Keiko

---

Mostanság sokat vagyok a faluban, de természetesen a kastély is nagy kedvenc. Először nem hittem el, hogy tényleg olyan hatalmas lesz, annyi felfedezni való hellyel, mint amilyennek mindenki mesélte, de most már belátom, hogy tényleg így van. Nagyon is alábecsültem ezek szerint az iskolát, de én már csak ilyen vagyok. A felderítést tehát hamar elkezdtem. Miután végre elkerültem abból a tömegszállóból egy normális, rendes szobába (én kaptam a legjobb szobatársakat ám!) valahogy több időm lett. Az első hetekben ráálltam a tanulásra, megszoktam a legalapvetőbb újdonságokat, nekiláttam behozni elmaradásaimat. Lelkes és szorgalmas gyerek vagyok, jó kobakkal, nem lepődtem meg ezen. Anya tanácsára csináltam azt, hogy nagyon rákapcsoltam az elején, és igaza lett. Most jöhet a pihenés.
Először csak a legalapvetőbb termeket, folyosókat találtam meg. Az útvonalat a Navine körlet felé, a Nagyterembe, a főbb kijáratokhoz, tantermekhez, ilyenek. Utána elkalandoztam, megtudtam, hogy hol a konyha, hol lehet kikapcsolódni. Régi vágyam volt a kastélyt körülvevő vidék, így a falu panorámájának megcsodálása is, amihez egyik sárga háztársam elmondta, hogy kiváló hely az erkély. Erkély? Na de milyen... Nem nagyon ismertem azt a helyet, de gondoltam, hogy valamelyik emeleten lesz. Aztán körbekérdeztem és útnak is indultam a taláromban. Igen, sokszor hordom az iskolai talárt, mert szerintem nagyon jól áll rajtam... Haza akarom vinni és akarok csinálni egy fényképet magamról az okostelefonomon, mert itt sajnos nem lehet. Más suliba is kellene egyenruha.
Sikeresen megtaláltam az erkélyt, rajtam kívül csak egy lány ácsorgott ott, a kilátást csodálva. Ő valamivel furább ruhát viselt, arcvonása is idegen volt számomra, egyből lejött, hogy valószínűleg Ázsiából származhatott. Hogy kínai, vagy japán, esetleg koreai, azt nem tudtam eldönteni, bár utóbbit kizártam. Szuper! Mindig is szerettem volna egy ázsiai barátot! Szerintem tök barátságosak... A múltkor láttam egy filmet a tévében a kínai-magyar általános iskoláról Pesten, tök érdekes volt, ahogy a mindennapokról meséltek. Ez az alkalom jó lesz arra, hogy megtudjam, tényleg rendesek-e, vagy csak a film akarta beetetni a közönséget. Odarobogtam a lány mellé és én is bambulni kezdtem a táj felé.
- Szia, bocsesz, nem zavarlak?

Keiko

Szerencsére nem hajtott el. Eddig szimpatikus a lány.
- Akkor okés. - vigyorodtam el, majd újra visszameredtem a vidék bámulásába. Szép... Itt a nyár, az ég egy kicsikét felhős, de jó időnk van. Kizöldült már réges rég minden, most már a gyümölcsök hiányoznak. De lassan azok is érni kezdenek.
- Ja, hogy... Háát. Talán azért, mert hirtelen azt tudtam magamra kapni a leghamarabb. Nem akartam túl sok ideig ruhát válogatni, utálom. És szerintem jól áll nekem, nemde? - nevettem, pózolva egyet a lánynak - És a házam címere is rajta van, szóval azt nem kell megválaszolnom. Navine, látod?
Jobb magyarázatot nem tudtam adni. Igazából én sem tudom. Ez egy olyan dolog, hogy szeretem a talárokat és kész. Eddig nem sokszor volt alkalmam hordani, maximum a farsangon valami maskarát, ami köbö ilyen.
- De mindegy is, nem? Am, kínai vagy japán származású vagy? Mesélsz az ottani életről, meg ilyenekről?
Reméltem, hogy nem bántom meg ezzel túlságosan és nem veszi tolakodásnak. Én is elég kíváncsi tudok lenni.

Keiko

- Óh, majd belenősz, ebben a korban indulunk meg, ahogy a szülők is mondanák... Néhány év és sutty! - nevettem - Levita. Kékekkel sosem volt még gondom - meredtem a lányra ravasz, már-már gyanakvó tekintettel. De csak hülyéskedésből. Tudtam ugyanis, hogy a Rellonosoktól kell tartani, a többi házban rendesek az emberek.
- Ünneep?! Én szeretek ünnepelni, egyáltalán nem sajnálnám. És legalább tanítási szünetet is adnak hozzá? Legalább az egy vidám nép. Ú, a cseresznyefák! Hát ja, arról már én is hallottam, meg azért a hírekben itt is mondják. Rákerestem a googleban még régen, nagyon szép. Egyszer vigyél el Japánba, akkor majd megnézem. Legalább lesz ismerős a terepen és nem a vadidegenbe megyek, egyedül - vontam meg a vállam.
Nem tudom, hogy miért gondolja azt, hogy néhány ünnep idegesítő tud lenni egy idő után. Az ünneplésben nincs semmi rossz. Biztosan úgy, hogy ő is onnan való, másként tekint a dolgokra, nekem klassz lenne. Örülnék, ha olyan gazdag és nagy múltú nemzet részese lennék, mint a japánoké. Csak azokat a szemeket nem csípem... De ezt inkább nem mondom meg neki.
- És Fukusima? Nincs ott most sugárzás? - húzom el a szám. Én csak annyit tudok, amennyit a hírekből hallottam.
- Am, Ágoston vagyok! Üdv, Keiko! - ismételtem meg mosolygósan a nevét, mert igen tetszett. Megkönnyebbülve fogtam vele kezet.

Keiko

- A genetika több nemzedék távlatából is képes meglepetéseket okozni. Sosem tudhatod, hogy mit fogsz örökölni, főleg, ha van magyar rokonod is. Szóval ne izgulj... Legrosszabb esetben elviszitek a szabászatba és megcsinálják nektek, csak az egy kicsit drága. Esetleg még... - vakartam meg az állam - megpróbálhatnád pálcával méretre szabni, csak ahhoz jól kell tudni varázsolni. Engem ne kérj, én biztosan nem vállalkozom ilyesmikre! - nevettem.
Keiko utána elég sok dolgot mesélt. Örültem, hogy nem utasította el az esetleges jövőbeni japán körutazásomat. Ugyan nem sok esélyt látok rá, mert nem hiszem, hogy addig megőrizzük és kijavítjuk kapcsolatunkat annyira, hogy elmenjek vele úgy, hogy anya is elengedjen, de azért jólesett. Nagyon érdekes, amiket mesél. Máskor is kérdezgetek tőle Japánról, de egyelőre ennyi elég. Ne vegyen tolakodó, kíváncsiskodó embernek. Mondjuk utóbbiban nem tévedne.
- Néhány hete érkeztem - gondolkodtam el egy pillanatra a kérdésen, belebámulva a semmibe - És azóta is itt dekkolok. Azért picit később, mert felkészítettek az itteni életre. Eleinte még így is furcsa volt, de szépen fokozatosan bele fogok rázódni a varázsvilágba. Te aranyvérű vagy?
A barátos kérdésével igen lázba hozott, nem is nagyon tudtam mit válaszolni erre. Keresztbe tettem a lábaim és egy picit zavartan, hebegve, próbáltam válaszolni.
- Hogy a barátok? Jaaa! Itt sok a jó fej diák, bár egyikkel sem szoktam még annyira össze. Egyelőre csak puhatolózom, aztán meglátjuk. Ráérek, nem? Képzeld el, hogy az eddigi legjobb legjobb barátom most épp vadul készül a tusára, szóval egy ideig nem nagyon ér rá, de szurkolok neki és majd meglátogatom, ha tudom. És neked, Keiko?

Keiko

---

- Nem csíped apud? - pislogtam döbbenten. Nem is tudom, a hangjából ez jött le. Talán nem akar félig magyar, félig japán lenni, inkább lenne teljes egészében japán. Sokszor vannak megérzéseim, ami az elején elég furcsa volt, már-már ijesztő, de aztán megbékéltem vele. Legtöbbször bejön, szóval tuti jó móka.
- Én szeretem a szüleimet. - motyogtam lesütött szemekkel, mert csak úgy volt tiszta a lelkiismeretem, ha ezt rögvest megjegyzem a lánynak.
Utána jött egy olyan kérdés, ami... Hé, mindig ezzel jönnek? Azt hiszem ez lassan olyan téma lesz, mint a focimeccs vagy a legújabb Playstation játék. Kellemetlen érzés mindenkinek elmondani, mert olyan érzés, mintha egy macska lennék és mindenki azt kérdezné, milyen fajtájú vagyok. Na ne!
- Nemrég, nemrég... Passz, fél éve talán. De tudod, valamit mindig is éreztem. Csak azt hittem, hogy csak képzelgek vagy valami. Klassz dolog ez az egész kastély, de otthon is szívesen lennék. A szüleim muglik, csak azért vagyok itt, hogy megtanuljam kezelni a varázserőmet. Eddig nem annyira ment... A testvéreimnek sincs varázsereje, talán még a húgomban van meg ez a képesség, de ez már csak reménykedés...
Picit mindig elszomorít vagy éppen elgondolkodtat, ha ilyenről kérdeznek. Utána néhány percig általában elcsendesedem. Így tettem most is. Szemeim a távoli messzeségbe meresztettem. Nem tudtam hirtelen, melyik égtáj felé nézek, de azt reméltem talán arra, amerre most a családom van.
- Ugyan már, Keiko! Nem rossz itt lenni, biztos találsz majd barátokat. Elég sokat fogunk itt rohadni, szóval használjuk ki! - mosolyogtam - Mindig jó, ha vannak barátaid.
- Én, szabadidőmben? Rajzolok, énekelek, gitározom, kajakozom, olvasok, tesóimmal játszom, kirándulok, futok, úszom, zenét hallgatok, gépezem. A kastélyban meg lógok, barátkozom vagy tanulok. És tee?

Elena

Teljesen felvillanyozódtam, miután a legváratlanabb pillanatban a fejemre ejtette az a kelekótya bagoly a levelét. Először csak a hajamat fogtam, azt hittem ugyanis, hogy "szerencsém lesz", ha értitek mire gondolok.
Hála az égnek azonban nem így történt, a fejem búbja sértetlenül megúszta, onnan pedig lecsúszdázott az iromány egyenesen az ölembe. Elsőre ötletem sem volt, hogy mégis mi állhat benne. Nem volt ugyanis semmi várható előzménye a levél érkezésének. Azt is hittem, hogy valószínűleg rossz helyre ment a kézbesítés, így zavarba is jöttem. Végül túlságosan úrrá lett rajtam a kíváncsiság, ezért izgatottan kibontottam és elolvastam a tartalmát, hogy minden fejemben motoszkáló kérdésre fény derüljön.
Hát nem lettem okosabb... Zavaros volt, titokzatos, szóval az egész csak rátett egy lapáttal a feldobottságomra. Mi van, ha szívatás az egész? Meg mernék vajon csinálni Velem? Tovább agyalva arra jutottam, hogy Elenának jó híre van, bizonyára nem akar nekem rosszat, ezért bátran megjelenhetek a megírt helyen.
Így is tettem, nem vitás... Odamenet törtem a fejem, hogy mit is szeretne tőlem a lány, de kifejezetten örültem neki. Én mindig örülök annak, ha valaki levelet ír nekem és gondol rám. Csak aztán nehogy egy számomra is kínos udvarlási kísérlet legyen belőle.
Kétségekkel telve léptem ki az erkélyre. Megkönnyebbültem, mert már ő is ott volt. A korlátnak támaszkodott, és szemmel láthatólag a hasát tömte, én pedig az ajtóból integettem neki.
- Szervusz! Itt vagyok! - mosolyodtam el egy kicsikét zavartan, aztán rápillantottam az ujjaim között szorongatott levélre.

Elena

- Hát, most itt vagyok.
Valamiért gyanús volt nekem a viselkedése, mert amikor beléptem, gyorsan visszadugdosott valamit a holmijai közé. Mintha nem akarta volna, hogy lássam, pedig nem is néztem oda, csak egy kicsit. Innen pedig nem tűnt olyan durva dolognak az a valami, amit rejtegetni próbált, szóval... mindegy.
És mik ezek a szövegek? Már nagyon várt... Nem is tudtam hirtelen, hogy miket válaszoljak. Volt egy tippem, hogy mi készült körülöttem, de nem akartam hinni a feltételezésemnek. Pedig lett volna okom gyanakodni.
Inkább tereltem a témát egy kis felszínes csevejre, s lassú utalásokkal kihúzni belőle, hogy vajon miért is küldött nekem levelet, s hívatott ide ok nélkül. Nem mintha annyira elfoglalt lennék, hogy egy ilyen találkozót nehéz lenne elintézni. De ez is gyanús, hékás... Úgy gondolom elérhető vagyok mindenkinek.
A nagy gondolkodós aggodalmaskodásban ki is ment a fejemből a lány előbbi kérdése.
- Hogy mit? - dülledtek ki a szemeim az általa nyújtott salátalevelek felé - Nem hiszem, nem vagyok valami éhes. Azért kösz. - biccentettem.
Azt hiszem ez volt a kezében a megérkezésemkor, így egy fokkal nyugodtabb lettem. Legalább tudom, hogy nem valami szupertitkos varázsketyerét tartogat magánál. Csak... salátát. De azt is minek? Azt hiszem vegetáriánus, ami magyarázat is lenne rá, de egy táskába begyűrni, majd puszta kézzel kivenni és kínálni azokat a szerencsétlen leveleket?
- Hogy vagy egyébként, minden rendben? Meglepett a leveled, ritkán kapok, tőled egyáltalán nem számítottam ilyenre, már bocs. Azaz ritkán kérnek fel ily módon személyes találkozóra a kastélyban. Érted... - pirultam el azon feszengve, hogy vajon kellő mennyiségben utaltam arra, hogy bökje már ki végre ittlétem okát.