Maximilian

Szokásom szerint, ma is idegesítően korán keltem. Amíg a többiek horpasztanak, jobban megy az alkotás. Napok óta nyűgös vagyok, mert nem találom azt amit keresek. Pedig érzem, hogy közel van. Egyszer ha már meglátok valamit akkor könnyen le tudom rajzolni persze, csak ha kellően megihlet. De most...lassan kezdem úgy érezni, hogy ez egy válság. Az ujjaim alatt szinte égnek az eszközök de semmit nem tudok lerajzolni. Mégis mi a fene bajom van? Emiatt egész nap feszült és ideges voltam, kiabáltam egy sort Zoraval, aki sértődötten elvonult. Nem egyszerű művészléleknek lenni, illetve, csak akkor ha válságban vagyok és ez határozottan az volt. Estére már majd megőrültem a szoba ürességétől a tárgyak szinte ordibáltak velem, így megfogtam a rajzfüzetemet és a cezuratartomat és világgá mentem. Na jó, annyira azért nem messzire, csak kimozdultam. A folyosókat róttam, nyitott szemmel jártam hátha látok valamit ami majd feloldja a csomót a gyomromban, de semmi. Legnagyobb elkeseredésemben valamilyen csoda folytán a erkélyre vetődtem, de ha már itt vagyok, körülnézek. Ledobom az egyik puffra a rajzcuccomat és a sötétséget kémlelem. Hát ez nem épp a megfelelő időszak, ugyanis nem látok semmit. Próbálom kifűrkészni a csillagokat, azok is sikertelenül, hát igen, ez az én szerencsém. Mérgesen visszavonulok és büntetésképp a földre ülök, az ölembe veszem a füzetemet és a hátamat nekidöntöm a fotelnek. Előveszek egy grafitot és ütögetni kezdem vele az üres lapot, közben pedig halkan énekelek. Bárcsak itt lenne a hárfám...akkor legalább játszanék egy sort rajta és az egy kicsit könnyítene a lelkem, legalábbis ebbe a ringatom magamat. Mire észbekapok a kezem már tiszta grafit, nem akarom beletörölni a nadrágomba, ugyanis a világosbarna nadrágon elég durván meglátszódna. Kétségbeesésemben lenézet a felsőmre, de ha meg halványkék, hát ez kellemetlen, de legalább nem látja senki a szenvedésemet, az még kellemetlenebb lenne.

Maximilian

Észre sem vettem, hogy a haláltusámat más is látja. Hiába a nyomor vakká tesz, de még mennyire. Tovább nézelődöm, alkalmas helyet keresve arra, hogy eltűntessem a grafit nyomait. Egy hirtelen ötlettől vezérelve szemezni kezdek a fotellel, nem fogja meglátni senki, ha esetleg egy icipicit beletörlöm a kezemet, végülis a manók annyira ügyesek a takarításban az én kezem pedig tiszta lenne. Mintha lassított felvétel lenne a kezem lassan elindul a fotel felé, elképzelem ahogy sikít és tiltakozik. Még el is mosolyodok amikor valaki megzavarja a műveletet. Zavartan felnézek és egy zsepit látok az orrom alá nyomva. Mondanom sem kell, hogy az egész arcom piros lesz mint a kedvenc festékem. Hát ez nagy koppanás. De azért kedvesen elveszem tőle a zsepit, közben alaposabban megnézem az arcát és érdeklőve oldalra billentem a fejemet. Miközben a zsepibe ölöm a drága grafitot még mindig őt bámulom, olyan cuki kisfiús képe van és ettől a gondolattól hirtelen ötletem támad. Mindig spontán ember voltam, a hülye dolgaimmal gyakran hoztam zavarba az embereket és valószínűleg most is ez fog történni.
- Lerajzolhatlak?
Bukik ki belőlem az egy szavas kérdés, ami valószínűleg magyarázatra szorul, de védje meg valaki szegény fiút ha rázúdítom a magyarázatomat. De ez az egy kérdés elég tolakodó és ezt én is észreveszem.
- Mármint izé..ne érts félre nem akarok semmi olyat, nem vagyok már kislány. Csak válságba vagyok, nem kelti fel semmi az érdeklődésemet..mármint a rajz terén de nekem rajzolnom kell és te meg itt vagy és portrét már úgyis régen csináltam.
Oké Zoé, ügyes vagy, a gyerek fejvesztve fog menekülni előled, vagy spontán hülyének néz és kiröhögök. Lövésem sincs vajon melyik lenne a kellemetlenebb de máris érzem, hogy ebből hatalmas félreértések lesznek. Megadóan sóhajtok és várom mikor jön a reakció, ami csöppet sem fog meglepni. Leteszem magam mellé a zsepit és közben átkozom magamat. Hát persze, az én szám állandóan jár, általában feleslegesen és csak úgy jön belőle a meggondolatlan baromság.

Maximilian


Hát persze, kinevet...ráadásul egy alsóbb éves. Gondolhattam volna, hogy ennek nem lesz valami szép vége. Már éppen felkeltem volna amikor meghallottam a választ ami kicsit meglepett. Ha tőlem kérne ilyen valaki, laikusként fogva minden cuccomat menekülnék előle. Gyakran látok dolgokat ott ahol nincsenek, legalábbis én az ő helyébe tuti valami gyilkosnak vagy futóbolondnak néztem volna magamat, de hát, ez én vagyok. Igyekszem túltenni magamat azon, hogy kinevetett és inkább arra koncentrálni, hogy beadta a derekát és végre valami feladatom van, nem kell összetörnöm a grafitot, hanem valamit alkotni fogok, napok óta először talán valami értelmeset.
- Semmi gond, inkább köszönöm, előre is.
Küldök felé egy futó mosolyt, majd kinyitom a rajzfüzetet egy üres lapnál és megint bámulni kezdem, de ezúttal szakértelem és művészi érdeklődés csillog a szememben, vagy legalábbis valami olyasmi. Figyelem ahogy kihúzza magát és akaratlanul is belemosolygok a tenyerembe. Portrét akarok, de nem olyasfélét amit ő elképzel, nem olyat ahol órákig kell ülnie mozdulatlanul és feszegnie, nem ez a tervem.
- Inkább, szeretném ha természetesen viselkednél, nem kell kihúznod magadat nem kell beállnod. Nem szeretek viaszbábúkat rajzolni, persze, azért ne ugrálj meg szaladgálj körbe körbe, ahogy neked kényelmes. Gondolj arra, te teszel nekem szívességet.
Amíg lazít egy kicsit a testhelyzetén én kiveszek a ceruzatartómból egy hajgumit és felkontyolom a hajamat. Mindezek után elhelyezkedek. Felhúzom a lábaimat a bal kezembe veszem a grafitot, készen arra, hogy végre bevessem.
- Igazából mesélhetnél is közben valamit, hogy ne unatkozz, borzalmas dolog modellnek lenni már próbáltam.
Egy ideig még figyelem, de ezúttal olyan dolgokat szeretnék látni, amit egy hétköznapi ember nem vesz észre rajta, bármit ami megragadja az élesebb látámosat. Remélem, egy idő után nem lesz zavarban és én lerajzolhatom az igazi névtelen srácot, az én szemszögemből.
- Kezdheted az unalmassabb dolgokkal, hogy mi a neved, melyik házba jársz. Vagy mondhatsz nekem valami izgalmasabbat is, nem árullak be senkinek.
Egy pillanatra fölnézek és a lap mögül rákacsintok majd visszatemetkezem.

Maximilian

- Ne aggódj, amint végeztem, megcsillogtathatod a tudásodat.
Jót nevetek a poénon, ami egy kicsit könnyít a lelkemen. Elkezdem rajzolni a körvonalakat, megpróbálom valahogy elkapni azt az idegent, akit én látok és nem azt amit a többiek látnak. Bár fogalmam sincs róla, hogy valójában ő kicsoda, de talán a rajzomon keresztül, vagy amíg rajzolom jobban megismerem, általában ez be szokott jönni.
- Rendben van, akkor maradhatok én is a névtelen művészed?
Felvonom a szemöldökömet és egy pillanatra elkapom a tekintetét, de után rögtön visszafordulok a lap felé, jelenleg az az idegen aki a kezem alatt van jobban lefoglal, pedig ahogy jobban megnézem a szemei egész megkapóak, sokatmondóak. Már most elkönyvelem magamban, hogy ezt a részt ki kell hangsúlyoznom, persze nem szabad átesnem a ló tulsó oldalára, de akkor is.
- Amúgy, Zoé. És a tiéd?
Teszem hozzá mintegy mellékesen. Nem fogok titkolózni, illetve a nevemet szívesen elárulom neki, gondolom ennyit azért megérdemel szegény. Miután megvannak a nagyobb körvonalak, belekezdhetek az apróbb munkába, hogy milyen az alakja. A szemem ide-oda cikázik közte és a papír között, igyekszem a gyorsan dolgozni, de nem akarom elkapkodni. Viszont nem tudhatom mikor durran el az agya, áll fel és hagy itt. Ha pedig én valamit elkezdek akkor azt be is fejezem még akkor is ha ennek érdekében el kell kapnom és le kell láncolnom. De kétlem, hogy erre sor kerülne, amint elengedte magát rögtön nem érezte magát annyira kellemetlenül. Aztán megragadja a tekintetemet ahogy a padlót bámulja, majd felpillant rám a tekintetemet keresve, mázlija van mert éppen őt nézem és ez a másodperc megragadja a figyelmemet.
- Tudnád ezt mégegyszer? Már úgy értem a stírölést de nem csak úgy félúton, köztem és a padló között.
Talán megtaláltam a tökéletes pozíciót, annyira tetszett ez a mozdulat, lehet, hogy neki semmit nem jelenetett, de nekem annyira őszinte volt, bár soha nem tudnám megmagyarázni miért. Figyeltem a kezeit, de sehogy sem tetszettek. Megkeresem a radíromat és a kezébe adom.
- Remélem szeretsz dolgokkal babrálni.
Újabb mosoly, ami nevetésbe megy át. Kezdem egészen megkedvelni a srácot, mert bár alig fél órája ismerem mégis többet adott nekem mint ez a mai nap. Végre enyhül a szorongásom és a feszültségem, végre rajzolhatok és ez nekem mindennél többet jelent.
- Ez csak véletlen, nem szeretem a hideg helyeket. De lelki válságban voltam, mert nem jött az ihlet és olyankor iszonyat idegesítő vagyok. Összevesztem az ikertesómmal aztán nem bírtam tovább a toronyba üldögélést szóval elindultam és itt kötöttem ki, aztán jöttél te és akkor bumm..minden jó lett.
Én, ellentétben vele, szeretek beszélni. Komoly dolgokat ugyan nem biztos, hogy megosztanék vele de ez igazán bele fér egy fél órás ismeretségbe, szerintem.

Maximilian

Lassan meglátom, mi fog kisülni a dologból, de egyenlőre még nem vagyok elégedett, koránt sem. Hogy ne üljön csöndben, halkan énkeleni kezdek a dal néha abba marad, elcsöndesedik majd felerősödik, attól függően éppen mit művelek a grafittal. Ha nem tudom hirtelen hol hagytam abba, elhallgatok, ha erősebb kontúrt húzok akkor felerősödik. Tudom tudom, nem vagyok százas, soha nem voltam az, és büszke vagyok rá.
- Remélem egyszer tényleg az leszek.
Futólag rámosolygok, aztán folytatom a munkát és az éneklést. Nem vagyok benne valami nagy szám, de azért nem ijeszt el senkit a hangom és madarak le pottyannak le miatta az égből, hétköznapi, amilyen én is vagyok, ez a megfelelő szó rá.
Az ismeretlen közben bemutatkozik, szóval a modellemnek neve is van. Egy ideig emésztgetem az új információt majd egy percre megáll a kezemben a grafit.
- Szóval Maximilian...az jobban tetszik mint a Max, de maradhatsz modell srác is, ha nagyon akarsz.
Még akkor is mosolygok amikor visszafordulok a lap felé. Határozottan jobb kedvem lett, ezt most már az ujjaimban is érzem. A munka felgyorsul, nem lesz erőltetett, hiszen mostanra már érdekel az amit rajzolok és nem csak kényszerből teszem, hogy enyhítsem a mérgemet. Nem szívesen rajzolok embert, mert általában az embereknek véleménye van én pedig tartok a kritikától, jobban izgulok miatta mint az esetleges vizsgák miatt.
- Mert nem szereti ha ideges vagyok, csak azért mert nem jön az ihlet. Általában olyankor ő is feszült és nem tud a saját dolgára koncenrtálni, tudod ez olyan ikres dolog.
Legyintek egyet, mintha mindenki számára egyértelmű lenne ez az iker dolog. Pedig a legtöbb ember elég bambán bámul rám, amikor szóbahozzuk, hogy az ikrek között igenis van misztikus kapcsolat, akár tetszik ez a nagy közönségnek, akár nem.
- Semmi baj, ez a képen nem fog látszódni, amúgy is, tetszik azoknak az embereknek a hangja akik megvannak fázva.
A grafit ismét megáll, beharapom az alsó ajkamat és mosolyogva felnézek rá.
- Ne haragudj, túl sokat fecseg feleslegesen, lényegtelen dolgokról.
Egy kicsivel közelebb ülök hozzá, hogy megnézhessem a szemeit, nem felejtettem el, hogy ezt akartam igazán megragadni a rajzban.
- Mondták már neked, hogy nagyon sokatmondó a pillantásod?
Oldalra billentett fejjel nézem még egy daradig aztán nagyon aprólékosan kezdem el húzni a vonalakat, a szemre nagy hangsúlyt fektetek, bármi lesz is.

Maximilian

- Köszönöm, ez nagyon kedves tőled.
Őszinte vagyok, tényleg nagyra értekelem, hogy ezt mondja. De nem hagyhatom ki, hogy ne sandítsak fel rá és ne vonjam fel az egyik szömdölömet. Én soha nem tartottam magamat művésznek és valószínű, hogy magamnak soha nem leszek elég jó, legyek bármennyire jó valójában. Hiszek benne, hogy mindig lehet tovább fejlődni.
- Rendben, akkor marad a Maximilian, különleges..illik hozzád.
Kezdek elmélyülni a munkában, már nem sok van hátra. Néhány apró húzás és már kezdhetem az árnyékolás, ilyenkor úgy érzem életre keltem a rajzot. Eddig csak egy papírra vetett semmi volt, most lesz belőle az, amit az emberek annyira szeretnek viszont látni. Még énekelni is elfelejtek annyira koncenrtálok, a mosoly lehervad az arcomról. A kezem tiszta grafit, de ez már egy csöppet sem izgat, most rajzolok. Kisöprök a kezemmel egy kósza tincset a látóteremből és ezután már az arcom is olyan lesz a homlokomtól egészen az államig.
- Hű, akkor te tényleg megérted a dolgot. Szóval van egy nővéred, vagy húgod. Az tök jó. Akkor nem is hasonlítotok annyira egymásra? Mármint, tudom, hogy te fiű vagy ő meg lány, de azért csak van valami...érted.
Egy ideig mutogatok a grafittal, aztán feladom és a figyelmemet megint a lapnak szentelem. Én meg a húgom bezzeg olyanok vagyunk mint két tojás, a szüleinken kívül senki nem tud minket megkülönböztetni.
- Ohh, mellettem nehéz hallgatni, illetve, nehéz szóhoz jutni. Szóval úgy értettem, hogy nincs csönd.
Már nem nagyon figyelek oda arra amit mondok. Az utolsó simításokat végzem a rajzon, ennyire közel még nem jártam a célhoz. Igyekszem megfelelni az elvárásoknak és olyat alkotni, ami remélhetőleg tetszeni fog neki, még ha egy kicsit is.
- Az arcom? És mégis mit olvasol le az arcomról?
Na ezzel megfogott, kizökkentett annyira, hogy felnézzek és ne a rajzzal foglalkozzak. Kíváncsi vagyok vajon mennyire beszédes az én arcom. Összehúzom a szemöldökömet és kíváncsian várom a választ. A rajzot persze takarom, nem akarom, hogy még meglássa.
- Meg fogom mutatni ne aggódj.
Egy ideig még figyelem, kicsit zavar az előbbi kijelentése. Türelmesen várom a választ, legalábbis türelmesnek látszom. Lassan visszatérek a rajzhoz és néhány perc után lerakom magam mellé a grafitot.
- Készen van..remélem tetszeni fog.
Kifújom a levegőt és lassan megfordítom a füzetet. Úgy ábrázolja őt, ahogy én látom. A radírral babrál és félig fölnéz, az arcán mosoly ül a haja kissé kócos, de az összkép tökéletes. Nem kellett semmit hozzárajzolnom, vagy kitalálnom, pontosan így ült előtte. És a szemei...na hát azok még mindig megfognak.

Maximilian

- Szóval Amira, és nem hasonlítotok. Világos.
Fura elképzelni olyan ikreket akik egy kicsit sem hasonlítanak. Mármint, nem vagyok hülye, láttam már kétpetéjű ikreket de ez a gondolat azért elszórakoztatott egy darabig. Bár fogalmam sincs, mi olyan vicces benne, vagy szórakoztatok, ilyen a természet, vannak akik hasonlítanak egymásra, mások pedig nem.
- A szemöldököm. Értem. Akkor legközelebb majd valami olyan sapkát húzok ami alól nem látszódik ki a szemöldököm és akkor könnyebben elrejthetem az érzéseimet.
Zora szokta nekem mondani, hogy idegesíti, hogy állandóan húzgálom a szemöldököme, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire szembetűnő. Márpedig, annak kell lennie a  modell srác is felfigyelt rá. Már nyúlnék is a szemöldökömhöz, hogy eligazgassam amikor észbe kapok. Megnézem a kezeimet majd az alig használt grafitos papírzsepibe meg is törlöm. Nem is merek arra gondolni, hányszor fogtam már meg az arcomat, biztosan tiszta kosz vagyok.
- Köszönöm.
Igyekszem szerénynek lenni és nem elszállni a dícsérettől. De boldog vagyok, hogy tetszik neki. Ezért érdemes volt lerajzolnom. Magam felé fordítom, egy ideig nézegetem. Majd hirtelen elhatározásból kitépem a rajzot a füzetből és aláfirkantom.
- Tessék, neked adom, de csak egy feltétellel.
Most egy másfajta mosoly telepszik az arcomra. Alkudozni készülök, felemelem a papírlapot és meglengetem az orra előtt, mint a csalit. Fogalmam sincs, vajon kelleni fog-e neki, vagy nem de azért egy próbát megér.
- A feltételem pedig az, hogy megengeded legközelebb, hogy magamnak is készítsek egyet.
Szerintem ez fair ajánlat, nem csak amiatt, mert sok ember ellentétben őt jó lerajzolni, hanem mert tetszik a társasága, felszabadult leszek az aurájától és nem teher számomra a jelenléte, jól érzem magamat.

Hosszú idő után végre újra kedvem támadt rajzolni. Elő is kaptam a füzetemet és a grafitomat, de hiába ültem a lap fölött, a lelki szemeimet semmi nem ragadta meg. Szórakozottan firkálgattam a lap sarkára, de ennek az lett az eredménye, hogy az egész karom grafitos lesz, amit aztán az arcomra kentem. Végül a szoba kezdett összemenni, egyre kisebb és kisebb lett...vagy csak én lettem egyre nagyobb, a lényeg, hogy szabadulni akartam. Gyorsan összekaptam magamat, megfésülködtem, felkaptam egy szoknyát és már indultam is. Jó ideig ténferegtem, mert még mindig szándékomban állt valami értelmes is rajzolni, amikor eszembe jutott, hogy felfelé kell mennem. Akár hányszor erre jöttem, mindig történt valami, legyen az jó vagy rossz. Szerettem volna egyedül lenni, gondolkodni. Így akarva-akaratlanul is elindultam az erkély felé. Ám amikor megérkeztem furcsa látvány tárult a szemem elé. Egy szőke üstökkel megáldott fiúcska mászott át a korláton. Normál esetben ez természetesen megijesztene, de tudom, hogy innen  nem lehet leugrani, még akkor sem, ha az ember nagyon akar. Így nekidőlök az erkélyajtónak és a kezemben a füzettel figyelem a jelenetet. Mikor ismét a talpán áll, aprót köhintek és odaszólok neki.
-  Jó kis trükk, igaz?
Világéletemben odavoltam az ilyen apróságokért, ami fölött a legtöbben elsiklanak. Milyen okos volt, aki még erre is gondolt, innen bizony senki nem tud leesni, jó lenne, ha a varázstalan emberek között is alkalmazni lehetne.
-  Remélem, csak tesztelted és nem akartál leugrani, vagy ilyesmi...
Eddig bele sem gondoltam abba, mi van, ha tényleg leszeretett volna ugrani és nem csak tesztelni akarta a dolgot. Összevonom a szemöldökömet, majd lassan az egyik fotelhez sétálok és helyet foglalva benne, ismét kinyitom a füzetemet, de a tekintetemet az idegenen pihentetem.

Úgy tűnik a kis srác nagyon odavan a kísérletekért. Bizonyára oda lenne, meg vissza ha tudná, hogy egy élő áramgenerátor foglal helyet a társaságában odalenne, hiszen azért nem mindennapi az eset. De nem szoktam a beszélgetést ezzel kezdeni, sőt, inkább amennyire lehet titkolom a dolgot. Amíg a válasz várat magára végignézek rajta és megpróbálom kitalálni mennyi idős lehet, vagy melyik házba jár. A kora még a könnyebb tészta, nem lehet idősebb tizenhatnál, talán elsősnek vagy másodikosnak saccolnám. A ház viszont nehezebb, soha nem voltam ebbe valami jó, de a mozdulatai csak még inkább összezavarnak, így inkább abba is hagyom a találgatást, mielőtt túlságosan belebonyolódnék a saját gondolataimba és lemaradnák a válaszáról, amit kisvártatva meg is érkezik.
-  Köszi nem, nagyon félek a magasba, szóval valószínű, hogy elájulnék.
De szívesen megpróbálok leugrani, ha azt szeretnéd, hogy eldőljek, mint egy zsák krumpli, hogy utána kiskanállal kelljen felmeregetni a padlóról. Persze, ezt hangosan nem tenném hozzá, egy idegennek semmiképp, de olyan jól elszórakoztatnak a saját gondolataim, hogy viszonozom a mosolyát, majd a sárga papírra pillantok és lassan, de biztosan körvonalazódik bennem, mit szeretnék rajzolni. Az alkalmi beszélgetőpartnerem nem valami beszédes, így nem zavarja meg túlságosan az ihlet megérkeztét. Felemelem a grafitot és óvatos körvonalakkal kezdem meg a munkát. Ez egészen addig jól is megy, ami nem reagál a szőke fiúcska. A grafit megáll a kezemben és lassan nézek fel rá, miközben próbálom értelmezni az apró monológot. Először azt hiszem, a teljesen hülyének néz. Aztán lassan de biztosan élek a gyanúperrel, hogy csak viccelni szeretne. Mély levegőt veszek és elmosolyodom. Ilyennel azért nem szoktak csak úgy viccelni az emberek, de azt hiszem, nem egy hétköznapi gyerekkel van dolgom. Végignézem, ahogy helyet foglal, majd visszafordítom a tekintetemet a lapra, ezzel is nyerve néhány másodpercet, hogy tulajdonképpen erre mit lehetne reagálni.
-  Onnan azért ne próbáld meg, inkább ugrálj itt. És, hogy kérdésedre válaszoljak, nincs nálam kés.
Semmi fém tárgy. Még a vasgolyómat is az ágyamban hagytam, ami szinte mindig nálam szokott lenni. Az ujjaim lassan mozognak a pergamen fölött, lassan de biztosan alakulnak ki a részletek.
-  Új vagy itt? Mármint, most jöttél? Nem úgy nézel ki, mint aki járt már itt azelőtt. Esetleg felcsaptál mágiatesztelőnek?
Bizonytalan vagyok a kérdéseket illetően, mert a kíváncsiságomnak szinte semmi nem szab határt, de nem szeretnék unalmasnak sem tűnni.

-  Szerintem a lényeg mindig a részletekben rejlik, tudom, hogy nem esnék le, de megrémít a magasság.
Rólam persze bármit lehet mondani, csak azt nem, hogy félős vagyok. Persze, ő a részletekről mit sem sejt, de ahogy elnézem, biztos odalenne azoktól a dolgoktól amikről én tudok. De erről senkinek nem beszélhetek, így beharapom az alsó ajkamat és folytatom a rajzolást, ezzel terelve el a saját gondolataimat.
-  Ha ott is lenne, a baglyok nem tudnának elrepülni, gondolj csak bele. Attól pedig, hogy a házirend tiltja, még nem biztos, hogy mindenki be is tartja a dolgot.
Sőt, legtöbben úgy vannak vele, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket. Véleményem szerint pedig egy pálca sokkal nagyobb sérüléseket tud okozni, mint egy kés, de inkább ezt sem részletezem, még a végén ötleteket adnék neki, abból pedig nem sülne ki semmi jó.
-  Szerintem ha kitartó vagy, akkor semmi sem lehetetlen, a vizsgaidőszak pedig odébb van, szóval ráérsz behozni a dolgot.
Elengedek egy aprócska mosolyt, de éppen csak egy pillanat erejéig amíg felnézek a papírból, aztán visszafordítom a tekintetemet a rajzomra és hallgatom a fiút. Nem zavar, hogy itt van, társaságkedvelő ember vagyok, még akkor is, ha ez első pillanatra nem látszik. Így nem fogom őt melegebb éghajlatra küldeni, majd elmegy, ha untatom.
-  Akkor ez mindent megmagyaráz. Én is muglik között nevelkedtem, sőt, sárvérű vagyok, ha élhetek ezzel a nem éppen pozitív kifejezéssel. De már itt vagyok egy ideje, mestertanonc vagyok, szóval lassan hat éve untatom itt a népet. De akkor, üdv itt, ahol semmi sem logikus.
Magamon érzem a tekintetét, így felpillantok, majd vissza a lapra, ahol egy farkas néz vissza rám, vicsorgó képpel, és elvadult tekintettel, ami annyira emberi és mégsem...Néhány végtelennek tűnő másodpercig bámulok a papírra, majd kitépem, összegyűröm és ledobom a fotel mellé.
-  És, mi az ami igazán érdekel? Találtál már magadnak barátokat? Voltál már órán?
Igyekszem elterelni a figyelmét a kis közjátékról, úgy, ahogyan a sajátomat is. Nem akarok arra gondolni, mi váltotta ki belőlem, hogy megint gondolkodás nélkül rajzolok ilyeneket, mert ha felizgatom magamat, akkor megint elhatalmasodik bennem az elektromosság.

Egy pillanatig úgy nézek rá, mintha a Marsról jött volna. Találkoztam már olyan emberrel akinek igencsak helyén volt a magabiztossága, de ez kicsit meglepett. Nem tudtam, hogy vajon komolyan mondja-e, vagy csak viccel velem. Néhány másodpercig döbbentem néztem az arcát, majd zavartan elmosolyodtam. Nem igazán tudom, hogy kellene helyén kezelni az ilyen dolgot, de csak reménykedni tudtam benne, hogy viccelt. A késes dologra inkább is reagálok semmit. Ha annyira próbálkozni akar, akkor csak rajta. Én nem fogom megakadályozni, hiszen pontosan tudom, milyen az amikor valaki idecsöppen. Minden új neki, mindent megakar tapasztalni a lehető legrövidebb idő alatt. Én ugyan nem voltam ennyire vakmerő, de követtem el hasonló dolgokat, ki hibáztatná érte?
  - Hidd el, semmiről nem vagy lemaradva, legalábbis szerintem. Ide mindig érkeznek új diákok, szinte minden korosztályból. És sokan vannak, akiknek ezek a dolgok újak, szóval ne aggódj.
A diákok jönnek-mennek. Furcsa, hiszen a mugli iskolákban azért annyira nem divat, hogy valaki év közben állít be, hogy sziasztok ide fogok járni, de ha jobban belegondolunk, nem is lehetetlen.
  - Otthonosan mozgok, mondhatnám, hogy semmi nem lep meg, de akkor hazudnék. Sokat olvastam például a vélákról, tudtam, hogy szépek, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire. Pedig az egyik tanárnő is negyedvéla, ráadásul az faluban is lakik egy félvéla. Aztán vannak pyromágusok és melodimágusok, animágusok is. Vannak viszont olyanok is, akiknek az erejét nem lehet kategorizálni. Nem mindenki csak 'egyszerű' varázsló.
Elharapom a mondat végét, nem akartam ezzel senki degradálni, viszont így visszagondolva egy kissé lenézőnek hat. Főleg azért, mert én sem vagyok az átlag közé sorolható. Zavaromban a gyűrött lap után nézek, a grafitot forgatom az ujjaim között, nem is gondolva arra, mennyire össze fogom még kenni magamat vele.
  - Mi bajod van a barátokkal? Itt azért nem árt, ha beszerzel néhányat, nagy ez a kastély és az ember könnyen magányos lesz egy ekkora helyen, hiába van körülvéve annyi emberrel. Persze, én ezt nem tudhatom, soha életemben nem voltam egyedül. Egy iker egyik fele vagyok.
Az utolsó mondat később csúszik ki. De úgy voltam vele, hogyha már járatom a számat, ne hagyjam parlagon heverni szegény gyereket, aki bizonyára nem érti, hogy minek és miért beszélek ennyit.
  - Hát, ha szeretnéd..de szívesen rajzolok neked másikat, az nem lett olyan jó.
Nyelek egyet, összepréselem az ajkaimat és a gyűrött lap felé fordítom a tekintetemet, ismét. Nem akartam túl nagy figyelmet szenteltetni neki, de ezek szerint a viselkedésemmel pont az ellenkező hatást értem el.