Emandorie


A mai napon egész jól indult. Végre sikerült kialudnom magamat, aminek felettébb örültem, mivel már vagy egy hete nem sikerült rendesen aludnom. Nagyon nehezen szokok hozzá az új helyhez, de legalább tudom, hogy itt jobb lesz, mint odahaza vagy a Roxfortban volt. Szerencsére már találkoztam is egy emberrel, ami ugyan nem sok, de több mint a semmi. Reggel sétálgattam egy picit a levegőn, majd visszatértem a kis szobámba, leheveredtem az ágyamra, olvasgattam. Eljött az ebédidő, annyit ettem amennyit csak tudtam. Imádok enni, pedig nem is látszik rajtam. Áldom Istent, hogy olyan alkatot adott, amivel akármennyit is eszek, nem tudok meghízni. Ebéd után szunyókáltam egy picit, ez az az egy dolog, amit egyik nap se hagyok ki. Igen, tudom, hogy lusta vagyok, de muszáj. Nem sokat aludtam, kb. 1 órát, majd mikor felébredtem, kicsit rendbe szedtem magamat, és kisétáltam a folyosóra. Ott leültem az egyik széles ablakpárkányra, majd nézelődni kezdtem. Nem sokan voltak odakint, talán 4-5 embert, ha láttam. Kicsit összeborzoltam a hajamat, majd fejemet az ablaknak döntöttem, és egy pillanat erejéig behunytam a szememet, majd mikor kinyitottam, körbenéztem. Sehol senki. Felálltam, sóhajtottam egyet, és elindultam...valamerre. Arra amerre épp vitt a lábam. Általában jó helyekre szokott elvinni, úgyhogy most is teljes mértékben megbíztam benne. Kisétáltam a Rellon területéről, majd le a lépcsőkön, át a Déli szárny területére, majd fel a lépcsőn. Egy hosszú folyosóval találtam szembe magamat, a végén pedig beszűrődött valami féle fény. Elindultam feléje, majd ahogy egyre közelebb értem, feltűnt, hogy egy bizony nem mágikus dolog. Egy hatalmas ajtóval álltam szemben, amit kitoltam, és egy gyönyörű teraszon találtam magamat. Nem is terasz, inkább erkélyhez hasonló volt. A széléhez mentem, majd kikönyököltem a párkányra. Szép volt a kilátás, és olyan nyugodtan tűnt itt minden. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam azt, és gondolkozni kezdtem. Miért van az, hogy még egyetlen egy levelet se kaptam otthonról? Se a szüleimtől, se Jennytől. Ennyire nem érdekli őket, hogy épségben megérkeztem-e? Mondjuk, lehet, hogy Brigi néni már írt nekik. Ki tudja. Vele se beszéltem azóta, amióta itt vagyok. Majd holnap nekilátok egy levélnek. Vagy nem, majd kiderül. Úgyis olyan sokat unatkozom. Persze, nincs olyan sok szabadidőm, mert valamikor tanulni is kell, de azt is olyan felületesen végzem el. Nem tudom miért, de soha nem tudtam normálisan tanulni. Nem egyszer kellett újra írnom pár vizsgát, még régebben. Ezt nem szeretném itt is eljátszani, így szinte minden nap belenézek a tananyagba...Ez tart kb. 10 percig igen. Fenébe, javíthatatlan vagyok. Ahogy így elgondolkoztam, körül se néztem, hogy van-e itt még valaki rajtam kívül, de mivel nem hallottam se beszélgetést, se mocorgást, gyanítottam, hogy egyedül vagyok. Szeretek egyedül lenni.

Emandorie


Jó volt egy picit nyugodtan nézelődni, és érezni a friss levegőt, de ezt egy hang megzavarta. Mégsem voltam olyan egyedül. Egy lány rám ripakodott, hogy nekivágtam az ajtót. Először kissé összerezzentem, mivel teljesen abban a tudatban voltam, hogy magam vagyok, de a lány hangjára megfordultam, majd mikor ránéztem, először azt hittem álmodok, és megint sikerült közterületen elaludnom. A lány első ránézésre pontosan ugyanolyannak tűnt mint én! Jenny? Nem. Pislogtam párat, és rájöttem, hogy ébren vagyok. Pár lépést tettem előre, hogy jobban megnézhessem a lányt. A bőrszíne, a hajszíne, minden olyan volt mint az enyém. Sosem szoktam megdöbbenni, és nem nagyon szoktam megijedni semmitől, de be kell vallanom, most frászt kaptam.
- Bocsi. Nem vettelek észre. Mondtam, nyugodtan, és kissé meglepődötten, bár reméltem, hogy ezt a lány nem veszi észre. Leültem, tőle nem is olyan messze, majd először a földet kezdtem bámulni, és gondolkoztam azon, hogy mikor is lehetett az a nap, amikor megőrültem. Egyre furcsább dolgokat teszek, látok. Elalszom közterületen, hasonmásokat látok, a húgomon kívül is. Nem semmi ami mostanában velem történik! Nyeltem egyet, majd sóhajtottam is, és újra visszanéztem a velem szemben ülőre, de ugyanolyannak tűnt, mint első látásra. Szép volt, talán egy kicsit idősebb mint én, de szerintem nagyon hasonlítottunk. Vettem egy mély levegőt, majd ismét megszólaltam.
- Tényleg sajnálom. Amúgy...hogy hívnak? Kérdeztem, kissé elbizonytalanodva. A szél lágyan fújt, néha elkapta a hajamat, többször is a szemembe fújta, de nem nagyon érdekelt. Hamarosan haza kellene már írnom egy levelet, hátha anya vagy apa tud segíteni ezeken a hallucinációimon, vagy meg tudják mondani mi a fene is történik velem. Bár ahogy ismerem őket, úgy is azt fogják mondani, hogy csak a környezetváltozás miatt diliztem be, várjak még pár napot, és el fog múlni. Igen...
- Én Yvonne vagyok. Mondtam egy apró mosollyal az arcomon, majd a lány felé nyújtottam a kezemet. Reméltem, hogy elfogadja, és nem haragszik rám sokáig, amiért gyakorlatilag rávágtam az ajtót. Remek, most már lassan vak is leszek. Egyre jobb. Kissé feszülten vártam a lány válaszát, de külsőleg igyekeztem nyugodt maradni. Talán sikerül.

Emandorie


A lány szemében biztosan olyan voltam mint valami idióta, akinek fennakadt a szeme. Csak bámultam rá, majd mikor ő is végre rám pillantott ugyanazt a reakciót produkálta mint én. Legalább már tudom, nem csak én látom azt amit látok. A lányon látszott, hogy kissé feszült, ugyanis még egyszer rám ripakodott az ajtócsapás miatt, majd utána elismerte, hogy végül is nincsen semmi gond. Egy halovány mosollyal együtt, kissé megkönnyebbültem, majd sóhajtottam egyet, és éreztem ahogyan a gyomrom görcsbe rándul, majd ahogy végiggondoltam a dolgot, rájöttem, hogy nincs semmi, ami miatt aggódnom kellene. Hiszen, annyi ember van a világon akik kicsit hasonlítanak. Én Angliából jöttem, Ő pedig kitudja, hogy honnan. Pár perc telhetett csak el, mikor a lány elfogadta a kézfogásomat, és bemutatkozott. Dorie. Ez becenév, de mivel a lány már így is elég ideges volt, nem akartam firtatni, mi lehet a teljes neve.
- Örvendek. Mondtam, majd kezemet a testem mellé helyeztem, és hátradőltem a fotelben, amiben ültem. Egy másodperc erejéig behunytam a szememet, akartam egy rövid időt, amit csak a magaménak mondhatok, élveztem a jó időt, majd kinyitottam, és újra Doriera pillantottam. A lány leginkább csak a földet bámulta, akárcsak egy szobor, majd mikor már épp felálltam volna, hogy inkább lelépek, nem akarom még a jelenlétemmel is megzavarni, megszólalt, és meglepődtem azon, hogy Ő ilyen hangosan is kimondta azt, ami mindkettőnkben már egy kis ideje megfogalmazódik. Mi a fene lehet bennünk? Nyeltem egy nagyot, majd egy apró mosoly kíséretében, először csak vállat vontam, de igazából csak kerestem magamban a megfelelő szavakat. Mit lehet ilyenkor mondani?
- Igen, nekem is. Kicsit ijesztő. Mondtam, majd halkan elnevettem magamat, bár ahogy láttam Dorien, nem hiszem, hogy Ő olyan jókat fog ezen kacagni. Nem tudtam mi lehet a problémája, de általában ha ilyesmit észlelek valakin, soha nem kérdezem meg. Az mindig csak ront a helyzeten. Most inkább azon kezdtem el dolgozni, hogy megfejtsem a kísérteties, már szinte majdnem ikerhasonlóság okát. Elég volt nekem egy ikertestvér, nem kérek még egyet.
- Mondd csak, honnan jöttél? Más esetben ilyen kérdést fel se tettem volna, hiszen a legtöbb esetben nem érdekel a partnerem múltja, de könyörgöm! Ez most tényleg nagyon más.