Aniella

A lány megköszöni a kabátot, amit ráterítettem. Biccentek egyet, ezzel jelezve, hogy nagyon szívesen, vagyis ezen nincs mit megköszönni. Nem vagyok én egy bunkó, aki ne ismerné legalább kicsit is az illemet. Ragadt rám más is a koszon kívül.
Összébb húzom magamon a farmeringet, mert azért strand idő nincsen idekinn.
Kis idő múlva megtudom a lány nevét és elkönyvelem magamban, hogy nem magyar. De az is lehet, hogy én vagyok maradi, és nem vagyok tisztában a modern nevekkel. Manapság már meg se lepődök, ha egy Alma jön velem szembe az utcán. Van is egy ilyen nevű ismerősöm, de én olykor Körének hívom, csak úgy a vicc kedvéért. Általában nem szokta díjazni, és olykor még egy nyaklevest is mellékel a nem túl kedves szavai mellé. De még így is teljesen megéri ugratni egy kicsit.
- Örülök Aniella, bár jobb lett volna más körülmények között összefutni. Amúgy én Dorián vagyok, de a Mátéra is hallgatok. - dobok egy Mátés mosolyt felé, majd megérdeklődöm, hogy merre is lakik. Tényleg szívesen haza viszem, és most nem bunkóságból, de jó lenne hazamenni. Fázom, de a nagyobb gond, hogy kong a gyomrom az ürességtől. Nem tehetek róla de pasi vagyok, és 2 óránként enni tudnék. Körülbelül most járhatott le a két órám, mert a hasam egész nagyokat korog. Remélem Aniella nem hallja meg. Akkor lőttek az imidzsemnek.
Értetlenül nézek a lányra, amikor arra kér, hogy a stéghez vigyem el. Miért pont oda?! Több alternatíva is végigfut az agyamon, de egy se tűnik reálisnak. Gondolom nem hajléktalan, mert akkor nem így nézne ki. Túl szép és ápolt ahhoz, hogy az utcán éljen. Csak nem akar a vízbe ugrani, mert kellemetlenül érzi magát a történtek miatt. Gyorsan végigpörgetem az agyamon, hogy van-e a tó partján valami házikó, de nincs. Az összes valamennyire épkézlábnak nevezhető ötletem után, kérdő tekintettel méregetem Annie-t újra.
- Miért pont oda? Ott nincs semmi!Csak nem te vagy a Kis hableány bogolyfalvi változata?! - kissé felnevetek a saját, amúgy borzalmas poénomon. Az esély arra, hogy tényleg az legyen nem sok. Vagyis én nem hallottam róla, hogy sellők lennének a falu tavába. Olyan hableányokról meg pláne nem hallottam, akiknek lába nő, ha a partra jönnek. Bár ha a mesébe megtörtént, itt miért ne történhetne meg? Lehet túl sokat kellett mesét néznem a húgaimmal? Sajnos tökéletesen tisztában vagyok mind a Hamupipőke, mind a Csipkerózsika történetével is. A Hófehérkéről már ne is beszéljünk. Ezért rossz ha az embernek van két, nála nem sokkal fiatalabb lány testvére. Teljesen elrontják a fiú gyermekeket. Viszont arra a szintre szerencsére sose jutottam el, hogy Barbiezzak velük. Na még csak az hiányzott volna.

Ardai Szivárványkapitány Merse;;
Jó-jó-jó-jó, de jó nekem.
Késő délutáni, jó idős, sétás kiruccanás, természet, jövök!
Mikor volt olyan, hogy Luca nem botlott random ismeretlenekbe, akiknek egyből az aurájukba, jobb esetbe csak a személyes kiegészítőjükbe bele ne mászott volna? Pontosan, a válasz soha. Akaratlanul, vagy akarva, de annyira pozitív és nyitott hozzáállása van, még akkor is, ha ez sokakkal csak felszíni ismeretség marad meg később, hogy az irigylésre méltó. Nem, nem került rossz házba, egyszerűen csak vannak olyan dolgok, amikben kilóg a többi háztársa, de néha még az emberek közül is! Az is, hogy egy teljesen idegen kutyához ereszkedik földre és közelíti meg, minden félelem nélkül teljesen erre vall. Nem az ő kiskedvence, semmi köze hozzá, és már a személyes tér megsértése is benne van a pakliban, de azért nagy barnáiban csillog a kérés a szavakon túl, amivel felnéz a fiúra.
- De kis édes vagy, hogy hívnak cukika?
Nevetett az ebre, miközben a füle tövét vakargatta egyik kézzel, a másikkal pedig a fejét simította meg, miközben a kezét is megnyalta új ismerőse. Egészen barátságos és tényleg nem harapós jószág ő. Természetesen az ő drágája féltékenysége sem marad el, hamar előlép, ami láthatóan elég kellemetlen, és ingergazdag a kis foltosnak. Mélyet sóhajt, majd zsebei felé nyúlna, hogy a pórázt előhalássza. Másnak is van kutyája, sokszor hoz pórázt, ne legyen gond, mert elég eleven jószágok, és bár ártalmatlan kis prücsök az övé, ki tudja a többi, hogy áll hozzá. Ám végül még nem került rá, mer úgy tűnt összehaverkodnak, el is bambultam picit, ahogy őket néztem.
- Hogy mi?
Értetlen pislogás pipa, ezt is sűrűn bemutatja, aztán kapcsol is az agya, mi hangzott el, a választ is formálja. Néha kicsit szétszórt, nem túl rózsás tulajdonság, de még mindig jobb, mintha totálisan pedáns lenne, mert minden idejét a tökéletesítés, tisztogatás, pakolás és rendezés venné el, az nem az ő asztala. Mondjuk azért nem a legrumlisabb, de egészséges káoszban él.
– Ó, igen, azaz de, láthattál már, én irányítom tavaly óta a sárgákat, úgy ahogy. Czettner Rea Luca vagyok.
Igen, kicsit keserédes ez, imád játszani, imádja csinálni, szereti összefogni a bandát, de nagyon rossz, mikor vereség után a szemükbe kell néznie, de a legrosszabb, hogy ekkor mindig újra el kell hitetnie mindegyikükkel a nyilvánvalót, hogy mind jók és értékesek, mikor még magáról se azt tartja, ha kikapnak. Igen, talán picit vehemensebb és agresszívabb csapatkapitány, mint amilyenre a navinénél az ember számítana. De mielőtt belemélyedne ezen gondolataiba.
- Érdeklődsz a kviddics iránt? Még nem láttalak próbaedzéseken, azért furcsa…
Miközben beszéltem, végig új ismerősöm néztem, próbáltam visszaemlékezni, hátha tényleg ő siklott át egy találkozás felett, vagy valami. Nem sűrűn jegyezik meg csak úgy az embert a levegőből. Ahhoz nagyon kell rá figyelni, mert azért sokan vagyunk fent, meg egy-egy szép csel is elviszi a figyelmét az embernek. De miért figyelte volna Lucát, Biztos hallott is róla, az elképzelhetőbb… eközben a kutyák lelécelnek. Csak kapkodom a fejem jobbra és balra, tisztában vagyok vele, hogy a szimpla kiabálás és fütyörészés nem fog segíteni, hiába imádom az én drágám, nagyon értetlen jószág tud lenni, ha társasága van. A kérdésre felhúzott szemöldökkel, kissé grimaszolva tekint, hiszen legjobb tudomása szerint, mikor 2 éve hozzá került lánynak mondták neki, bár nem kérdezte soha, csak úgy emlegették. Tekintete rájuk siklik és a kérdés, meg az eltűnés után már kezdi összetenni, mire gondolhat a másik. Fújtatva fütyül, majd kiáltja el magát.
- Pocak, gyere ide!
Igazából a noszogatás és a kettőnk közelítése vagy megrémítette, vagy hasonló, de csaholva, és kissé vonyítva szaladt a lábamhoz, akkor kattant is a pórázának a csatja, nagyon rossz volt, le is hajolok hozzá és megpöccintem az orrát. Nem vagyok nagy kutyanevelő, de tudom, ezt mennyire utálják, és csak akkor csinálom, ha nagyon rosszat tett a drágám, mint most ez a meglépés és kergetés.
- Ne haragudjatok, fogalmam sincs mi ütött belé, sosem láttam még ilyennek, pedig vannak itt más kutyák is, minddel rendes.
Mondom, ismét felegyenesedve, szomorúbb arckifejezéssel. Kezeimet a zsebembe csúsztatva mosolygok fel rá, olyan tipikus Lucásan. Kicsit huncut, kicsit kiolvashatatlan, kicsit aranyos…

Strobl Dorián Máté

Lassacskán kezd egyre jobban lenni Aniella. Már nem szédül, annyira nem is szúr a lába és a közérzete is kezd helyre állni. Lassan veszi a levegőt, s sűrűn hunyja le a szemét, majd nyitja ki újra. Hátha ettől javul az állapota. Halvány lila gőze sincs mit kéne tennie a pihenést kivéve. Egy pillanatra még azon is elkezd tanakodni, hogy mi lett volna ha nem találja meg ez a srác. A földön feküdt volna több órán keresztül? Azért bizonyára nem halt volna meg, ám ő mégis elszörnyedt a dolgon. Fogalma sincs, hogy mi lett volna, ha nem talál rá. Valahogyan tényleg meg kell hálálnia a fiú cselekedetét.
 - Valóban - elmosolyodik. - Hmm... Maradok a Doriánnál - mondja Aniella csilingelő hangján.
Jobban összehúzza magán a kabátot, ugyanis borzasztóan fázik. Ha tehetné a körmét rágná, mert kicsit ideges, ám ezt nem teheti, hisz' rossz szokás és mások előtt nem is szabad. Szerinte. Ezért haját kezdi birizgálni, csavargatja, simogatja, s végül elengedi a tincseit, s ránéz a srácra. A kérdésre nem igazán tudja mit válaszoljon, gyűlöli a hazudozást, ezért képtelen lenne azt mondani, hogy a kastélyba vigye. Csak az őszinte igazságot mondja, mire Dorián meg is kérdi mégis mi a manóért menne oda. Aniella sóhajt egyet. Egy kis füllentést azért megengedhet magának.
 - Óóó, dehogy is - próbál nevetni. - Csak a szüleim ott laknak, tudod van egy ház a tó közelében. Az az én otthonom - mondja kicsit félénkebben és halkabban. Szinte érezhető, hogy minden egyes szó, ami kiesett a szájából egy oltári nagy hazugság volt. Annak ellenére, hogy az előbb még maradni  szeretett volna, most inkább sietne a tóhoz, semmi kedve tovább beszélgetnie a sráccal. Rühelli, ha valakit át kell vágni, rosszul érzi magát. Megpróbál felállni, s azzal a lendülettel vissza is esik. Fújtat egyet.
 - Ezt nem hiszem el... - csak ennyit mond, aztán megforgatja szemeit. Bárcsak sikerülne végre sétálnia egy picit. Bah, ő is tudja, hogy erre még várnia kell.

Domi

---

A növényzetet szemléltem, amikor mozgásra lettem figyelmes. Először fogalmam sem volt, mi közeleg, a neszt elengedtem a fülem mellett. Volt a téren madárcsicsergés, vízcsobogás, egyéb falusi háttérzaj, így ezúttal is egy bokorban kalandozó rigóra gondoltam, hisz az emberi lépés azért másképpen hangzik...
Aztán kézfejem meleg fuvallat csapta meg, amitől én rögtön elkaptam onnét. Olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam feldolgozni. Megállt bennem az ütő. Éreztem, ahogy arcom falfehérré vált, nekem pedig támaszra volt szükségem, hogy megkapaszkodhassak.
Könnyes szempárral figyeltem az állat minden mozdulatát, amíg alig feltűnően kitapogattam a zsebemben lapuló pálcám. Ha odáig fajul, képes lettem volna valami ütősebb átkot szórni, de a tigris egyelőre nyugodt volt, szokatlanul nyugodt. Itt valami nem stimmelt...
Az idő kínos szorításában egyre inkább kezdtem rosszul lenni. Egyetlen megoldásban bízva előhúztam a pálcát, egyenest a velem szemben pihenő felé szegezve. Reszkettem, mert féltem a haláltól, pont bevillant az az állatos csatornán leadott dokumentumfilm, ami ember és vadállat találkozásait mesélte el. Nem akartam úgy járni, ahogy ők.
- Kérlek, ne... - suttogtam néhány lépést hátrálva, abban bíztam ugyanis, hogy valami cseles módon kereket oldhatok. A sokk hatására fel se tűnt, hogy olyan területen vagyok, ahol gyakorlatilag bármi megtörténhet.
Aztán, gondolkodásom és műveleteim megszakítva meglökött, én pedig... mondjuk úgy, hogy kiabáltam, bár néhány oktávval feljebbi hangfekvésben. Átok nem jutott az eszembe, így csak megpróbáltam összehúzni magam. A tigris azonban elkerült engem, a szökőkút felé vette az irányt, majd... basszus. A fenébe!
Kínos nevetés következett a részemről. Fogalmam sem volt, mit tegyek, így felindultan odasiettem a fiúhoz és rácsaptam a vállára - a pofon nem az én műfajom, a vállcsapás pedig bevett módszer volt Lau fegyelmezésére. Miután kiengedtem a gőzt, szorosan magamhoz öleltem, mintha ő lett volna a megmentőm.
Nem tudtam, mit is mondjak neki... Elvörösödtem, mert ez marhára gáz volt. Miért nem gyanakodtam egyből animágiára? Ez is csak a származásom bizonyítja, pedig épp elég ideje vagyok itt... Hiába ringatom magam abban a hitben, hogy hirtelen történt, és sokkot kaptam, lefagytam, kampec, ha Đomi jól szórakozott, és mondjuk elterjeszti... Azt nem akarom.
- Ilyet még egyszer soha! - nevettem - Szuper vagy, csináld megint! Ugye elbírnál a hátadon?
A fiút egy fa alá ráncigáltam, ahol törökülésbe ülve helyet foglaltam, mutatva egy helyet neki is, hogy leüljön mellettem.
- Nem hagytam volna ki, nagyon örültem a levelednek. - mondtam kicsit büszke, kicsit zavart hangon, ugyanis még mindig nem keveredtem ki teljesen a történtek hatása alól - Az előbb majdnem a szívbajt hoztad rám, de amúgy jól, teljesen jól, minden okés. - tapogattam meg a szívem, mely még mindig a torkomban dobogott, talán most már a Đomi miatti izgalmamtól. Megvakartam a fejem és a fákra pillantottam.
- Hát, nézzük csak! Gyötör a bűntudat, hogy nem kerestelek fel előbb, de tudod a tusa... Attól féltem, megváltoztatott, és már csak a nagyokkal lógsz. Különben sem örvendtek a népek, hogy bezöldültél... Hallani rólad ezt-azt... Hogy néha flegma tudsz lenni, meg ilyesmik. Nem hittem ezeknek a dolgoknak, de tudod, egy kicsit megijedtem, ezért is féltem felvenni veled a kapcsolatot. Ne haragudj. - hallgattam el lesütött szemekkel.

Bálint



Nem is akarom elhinni, hogy ez a fiú koreai. Úgy viselkedik, mint akinek nincs minden rendben ott bent, a fejében. Biztos nincs ki mind a négy kereke, mert ha teljesen normális lenne, tuti nem viselkedne így. Vagy de... Remélem nem, és ez csak egy átmeneti állapot, és hamar elmúlik. Meg persze azt is remélem, hogy nem botlom minden sarkon ilyen agyalágyultakba. El sem akarom hinni, hogy ő is koreai. Egyszerűen nem lehet. Pedig nagyon úgy néz ki. Vagy csak valamilyen félvér, és nem teljesen koreai. Ebben biztos vagyok.
Az ember egyszer szeretne nyugodtan pihenni, és olvasni, de persze akkor is megzavarják. Talán nem a legjobb választás volt a Boglyas tér. Na de mindegy is. Viszont ha ez a fiú nem hagy békén, és tovább idegesít, esküszöm nem állok jót magamért.
- Na ide figyelj! - Fordulok a srác felé, könyvem az ölembe fektetem, és az ujjammal jelölöm meg, hogy hol tartok. Ha ide néz, akkor egyenesen a szemébe nézek, tekintetem egy pillanatra sem veszem el. - "Extra nagy személyes térrel rendelkezem". És ajánlom, hogy tartds meg ezt a távolságot, különben.... Elég vastag ez a könyv, és nem félek használni - igen, megtehetném, hogy fejbe vágom a könyvvel. Attól talán észhez térne, és nem viselkedne így. De hogy tényleg meg is tenném? Nem. Isten őrizz. Túl drága számomra ez a könyv, még a végén megsérülne. Igen, a könyv... Nem is a fiú. Az ő testi épsége egyáltalán nem érdekel.
Chh... Nem, még mindig nem vagyok morcos, nem is voltam, és nem is leszek. Csak egyszerűen idegesít az egész lénye, zavarja az aurám, és a személyes terem, ami egyesekkel ellentétben igen nagy, és nem bírom, ha valaki belemászik. Meg mindig a könyv. Miért érdekli ennyire, hogy én mit olvasok? Hát legyen. Ha ennyit akar, megkaphatja, azt legyen boldog.
- Jonathan Stroud: Bartimaeus - tömör, és rövid válasz volt, érje is be ennyivel. Ha többet akar tudni róla, akkor utánakeres, én nem vagyok hajlandó mást mondani.

Szivárványkapitány;;

Késő délutáni, jó idős, sétás kiruccanás, természet, jövök!
- Szia Daphnee, nagyon csinos kis neved van. – Megmagyarázhatatlan módon kötődik sokszor első perctől élőlényekhez, igen, azokhoz, mert nem csak emberhez, vagy állathoz, de növényhez is képes, sőt, valami elhagyatott kis gombácskát is simán elkezdene istápolni, ha olyanja van. Nem tartja magát a legnagyobb természetimádónak, de attól még odavan egyes részeiért ő is. Arról nem beszélve, hogy ahogy mindig, úgy most is teljesen ebbe feledkezik, ezért is csúszik meg olyan dolgokkal, mint a nevének megmondása, vagy a kérdésekre való válaszadás. A kéznyújtásra sajátjával reagált és egy szívélyes mosollyal. Jó, ő nem egy örökmosoly kisasszony, de ha éppen nincsenek felhők a saját kis világának égboltján, nincsen akkora gond, hogy ne görbülne az a száj felfelé.
- Merse. – Ismételte meg a nevet a maga kis lágy, saját véleménye szerint óvódás hangján. Tetszett neki, egyből megragadta, a fiút nézegetve pedig teljesen ezt tudta hozzátársítani. Vannak emberek, akiknek elromlott a neve. Mármint igen, ez furán hangzik, de ránézel, és látod, hogy „hé, neked Csillás fejed van”, közben meg mondjuk Evelin a neve. Bár semmi bajom utóbbi névvel, na jó, de, van. Volt egy ilyen osztálytársam régen, és mindig piszkált, meg csúfolt, nagyon nem szerettem. De attól még nem utálom az Evelin nevet, annyira. – Szívesen látnálak pedig… mármint látnánk, az egész csapat. Nem kell nagy számnak lenni, hanem élvezni kell.
Ezzel felegyenesedett, tekintetét levéve a kutyákról, hogy folytassa. Na igen, Navine meccsek. Mióta ő itt van csak a bukás, kicsit mintha ő hozta volna a balszerencsét. Igen, Kristóf is, meg mindenki elmondta neki, hogy hülyeségeket gondol, ő is tudja magáról, mégis bele köt. Mert akkor is, az ő döntései mutatkoznak meg sokszor a pályán, miatta van…áh. Picit elhúzza a száját, de egy mély levegő után folytatja.
- Nem láthattál sok sikerélményt mostanság, ettől függetlenül én nagyon büszke vagyok rájuk.
Bella eltűnt. Az új ismerős eb is lelépett. Ez igazán furcsa. Főleg mert a fejét kapkodva se találja őket elsőre. Nem lehet igaz, hogy képes elhagyni egy nem kis darab kutyát, hogy lehet ennyire béna, muszáj így bemutatkoznia persze, mért is ne. Kicsit dúl-fúl magában, miközben a saját állatát csalogatja, szerencsére egy rövidebb időintervallum után visszakeveredik hozzá. Lehajolva csattan a póráz, miközben mutatóujjával intve megdorgálja. Amikor viszont Mersére és a kislányra nézett, elmosolyodott. Nagyon aranyosnak találta, ahogy a fiú a kutyussal bánt.
- Bella, de a pocakra hallgat leginkább…
Igen, mikor kimondta, halálosan komolyan gondolta, mert mikor megkapta, valaki azt mondta lány, ő ebben a szellemben élt mellette az elmúlt évben. Egyszerűen nem is érti, hogy most mi történt hirtelen, de némi önvitázás után feleszmél, hogy lassan a nyála kifolyik a szájából, mert tátva maradt.

McKenzie
ruha

Leandro dolgozik, és hát nem itt. Nem tudom miért nem mentem vele rögtön, amikor hívták, hogy elküldték a repjegyet, este utaznia kell. Tényleg ötletem sincs. Talán egy van, de azt nem akarom, hogy beigazolódjon. Sosem akartam akkora hibát elkövetni, hogy kötődjek valamihez. Most helyhez. Nem tudnám itthagyni az iskolát, vagyis azt nyugodt szívvel. Amit kaptam, és akik itt vannak, mert akadnak számomra fontosak.
Mégis Ő a fontosabb, és ki kell használnom minden percet. Ma nem ezt tettem. Felkeltem, és csak bámultam a helyét magam mellett. Órákig nem csináltam semmit, csak feküdtem az oldalalom, és gondolkoztam. Semmi kedvem, nem volt felkelni, olyan nyomott hangulatom volt, és különben sem éreztem magam a legjobban. Felkavarodott a gyomrom, de ezt le is tudtam a megszokott hányingernek, és próbáltam elfelejteni.
Ekkora hiányérzetem nem mostanában volt. Sokszor éreztem már ugyan ezt, de tudva, hogy nem kell várnom, nehezemre esett leküzdeni, és mégis felkelni, nem ott elpusztulni. Enni se volt kedvem, de éhes az voltam. Délutánra sikerült összeszednem magam, hogy legalább a hűtőig azért elmenjek, de persze semmi nem volt benne, amit megettem volna. Ha más lett volna, azt se, de teljesen mindegy volt, én leginkább csak néztem ki magamból, és azon gondolkoztam, hogy vegyek-e egy jegyet, pakoljak-e össze, és heló világ.
Felöltöztem, és egyáltalán nem hűen magamhoz rózsaszín felsőt találtam felvenni. Nem érdekelt, hogy mennyire nem én vagyok, úgy is ezt éreztem. Több céllal indultam el. Elsőként, valami olyat venni, amit ha nagy nehezen is, de azért magamba tudok erőltetni. Másodszor pedig megálmodni, mégis mit csináljak. Mert ha megyek, szólnom kell Kristófnak.
Arra jutottam még a fő utcán sétálva, hogy a süti az minden időben süti, tehát a cukrászdát megcéloztam, és a legelső a pultban kiszúrt tortaszeletekből bevásároltam. Mind most nem fog elfogyni, ebben biztos vagyok, de lesz tartalék.
Időm lenne, minta tenger, de én mégis inkább kültéren fogyasztom, akármi is legyen az, így a térig sétálok ki, ami nekem minden szempontból tökéletes. Innen nyugodtan figyelhetem az embereket, akik bár nem ismernek, tudják, hogy én valahonnan mindig imádok nézelődni. Lévén ők rengetegszer láthatnak.
A legfelső szelet csokitortát veszem ki a táskából, szalvétát halászok elő hozzá, és eszem is. Két falatig jutok, amikor visszatér a hányinger, de az eddiginél sokkal keményebben. A pillanatnyi inger leküzdése után úgy döntök, hogy inkább gyorsan elrakom a süteményt, és hazamegyek, mert így sok mindent nem tudok csinálni. Hirtelen léptek, gyors mozdulatok, ami most nem lenne ajánlatos, de haza akarok menni, minél előbb.
Aztán, mintha az egész világ ellenem lenne ma, valakinek vagy neki megyek, vagy ő jön nekem, mindenesetre meglök, és egy felettébb jó kérdés, hogy visza tudom-e tartani, mert nagyon nem akarom lehányni. Mindesetre az arckifejezésemen, ha tud a pillanat törtrésze alatt következtetni, akkor láthatja, hogy ez most egy olyan pillanat, amikor mindenkitől távol kellene lennem. Azaz nekik tőlem, az ő érdekükben.

Park Ha Eun (박하은)

Vannak fura emberek. Ő is ez a kategória. Vagy nem tudom. Mégis csak lehetne kicsit nyitottabb. Persze lehet én is túlzásba estem, de na, ha egyszer egy szép napon ennyire begubózik, elképzelni sem tudom mit csinál, ha esik az eső?
- Aaaah! - még a számat is eltartom aztán odébb csúszom, persze rájöttem már korábban a megnyilvánulásából, hogy mi a szitu, de hadd élvezze fél percig, hogy... hát nem tudom mit, de remélem élvezi, aztán fűzöm csak hozzá - Kár lenne a könyvért.
Aztán megvonom a vállam, és mivel nagyon kis magába forduló, próbálok nem foglalkozni vele, de végül a kíváncsiság győz és megkérdezem mit is olvas. Feltételezem megtiszteltetésnek kéne vennem, hogy egyáltalán válaszra méltat. Felhúzom a szemöldököm, úgy vizsgálom tovább, de nem fejti ki bővebben, és sajnos a cím, meg a szerző sem mondott semmit. Szerintem megjegyezni sem fogom, mert ahogy válaszolt abból nem érzem, hogy lelkesednem kéne a könyvért, vagy hogy ő lelkesedne. S mivel hosszabban nem fejti ki, néhány másodperc után lemondóan sóhajtok. Már-már megfordul a fejemben, hogy felállok és itt hagyom elvégre egyértelmű, hogy nem fogunk beszélgetni, amikor az órám csipogása emlékeztet rá, hogy uzsonnázni akartam, és ezért ültem le mellé. A pálcámmal elhallgattatom a ketyerét, és elő is keresem a táskámból az enni-innivalómat.
Magam mellé pakolok mindent, vagyis inkább közénk, és remélem, ez megnyugtatja, mert így nagyobb lesz köztünk a távolság. Egy csomag keksz is kerül a padra, s bár nem volt eddig kedves, miután kibontom, felpillantok ismét a lányra, aztán vissza a kekszre, majd újra rá, és egy szemforgatás után, megszólítom ismét.
- Kérsz? - felemelem a zacskót, kissé felé döntve. Ezzel is jelezve, hogy komolyan gondolom. Ennyit egyedül úgysem eszem meg, és azt sem szeretném ha szétgurulna a táskámban...