Doktor úr


A vonalak húzogatása mindig megnyugtatta. Már a szüleivel történt tragédia előtt is, de azóta ez csak felerősödött. Nem volt még egy ilyen dolog. Sehol, és semmikor nem érezte biztonságban magát, csak ha rajzolhatott. Még este sem, ezért aludt a szekrényben. Egyszerűen félt, hogy bármelyik percben újra megtörténhet a szörnyűség. De amikor valamit alkotott, az szinte halálos nyugalommal lepte el, mintha már mindegy is volna.
Megállt. Nem voltak tovább a vonalak. A férfire nézett, az pedig vissza rá. Nem értette. Az előző pszichológus akihez járt mindig faggatta, és meg akarta nézni mit rajzol. Sőt olyan is volt, amikor megkérte, hogy fessen neki valamit. Zsombi már nem emlékezett a történet végére, csak hogy kissé dühös lett. Aztán valami elpattant. Ennyi. Homályos volt.
Az írás felvetésére csak az orrát húzta. Nem szeretett írni. A rajzolás jobban ment neki, és kész. Viszont az utána lévő lehetőség már igenis felkeltette az érdeklődését. Bólintott, és rámosolygott a férfira. Szimpatikusnak találta. Nem látott rajta semmi hamis érzelmet, vagy olyan viselkedést, mintha azt kényszerből tenné. Az emberek nem tudnak hazudni anélkül, hogy ez a testbeszédükből ne látszódjon, és ezt Zsombi nagyon is jól tudta. De ebben az esetben semmi. Talán a férfi tényleg nem akart rosszat.
Ebből a megfontolásból gondolta azt a fiú, hogy akkor most éppen itt az ideje, hogy kicsit közelebb üljön. Ráadásul olyan messziről nem is lehet annyira megtanulni a dolgokat, mintha az ember közvetlen közelről nézné. Fogta tehát a kis füzetét, a ceruzáját, és közelebb araszolt. Otthagyta a biztos helyét, és kettővel arrébb ült, így már csak egy méter választotta el őket egymástól. Elsőre még Zsombi maga is megijedt, hogy hirtelen ennyire veszélybe sodorta saját magát, de egy perc néma várakozás után megnyugodott. A férfin ugyanaz látszódott, mint messzebbről. Nyugalom, és az esély a bizalomra.

Zsombor

Doktor úr


Furcsa volt az új helyen. Körbe kémlelt mindent, de legfőképpen a dokit. Közelebbről már jobban látszódtak a vonásai, és ami a fiút legfőképpen érdekelte, a szeme. Ugyanis a szem a lélek tükre, és Zsombi bármennyire is fiatal volt, ő ezzen mondat alapján ítélte meg az embereket. Eddig egészen jól.
Bebizonyosodott a pszichológus íriszei pontosan azt a nyugodtségot és kedvességet árasztották, amit távolról is látni vélt a fiú. Merev testrészei kicsit elernyedtek, majd a szobát is felmérte újból. Elsőként a kijáratokat, a menekülési lehetőségeket, valamint a figyelmeztető rendszereket, mint a tűzjelző. Aztán sorra mindent. Az előző helyet ahol ült, a polcokat és az asztalt. Még a bögrét is, aminek már nem is látta a tartalmát. De hirtelen kíváncsiságot érzett rá, hogy megtudja mi volt az. Mert ezt bizony nem látta, és volt rá módszer, hogy kiderítse.
Rámutatott a porcelánra, aztán egyik kezével kört formál, a másikkal pedig bele mutatott. Ezzel akarta a férfi tudtára adni, hogy nem is a bögre a lényeg, hanem ami benne van. Mert tudnia kellett. Szinte már kényszerből.
Ezután már más érdekelte. A doktorra mutatott. Aztán magára. Bár nem tudta, hogy a nevek valami standard alapján vannak felállítva, vagy mindenkinek egyedi van. Mégis ez volt az, amit még nagyon tudni szeretett volna.

Zsombor

Doktor úr


A férfinak sikerült teljesen felkeltenie a fiú érdeklődését, amely igen kevés embernek sikerült eddig. a férfi mozdulatait úgy ismételte meg, mint aki hipnózisba csöppent, és éppen ezt parancsolnák neki. Többször is elismételte, hogy biztosan sikerüljön neki később is felidéznie. Magában gyakorolgatta, nem várta, hogy erre bármit mondjon rá a férfi, se dícséretet, se helyesbítést nem kért.
Kicsit alább lankadt a lelkesedése, amikor rájött, hogy nincs külön jel mindenki számára. Szeretett volna valami egyedit, ami mondjuk a Zs betű megformálását is magában rajti, valamint egy olyan dolgot ami rá vall. De nem. Csak egyszerű betűk egymás után. Persze ez a pillanatnyi csüggedés nem vette el a kedvét tőle, hogy újabbat, és újabbat kérdezzen.
Széttárta a karját, mellyel azt akarta mutatni, hogy "mi", majd rámutatott a ceruzájára, a rajzára, majd ennél is tovább ment, és felállt, hogy körbe sétálva szinte minden keze ügyébe akadó tárgyra rámutasson a kérdés segítségével.
Csak úgy szívta magába a tudást, és már egészen kezdett közben feloldódni. Nem nézte folyamatosan a lehetőségeket, ahova vész esetén menekülhet, egyszerűen...olyan volt mint egy gyerek, aki tudásra éhes.

Zsombor

Doktor úr


A férfi felvetése rögtön beindította a fantáziáját. Persze elismételte Riley mutogatását is, de az agya egy részében folyamatosan arra koncentrált, hogy kitaláljon magának valami személyes megjelölést.
Folyamatosan ismételgette a jeleket, ahogy egyiket a másik után mutatta be neki a férfi. Tetszett neki ez a módszer, nagyon is. Nem okozott neki nagyobb nehézséget, hogy így kifejezze magát. Emelett pedig a folyamatos önmarcangolást is fel tudta függeszteni egy kicsit, amit akkor alkalmazott, amikor nagyon szeretett volna mondani valamit, de mégsem sikerült neki.
A kérdésre felemelte a kezét, és összecsippentette a három ujját, amellyel azt akarta üzenni, hogy "nem". Ezután még kihasználta, hogy a férfi rá figyel, és lassan elkezdett jelelni. Magára mutatott, aztán kinyújtotta a kezét, hogy a tenyere oldalt legyen, majd a másik mutató- és középső ujjával spirált húzott lefelé. Ezzel ötvözve a "Zs" betűt és a rajzolást. Ezt a becenevet választotta magának, és ezt így akarta a férfi tudtára adni. Kissé félt, hogy vajon a doktor érteni fogja-e a jeleket, vagy azt hiszi-e majd, hogy elrontotta a jelelését, illetve attól is, hogy ez nem fog neki tetszeni. Hiszen azt szokta meg, hogy a felnőttek nem szeretik, ha megmutatkozik az egyénisége. Amikor kifejezi azt, amiben más a többi embertől.

Zsombor

Doktor úr

Zsombi nagyon örült, amikor a férfinek a szemében látszott a megvilágosodás. Tehát értette a jelelését, és azt is, hogy miért adta azt a becenevet magának, amit.  Egy félmosoly jelent meg az arcán, és igazából már az is több volt, mint amit várni lehet tőle az ilyen szituációkban. De valahogy megkedvelte a férfit, és a helyet is már kezdte megszokni. Mondhatni, otthonosan mozgott benne.
Érdeklődve figyelte, ahogy a kis minimoteszből egy nag könyv lesz. Arcára nem ült ki különösebben semmilyen érzelem, de magában igazán elképedt. Igazából már most vette volna a könyvet, és elkezdte volna tanulmányozni. A memóriája jó volt, és tudásra éhes. De nem vette el a könyvet, amíg a férfi nem mondta neki. Inkább figyelt, hogy mit mond, és legkomolyabban elkezdett máris gondolkodni a kérdéseken. Aztán pedig egy "igen" jellel konstatálta a dolgot.
Újabb igent felelt a kérdésre, habár az előttelévőt nem értette. Fogalma sem volt róla, ki lehet a másik akire gondolt, de igazából mindegy is volt neki. Ha itt lehetett, akkor mindegy.
Fogta hát a könyvet, és egy szia jeleléssel búcsúzott el a férfitól, aztán kiment az ajtón. Boldog volt. Zsebretette a kis könyvet, mely újra visszaváltozott kicsi méretűre, és ment haza, hogy magára csukja a szobája ajtaját, és belebonyolódjon a jelek kozmikus birodalmába.

Dwayne
Későeste
A szerelem

Dwayne

Dwayne

Dwayne

Dwayne

Dwayne

Dwayne

Dwayne

Pszismerkedés 2.0


Márton egyik lábáról lépkedett a másikra. Kezét a táska pántjain nyugtatta, és közben a fali órát nézegette. Tik-tak. Az idő ólomsúllyal haladt előre, és úgy tűnt, hogy az a két perc ami még hátra volt, soha nem múlik el. De nem, ő nem ment előbb. Ő pontosan fog érkezni.
Beharapta szája sarkát. Izgult, mint ahogy az első nap nem a suliban. Nagy levegőt vett, aztán kifújta. Hangosan, de nem túlságosan. Csak annyira, hogy kicsit oldódjon az izmaiban a feszültség. Tik-tak.
Szorosan behunyta a szemét, aztán elengedte. Még egy perc hátra volt. Az óra kattogott, ő pedig az ajtó elé sétált. Szép lassan. Még fél perc.
Felemelte a kezét, egyenesen a fa elé, de egy kis helyett még hagyott. Újra az órára pillantott. Öt, négy, három....sóhaj, aztán kopogás. A hang visszhangzott a másik oldalon, mintha nem lett volna senki ott. Pedig volt. Valaki, akit még nem ismert. Valaki, aki feljegyzéseket ír róla, és minden cselekvését figyeli. Nem szerette ezeket a kötelező találkozókat, de inkább ez, mint az ELME.
Benyitott az ajtón. Az utóbbi időben kicsit megnőtt. Vagy tíz centit, amire igen büszke is volt. Így a kilincs más megvilágításba került. Mintha semmi nem lenne ugyanolyan.
- Jó napot! - köszönt be félénken, mégis szilárd hangon a fiú, ahogy belépett. Remélte, hogy nem zavart meg semmit a megjelenésével, bár ő pontosan jött.

Pszismerkedés

Dr. Riley Meyers

Iskolapszichológusként váltásban dolgozom Zójával, ami nagyban megkönnyíti az életem, főleg most, hogy már nem egy állandó páciensem is van. Aki kifejezetten engem keres, az általában időpontra jön vagy ír egy baglyot.
Az elromlott táblánkat szorongatom - helyesebben, a táblát, amit valamelyik elmés unatkozó megbuherált és ami most ahelyett, hogy a beosztást és az időpontokat jelezné, karácsonyi dalokat énekelget, ezek szövegét válogatott trágárságokkal tarkítva. Az egyik felem csodálja a kreativitást és tehetséget, ami ezt a szörnyet létrehozta (talán még meg is tartanám), a másik viszont fáradt sóhajjal töpreng, kivel tudnám a leggyorsabban megjavíttatni. Vagy pótoltatni. A kopogásra gyorsan bevágom a fiókba, ami direkt úgy lett bűvolve, hogy semmi se juthat ki belőle, így remélhetőleg a hangok sem fognak.*
- Szabad!-*kiáltok ki, felemelkedve az asztaltól, amit csak az adminisztrációs feladatok ellátására használok, hogy fogadhassam az érkezőt.
Bár lehet, jobban tenném, ha ülve maradnék.

Dr. Riley Meyers

Benedek