a közelében áll. Mégis mit akarhat?
Lilla csupán egy apró fejrázással reagált a bocsánatkérésre, az azt követő kérdésre azonban kissé fennakadtak a szemei, és nagy levegőt kellett vennie. Főleg azért, mert az imént elég sokáig bent tartotta azt.
- Jaj nem, azért mondtam, hogy menj hátrébb, mert nem másztál bele a nyakamba, és még bőven közénk fért volna egy toll keresztben - felelte ingerülten. - Gondolom, ha csak szólsz, hogy hol van, az nem lett volna eredményes, mert nem találtam volna meg a fülem segítség nélkül.
El se akarta hinni, hogy Burton azt képzeli, az imént segítőkészségéről mutatott tanúbizonyosságot. Hogy valóban csak az számít, hogy a pálca előkerült. Most talán hálásnak kellene lennie neki? Köszönje meg, vagy mi? Ennek is teljesen kisütötte az egója a processzorát, vagy csak direkt játssza az agyát? Azon a Zétény nevű idiótán legalább látszott, de Alexandert normálisnak tartotta. Igaz, ez volt az egyetlen közös órájuk, mert egyébként tökéletesen más irányban tanultak mindketten, és nem is látta máskor, legfeljebb futólag a folyosón.
Időközben a terem kiürült, csak ketten maradtak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Kapunk pár, érdeklődő és meglepett pillantást, miközben azok ott távoznak, de csak egy áll meg egy pillanatra, mintha szólni akarna, de végül csak táskája szíját igazgatja meg és már lépked is tovább. Persze, hisz mi dolga lenne velünk, elvégre, semmi olyan sem történt, amiért szólni kéne, vagy netán aggódni, hogy valami olyasmi történik, amely miatt valakinek baja esne. Bár lehet, hogy én ma még a szemem közé kapok egy átkot, mert a tekintete már megtette, ezerszer is talán, mióta csak hozzáértem. Távolról csodálható ő, üveg mögül, ahol biztos nem érik el kíváncsi kezek, ujjak, bárki. Továbbra sem mentem hátrébb, hiszen akkor ennyi erővel a helyemre is visszaülhetnék, én is távozni készültem éppen, csak aztán, hogy is szokás mondani? Jobb dolgom lett? Nem, nem egészen. Ez az egész csak egy apró intermezzo, vélhetően kettőnk közül ez őt sokkal jobban szétveti és mérgezi, talán az is, hogy könnyedén a padnak dőlve figyelem őt, kezeimet mellkasom előtt fonom karba, mintegy megbizonyosítva őt arról, hogy nem fogok illetlenül ujjakat simítani bőrére.
- Nem volt célom a nyakadba mászni, de mindenhez szűkösek a padok közötti helyek. Ezekkel vélhetően az igazgatóságot keresd meg, hogy kellene még tér – nem gúnyolódok rajta, de a katedra előtti téren bőven könnyebb lenne távot tartani, de nem vagyunk ott. Apró mosoly ül meg ajkaim szegletében a módszeremre és kezeim feltartva vonom meg kissé a vállam. Mit ne mondjak, talán nem a legjobb ötleteim közé tartozik? Lehet.
- De, bizonyára. Csak túl egyszerűnek gondoltam, nem hittem, hogy ennyire… mélyen érint – csak nem a jó értelemben, ugyebár. Mint egy vérmes bestia, kinek idegen a kéz, pedig szinte semmit sem csináltam. Lustán járatom körbe tekintetem a termen, ahol már csak mi vagyunk, majd vissza rá.
- És most?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Örömtelen kis nevetést hallatott Lilla, és még a fejét is megcsóválta kissé. Alex már környezeti tényezőket sorolt, amiért kénytelen volt ilyen közel lépni hozzá, és kezdett úgy tűnni, hogy a végén még őt hozza ki hibásként, amiért nem azokkal vitatkozik, akik ilyen szűkre szabták a helyet nekik. De persze azt a szívességet már nem tette meg, hogy kisétál a padok elé, és a többiek nyomában távozik a teremből, hogy Lilla is tudjon menni. Anélkül, hogy el kellene előtte slisszannia, vagy kerülnie kellene, vagy valami sokkal egyszerűbb módhoz kéne folyamodnia.
De felpiszkált aggyal nem tudott racionálisan gondolkodni.
- Ahhoz elég széles, hogy fájdalmat okozzak - morogta az orra alá, és a bizonság kedvéért eldugta pálcáját, mielőtt meggondolatlanságra vetemedne. Persze így se maradt fegyvertelen, de eggyel kevesebb kockázati tényezővel kellett számolnia.
Nem maradt ideje azonban még megnyugodni, és a következő szavakat nem is tudta hova tenni, hát megismételte őket:
- Hogy mélyen érint? Nem gondoltad? - Hitetlenkedés csengett ki hangjából, de aztán színtelenül folytatta: - Nem érintett mélyen. Ahhoz hatással kéne legyél rám.
Touché. Legalábbis úgy képzelte, igazából fogalma sem volt, milyen szándék vezérelte Alexet, flörtölni akart-e vagy csak szórakozni, esetleg kísérletezni rajta. Nem értette, miért állnak még mindig ugyanott, és hogy mit akarhat még tőle.
Kérdésére elnyílt a szája, aztán becsukta. Egy pillanatig az arcát fürkészte, mintha legilimentor lenne, és az agendát keresné Alexander tettei és szavai közt.
- Most mi? - kérdezte végül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Apró vigyorral válaszolok a nevetésre, még ha a gúnytól is teszi, attól még, már egy aprócska, halovány jobb jel arra, hogy értette a mondat poén részét, ami kellemetlenebb, mint az átlagos, hiszen, a tipikus „angol-humort” nemigen értik meg sokan, vagy ha igen, akkor fájdalmas sóhajokkal próbálják kitörölni emlékeikből. Ez meg olyan, mindenes fajta volt, ami a különböző kultúrák keveredése hozott össze bennem. Nem, nem volt jó, de mint az előbbi is megmozdulásom, már szinte elmegy a többi közé. Lassan kaparom fel magam a lány egy olyan listájára, akiket nem fog majd szívesen látni.
- Arra semmi szükség – hunyorgok, mert csak remélem inkább azt, hogy jól hallottam, nem pedig félre, mert nem épp nekem szánhatta talán azokat a szavakat. Vagyis, nem oly értelemben. Most rajtam a sor, hogy a fejemet csóváljam meg arra, amit hallok, meg úgy az egészre. Nem értem ezt a mérhetetlen ellenszenvet, egy bugyuta kis mozzanat iránt, bár tény, hogy teljesen más világban mozogunk, létezünk.
- M-mm– ismét a fejem csóválom, ahogy pedig folytatja, egy mulatságos „ha” hangocskát hallatok. Se sértettség, se más nincs benne, de talán mégis közelebb vagyok ahhoz, hogy megértem őt. Hogy félre lettem értve talán.
- Mégis, valahol megérintett, ott a bőrödön, egy pontban, hogy aztán a fejed búbjáig elkapjon a méreg. Szóval, ez nem egészen igaz, te is tudod – toldom meg egy apró vigyorral, hogy tessék, akkor itt a szerva vissza, de amúgy, nem fogok leállni vitázni. – Nem így ismerkedem, valószínű ezt értetted félre – mert az se lenne igaz, hogy ránézni sincs kedvem, de óra után, ilyen bugyuta indokkal, tinidráma lenne, abból pedig, már kinőttem és bizonyára ő is. Elsüthetnék pár, iszonyatosan klisés szöveget, de valóban nem ezért vagyunk itt, de azt tudom, amennyire tiltakozik, olyannyira akarok maradni mégis.
- Mehetünk, hadakozunk, talán tényleg előhúzok egy érmét a füled mögül. Bármi lehet.