Sharlotte

Az a kevéske kis alkohol a szervezetemből már rohanás közben eltávozott, teljesen, így mire csobbantam, már tökéletesen tisztában voltam mindennel. Ahogy beleértem a jéghideg vízbe, egy pillanat erejéig forrónak éreztem, de iszonyúan hamar már nem csak az agyam, hanem minden egyes porcikám tudta, hogy hány fokos lehet a víz. Hallottam már olyanról, hogy ha valakinek a testét hirtelen éri hideg víz, annak leállhat a szíve, bár egy pillanatig sem kételkedtem bőröm kitartóképességében, így az első megrázkódtatás után már tempóztam is le a lányért. Elég volt mindössze kettőt csapnom és már a karjaim fonták át. Újabb két, plusz egy ütem, és mindketten kaptunk levegőt. Többnyire. Előbb én másztam ki, majd a lányt is kiemeltem, vagy inkább kicibáltam a sötét, koszos, jeges vízből, majd kicsivel arrébb, hogy a lába se lógjon a vízbe, a porszerű hóra fektettem háttal. Egy lenge kis szellő vonult végig a sík terepen, és ahogy végigcirógatta a bőröm, biztos voltam benne, hogy a tüdőgyulladást kipipálhatom. Megráztam a fejem, a hűvös vízcseppek savként égették a havat és ivódtak le egészen a talajig. Igyekeztem minél gyorsabban kiszabadítani a lányt a kabátjából, de elgémberedett, teljesen átfagyott ujjaim csak lomha mozgással teljesítették az agyam által előírt parancsokat. Kicsit meglepett, hogy a kabát és a pólója alatt nem volt még egy réteg, de hát nem fázni indult szerencsétlen. Eltűrtem a haját az arcából, ami tapadt hozzá is, és hozzám is. Arcról ismerősnek tűnt, nagyon is, de nem tudtam beazonosítani, hogy ki lehet.
A csuklóját elég volt 10-15 másodpercig tapogatnom, hogy rájöjjek: nincs pulzusa. Fel sem néztem, tudtam, hogy úgy sincsen semerre segítség, felesleges lett volna még ezzel is az időt pocsékolni. Nem volt érkezésem azon filózni, hogy személyi jogait sértem-e a lánynak, a pólóját feltűrtem eleinte a nyakáig, majd átbújtattam a fején. Ez is csak hűti, és egyébként is, a strandon ugyanígy látnám. Kezeimet egymás fölött összekulcsoltam, három ütem szívmasszázs, majd még jobban a dinka fölé hajolva szétválasztottam mancsaimat, egyikkel befogtam a lány orrát, másikkal kicsit kinyitottam a száját, és belefújtam. Ez egyszer, és utána megint jött a szívmasszázs. Várhatóan egyszer csak az egyik pillanatban öklendezni kezdett, ekkor abbahagytam mindent, egyik tenyeremet a feje alá tettem, és oldalra fordítottam.

David

A vízben alig tíz másodpercet tölthetett, mert valaki kihúzta. Tetszhalott, vagy ideiglenes halott állapotba kerülhetett, mivel érezte és hallotta a külvilágot, csak éppen a teste nem engedelmeskedett agya parancsaira. Érezte azt is, ahogy kabátjától megszabadul, de a hideget már nem. Az addig még működő szíve leállt. Levegőt sem tudott venni a víz miatt. Kiabált a segítőhöz, de nem hallotta azt senki, csak ő. Azzal pedig sokra nem ment. Tehetetlenül feküdt ott, de miután nem volt tapintható pulzusa, a megmentője továbbra is tudta, mit kell tennie. Hiába volt hideg, nem tudta érdekelni. Hiába szabadult meg a pólójától, az sem érdekelte. Örült is neki talán, de csupán azzal tudott foglalkozni, hogy visszatérjen. Pár szívmasszázs után elkezdett köhécselni és a vizet kiöklendezni. Furcsa látvány is lehetett, de hatalmas megkönnyebbülés volt ez számára. A maradék víz eltávolítása után már levegőt is kapott, de szeme csukva volt. Érezte, hogy egy kéz van a feje alatt, bár még nem látta kié. Életben volt, és el sem merte volna képzelni a tóba eséskor, hogy abban a pillanatban élni, lélegezni fog. De így lett, és mindent annak a fiúnak köszönhette, akit meglátott miután lassan kinyitotta a szemét. Fel is akart ülni, de akkor még annyira szédült, hogy nem tudott. Nem érdekelte a helyzet sem, csak örült, de azt nagyon. Nem mosolygott, nem adott erről jelet, csak talán a szemeiben lehetett látni. Miután felült már nagyon is érezte a hideget és akarata ellenére vacogni, fázni kezdett. Azért volt valami jó abban is, mikor ott feküdt és nem tapasztalt semmit az időjárásból, de az elmúlt, hál' Istennek. Meg akart szólalni, de nem tudta mit mondjon. Mit lehet ilyenkor mondani? Köszönetet. Nehezen, gondolatait erősen összekuporgatva nyögte ki végül, amit akart.
-Köszönöm.-hangja elcsuklott a bennmaradt víztől, fájdalomtól és hidegérzettől. Csak nézett ki magából boldogan. Ítélőképessége is visszatért, és tisztában volt vele, hogy egy huzamosabb tüdőgyulladást elkönyvelhet magának. Érdekelte már sok minden. Érdekelte hogy ki a megmentője, mi történt, meg egy csomó minden, de egyszerre csak egy dologra tudott koncentrálni. Akkor a hidegre.

Sharlotte

Egészen megfeszültem, mikor a második ütem után még mindig nem reagált. Eddigre azonban felismertem a vizes hajú, eszméletlen lányt. Mi az hogy, egy csapatban játszunk, bár egy sziá-nál többre soha se futotta. Az első pillanatban kifolyt oldalt a száján a víz, majd segítettem neki oldalra fordulni, hogy a maradéktól is megszabadulhasson. Ez után visszahanyatlott, és még vagy egy fél percig ki se nyitotta a szemét. Amint nagy nehezen résnyire kinyitotta pilláit, rögvest fel is akart ülni. Nem tartottam jó ötletnek, de nem ellenkeztem. Mikor megszédült, kezeim automatikusan a hátára kúsztak, és nehogy megüsse magát, visszaeresztettem a lucskos kabátjára. Újabb 0.5-1 percig csak néztük egymást, ami alatt egymást kergették a gondolataim. A lány terhes, és öngyilkos akart lenni. Rosszak a tanulmányai, meghaltak a szülei, ezért akart meghalni. Nem tudom miért kötöttem annyira ahhoz, hogy önszántából ugrott, mert a szemeiben tükröződő hála valahogy mást sugallt.
Újfent megpróbálkozott azzal, hogy egy szintbe kerüljön velem, én meg, mint első alkalommal, engedtem, hátha most sikerül neki. Nem álltam fel, pusztán a hóban fagyoskodó, jeges vízzel átitatott nadrágomba bugyolált lábszáramra ereszkedtem vigyázva, hogy a lány lábára ne üljek. Ahogy felült egy szál melltartóban, térdtől felfelé kiegyenesedtem, tenyereim közé fogtam a lány arcát, magam felé fordítottam, és szemeibe meredtem. Kerestem jelét valami másnak is, akárminek. Jól van-e, be van drogozva, vagy bármi mást.
- Nyugi, még ne beszélj.
Megköszönte, tehát nem direkt ugrott a tóba. Megsimítottam az arcát, valami mosoly-féle jelent meg az arcomon, majd felkeltem meghagyva neki, hogy ne mozduljon. Összeszedtem a széthányt holmimat, ami ugyan kicsit hideg volt, de legalább száraz. Magamra vettem a pulóveremet, majd a lány mellé guggoltam.
- Vedd fel ezeket.
Először a pólót adtam oda neki, hogy magára öltse, majd ahogy ez megtörtént, a kabátomat is ráadtam.
- Merre laksz?
Kérdeztem tőle, míg a dzsekimmel bíbelődött.

David

Sikerült visszatérnie, és ezért nagyon hálás volt a megmentőjének. Akkor ugyan még csak egy köszönöm félét tudott kinyögni, de azon érezni lehetett mindent. Felülni is próbált, de ez még nem sikerült. Józan ítélőképessége visszatértével pedig már fel tudta mérni a helyzetet annak ellenére is, hogy a mozgása még korlátozott volt. Csak ült és nézte, ahogy a fiú megfogta a fejét és a szemében kereste a probléma valamely jeleit. De nem láthatott semmit, csak egy kis kábaságot. Ahogy a fiú mondta neki, nem mozgott. Nem is akart,azonban még nem is tudott volna. Ezután még mindig mozdulatlanul, csupán fejét forgatva figyelte, ahogy a "megmentő" összeszedi a holmijait, aztán visszatér hozzá. A hideg levegő már eszméletlenül irritálta, pont jókor jött az, hogy odaadta neki a pólót. Hamar fel is vette, mármint ahhoz képest hamar, amilyen állapotban volt. Következett a kabát, ami valami csodálatos érzést, melegséget adott. Kicsit azonban nagy volt, de nem foglalkozott vele, összehúzta magán. Idő közben azonban kérdést is kapott. Először ismételten megköszönte a segítséget de a lakhely hirtelen nem jutott eszébe. Ahogy rájött, az is beugrott neki, hogy ki is áll előtte. Igen, egy csapattárs. Már majdnem el is felejtette neki említeni az eredeti kérdésre a választ.
-Itt a faluban, lakósor, 29-es szám.- mondta lassan és tagoltan, mert már az is csodának számított. Idáig is eljutott hát, de még fel is kellene majd állni. Azt viszont egy-két perccel későbbre halasztotta volna, csak nem akarta. Be akart már menni a hidegről. Nehezen összekaparta magát, és fel próbált egyenesedni, ám az még nem ment neki. A görnyedt pózban lassú mozgás viszont nagyon jól művelhetőnek bizonyult számára. Első lépéseinél majdnem eldőlt még, és cuccai összeszedéséhez már végképp nem volt ereje. Nyújtózkodott volna értük, de nem járt sikerrel, így ezen tevékenységével gyorsan felhagyott, és szemlélte, hogy merre is van az arra, ahova menni kellene. Tudta ugyan, hogy egy játékostársa áll mellette, de a nevére nem volt képes emlékezni. Tudni akarta azonban, így megkérdezte.
-Hogy hívnak?-fordult felé mosolyogva, miközben indult volna már el, de valami megakadályozta. Valami nyilaló érzés az oldalában, amitől egy pillanatra kigubbadtak szemei, de csak egy szemhunyásnyi ideig tartott, és valószínűleg észre sem vette a fiú. Örült volna, ha tényleg nem veszi észre, jobb úgy, hogy nem kell magyarázkodni a semmiért. Gondolt akkor már rá, hogy meg fogja kapni a kérdést, hogy mi keresnivalója volt a vízben, vagy bármi hasonló, így felkészült a válaszadásra, amíg elindultak.

Sharlotte

Kész röhej tud lenni ez az egész intézmény, a falut is beleértve. Nem is tudom, ahogy kapartam össze a vackaimat ,eszembe jutott Emma, akit annyira csutra leitattam - bár nem volt okvetlen szándékom - , hogy sztriptíztáncot adott az egész csárdának a bárpulton. Aztán Bea is megfordult a gondolataim közt, mikor elhívtam békülő-vacsorára, majd a kínzókamrás kis mutatványunk. Nem volt több időm, hogy mást is felidézzek, mert eközben odaértem az újraélesztett mellé, és ráadogattam a holmimat. Amit én vettem fel, az sem volt a legjobb, de a semminél többet melegített. Vártam a választ, és nem mondom, hogy meglepődtem, de furcsán ért, mikor ismét megköszönte a megmentést. Ugyan már, nyilván mindenki segített volna neki, ha más nem, azért biztosan, hogy a pólót is levehesse róla. Na persze ennyire nem vagyok egy állat, tényleg segíteni akartam.
- Az itt van a közelben.
Állapítottam meg, inkább magamnak, mint neki, elvégre ott lakik. Gatyám szabályosan rám fagyott már, a cipőm betonsúlyúvá vált a víztől, és a legkisebb bajom volt az, hogy a hajamból csorgott le a nyakamba, a pulóverem alá a víz. Figyeltem a lány mozdulatait, amik nem csak, hogy bizonytalanok voltak, de irtózatosan lassúak is. A koordinációjával se stimmelt valami, és hát amikor a kabátjáért akart nyúlni, kész csoda, hogy nem ájult el újra. Miközben intézte hozzám a következő kérdést, addig felvettem az ő holmiját is, és a kezébe nyomtam.
- David. A tied pedig S betűvel kezdődik.
Erre mind tényleg emlékeztem, arra a kemény egy nyavalyás betűre, ami korántsem volt holtbiztos.
- Aztán mondjad csak, mit kerestél te ilyen időben a tóban? Kétlem, hogy nagyon vadvízi fürdésre vágytál volna.
Kicsit elmosolyodtam mialatt egy tincset kivadásztam a homlokából és hátrasimítottam a többihez.
- Figyi, a bal kezeddel öleld át a nyakam, a másikkal pedig fogd a motyódat, oké?
Magyaráztam az ázott leányzónak. Segítségképpen a bal karját átraktam a nyakam köré, a saját bal kezem a térdhajlataihoz tettem, míg a jobbat a lapockája alatt nyúltam át, majd szép lassan ölbe vettem a lányt.
- Tehát 29. Melyik évfolyamba jársz, hogy a faluban laksz?
Vettem kezdetét a beszélgetésnek a 10 percig tartó sétán, amíg odaértünk a lakosztályához. Remélem nem valami dühös apuka fog kirohanni a tákolmányból, aki még tényleg feljelent molesztálásért.

David

Mozgása annyira még nem volt jó, hogy hirtelen mozdulatsorral összeszedje cuccait így segítségre szorult, ami meg is kapott. Megtudta hamarosan az ismeretlen nevét is, amivel már emlékezett rá.
-Sharlotte vagyok.- mondta ki erre gyorsan. Mosolygott is hozzá őszintén, mert tényleg S a kezdőbetűje.  Aztán a várt kérdést is megkapta, amire már tudta, mit válaszoljon.
-Az egyensúlyomat kerestem, amit az esés előtt vesztettem el.- mondta tovább mosolyogva de már a fiúra nézve és a cuccait fogva. Ezután kapott egy utasítást, hogy mit is kellene csinálnia, aminek végrehajtásához segítséget is kapott.
-Oké....-mondta még mielőtt a fiú felemelte-...és még egyszer köszi.-sosem gondolta volna, hogy egyszer szükség lesz erre a momentumra. Hogy valaha bárki is ölben fogja hazavinni. Maximum majd a férje az esküvője után. De ez más volt. Furcsa helyzetnek is tartotta, de ahhoz tehetetlen volt, hogy ellenkezzen. Így csak mentek, de a beszélgetést nem rekesztették be.
-Negyedikbe kellene, de sokféle ok miatt csak másodikig jutottam. A faluban pedig a bátyámmal lakom. De nyugi...nem fog megenni. Lehet hogy alszik, vagy nem tudom. - mondta egy szuszra.-Veled mi a helyzet?-tömörítette le a sok kérdést. Azt hogy nyugodjon meg, azt csak úgy mondta, mert nem volt biztos abban hogy testvére ép állapotban hazaengedni a fiút. Csak sétáltak tovább és egyre közeledtek a házhoz, ahogy újra elkezdett gondolkodni. Nézte a fiút, mást nem is tudott tenni. De nem látta kárát, mert nem volt csúnya. Sőt, helyesnek is találta, a helyzetet pedig elképzelhetetlennek. Valamiért képtelen volt elhinni, hogy az történik, ami történik, pedig a tények azok tények.

Gergő

Jaj, de jó lenne most a strandon. De azért itt is jó. A tó most éppen ki van engedve, mert nincs olyan nagy hideg. Így kacsázni még lehet, ha fürdeni nem is. Ugyanis fürdésre már hideg van. Nagyon hideg. Bele sem merek gondolni, hogy netán beleesek a tóba. Biztosan megfáznék, és ha senki sem talál rám, akkor meg is halnék. Grrr... De szerencsére messze vagyok most a víztől, így pánikra semmi ok. Itt nyugodtan tudok hóangyalkát csinálni. Meg kövekkel dobálni is lehet innen a tavat, aminek a vize most szép nyugodtan fodrozódik be. Látszik innen, mert a Hold fénye visszatükröződik róla. Jaj, milyen szép is ma a Hold. Egy nagy sajtkorong ott fent az égen. Milyen jó is volna egyszer megnézni azt közelebbről. De ilyen tervek nincsenek a naptáramban. Nem fog elrabolni egy csészealj, vagy éppen csak úgy nem fogok behuppanni egy olyan ceruzaszerű valamibe, amit kilőnek oda. Hogy is hívják azt? Egyszer mesélte nekem Pisti ezeket a dolgokat. Akkor teljesen el voltam ámulva, hogy van ilyen. A muglik nagyon okosak tudnak lenni. De azért én szeretek varázsló lenni. Jó, hogy mindent meg tudok csinálni néhány suhintással és egy két versike elmormolásával. Nem kellenek hozzá fura kütyük, meg egyéb dolgok, amiket minden bizonnyal elhagynék. Jut eszembe, hova is tettem a kesztyűmet? Tudom, hogy fel kellett volna vennem még a suliban, de akkor úgy gondoltam, hogy még ráér a dolog. Anélkül is elég melegen vagyok öltözve a barna szőrős csizmámmal, farmernadrágommal és fehér kabátommal, aminek a kapucnija szőrös. De nem igazi szőr ám az rajta, csak mű. Ja, és még van rajtam egy bojtos satyek is. Sárga színű. Így nem üt el tőle annyira a szőke hajam, ami ki van engedve. Ilyenkor nem szeretem felkötni, mert ha berakom a sapka alá akkor hátulról csúcsos lesz a fejem, meg a fülem is fázik úgy. Így meg nagyon szuper minden.
Szóval most, hogy már a kövek dobálása közepette elkezdett fázni a kezem szükségem lenne a kesztyűmre. Az egyik meg is van. De hol a másik? Ugye nem hagytam el megint? Anya meg fog ölni, ha így történt, az tuti. Jobb lesz, ha elkezdem keresni, hátha meglesz valahol. Csak nem tűnhet el szőrén, szálán egy piros egyujjas kesztyű a fehér hőmezőn.

Hella^^

Endre!
Sajnálom azt, ami a múltkor történt a kocsmában. Azóta nem is láttalak a faluban, ezért döntöttem úgy, hogy írok neked levelet. Pedig élőben szerettem volna elmondani, de ez lényegtelen. Szóval még egyszer ne haragudj. Nem tudtam, hogy Janey utánam jön. Ha tudtam volna, akkor biztos nem megyek be a kocsmába. De örülj neki, hogy ennyivel elintézte ezt az egészet. Tudod neki a család a legfontosabb, és ha valakinek baja esik, akkor az megviseli őt. Velem is azóta bán így, hogy Lola meghalt. Tudta, hogy milyen szomorú voltam, de az óta már jobban vagyok. Tehát a lényeg, hogy Janey próbál rám nagyon vigyázni. Gondolom, nem szeretné, hogy rossz legyen nekem, ezért is szólt bele az iszogatásba. Azért remélem nem haragszol ránk, annyira. Szeretném veled tartani a kapcsolatot. Őszinte leszek. Te vagy az egyetlen, aki tényleg megért. Tudod, nem nagyon vannak barátaim és a legtöbb diák nem nagyon szeretne egy 13 éves gyerekkel beszélgetni. De örülök, hogy te legalább 18 évesen odajöttél hozzám. Ha te nem vagy ott, akkor lehet, hogy az egész tényleg rosszul végződik és egy gonosz mágustól fogadok el vajsört. Amúgy tényleg finom volt a vajsör. Olyan mézes. Na de visszatérve a lényeghez. Örülnék annak, ha többet találkoznánk. Úgy érzem, te megértesz, és mindig van valami hozzáfűzni valód a mondataimhoz. És elfelejtettem megköszönni a sört, szóval köszönöm. Alig várom, hogy diák legyek. Akkor mindennap találkozhatunk, és nem kell két hetet várni arra, hogy újra lejöhess. Még egyszer szeretnék elnézést kérni. De ha jól szétnézel a faluban, akkor megláthatsz egy pub-ot. Ott is tudsz inni. Oda majd úgy menj, hogy Janey ne vegyen észre. Még a végén onnan is kitiltana.

Gergő, a kissrác

Beleteszem a borítékba az összehajtott levelet, aztán Janey baglya szájába rakom. Szerencsére használhatom azt az állatot. Sajnos nincs még baglyom, de nincs is rá szükségem. Hiszen az összes rokonom halott, ezért nekik már nem kell küldenem levelet. Janey-nek meg nem kell levél, hiszen ő bármikor bejöhet meglátogatni és én is hazamehetek. Mert azt mondta, hogyha gondolom, akkor még ott lakhatok a házában. Amit annyira nem szeretnék, mert inkább a háztársaimmal lennék egy szobában. De majd még kiderül, hogy hogyan lesz. Kinyitom az ablakom és újtára eresztem a baglyot. Remélem, eltalál Endréig.
Kimegyek az ajtón és lemegyek a lépcsőn. Mostanában mindennap szoktam sétálgatni este. A mai nap sem maradhat kivétel. Mikor leérek, felveszem a bakancsomat, a kabátomat és a sapkámat. Mielőtt még kilépnék, az ajtón megmondom Janey-éknek, hogy elmentem a kis tavacskához. Ami szerencsére közel van a házunkhoz, ezért nem kell annyit sétálni. Mellesleg elég hideg van kinn. Még mindig van hó. De már nem sokáig. Hamarosan szép virágok fognak megjelenni a pázsiton, a fák pedig zöldelleni fognak. Tavasz lesz, végre, ami azt is jelenti, hogy bekerülök a suliba. Nagyon reménykedem, hogy Navines leszek, hiszen abba a házba jár Endre is.
Az úton nem találkozok senkivel. Ilyenkor mindenki be szokott zárkózni. Lassan odaérek a tavacskához. Sajnos nincs befagyva, pedig csúszkáltam volna a jégen. Na, mindegy. Ekkor látok meg egy szőke hajú lányt, aki nem lehet sokkal idősebb nálam. Odamegyek hozzá és megszólítom.
 - Szia!

Gergő

 ~ Hol a kesztyűm? Jesszusom! Meg kell találnom! ~ Sikítozok magamban, poroszkálva arra, amerre emlékeim szerint jártam, így megyek neki a fiúnak is, akinek a köszönését meg sem hallom.
 - Hupsz, bocsika. Nem láttál egy ilyen kesztyűt? Valahol elhagytam ennek a párját, és meg kell találnom. Ja, egyébként szia! Hella vagyok. Bácskay. Te ki vagy? Segítesz nekem keresgélni? Olyan szomorúnak tűnsz. Mesélj közben, mi a gond. Jó hallgatóság vagyok és tudok titkot tartani. - Egy mosollyal rákacsintok, aztán megint kétségbeesetten a földet kezdem el pásztázni, a fiúnak pedig megfogom a kezét és magam után húzom. Nem igazán érdekel, hogy esetleg ő ezt nem akarja. Most meg-kell-találnom-a-kesztyűmet. Különben egészen bizonyos, hogy meghalok. Világvége után pár nappal. De meghalok. Hajaj. Pedig én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy távozzak az örök csoki és gumimaci földre, mert nekem a Mennyország ebből áll. Sok gumimaciból és még több csokiból. Nyami. Ettől egészen megéheztem. Jaj. Most nincs nálam semmi vésztartalék, és már ilyenkor minden zárva van. A suliba pedig még nem akarok vissza menni.
 - Nincs nálad valami nasi? Megéheztem, de nem akarok visszamenni még a suliba. Tudom, szemtelen dolog ez, de hát ha az ember éhes, akkor nincs mit tenni, enni kell. - Fordítom felé a fejemet, aztán hirtelen felsikítok, elengedem a fiút és elkezdek szaladni. Csak a kesztyűmet láttam meg, nem kell aggódni. Szóval oda is szaladok, felkapom és ráhúzom a kezemre, aztán integetek a fiúnak nagy boldogan.
 - Megvan! Megvan! - Nagy vidáman szökdelve párat megyek vissza a fiúhoz és kedvesen rávigyorgok.
 - Na, hol is tartottunk? Ja igen! Megvan! Ott, hogy te mesélsz nekem és kerítünk valami nasit, mert éhen halok. Remek! - Kitörlöm az arcomban lévő tincseket és vidáman mosolyogva a fiúba karolok és elkezdek vele elindulni valamerre, de magam sem tudom, hogy hova, talán csak megkerüljük a tavat.

Hella, aki olyan sokat beszél mint én *-*

Odakinn még a leheletem is meglátszik, annyira hideg van. Mikor kisebb voltam mindig azt játszottam, hogy a számból füst jön, ezért mindig jó sokat leheltem. Olyan jó volt még nyolc évesen. Csak anyáékkal lenni. Nem kellett sokat gondolkodni, nem történt velem semmi baj. De most itt sétálok 13 évesen Bogolyfalva utcáin. Ám hamarosan a Bagolykő Mágustanodába fogok járni, ahol jó sokat kell majd gondolkodnom. Végülis nekem könnyebb lesz, mint a többi diáknak, mert nekem itt lesz a pótanyukám, aki bármiben tud segíteni. De más diákoknak nincsenek itt a szülei. Ők magukra vannak hagyva, egyedül kell megoldaniuk a problémájukat. Azért én szerencsésnek mondhatom magam. Bár… azért néha jó lenne, ha nem lenne Janey és azt csinálni, amit akarok. Igaz, most is csinálhatnám, de nem akarom kivívni Janey haragját, aki tényleg szeret engem. Amúgy a mérges oldalát még nem is ismerem. De nem is szeretném megismerni.
Ezekkel a gondolatokkal érek oda a tavacskához. A kastély felé pillantok és egy repülő állatot vélek felfedezni, Biztos a bagoly az. Akkor lehet, hogy Endre meg is kapta a levelem. Remélem azért válaszolni fog nekem. Ám ekkor megpillantok egy lányt. Elég csinos és még szőke haja is van. Bár ezen még nem járhatna az agyam… Tehát ráköszönök a leányzóra, aki észre sem vesz engem, hanem nekem jön. Furcsán ránézek, aztán bocsánatot kér. Köszönöm nekem, aztán feltesz pár kérdést. Nagyon oda kell figyelnem, hogy mit mond, mert elég gyorsan beszél. Végülis megértem, hogy mit mond. De mire válaszolnék, magával húz, hogy megkeressük a kesztyűjét. Miközben magával vonszol, válaszolok a kérdéseire.
 - Nem, nem láttam, de persze, segítek megkeresni. – mosolygok. Nem árt, ha az embernek lány barátai is vannak, nem igaz? Akkor is, ha az a lány egy kicsit… khm…. gyors. – Gergő vagyok, Lasch Gergely, itt lakom Bogolyfalván, de a következő tanévtől már a Bagolykőbe fogok járni, remélhetőleg a Navine-be. – újabb mosoly. Tök jó, hogy rajtam kívül is vannak olyan emberek, akik sokat beszélnek és néha hülyeséget. De a koripályán találkoztam Leonie-vel, aki szintén sokat és hülyeséget beszélt, akárcsak én. – Nincs semmi baj. Vagyis egy kicsi… Képzeld, van egy srác, Endre, akivel söröztem a kocsmában, de aztán jött anyukám és az óta nem találkoztam Endrével, pedig ő normális. – mondom szomorúan. Már megint olyan dolgot kötök egy ismeretlen orrára, amihez semmi köze. De nem zavar. Azt mondta tud titkot tartani és meghallgat.
Ekkor jut eszébe Hellának, hogy ő éhes, de nem akar visszamenni a suliba, ezért tőlem kér kaját.
 - Nem tudom, hogy van-e, de mindjárt megnézem a zsebeimet.
Miközben én keresek valami kis nasit, a lány felsikít. Rögtön felkapom a fejem, de aztán meglátom, hogy csak a kesztyűjét találta meg. Hú, pedig már azt hittem, hogy valami baj történt. Szó szerint visszaszökdel hozzám és megkérdezi, hogy hol is tartottunk.
 - Szóval az a bajom, hogy találkoztam egy nálam sokkal, idősebb sráccal, akivel sörözni kezdtem és tök jól elbeszélgettem. De aztán jött anyukám és mindent elrontott. Tehát Endrét az óta nem is láttam itt a faluban, pedig beszélgetnék még vele. – mondom újra szomorúan. – Mellesleg míg elmentél a kesztyűdért, találtam a zsebemben egy csokit, tessék. – azzal beleteszem a kezébe az édességet. – Hány éves is vagy?

Gergő

Szerencsére nem olyan fiúval van dolgom, aki mogorva, mint mondjuk egy Rellonos, hanem egy aranyos gyerek ez a Gergő, aki segít is nekem kesztyűt keresni. Közben meg mesél arról, hogy mi is a baj. Jaj, szegénykém. Még jó, hogy az én bátyuskám nem korlátoz be engem. Mondjuk nem is tudja, tudja jól, hogy megenném őt érte vacsira. Szeretem, hogy ő az én bátyuskám, de én kérem szépen már nagy lány vagyok. Bár ezt anyuci sose foga szerintem feldolgozni. Még most is olyan vagyok neki, mintha 5 éves lennék. Nem is értem. Jó, néha tényleg úgy viselkedek, mint egy ötéves. Vagyis elég gyakran, de azért na. Én már nem vagyok kicsi. Koszorúslány is leszek a nyáron. Az pedig egy nagyon komoly feladat, azt nem csinálhatja ám bárki. Úgy bizony!
 - Jaj, az anyuk már csak ilyenek. Az enyém szerintem egy életre bebörtönözne, még talán egy sárkány is vigyázna rám, mint a királylányokra, akit le kell győznie a bátor, erős hercegnek. Jaj, azt hiszem, túl sok tündérmesét olvastak nekem kiskoromba. - Nevetek egy kicsit, mert ez így is van. Nálam a csúnya, gonosz boszorkány mindig megkapja a méltó büntetését a királylány pedig boldogan él, amíg meg nem hal. Milyen szép is ez. Az anyukám is biztos hercegnő volt, mert ő is boldogan én az ő hercegével, aki történetesen az apukám. Erős is, bátor is. ~ Megvilágosodtam! ~ De nekem nem lesz tündérmesém, ha nem lesz meg a kesztyűm, amit már fel is lelek. Ó, igen, meg van mentve az életem és még csokit is kapok Gergőtől. Az élet szép!
 - Jaj, neked biztos nem kell? Nem akarom előled megenni. De ha nem kell, akkor köszönöm szépen! - És ezzel egy nagy cuppanós puszit nyomok a fiú arcára köszönetképpen és fel sem tűnik, hogy az, akinek most puszit adtam nagyon nem Olika, hanem bizony egy fiú, akit én nem is ismerek és el is felejtettem neki a kérdésére is válaszolni.
 - Én, 14 éves szeptember óta és te? Egyébként én is a Navinébe járok. Nagyon jó kis ház, ha oda jössz, akkor már legalább biztos lesz két barátod ott, mert mi barátok vagyunk, igaz? Egyébként te most hol laksz? Megmutatod? Szeretem a házakat. Meg a kastélyokat. Bár nem értem, hogyan képesek fennmaradni. Tudod én nem értek az ilyen fizikus vagy miféle dolgokhoz. De hallgatni szeretem őket. Meg a csillagokat is szeretem. Nézd csak, ott van az esthajnalcsillag. Már sötétedik is. Na, nem baj. Te itt vagy velem, szóval nem kell félnem, majd te megvédesz, bizti tök jól ismered már a falut, én még néha mindig eltévedek. - Nevetek és a lakósor felé veszem az irányt Gergővel, akibe belekaroltam már régen. Egyik kezem az ő keze és oldala között van átfűzve, míg a másikkal a csokit majszolom, de csak lassan, mert enni és beszélni egyszerre nem lehet. Kiesik a csoki akkor a számból a végén.
 - Mesélj valamit! Én annyit csivitelek itt neked, hogy már lyuk lesz a pocakodon. Ottan ni! - Bököm meg a hasa közepét vigyorogva.

Hella ^^

Örülök neki, hogy ez nem egy átlagos séta lett. Szeretek új emberekkel ismerkedni, főleg, ha az illető lány. Valójában eddig egy lánnyal sem találkoztam, kivéve Bogárral, Janey-vel és Lolával. Jó, persze az utcán látok lányokat, de rajtuk kívül még senkivel sem beszéltem. És nem árt, ha az embernek vannak lány barátai. Mert annak a lánynak biztos van több barátnője és így lehet ismerkedni. Vagy valami ilyesmi.
Gyorsan megtörténik a bemutatkozás, de ahogy látom, ezzel a Hella nem nagyon törődik, hiszen a kesztyűjét keresi. Én még sosem vesztettem el semmimet. Na jó… egyszer eltüntettem apa szemüvegét, de azon kívül nem hagytam el semmit. Mindig vigyáztam a dolgaimra, úgy tettem mintha csak az az egy lenne belőle, így sosem veszítettem el. Végül válaszolok a lány kérdéseire, aki érdekes módon figyelt a mondanivalómra, pedig azt hittem, hogy a kesztyűjével van elfoglalva. Meg kell tanulnom. A lányok egyszerre több dologra is tudnak koncentrálni.
 - Amúgy nekem ő a nevelőanyám, mert a vérszerinti sajnos meghalt. Aztán a nagymamámnál laktam, de ő is sajnos meghalt rákban. Eztán itt a faluban találtam rá az első nevelőanyukámra, akit Lolának hívtak. A teljes neve Loveday O. L. Alvar. Nem tudom, hogy ismerted-e. Ő is a suliba járt, csak ő rellonban volt mestertanonc. Szóval ő öngyilkos lett, nem bírta az életet. Volt egy alkoholista pasija, voltam neki én, meg a kisfia, Daniel. És ő ezt nem bírta. Csak 21 éves volt. Most meg Janey-nél lakom, tudod az ajándékboltosnál, ő vigyáz rám. Ne érts félre, nagyon szeretem őt, csak szerintem igazságtalanul viselkedett a kocsmában. Csak egy vajsört ittam. Az nem olyan vészes, ugye?
Már megint olyat mondtam, ami nem tartozik egy idegenre. De sajnos ilyen vagyok. Be sem áll a szám. Lehet, sőt biztos vagyok benne, hogy nem volt kíváncsi az élettörténetemre, de én elmeséltem.
 - Bocsi, hogy ezt elmondtam, de a szavak csak úgy jöttek. –
Miután bocsánatot kérek, Hella megkérdezi, hogy van-e valami kajám. Én rögtön keresgélni kezdek a zsebeimben. Ha már végig hallgatta a történetem, akkor adjak már én is neki valamit. Bár nem valószínű, hogy találni fogok bármilyen édességet a nadrágomban, vagy a kabátomban. Hiszen mikor Janey kimossa a ruháimat, mindent kivesz belőle. Ám nagy szerencsémre találok egy kis csokit. Már éppen mondanám neki, hogy van kajám, ám Hella felsikít. Rögtön felkapom a fejem és körbenézek. Azt hiszem, hogy van itt valaki, pedig a lány csak annak örül, hogy megtalálta a kesztyűjét. Hála a jó égnek! Már azt hittem, hogy egy gonosz, sötét mágus ólálkodik itt. Akkor nem tudom, hogy mit csináltam volna. Verekedni nem annyira tudok, de azért tanultam pár fogást. A pálcámat meg nem tudom még használni, meg amúgy sincs itt.
A lány visszajön – a kesztyűjével együtt – és átadom neki a csokit. Először szabadkozik, aztán elfogadja az édességet és még egy puszit is nyom az arcomra. Azt hiszem egy kicsit elpirultam… Aztán Hella válaszol a kérdésemre, amit illetlenség volt feltenni. Azt mondták nekem, hogy sosem szabad rákérdezni senkinek sem a korára, de én megtettem. Bocsi anyu.
 - Én csak 13 vagyok. És már mondtam az előbb, hogy a következő tanévben már a Bagolykőbe fogok járni. Már nagyon várom. – mondom. Ám ekkor hagyom, hogy Hella beszéljen tovább. Arról kezd dumálni, hogy nem ért ezekhez a fizikus dolgokhoz, meg a kastélyról és arról is beszél, hogy melyik az én házam.
 - Persze, hogy megmutatom. Szerintem senki sincs otthon, mert anyukám dolgozik, Vincent pedig nem tudom, merre van ilyenkor. – mosolygok. Meg fogja a kezem és a lakósor felé kezd húzni. De nem kell már engem húzni, magamtól is megyek. De azért a kezét nem engedem el. Mikor megböki a hasamat én is nevetek. Elég vicces ez a Hella.
 - Hmm… nem tudom miről meséljek.
Útközben beszélgetünk egy kicsit és pár perc alatt meg is érkezünk.
 - Itt a házam, tessék, menj be. - és kinyitom az ajtót.

Alexander

Hosszú ideje nem sétált már egy kiadósat. Azaz olyan két napja, de az nála már tragédia. Éppen mintha nem enne, olyan ez számára, tehát már korán reggel pótlásba kezdett. Kipattant ágyából és szokatlanul gyorsan fel is öltözött. Nem volt akkor már kedve órákat állni a szekrény előtt, meg már nagyon túráztatni akarta lábait, ezért köszönés nélkül távozott otthonról. Eleinte céltalanul bolyongott, oda-vissza is járkált, felfedezett olyan házakat, melyek addig elkerülték figyelmét, és boltok, üzletek kirakatait is vizsgálta. Útja végül a tavacskánál ért véget. Nem számított arra, hogy pont ott fog kikötni, nem fűződnek hozzá olyan nagyon csodálatos élmények. Lassan közelítve jutott eszébe minden, de annyival jobb helyzetben volt, hogy tudta mit csinál. Akkor a padon ülve eszmélt fel, így sok emléke nincs róla, csak azután. Leült hát ugyanoda, ahol pár nappal azelőtt, és bámulta a tavat. Beleképzelte magát, ahogy süllyed, és ahogy már szinte világít benne fehér kabátja. Hát igen, nem egy mindennapi dolog majdnem belefulladni egy dísztóba. De hála az Égnek, meg csapattársának, ezt nem kellett átélnie. Így egészen nyugodtan ülhetett abban a pillanatban a kiválasztott helyén, és merenghetett. Hülyeségeken és fontos dolgokon egyaránt, mert ideje teljében volt, de sosem unatkozott. Valami kósza gondolattal mindig leköthette magát. Az lehetett éppen a növényekről, a vízről, vagy a hidegről, éppenséggel az év végének közeledtéről. Merthogy az utolsó előtti nap volt az esztendőből. De nem igazán zavarta az idő múlása sem. Kifejezettem örült neki. Kábulatából akkor eszmélt fel, mikor már nem érezte az ujjait. Otthon felejtette a kesztyűjét a nagy rohanásban, ezért zsebre tétellel próbálta orvosolni hibáját. Nemigazán sikerült neki, sőt. Már érezte minden porcikájában a hideget, aminek cseppet sem örült.

Sharlotte


Új környezet. Nehéz lesz hozzászokni, de már nagyon vártam, hogy eljöhessek ide. Otthon olyan egyedül voltam. Oké, persze, ott volt nekem a családom, akik mindenben mellettem álltak, de azért jól jött volna egy olyan társaság aki korban is hozzám passzol, és lehet velük hülyülni. Azért ezt szülőkkel nehezen lehetett volna kivitelezni. Mikor tegnap este megérkeztem ide, beosztottak egy házba, rellon. Nem gondoltam volna, hogy pont ide fogok kerülni, de biztosan a sors akarta ezt, kész, nem fordítottam rá nagyobb figyelmet. Elvezettek a Klubbhelyiségünkbe, majd bekerültem az újoncak szobájába. Ledobáltam a cuccaimat, és azonnal lefeküdtem pihenni, amiből kiadós alvás lett. Korán kelő vagyok, ezért is mikor reggel tettem egy kis sétát odakint, nem sok emberrel futottam össze, de persze még nem ismerek itt senkit, de nagyon remélem, hogy ez hamar meg fog változni. Azóta már túl vagyok egy ebéden is, de semmi kedvem nem volt délutáni pihit tartani. Mehetnékem volt, ezért is indultam el, lefelé a falu felé. Hallottam már róla, kíváncsi voltam rá, hogy milyen is lehet. Nem tartott sokáig míg leértem, igen közel van a kastélyhoz. A főútra tévedtem, és csak sétálgattam csendben, nézegettem a kirakatokat, és minden mást amit találtam. Már majdnem kiértem a faluból, mikor egy kisebb tavat pillantottam meg. Gyönyörű szép környezetben volt, fák sokasága vette körbe. Vállat vontam, majd közelebb sétáltam, és csak akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy lányka üldögélt a padon, szemmel láthatóan idősebb volt nálam egy kicsit. Nem tudtam mit mondanék neki, ha odamennék hozzá, ezért is inkább elvetettem a dolgot, és a tó felé indultam. Nem messze tőle leültem a földre, nem érdekelt, hogy milyen hideg is van. Utálom a telet, a nyár sokkal jobban vonz. Mikor szabadnak érezheted magad, süttetheted magadat a napon, madarak csipognak. Jobb, mint ha mindenhol csak fagy van. Pár percig még üldögéltem, nézelődtem, szívtam magamba a friss levegőt, majd sóhajtottam egyet. Megadtam magamat. Feltápászkodtam a földről, majd a pad felé baktattam ahol az előbb említett lányka ült. Óvatosan és lassan közelítettem meg, majd mikor odaértem, kihúztam magamat, köhécseltem egyet, és megszólaltam.
- Zavarok? Nem tudom miért pont ezt mondtam, hiszen szemmel láthatóan egyedül van, és mellette teljesen üres a pad. Válaszát ugyan nem vártam meg, és úgy ültem le, de ha zavarok, akkor úgy is elküld majd melegebb éghajlatra. Addig is, meg folytatom a friss oxigén belélegzését és a táj csodálását. Ismerem magamat, el tudnék így lenni akár órákon át is..

Alexander

---

Erdős Julianna tanárnő

László Dalma
Sóhajtottam egyet, miközben belélegeztem a friss levegőt. Nagyon szép idő volt az évszakhoz képest, aminek hihetetlenül örültem. A napocska - bár bágyadtan - az arcomat simogatta, ahogy kiléptem a házból. Mosolyogtam kissé, sőt, szinte vigyorogtam. Teljesen boldog voltam, megint, és még jobban, mint eddig. A gyűrűt nézegettem az ujjamon, ami így, ennyi idő után már nem is hatott furcsán. Sokat játszottam vele, pár nappal azután, miután Ármin - az én Árminom... - az ujjamra húzta, de már kezdtem megszokni. Haladnunk kell a tervezéssel, hiszen már egy minimális nagyságú pocakom is van... apró mosollyal érintettem meg, aki bennem rejtőzött. Az utóbbi időben rengeteget gondolkodtam neveken. Bár nem tudom, hogy kislány lesz-e, vagy kisfiú, igazából mindegy is. Bár úgy érzem, hogy talán fiú lehet. A népi hiedelmek szerint is úgy van, hogyha sok húst kíván az anyuka (anyuka...), akkor fiú, ha sok édeset, akkor lányka. Én rengeteg pörköltet ettem az utóbbi időben, nagyon sokat. Ármin egészen meg is lepődött a mennyiségen. Visszatérve a nevekre, arra gondoltam... hogy esetleg... Bence...
Leültem a kis tavacska elé, és ábrándoztam. Milyen lesz, mikor itt lesz velünk a kis csöppség? Mikor majd egy-két év múlva hallani fogjuk a kis léptei kopogását a padlón? Hüvelykujjamat mozgatva simogatni kezdtem a hasam, abban a reményben, hogy érzi. Biztosan érzi, hogy az anyukája már most nagyon-nagyon szereti. Én fiúnak képzeltem őt, de az is lehet, hogy lány. Arra gondoltam hogy akkor talán lehetne Flóra. Az olyan szép. Sokáig játszottam a nevekkel... Damjanovits Flóra, Damjanovits Bence. Mindkettő szépen hangzik, olyan fenségesen. A fodrozódó víztükröt nézve teljes béke szállt meg. Gondolataim folyamatosan a csöppség körül forogtak, minduntalan visszatérve arra a karácsony estére, mikor elmondtam Árminnak a hírt. Az arcán látható érzelmeket még most is nehezen tudom értelmezni. Remélem, hogy nem nyomasztja egy kicsit sem a dolog...

Margaréta

Furcsa egy idő van. Hozzászoktam már, hogy ilyenkor nagyon hideg van. De talán mégsem? Közeledik a tavasz, vagy mi? Imádnám, de tényleg.
A nap magasan jár, hiszen dél múlt nem sokkal. Az ebédnek vége van, így máris igyekszem le a faluba, remélem, nem szegek mindezzel szabályt.
Bár nagyon jónak néz ki az idő, én mégis bebugyolálva sétálok le az ösvényen, át a falun, a fő utcán, végig a lakóövezeten, egészen a kis tavacskáig. Még nem voltam itt, de a híreszteléseknek utána akartam járni.
Mikor odaértem, csak egy valakit pillantottam meg, akinek az arca éppen akkor húzódott mosolyra. Ettől nekem is viszonylag jó kedvem lett, így valahogy megpróbáltam megkörnyékezni, de zavarni sem szerettem volna.
A könyveim most valahol fent maradtak a szobámban, egyelőre még a gólyalakban, de reméltem azt is, hogy már nem maradok ott sokat.
Közben odaléptem a lányhoz, és valahogy nagyon vonzott, hogy le is üljek, persze, ha nem zavarom.
- Nem gond, ha leülök?
Arcom lehajtva, a pocim kitolva, a kezem a hátam mögött, és a pofim pirospozsgás. Mint egy ovis, aki nem akar zavarni. Mintha nem is tizenx éves lennék, hanem úgy öt.
A lány sem tűnik sokkal idősebbnek, mint amilyen én vagyok, és ahogy elnézem, valamitől nagyon boldog, és folyamatosan vigyorog, a szemén is látszik a boldogság, meg mindenén, az egész lényén.
És ez, mivel nem a legszokásosabb, így még jobban érdekel a dolog. Tényleg nagyon remélem, hogy lecsüccsenhetek.

Samantha

Szívnom kellett némi friss levegőt. Néha úgy érzem, talán hajlamos vagyok túlzásokba esni. Mindig is mondták, hogy nagyravágyó vagyok, de én mit sem törődtem ezzel. És a körülöttem élők is elfelejtették megemlíteni, hozzászoktak a gondolathoz, elfogadtak. Hiszen ez nem is olyan rossz tulajdonság! Egyetlen hátránya van, ellensége pedig az idő. Úgy érzem, sok teher szakadt rám egyszerre. Tudom magamról, hogy néha megingok, elbátortalanodok, majd újra török előre. Most elkeseredtem, de érzem, hogy ismét talpra állok és megyek tovább, mert mindig ez van. A kettő közötti periódusok pedig elég rövidek. Lehet meggondolatlanság volt ennyi mindenbe belevágni, egyedül. Talán túlságosan is elszálltam, bíztam önmagamban, s nem vettem észre a valóságot. Kimerültem.
Félre a negatív gondolatokkal! Dobjuk fel a napunkat és szórakozzunk egy kicsit! Ezek az indulatos, erőt és bátorságot sugalló kiáltások előresegítenek. Kilöktem magam a lakásból, hogy egy kis sétát tegyek. Nem is vagyok én annyira elkeseredett. Hagyjuk is ezt a témát.
Miközben mélyen zsebeimbe süllyesztett kezeim a hideg elől rejtegettem - hiszen kesztyűt nem szívesen hordok - azon gondolkodtam, talán kirándulnom kellene, Magyarországon belül. Ahhoz azonban szükségem lenne egy útitársra, alapos helyismerettel. Sok szépet hallottam erről az országról, kíváncsi vagyok.
A tavacskánál állva beletúrtam a hajamba, miközben mélyeket szippantottam a friss levegőből. Szemeim behunyva próbáltam a víz sajátos hangjára koncentrálni. Imádom a téli tavakat... A nagy állóvíz nem fagyott be teljesen, a jobb idő, valamit azok a diákok és falulakók, akik alkalomadtán feltörik a jégtükröt a tó felszínén, mind-mind gondoskodtak arról, hogy ez ne következzen be. Korcsolyázni már régóta nem ez a legideálisabb helyszín, arra ott van a külön erre a célra kialakított korcsolyapálya is, amit ugyan még nem próbáltam ki, de mindenképp szeretnék. Nagy híre van, hozzám is eljutott.
A széljárásnak köszönhetően a víz fodrozódott, akár egy lányka szoknyája, s a jégtükörhöz ütközve néha-néha jellegzetes hangot adott ki. Eme sötét és élettelen víz... Óvatosan a víztükörre szegeztem tekintetem, farkasszemet nézve önmagammal. Egy jóképű, derék fiatalember mosolygott vissza rám. Néhány lépést eltávolodva a parttól már éppen indultam volna tova, ám belebotlottam egy nőnemű alakba. Furcsán felvontam a szemöldököm, mint ahogy a legtöbbször teszem, s kérdően pillantottam felé. Mi ez az egész? Mit akarhat?
-Thomas Reynolds, személyesen. - bólogattam - Miben segíthetek?
A lányt egyáltalán nem sikerült megértenem. Nem először van, hogy nem tudom, mit akarhat tőlem egy illető. Még ha magyar jellegzetesség is lenne, megérteném, de mivel a lánynak akcentusa van, így szerintem én vagyok a hülye. Neve elhangzása után nyelvem hegyén sokáig ízlelgettem a kimondott vezetéknevet, s mivel eredetéről nem kellett aggódnom, inkább a lány és a saját anyanyelvemen válaszoltam, mindkettőnk életét megkönnyítve.
-McSouthernwood... Furcsa. Ismerős, de hirtelen nem, nem dereng semmi. De mégis miért? És honnan tudod a nevem?

Eljött a február nevezetesen annak is a 14. napja, Valentin nap. Ez a Szerelmesek dátuma. Ennek apropójából szembesül az ember az apró, ám annál kedvesebb és szívhez szólóbb meglepetésekkel.
Ahogy bárki elindul a kastélytól, ezekből a kis dolgokból a falu felé menet egyre többet és többet kap. Rózsaszín, fehér és vörös virágok övezik az utat. Ez már megadja az egész alaphangulatát. A kaputól szív alakú lufik lebegnek, egy bűbájnak köszönhetően nem szállnak el, hosszasan a Fő utczáig, ami szintén a szerelem színeibe öltözött. A tér egészen a lakósorig szintén ilyen pompás látványt nyújt. A kirakatok, a lámpák mind magukon viselik a jelképeket. Szerelmes gerlék képe van felragasztva egyik helyen, másikon a kis nyilas mosolyog vissza a járókelőkre. Na, igen ez az ő ünnepe. Most igazán tevékenyen telik majd biztosan neki ez a kis idő.
Az ekkor idelátogatókra akciók is várnak, amiket már az iskolában is plakátok hirdetnek. Az Ajándékboltban minden kis csecsebecse, amik igazán aranyos ajándékok egy barátnak, a párunknak vagy esetleg kedvenc tanárunknak, ára kedvező. De a többi helyen sem tétlenkednek ilyenkor.
Valentin napi menü vár minden kedves odalátogatót. A falu étterme egy egész menüsort állított össze a szerelmesek kedvéért, a ház ajánlata: előételként tejszínes eperkrémleves, főételnek narancsos lazac, desszertnek pedig szív alakú, pehely könnyű málnakrémmel töltött macaron. A cukrászda is kedveskedik különféle szív alakú édességekkel, amik csokiból, vagy marcipánból készültek.
Ám van egy kedves kis hely, amit külön ki kell, hogy emeljünk. A kis tavacska. Ez most igazán a gerlepároknak szól. Tökéletes hely egy kis romantikázáshoz és a kellemes időtöltéshez. Díszítését nézve rózsaszirmok hevernek mindenhol. Az úriemberek segítését szolgálja, hogy néhány nem szúró tüskéjű rózsabokor is helyet kapott, amiről büntetlenül szakítható egy szál a Kedvesüknek. Ha közelebb érnek, láthatják, hogy több kis hattyú alakú, hófehér színű és rózsaszín szalaggal díszített csónak várakozik arra, hogy egy kis közös lazításra elcsónakáztassa a fiatalokat. Mindig akad egy szabad az újonnan érkező párok számára.

Samanta

A lány odanyújtotta nekem a kezében szorongatott papírost. Nézésem elárulta, hogy még mindig furcsálltam a szituációt. Elmerengtem gondolataimban. Ritkán esik meg valakivel, hogy sétája közben megállítja őt egy diáklány. Legalábbis ahonnan én jöttem, ott ez nem módi, aztán hogy a magyaroknál mi a szokás... De ha a lány is angol származású, egy McSouthernwood, akkor végképp nem értettem.
De milyen kicsi is a világ! Árgus tekintettel fürkésztem végig a levélke minden egyes sorait. Államat vakargatva hümmögtem párat, egy mély sóhajtás után pedig megráztam a fejem. Lehet, hogy álomnak gondoltam az egészet. Bizarr egy jelenés, hogy mellbevágó sorokat olvas az ember, mindezt persze tökéletesen váratlanul. De mindegy is, már megszoktam azt a sok hirtelen jelenést. Ilyen a felnőttek világa, Thomas...
Samantha felé bólintottam egyet, hogy az olvasás végét tudtára adjam. Ezek után indulatosan visszatoltam neki a levelet, bár arcomról hangulatom nem tükröződött. Az olyan kifejezéstelenül pompázott, mint egy sivár fal. A lány mintájára zsebem mélyére süllyesztettem mindkét kezem, nekidőltem a híd korlátjának.
- Megtaláltál. - dörmögtem - Szóval Sarah a vér szerinti testvéred? Ismertem őt, együtt jártunk a Roxfortba. Mi újság vele ... a levélben leírtakat leszámítva? Te sem tudod, hogy mi ez az egész? - fintorodtam el utolsó kérdésemkor, hiszen ebből nem sok derül ki. Miféle problémáról van szó? Börtön? Mibe keveredett az egykori ismerősöm? És miért pont engem keresett fel?
Néhány pillanatra mindkét szemem behunytam, próbálva a múltra koncentrálni. Bármennyire is igyekeztem azonban, nem tudtam felidézni semmi olyan eseményt, ami magyarázatot adna a jelenre. Nem volt semmi komoly kalandunk, nem voltunk szerelmesek, nincs semmi reális ok arra, hogy ennyi év után váratlanul felkeressen. Persze sok minden nyugtalanít még. Honnan tudja, hogy Bogolyfalvára jöttem? Talán a szüleimnek írt először, s onnan irányították át Magyarországra. De ha ez valami sötét és piszkos ügy lesz, akkor Reynoldslét ide vagy oda, nem segítek neki!

Mivel új vagyok, elindultam felfedező útra és megtaláltam ezt a gyönyörű helyet, elsőre meg tetszett. El is döntöttem; ide sokat fogok járni, de most csak körbe sétálnom, utána visszamegyek a szobámba, piheni.
Jó volt a séta, szép ez a hely gondolom, még sok hely van, ahol el lehet rejtőzni,  pont nekem való, már imádom.

Barbi
Egy napsütéses márciusi délután

A Turulokat villámgyors meccsen intéztük el a legutóbbi bajnoki fordulóban, így kaptunk egy kis szünetet. Legalább lehetőségem nyílt, hogy behozzam az iskolai elmaradásaimat. Viszont sokáig a tespedést se bírtam, máris hiányzott a mozgás. Ki is használtam az egyik napsütéses délutánt, hogy kocogjak kicsit. Volt egy bejáratott útvonalam, a kastélytól a bogolyfalvi kis tavacskáig és vissza szoktam futni, most is ez terveztem be. Az idő csalós volt, ugyan sütött a nap, de még nem volt nagy ereje, hűvös volt a levegő. Szerencsére a melegítőm alatt jól felöltöztem, sapkát is húztam.
A kocogás mindig segített, hogy rendezzem a gondolataimat. Rendkívül feldobott, hogy visszatérhettem a kviddicspályára. Végigpörgettem az eddigi meccseim kulcsmomentumait, próbáltam visszaemlékezni a hibáimra, mi lett volna a jó megoldás. Az önelemzés sokat segít, de persze ehhez kellő önkritikára is szükség van. Nem mindenki akarja észrevenni a saját hibáit, kijavítani meg még kevesebben próbálják meg, pedig az igazi profi mentalitás ebben rejlik. Persze sok olyan kviddicsjátékos is van, akiknek egyszerűen a szellemi képességeik nem teszik lehetővé, hogy átlássák a saját játékukat, ők alávetik magukat a külső utasításoknak, vagy ösztönből cselekszenek. Én gondolkodó játékosoknak tartottam magam, nem csak fizikailag, de elméletben is felkészült voltam. Tehetséggel is megáldott a sors, de inkább a szorgalmamnak köszönhettem, hogy magasra jutottam. Későn kezdtem el a kviddicset, még később kerültem profi csapathoz. A mai fiatalok ezt már el sem tudnák képzelni, ők már tizenévesen a csúcsra akarnak jutni, kicsit talán türelmetlenek is. A kiégés veszélyével nem számolnak. Egy tizenöt-húsz éves pályafutás csak keveseknek adatik meg, részint a játék sajátos jellegéből fakadóan, részint az emberi teljesítőképesség korlátai miatt. Úgy tartják, hogy huszonnégy és huszonnyolc éves kor között lehet kihozni magunkból a maximumot. Nekem pont ez az időszak maradt ki, de mindent elkövettem, hogy túl a harmincon is magas szintű játékkal rukkoljak elő.      

Markovits.

Szinte észrevétlenül telt el a tanév azon része, amit már én is itt töltöttem. A tanulás mellett sok időm maradt magamra és minden másra, ez pedig eléggé szokatlan volt nekem. Kicsit nehézkes volt visszaszokni szülőfalumba, leginkább a nyugodtsága miatt. Megszoktam a nagyvárosbeli életet, de mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai is. Bogolyfalva olyan nyugodt, hogy néha már muszáj elugranom egy zajosabb, élettel telibb helyre. Ez általában Párizs, azon belül pedig a kedvenc kávézóm.
Egyébként a múltkor találtam egy nagyon tetszetős kis kertfélét az iskolában. Szökőkút meg nyugalom, a padon kellemesen el lehet ücsörögni leginkább jó időben. Kissé késve, de jön a tavasz, amit már szeretek kihasználni, és több időt töltök a levegőn.
Semmi kedvem nem volt felcaplatni az előbb említett helyre, úgyhogy új célom a kis tavacska volt. Ráérősen ittam indulás előtt egy cappuccinot, és még rejtvényt is fejtettem közben. Félbehagytam, helyette nekiestem az öltözködésnek és egyebeknek, majd türkizkék cicanadrágban és fekete hosszított felsőben írtam be a helyes szócskát, ami fogmosás közben jutott eszembe. Indulás előtt cipőt húztam, meg egy denevérujjas pulcsiba is beleugrottam. Sajnálatos módon az az idő várat még magára, amikor már elég egy ujjatlant felkapni.
Jókedvűen sétáltam át a tavacskához. A madarak már be nem fogták volna semmi pénzért a csőrüket, és az emberek is megsokasodtak ahhoz képest, hogy februárban milyen kihaltak volt minden a korcsolyapályán kívül.
Az első körnél tartottam a kis úton, amikor is megpillantottam az egyetlen tanáromat, aki képes volt vizsgát kiírni. Pedig simán átugorhattam volna az első évet, ha nincs Markovits meg az ő reptanvizsgája.
Azért mérget nem vettem volna rá, hogy tisztán látom, ráfogtam volna a Napra, hogy a szemebe sütött és ezért tévesztettem el. Ahogy viszont közelebb került, megbizonyosodtam róla, hogy őt aztán már nem tudnám eltéveszteni még ha akarnám se. Mosolyogva intettem oda neki, hátha észrevesz.

Barbi

Markovits.

Pulcsim zsebe elég volt ahhoz, hogy az ujjaim ne fázzanak. Azért azt hittem mikor elindultam otthonról, hogy valamivel jobb idő lesz. Eléggé kiszámíthatatlan, szeszélyes az időjárás mostanság.
Istvánnak integettem, de az a gyogyós elment mellettem. Mintha nem vettem volna észre, hogy csak szórakozik. De nem tudtam rá haragudni, olyan aranyosan nevetett. Odafordultam hozzá, szemeimet megforgatva mosolyodtam el. Viszonoztam a már jól megszokott puszit, bár így a vizsga után kissé furcsa volt a tanáromat puszilgatni nyilvános helyen.
- Barom - éppen hogy valamennyi erővel beleütöttem a mellkasába. Sosem tudok vele úgy viselkedni, ahogy másokkal, az idegenekkel. Valamiért mindig egy picit előbújik a kislány, aki nem hogy visszavágna, hagyja annyiban amit ez a nagyra nőtt majom magyaráz.
- Én tökéletes voltam, te meg egy szemétláda - minden illemet félredobva öltöttem ki a nyelvem rá, annak ellenére, hogy már nem haragudtam a vizsgája miatt. Persze eleve nem volt miért, mindössze reménykedtem benne, hogy megúszom. - Egyébként jó kis vizsgát állítottál össze, nem mondom, gondolkoznom kellett.
Logikus, hogy vizsgaírás közben az ember gondolkodik... Azt hiszem ilyenkor tűnik fel, hogy a magyart hanyagoltam hosszú ideig, amikor visszagondolva rá, amit egy-két másodperccel korábban mondtam, eléggé furcsán hangzik, és rájövök, nem pont így akartam mondani.
A vizsgatémát elhagyva olyan kérdést tett fel, amire csak felvont szemöldökkel, mosolyogva tudtam reagálni.
- Na ne, nem semmi! Még nem is hallottam, gratulálok - elismerően bólintottam. Marki mindig is ügyes kviddicsező volt, és még ennyi idő után is milyen jól megy neki. Biztos odáig vannak érte az elsős gólyák az iskolában.
- Megünnepeltétek? - sejtettem, hogy nem vásott ki belőle a bulizós énje, de ki tudja, lehet, hogy eddig még nem volt alkalma rá, hogy koccintson a góljaira.

Barbi

Úgy éreztem Barbin, hogy kicsit távolságtartó velem, mikor puszit adott. Lehet, hogy a tanár-diák kapcsolat miatt feszélyezve érezte magát, de hát most nem az iskolában voltunk. Aztán amikor tréfásan mellkason ütött, megnyugodtam, hogy nincs itt semmi baj. Elkaptam a derekánál fogva, néhány másodpercig el se engedtem, ez volt a természetese védekezési reakcióm az ütésével szemben, de a közelsége is jól esett.
- Barom, szemétláda? Egyre szebb lesz. Hát ezt érdemlem? - vontam kérdőre Barbit nevetve. Még mindig tudott kislányosan viselkedni, és ilyenkor a régi szép idők nosztalgikus hangulatát hozta elő bennem.  
Valójában már nem volt a lánynak kifogása a vizsga miatt, utólag egy jó kis agytornának értékelte, amit elég érdekesen fogalmazott meg, de értettem a mondandója lényegét.
- Örülök, hogy lehiggadtál. Pedig számítottam rá, hogy ki kell engeszteljelek. - eresztettem el egy csalfa mosolyt. Több ötletem is lett volna, hogy Barbi kedvében járjak, de persze úgy, hogy azért én se járjak rosszul.
- Nem hallottál róla? - egy kicsit elkenődtem, pont Barbinak szerettem volna a leginkább imponálni, senki más rajongása nem számított volna annyit, mint az övé. A Warriorsnál is sokszor extra motivációt jelentett, hogy a pálya mellett tudhattam, mint az egyik leglelkesebb szurkolónkat.
- Kösz a gratulációt. Igazán kijöhetnél a következő meccsemre, sokat jelentene nekem. - talán még egy kicsit meg is sértődtem, hogy nem hallott a kiváló teljesítményemről, de persze ezt igyekeztem nem kimutatni, inkább a csalódottság hangja szólt belőlem, amikor megköszöntem a gratulációt. Egyúttal azonban felvetettem, hogy tekintse meg a Bikák következő mérkőzését. Tulajdonképpen most már én voltam az, aki ilyenformán kiengesztelést igényelt.    
Ugyan volt egy kis ünneplés a csapattal, de korántsem volt akkora, mint amilyeneket Barbi annak idején megtapasztalhatott. Még nem éreztem annyira stabilnak a helyemet, hogy három meccs után nagyon duhajkodni merjek. De annyira nem is hiányzott, már nem voltam a pillanatnak élő huszonéves.
- Egy kis szolid ünneplés volt, de semmi extra. - részletekbe nem mentem bele. Ha valakivel, akkor Barbival biztosan szívesen megünnepeltem volna durvábban is az eddig sikeresnek mondható visszatérésemet. De valamiért ezt a gondolatomat mégse osztottam meg vele. Lehet, hogy megijedtem az elutasítástól?    

Mina


A tavasz egy olyan hónap, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Mindenki talál benne valami apró örömöt, valami inspiráló mozzanatot, ami miatt egyszerűen nem hiányozhat az évből. Sokakat hallottam már, hogy azt mondják, utálom a telet, mert túl hideg, vagy a nyarat, mert túl száraz, esetleg az őszt, amiért túl esős és szürke, de azt, hogy valaki a tavaszt utálja...lehetetlen! Én személy szerint kifejezetten szeretem. Csicsergő madarak, rügyező fák, egyszerűen életre kel a természet és ez bennem is mindig megmozgat valamit. Az egyetlen, amit nem szeretek benne, hogy túl sablonos és engem is azzá tesz. Például ma azzal az eltökélt szándékkal pattantam ki az ágyból, hogy márpedig nekem hatalmas mosollyal az arcomon kell sétálni menjek a napsütésben, ami annyira, de annyira átlagos ilyenkor, dehát mit lehet tenni az effajta kísértések ellen?
Gyorsan felkaptam az első tavaszi ruhám, ami a kezembe akadt, mert ha itt a szép idő, ki kell használni, hogy hordhatok szoknyát, viszont nem akartam megfázni sem, ezért egy bokacsizmát és egy kiskabátot is felkaptam magamra. A hajammal nem törődtem sokat, mert lefoglalt a naplóm utáni kutatás és szerencsére meg is találtam 5 perc intenzív keresés után. Mint kiderült az éjjeli szekrényem felső fiókjában volt, azaz a helyén. De magamból kiindulva az volt az utolsó hely ahol megnéztem, mert sosem teszek semmit vissza oda, ahova való, de ezek szerint kivételesen rendes voltam. Valahonnan kerítettem egy pennát és tintát is, és megkerestem Zoé pórázát, majd a kis kölyköt is előkerítettem a szoba egyik kis zugából, ahol épp Dóra a felfedezőt játszott. Furcsa egy kis kutyus ez, mert szinte semmitől sem fél és mindenre kíváncsi és nagyon a szívemhez nőtt, pedig a "táskakutyák" nem a kedvenceim, sőt a Yorkshire terriereket kifejezetten utáltam. De Zoé valahogy más... Ő olyan kis eleven és szeretni való. Miután engedelmesen kivárta, hogy pórázra kössem az ölembe kaptam, és elindultam kapu felé. Nem akartam, hogy a kis eb körmei kopogjanak a kövön, ezért csak a parkban tettem le a földre, és ki is csatoltam a pórázt, hogy kedvére szaladgálhasson. Nem tudtam, hova készülök, csak mentem az orrom után, egészen a faluig, amikor is eszembe jutott egy kedves kis hely, a kis tó. Kifejezetten ilyen időre találták kis. Mikor odaértem, kerestem egy kényelmesnek tűnő követ, a táskámat magam mellé tettem, és szememmel megkerestem Zoét, aki természetesen már a vízzel ismerkedett. Lehunytam a szemeim, és egyszerűen csak élveztem a napsütést.

Bogárkám ♥
04.17. 15:02