*A Roxfortban is gyakran lopta a napot, de akkor mindig szólt szobatársainak, hogy a tanerőknek hazudjanak valamit. Mivel itt egyetlen egy barija sincsen, ez nem történt meg. Sőt, Isobel úgy döntött neki nincs is szüksége barátokra, csak egy éjszakás partnerekre. Persze azért háztársaival együtt néha elmegy szabályt hágni, de ennyi, nem tervez mást. Mire valamelyik kis cicababával összebratyizna, addigra elballag a suliból, nem látja sok értelmét a barátság kötésnek. Ő irgalmatlanul tud haverkodni, mindegyikben talál valami hibát, ami arra ad okot, hogy egyetlenegy kis titkát se ossza meg az illetővel. Elvégre ő Miss Tökély, a pornéppel sosem állna le trécselni. Nem illik hozzá.
Sikerül meglógnia a kastélyból, így már kicsit lassabban szedi lépteit, arra nem is gondol, hogy az ablakból is megláthatja bárki, annyira nem fejlett a kis agyacskája. Sokszor nevezték szőkének, mert nem sok ész szorult a kis fejecskéjébe, nos... olyankor kijött belőle az állat és nem, itt nem a partyállatra kell gondolnunk. Rühelli, ha egy kis taknyos beszól neki, azonnal szétátkozza a fejét, vagy egyszerűen megveri. Nem éppen nőiesen viselkedik olyankor.
Lábai az erdő széléhez vezetik, pedig gyűlöli, ha magassarkúban kell járnia a füvön. Fenekét riszálja, pedig most senki sem figyeli, valahogy ez benne maradt. Egy faházat pillant meg. Mivel semmi kedve az erdőben járnia egyet, csak azért, hogy tönkre menjen a magassarkúja felmászik a lépcsőn és a házikóban marad. Nem tűnik túl biztonságosnak a hely, de már nem jön le onnan. Ha a lépcső még kibírta, akkor a háznak is keménynek kell lennie, fiatal ő még a halálhoz. Megáll az ajtóban és észre sem veszi az alakot a babzsákban, csak akkor néz oda, mikor meghallja a hangját. Egy pillanatra az gondolja egy csajjal van dolga, ám a hangjából kiderül: bizony, ő fiú, koreai. Azt mondják azoknak nagy a... khm, mindegy. Isobel közelebb sétál hozzá, majd alaposabban szemügyre veszi, fejét pedig oldalra dönti. A fiú magasabbnak tűnik és vékonynak, haja hosszú, ez nem igazán nyeri el tetszését, de vele is beéri.*
 - Nem akartam bemenni az óráimra, így ideszöktem. - *mondta az igazat Isobel, majd megvonta a lábát. Ilyenkor az emberek udvariasságból visszakérdeznek, nos... most pont nem ez történik. A lány elmosolyodik, majd feltesz egy másikat:*
 - Kényelmes az a babzsák? - *megáll a srác előtt, majd válaszát meg sem várva beleül a fiú ölébe úgy, hogy szemben legyen a háztársával. Egyik kezével végig simít a srác felsőtestén, majd kacéran a szemébe néz.* - Te kényelmesebb vagy.

Naomi

A lány végül észrevette őt, Avery pedig elvigyorodott a válaszát hallva.
- Világos, mint a nap - mondta, hiszen ő maga is éppen ezért volt a faházban. Úgy tűnt, ez az iskola sem más, mint a többi, itt is sokan lógnak, amikor csak tehetik, mert hát minek is tanulni? Persze az is igaz, hogy mióta rájött, hogy igenis hasznos és szórakoztató, a fiú mindig bement SVK órára, noha nem egészen az volt a célja, hogy a kivédést tanulja meg.
Most viszont pillanatok alatt másfelé terelődött a figyelme, lévén az igen csinos lányka közelebb sétált hozzá, és miután az igazgatóiban Avery hallotta, hogy hogyan beszél, már nem is igazán volt félreérthető a célozgatás. A fiú rögtön kapcsolt, és arcán újra megjelent egy félmosoly, miközben válaszolt.
- Elég kényelmes - azonban a lány rögtön tovább is ment, és máris Avery ölében kötött ki, akinek a legkisebb ellenvetése nem volt az eljárás ellen. A szemében valami sötétség villant, ahogy Naomi végigsimította a mellkasát, és közelebb hajolt hozzá, hogy úgy válaszoljon.
- Ó, igen? - kérdezte a lány szemébe nézve, miközben ujjaival végigsimított a lány arcán, a ajkain. - Szeretnéd kipróbálni, hogy mennyire is vagyok kényelmes valójában? - vonta fel a szemöldökét, sokatmondó tekintettel figyelve a másikat.
Kíváncsi volt, hogy vajon meddig is akar menni a lány, akinek őszintén szólva még a nevét sem tudta, de Avery nem volt semmi jónak az elrontója. Sőt, kifejezetten kezdte élvezni ezt a helyet, mert úgy tűnt, biztosított számára, hogy sose legyen egyedül. Még igazából akkor sem, amikor akar. De most nem ez volt a helyzet, egyáltalán nem akarta visszautasítani a hölgyike közeledését, főleg, ha ilyen szép kisasszonyról van szó.

Nem kell sok idő, mire Isobel észreveszi, hogy nem csak egyedül van a faházban, egy fiú ül az egyik babzsákban. Jól megnézi magának, mert első látásra azt hitte egy csajjal van dolga. Nos, azt nem bírta volna elviselni, gyűlöl a saját fajtájával szóba elegyedni, úgy gondolja a többi lány beképzelt tyúk és még sorolhatná. Visszatérve a sráchoz. Elég nőiesen néz ki, de valahogy ez most nem zavarja Isobelt, legfeljebb majd kér egy kis borravalót. Aztán egyszer csak jön a villanás: ráeszmél, hogy ezzel a gyerekkel már találkozott az igazgatói irodában, akkor éppen nem vele volt elfoglalva, pedig rá is eshetett volna a választása, valahogy Mihael jobban megfogta.
A srác kérdésére válaszol, de ő inkább más jellegűvel. Odatipeg elé és egy pillanatra jól is érzi magát, mert így sokkal nagyobb a fiúcskánál, aki körülbelül 14-15 éves lehet. Mondjuk Isobelt sosem zavarta kivel, mikor, hol és hogyan csinálja, bár ha az illető csúnya, akkor pénzt kért. Végül beül az ölébe, így már körülbelül egy szintre kerülnek. Isobel végig simít a srác felsőtestén, majd szemei a srác látószerveire tévednek. Tetszik neki a gyerek stílusa, rögtön mosolyra húzódnak ajkai, fehér tökéletes fogait is láthatja. Érzi a háztársa kezét az arcán, meleg, jó érzéssel tölti el. Nem lepődik meg, mikor a fiúcska közelebb hajol hozzá, ő is így tesz, ajkaik szinte már össze is érnek.
 - Hmmm... igen, azt hiszem. - elkapja a pofiját. - De előtte a nevedet áruld el, kérlek. - mondja, majd kényelmesebben helyezkedik el. Hajából kiszedi a csatokat, majd megrázza azt, már jobban is érzi magát. A kis tárgyakat leteszi a földre, aztán tekintete visszaszökik a srácra.
 - Engem Naominak hívnak. -
Érdekes. Ha a bemutatkozásról volt szó, akkor vagy az egész nevét árulta el, vagy az Isobelt mondta. Most miért Naomit? Ő maga sem tudja...

Naomi

Nahát, egyeseknek milyen elvárásai vannak... A lány ugyanis éppen a neve iránt érdeklődött, pedig elsőre úgy tűnt, hogy ez nem tartozik a prioritások közé. Bár lehet, hogy Avery csak magából indult ki, és ezért nem firtatta túlságosan, mert őt kevésbé érdekelte valakinek a neve, mint az, hogy mit tehet vele. Viszont nem akarta elrontani a lehetőségét, és inkább igyekezett a lány kedvére tenni, úgyhogy végül csak megszólalt.
- Avery vagyok - mosolygott, és beszéd közben megcirógatta ajkaival a lányét, aztán kedvtelve kezdte figyelni, hogy az kibontotta a haját. Tetszettek neki a hullámosan leomló tincsek, és az is, hogy a lány nem volt agyon sminkelve. Végül is logikus valahol, hogy az, akinek a férfiak is tetszenek, nincs oda a túl színes festékekért valakinek az arcán.
- Szervusz Naomi - mosolygott rá, immár hivatalossá téve a találkozást azzal, hogy köszöntötte a másikat. Persze ez csak játékos formaság volt, valami, amivel egy kicsit lehetett még húzni az időt, csak hogy minden izgalmasabbá váljon. De aztán Avery, aki nem a türelméről volt híres, már nem bírta tovább ezt a csendes várakozást, és inkább újra a lány arcára simította a kezét, hogy közelebb vonhassa magához.
Előre hajolt picit, és ajkaik összeértek, Avery pedig egy darabig csak puhán érintette a lányt, mielőtt hirtelen lépett volna, és elmélyítette a csókot. Nem sietett sehová, de éreztette az akaratát, amennyire csak durvaság nélkül lehetett, mielőtt még megszakította volna a csókot.
- Hanyadikos vagy, Naomi? - kérdezte a fejét egy picit félrebillentve, kíváncsian. Neki ugyan az ég világon semmi gondja nem volt az idősebb lányokkal, de azért a miheztartás végett mégsem ártana ezzel az infóval gazdagodni.

Marci <3
//OMG,de későn írok. O_O Ne haragudj! //

* Ma egészen ügyes volt, mert hamar végzett a leckével, és megkérte az anyukáját, hogy hadd menjen ki sétálni egyet a birtokra. Szerencsére nekik még nem kell olyan sokat tanulniuk, mint a bagolyköveseknek.  Az anyukája azt mondta, hogy sok a szigorú tanár, aki rengeteg házit ad fel, de szorgalmit is lehet megoldani sok-sok pontért. Nekik is lehet extra piros pontokért, sőt csillagokért készíteni ezt-azt. Köztük nincsen verseny, mint a nagyok között, pedig egy kicsit örülne neki. Magában mindig összehasonlítja a teljesítményét a többiekével, számolgatja a piros pontokat.
Felhúzta a játszós kabátját meg egy jó meleg melegítőt vett a kis tornacipellőjéhez. Nem engedik, hogy a tiszta, új ruhájában menjen csatangolni az udvarra, mert úgyis mindig összekoszolja magát. Pedig varázslók élnek itt, nem igaz, hogy nem tudják helyrehozni azt az egy-két, esetleg három sárfoltot.  Szóval felkapta a piszkolható ruháját, pöttyöst – ő mindig ott van vele, hiszen soha nem tudhatjuk, hogy mikor akad ideális pillanat a labdázásra. Kréta is állandóan van nála, mert hát hatalmas ez az udvar, annyi, de annyi helyen lehet rajzolgatni a kövekre. Volt olyan, hogy az út szélét jelző kövekre pingált vicces arcocskákat. Most is tervez ilyesmit, hozott kéket, pirosat és sárgát is a sima fehér mellé. Vigyorogva búcsúzik el anyukájától, akinek valami házas ügyet kell még intéznie sürgősen, még a prefektusokat is odahívta a szobájába.  A hóna alá kapja pöttyöst, úgy indul el a sötét folyosón. Amint távolabb ér egyből futásnak ered, miközben a labdáját már maga előtt pattogtatja. Ezt nagyon nem szabadna, megtiltották neki, hogy futkorásszon meg labdát dobáljon a kastélyban, de egy kicsit nem árthat. Itt úgysincs senki, nem sokan szeretnek a toronyban lakni, a váratlanul kinyíló ajtóktól sem kell félni, elég széles ez a folyosó.
Ahogy közeledik a bejárati csarnok iránya felé, egyre kevésbé futkározik, inkább szökdécselve halad – az itteni tömeg miatt a labdája biztos helyen, a kezében van. Nem szeretné, ha valamelyik prefektus vagy tanár elkapná, mert akkor szólnának az anyukájának, hogy rosszalkodik. Párszor megígérte már, hogy nem csinál ilyeneket, úgyhogy tényleg nem lenne jó, ha elkapnák. Az apukája bezzeg biztosan engedné, hogy futkározzon a folyosón- olyan hatalmasak és tágasak, mintha csak játékra tervezték volna őket.
Kilépve az iskola ajtaján nagyot szippant a friss levegőből, s páros lábbal ugrabugrál le azon a pár lépcsőfokon, ami még ott van. Útközben nem is gondolkodott rajta, hogy mit szeretne csinálni, ezért szétnéz a kastély udvarán, és eltűnődik, hogy mitévő legyen. Morfondírozás közben pattogtat egyet-kettőt pöttyösön- ha ököllel csap rá sokkal magasabbra ugrik. MEGVAAAAN! A faház falára fog mindenféle vicces dolgot irkálni a krétáival. Ráadásul a faházban lehet várasat játszani. Csillogó szemekkel indul meg az udvar túlsó végén álló házikó felé. Oda már nem nagyon szabadna mennie egyedül, de tudja az utat, nem lesz baj. Pihegve ér oda a korhadt fán álló tákolmányhoz.  Nehézkesen tud a labdájával felmászni, ezért úgy dönt, hogy csak feldobja azt. Nem járt túl nagy sikerrel, mert a piros játékszer azzal a mozdulattal visszagurult és lepottyant a földre. Felmordulva mászik vissza –az utolsó pár fokot már inkább csak ugorja. Újra kell terveznie a taktikáját, most már a karjában viszi pöttyöst, hogy az nehogy elszökjön. Lassan halad felfelé, mert nem szeretne leesni. Vivien sokszor esett le mindenhonnan, amikor ennyi idős volt. Azt mesélték, hogy mindig betörte a fejét, meg eltörte a csontjait.
Miután felért vidáman robog be a rozoga házikóba, amiben meglepetésére már van valaki. Még mindig furcsa neki a fiú vörös hajjal, nem hétköznapi módon váltott hajszínt.
Szia Marciii!
Csipogja széles vigyorral a képén, majd a fiúnak dobja pöttyöst.
Mit csinálsz itt? Van kedved rajzolni a falra?
Kérdi a zsebéből előkapva a krétáit. Mások is szoktak ide rajzolgatni meg írogatni, úgyhogy nekik is szabad.

Ágoston;;

Nem kellett sok idő hozzá, hogy döntésre jusson és megtalálja, amit keres, bár az is igaz, hogy szerencséje is van, ha nem lenne itt, lehet még kavargott volna kicsit és visszament volna a klubhelyiségbe. Mondjuk az sem biztos, hogy úgy nagyobb sikere lett volna, a nagyobbaktól nem tart kifejezetten, de azért nem szeret köztük átvágni a folyosókon, annyi embert meg még nem ismert meg itt léte alatt, hogy csapatosan ballaghassanak jobbra meg balra, így bekel érnie a könyve társaságával és azzal, hogy ma szerencséje van. Alapvetően nem olyan, aki megfutamodik az ismeretségtől, ezért nem is zavarja, hogy nincs egyedül. Ugyanis kis idő után ezt is felfedezi. Picit kellemetlenül érzi magát, hogy valószínűleg belezavar valaki idilli pihenésébe, vagy olyasmibe, szóval lesüti a szemeit egy percre, majd egy szép mosollyal az arcán, elkerülve az illetlenkedést köszön is hamar neki, miközben felé ér, hogy kezet nyújtson, mikor oda fordul.
- Ne haragudj. – Ezért képes volt kezet nyújtani? Megrázza a fejét, majd zavart mosollyal folytatja.
– …azaz szia, Luca vagyok. Nem tudtam, hogy van itt valaki, de ismerős vagy nekem, Navinés vagy, igaz?
Kedves és szelíd hangon szólt hozzá, bár picit zavart a helyzettől, és a kérdés a másik irányba is feltehető lenne, a hangja ettől függetlenül remegés és hasonló mentes. Nem szívbajos a kislány, de azért az illem azt diktálja neki, hogy nem rondítunk bele abba, ha más valakit várnak és kettesben akarnak maradni, vagy több embert várnak és többesben, de ezt nem kell ragozni, talán. Mielőtt még ideje lenne aggódni kezdeni a fiúnak, reagál a ténylegesen kimondott dolgokra is, mert hajlamos a gondolatokba veszni ilyenkor.
- Nem, vagyis nem tudom. Lehet, én vagyok rossz helyen. Vársz valakiket? Meert ha szeretnéd, szívesen elmegyek. – mondja, miközben szorongatja a könyvet, egyelőre toporog kicsit, de még választ kap, addig egy kényelmes babzsákfotelba ereszkedik, törökülésben, a könyvet az ölébe téve. Végigsimít a borítón és a mosolya szélesebbre húzódik, a kérdésdömping ilyenkor csak úgy kialakul és elindul belőle.
- Ismered Pán Péter meséjét? Szereted a mesekönyveket?

Luca

Az asszem velem egykorú, nálam alacsonyabb látogatómat [ ne kövezzetek meg, amiért eltulajdonítom ezen alkalom erejéig a faházat...] is meglepte, hogy itt vagyok. Úgy látszik ez ilyen kölcsönös meglepődés. Mákom van...
Előremeredtem, amikor még ő kért bocsánatot tőlem. Pár bamba pislogás és egy idétlen szemöldökráncolás után esett le, hogy mi is a helyzet. Eh, ez a kéznyújtás is bezavart, valahogy a lányokkal nem szoktam meg.
- Én kérek elnézést. - mosolyogtam magabiztosan, viszonozva gesztusát.
- Tudom, Téged szerintem a fél Navine ismer, akárcsak én! - bólintottam egy picit zavartan, elvégre prefektussal beszéltem, aki még a kviddicsben is nagy érdekeltségű lány. Ki tudja, talán ezért rezeltem be annyira? Simán elővenné a jelvényét, meglengetné előttem, s azzal a lendülettel ki is lennék téve a faházból, mint egy macska.
- Őőőh, ja, engem Ágostonnak hívnak. - köhögtem egyet, mielőtt a hangom remegni kezdett volna. Ökölbe szorítottam a kezeim és szerencsére el is múlt mindenféle izgalom. Sóhajtozni azért nem állok neki előtte, már bocs... Különben is, csak meglepődtem, vagy talán félek is a fent említett okok miatt? Mondjuk nem egy sztárral beszélek... Ahh, elég...
Odasétáltam a faház legközelebbi ablakához, ahonnan jó kilátás nyílik az idevezető útra. Sehol egy lélek jelenleg, talán valami távoli lármát hallottam, de ez hozzátartozik ahhoz, hogy itt egy rakás tinédzser tanul. Lehorgasztottam a fejem, s beletörődve abba, hogy a meghívott illető mégsem jött el, vagy esetleg késik, újra Luca felé fordultam, könyökkel az ablakpárkánynak támaszkodva.
- Azt hiszem nem várok senkit. Ugyanaz lesz, mint a múltkor. Közbejött valami, kapok egy baglyot, de az nem tudja hol vagyok, így elviszi a bagolyházba, és csak később tudom meg. Nem, nem szívatnak, nem erről van szó, tényleg van jó indok arra, hogy nem ér rá. Csak ilyenkor mindig elszomorodom egy picit - vigyorodtam el, állítva ennek teljesen az ellenkezőjét, de mindegy. Optimistán visszasétáltam az eredeti helyemre.
- Szóval most olvasni készülsz? Mert akkor meg nekem nem kéne zavarni téged.
Luca kényelmesen elhelyezkedett egy babzsákban. Én addig néma csendben álltam és néztem ki a fejemből, de amikor kérdezett, összefont karokkal egy kicsivel mögé guggoltam, hogy láthassam a könyvet, amiről szó van.
- Hogyne ismerném! Csomószor hallottam. Nem a kedvencem, de szerintem aranyos. Általában a húgomnak olvastam fel belőle esténként, azelőtt meg nekem olvasták fel a szüleim, vagy a bátyáim. A kastélyban nincs túl sok lehetőségem az olvasásra, a mesekönyvekre pláne. Miért, te még mindig ezeket olvasod? Hogyhogy, ha szabad kérdeznem? Azt hittem Te sokkal elfoglaltabb vagy annál, hogy ilyenekre is időt szakíts!
 

Ágoston;;

Némi riadalom van Lucában, mikor felfedezi a társaságát, de mint mindig, most is próbálja a legjobbat kihozni a helyzetből. Bár nem biztos, hogy az ügyetlenkedése, a ki zavar kit dologba való beleavatkozása és a letámadó bemutatkozása túlságosan előremozdította volna az ügyüket. Kedvesen mosolyog rá, miután kezet fogtak, majd kicsit oldottabban és bátrabban fogadja a bemutatkozását követő reakciót. A fél Navine? Ebbe eddig még bele se gondolt, mondjuk, sokan megbámulják, meg megállítják megkérdezni, hogy hogy is csinálja, de először veszi komolyabban a dolgot. Érdekes, hogy egyik-másik pozíció milyen nevet nem ad az embernek, pedig mikor jelentkezett és a hávé néni kinevezte nem gondolta volna, hogy ekkora súlya van.
- Tudod? Ez egyszerre hangzik megtisztelőnek és ijesztőnek. Én viszont nem ismerek annyi embert, mint a fél Navine, pedig rajta vagyok az ügyön!
Nevet fel egy kicsit, mindjárt másabb hangulatban van, mint mikor rádöbbent, hogy akár zavaró tényező is lehet a megjelenésével. Miközben beszél, birizgálja a szabad kezével kicsit a zsebét, nem, nem a jelvényt keresi, csokit húz elő onnan. Ideje lenne leállnia vele, most azonban nem is magának szedi elő, ami megint furcsaság. A fiú felé nyújtja a különleges darabot, nemrég fedezte fel a cukorkaboltban, minden harapásának olyan ízesítése van, amilyenre éppen a fogyasztója vágyik. Több oka is lehet, hogy átnyújtja ezt, amit érez, vagy amit lát…
- Ágoston? Az latin eredetű, igaz? Azt hiszem fenséget, vagy ilyesmit jelent. Te vagy az első Ágoston, akivel találkoztam!
Ez némileg feszültségoldó csacsogásnak is elmenne, még egy babzsák fotelt szemlélget ahova le fog ülni a könyvével együtt. Közben tekintetével a navinést követi végig, aki az egyik ablakhoz megy. Nagyokat pislogva figyeli, mire készül, kit keres vagy éppen mit. Valójában mióta belépett érzi a fiún, hogy valami nincs rendben, először az izgatottság szerűség, most meg olyan melankolikus, Merlinre már, ideje lenne inaktiválnia magát. Mióta kicsivel több felé kell koncentrálnia, sokkal nagyobb energiákat emészt fel benne, hogy irányítsa a képességét, de igyekszik. Ez a mai olvasás is erre szolgálna, de lehet, még jobban is jár.
- Ez teljesen érthető, nem mindig jó ám, ha elfojtod azt az érzést, érzelmet, ami valójában kikívánkozik. Átérzem mennyire lelombozó…
Igyekszik minél kevésbé tolakodóan mondani, bár ez már gyanúsan közelít ahhoz, hogy megint a magánszféráját feszegeti valakinek, gyorsan le is süti a szemeit, egy halvány mosoly kíséretében. Az utolsó mondatát meg nem feszegeti, nem fontos kifecsegni mire gondol pontosan. Még a fiú visszatért az eredeti helyére, már a nyitott könyvbe nézegetett bele Luca.  
- Annyiszor olvastam már, meg olvasták nekem, hogy könyv nélkül is menne. Igazából csak elfoglal. Meglepően szabad lett a mai napom, de programot nem terveztem be.  
Mikor mögé ért zavartan pillantott hátra majd betekintést engedett a könyvbe. Szépen hallgatta, amit mond, meg is örült, hogy ismeri, ebből azért már levonja, hogy nem olyannal van dolga, aki semmit nem konyít a mugli irodalomhoz, a mugli mesékhez.
- Vannak testvéreid? Az annyira szuper! Mennyi idősek? -  Kezd őszinte érdeklődésbe a válla felett a fiúra pillantva. – Ezeket is. Sokat segítenek abban, hogy érzelmileg ki tudjak kapcsolódni, elmerüljek egy külön világban, hogy könnyebben tudjam elviselni a dolgokat. Amolyan szellemi tréning. Mondjuk nem csak a könyvek, a zene is jó dolog.  
A konkrét miért-et ügyesen kerülte körbe, minél feltűnés mentesebben, nem szereti ijesztgetni az embereket a dolgaival, mert volt már olyan, aki rosszul fogadta. Őt meg az csak labilisabbá tenné. A bácsi, aki tanította mindig elmondta, hogy ügyesen és megfontoltan kell magunkat felfedni ahhoz, hogy ne érjen nagy csalódás. Ilyen irányba próbál Lucus is haladni.
- Ami azt illeti az is vagyok, ez egy kivételes nap, amin meg, mint látod, alig tudok mit kezdeni magammal!  
Egy kis huncut vigyor kúszik a szájára, na nem, Luca ma nem csinálhat felfordulást, sok lenne a hétre a jóból!  

Kertesi Hanga Ivett

Felhúzott szemöldökkel méregette a kissé düledező építményt - nem volt benne biztos, hogy nem-e roskad össze alatta, ha megkísérli a bejutást, de egy vállvonás kíséretében félretette aggályait, elvégre boszorka vagy mi a fene, valamit csak tud kezdeni a helyzettel, ha az előáll.
A lépcsők helyett azonban a fatörzset választotta létrául, ráfért a testmozgás, ugyanis a suliban csak kviddicsezni lehetett, semmi értelmes sport nem volt opció, úgyhogy ha az ember lánya nem talált ki magának elfoglaltságot, akkor igen könnyen eltunyulhatott. Nem mintha egyébként bármi tömegsportot bevállalt volna magának - sosem volt az a típus, aki csapatban jól működött, mindig is inkább a magányos farkas kategóriát bővítette. Így legalább csak magát hibáztathatta, ha valami nem úgy sikerült, ahogy azt szerette volna, és nem kellett számba vennie az emberi hülyeséget és inkompetenciát.
Könnyen megtalálta a megfelelő fogást az ágak között, de vigyázva lépett, hogy ne okozzon sérülést a növényben, így nem haladt túl gyorsan, de nem is sietett sehová. Lényegében egyáltalán nem volt dolga, főleg szombat esténként nem, és egyébként se venné észre senki, ha esetleg eltűnik néhány napra - amit gyakran meg is tett, mindenféle különösebb ok nélkül, inkább csak azért, mert adott volt a lehetőség, no meg mert zavarta a bezártság és a semmittevés az eddigi életvitele után.
Kicsit kifulladva érkezett meg a faházba, miután megtette antréját az ablakon keresztül, amelyet bár nem talált nyitva, egy jól irányzott rúgással orvosolta a problémát mindenféle fennakadás nélkül.
A berendezés láttán elhúzta a száját, kissé fintorogva méregetve az otthagyott hálózsákokat és babzsákokat, amelyekre esze ágában sem volt leülni, vagy lefeküdni - na vajon mi történhetett rajtuk a csillagfényes nyári éjszakákon a sok hormontúltengéses tinédzser között -, inkább a véseteket kezdte szemlélni, melyek közül a "Pityu, légy az enyém!" még igencsak szolidnak és decensnek számított.

Shania Nayar

Ő egy kicsivel előbb felfedezte a Faházat, és nem esett kétségbe a külseje láttán: nyilván varázslat tartja össze az erdőben megbúvó létesítményt. Az egyik babzsákon  szunyókált, mellette a földön kinyitva, fejjel lefelé ásítozó tankönyv. Az idegen hangokra riadt fel, félkómásan teintett az ablak felé: egy ismeretlen lány kapaszkodott fel, s különös módon nem a lépcsőt választotta, inkább a fa törzsén mászott fel.
Ivett ránézett a lányra: hosszú, fekete hajú, és úgy látszott, békés szándékkal jött, nem fogja őt kiebrudalni a házból.

- Szia! - köszönt az idegennek, de vissza is döntötte fejét a babzsákra. Aludni már nem aludt, viszont az a tömény, száraz információ jó hosszú időre kispadra állította, ami azt illeti. - Te ki vagy?
Szép lassacskán tért magához a tetőtől talpig melegítőbe bújt leányzó, akin még egy hatalmas kabát is elterült, takaró helyett.
A padlót körülötte díszítette még néhány tinta-rajzos pergamentekercs, és madzagok, amikkel leveleket szokott kedvenc iskola baglya, Homérosz lábához rögzíteni.

- Bocs a kisebb kupiért, és a modortalanságért. Kertesi Hanga Ivett, de inkább csak Ivi - mutatkozott be ő is, miután úgy-ahogy magához tért a tegnapi szunyókálásból.

Ivett

Villámgyorsan pördült meg, ahogy mozgolódást hall maga mögött - el sem hiszi, hogy ennyire figyelmetlen volt, és nem vette észre az egyik fotelben elterpeszkedő lányt -, és már pálcát is rántana, de a másik álmatag mozdulatai - és főként ártatlan szavai - megállítják a késztetésben, hogy meztelencsigává változtassa az ismeretlent. Ezt az átkot akkorra tartogatja, ha esetleg kibírhatatlanná válik a másik társasága, igaz, lehet könnyebb lenne a katasztrófa-megelőzést alkalmazni, de ezen az elven a kastély nagy részét megajándékozhatná valami hasonló bűbájjal.
Igaz, nem is annyira elvetendő ötlet.
 - A fogtündér - válaszolta némi szarkazmussal a hangjában, enyhe fintort mellékelve a kijelentés nyomán. Nem annyira szerette, ha valaki rögtön szeretné tudni a nevét-korát-anyját-apját-hajszálszámát, egyrészt mert az égvilágon semmi köze nem volt hozzá, másrészt meg minek, ha tíz percen belül úgyis elfelejtik egymást? Nem túl valószínű, hogy röpke faházi találkozásuk - ami mellesleg a legkevésbé sem volt akaratlagos randevú - valami kebelbaráti szintre tenné őket, ez esetben pedig név nélkül is remekül elboldogultak. Arról nem is szólva, hogy Shania kifejezetten büszkeségként élte meg, hogy az itt-tartózkodása óta csak egyetlen személynek kényszerült elárulni a nevét, és ez pont eggyel volt több, mint amennyivel meg akarta osztani.
Nem volt kifejezetten szociábilis egyén, na. Igaz, rendkívül erős képzelőerő kellett hozzá, hogy bármiféle tündérnek elmenjen - hosszú haján kívül nem sok nőiesség volt a megjelenésében, öltözködését és modorát tekintve főleg.
A lány szabadkozni kezdett a lakhatósági körülmények miatt, igaz, Shania nem annyira értette, miért. Még ha zavarná is a kupi, semmi köze hozzá, hogy a másik merre hányja a cuccait.
 - Engem ugyan nem zavar - vonta meg a vállát, ugyanis az esetek többségében körülötte is emberpróbáló lomhalmaz van, tök felesleges időpazarlás folyton pakolgatni meg takarítgatni.
Felvont szemöldökkel hallgatta a nevet - miközben elkönyvelte magában, hogy a magyarok nagy részének semmiféle kereke nincs ki, nemhogy mind a négy -, és mivel igen vizuális típus, meg is jelent lelki szemei előtt egy kis rózsaszín virágocskákkal tarkított rét. Pardon, nem lelki szemei előtt, az ő lelke sikoltozva követne öngyilkosságot a képzet nyomán, mondjuk inkább úgy, hogy a név hangzása valami hasonló gondolatot ébresztett benne...mint mondjuk a Hűvösvölgyi Napsugár, akiről fogalma sem volt, hogy kicsoda, csak a nevét kapta el a folyosón, vagy Saragob Kíra, akiről egy bogolyfalvi postaládáról értesült.
 - Őszinte részvétem - közölte végül, együttérző bólogatással támogatva az állítást.
 - Itt laksz? - tett fel ő is egy kérdést, végignézve a berendezésen, melynek nagy részét pillanatnyilag a lány által szétszórt cuccok tették ki, és mivel az meglehetősen álomittasan pislogott, valószínűleg épp késő délutáni sziesztájából verte fel Shania kéretlen - és hangos - belépője.

Shania

- Fogtündér? Nem egészen így szoktak feltűnni a filmekben - próbált viccelődni a kissé távolságtartó válaszra, pedig neki annyi is elég lett volna, ha szimplán nem mond semmit a másik. Bizony érti ő ám a szarkazmust, csakhogy nem veszi magára soha, elengedi a füle mellett. Legalább nem egyformák az emberek, és így nincs unalom.

- Oh, nem, csak kicsit kilógtam a kastélyból, túl csábítónak tűnt a bajkeverés ötlete. De végül ötlet nélkül maradtam, és inkább nekiláttam tanulni. Aztán alvás lett belőle. Hányadika van? - Naná, merthogy még csütörtökön bealudt a mágiatörténet-könyvvel a kezében, ami jelenleg a padlóval kötött szorosabb barátságot avagy ellenséges viszonyt.

Mivel szemlátomást a lány nem igazán tűnt társasági egyénnek, és nem úgy nézett ki, mint aki beszédes kedvében van.
- Engem nem annyira zavar a nevem - tette hozzá a részvétnyilvánítást illető mondatra válaszképpen. Az már csak hab volt a tortán, hogy egy pillanatra hirtelen merev lett tartása, szemeivel kitartóan nézett valahová a lány háta mögé, ami pár másodperc múlva vissza is állt eredeti állapotába.
- Bocsi, de nem rellonos vagy egész véletlenül?  - Ilyenkor hálát adott az apró megérzéseinek, ami jó emberismeretéből fakadt, meg sokszor a másik fél viselkedéséből próbált következtetni, általában jó eséllyel, noha nem mindig lett igaza.
Sőt, most viszont kifejezetten jól jött, hisz szófukar társaságától nem sokat remélt, ráadásul hangulatba sem volt épp jó formában, bár ez relatív, hogy ki mit tart "jó formának". Mondjuk a rellonosokról már kapott egy kis ízelítőt, nagyjából ki is alakult egy gyengécske képe róluk: nem túl barátságosak, inkább zárkózott egyének, leginkább az érdekük veheti őket. bár lehet, ez csak egy rögzülni készülő sztereotípia...  

Ivett

Nem-e? Nahát. A fogtündérek nem deszkás farmerben és gigantikus pulóverekben teszik jelenésüket, ajkukon némiképp megvető, de inkább csak érdektelen fintorral? Micsoda dolgok vannak!
 - Miért, a vérfarkasok olyanok, mint a filmekben? - tette fel a kérdést, bár nem biztos, hogy a lány látott már ilyen lényt, így talán összehasonlítási alapja sincs a témában, mindenesetre semmiféle gigantikus, ölelgetnivaló szőrgombócra nem kell gondolni a téma kapcsán, eziránt Shania kezeskedhetett.
 - Ne aggódj, a baj megtalál anélkül is, hogy különösebben keresni kezdenéd - vonta meg a vállát, és tényleg, ő maga sosem erőlködött, hogy mindenféle hülyeségbe keveredjen, mégis megtörtént. Bár lehet, csak az univerzum vette kihívásnak a tartózkodását, és ezért került mindig lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetbe.
 - Tizenhárom - válaszolta szemrebbenés nélkül, bár igazából nem volt semmi gyakorlati haszna a hazugságnak, csak jól esett, szórakoztatta.
Kifacsarodott világban élünk.
Pillantása követte a lányét, úgyhogy megszemlélte a földre esett szerencsétlen könyvet, ami a térképekből meg a ránézésre befogadott évszámmennyiségből ítélve vagy mugli, vagy mágiatöri lehetett. Nem a legizgalmasabb tárgy, de talán valamivel jobb bánásmódot érdemel szegény kötet.
Bár a fiatalabb lány azt állította, nem zavarja a neve, elég nehéz lett volna nem észrevenni, hogy ez nincs így - mozdulatai szinte kiabálták, hogy Shania oda figyeljen, ne pedig a szavaira.
 - Nem túl hiteles - jegyezte meg, figyelve Ivett nonverbális jelzéseit, amelyek pont az ellenkezőjét árulták el, mint amit állított, vagy legalábbis valami ezzel kapcsolatos, kellemetlen dologra utalt. Valószínűleg család, talán a szülők, de igazából Shaniát annyira nem kötötte le a téma, hogy mélyebben elgondolkozzon a dologról.
Hogy rellonos volna?
 - Á, dehogy - jegyezte meg, olyan hangsúllyal közölve a szavakat, hogy Ivett biztos lehetett benne, Shania az ellenkezőjét próbálja éreztetni. Nem volt különösebben nehéz megtippelni a lány házát - a hülye is látta, hogy kolerikus jellem -, bár tény, nincs az arcára írva, legfeljebb a kisugárzása lehet árulkodó, meg persze ha kinyitja a száját.
Nem volt egyébként határozottan ellenséges - az nem ilyen -, inkább csak kellőképpen távolságtartó, vagy közelségellenes, ha úgy jobban tetszik.

Shania

Na, ez a kérdés igencsak elgondolkodtatta őt, mivel még a büdös életben nem találkozott össze igazi vérfarkassal, de talán nem is igen vonzotta az ötlet, tekintve abból a filmmennyiségből, amit látott.
- Ha a Meyer-filmekhez hasonló nyáladzó ölebek, akkor inkább nem találkoznék velük - fintorgott, hacsak arra a borzalmas mugli gyártmányra gondolt. - Ezt már tapasztaltam egy párszor, nyugi.
Az említett dátum hallatán egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne nevessen.
 Még hogy tizenharmadika lenne? Oké, azt elismerhette, hogy lusta volt egyébként, mint a föld, de hogy ennyire elaludjon, az még sosem fordult vele elő. - Azt kétleném. Ennyire nem altató-erejű a mágiatörténet-tankönyv.

Időközben felkapta a vaskos kötetet, és szépen visszahelyezte az őz-barna kiránduló-táskájába, amit direkt az ilyen faházas-erdős-hálózsákos alkalmakra szereztetett be apjával.
- Mondjuk annyira nem hinném, hogy lényeges az idő, pár napig úgy is itt leszek, legalább is ez a szándékom - tette hozzá. A vérfarkas-kérdést pedig nem igazán értette, mondjuk igazság-tartalom van benne, mindenkiben máshogy élnek ezek a mitikus lények. Mondjuk ő leginkább egy vámpírral való találkozást került volna el a legszívesebben. Kissé megborzongott a vörös életnedűvel táplálkozó, élőhalott, emberarcú lényekre gondolva, de hamar el is hessegette gondolataiból a vérszívókat. Na, velük szeretett volna legkevésbé összeakadni ezek után már 99,9%-os biztossággal. A maradék 0,01% esély már nem rajta múlna, legalább is szerinte.
Gyorsan vissza is heveredett a babzsákra, innentől kezdve meg a lányra bízta, hogy egyáltalán mihez kezd vele. Mondjuk azt remélte, hogy hajmeresztő, testi épségre kockázatos balhé nem kerekedik, amíg a faházban tartózkodik.

Luca

- Nem is olyan nagy baj, hogy még nem ismersz annyit. - legyintettem zavartan - Gondolom sok minden hirtelen jött, váratlanul ért, így kell egy kis idő, hogy belerázódj. Én nekem sem volt egyszerű beilleszkedni. Teljesen talán még most sem sikerült... De a házamban jól érzem magam, mert tudom, hogy rájuk számíthatok. Szóval na! Ha megtanulod leküzdeni a félelmeid és mérlegelve rádöbbensz, hogy sokszor megéri kockáztatni, hogy közelebb kerülj másokhoz és barátságokat teremts, akkor... akkor az jó. Ez csak egy ilyen kis "tipp" féleség. - mutattam vigyorogva idézőjelet.
Sokszor nagyon okosnak akarok tűnni, az előadásmódomon azonban van még mit csiszolnom. A jó szándék vezérel. Kedvesnek akarok tűnni anélkül, hogy okoskodónak, kioktatónak, vagy belepofázónak bélyegeznének meg. Tudniillik ez sokszor megesett már, nemtom miért. A családom szerint állandóan jártatom a számat, és ez a sok felesleges beszéd az oka. Szerintem más.
Hirtelen nem nagyon tudtam többet mondani annál, mint amit produkáltam, de ez a tippféleség bőven vont volna maga után kiegészítéseket. Luca csokit vett elő. Elkerekedett szemekkel pislantottam a kezéhez, majd vettem át tőle a kincset. Minden egyéb megjegyzés nélkül felbontottam a csomagolást és majszolni kezdtem az általam még nem ismert ínyencséget, meg se fordult a fejemben, hogy esetleg ez egy csúf tréfa, netán szívatás része. Nem... Valami azt súgta, hogy bízhatok benne [És nem a jelvény volt az] és ez az érzés egy kiegyensúlyozott nyugodtsággal töltött el.
- Fini - motyogtam teli szájjal - Ilyet még nem is láttam, hol vetted?
A csoki hagyott egy kis nyomot az arcomon, de ezt akkor még nem vettem észre. Sajnos... Nagyon hálás voltam, hogy megkínált, nem is tudtam hirtelen hova tenni a fejemben. Az íze is mennyei volt, pont olyan, amilyennek gondoltam.
- Köszi, imádom az édességeket, teljesen el lehet varázsolni velük! Sajnos most semmi nincs nálam, amit viszont adhatnék... - tettem hozzá egy kicsit szomorkásabban, amikor kétségbeesetten kezdtem el matatni üres zsebeimben.
- Fú, ilyet ne kérdezz, nem tudom pontosan. Azt hiszem igen, anyuék valahogy így mondták. Jó nekem, ugye? De ezt honnan tudod? - mosolyodtam el, amikor a nevemre tért ki. Csupa meglepetés ez a lány... Tényleg nem ártana félnem tőle, mert a következő lépés még az alsógatyám színeinek a kibarkóbázását jelentené! Vannak ilyen emberek... Ő pedig különösen okosnak és tehetségesnek bizonyul, egy kis talpraesettséggel megfűszerezve. És íme, itt áll előttem egy mesekönyvet lapozgatni kész, fiatal leányzó, akiből senki nem nézné ki, hogy az ábrándozáson kívül másban is jeleskedik.  Kivétel én, meg még talán páran, akik tudják, hogy vannak ilyen emberek, de azért mi is meglepődhetünk néha. Így most tisztáznám, hogy semmi gondom a lánnyal, mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy butának és gyerekesnek hinném. Egyáltalán nem gondolom és nem is gondoltam annak, szóval aki mást hisz, annak letöröm a kezét.
Az ablaknál hallottakat csendben meghallgatom. Kicsit olyan ez, mintha kiönteném a lelkem valakinek. Jólesik, hogy hozzáértőnek bizonyul, hogy átérzést tanúsít és támogatni próbál. Főleg a mai nap apróbb csalódása után, hogy nem jött el az illető, akivel megbeszéltem valamit. Viszont egy dolgot nem értek... Mit fojtok el igazából? Mi kívánkozik ki? Hajj...
- Mármint? Nálam mi a gond? Mi kívánkozik ki? - ráncoltam össze a szemöldököm, miközben lassan visszafelé sétáltam és leguggoltam hozzá. Egy idő után azonban kényelmetlen kezdett lenni ez a pozíció, így egy árva babzsákfotelt toltam az övé mellé és lehuppantam rá. Kellemesen nyújthattam ki a lábam, tekintetemet pedig a faház deszkamennyezetére vehettem, ahogy összekulcsolt kezeim a mellkasomon pihentettem. Sóhajtottam párat, mert olyan jó volt ez így, ahogy volt. Ideális pillanat, hogy folytassam a beszélgetést. Mivel az én tervezett programomról már tudomást szerzett, [a meghiúsult találkozó] a testvér témával tartoztam.
- Van két bátyám és egy húgom. A legidősebb majdhogynem kirepült a családi fészekből, már egyetemista. Van egy nálam két évvel idősebb testvérem is, vele nagyon jó volt a viszonyom a kastélyba kerülésem előtt, sajnálom, hogy nem lehet itt. A húgom pedig alsó tagozatos kisdiák. Nagyon szeretem őket... Hiányoznak. Úgy néz ki, lassan beletörődöm ebbe a távolságos dologba. - halkultam el a hatás kedvéért - Neked persze könnyű, ahogy tudom, Ti itt vagytok egymásnak.
Nem szerettem volna sokáig lelógott orral ücsörögni itt, hiszen nem módszerem az önsajnáltatás. Én csak... őszinte szerettem volna lenni vele. Régóta keresek egy lelki társat. Picikét csalódott voltam, ez eredményezte a túlzott közvetlenséget és beszédességet, ami egyébként amúgy is jellemző.
- Ha már a zenét említetted, mely stílusokat kedveled a legjobban? Úgy hallgatnék most valami zenét... Vagy csak zenélnék...  Mennyire vagy képben a mugli dolgokkal?

Bakay Blanka

Sóhajtva összehúzom magamon vastag bőrkabátom. Körülnézek, miközben a levegő, mint lágy füst, jelenik meg előttem, majd eloszlik, mintha ott sem lett volna. Persze ez a jelenet meg-megismétlődik, amikor újra kifújom. Egyedül vagyok, nincs körülöttem senki sem. Jobb is így. Nem igazán érzem jól magam társaságban, főleg nem abban, ami nagy. Lassan zsebembe süllyesztem kezeimet, miközben indulok. Az avar megropog súlyom alatt, néha egy ág reccsen. Csak pár napja vagyok itt és azt hiszem, eltévedtem. Egy erdőben ez nem szerencsés, viszont élvezem, ha a természetben lehetek és ez az egyetlen társaság.
Hamarosan egy korhadt fába botlom. Felpillantok rá, majd az előttem álló lépcsőszerűségre. Még egyszer feltekintek, ezután elindulok. Egyelőre mindegynek tartom, hova vezet, vagy mi történik velem, csupán az a lényeg, hogy a szomorúság, amit a szívemben érzek, csillapodjon. Valami nagyon szúrja, és az idő múlásával - a mostanira, percekre, órákra értve, nem úgy a múlttól kezdve - egyre fokozódik. Már fáj, de nem ejtek kósza könnyeket. Nem engedhetem meg magamnak, ahogy azt sem, hogy más szomorúnak lásson, ha erre jár.
- Járna erre bárki is? - teszem fel hangosan a kérdést, tudván, hogy csak a madarak éneke lesz rá válaszom.

Sheela Lengrond
ruha

Felkapva kedvenc ruháit, Blanka neki indult az erdőnek. Pár napja meséltek neki valami faházról, ami nagyon jó hely, ha egyedül akar lenni az ember. A lány eddig akár hányszor próbált meg egyedül lenni, mindig megjelent valaki, akivel beszélgettek, aztán utána már köszönni sem köszönnek az embernek. Szóval ahogy elindult az erdő felé leesett neki, hogy igazából nemsokára mehet haza. Nemsokára itt a karácsony és a téli szünet, amit igazából nem is bán. Végre hazamehet. Kíváncsi, hogy mi fogja várni otthon. Igaz az öccsétől nemrégiben kapott egy baglyot, hogy már nagyon hiányzik neki a nővére és alig várja hogy hazajöjjön. De minden rendben és nagyon tetszik neki az iskola. Az öccse idén kezdte az első évfolyamot egy mugli iskolában. A szülei gondolkoztak is rajta, hogy esetleg ide költözhetnének Bogolyfalára, hogy ne kelljen olyan sokat utazni egy szem lányuknak, és így szemmel is tudnák tartani őt. De az ötlet végül is feledésbe merült.
Már látta a faházat, aminek lépcsőjén épp mászott fel valaki.
~Ennyit az egyedül létről. Bár remélhetőleg csak itt hagyott valamit és azért jött vissza.~ -gondolta és el is mosolyodott magán és a kedves gondolatain.
Az ajtón belépve meghallotta, ahogy a lány megkérdezte magát, hogy járna-e erre bárki is. Kapva az alkalmon Blanka válaszolt rá.
-Igen, sokan járnak ide. Főleg, aki ki akar kapcsolódni és egyedül akar lenni. Egyébként szia. Blanka vagyok.-Lehuppan a sarokba egy fotelba, törökülésbe vágja magát.- Téged hogy hívnak? És miért vagy itt?- Kérdezősködött azonnal.

Bakay Blanka

Meglepődök mégis, mikor egy lágy hang szól hozzám. Nem hittem volna, hogy bárki is válaszolna rá. Mielőtt követném az illet példáját, körbenézek. Egy faházhoz jutok, ami... Elég lepukkant, csodának tartom, ha nem omlik rám a kóceráj, ugyanakkor a bútorok többnyire modernek és úgy tűnik, használatban vannak. Egyik sem poros, s nincsenek elhanyagolva. Sóhajtozva ledobom magam vele szemben. A kérdésekre csak az ajkamat harapdálom. Hosszas percek után vagyok hajlandó választ adni rájuk. Hát, én egyedül akartam, de már.. mindegy.
- Sheela Lengrond - válaszolom halkan, kicsit tartózkodón - Egyedül akartam lenni, azonban mindig mindenki rám talál. Elég idegesítő - jegyzem meg rezzenéstelen arccal.

Sheela

A lány érdekes válaszát kicsit sértőnek vette Blanka és eszébe is jutott pár szép, kedves visszaszólás, de nem volt most olyan passzban, hogy kötekedjen, úgyhogy csak nyugodtan odadobott egy választ.
-Ismerős érzés. De ha már itt vagyunk akkor beszélgethetnénk, vagy valami.
Visszagondolt az öccsére. Olyan rég nem látta már azt a kis törpét. Sem a szüleit, és igazából mindenkit, akit ismert nagyon rég látott már. Hiányzott neki mindenki Siófokról. Mindenki. Még az idegesítő szomszéd néni is, aki mindig ordibált Blankával, amikor egy fokkal hangosabbra vette a zenét vagy valami hangosabb dolgot csinált a suttogásnál. Mire hazaér, a Balatonon már biztosan lehet korcsolyázni. Alig várja már, hogy felkaphassa koriját, kihívja a bandát és mehessenek korizni.
-Egyébként Rellonos vagyok és elsős. Te?-kérdezte meg illedelmesen a lányt.
Végigmérte a vele szemben ülő lányt. Nagyon hasonlított arra a lányra, akit ki nem állhat otthon. Legalábbis külsőre.
-Honnan jöttél? Olyan ismerős vagy nekem valahonnan.
Rágni kezdte a körmét. Pedig már annyiszor elmondták hogy nem jó az. De ha egyszer unatkozik, akkor nem tud mást csinálni. Ránézett a bal karján lévő órára. Délután fél egy. Még késő sincs, de már lassan elalszik. Nem tesz jót neki ez a sok tanulás.
~Haha. sok tanulás, persze.~ -mosolyog egyet.

Blanka

Igazából fene tudja csak, mi lenne a legjobb reakció jelen helyzetben. Ha tehetném, végig csak hallgatnék, csendes jellememhez híven, de a kérdéseivel mind úton válaszadásra késztet. Most is csak hosszú percek elteltével válaszolok, előtte pedig némán méregetm Blankát.
- Elsős, Navine - felelem szűkszavúan, majd folytatom - Londoni vagyok - ha elég figyelmes, hallhatja, hogy angol akcentussal beszélek. Mindkét szülőm vérbeli angol, akik bizony tudják ám, mi az élet, azonban én kimaradtam az övékből és a hanyagságuk miatt árvaházi dolgozók kezeibe kerültem. Már csak ezért sem vagyok boldog.
- Te honnan jössz? - kérdezem pusztán udvariasságból, azonban elég nehezen megy. Túlságosan idegen nekem ő.

Sheela

~Na hát ez a lány sem túl bőbeszédű. Bár lehet csak nincs jó passzban. Vagy igazából nem is érdekli őt Blanka, csak illedelmességre tanították.
-Siófokról jöttem. A Balatontól.
Blankát már nem igazán érdekli a lány. Úgy gondolja, hogy majd ha a lány kérdez, ő is fog. De most egyenlőre akkor üljenek csöndben, a saját gondolataikban. Blanka nincs hozzászokva, hogy nem rajongja őt mindenki körül, és nem kérdez tőle mindenki mindent. Na de most mindegy. Nem is tudja már, hogy miért is jött ide. Ja igen. Meg akarta nézni a helyet. Hát megnézte. Feláll a padlóról és körbesétál. Valószínűleg a lány most hülyének tartja, de nem érdekli. Próbál keresni valamit, amivel feldobhatja ezt az unalmas napot. Kinéz az ablakon. Mindenféle madarakat lát még mindig a nagy hideg ellenére is. Csúnya felhő közeledik északról.
-Esni fog. Vagy havazni. - mondja magában, de hangosan. Végül megrántja vállát. Nem igazán érdekli ez a tény. A hónak csak örül, az eső meg, hát az eső meg hadd essen, ha esni akar. Blanka kinyitja az ablakot és felmászik a rozoga ablakpárkányra. Innen elér egy vastagabb faágat, amire egy ugrásos, húzásos, akrobatikus és hiper-szuper mozdulattal fel is ül. Onnan átmászik a faház tetejére, remélve hogy az nem szakad be.  Leül a középére és a kis lyukakon belát  a lányhoz. Fentről nézi a lányt, hogy mit csinálhat most.

Blanka

A helyzet is-is. Nem vagyok jó passzban és a társaságnak sem örülök igazán, bár most igaz, hogy jobb együtt "szenvedni", mint magamba roskadva itt görnyedni. A végén előfordulhat, hogy utánam küldenek valakit, keressenek meg, na az végképp ne hiányzik!
 Éppen a következő lépést tervezgetem, hiszen nem mindegy, hogyan reagálok arra, amit mond, vagy tesz. Talán még hasznát veszem, vagy remekül elszórakozhatok azzal, hogy az érzéseit manipulálom. "Remek" tulajdonságaimhoz tartozik ez is, akárcsak a visszafogottság, a visszahúzódottság és a faarcúság. Sosem voltam teljesen jó kislány, ám rossznak sem vallanám magam. A kettő között állok.
A várost nem ismerem, abban sem vagyok biztos, hogy az. Azt hiszem náluk, így nálunk is másképp tanítanak mindent, beleértve a történelmet és a földrajzot...
- Az merre van? - kérdezem egy idő után, mikor kimászik az ablakon.Őrült, hogy ezt teszi. Rögtön fel is állok, ezután odavándorlok, hogy kinézzek. Lent nincs, akkor csak fent lehet. Miután sikerül levonnom a következtetést, egy kecses forgással kiugrom az ágra és a tetőre mászom egy cseppnyi félelem nélkül.
- Engem akartál volna kukkolni, eltaláltam? - kérdezem felvonva egyik barna szemöldököm - Egyébként szerintem havazni fog, amitől már most feláll a szőr a hátamon.

Sheela

Nem érti a lány viselkedését. Miért kell flegmáskodni?-teszi fel magában a kérdést.
Nem válaszol a lányra. Feláll a tetőről a lány vállának nekimenve saját vállával egy egyszerű ugrással visszamászik az ablakon. Visszapattan a fotelbe és simogatni kezdi a haját. A lányra ügyet sem vetve kiül a fölötte lévő másik ablak párkányára,  ahonnan tökéletes kilátás nyílik a kastélyra. Ahogy a köd folyamatosan ereszkedik le és lassan elborítja a kastélyt, egész félelmetessé válik. Szóval nagyon szép. Ha most itt lenne az öccse, már biztos végigmásztak volna az összes fán. De nincs itt. És egy jó darabig még nem is mászkálhatnak semmiféle fán. Nem fürödhetnek a Balatonban. De viszont korcsolyázhatnak rajta heteken belül. Nem tudta kiverni most az öccsét a fejéből. Nagyon felkavarta őt az a levél. Mióta itt van azóta nem írt neki még az öccse. Igaz, nem is tudott eddig írni. Most is látszott hogy egy két betűt nem ő írt még de igazán szép írása lesz neki. Szépen és szabályosan ír minden betűt. Olyan szépen kanyarintja a betűket, hogy csak na. Talán még Blanka sem írt már olyan korán ilyen szépen.
~A tehetség öröklődik~- Gondolja magában egy kedves vigyor mellett.
Egy madár száll el az arca előtt, amitől nagyon megijed így, hogy teljesen a gondolataiba volt merülve.

Blanka

Kicsit zavar, hogy nem válaszol a kérdése, ugyanakkor megértem. Nem fordítok felé elég figyelmet. Nem tudom miért, de kezd zavarni ez a némaság. Néha csak szomorúbbá tesz és most csak még rosszabbul érzem magam tőle. Rosszabbul, mint eddig bármikor. Bűntudat? Lelkiismeret furdalás, amiért nem ragadom meg  eléggé a lehetőséget és nem beszélgetek egy itt lévő diákkal? Lehet. Talán felsőbb éves, aki segíthet eligazodni, meg ki tudja... Ha leállok vele beszélgetni, kevésbé leszek magányos? Sok kérdés felmerül bennem az iskolával, a jövővel kapcsolatban, miértek folyamatos sorozata, amik közül egyikre sem tudom a választ. Észre sem veszem, hogy könnybe lábad a szemem, és egy le is gördül az arcomon. A fenébe! Elbambultam! Gyorsan letörlöm, mielőtt még észrevehetné, végül felállok és sóhajtozva odasétálok hozá. Meg akarom törni a csendet, kivételesen.
- Ők is menekülnek - jegyzem meg a madárkát elnézve - A tél lassan olyan, mint egy kutya. A nyakunkba liheg és mire észbe kapunk, a fejünkre nő. Ellep mindent a vakító fehérség, aztán az azok a karácsony dalok az utcákon, meg a sok dísz... - bírom az ünnepet, de a sok előkészülettől valahogy érdekesen hat. Nem vagyok kibékülve a díszekkel, az ajtómra akasztottakat is mindig leszedtem.
- Várod már azt az ünnepet? - kérdezem aztán kíváncsian, várva, mit felel.

Sheela

Blanka kicsit megörül, amikor a lány hozzászól. Kis önelégült mosoly tűnik fel a szája sarkában.
-Szeretem a telet-mondja mosolyogva, miközben a lányra néz.- Imádom a hideget, a havat a forrócsokit, a meleg teákat és az ablakból nézni a hulló havat. Ja és jégkorcsolyázni. Próbáltad már?-kérdezi tőle kedvesen, de még mindig a tájat bambulva. Érdekes, hogy a lány megmozdulásai és hozzászólásai percek alatt így megváltoztak.
-Igen, nagyon szeretem. Már alig várom hogy jöjjön és hazamehessek végre. Te? Szereted?-rámosolyog.
Blankának még ötlete sincs, mit ad a családjának karácsonyra ajándékba. De majd kitalálnak valamit az öccsével. Az öccsének pedig, hát igazából még azt sem tudja, de majd kitalál valamit. Az iskolában még nem nagyon találkozott senkivel, akinek ajándékot kellene vagy lehetne adnia.
-Egyébként otthon töltöd a karácsonyt? Vagy itt kell maradnod?-néz rá.

Blanka

Rögtön megváltozik minden, amikor változtatni kezdek a viselkedésemen. Csendes vagyok, remélem Blanka ezt megérti. Nem tudnék kitörni abból, ami az alapjellememhez tartozik, de ma, amíg itt vagyok, megpróbálok minél több mondatot kicsikarni magamból, már csak a mosolyáért is, ami kicsit dob az én kedvemen is.
- Én utálom, pedig télen születtem - vonok vállat, ezzel le is rendezve a meg nem történt "csatát", kérdéssorozatokat, bár pár percnyi gondolkodás után mégis megindoklom - Nem tetszik a rossz idő, az ünnep... De a korcsolyázás tényleg jó - dupla copfba kötött hajamban megragadom a gumikat és kihúzom, majd elrendezgetem a tincseket - Próbáltam, bár még nem megy olyan jól - válaszolom. Először mindig hátraestem, aztán némi gyakorlással eljutottam odáig, hogy csak egyszer törtem be az orromat  - véletlenül -, végül most ott tartok, hogy tudok rendesen körözni, bár még kissé ingatag a mozgásom.
Karácsony... sosem volt számomra világos, mi az értelme. Ha a család, akkor sosem fogom megtudni, milyen lehet átélni a boldogságot. Mindketten olyan emberek voltak, akiket a pénz érdekel. Kapzsik voltak, velem sosem foglalkoztak igazán. A dadákat kivéve elmondhatnám, hogy egyedül jutottam el idáig és mindig keserűség önt el, ha csak erre gondolok, vagy eszembe juttatják. Neki akaratán kívül sikerült. Lehorgasztom fejem, a sárga hajba valókat némán kabátzsebeimbe süllyesztve.

Ágoston;;

Erősen elgondolkozik a kicsilány azon, amiket Ágoston mond neki. Igyekszi nem görcsös lenni, meg tanulni azon hibákból, hogy magával rántson olyan embereket, akik cseppet sem vevők rá, vagy a dolgaira. Jó azért nem szokta magát alapból ráerőszakolni senkire, de még jobb tisztán látni magában, mielőtt ellenpéldát hoz a viselkedésére. Egyébként meg a fiú teljesen úgy beszél, mintha járatosabb lenne a dologban, ezért is engedi meg magának Luca, hogy bólintva vegye tudomásul, meg azt, hogy megfogadja. Legalábbis próbálja. A barátkozás és az ismerkedés mindig nehéz. A házában kedvesek az emberek, bár nem ismer sokat, mondjuk, akiket igen, azoktól tudja a többiekről, hogy ők sem esznek embert. Aztán vannak ugye eridonosok, ők tünemények, elég csak Ash-t vagy Emilyt említeni. A levitából még csak futólag futott össze bárkivel is, szóval elképzelése sincs, hogy a szóbeszéd szerinti tanulás foglalja le őket, vagy ennyire félnek ők is nyitni, mint ő az elején. A rellon pedig, az megint egy olyan ház, amiről nehéz beszélni. Több a tapasztalata itteniekkel, ellenben elég hullámzó is. Nehéz őket besorolnia, meg azt is nehéz eldöntenie, merje-e hangoztatni, hogy ismer ott valakit. A hallgatás néha jó, néha meg még hasznos is. De visszakanyarodva a jelenbe, a társaságához, még az idézőjeleket látva, elmosolyodik, ez egész cuki volt. Egyébként meg ilyenkor, mikor látja a másikon, hogy szükséges, meg neki is kényszere van rá, akkor jön a csoki! Az mindenre megoldás szokott lenni, ezért is jön elő ezzel. Megkínálja, szerencsére bátran fogadja el, aminek nagyon-nagyon örül.
- Igen, én is imádom. – kicsit kuncogva tér rá a többire már. – Hát, nemrég jöttek új édességek a nővérem és Emma boltjába, akkor fedeztem fel, nekem nagyon bejött!
A következőekben a hálálkodás, és az, hogy sajnálja, de nem tudja viszonozni, annyira aranyosan hangzik Luca számára, hogy kedve lenni megsimogatni a buksiját a háztársának, de nem vetemedik ilyenekre. Meg egyébként is miért tenné? Nem akar valami rossz benyomással indítani nála.
- Jajj, nem is kellene, mármint adnod bármit… Szeretem megosztani az édességet, így is túl sokat eszem. Nem tudom miért, de itt szoktam rá, az biztos!
Merné állítani teljes bizonyossággal, ha nem tudná, hogy régen is szerette, csak most nem figyelik annyira, mondjuk mióta a kviddics előlépett az életében korlátozottan fogyasztja ezeket a dolgokat, de elhagyni úgy sem fogja. Képes lesz ugyan ilyen ujjongó örömmel bemenni egy cukorkaboltba jó 50 év múlva is. De a gondolkozást megint a csacsogás váltja nála fel, és löki a feleslegesebbnél is feleslegesebb információkat, amiket erre vagy arra összekapott már, most pedig kényszeresen vágja témába. De meg kell hagyni, elég cukin adja elő, mert sok a lány, mégis van benne valami báj.
A mesekönyvet nézegetve és lapozgatva azt valahol megragadt két gondolat között. Egészen könnyen barátkozott itt eddig, aminek részben a közvetlensége az oka, de mi van akkor, ha ez egyszer sok lesz valakinek? Őszinte lány és a legnagyobb kritikákat saját magával szemben tudja megfogalmazni. Ha hibázik, beismeri, azok pedig, amikből egyedül nem tud kimászni, kifejezetten dühítik. Miért is kapcsolódik ide? Mert a mesekönyvek tanították, mármint arra, hogy az empátia önirányúságára is érdemes figyelni, mert az sem állapot, ha azért nincsenek sokan a barátai, mert önmaga szerint nem megfelelő X vagy éppen Y számára. Ellenben most, nagyszújú, felfedte a dolgait, hozott csokit és még sincs elkergetve, ettől egészen boldog lesz szinte pillanatok alatt. De a fiúra tekintve és érezve azt, amit, ne meg hallva, miket gondol, automatikus turkálásba kezd az életében tulajdonképpen. nem sokan díjazzák az ilyen tanácsadósdit, ezért is szégyelli el magát elég hamar.
- Szerintem lehet, hogy nincs olyan ember nagyon közel, akinek elmondhatnád, mert szerintem nem feltétlenül tanács vagy ilyesmi kell neked. Okos vagy… vagyis így gondolom, hozzá magad is.
Mosolyog is mellé, de ebbe jobb nem belepiszkálni alapon, most tényleg csak a szavaival segít. Legalábbis reméli, még mindig a könyvbe néz, de a testvérek témájánál inkább becsukja azt.
- Neki nincs ereje, vagy máshová jár? – Kezd bele elég szomorkásan, felvette kicsit magára a másik érzelmeit itt már, de valójában a sajátjai is benne vannak ebben, Benji miatt legfőképp. – Igen itt vannak, de nekem azért nagyon hiányzik a bátyám is. Tudod, ha párokba kéne minket szedni, az ikrek mindig összetartoztak, ahogy mi kisebbek is mindig sokat voltunk együtt. Mióta itt vagyok, azóta pedig nem is láttam.
Egyre lejjebb görbül a szájacskája, a könyvet félreteszi, és Ágoston felé fordul. Általában nem szoktak ennyire közvetlenek lenni az emberek, de a kérdés előzményeit nézve, nem lepődik meg. Picit tanácstalanabban, hogy mivel tudná felvidítani, de a kerekek már forognak és töri a fejét.
- Főleg a pergősebb, vidámabb számokat, de a komolyabbakat is, abból egy-kettőt el is tudok játszani. Tudod, fuvolázom kiskorom óta, és volt pár ilyen vizsgamunkám. Te is játszol valamin? Egyébként meg mugli körülményekből csöppentem ide, inkább az itteniekkel állok hadilábon.
Kezdi kicsit több beszéddel, mint ami megint elvárható az egyszerű kérdéstől, néha be nem áll a szája, de most inkább izgatott lett, mert érdekli a dolog, nagyon is. Sok olyan ember van itt állítólag, aki hozzá hasonlóan nem varázslós családból jön, mégsem látott eddig valami sokat. Bár lehet csak ő tájékozatlan.
- Van nálam egy pakli kártya, mééég múltkor…- Kicsit felkuncogva folytatja. – találtam valakinek a szobájában. Lehet vele jósolni, elvileg, de nem értek hozzá. Kipróbáljuk?

Sheela

-Pedig a korcsolyázás könnyű. Igaz, én már kiskorom óta sokat korcsolyázok, minden télen. Pont olyan helyen lakunk, ahol mindig lehet korizni, még akkor is ha enyhébb tél van.
~Hogy nem lehet szeretni azt a csodás ünnepet? Karácsony reggelén egyszerre nyitódik nálam és az öcsémnél az ajtó és a lépcső oldaláról ugrunk le és futunk a fa alá. Még én is, aki már jóval idősebb vagyok az öcsémnél. Bár valószínűnek sok rossz emlék köti őt ehhez az ünnephez.~ -Gondolkodik el Blanka.
Bemászik az ablakból és becsapja maga után. Ránéz az órájára. Még csak két órája van itt. Nem tud mit kérdezni a lánytól, úgyhogy inkább csak rámosolyog és lehuppan a fotelbe. Pár perc bambulás után az ajtóra pillant. Lassan mennie kellene, mert már unatkozik. Jó fej ez a lány, csak nem igazán van közös témájuk.
-Megharagudnál ha én most elmegyek? Vagy ha gondolod jöhetsz velem.-néz a lányra de válaszát nem várva meg felpattan a fotelből és az ajtó felé szökkel. Megáll az ajtóban és visszanéz az ajtóból. Várva, hogy mit válaszol a lány.

Blanka

- Én csak nemrég kezdtem el - felelem rá - Egyébként az jó lehet és nyugalmas - tanakodom el. Nekem sok nyugodt pillanatom volt eddigi éveim során, talán túl sok is. Mikor ráébredtem, hogy a szüleimet nem érdeklem igazán, valahogy nem tudtam már megbízni bennük és az a vidám gyerek maradni, aki egykor voltam. Élő energiabombaként száguldottam a nagy kertünkben, kezemben egy piros pettyes labdával, énekeltem, táncoltam... Mikor pedig anyuék azt mondogatták, mindig, dolgozni mennek, reménykedtem abban, hogy egy nap ez véget ér, hogy együtt lehetünk, mint egy igaz család, de végül nem gy lett. Örültem, amikor megkaptam a levelet az iskolától, s elhagyhattam azt a kastélyt, amit inkább tartottam a keserűségem börtönének, mint otthonnak. Otthon, család, chh! Karácsonykor biztosan sokan hazamennek majd, de én maradok. Nem szeretnék arról tudni, mi történik velük. Túl akarok lépni rajtuk, nem gondolni rájuk és foglalkozni azzal az új eséllyel, ami megadatott, viszont nem tudom, sikerül -e megfeledkeznem róluk. Elfelejteni sosem felejthetem el őket, de a fájó részeket talán sikerül magam mögött hagynom.
- Nem, én is jövök - mondom végül. Meguntam, hogy itt vagyok és nem örülök, ha pár óránál tovább kint vagyok. Egy idő után ez történik, no meg nem biztos, hogy visszatalálok egyedül. Bólogatva utánaeredek, majd kilépek az ajtón. Mögötte kullogva újra csak a gondolataimba temetkezem. Lehet, hogy nincs túl sok közös témánk, de még nem ismerem és ő sem engem. Lehet, hogy valójában több közös van bennünk, mint bárki gondolná.

Zora

 - Nem hiszem el, hogy soha nem jártál még itt.
Hitetlenkedve nevet fel, miközben körbejárja Zorát, majd mikor mellé ér a legnagyobb természetességgel fogja meg a kezét. Épp a faház felé sétálnak, nagy nyugalomban. Ráérnek, neki legalábbis nem kell sehová sem sietnie, úgy döntött, hogy a Navinesre szánja a ma délutánját.
Reggel korán kelt, még a nap sem volt fent, amikor elment futni, de most sokkal nagyobb távot tett meg, mint általában szokott, így elszámította az időt és lassan dél volt, mire visszaért. Gyorsan lement a konyhába, hogy szerezzen magának valami kaját. Teljesen fel volt dobódva. Rájött, hogy hiányzott neki a mozgás az életéből és mióta reggel elmegy futni azóta kevésbé ingadozó a hangulata, ez pedig bizakodásra adott okot, neki legalábbis mindenképp. Elvégezte a délutáni teendőit, a Navine felé. Csak az emlékeire hagyatkozhatott, nem volt keresnivalója a sárgák felé, csak remélni merte, hogy a klubhelyiség a két év alatt nem költözött el. Tovább tartott, mint remélte, de megtalálta, most már csak annyi volt a feladata, hogy türelmesen várjon, ami soha nem tartozott az erényei közé. Megnézte az óráját, cancogott egy sort, de Zora nem váratta meg sokáig, így már el is indulhattak arra a helyre, amit kinézett a mai találkozónak. A biztonság kedvéért most kabátot is vett, nem túl vastagot és azt is csak azért, hogy ha úgy adódna, odatudja adni a lánynak, aki szerény véleménye szerint mindig fel van öltözve ez pedig meggátolja abban, hogy alaposan megnézhesse.
 - Próbáltam olyan helyet keresni, ami távol van a kíváncsi tekintetektől, először az erdőre gondoltam, de nem akartam, hogy ott fagyoskodj.
Könnyedén megvonja a vállát. Igazi gavallér lesz belőle erre a néhány órára és csak reméli, hogy Zora pozitív hatása kihat a délutánra és nem válik komorrá és agresszívvé. Kisvártatva meg is érkeznek a Faházhoz, ő pedig előre engedni a lányt, azzal a nem is igazán titkolt szándékkal, hogy hátulról is bámulhassa.