Úgy tűnik a kis srác nagyon odavan a kísérletekért. Bizonyára oda lenne, meg vissza ha tudná, hogy egy élő áramgenerátor foglal helyet a társaságában odalenne, hiszen azért nem mindennapi az eset. De nem szoktam a beszélgetést ezzel kezdeni, sőt, inkább amennyire lehet titkolom a dolgot. Amíg a válasz várat magára végignézek rajta és megpróbálom kitalálni mennyi idős lehet, vagy melyik házba jár. A kora még a könnyebb tészta, nem lehet idősebb tizenhatnál, talán elsősnek vagy másodikosnak saccolnám. A ház viszont nehezebb, soha nem voltam ebbe valami jó, de a mozdulatai csak még inkább összezavarnak, így inkább abba is hagyom a találgatást, mielőtt túlságosan belebonyolódnék a saját gondolataimba és lemaradnák a válaszáról, amit kisvártatva meg is érkezik.
-  Köszi nem, nagyon félek a magasba, szóval valószínű, hogy elájulnék.
De szívesen megpróbálok leugrani, ha azt szeretnéd, hogy eldőljek, mint egy zsák krumpli, hogy utána kiskanállal kelljen felmeregetni a padlóról. Persze, ezt hangosan nem tenném hozzá, egy idegennek semmiképp, de olyan jól elszórakoztatnak a saját gondolataim, hogy viszonozom a mosolyát, majd a sárga papírra pillantok és lassan, de biztosan körvonalazódik bennem, mit szeretnék rajzolni. Az alkalmi beszélgetőpartnerem nem valami beszédes, így nem zavarja meg túlságosan az ihlet megérkeztét. Felemelem a grafitot és óvatos körvonalakkal kezdem meg a munkát. Ez egészen addig jól is megy, ami nem reagál a szőke fiúcska. A grafit megáll a kezemben és lassan nézek fel rá, miközben próbálom értelmezni az apró monológot. Először azt hiszem, a teljesen hülyének néz. Aztán lassan de biztosan élek a gyanúperrel, hogy csak viccelni szeretne. Mély levegőt veszek és elmosolyodom. Ilyennel azért nem szoktak csak úgy viccelni az emberek, de azt hiszem, nem egy hétköznapi gyerekkel van dolgom. Végignézem, ahogy helyet foglal, majd visszafordítom a tekintetemet a lapra, ezzel is nyerve néhány másodpercet, hogy tulajdonképpen erre mit lehetne reagálni.
-  Onnan azért ne próbáld meg, inkább ugrálj itt. És, hogy kérdésedre válaszoljak, nincs nálam kés.
Semmi fém tárgy. Még a vasgolyómat is az ágyamban hagytam, ami szinte mindig nálam szokott lenni. Az ujjaim lassan mozognak a pergamen fölött, lassan de biztosan alakulnak ki a részletek.
-  Új vagy itt? Mármint, most jöttél? Nem úgy nézel ki, mint aki járt már itt azelőtt. Esetleg felcsaptál mágiatesztelőnek?
Bizonytalan vagyok a kérdéseket illetően, mert a kíváncsiságomnak szinte semmi nem szab határt, de nem szeretnék unalmasnak sem tűnni.

Zoé

-  Köszi nem, nagyon félek a magasba, szóval valószínű, hogy elájulnék.
Nos... Akkor ezt a tervet itt és most elbuktam, a csaj nem lesz jó teszt alany. Persze ha nevetséges álmokat akarnék kergetni, akkor most jönne az a lépés hogy segítsünk szegénynek legyőzni a félelmét, de ekkora abszurditásokba azért ne ugorjunk.
- Hát... Végül is az eredményen nem változtat, ugyanott kötnél ki.
Közlöm végül, némi gondolkozás után, pár másodpercnyi késéssel. Vetek rá egy átható pillantást, de egyébként nem sok érzelmet mutatok. Hogy most poénkodni akartam, gúnyolódtam, vagy csak egy szimpla megállapítást tettem, azt döntse el ő. Én a magam részéről azt hiszem mindhármat alkalmaztam egyszerre, csak mert szeretem az összetett dolgokat.
A lánynál lévő cuccokból már kikövetkeztettem, hogy alapvetően rajzolási szándékokkal járt erre, csak éppenséggel itt talált engem, de úgy tűnik lassanként felülkerekedik ezen az apró zavaró tényezőn és elkezd alkotni. Egy kicsit kíváncsi vagyok rá, hogy mit rajzol, bár ezt nem szívesen ismerném el neki is. Mindig szeretem nézni mások alkotó munkáját és annak eredményét, mert ezek az élet apró csodái. Jelentéktelen dolgokat tudunk némi képzelőerővel és egy kis munka rááldozásával valami fontossá változtatni. Egyszerű, de ha mélyen belegondol az ember, mégis csodálatos folyamat ez.
- Ott nincs varázslat? Elég felelőtlenség... Ha ide tudtak tenni teljes logikátlanság hagyni, hogy onnan meg lazán röpdössön mindenki amerre lát. Amúgy helyes, hogy nincs késed. A házirendben tiltják.
Milyen kár... De én akkor is szerezni fogok, mert egyszerűen muszáj lesz kipróbálnom valamit. Érdekelnek a gyógyító mágiák mechanizmusai. Vajon milyen lehet az egyik alanyává válni? Tényleg el tudják tüntetni az összes nyomot? Kénytelen leszek majd a jövőben kideríteni.
- Igen, még csak pár napja, hogy itt vagyok. Családi dolgok miatt sajnos kicsit bele kellett csúsznom a tanévbe az érkezésemmel, de nem hiszem hogy ez problémát fog majd okozni.
Igazából nem tudom pontosan miért árulok el ennyi felesleges részletet egy idegennek, egyszerűen csak válaszolgatok neki, miközben a készülő alkotást figyelem. Rabul ejt, ahogy a vonalak sokasodnak és lassan egy képet alkotnak.
- Félvér vagyok és eddig muglik között éltem, szóval ez a környezet most ad némi újdonságot nekem. Itt volt már az ideje valami változatosságnak, kezdett untatni, hogy minden olyan egyszerű és logikus. És te? Feltételezem nem tegnap kaptál hírt a varázserődről...
Szavaim egykedvűek, közönyösség csendül ki belőlük, kivétel az utolsó mondatom, amelyet egy mosoly kísér. Egy pillanatig leveszem a szemem a készülő rajzról és a lány arcára irányítom a tekintetem, ha fölnéz, akkor rövid szemkontaktust létesítünk, de aztán visszatérek művéhez. Amennyiben zavarja, hogy megfigyelem az alkotó folyamatot, úgy is rám szól majd. Vagy nem, de akkor meg magára vessen.

Ágoston

- Ja, lehet - felelem, s közben végig mosolygok. - Bár szerintem nem fogok olyan sokat nőni, mert az anyám sem olyan nagyon magas. Nem is lesz gondod velünk. Legalábbis velem nem. De a többiektől.... Hát... Ki tudja - mondom, és ravasz tekintetére, szintúgy ravasz tekintettel válaszolok, majd elnevetem magam. Remélem nem veszi komolyan, és ő is tudja, hogy a rellonosoktól kell csak tartani. Meg amúgy is csak viccnek szántam.
- Öhm... Igen, legtöbbször, de nálunk általában egybeesik a cseresznye virágzás a tanév kezdetével, így annál nem, de van amikor az órát kinn a cseresznyefák alatt tartjuk - fejtem ki, és az utolsó mondatnál elmosolyodom. - Majd egyszer. Talán ha kijártuk a sulit. Biztos tetszene neked is.
Úgy látom ő nagyon odavan az ünnepekért. Ezt meg is tudom érteni, mert régen én is nagyon imádtam az ünnepeket.Na nem mintha most nem szeretném, csak már nem annyira mint régen.
- Hát azt nem tudom, de nagy valószínűséggel van. - mondom. - Hisz gondolj csak bele, Csernobilban is talán még máig is van egy kis sugárzás. Amúgy még egész kis koromban voltam ott, de szerintem már nem is fogok oda visszatérni - kicsit elhúztam a szám, mikor erről beszéltem, de aztán mikor bemutatkozott, a mosolyától nem is mosolyognom kellett.
- Éés, mióta vagy itt a suliban? Van már sok barátod? - kérdem, s beszédem végigkíséri egy - szerintem - kissé idióta mosoly

-  Szerintem a lényeg mindig a részletekben rejlik, tudom, hogy nem esnék le, de megrémít a magasság.
Rólam persze bármit lehet mondani, csak azt nem, hogy félős vagyok. Persze, ő a részletekről mit sem sejt, de ahogy elnézem, biztos odalenne azoktól a dolgoktól amikről én tudok. De erről senkinek nem beszélhetek, így beharapom az alsó ajkamat és folytatom a rajzolást, ezzel terelve el a saját gondolataimat.
-  Ha ott is lenne, a baglyok nem tudnának elrepülni, gondolj csak bele. Attól pedig, hogy a házirend tiltja, még nem biztos, hogy mindenki be is tartja a dolgot.
Sőt, legtöbben úgy vannak vele, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket. Véleményem szerint pedig egy pálca sokkal nagyobb sérüléseket tud okozni, mint egy kés, de inkább ezt sem részletezem, még a végén ötleteket adnék neki, abból pedig nem sülne ki semmi jó.
-  Szerintem ha kitartó vagy, akkor semmi sem lehetetlen, a vizsgaidőszak pedig odébb van, szóval ráérsz behozni a dolgot.
Elengedek egy aprócska mosolyt, de éppen csak egy pillanat erejéig amíg felnézek a papírból, aztán visszafordítom a tekintetemet a rajzomra és hallgatom a fiút. Nem zavar, hogy itt van, társaságkedvelő ember vagyok, még akkor is, ha ez első pillanatra nem látszik. Így nem fogom őt melegebb éghajlatra küldeni, majd elmegy, ha untatom.
-  Akkor ez mindent megmagyaráz. Én is muglik között nevelkedtem, sőt, sárvérű vagyok, ha élhetek ezzel a nem éppen pozitív kifejezéssel. De már itt vagyok egy ideje, mestertanonc vagyok, szóval lassan hat éve untatom itt a népet. De akkor, üdv itt, ahol semmi sem logikus.
Magamon érzem a tekintetét, így felpillantok, majd vissza a lapra, ahol egy farkas néz vissza rám, vicsorgó képpel, és elvadult tekintettel, ami annyira emberi és mégsem...Néhány végtelennek tűnő másodpercig bámulok a papírra, majd kitépem, összegyűröm és ledobom a fotel mellé.
-  És, mi az ami igazán érdekel? Találtál már magadnak barátokat? Voltál már órán?
Igyekszem elterelni a figyelmét a kis közjátékról, úgy, ahogyan a sajátomat is. Nem akarok arra gondolni, mi váltotta ki belőlem, hogy megint gondolkodás nélkül rajzolok ilyeneket, mert ha felizgatom magamat, akkor megint elhatalmasodik bennem az elektromosság.

Keiko

- A genetika több nemzedék távlatából is képes meglepetéseket okozni. Sosem tudhatod, hogy mit fogsz örökölni, főleg, ha van magyar rokonod is. Szóval ne izgulj... Legrosszabb esetben elviszitek a szabászatba és megcsinálják nektek, csak az egy kicsit drága. Esetleg még... - vakartam meg az állam - megpróbálhatnád pálcával méretre szabni, csak ahhoz jól kell tudni varázsolni. Engem ne kérj, én biztosan nem vállalkozom ilyesmikre! - nevettem.
Keiko utána elég sok dolgot mesélt. Örültem, hogy nem utasította el az esetleges jövőbeni japán körutazásomat. Ugyan nem sok esélyt látok rá, mert nem hiszem, hogy addig megőrizzük és kijavítjuk kapcsolatunkat annyira, hogy elmenjek vele úgy, hogy anya is elengedjen, de azért jólesett. Nagyon érdekes, amiket mesél. Máskor is kérdezgetek tőle Japánról, de egyelőre ennyi elég. Ne vegyen tolakodó, kíváncsiskodó embernek. Mondjuk utóbbiban nem tévedne.
- Néhány hete érkeztem - gondolkodtam el egy pillanatra a kérdésen, belebámulva a semmibe - És azóta is itt dekkolok. Azért picit később, mert felkészítettek az itteni életre. Eleinte még így is furcsa volt, de szépen fokozatosan bele fogok rázódni a varázsvilágba. Te aranyvérű vagy?
A barátos kérdésével igen lázba hozott, nem is nagyon tudtam mit válaszolni erre. Keresztbe tettem a lábaim és egy picit zavartan, hebegve, próbáltam válaszolni.
- Hogy a barátok? Jaaa! Itt sok a jó fej diák, bár egyikkel sem szoktam még annyira össze. Egyelőre csak puhatolózom, aztán meglátjuk. Ráérek, nem? Képzeld el, hogy az eddigi legjobb legjobb barátom most épp vadul készül a tusára, szóval egy ideig nem nagyon ér rá, de szurkolok neki és majd meglátogatom, ha tudom. És neked, Keiko?

Ágoston

- Hát, félig magyar vagyok - felelem nevetve. - Apám magyar - ebben az utolsó mondatban hangom elkomolyodik, és talán egy kis megvetést is lehet benne hallani. Ha jó a felfogóképessége, akkor ebből az egy mondatból rájöhet, hogy nem épp a legjobb a viszonyom az apámmal. -Hát igen, szerintem a szabó lesz a megoldás, van majd megkérek egy jó varázslót hogy segítsen, mert ha én csinálnám abból csak baj lenne - nevetek.
Örülök, hogy valaki érdeklődik az országom kultúrája iránt, és szeretne róla néhány dolgot megtanulni. Eddig még senki nem volt kíváncsi ennyire Japánra, de be kell vallanom, örülök is neki, nagyon, s érdeklődését egy mosollyal viszonzom.
- Szóval te nemrég tudtad meg, hogy varázsló vagy? - kérdem, egy kíváncsian. - én már 6 éves korom óta tudom magamról az igazságot. Nem, nem vagyok aranyvérű. Félvér vagyok. Apám varázsló, anyám mugli. És te? - Kicsit azért reménykedem abban, hogy nem aranyvér, mert a másodunokatesóim,akik aranyvérűek, és nagyon beképzeltek, meg kétszínűek. Bár biztos vannak kivételek, és ő kedvesnek tűnik, és nem hiszem hogy kétszínű lenne, mégha aranyvérű is.
Mikor a barátairól kérdezem, kicsit zavartnak látszik, de azért válaszol.
- Hát, nincsen olyan sok barátom - kicsit habozok a válaszadással, és remeg is a szám, miközben beszélek, amit valószínű, hogy ő is észrevett. - Az igaz, hogy már egy ideje itt vagyok, de az első pár héten nem igazán akartam senkivel sem barátkozni, csak azt akartam, hogy valahogy bírjam ki ezt a pár évet. - mondom, egy félmosollyal kísérve.
- Ésúgy mit szeretsz szabadidődben csinálni? - kérdezek rá, mert engem nagyon érdekelnek az ilyen dolgok. Talán még az is kiderül, hogy vám közös pontunk.

Keiko

---

- Nem csíped apud? - pislogtam döbbenten. Nem is tudom, a hangjából ez jött le. Talán nem akar félig magyar, félig japán lenni, inkább lenne teljes egészében japán. Sokszor vannak megérzéseim, ami az elején elég furcsa volt, már-már ijesztő, de aztán megbékéltem vele. Legtöbbször bejön, szóval tuti jó móka.
- Én szeretem a szüleimet. - motyogtam lesütött szemekkel, mert csak úgy volt tiszta a lelkiismeretem, ha ezt rögvest megjegyzem a lánynak.
Utána jött egy olyan kérdés, ami... Hé, mindig ezzel jönnek? Azt hiszem ez lassan olyan téma lesz, mint a focimeccs vagy a legújabb Playstation játék. Kellemetlen érzés mindenkinek elmondani, mert olyan érzés, mintha egy macska lennék és mindenki azt kérdezné, milyen fajtájú vagyok. Na ne!
- Nemrég, nemrég... Passz, fél éve talán. De tudod, valamit mindig is éreztem. Csak azt hittem, hogy csak képzelgek vagy valami. Klassz dolog ez az egész kastély, de otthon is szívesen lennék. A szüleim muglik, csak azért vagyok itt, hogy megtanuljam kezelni a varázserőmet. Eddig nem annyira ment... A testvéreimnek sincs varázsereje, talán még a húgomban van meg ez a képesség, de ez már csak reménykedés...
Picit mindig elszomorít vagy éppen elgondolkodtat, ha ilyenről kérdeznek. Utána néhány percig általában elcsendesedem. Így tettem most is. Szemeim a távoli messzeségbe meresztettem. Nem tudtam hirtelen, melyik égtáj felé nézek, de azt reméltem talán arra, amerre most a családom van.
- Ugyan már, Keiko! Nem rossz itt lenni, biztos találsz majd barátokat. Elég sokat fogunk itt rohadni, szóval használjuk ki! - mosolyogtam - Mindig jó, ha vannak barátaid.
- Én, szabadidőmben? Rajzolok, énekelek, gitározom, kajakozom, olvasok, tesóimmal játszom, kirándulok, futok, úszom, zenét hallgatok, gépezem. A kastélyban meg lógok, barátkozom vagy tanulok. És tee?

Ágoston

- Hát nem igazán, vagyis csak az a bajom vele, hogy sokszor olyan elutasító szokott lenni velem szemben, mintha nem is a lánya lennék. Meg neki a munka fontosabb mint én.- felelem, de többet nem is mondok, mert igazából nincs is mit mondanom erről a témáról.
- Anyámat én is szeretem, csak apámmal vannak gondjaim. - mondom, és rávigyorgok Ágostonra, mert azért jó érzés, hogy vannak olyanok akiknek nincs gondjuk a szüleikkel. Végighallgatom, amit mond, s ebből le is esik, hogy sárvérű. Talán valami rosszat kérdeztem? Csak szólt volna, hogy ha zavarja őt a kérdés. Biztos csak valamin gondolkozik,és nem én bántottam meg. Remélem.
- Igen valóban jó a suli, erre én s rájöttem, bár csak az utóbbi időben. Barátaim azok vannak, és tényleg jobb ha nem egyedül vagyunk. - mosolygok rá.
Hű, milyen sokmindent csinál szabadidejében. Mondjuk neki biztos több volt mint nekem, mert neki nem kellett a képességét fejleszteni nap mint nap. Nekem azzal ment el az összes időm, így szórakozásra sok nem jutott.
- Nahát, én annyi mindent nem csinálok szabadidőmben, csak rajzolok, zenélek, írok, olvasok. És persze a kastélyán ugyanazokat, amiket te is. - felelem egy mosoly kíséretében.
Ezek után még egy ideig elbeszélgetünk, de mivel már kezd későre járni, így mindketten elmegyünk a saját házunk felé. Így utólag belegondolva jobb is, hogy nem voltam egyedül, és valakivel tudtam beszélgetni.

Inedra

Az erkélyre tartottam egy kis friss levegőt szívni, mert a kastély dohos, poros levegőjéből már rég elegem volt. Imádok a levegőn lenni, és nem szeretem az időt pocsékolni, ezért általában a levegő szívásához egy társat is keresek, akit megismerhetek úgy igazán. Erre a célra általában lányokat választok. A folyosón egy levitás harmadikos lányt láttam.
-Szia! Engem Zsoltnak hívnak. Te vagy Inedra?-
Párszor már láttam a DÖK tagot a folyosókon. Hallottam egy párszor róla, de nem ismerem. Úgyhogy őt választottam ismerkedő társnak. Az erkélyre indultam, és elhatároztam, hogy Inedrát magammal hívnám.
-Van kedved jönni  az erkélyre? Beszélgetnénk, ismerkednénk, mert érdekelsz.-
Remélem, hogy velem jön, mert a folyosókon nem nagyon láttam más lányt, sőt fiúkat sem. Ha úgy dönt, hogy elkísér, akkor átkarolom a derekát, és kérdezgetem.
-Hova tartottál?-
Mosolyogva figyelek az érdekes lányra. Kíváncsi vagyok rá, mivel elég csinos. Ráadásul szőke, ami nekem nagyon tetszik.
-Hogy megy a tanulás? Milyen órákra jársz? Tetszenek ezek?-
Végig mosolygok rá.
-Melyik a kedvenc tantárgyad?-
Ezek a témák nem érdekelnek. Őszintén, egy kicsit sem, de a lány annál inkább. Próbálom titokban tartani érdeklődés mentességem, és tudom, hogy ez sikerülni fog nekem.
-Szeretsz az erkélyen lenni? A természetben?
Ez a téma annál inkább érdekel. A beszélgetés ideje alatt végig mosolygok, és élvezem a pillanatot.

Zsolt, a Hódító

Megint egyedül lófrált a folyosón, az ő kis könyvével, és nem csinált semmit csak olvasott, és néha körülnézett, hogy ne menjen neki senkinek és semminek. Legutóbb is mikor ezt csinálta, kis híján betört az orra egy oszlopnak és egy csúszós pacának köszönhetően. Unta már, azt, hogy mindenkivel jó pofizzon, úgy érezte ideje kilépni a mintakamasz képéből, és végre lázadni egy kicsit. De sajnos ehhez sosem volt elég bátorsága.
Nagy merengése közepette, egy háztársa szólította meg, akit látásból ismert, néha köszöntek is egymásnak, de még soha nem beszélgettek.
-Szia, örülök, éééés...igen, én vagyok Inedra, de légyszi szólíts csak Nedrának, olyan hosszú nevem van, és tök béna. - és már megint azt csinálja, már megint csak beszél beszél, és senkit nem érdekel amit fecseg.
-Ööö...kedvem az van. Felőlem mehetünk, ezt a könyvet már úgyis unom. - Fogta és beletette a könyvet a táskájába, de hirtelen megállt a mozdulatban és kikerekedtek a szemei.
- Hékás, nem nyúlka-piszka. - és fogta Zsolt kezét, s mintha valami koszos kendő lenne, két ujjal visszaszolgáltatta a gazdájának. - Ez maradjon csak a helyén. - mosolygott a fiúra, kissé kínosan.
Így kezdtek el sétálni egymás mellett, s szinte mentőkérdésként hangzott a fiú kérdése.
-Nos eredetileg nem tartottam sehova, csak úgy lébecoltam erre-arra. - ez sajnos igaz is volt, a lánynak sosem volt semmi konkrét célja. És miközben elindultak, Zsolt újabb kérdéseket tett fel, immár úgy, hogy fél méter volt köztük a távolság.
- Hát már most szedem össze a jegyzeteim a leendő vizsgákra, nem akarok megbukni még egyszer, mert az előzőnél sajnos ez történt..de csak betegség miatt, úgyhogy annyira nem baj. - már megint fecseg, sosem tudja befogni a száját, és ezt sajnos ő is tudja magáról. - Hát egyébként most szerencsére nincs sok tantárgyam, mert jelenleg nincs rá túl sok időm, és kedvencem sincs, bár állítólag a bájitalkotyvasztáshoz értek. És te? Neked van kedvenc vagy ilyesmi?
Időközben oda is értek az Erkélyhez, és Zsolt továbbra is mosolyogva hallgatja a lány zagyválását.
- Nos, ha tehetném állandóan kint lennék. Némiképp még ez az erkély is zavar, mert jobb szeretek a fűben ülni, mint egy betonpárkányon. Te szeretsz kint lenni? - kérdezi Inedra mosolyogva, és nem érti, hogy a fiú mosolya miért kezd egyre elviselhetetlenebb és bárgyúbb lenni.

Zoé

- Pedig úgy tudom vannak itt sokkal ijesztőbb dolgok is, mint a magasság - mosolyodok el. - De megértelek. Én a rémálmaimban celeb vagyok és sikítozó lányok tömege vesz körül, akik nem hagynak békén. Borzalmas...
Elfintorodok, hogy feltegyem a pontot az i-re és tökéletes beleéléssel zárjam szavaimat. Lehet tippelni, vajon a bolondját járatom-e a lánnyal vagy sem, de holt biztosra senki se tudná megmondani. Legalábbis aki először fut belém, az nem, szóval most rajta áll, magára veszi-e a hallottakat, nevet rajtuk, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja az egészet. Kíváncsi vagyok mit választ. Mindenesetre arcomról csak teljes komolyságot olvashat le. Csak semmi vicc, a félelemeken nincs mit röhögni... Legfeljebb az én idióta agyszüleményeim adhatnak okot. Vagy mégis igazat mondtam?
- Pont ezért fogok tudni szerezni majd egyet.
Biccentek a késes dologra,a baglyos témát hanyagolva. Ezek szerint a varázslat azokat a madarakat se engedi át... Ezernyi kérdés tombol a fejemben, de visszafojtom a vágyat, hogy akár csak egyet is kiengedjek, hisz a végén még totális hülyének nézne. Bolondnak tarthatnak, de az agyi fogyatékosságot nem vállalom fel, az már határozottan sértő. Inkább kitalálom magamtól a dolgokat, vagy olvasok róluk, hisz a válaszokat úgy is megtudhatom.
- Én is így kalkuláltam. Csak az a rész kellemetlen, hogy akik év elején jöttek a mugli világból, azok mostanra már teljesen beleszoktak ebbe az életmódba, nekem viszont még kész csoda ez a hely. Ha rendesen jöttem volna, talán nem lógnék ki annyira a tömegből... Már megint. De ez van. A következményeket vállalni kell, és lássuk be, ez korántsem a világ vége.
Egy játékos mosoly jelenik meg az arcomon, hisz remekül mulatok a saját poénjaimon, akár értékelik mások, akár nem. Én vagyok önmagam személyes humoristája, szóval nincs itt gond. Legfeljebb hogy kicsit sokat beszélek ma délután, de a lány viszonylag kellemes és érdekes társaságot nyújt, szóval foghatjuk erre, meg a mostanában nem túl sűrűn akadó társaságomra a dolgot. Újnak lenni nem egyszerű. Cambridge-ben megvoltak az emberek, akikkel eltársaloghattam ezzel kielégítve alapvető emberi igényeimet. Itt ez még határozottan nincs meg.
- Akkor ismered az újdonság varázsát. Vannak még dolgok, amik megtudnak lepni, vagy már annyira otthonosan mozogsz, mintha közéjük születtél volna?
Mondhatnám, hogy találó megfogalmazás a "semmi sem logikus", de azzal a saját elveimet tipornám porba. A lánnyal inkább nem kezdek kötekedni ezúttal, miszerint a logika továbbra is köztünk jár, csupán az alapszabályok változtak meg, és egy olyan játékot játszani, ahol nem tudod melyik lépés lehetséges és melyik nem... Nos lássuk be, nehéz.
- Leginkább: minden. De egyébként a bájitaltan például kifejezetten vonzó. Hasonlít a kémiára, csak kicsit extrémebb és ez tetszik. Barátok... Nos az nem igazán az én műfajom.
Eresztek meg egy mosolyt, melyen látszik, hogy a téma kissé kínosan érint. Lesütöm a szemem, pont az összegyűrt papírt célba véve, majd egy hirtelen mozdulattal odanyúlok és felkapom. Persze csak ha a rajz alkotója nem szól közbe. Kihajtogatom a lapot, a farkas vicsorgó képébe bámulok, majd tőlem szokatlan kedvességgel nézek föl a lányra.
- Az alkotó munkát értékelni kell. Szépen rajzolsz, szóval ha te nem tudod megfelelően díjazni a művet, hát megteszem én. Az enyém lehet?
Talán furcsa lehet a reakcióm, de apám mindig arra nevelt, hogy még ha rossz is amit alkottam, nem felesleges, és értékeljem, tanuljak belőle. Akkor értelmet nyer és a kudarc érzete is elhalványul. Azt mondta, ezt a gondolkodás módot anyám hozta az életünkbe és amikor kicsi voltam, mindig ő bátorított engem. Nem emlékszem rá, de a dolog belém ivódott. Nem akarom hagyni a rajzott egy egyszerű papírgalacsinként végződni, amit ottfelejtenek az erkélyen. Egyszer majd lejár az ideje, de ne ilyen hamar.

Egy pillanatig úgy nézek rá, mintha a Marsról jött volna. Találkoztam már olyan emberrel akinek igencsak helyén volt a magabiztossága, de ez kicsit meglepett. Nem tudtam, hogy vajon komolyan mondja-e, vagy csak viccel velem. Néhány másodpercig döbbentem néztem az arcát, majd zavartan elmosolyodtam. Nem igazán tudom, hogy kellene helyén kezelni az ilyen dolgot, de csak reménykedni tudtam benne, hogy viccelt. A késes dologra inkább is reagálok semmit. Ha annyira próbálkozni akar, akkor csak rajta. Én nem fogom megakadályozni, hiszen pontosan tudom, milyen az amikor valaki idecsöppen. Minden új neki, mindent megakar tapasztalni a lehető legrövidebb idő alatt. Én ugyan nem voltam ennyire vakmerő, de követtem el hasonló dolgokat, ki hibáztatná érte?
  - Hidd el, semmiről nem vagy lemaradva, legalábbis szerintem. Ide mindig érkeznek új diákok, szinte minden korosztályból. És sokan vannak, akiknek ezek a dolgok újak, szóval ne aggódj.
A diákok jönnek-mennek. Furcsa, hiszen a mugli iskolákban azért annyira nem divat, hogy valaki év közben állít be, hogy sziasztok ide fogok járni, de ha jobban belegondolunk, nem is lehetetlen.
  - Otthonosan mozgok, mondhatnám, hogy semmi nem lep meg, de akkor hazudnék. Sokat olvastam például a vélákról, tudtam, hogy szépek, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire. Pedig az egyik tanárnő is negyedvéla, ráadásul az faluban is lakik egy félvéla. Aztán vannak pyromágusok és melodimágusok, animágusok is. Vannak viszont olyanok is, akiknek az erejét nem lehet kategorizálni. Nem mindenki csak 'egyszerű' varázsló.
Elharapom a mondat végét, nem akartam ezzel senki degradálni, viszont így visszagondolva egy kissé lenézőnek hat. Főleg azért, mert én sem vagyok az átlag közé sorolható. Zavaromban a gyűrött lap után nézek, a grafitot forgatom az ujjaim között, nem is gondolva arra, mennyire össze fogom még kenni magamat vele.
  - Mi bajod van a barátokkal? Itt azért nem árt, ha beszerzel néhányat, nagy ez a kastély és az ember könnyen magányos lesz egy ekkora helyen, hiába van körülvéve annyi emberrel. Persze, én ezt nem tudhatom, soha életemben nem voltam egyedül. Egy iker egyik fele vagyok.
Az utolsó mondat később csúszik ki. De úgy voltam vele, hogyha már járatom a számat, ne hagyjam parlagon heverni szegény gyereket, aki bizonyára nem érti, hogy minek és miért beszélek ennyit.
  - Hát, ha szeretnéd..de szívesen rajzolok neked másikat, az nem lett olyan jó.
Nyelek egyet, összepréselem az ajkaimat és a gyűrött lap felé fordítom a tekintetemet, ismét. Nem akartam túl nagy figyelmet szenteltetni neki, de ezek szerint a viselkedésemmel pont az ellenkező hatást értem el.

Zoé

Magamban jót mulatok a lány arckifejezésén, amit a hülye poénom vált ki reakcióként. Nos igen, talán ez egy picit erős volt, bár annyira azért nem esik messze a valóságtól. Valóban rühellnék celeb lenni, de eddig még szerencsére elkerülték az álmaimat az ilyen agyszülemények. Végül nincs sértődés, vagy beszólás a diáktársam részéről így egyszerűen csak tovább csúszunk a beszélgetés további témáira. Ha még fogunk találkozni kénytelen lesz hozzászokni az ilyen megnyilvánulásokhoz, mert én bizony nem változom meg senki kedvéért sem.
- Furcsa.
Kommentálom a tényt, hogy itt össze-vissza áramlanak a diákok kedvük szerint a tanév szakaszaitól függetlenül. De azért megnyugtató tudni ezt, így máris kicsit kevésbé érzem zavarónak, hogy hátrahőkölök az ijedtségtől ha egy szellem lebben ki a falból elém. Persze ha bárki kérdezi, akkor csak utat adtam neki...
- Itt vannak vélák?
A meglepődés most először ül ki az arcomra és szemeimben némi kíváncsiság, talán izgatottság csillan fel. Amióta találkoztam ennek a fajnak a nevével, azóta kíváncsi vagyok milyenek azok a lények, akik állítólagosan természetfeletti szépségek és ha akarják lazán elcsavarják bármelyik hímnemű fejét. Hihetetlen hogy mennyi abszurd dolog van ebben a világban. Eddig úgy véltem hogy a szépség relatív, erre idejövök és kiderül hogy tudnak nekem olyat mutatni, akiért tuti odaleszek, mert kizárt hogy ne így legyen. Ez... nevetséges. De az erkély varázslata és egyéb más dolgok után kezdek hinni benne.
- Hát... Ki tudja, lehet pár év múlva kiderül rólam, hogy Hulk vére csörgedezik az ereimben és én is olyan zöld izévé fogok válni ha rossz napom van. Akkor már nem leszek "egyszerű" varázsló. Úgy is unalmas az átlagba tartozni, bár nem hittem volna hogy én bármilyen szempontból is oda vagyok sorolható.
Ezúttal semmi fapofa, valóban vigyorgok és nevetek a saját poénomon, bár nem tudom a lány értékelni fogja-e, vagy csak magamban szórakozok ilyen jól miközben ő néz engem mint egy elmeháborodottat. Egyébként bár nem kérdezek rá, azért elfog a gyanú, hogy a társaságom talán nem csak "egyszerű" varázsló... vagyis boszorkány. Egyszerűen abból amit mondott és ahogy mondta, logikusan jön a gyanú, bár tény hogy ezek a szavak ugyanúgy elhangozhatnak egy "átlagostól" is. Attól még ezt érdemes észben tartani.
- Akkor én az ellentéted vagyok, a szegény magányos lélek, akire kutya se figyel, csak ha épp szükséges - mosolyodok el, mert nem akarom, hogy azt higgye, ez nekem probléma. - Egyszer volt egy konyhás néni aki nagyon szeretett engem és mindig nagyobb adagot kaptam a finomabb ételekből. Meg ott van Rob, a mindenes, aki a legjobb barátjának nevezett, amikor megjavítottam a légkondit, amivel már hetek óta szenvedett. Van egy olyan érzésem, hogy kihasznált. Mindenesetre ha az ilyenek számítanak akkor kész közösségi ember vagyok, de amúgy meg nem halok bele ha puszipajtások nélkül élem végig az itteni életem. Legalább nem kell kiben csalódnom. Rob összetörte a szívemet amikor rájöttem, hogy a társaságom keresése egybekötődik nála a nehezebb melók feltűnésével.
Beszéd közben semmi arra utaló jel nem tűnik föl, hogy szomorú lennék, vagy zavarna ez az egész. Végig mosolygok, kicsit nevetek is, vagy épp a vállamat vonogatom. Tudjátok miért? Mert nekem ez tényleg nem nagy cucc. Úgy is túl elfoglalt vagyok a tanulmányaimmal ahhoz, hogy igazán törődni tudja egy másik személlyel. Mindenkinek jobb így. Ha társaságra vágyom, úgyis találok egy aktuális emberkét akivel letudhatom a problémát. Ez így hatékony, csak semmi felesleges bonyolítás.
Meglep a lány reakciója, ahogy a rajzra néz. Mivel épp őt figyelem, így elég szembeötlő, hogy mennyire kényelmetlen neki ez az egész. Alapvetően annyira nem izgatnak az emberek érzelmei, de mivel most csak jót akartam, ezért kicsit kellemetlenül érint a dolog. Vajon csak ennyire nem elégedett a munkájával, vagy valami más van itt? Valahogy a reakciójától és a szavaitól az az érzésem támad, hogy a problémája valahol mélyebben gyökerezik és nem kéne feszegetni ezt most, így hát eszerint cselekszem.
- Jó... hát ha szerinted nem érdemes műként hasznosítani, akkor legyen teszt alany. Úgy is fényes karriert futhat be.
Vigyorodom el, majd nemes egyszerűséggel újra összegyűröm, miközben felállok, és a kezemben lévő papírgalacsint megpróbálom áthajítani a korláton. Hasonlóképp végzi mint én, de ezúttal legalább külső szemlélőként figyelhetem, amint a röppálya megváltozik, közben pedig előveszem a pálcámat. Amint földet ér, ráfogom "fegyverem" és megpróbálkozom néhány Diffindo bűbájjal. Nem mindegyik sikerül, de a végeredmény megvan, ugyanis már csak apró fecnik találhatók ott, ahol imént még a "golyó" volt. Elteszem a pálcát, odasétálok, felszedem a földről a szemetemet, majd egy kukába juttatom, ahogy elindulok visszafelé az épületbe. Az ajtóból még visszafordulok a lányhoz.
- Feltételezem még úgy is látjuk egymást, szóval jössz egy rajzzal. És kösz a gyakorlási lehetőséget!
Mosolygok, és intek egyet, majd távozom a helyszínről, már amennyiben az előző akcióim nem mérgesítették fel az alkotót annyira, hogy ezt a cselekedetemet megakadályozza.

Inedra

Idétlen név? Még nem nagyon hallottam olyanról aki nem szereti a nevét...
-Nedra? Az szép rövidítés... Engem úgy hívnának Solt? De jó... Az törökül fejedelmet jelent.-
Olvastam a nevem jelentésében. Még véletlenül sem tudok törökül, ennyi nyelv éppen elég. Elindultunk az erkély fele. Nos, igen. Az erkélyen izgalmas cselekedetek folytak le. Még most is csak röhögni tudok Ronci-moncin... Úgy viselkedett, mint egy bájgúnár ráadásul megbántotta Leonie-t. Jó, hogy rátámadtam.
-Akkor már most előttem jársz, mint én.-
Válaszoltan mosolyogva. Még nem is kezdtem el. Nem is gondolkoztam ezen. Még túl távolinak tartom a vizsgák időpontját. Szerintem sikerülni fognak a vizsgáim. Remélem...
-Betegség? Az sose jön jókor...-
Szegény lány... A betegsége miatt bukott meg? Ez olyan szomorú... Ez így van, a betegség mindig a legrosszabbkor jön, de legtöbb esetben nincs mit csinálni. Sajnos...
-Kedvenc tárgy? Szerintem a mugliismeret, de...-
Ekkor bennem marad a szó, és köhintek párat. Eszembe jutott, hogy a tanár, akiről beszélek a házvezetőnk... Nem szeretném,hogy ezt Rédey szájából halljam viszont, ezért terelem a szót.
-Kedvenc tanárnőm, pedig Fédra néni.-
A nevét kimondva Nedrára mosolygok.
-Szeretek-e? Nagyon, ha tehetem kint vagyok.

Medárda

Ma reggel úgy keltem fel, hogy mindjárt megfulladok. Reggeli után fel se mentem a klubhelyiségbe, hanem nyílegyenesen az erkélyre. Amikor beszívtam a friss levegőt, megnyugodtam. Máskor is volt már velem ilyen, csak még a kastélyban nem. Otthon régebben a szüleim orvost is hívtak, de azt mondta semmi bajom.
 Leülök, és elgondolkodom. Hozzám szól valaki. Úgy látszik, megint elaludtam nyitott szemmel.  Zavartan felnézek, ki az? Egy eridonos lány, azt hiszem. Miközben elnyomok egy ásítást, próbálok rájönni, hogy mit kérdezett. Mire kezdett volna kínossá válni a hallgatásom, kiböktem, hogy "szia".
-Mármint...bocs, nem hallottam, hogy mit kérdeztél. Egy kicsit fáradt vagyok ma.

Emandorie


A mai napon egész jól indult. Végre sikerült kialudnom magamat, aminek felettébb örültem, mivel már vagy egy hete nem sikerült rendesen aludnom. Nagyon nehezen szokok hozzá az új helyhez, de legalább tudom, hogy itt jobb lesz, mint odahaza vagy a Roxfortban volt. Szerencsére már találkoztam is egy emberrel, ami ugyan nem sok, de több mint a semmi. Reggel sétálgattam egy picit a levegőn, majd visszatértem a kis szobámba, leheveredtem az ágyamra, olvasgattam. Eljött az ebédidő, annyit ettem amennyit csak tudtam. Imádok enni, pedig nem is látszik rajtam. Áldom Istent, hogy olyan alkatot adott, amivel akármennyit is eszek, nem tudok meghízni. Ebéd után szunyókáltam egy picit, ez az az egy dolog, amit egyik nap se hagyok ki. Igen, tudom, hogy lusta vagyok, de muszáj. Nem sokat aludtam, kb. 1 órát, majd mikor felébredtem, kicsit rendbe szedtem magamat, és kisétáltam a folyosóra. Ott leültem az egyik széles ablakpárkányra, majd nézelődni kezdtem. Nem sokan voltak odakint, talán 4-5 embert, ha láttam. Kicsit összeborzoltam a hajamat, majd fejemet az ablaknak döntöttem, és egy pillanat erejéig behunytam a szememet, majd mikor kinyitottam, körbenéztem. Sehol senki. Felálltam, sóhajtottam egyet, és elindultam...valamerre. Arra amerre épp vitt a lábam. Általában jó helyekre szokott elvinni, úgyhogy most is teljes mértékben megbíztam benne. Kisétáltam a Rellon területéről, majd le a lépcsőkön, át a Déli szárny területére, majd fel a lépcsőn. Egy hosszú folyosóval találtam szembe magamat, a végén pedig beszűrődött valami féle fény. Elindultam feléje, majd ahogy egyre közelebb értem, feltűnt, hogy egy bizony nem mágikus dolog. Egy hatalmas ajtóval álltam szemben, amit kitoltam, és egy gyönyörű teraszon találtam magamat. Nem is terasz, inkább erkélyhez hasonló volt. A széléhez mentem, majd kikönyököltem a párkányra. Szép volt a kilátás, és olyan nyugodtan tűnt itt minden. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam azt, és gondolkozni kezdtem. Miért van az, hogy még egyetlen egy levelet se kaptam otthonról? Se a szüleimtől, se Jennytől. Ennyire nem érdekli őket, hogy épségben megérkeztem-e? Mondjuk, lehet, hogy Brigi néni már írt nekik. Ki tudja. Vele se beszéltem azóta, amióta itt vagyok. Majd holnap nekilátok egy levélnek. Vagy nem, majd kiderül. Úgyis olyan sokat unatkozom. Persze, nincs olyan sok szabadidőm, mert valamikor tanulni is kell, de azt is olyan felületesen végzem el. Nem tudom miért, de soha nem tudtam normálisan tanulni. Nem egyszer kellett újra írnom pár vizsgát, még régebben. Ezt nem szeretném itt is eljátszani, így szinte minden nap belenézek a tananyagba...Ez tart kb. 10 percig igen. Fenébe, javíthatatlan vagyok. Ahogy így elgondolkoztam, körül se néztem, hogy van-e itt még valaki rajtam kívül, de mivel nem hallottam se beszélgetést, se mocorgást, gyanítottam, hogy egyedül vagyok. Szeretek egyedül lenni.

Yvonne

Már ezer meg egy éve nem hallottam a családom felől. Mióta otthagytam Spanyolországot, nagyit és Miguelt, úgy döntöttek, többé nem kell visszamenjek oda. Nekik hatalmas árulás volt az, hogy visszatértem a korábban megszokott életemhez és a szerelmemet választottam az öcsém nevelése helyett és bár hiába jöttem vissza, Adam meggyűlölt és elment, mégsem bántam meg a döntésem. Nem mondom, hogy nem hiányoznak az otthoniak, mert szeretem őket, de megértem a döntésük és nem fogok azzal szembemenni.
Nem kicsit döbbentem le, amikor pár nappal korábban, hajnali hat óra környékén egy bagoly kopogtatott az ablakomon. Nem vártam levelet senkitől sem, nem is igazán szoktak nekem üzenni, ha valakivel valami dolgom van, megbeszélem vele személyesen, így hát érdeklődve nyúltam a kissé viharvert madár lábbához kötözött pergamen után. Szemeim majd' kiestek a helyükről, miközben újra és újra végigfutottam azt a pár sort, amit húgom, Nia küldött. Felőle sem hallottam mióta visszament Angliába, de ha ő felbukkan valamilyen formában, ott kő kövön nem marad. Most sem maradt... kíméletesnek éppen nem nevezhető hangon közölte velem körülbelül három sorban, hogy megtudta, apánknak új családja van, mi több, akad még pár testvérünk. Ezzel nem is let volan igazából semmi gond sem, hiszen sejtettem, hogy nem fog egyedül megöregedni, sokkal inkább az borított ki, hogy az egyik lány... az egyik húgom itt van, Bagolykőn. Hogy hogy került ide? Fene se tudja. Hogy ki az? Jó volna tudni. Megannyi kérdéssel a fejemben létezem már pár napja és egyszerűen nem találom a helyem. Ha eddig nem voltam borzasztó, hát most az vagyok, képes vagyok az élő fába is belekötni.
Egész délelőtt az erkélyen ücsörögtem, valami meditációféleképpen, hátha segít hatalmas kétségbeesettségemen. No nem azért vagyok kétségbeesett, mert eggyel több lett a diákok száma, hanem azért, mert fogalmam sincsen, hogyan kellene hozzá viszonyulnom és ő hogyan fog viszonyulni hozzám. Egyáltalán hány éves? Hogy néz ki? Vajon ő tud rólam?
Szépen becsüccsentem az ajtó mögé, hogy ne láthassanak meg egyből a betérők, hátamat a hűvös köveknek vetettem és most így mélázok egymagamban. Illetve méláznék, ha nem vágná rám valaki az ajtót.
- Hééé - horkanok fel egyből nem éppen a kedvesebbik hangomon, jócskán kihallatszik, hogy nincsen jó kedvem - nyugodtan kenj fel a falra, nem számít.

Emandorie


Jó volt egy picit nyugodtan nézelődni, és érezni a friss levegőt, de ezt egy hang megzavarta. Mégsem voltam olyan egyedül. Egy lány rám ripakodott, hogy nekivágtam az ajtót. Először kissé összerezzentem, mivel teljesen abban a tudatban voltam, hogy magam vagyok, de a lány hangjára megfordultam, majd mikor ránéztem, először azt hittem álmodok, és megint sikerült közterületen elaludnom. A lány első ránézésre pontosan ugyanolyannak tűnt mint én! Jenny? Nem. Pislogtam párat, és rájöttem, hogy ébren vagyok. Pár lépést tettem előre, hogy jobban megnézhessem a lányt. A bőrszíne, a hajszíne, minden olyan volt mint az enyém. Sosem szoktam megdöbbenni, és nem nagyon szoktam megijedni semmitől, de be kell vallanom, most frászt kaptam.
- Bocsi. Nem vettelek észre. Mondtam, nyugodtan, és kissé meglepődötten, bár reméltem, hogy ezt a lány nem veszi észre. Leültem, tőle nem is olyan messze, majd először a földet kezdtem bámulni, és gondolkoztam azon, hogy mikor is lehetett az a nap, amikor megőrültem. Egyre furcsább dolgokat teszek, látok. Elalszom közterületen, hasonmásokat látok, a húgomon kívül is. Nem semmi ami mostanában velem történik! Nyeltem egyet, majd sóhajtottam is, és újra visszanéztem a velem szemben ülőre, de ugyanolyannak tűnt, mint első látásra. Szép volt, talán egy kicsit idősebb mint én, de szerintem nagyon hasonlítottunk. Vettem egy mély levegőt, majd ismét megszólaltam.
- Tényleg sajnálom. Amúgy...hogy hívnak? Kérdeztem, kissé elbizonytalanodva. A szél lágyan fújt, néha elkapta a hajamat, többször is a szemembe fújta, de nem nagyon érdekelt. Hamarosan haza kellene már írnom egy levelet, hátha anya vagy apa tud segíteni ezeken a hallucinációimon, vagy meg tudják mondani mi a fene is történik velem. Bár ahogy ismerem őket, úgy is azt fogják mondani, hogy csak a környezetváltozás miatt diliztem be, várjak még pár napot, és el fog múlni. Igen...
- Én Yvonne vagyok. Mondtam egy apró mosollyal az arcomon, majd a lány felé nyújtottam a kezemet. Reméltem, hogy elfogadja, és nem haragszik rám sokáig, amiért gyakorlatilag rávágtam az ajtót. Remek, most már lassan vak is leszek. Egyre jobb. Kissé feszülten vártam a lány válaszát, de külsőleg igyekeztem nyugodt maradni. Talán sikerül.

Yvonne

Ahogy az ajtó mögül a szemem elé tárult a támadóm ábrázata, az állam majdnem szó szerint a földet ütötte meg. Oké, megszoktam már, hogy akadnak hozzám hasonló lányok a kastélyban, hiszen vagyunk itt a világ minden részéről, sokaknak van olyan spanyolos beütése, mint nekem. Viszont egyiküknek sem sikerült még eddig olyan szinten hasonlítania rám, mint ennek a lánynak. Mintha én lennék, csak jó pár évvel fiatalabb kiadásban. Nem is tudok mást tenni hirtelne, csak pislogok nagyokat. Ő volna az? Nem adott Nia semmiféle támpontot a testvért illetően, azt sem tudom, hogy szőke vagy barna, fiús vagy nőies, egyáltalán semmit sem. De ahogy megpillantom őt, még inkább elkap a nyugtalanság.
- Vettem észre, hogy nem vettél észre. Legközelebb óvatosabban, még a végén kinyírsz itt valakit egy erkélyajtóval - morranok rá. Nem igazán tehet róla, hogy morcos vagyok, de az érdeklődésemet egyértelműen elnyerte csupán a kinézetével. Nem vagyok az a bámulós típus, de most egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem és úgy tűnik, ezzel ő is így van.
- Ugyan - legyintek egyet, végül is nem halálos bűnt követett el, egyszerűen csak figyelmetlen volt - Dorie.
Csak biccentek egyet bemutatkozására és röviden megrázom a kezét, máskor tellne tőlem egy kicsivel több is, de most tényleg nem jó kedvemben kapott el. Ideges vagyok, szétszórt és jelen pillanatban senkinek sem érdekel az egyéni szociális problémája. Tudom, ilyenkor szörnyű tudok lenni, de a többiek már megszokhatták. Vannak jobb és vannak rosszabb napjaim, na ez most egy átlagos rossznak tudható be.
- Na jó, nem fogok kertelni. Nekem is feltűnt a hasonlóság - egyből rá is térek a lényegre. Nem vagyok az a típus, aki sokáig magában tudja tartani az ilyen dolgokat, főleg, ha egyértemű a másik fél számára is a dolog. Igen, totálisan furcsa a dolog és egyre inkább erősödik bennem a gondolat, hogy megtaláltam az ismeretlen húgomat. Persze ezt neki egyelőre nem kell tudnia.

Emandorie


A lány szemében biztosan olyan voltam mint valami idióta, akinek fennakadt a szeme. Csak bámultam rá, majd mikor ő is végre rám pillantott ugyanazt a reakciót produkálta mint én. Legalább már tudom, nem csak én látom azt amit látok. A lányon látszott, hogy kissé feszült, ugyanis még egyszer rám ripakodott az ajtócsapás miatt, majd utána elismerte, hogy végül is nincsen semmi gond. Egy halovány mosollyal együtt, kissé megkönnyebbültem, majd sóhajtottam egyet, és éreztem ahogyan a gyomrom görcsbe rándul, majd ahogy végiggondoltam a dolgot, rájöttem, hogy nincs semmi, ami miatt aggódnom kellene. Hiszen, annyi ember van a világon akik kicsit hasonlítanak. Én Angliából jöttem, Ő pedig kitudja, hogy honnan. Pár perc telhetett csak el, mikor a lány elfogadta a kézfogásomat, és bemutatkozott. Dorie. Ez becenév, de mivel a lány már így is elég ideges volt, nem akartam firtatni, mi lehet a teljes neve.
- Örvendek. Mondtam, majd kezemet a testem mellé helyeztem, és hátradőltem a fotelben, amiben ültem. Egy másodperc erejéig behunytam a szememet, akartam egy rövid időt, amit csak a magaménak mondhatok, élveztem a jó időt, majd kinyitottam, és újra Doriera pillantottam. A lány leginkább csak a földet bámulta, akárcsak egy szobor, majd mikor már épp felálltam volna, hogy inkább lelépek, nem akarom még a jelenlétemmel is megzavarni, megszólalt, és meglepődtem azon, hogy Ő ilyen hangosan is kimondta azt, ami mindkettőnkben már egy kis ideje megfogalmazódik. Mi a fene lehet bennünk? Nyeltem egy nagyot, majd egy apró mosoly kíséretében, először csak vállat vontam, de igazából csak kerestem magamban a megfelelő szavakat. Mit lehet ilyenkor mondani?
- Igen, nekem is. Kicsit ijesztő. Mondtam, majd halkan elnevettem magamat, bár ahogy láttam Dorien, nem hiszem, hogy Ő olyan jókat fog ezen kacagni. Nem tudtam mi lehet a problémája, de általában ha ilyesmit észlelek valakin, soha nem kérdezem meg. Az mindig csak ront a helyzeten. Most inkább azon kezdtem el dolgozni, hogy megfejtsem a kísérteties, már szinte majdnem ikerhasonlóság okát. Elég volt nekem egy ikertestvér, nem kérek még egyet.
- Mondd csak, honnan jöttél? Más esetben ilyen kérdést fel se tettem volna, hiszen a legtöbb esetben nem érdekel a partnerem múltja, de könyörgöm! Ez most tényleg nagyon más.

    Egy lehelettel voltam csak rosszabb hangulatban, mint szoktam, de már ez is meglátszott. Egyszerűen nem bírtam kedvesen nézni senkire. A legtöbb, amire futotta, hogy kerültem a szemkontaktust, mert az hót ziher, ha én ma valakire ránéztem, az ásta a sírját. Attól függetlenül, hogy csak a konyhába mozdultam ki reggel, valamint a szokásos délutáni sétámra, meglepően sok emberrel találkoztam a nagy hőség ellenére is. Azt hittem, hogy a 42°C elég visszatartó erő, de úgy tűnik tévedtem. Visszaérve a szobámba egy újabb levelet hozott a baglyom, ám ezúttal nem bontottam ki. A múltkori miatt is épp elég ideges voltam, nem kellett rá még egy lapát. A zsebembe süllyesztettem egy doboz cigit, majd felkaptam Leot és nekiindultam a kastélynak.
    Nem volt egészen lézengés szaga a dolognak, valamelyest eltervezett volt, hogy levegőre megyek, azonban semmi kedvem sem volt megint a faluba, vagy a környező helyekre baktatni. Leonak nem tetszett a bezártság gondolata, de fáradt is volt már a kinti rohangáláshoz, így végül az erkély bizonyult megfelelő helynek. Nyugodt, lassú tempóban sétáltam arrafelé, útközben pedig beiktattam egy konyha megállóhelyet, hogy elhozhassak egy finom bögre, forró kávét. Utam ezután egyenesen a déli szárnyhoz vezetett.
    Megérkezvén kitártam az ajtót és Leot rögtön leraktam a placcra, hadd szórakozzon magában. Zsebemből elővettem a mennyei mannaként funkcionáló cigit és rágyújtottam, utána pedig belekortyoltam a kávémba. A korlátnak támaszkodva egészen jó kis pihenés volt ez, nem csinálni semmit, csak a két szenvedélyemet űzni, miközben a falu fényeit figyelem. Ma először éreztem úgy, hogy nem vagyok feszült, sőt. Leo odabattyogott a lábamhoz én pedig lepillantottam rá. A kis sünci a hátára fordulva kapkodott a lábával, hogy játsszak vele. Elmosolyodtam, lehajoltam hozzá és talpra segítettem – no nem mintha szüksége lett volna rá. Tüskéi élesek voltak, de engem sohasem bántottak, valahogy mindig megúsztam szúrások nélkül, amit annak tudtam be, hogy a sün nagyon hozzám nőtt. Mivel Leo megérezte, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat a mókázásra bespurizott a sarokba és összegömbölyödött, így egy tüskés labda látszatát keltette. Felegyenesedtem és kávémba kortyolva visszafordultam a falu látképe felé.

Nina

Visszatérése óta szinte számolta a napokat. Na, nem mintha ennél jobb elfoglaltságot keresve sem találhatott volna, csakhogy minden egyes nap egy újabb levelet jelentette a szekrénye fiókjában és kezdett attól tartani, hogy soha többé nem fogja tudni kinyitni, annyira megtelt. Valójában logikus lett volna néhányat elolvasni, vagy egyszerűen csak kihajítani, de ez ennél jóval bonyolultabbnak tűnt.
Alapjába véve Ethan normális volt, még akkor is, ha a környezete éppen ez ellen játszott, vagy valaki minden erejét bevetette, hogy megbántsa őt. Egyáltalán nem lehetett bunkónak vagy nagypofájúnak nevezni, de valahol meg kellett húznia azt a bizonyos határt és úgy érezte, most érkezett el a tökéletes idő, hogy felhívja rá Harry figyelmét: vége. Ez volt az ő nagy fináléjuk, a legutóbbi kis találka. Elvégre, mindenkinek kell egy nagy finálé, nem igaz?
Előkaparta azt a doboz megmaradt cigit, amit még a legutóbbi nottinghami kiruccanásából őrzött és célirányosan az erkély felé indult. Nem mintha nem lett volna tudatában, hogy könnyedén elkaphatják, csak éppen ezúttal nem érdekelte. A remény hal meg utoljára alapon lökte ki az ajtót, de valamiért ma sem volt szerencséje. Azt hitte, hogy egy kicsit egyedül lehet, de láthatóan az univerzum nem Ethan oldalán állt.
Odalépdelt a korláthoz, de úgy, hogy tisztes távolságban maradjon a lánytól, akiről egészen biztosan tudta, hogy felette jár és meggyújtott egy szál cigit, majd mélyet szippantott belőle. Érezte, ahogy a nikotin végigáramlik a testén és ez valamiért megnyugtatta. Még ha csak egy időre is, de képes volt mindent kiverni a fejéből.
-A tiéd? –pillantott a sarokban bujkáló tűpárna felé.
Ethan maga sem volt biztos benne, hogy beszélgetést akar kezdeményezni a rellonossal, de ha már egyszer mind a ketten itt voltak, akkor még mindig ez tűnt a legjobb opciónak. Nem tartotta valószínűnek, hogy kitörő örömmel fogják fogadni, minden esetre egy pillanatra eljátszadozott a gondolattal, hogy talán nem harapják át a torkát a kérdésért.

    A csend és a szellő kellemes fuvallata tökéletes hangulatot kölcsönzött az estének. Amíg valaki ki nem vágta az erkély ajtaját. Nina fejében a pumpa egy pillanatra felszaladt, mert ha egy elsős elkezd itt pattogni, védővarázs ide vagy oda, lerepíti innét. Aztán elfordítva a fejét egy sacc per kb negyedikes-ötödikes diákkal találta szemben magát. Aki dohányzik. Oh, ha most meglehetne az a kiváltsága, hogy büntessen… Mondjuk, arról a fiúnak nem kell tudnia, hogy nem prefektus, egy kis játék belefér, ha már megzavarták.
- Leo, gyere ide – szóltam oda a süninek, aki hihetetlen irammal rontott neki az aprócska távolság legyűrésének és egyenesen a srác lábának ütközött. A találkozás nem lehetett éppen kellemes. Visszanyeltem a mosolyomat, majd mintha meg akarnám fegyelmezni, játszi könnyedséggel emeltem fel a kezem figyelmeztetőleg.
- Kicsit körültekintőbben, ha kérhetem. Nem vagy bika, hogy felöklelj másokat, csak úgy bemutatkozásképp – erre persze Leo bespurizott a lábam mögé, mielőtt az ismeretlen bármit is szólhatott volna. Ez van, kicsi még, nem tudja, hol a határ. Aztán eszembe jutott, hogy a fiú feltett egy kérdést, bár ha jobban meggondolom, a válasz teljesen felesleges volt. Már tudta, hogy az apróság hozzám tartozik.
- Ne haragudj. Pár hónapos és kissé mozgékony – jegyeztem meg, majd Leot megböktem, mire visszarohant a sarokba. Félénk a drágám. Aztán megint a srác kezében lévő bűzrúdra fókuszáltam és magamban már mosolyogtam. Itt repül a kismadár, mert végre rellonos módjára viselkedhetek. Vagy talán csak szimplán gonoszul – nem ugyanaz? Szívtam egy slukkot a cigimből, majd elnyomtam a korláton lévő hamutartóban és barna íriszeimet az övéibe fúrtam.
- Ha nem tévedek, neked ez tilos – böktem a kezében lévő füstölgőre, de egy pillanatra sem emeltem le tekintetem szeméről. Ejnye, ejnye, nekem lehet, na de neki? Cöh cöh cöh, rossz kisfiú, lesz itt bünti. Vagy csak szívatás. Bár fogalmam sem volt róla, hogy milyen kedvében van a másik, nem is izgatott különösebben. Az alkalmakat meg kell ragadni.

Nina

Általában véve Ethant tökéletes hidegen hagyták mások kis kedvencei, meg úgy nagy átlagban minden, ami nem ragadta meg azonnal a figyelmét. Ezúttal csak és kizárólag azért hozta fel a sünt, mert nem talált ennél jobb témát és valamiért nem fűlött a foga a kínos csendhez sem. Mert azok általában kifejezetten kínosak tudtak lenni, pláne úgy, ha az illető nem tudja, mit is gondol magában a másik, aki tőle alig néhány lépésre helyezkedik el. Na, nem mintha a fiút komolyan érdekelte volna, hogy min is mereng a rellonos, csak éppen igyekezett elkerülni az esetleges félreértéseket.
Élete folyamán többször kapott már jogtalanul, szimplán a létezéséért, mint azért, mert nem megfelelően viselkedett. Ő mindig tökéletesen megfelelően viselkedett, amíg a másik egyén át nem lépte azt a bizonyos határt. Mindenkivel szemben felállított egy határt és értékelte, ha mások nem próbálnak meg átgyalogolni rajta. Például az, hogy a kis tűpárna nekirohant a lábának egyáltalán nem jelentett neki komoly problémát. Persze, megérezte és vélhetőleg marad is némi nyoma, de azért nem vágta földhöz.
Tökéletesen érdektelenül követte pillantásával a jószágot, miközben az menekülőre fogta és előbb a lány mögé, majd vissza a sarokba spurizott. Semmitmondó tekintettel nézett fel a rellonosra és egyszerűen megrántotta a vállát, miközben mélyet szippantott a cigarettából.
-Semmi probléma, túlélem. –biztosította a másikat, mielőtt még elkezdene azon gondolkozni, hogyan is kell szájból szájba lélegeztetni.
Elbámult a falu fényei felé. Pár napja ő is ott jött végig, miután Harryvel ismételten közölte, hogy soha többé nem szándékozik látni őt. Hálás volt az apjának, amiért felnevelte, de ezt inkább lehetett katonai kiképzésnek nevezni, mint gyereknevelésnek. Talán mások ezt jól kezelték volna, de Ethan nem. Világ életében a korlátok ellen küzdött és ezen az elkövetkezendő pár évben nem is tervezett változtatni.
-Nem tévedsz! –küldött a lány felé egy olyan vigyort, amiért általában közelebbi ismeretséget köthetett a beszélgető partnerei öklével.
Nem akarta ő provokálni a lányt, á, dehogy is. Egyszerűen csak nem látta értelmét védekező pozícióba helyezkedni. Mégis mi ellen lenne oka fedezékbe vonulni? A rellonos nem tűnt prefektusnak –bár a látszat gyakran csalóka–, és ha még az is lett volna, már teljesen mindegy volt, elvégre elkapták, nem igaz? Minek tagadni a nyilvánvalót?

    A fiú teljesen közömbös volt, látványa minden kedvem elvette az élettől. Vettem egy mély levegőt, de nem tudtam, mit mondjak. Mindenki jobban jár, ha inkább semmit. Az „aggodalom”, amit tanúsítottam inkább jött illemből, mintsem valódi érzelmekből. Erről persze neki fogalma sem volt, legfeljebb sejthette, ahogyan azt is, rellonos vagyok. Vagy meglátszik rajtam? Csak azért, mert ezt bóknak veszem.
    Az a vigyor a képén… Lehet, hogy nekem friss husi. Beleillene a zöldek társaságába, kellően pofátlan, csakúgy, mint például a mi drága Olivérünk. Szívem szakadna meg, ha nem a mi házunkba járna. De mivel a „miénk”, így nincs miért aggódni, nyúzhatom naphosszat, ha jól esik. Ez azonban nem mondható el az itt lévő srácról. Kezdtem attól tartani, hogy mazochista és direkt akar lebukni, hogy büntetést kaphasson, így meg ugye elveszi a szívatás örömeit. Ha Lyra állna itt, vagy bármely másik prefektus a házamból, valószínűleg már ízeire szedte volna a fiút. De úgy tűnik, a mai nap a mázlis napja, mert erről szó sem volt.
- Mit szólnál egy szaftos büntetéshez? – emeltem fel egyik szemöldököm és a fantáziájára bíztam a dolgot. A látszat néha csal, nem voltam prefektus, de így már egészen annak nézhettem ki. Mintha maga az ördög állna vele szemben, kaszát tartva kezében, melyről csöpög előző áldozatainak vére. Nem tűnt ijedősnek a srác, így nem is akartam ráijeszteni, csak a határokat próbáltam kitágítani, amennyire csak lehetséges. És lássuk be, onnantól, hogy ő úgy tudja, jogom van büntetni, már rég én húzom a határokat.
- Mi a neved? – kérdeztem közömbösen, majd újra rágyújtottam. Tipikus prefektus tevékenység, pont azt csináltam, amit tilos, mert megtehettem, legalábbis elméletben. Szerencsére ez csak az emberek képzeletében zajlik így, hogy aki járőrözik, annak mindent szabad. Nem volt ez egészen igaz, de lényegesen több dolgot engedhettek meg maguknak. Én is mestertanoncként, ha úgy tetszik szórakozásból szeghettem szabályt. Ejj, ezek a fránya kiváltságok.

Nina

Ethant sohasem hatotta meg különösebben, ha mások aggódtak érte, vagy rá akarták hozni a frászt. Amikor valami komoly problémája volt, akkor azt igyekezett egyedül megoldani, ha pedig úgy tűnt, hogy minden remény elveszett segítséget kért valakitől, aki igazán közel állt hozzá. Ilyen személyből kifejezetten kevés lézengett a kastély területén, tehát akkor sem vallotta volna be a lánynak, hogy komolyan megsérült, ha valóban így lett volna.
Alapjába véve macskapárti volt, így aztán nem tudott mit mondani a sünre. Nem szerette a kisállatokat, de igazán problémája sem volt velük, így aztán egyszerűen csak tudomásul vette, hogy a Leo nevezetű állatka ott van és lapít a sarokban, mintha legalábbis a fiú komoly fenyegetést jelentett volna a számára. Valószínűleg így is volt, elvégre, ha számba vesszük a méretkülönbséget, már rá kell jönnünk, hogy Ethan az erősebb fél –még, ha ez nem is lenne elég nyilvánvaló.
Nem igazán értette, hogy a lány miért strapálja ennyire magát.  Általában a prefektusok nem szórakoztak el azzal, hogy megijesszék a szabályszegőt, sőt rendszerint gyorsan cselekedtek és mielőtt még egyet szólhatott volna a neve már fenn is szerepelt azon a bizonyos listán.  Valamiért tökéletesen biztos volt benne, hogy a lány nem prefektus, de azért belement a játékba.
-Máris rettegek! –ismerte el egy féloldalas, illékony mosoly kíséretében. –Mennyire súlyos a helyzetem?
Vetett egy gyors pillantást a lányra, miközben elnyomta a cigit, majd a dobozt a nadrágzsebébe csúsztatta. Talán ez lett volna az a pillanat, amikor mások menekülőre fogták volna, de Ethan nem ilyen volt. Jó emberismerő és még jobb arcmemóriával rendelkezett, tehát szinte teljesen biztos volt benne, hogy a hölgyemény még csak véletlenül sem fog rá kiszabni komoly büntetést. Illetve kiszabhat, csak éppen semmi értelme nem lenne.
-Ethan Wayne. –adta meg a választ mindenféle probléma nélkül. –Házra és évfolyamra nincsen esetleg szükséged? –érdeklődte meg ártatlanul tágra nyílt tekintettel.
Nem arról van szó, hogy bosszantani akarta volna a lányt, csak éppen ő is úgy viszonyult másokhoz, ahogyan azok őhozzá. Mivel a lány –akinek a neve eddig még nem került terítékre– megpróbálta őt kelepcébe csalni, hát ő sem várta tétlenül, hogy ez megtörténjen.

    Éreztem a fiú hangjában, hogy rájött, nem vagyok prefektus. Nem zavart különösebben, nem is az volt a szándékom, hogy budit takaríttassak vele, bár ha jobban meggondolom, az egy igazán mocskos bünti lett volna. A helyzete egyenesen katasztrofális is lehetett volna, de minek törje magát az ember? Inkább csak óvatos mosolyra húztam a számat.
- Az hamarosan ki fog derülni – angyali tekintetem elárulta, hogy tényleg az elkövetkezendő szóváltások fogják eldönteni a beszélgetés végkimenetelét. Hogy véres bosszút vagy feladatot szánnék a fiúnak, az nyilván ki van zárva, az ránk marad zöldekre, nagy örömünkre. Mindenesetre a játékot folytatta. Mintha csapdába akarna csalni, rákérdezett, nem érdekelne-e a háza és évfolyama. Gúnyos mosollyal nyugtáztam a kérdését. Láttam már eleget ebben az iskolában, hogy tudjam ki hová tartozik. Ránézésre megállapítható, ám ehhez szükség van tapasztalatra és emberismeretre, nem mellesleg pedig kitűnő megfigyelőképességre. Ahol ez a három egyesült, ott volt minden rendben.
- Felesleges kérdéseket nem teszek fel ötödikes Eridonosaknak, drága Ethan – kinézet, stílus, viselkedés, megszólalás, gesztikuláció, hozzáállás. Sok mindent elárulnak valakiről, éppen ezért róla is. Nem állt módomban elhúzni a nótáját, de már nem is szándékoztam és valahogy a bemutatkozás is ugyanebbe a kategóriába tartozott. Belekortyoltam a kávémba, amiből még mindig volt egy kevés, majd a cigit a számhoz emeltem. Nem volt túl sok kérdésem. Határozottan nem tudtam volna kijelenteni, hogy nem vagyunk egy súlycsoport. Nem tudtam, hogy ő mit figyelt meg, de nem is izgatott a dolog. Magas sarkúmban állva, majdnem combomig érő hajjal, vékony testalkattal, hosszú lábakkal nem voltam tipikus tömeglány, már csak azért sem, mert valamiért vonzottam a figyelmet akaratom ellenére is. Sosem ismertem édesanyámat, még csak egy fényképet sem láttam róla, de biztosan tudtam, rá hasonlítok.
- Mikor érkeztél? – kérdeztem tőle, majd a falu fényei felé fordítottam tekintetem. Ha valamire kíváncsi, úgyis kinyitja a száját és megkérdezi. Reményeim szerint, ha volt olyan tökös, hogy tilosban bagózzon, akkor nem fog félni attól, hogy feltegyen egy kérdést.

Samantha