Dwayne

- Én próbáltam az lenni. De bocsi, hogy nem fogom ölbe tett kézzel hagyni, hogy elrángassanak. Amúgyis megérdemlik, a mocskok- pufogok egy sort dühömben. Oké, tudom én, hogy nem ez a legjobb módja az egésznek, és nincs semmi mentségem rá, miért tettem, de akkor is.  Ők meg simán kísérleti nyúlként alkalmaznak, az mennyivel jobb?
- Nem is tudom, hogy jutott eszembe- harapok az ajkamba idegesen, és tényleg kedvem támad kifutni a világból. Igen ez a mondat egyenlő a helyeseléssel. Azért biccentek is, tudatva vele, hogy ebbe rendesen beletrafált most.
Az, hogy nem kezd lélek búvárkodni a lehető legjobb döntés, tuti, hogy nehezen viselném, ha még lelkiznem is kéne amellett, hogy a sírással küszködök. Nem szokásom kimutatni az ilyesmit, de egyszerűen, van, ami már nekem is sok. Nagyon sok.
- Tessék, de azzal semmit nem érünk, ha töröljük, az utolsó varázslatot- adom neki oda a nemrég visszakapott ágat, ami mindig csak bajt hoz a fejemre. Naivan azt hiszem, ezt akarja tenni, de hát… semmi értelme, tekintve, hogy a vágás nyomai az illető testén díszelegnek.

Ophelia LaFonde
//phew, kicsit sok lett az eseményszál itt hirtelen, igyekszem nem elfelejteni senkit//

Néhány lépéssel odasétál mellé. Megtehetné, hogy megnyugtatja, egy vállveregetés is lehet, hogy elég lenne neki ebben a helyzetben. Az ilyesminek tudja azonban, semmi értelme sem lenne és nem vezetne jóra egy ilyen lánynál, mint Ophelia.
 - Sírj csak.
Felel végül csendesen, ahogy átveszi a pálcát és elfordul tőle. Ha Dwayne rendelkezik jó, igazán nagyszerű tulajdonsággal, az bizonyára a diszkréciója, amivel eredendően felruházták az Égiek. A titkok, apró gyengeségek biztonságban vannak nála, ezt bárki megérzi, aki a közelébe kerül. Bármit hall vagy lát pedig, azt biztos, hogy sosem hozza szóvá többet.
 - A pálcát ellopták tőled, még napokkal ezelőtt a faluban. Ezt fogod mondani.
Az ablakhoz sétál, kipillant rajta, a pálcát lassan végighúzza a tenyerén. A bagoly álmos huhogással figyeli a lányt, nyomasztó a csönd, szinte kihallatszik, ahogy Dwayne gondolkodik magában. Vannak emberek, akik fel-alá járkálnának ilyenkor, ő mozdulatlanná dermed, homlokát ráncolva meredve valamerre a távolban.
 - Kivel voltál ma a múzeumban?
Tűnődve lepillant a kölcsön kapott fegyverre, bal keze is ráfonódik, ismét kinéz az ablakon.
A pálca fájdalmas reccsenéssel törik ketté.

Várnai Zsófia

 - Puffskein. Gondolom, berágta magát valahol.  
Ismét megtörli a homlokát, a mozdulat most sem segít többet, de aki ismeri őt megszokhatta már, hogy a férfi gyakran mutatkozik maszatosan. A szépítkezés női dolog, a legtöbb, amit ő tehet az ügy érdekében az, hogy ha nem felejti el vagy nincs dolga, zuhanyzik egyet. Különben a lehető legtávolabb áll tőle a manapság oly divatos metroszexualitás.
 - Talán rád jobban hallgat. Nem lehet kipiszkálni, de megpróbálhatnád hívni vagy valami - tűnődik hangosan - még nem volt dolgom ilyen... izével.
Ahogy a lányra pillant, felrémlik benne azoknak a diákoknak a képe, akik mostanában megfordultak ebben az irodában. Mindegyik egyfajta agresszív, személyiségzavaros félnótás, akik hamarabb gyújtanák fel az egész szekrényt, mint hogy a porban mászkáljanak vele. Elszomorító és riasztó jelenség, megfogalmazni is nehéz, miért borzasztja el ennyire.
Ám ahogy ez végigfut az agyán rájön, mennyire is kedveli ezt a kislányt, akinek életét születésétől fogva hébe-hóba szerencséje volt követni.
 - Különben, miért küldött édesapád?

Dwayne

Csak egy hajszálon múlik, hogy fogom magam, és utat engedek mindennek, ami bennem van, elvégre… engedélyt kaptam rá. Az a bigyó, ami bennem van, és nem hagyja, hogy hülyét csináljak magamból, mégse engedi ezt. Oké, szoktam sírni, mert bármilyen hihetetlen is, én is képes vagyok rá, de nem úgy, hogy közben valaki premier plánból nézi végig, hogy omlok össze szép lassan.
Bízom Dwayneben, amennyire csak tudok… tényleg, de még neki se hagyom, hogy fogást találjon rajtam, hiába mondja a józan eszem, hogy úgyse használná fel ellenem, nem megy. Mondjuk nem is vethetik a szememre ezt, nem épp bizalomtól túltengő közegben nőttem fel.
- Ennyitől nem fogok kiborulni- rázom is meg a fejem,  és próbálom a tőlem megszokott könnyedséggel kiejteni a szavakat, de a hangom remegése ellen nem tudok mit kezdeni. Leülök a fal tövébe, felhúzom a térdeim, hogy a kezemmel átkarolhassam magam, és csak kitartóan bámulom a padlózatot.
- Akikkel szoktam- vonok vállat, mégse tudok neveket mondani, nem értem, miért. Nem akarom, hogy ők is bajba kerüljenek miattam. Igazából, csak most kezdem érezni, hogy mennyire benne vagyok ebben az egészben, és mennyire nem találom a kiutat.
- Lelépek… komolyan, így legalább a sulit nem rángatom bele az egészbe, azt meg úgyse hagynám, hogy Wickler megint tartsa, a hátát miattam- ejtem ki az első ötletet, ami eszembe jut, vagyis nem jut eszembe, már rég azon rágódok, el kéne húznom innen, mielőtt még nagyobb bajt csinálok. Az nem érdekel, hová mehetnék, tudom, feltalálom magam, legalább Dwaynenek se kell a gardedámot játszani. Még az se zavar, hogy a pálcám eltöri, csak a baj van azzal az ággal.  

Ophelia LaFonde

A pálca darabjait megszemléli a tenyerében, majd könnyedén leteszi az asztalra. Sok lehetősége nincs, esetleg még átszolgáltathatja a lányt az itteni hatóságoknak, de ahhoz már túlságosan benne van a dologban ő is. Állva az ujjaival lassan dobol az asztal felületén, türelmesen vár, a lány válaszaira csak bólint, nem felel rájuk.
 - Elmehetsz, ha akarsz.
Vontatottan beszél, végiggondolva a szavait. Egy tanárnak biztosan most győzködnie kellene, maradásra bírni, de tudjuk, hogy Dwayne egyszerre több és kevesebb is, mint egy átlagos tanerő.
Kihúzza a fiókot, a pálca darabjait belesöpri a többi szemét közé.
 - De akkor ugyanolyan kis terrorista leszel számomra, mint bárki más. Fiatal vagy még és annyira naiv. Nem szívesen terítenélek le.
Egy másik fiókot húz ki, keresgélni kezd benne, pontosan tudván, mit. Apró, pár centis fiola akad a kezébe, benne élénkvörös, érdekesen csillogó folyadékkal. Egyszerű mozdulatokkal pattintja le a kupakját, tartalmát egy üres pohárba önti, ami épp a közelében van. Hümmög néhányat az asztalra támaszkodva, saját pálcájával int egy aprót, a polcon magányosan álló, whiskey-vel töltött üveg lomhán lebeg hozzá.
Tartalma feltölti a poharat, elkeveredve a kétes eredetű nedűvel.
 - Teszek egy szívességet neked - felemeli az italt, a lány felé nyújtja - Fenékig.

Várnai Zsófia

Arrébb húzódik, hogy a lány odaférjen a szekrényhez, bár hamar kiderül, hogy ő okosabb annál, mint hogy a bútorok alatt mászkáljon.
Felelne, hogy már próbálta bagolycsemegével csalogatni az állatot, mégsem teszi, bíznia kell benne, hogy Zsófi jobban szót ért vele, mint ő maga. Bármekkora állatkedvelő lehet, az ilyen szőrgombócok egyáltalán nem férfi léleknek valók, akár azok a pöffeszkedő unikornisok. Az tehát még csak eszébe sem jutott, hogy a puffskeinek esetleg rovarokat esznek, de lám...
Ahogy a gombóc kisomfordál a rejtekéből még a levegővételt is berekeszti egy időre, nehogy véletlenül megriassza és újabb menekülésre késztesse. Pánikra azonban semmi ok, dúdoló szobafoglalója csapdába kerül a lányka kezében.
 - Nem t'om... neked nem kell egy ilyen?
Óvatosan kérdezi meg, hiszen neki fogalma sincs, egy ilyen lény egyáltalán elfogadható háziállat-e. Feléjük legfeljebb kártevőként tartják számon, egyetlen lánytestvére pedig sosem vágyott effélékre.
Felkel, ismét leporolja magát, bár ez most sem változtat sokat a kinézetén. Pedig ő annyira igyekszik.
 - Jahm... köszi, majd visszaviszem valamikor. Egyébként, jól vagytok?

Dwayne apci  



Mondjuk, megérteni se fogom, miért kellett széttörni a pálcám, de jelenleg ez a legkisebb problémám, az egy pótolható dolog, de én ettől még ugyanolyan visszataszítónak találom magam. Olyat tettem, ami ellen mindig is küzdöttem, de senki nem volt mellettem, hogy leállítson, esetleg hátba veregessen, és igen, féltem, mert én is képes vagyok rá.
De most már csak feledni akarom az egészet, és hagyni, hogy elmúljon, ez mindig bejön, ha nem törődök vele, egy idő után elmúlik minden.
- De én nem akarok terrorista lenni, csak tudod, sajnos senki nincs mögöttem, aki megmondhatná, mi a helyes. Annyiszor hangoztatod, hogy gyerek vagyok, mégse voltál ott… nem állítottál le- bukik ki belőlem egyszerre, és olyan kétségbeesetten, hogy attól még én is megijedek. Pedig szükségem volt rá, és azt mondta figyel.
Akkor se sírok, bár a könnyeim már rég utat törtek maguknak, de nem vagyok hajlandó tudomást venni erről. Legközelebb csak arra eszmélek fel, hogy egy italt nyújt nekem, és mivel ellenkezni nincs erőm, egy bólintás után lehúzom.

Ophelia LaFonde

Lehajtja a fejét, nem felel a vádakra. Pedig mindegyik igaz, az utolsó szóig.
A kezeit figyeli, míg vár, hogy a lányka megigya a főzetet, amit az imént átnyújtott neki. Szerencsére nem hisztizik, nem ellenkezik, engedelmeskedik a szavaknak, amik tényleg jót akarnak neki.
 - Majd innentől máshogy lesz akkor.
A szer gyorsan hat. Ophelia pillanatokon belül érzi a hatását, ahogy először szédülni kezd, majd a pohár kihullik elgyengülő kezéből. Dwayne kifejezéstelen arccal lép közelebb hozzá. A lány tehetetlenül, álomba zuhanva csuklik össze, ő hitelen mozdulattal kapja el, mielőtt a padlóra zuhanna. Karban viszi el a kanapéig, óvatosan elfekteti rajta, tudván, itt biztonságban lesz.
Eltussolni egy bűntényt olyan tud igazán, aki maga nem egyet leplezett már le életében. ismeri az aurori észjárást, tudja, hogyan és milyen sebességgel dolgoznak, minek tulajdonítanak megfelelő hangsúlyt.
Dwayne, drága fiam, kellett neked ilyesmibe keveredni?
Hosszasan figyeli a lányt, magában összeszedve mindazt, amit tennie kell, mielőtt elhagyja a szobát. Hogy mit tesz eztán, fedje jótékony, balladai homály.

***

Bogolyfalva sápatag reggelre ébred, melyben semmi sem utalhat az előző napi eseményekre.
A lányt, kinek pálcája romjait korábban megtalálták a helyszíntől nem messze, egy padon lelték meg piszkosan, valamiféle átokkal vagy bájitallal elkábítva. Köze nem lehetett az eseményekhez, hiszen hogy lehetett volna, ellopták a pálcáját, tudták az aurorok, tudta mindenki, az ispotály gyógyítói is, ahol Ophelia némi kényelmetlen fejfájással, különben sértetlenül ébredt.
Remélhetőleg pedig tanult az eseményekből.

Kati

Ophelia

Egy korty kávé, és újabb aktát húzok magam elé. Lassan, de biztosan változik "rendezésre váró" és a "kész" kupac aránya. Annyira azért nem merülök bele a munkába, hogy ne pillantsak fel az ajtónyitásra. Valamiért az a tudat van bennem, hogy ide Dwayne-en kívül már senki nem fog jönni, így aztán meglepetés és zavar egyvelege ül ki az arcomra, de igyekszem gyorsan rendezni a vonásaimat. Opheliával, nos elég felszínesen ismerjük egymást, elég gyorsan lelécelt a Navinéból, és prefektus is valamikor akkortájt lett, amikor én elvesztettem a jelvényemet, de mit tudok róla, az pont elég ahhoz, hogy ne akarjam előtte kimutatni, mennyire nem örülök neki, hogy így "rám tört". Pedig igazán számíthattam volna rá, hogy végül is akármilyen diák keresheti az aurort, és akkor felkészülhettem volna egy ilyen helyzetre.
- Virágot szedek - közlöm a lánnyal rezzenéstelen arccal, leheletnyi gúnnyal a hangomban. Egyrészt nem kell hozzá Sherlocknak lenni, hogy kitalálja, mivel foglalatoskodom éppen, másrészt egyébként sincs hozzá semmi köze, harmadrészt pedig cseppet sem esik jól, amilyen stílusban kérdőre von. Mégis milyen jogon? Erős a késztetés, hogy visszapasszoljam a labdát, hogy miért jár ide be ilyen lazán, kávéval és fánkkal, de végül lenyelem születőben lévő szavaimat.
- Nem tudom, nem mondta hová megy - válaszolok készségesen az igazságnak megfelelően. Épp csak egy szemöldökrándulással jelzem, hogy még mindig nem tudom hová tenni ezt a stílust. Ezzel el is fordítom a tekintetem a lányról, és fellapozom az előttem heverő aktát. Aztán mégis újra felnézek a lányra, azon morfondírozva, hogy talán felajánlhatnám neki, hogy segítek ha tudok, vagy csak átadom Dwayne-nek, hogy kereste. Nálam ez lenne a természetes, de az a megérzésem, hogy Oph nem lenne ilyesmire vevő, így néhány másodperc múlva ismét a papírokra fordítom a tekintetem. Ő meg majd eldönti mit akar, nekem lényegében semmi közöm hozzá.

Kahlil
Máricus 11. este

*Ahogyan egyre többet beszélgetünk, vagy legalább is próbálunk egymásnak elfogadható válaszokat adni, kirajzolódik bennem egy kép a lányról. Bár még a nevét sem tudom, sem azt, hogy melyik házba jár, de a személyisége kezd megmutatkozni. Biztosan szülei vagy bejárónőjük megcsinál helyette mindent, így még soha az életében nem volt a kezében egy parányit is koszos edény. Muszáj volt számára, hogy felfigyeljek rá, ha az esés véletlen is volt, hiszen körülöttem mászkál, otthonában mindenki szerethette és a többi ember kereste az Ő társaságát. Itt a kastélyban nem így van, mindenki egyenlően indul. Persze itt is van egy ranglétra, de az meg kell mászni, hogy feljebb juss. Mondjuk vannak olyanok, akik fel sem kapaszkodnak erre, például én. Inkább erősen arra koncentrálok, hogy hagyjon békén a többi ember. A lány még új lehet, úgyhogy nem hiszem, hogy nagyon népszerű lenne.  Kérdésére bemutatkozom, majd várom, hogy válasszon egy becenevet. Legrosszabb esetben kitalál egy újat, amire úgysem fogok hallgatni, de Ő nem tudja az okát. A Páncsi névre közönyösen megvonom a vállamat, és a Pán Péter sem kelt bennem nagy érdeklődést. Az, aki ezt a nevet adta nekem, Ő is a Pán Péterből szedte, hogy miért az még mai napig is teljes rejtély számomra, de szerintem a névadóm számára is.  Ahogyan meghallom a nevét akaratlanul is elmosolyodom. Hiszen ez a név jelentése bölcsesség, ami erre a lányra, Szofira egy kicsit sem igaz. A szülei biztosan valamilyen okos gyereket akartak, aki könnyedén megkétszerezi a már most is magas vagyont.  Aztán beugrik egy másik név, amit még régebben ismertem meg, de nem emlékszem hogyan, a lényeg az, hogy ismertem annak is a jelentését é a lányra nézve tökéletesen illik. *
- Emőke!* Nagy szemekkel nézek rá és lassan a fejemben átformálódik Emőkévé. Ha még e találkozás után is összeröffent minket a sors, akkor csak is Emőke marad. Végre észreveszi sorvágásomat a ropi után, de nem csinál semmit ezzel kapcsolatban, csak egy újabb kérdést szegez felém. Gondolkozok egy ideig, hogy elmondom az igazat és döbbent arcát szemléljem, de aztán végül nem teszem meg, hanem egy bődületesen rossz beszólást sütök el. *
- Immúnis vagyok a gyereksírásra…* Egy apró mosolyt biggyesztek a számra, majd tovább bűvölöm a rágcsás tálat, hátha valamilyen különleges képesség rejlik bennem. Ahogyan Ő is elintéz felém egy beszólást az igenis fájó könyököm miatt, nem szólok semmit, hiszen az előbb én is eleresztettem egyet. Jól is teszem, hogy nem teszek rá megjegyzést, mivel lassan visszavándorol a hasára a ropis tányér. Veszek egy maréknyit és rágcsálni kezdem. Mikor egy monológjában több parancsot is kioszt, egy kicsit elszakad a cérna.  Könnyű alap varázslattal elérem, hogy ledöbbenjen és talán egy kicsit mérges is legyen. Képzeletben lepacsizok magammal és örülök a fejemnek látva a vizes fejét.  Aztán hirtelen mozdul és elkapja a pálcás kezemet, majd a fejemhez irányítja, tökéletesen a szemembe spricceli a vizet. Próbálok odanyúlni, hogy kitörölhessem a szememből a folyadékot, de akkor lefogja mind a két kezemet és a hátamra fektet, most Emőke ül rá a csípőmre. Teljesen elönt a méreg, nagyon felhúzott és ezt nem akarom elrejteni.  Nem amiatt, hogy most Ő ül rajtam, nem is azért mert a szememet víz érte, hanem pár pillanat leforgása alatt sikerült kiiktatnia a már így is hiányos érzékszerveimet. A szemeim égnek, kezem lebilincselve, fülem eleve selejt , a lány pedig még az erőmet is lenézte, hiszen úgy gondolja pehely súlyával könnyedén lent tud tartani.  Kinyitom a szememet, de még mindig homályosan látok, így nem tudom leolvasni szájáról a mondatot. Ez nem segít abban, hogy lenyugodjak. Ellököm a kezét magamtól és erősen megszorítom a csípőjét, hogy fel tudjam emelni, majd a fotelba dobni. Lendítem felé az öklömet, de félútnál megállítom. Nem tehetem ezt vele. Bármennyire is felhúzott nem tehetek ilyet egy lánnyal.  Hátralépek egy lépést és fogaim között susogva mondom a felszólítást.*
- Ne nézz le engem!

Daphne A. LaFonde

Lassan de biztosan el fogja nyelni a szobát a szemét, rendetlen lakójával együtt.
Tanácstalanul áll az asztala előtt, ahol Kati olyan példásan rendet rakott napokkal ezelőtt, hetekig bíbelődve vele, mostanra azonban ismét elárasztotta a szemét. Legalább is a hivatalos papírok, diákok kérései és egyebek számára mind-mind a szemét kategóriába esnek bele. Bal kezében az imént felhozott ebédjét egyensúlyozza, jobbra-balra néz, hátha talál még néhány négyzetcentiméternyi helyet az asztal lapján, ahol legalább egy tányér elfér.
Keresnie kellene már egy nőt tényleg, aki rendet rak utána.
Szusszan egyet, magában szitkozódik. Szabaddá teszi jobb kezét, majd találomra és a legkevésbé elegáns mozdulattal lesöpör egy halom papírt a földre. Az iratok szétszóródnak a kopottas parkettán, ő azonban tényleg, a legkevésbé sem foglalkozik már vele.
Végre ehet.
Épp leülne, hogy mindenféle protokolláris szokást mellőzve befalja a marhasültet, amikor valaki - meglepő módon - kopogtatni kezd azon az istenverte fán. Megáll a mozdulat felénél.
Tekintete az ételre siklik, majd az ajtóra. Étel, ajtó. Marhasült és... ajtó.
Tough choice.
Fene abba a jó szívébe!
 - Bárki vagy, gyere be.

Daphne A. LaFonde

Az asztala mellett állva várja, hogy bárki is jött hozzá, nagyon gyorsan hadarja el amit akart és váljon köddé, vagy be se jöjjön. Nem, ennyire nincs jó napja. Gondolatban fájó búcsút vesz az ebédjétől, igyekszik elcsitítani a gyomra felől érkező ellenkezést, ahogy az ajtó felé néz.
Ha innia kellene minden alkalommal, ha egy nő lép be hozzá, nem valószínű, hogy ilyen egyenesen meg tudna állni a lábán. A szebbik/jobbik nem egymásnak adja ezt a bizonyos kilincset, mintha nem auror, hanem legalább kozmetikus lenne. Gyengébb pillanataiban egyenesen tart tőle, hogy annyi időt tölt hölgyek társaságában, hogy átveszi azok egy-egy idegesítő szokását.
 - Oooké.
Ő nem zavartatja magát, ha ehet, hát ő bizony ősember módjára enni is fog. Le is dobja magát a székébe, bár közben tetőtől talpig végigméri az érkezőt. Még nem látta az iskolában, ebben teljesen biztos. Váratlanul elfogja az a kényelmetlen érzés, hogy valamiféle aggódó szülővel lehet dolga, aki rajta akar reklamálni a gyereke mindenféle problémája miatt. Na, akkor lenne csak elcseszve a nap.
De nem. Majdnem, de mégse.
 - Nem mondta, hogy van testvére.
A késsel-villával bíbelődik, nevetségesen béna vele, mintha nem is tudná, pontosan mire jók ezek az eszközök. Föl-fölnéz, végül megrázza a fejét.
 - Én nem ennek a minisztériumnak dolgozom - a villájával az ablak felé bök, amerre a falu terül el - Bennük én sem bíznék meg.

Daphne A. LaFonde

A kése tehetetlenül marcangolja a húst, a köret egy részét le is túrva a tányér széléről. Ő azonban rendületlenül kaszabol tovább, közben néha felnézve a nőre, úgy hallgatja a szavait.
 - Az úgy vidám.
Emlékszik, tinédzser éveiben amikor napjait láblógató semmittevéssel töltötte, az anyja mindig mindenféle nevetséges szappanoperát nézett a tévében, bele-belehallgatott így ő is. Akkoriban nem gondolta volna, hogy az elveszett testvér esete ilyen gyakori és mindennapos ebben az elcseszett európai társadalomban, de most már kezdi megszokni. Mindenesetre meglepő a tudat, hogy abból a parányi penészvirágból, aki kezdi belopni magát a szívébe, több példány is van.
Egy vállrándítással pedig meg kell állapítani, hogy a természet igencsak igazságtalanul a nagyobbik nővérnek sokkal többet szavazott meg kinézet terén.
Nem felel, nem reagál az étkezési szokásaival kapcsolatos, szúrkáló megjegyzésre. Afféle "már csak azért sem vagyok tuskó, oké?" mordulással folytat mindent ugyanúgy, mint azelőtt.
 - Szövetségi Aurorparancsnokság. Mágus-terrorelhárítás - válaszol könnyedén a körettel babrálva szerencsétlenül. Kényelmetlenül hosszú idő telik el, mire észbe kap, hogy talán nem kellene a jeges frászt hoznia a vendégére - de a lányhoz ennek semmi köze.
Ismét fölnéz, szeme azonban most véglegesen megállapodik Daphne vonásain. Hátradől, leteszi az evőeszközöket, egy időre mintegy feladv a harcot az elemekkel.
 - Miért most jöttél ide?

Daphne A. LaFonde


Bármennyire hihetetlen, sokkal jobban foglalkoztatja a téma, mint amennyire kimutatja azt. Mégsem pattoghat és fecseghet, mint egy kis kölyök, tekintve, hogy Ophelia jelenlegi helyzete cseppet sem... egyszerű.
Felszínesen és meglehetősen töredékesen ismeri azt, amibe a lányka keveredett, egy azonban tiszts lehet még számára is: a durcás kis rellonosra a családja jelenti a legnagyobb, vagy talán egyetlen veszélyt. Ha pedig minimális felelősségtudat vagy bármiféle védelmező ösztön szorult belé vele kapcsolatban, akkor az most üvöltözve jelez neki valahol az agya mélyén, hogy jobb lesz vigyáznia.
Ahogy a nő konkrétan fölé áll látványosan elhúzza a száját.
Nem nehéz kihozni a sodrából, mindenféle megjegyzésre képes azonnal ugrani, hogy bizonyítsa az igazát. Ám, ha a munkájával kapcsolatban vágnak hozzá megjegyzéseket, az bizony olyasmi, ami nem csekély mértékben nyomja meg a vérnyomásást egy ilyen nyűgös délután. Ő is felkel, a nő mozdulatait lemásolva támaszkodik az asztalra, vele szemben.
 - Ha elkerülte volna a figyelmét hölgyem, maga pofátlan - közvetlen közelről beszél hozzá, abban a fenyegető hangnemben, amit nőkkel szemben a legritkább esetben vesz elő - Miért kellene idegeneknek beszélnem bármelyik gyerekről, akit rám bíznak?
Talán lehelletnyit túlreagálja a helyzetet, de mentségére szóljon: Daphne is. Jelenleg ugyanis, ha bármelyikük átlátna az agyára telepedő ködön, észrevennék, hogy ugyanazt akarják, csak egészen más módszerekkel. Életben tartani azt a rellonos kis rosszaságot.

Daphne A. LaFonde

Ahogy Daphne elhátrál, ő is kiegyenesedik.
Különös, nagyon furcsa ez a nő. Más, mint amihez ebben a kastélyban szokott, talán, bár ezt nem hangoztatná egyelőre, még értelmes is az itteniekkel ellentétben. Mindenképp az első, aki felfogta, hogy fölösleges ripacskodással csak a pulzusát ugrasszák meg, a cselekedni akarását nem nagyon. Ez itt mégis beláttja, legalább is úgy tesz.
Ez a csodálatos felismerés pedig elég ahhoz, hogy ingerültsge nagy részét eltüntesse.
 - Miért ide jöttél? - a tegezés-magázás közt váltogat, pusztán aktuális elme- és lelkiállapota szerint választva - A házvezető szokott foglalkozni ilyen... dolgokkal.
Ezt tényleg nem fogja fel, valahol pedig kezdi úgy érezni, mintha nem tanára, hanem apja lenne Opheliának. Most pedig már a rokonok is rajta keresik, pedig tényleg nem rejtegeti a szekrényében.
 - Itt van az iskolában - a nő szemét figyeli, már-már kényelmetlenül - Jól van. Idehívhatom.
Hogy minek köszönhető a pálfordulása, maradjon a maga titka. Egyáltalán nem biztos magában, hiszen bárki állíthat ilyesmit, a valóság alapját pedig biztosan nem tudná ellenőrizni. Különben pedig... mióta is érdekli ennyire, hotgy van-e testvére a lánykának vagy sem?
Bizony, ezt szintén megtartja magának.

Daphne A. LaFonde

Tovább ráncolja a homlokát. Már megint az a hibbant vénember, annak idején is ő sózta a nykába a lányt, ezek szerint azóta sem feledkezett meg róla. Akkor persze még nem volt ekkora nyűg mindez és mindössze abba egyezett bele, hogy néha rajta tartja a szemét Ophelián, nehogy túlságosan elkallódjon. Tényleg a nevére kell vennie a végén, ha ilyen ütemben haladnak a felelősséggel.
 - Azt nem mondtam, hogy boldog.
Visszaül a helyére, igyekszik nem tudomásul venni, hogy a vendége máris elkezdett a holmijával babrálni, akár egy jól nevelt feleség. Számára minden ott van jó helyen, ahol hagyta, a padló pedig a legmasszívabb és legnagyobb polc, amire csak szüksége van.
 - Nem az. Ne számíts összeborulásra. Elveszett. Magányos. Fél.
Hangja és szeme is teljesen őszinte, mégis könnyedén egészíti ki mondandóját. Ahogy ismét felveszi a villáját be kell látnia, ez az egyetlen, amivel maradéktalanul tisztában van Opheliával kapcsolatban: teljesen be van tojva attól, ami történt vele és ami körülötte van. Kár lenne vitázni rajta, kinek a hibája ez, de valahol úgy érezte, jobb, ha a nő is tisztába van ezekkel, ne ringassa magát rózsaszín tévképzetekbe elveszett húgával kapcsolatban. Ophelia nem teljesen normális.

Alexa
Máricus 11. estéje

- Attól tartok, itt az előzményekről senki sem tudott.-*Intek nemet, mert ez nem a felhalmozódó feladatok kérdése - akármennyire is szeretnénk, nem lehetünk mindig mindenhol ott és nem ismerhetjük valamennyi diákunkat annyira, amennyire kellene. Abban sem vagyok biztos, hogy maguk az érintettek tudták, hogy erre tartanak, ahhoz túl hirtelen és érthetetlen ez a csapás. Ha ez előre látható lett volna, akkor szerintem megpróbálták volna elkerülni, segítséget kérni; itt legalább részben az Eridonos forrófejűség dolgozott - valahonnan jött egy szikra és ennyi elég volt a robbanáshoz.
- Rutherford kisasszonyt arról kellene értesíteni, hogy Gilbert egy darabig nem tud dolgozni. Az igazgatóval Nathaniel további sorsáról kell beszélnem, bár nem tudom, mennyit tehetek érte. Ha innen repül, nem sok lehetősége marad. De ez már az én gondom...-*Intettem, mielőtt újra belelovalltam volna magam azokba a gondolatkörökbe, amiket már második napja róttam, mint a ketrecbe zárt tigris. Reméltem, hogy meg tudom oldani, hogy meggyőzhetem arról, hogy ami történt, nem fog ismétlődni és nem kell megbélyegezni miatta a fiút, nem jobban annál, amennyire saját tettével már sikerült. Mert ezt semmi sem mossa le róla, lénye mélyéig megrázta, máskülönben nem vesztette volna el az elementárját.
- Igen, általában nagyon visszafogott, de nem hiszem, hogy ez természetes lenne.-*Ezért is gondoltam azt, hogy a Blackwood testvérek jó hatással lesznek rá, mintha nyitott is volna egy kicsit a világra, elvégre az álarcát is elhagyta az éven...De mi van, ha én értettem teljesen félre és valami egészen másnak a jele volt mindez?
Alexa döbbenete tisztán érezhető - nagyon hasonlóan reagáltam, amikor Chaske közölte velem a történteket reggel, hogy még azelőtt beszélhessek a fiúkkal, mielőtt elengedi őket a gyengélkedőről. Kétharmad részt az én felelősségem volt, Avery pedig nem igazán követett el semmit, ami miatt a házvezetője elé kellett volna idézni. Ám két nap elteltével sem jártam közelebb az egész megfejtéséhez, mint abban a pillanatban.*
- Semmilyen mágia esetében sem jó jel.-*Ráztam a fejem, bár a klasszikus varázserő volt a legkevésbé érzékeny a lelki folyamatokra, így annak a megmaradása biztató. Amikor beszéltem - vagy legalábbis, próbát tettem rá - vele, tudatában volt a tettének, az egész súlyának, de nagyon elveszettnek és kuszának tűnt, sok időre lesz szüksége, hogy megtalálja a kiutat, hogy újraépítse azokat a hidakat, amiket - szó szerint - felégetett. Nem tudtam mást adni, mint egy ölelést és felajánlani, hogy bármikor felkereshet, ha úgy érzi, beszélni szeretne valakivel.*
- Amikor magához tért, megpróbálta lemarni a sérült bőrt, úgyhogy emelni kellett a dózist, hogy ne tegyen kárt magában.-*Nagy a felület, még ha nem is mindenhol olyan súlyos, fájdalmas. Érzem a neheztelő gyanakvást Alexa hangjában, de nem hiszem, hogy Tsosie valaha akár egy pillanatig is kísérleti nyúlként kezelt volna diákot, a szükség diktálta ezt. Ha fel is tudom gyorsítani valamennyire a gyógyulást, hosszú folyamat lesz, és ez csak a testi része az egésznek.
A következő kérdésre válasz helyett csak a fejemet rázom, nem tudom és találgatni sem merek. Nath nem tágított Gil ágya mellől, amíg el nem kezdett ébredezni, csak utána tűnt el és talán jobb is, túl korai lett volna a szembesítés, képtelenség megjósolni a következményét. Pár pillanatnyi csönd ékelődött közbe, mielőtt Hanna összeszedte volna magát, hogy elinduljon.*
- Ebben reménykedem. Ha végeztél, gyere fel hozzám, kérlek.-*Sok megbeszélnivalónk van ugyanis érzéseim szerint, de nem itt és nem most, a folyosó közepén, ahol csak a hangokat elvonva remélhetem, hogy a portrék nem kezdenek pletykákat terjeszteni. Szótlan búcsút követően nézem, amint Alexa mögött becsukódik az ajtó, majd elindulok a keleti szárny felé, Maiának dünnyögve útközben.

Várnai Zsófia

 - Akkor a tiéd.
Phew, egész hamar megoldódott a parányi állatka sorsa, szerencsére Zsófi látogatta meg, nem pedig az egyik hibbant a pincéből, akik bizonyára levest főztek volna belőle. Mindenki jól járt tehát, a gombóc is dúdolgathat a kislány kezében, ő pedig végre élvezheti a motyogásmentes csöndet.
Fölveszi a könyvet az asztalról, fintorogva lapoz bele, hogy megvizuálja annak nehézkes tartalmát. Aprón szedett szöveg, sehol egy kép, tipikusan olyasmi, amit Dwayne félmagasan állítana leszálló pályára az ablakon keresztül. Ám nem neki kell most, mindössze rajta keresztül áramol ez az információ, így viszolygását elfelejtve dobhatja le ismét. Nem szívesen olvas. Sőt. Egyáltalán nem olvas. Semmit sem.
 - Addig örülj, amíg körülvesznek, ha felnőtök, majd csak ezer évente láthatjátok egymást.
Hangszíne nem kioktató, fölöslegesen nem játssza a tanárt, ám ez az igazság, amit a saját bőrén is érez.