Aimé N. Flamme-Lenoir

Ethan R. Saint-Venant részére

Aimé N. Flamme-Lenoir

Ahogy felemeli a kis testet, hogy ellentmondást nem tűrően biztonságba helyezze, előbb a karjaiba, aztán a fotelbe, maga is meglepődik azon, hogy szinte semmi súlya sincs. Kicsit sem kell erőlködnie felemeléskor vagy cipeléskor, csak az ide-oda libbenő, kósza, vékony hajszálak okoznak gondot. Minden igyekezetét be kell vetnie, nehogy a szájában kössön ki az önálló életet élő hajzat. Miután már egy kicsit lehiggadt, azaz tud magára is figyelni, valamint a másikra, azon kívül, hogy agyon aggódíja magát, valami egészen fura és rendkívüli dologra lesz figyelmes. Elég közel van hozzá a lány, ebben a testhelyzetben, aurájuk szinte egymásba fonódik, nem is kell, hogy különösebben ráhangolódjon a rezgésekre, amik Csermelytől érkeznek. Amint leteszi, egy kissé távolabb húzódik víz beszerzés ürügyén, így már rálát az aurájára, ugyanis ahhoz kell bizonyos távolság. Jól sejtette, a látvány igazolja gyanúját, de egyelőre nem adja jelét a felismerésnek, miszerint a kis levitás aurája zöld és rózsaszín színekben pompázik, holott még az ablaknál ülve kék volt, bíbor-lilába hajlóan. Az ott rendben is lett volna. Olvasott, és így természetes, hogy az ötös, hatos csakra aktivizálta magát. Természetes a szellemi munkánál, hogy ezek a csakrák működnek, ám most...Persze az is oké, hogy van egy egyénre jellemző alapszíne az aurának, de Csermelynél ez a rózsaszín, némi zölddel...elgondolkodtató. Mikor az elejtett könyvet a kezébe adja, akkor sem tűnik el a gyanús szín, így Attilában egyre inkább eluralkodik a félelem. Fürkészve nézi az arcát, és még ha látná is a a céklás elszíneződést, akkor sem arra koncentrálna, inkább a megérzéseire hallgat.
- Igen, valóban nagy tudású bölcs ember volt, már-már zseni, sőt nyugodtan rá foghatjuk. - Mosolyt erőltet az arcára, és szinte lefagynak az arcvonásai. Verejtékezni kezd enyhén a homloka, mert ilyen helyzetben még soha nem volt. Persze, mindig is sündörögtek körülötte a lányok, de ...mivel ez az első év, hogy tanít, tanítványa még soha. Nem is nagyon tudja, mit kezdjen a helyzettel. Csak akkor változik újra a színösszeállítás, mikor az emlékeit kezdi mesélni. Annál a résznél teljesen bezöldül a körülötte kavargó energia tömeg. Ezt látva kicsit megnyugszik, de később kiderül, hogy korai még az öröme.
- Nekem Indiáról vannak kellemes emlékeim, az ashramról, ahol tanultam, az apám nevetése, ami igen ritka volt, az anyám illata, és a szantál füstölők szaga, amit illatként a mai napig használok. Sok finom zöldséges étel íze a számban, az elefántok, az eső illata...sok-sok foszlány. De szinte mindent lehet élvezni, sőt kell is, hiszen rövidek az életeink. - Igyekszik a hangját nyugodt hangszínben tartani, így az érzései is lenyugszanak lassan. Tudja mit kell tennie. A lehető legkevesebb kontaktusba kerülni a lánnyal. Ő az idősebb, neki kell irányítania.
- Ideje lenne lefeküdnöd a nagy ijedtségre! Szólok valakinek, hogy kísérjen el a hálókörletedbe. - Int egy, a közelben lebzselő másik lánynak, hogy lépjen közelebb hozzájuk.

Gyengélkedős Útitárs – avagy karambol a folyosón
Kaelyn

Kegyetlenül indult ez a nap, de hála az égnek, legalább a kettős megúszta. Tulajdonképpen kár lenne ragozni az esetet, nem történt semmi különös, csak épp kelekótya, túlpörgős lánykánk kávét talált inni. Az pedig nem a legjobb következményekkel jár, ha őt vesszük figyelembe.
Bori eszeveszetten száguldott a folyosókon, midőn észrevette vala, hogy totálisan elfeledkezett az időről – hajlamos volt ugyanis órákig lustálkodni, miután tíz percet rászánt a készülődésre.
  – Bocs – fintorgott, bár ez nem annyira a rellonos áldozatnak szólt, mármint a fintorgás, hanem arra, hogy milyen szépen kidekorálta magukat, mikor lebucskáztak a lépcsőfordulóban.
Ez van, kétszázhúsz felett észre sem veszed, és elhagyod a… ja, hogy ez nem az a műsorszám.
Ha mákjuk van, akkor ebből nem lesz életre szóló ellenségeskedés a két leányzó között, márpedig amilyen idegesítő tud lenni ez a pattogó-bolha Borcsa, nincs kizárva a lehetőség.
A navinés újabb grimaszt vágva – csak nehogy úgy maradjon az arca, ismét megszemlélte a horzsolásokat, amit szerzett, fájt is azért úgy rendesen, de ha lefertőtleníti és tapaszt tesz rá, akkor csak nem lehet nagyobb baj belőle.
 – Ez egy kicsit erősre sikerült – állapította meg hümmögve, s magának fel is jegyezte képzeletbeli tanulság-listájára, hogy a fékezést nem ártana gyakorolni.
Hé, jobban belegondolva, nem is akkor a gáz ez. Csak pozitívan, talán életben hagy, és nem átkoz darabjaimra. Remélhetőleg tüzet sem fog okádni rám, végtére is rellonos sárkányból van, vagy mi...

Soha ne hidd, hogy ha a napod átlagosan kezdődik, akkor az is marad...
Borbála

Teljesen átlagosnak indult ez a nap. Talán túlon-túl átlagosnak is. Már reggel, amikor kényelmesen felébredtem, hiszen nem siettem sehová, szóval már akkor tudtam, hogy ma még valami történni fogok velem. Azonban nem is sejtettem, hogy ennyire hamar, ahogy azt sem, hogy a végén a Gyengélkedőben kötök ki.
Ébredés után vettem, egy jó forró zuhanyt, felraktam egy nagyon halovány sminket, hiszen azért mégiscsak lányból vagyok, ha esetleg erre valaki a rózsaszín hajam miatt nem jött volna rá. Miután teljesen felöltöztem és összekészülődtem, elindultam, hogy végre haraphassak valamit. Szép, nyugodtan sétáltam lefelé a lépcsőn, amikor egyszercsak valaki iszonyatos erővel nekemjött hátulról.
 -Au-csak ennyit tudtam kinyögni, miután végigbucskáztam a lépcsőfordulón a szőke lánnyal együtt aki nekemjött.-Nem tudnál egy kicsit vigyázni. Mások is élnek itt rajtad kívül ha esetleg nem vetted volna észre!-támadtam rá egyszerre a szőke lányra, amint megtudtam szólalni, ráadásul a bocsánatkérését is figyelmen kívül hagyva. Még folytattam volna a mondandómat, de amint egy picit megmozdítottam a lábam, olyan iszonyatos fájdalom nyilalt bele a bokámba, hogy a hányinger kerülgetett tőle és az arcom is eltorzult a fájdalomtól. Megpróbáltam felállni, de annyira fájt a bokám, hogy egyszerűen visszahuppantam a földre...

Gyengélkedős Útitárs – avagy karambol a folyosón
Kaelyn

Gurult a két diák, ki tudja, hol álltak meg, és kit hogyan taroltak le… vagy nem. Ja, hogy ez nem az a műsorszám. Még jó, hogy. A szerencsétlen áldozata joggal tett szemrehányást az óvatlansága és figyelmetlensége miatt, amivel mindig is közlekedett a kis hurrikán szőkeség, de hát hibái mindenkinek vannak, ő sem lóghatott ki a sorból. Ha tanul belőlük, nyert ügy, ha nem, így járt…
 –  Észrevettem, csak a fék hiányzik rólam – próbálta oldani a feszültséget Borcsa, bár azért ez a nyekkenés neki is fájt, azért szerencsére talpra tudott állni, de a gyengélkedőig az út nem lesz egy fáklyásmenet.
 –  Rá tudsz állni a lábadra? – kérdezte meg bűnbánóan. Porcelánbolti elefánthoz képest jó adag empátia szorult belé, úgyhogy ő biztos nem lesz a jövőben cserbenhagyós gázoló.
– Eskü igyekszem, de ilyen az alaptempóm. – Ja, mert gyorsan közlekedett. Szeretett gyors lenni, azonban néhanapján igen elfeledkezett arról a tényről, hogy más viszont nem annyira, ők inkább a lassan járj, tovább élsz elvet követik, és ilyenkor következtek be a karambolok is – mint például az imént.
A lábraállós kísérlet a másik részéről nem jött össze, úgyhogy inkább kérdés nélkül felnyalábolta, mielőtt ismét a talajra huppan. Nem most kéne felfáznia… főleg nem miattam.
 – Gyere, elkísérlek a gyengélkedőre. Nem lesz baj, nyugi – talán nem most kéne nyugibogyesz-szövegekkel bombáznia az áldozatát, de egy próbát megér. Ha mindent jól csinált, akkor nem az ellenkező hatást fogja kiváltani belőle. – Hogy hívnak?

Soha ne hidd, hogy ha a napod átlagosan kezdődik, akkor az is marad...
Borbála

Már alapból nem szimpatikus valaki, aki miatt legurulok a lépcsőn, hogy aztán valószínűleg a bokámat is eltörjem. De ha utána még béna viccekkel próbálja oldani a feszültséget, akkor már tényleg nem kérek többet belőle. Így volt ez most is, ráadásul láttam a szőke lányon, hogy tipikusan az a folyamatosan pörgő csaj, amitől egyébként általában a hideg ráz. Azonban szükségem volt rá, hogy valaki elkísérjen a Gyengélkedőbe, így nem nagyon volt más választásom, mint, hogy lehetőleg nem török ki és nem alázom porig az egész iskola előtt.
Szerencsére a béna viccére is sikerült befognom a számat, inkább nem is válaszoltam, így csak egy szemöldökfelvonást kapott tölem válaszul.
Mikor fájdalmasan visszahuppantam a földre, mert mint kiderült rá sem tudok állni a lábamra, a szőke belém karolt, így azért kicsit könnyebb volt a menés. Bár valószínű, hogy így is egy örökkévalóság volt az út a Gyengélkedőbe. Ennek nagyon örültem, hogy kb úgy bánt velem, mint egy óvodással és ezt közöltem is vele, mivel ezt azért, már tényleg nem viseltem el:
-Kaelyn vagyok. Nem valami óvodás, ha esetleg elsőre nem vetted volna észre. Ja és már most elejét veszem minden kérdésednek, hidd el nem akarsz megismerni, mert nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon. Csak segíts eljutni a Gyengélkedőbe, ha már miattad gurultam, és máskor inkább kerülj ki. Hidd el nem lesz nehéz, elég feltnő jelenség vagyok.

Gyengélkedős Útitárs – avagy karambol a folyosón
Kaelyn

És mellélőtt. Az ellenkező hatást váltotta ki, még mielőtt Bori bármit is gondolhatott volna. Esze ágában sem volt óvodásként tekintenie a  - most már kiderült – Kaelyn nevű lányra, csak aggódott.
 - Jó, igyekszem, ne haragudj! – És a vicc, hogy még igaza is volt benne, mert hát azért ez nem egy versenypálya, ahol gond nélkül száguldozhat, kéne is találni valamit, amivel itt, ebben a nagy-nagy épületben levezeti azt a túltengő energiamennyiséget.
  – Nem is mondtam, hogy meg akarnálak ismerni. Még csak gondolni se gondoltam ilyesmit, efelől megnyugodhatsz – forgatta a szemét. Miért kell túlragozni minden ilyen szitut? Egy Bocsi azt cső, letudhatták volna, elkíséri a gyengélkedőre, és sztori letudva, de neeem, még hisztizni kell egy sort, mert próbál kedves lenni az ember. Rellonosok!
Talán mégsem volt olyan melléfogott döntés a beosztásom? Mégis van navinés oldalam?
Nicsak, miből lesz a cserebogár…
  – Legközelebb akkor nem aggódom – jegyezte meg élcelődve egy csöppet, amit a túlreagálásnak szánt.
Az út a gyengélkedőig biztonságos volt, bár sokkal lassabb, mint ahogy azt ő szerette, és igazából nem is nagyon akart itt kikötni, de hát, ha már így alakult, akkor megpróbálta kihozni ebből a félresikerült szituációból is a lehető legjobbat.

Soha ne hidd, hogy ha a napod átlagosan kezdődik, akkor az is marad...
Borbála

Igazán nem így akartam elkezdeni ezt a napot, de tényleg. Nem terveztem, hogy valószínűleg a napom hátralevő részét, és reméljük csak azt, egy kificamodott, vagy esetleg el is törött bokával és egy nem túl szimpatikus csaj társaságában majd a Gyengélkedőn fogom tölteni. Erre mi történek. Ez a kissé túlpörgött valaki sikeresen nekemrohan a lépcsőn. Így mérgelődtem magamban, miközben a Gyengélkedő felé tartottunk. Amúgy sem volt kellemes a hangulat, de a lány ráadásul még meg is sértődött rám, mivel közöltem vele, hogy nem kívánok olyannal összebarátkozni, akivel épp most gurultam le a lépcsőn. Jó mondjuk én tényleg azt hittem, hogy majd el akar velem kezdeni jópofizni. Valahogy első ránézésre teljesen olyannak tűnt. Ebben viszont most lehet, hogy tévedtem, amit elég fura volt beismerni még magamnak is. De azért még a megjegyzésemért csak nem kértem bocsánatot. Az már tényleg sok lett volna tőlem. Így jutottunk el a Gyengélkedő ajtajáig, szép lassú tempóban. Ezekután már nem sok beszélnivalónk volt így csendben haladtunk, és én személy szerint vártam a pillanatot, hogy mostmár megszabaduljunk egymástól. Nagyon reméltem, hogy ez be is fog következni, miközben beléptünk a Gyengélkedő ajtaján.

A könyvek birodalma gyakran felülkerekedett a valóság tengerén a gyermek fejében, pont úgy, mint mikor a part megtöri a látszatra vad és tajtékzó hullámokat, oly könnyen és egyszerűen, mintha csupán papírból hajtogatott hajócskák volnának. Szerette benne élni életét és csak ritkán mászni ki a lapok mögül és ha a szó is netalántán arra az útra terelődött, apró szívecskéje vadul kurjongatott örömében. Éppen ezért is volt odáig, mikor a tanár úr megemlítette a könyvet, amelyet nemrégiben még a párkánynál olvasgatott. Véleményét és gondolatait nagy odaadással és lelkesen regélte el a férfinek, ám a másik reakciója kissé meglepte. Már Huszhty Tanár úr hangján is hallotta, hogy bár amit mondott az odaillő volt, mégsem volt vele valami rendben, erőltetettnek tűnt, érezte hanghordozásából, hogy a másik mosolygott, de valamiért másképp csengett, mint a valódi vigyorok mögüli beszéd. EZt az aggodalmát, pedig Zoru is alátámasztotta, mikor megsúgta, az arcon, amit a gyermek nem láthatott, gyorsan lefutott a jókedv.
Picit elcsendesedett Csermely, meg volt róla győződve, hogy a tanárt untatták szavai és kicsit butának is érezte magát, amiért ennyit fecsegett, mikor a másik nem is kérdezte ki róla véleményét, csupán észrevette és elolvasta könyve borítójának címét.
Azonban ez mégsem volt indok arra, hogy szép emlékeiről való beszámolóját rövidre fogja, a nyelve magától mozgott, míg a képek, melyekből a legtöbb nem csak agy kreálta, hanem még a beteg szemek is látta ikonok voltak, végigtáncoltak fejében.
A férfi meséjét azonban ha lehetett még szívesebben hallgatta. Amikor pedig meghallotta, hogy  az illat, amely körülölelte őt, szantálfa illata volt. Mélyen belélegezte a levegőt, amely ettől volt terhes, s vörös orcával próbálta addig benntartani, amíg csak lehetett, hogy alaposan belevésse emlékébe, de hiába tette a gyermek amit tett, mert az az illat már ott kísértett fejében, az első alkalom óta, mikor az eséskor orrába kúszott, s amíg élni fog, az illat majd ott fog kísérteni szőke tincsei felett, követve őt, hogy mikor előveszi az iskolai emlékeket,  ez legyen a legerősebb és a legszebb.
Ajkai szóra nyíltak, nem akarta abbahagyni a beszélgetést és azt sem akarta, hogy a tanár úr elmenjen. Úgy érezte, hogy legszívesebben egész éjjel itt maradna, csendesen hallgatná a búgó hangot, bármiről is énekelt, minden egyes szót és csengős dallamot örömmel és buzgó vendégszeretettel fogadott volna. Addig akarta nyújtani a perceket, míg azok órákká, majd napokká, hetekké, évekké és végül évtizedekké növekedtek volna.
Csakhogy a szavak torkán akadtak, mikor a tanerő megelőzte őt mondandójával, s mihelyt megértette Csermely, mire is akart kilyukadni a férfi, becsukta nyíló száját és kedvesen elmosolyodva bólintott.
Szomorú volt, sőt több volt ez, mint puszta bánat. Nem akart menni. Maradni akart. Még ha csak távolról is, de hallani akarta, érezni akarta, tudni, hogy Huszthy tanár úr a közelében van. Mégsem ellenkezett. Nem akart a másik terhére lenni siránkozásával, tudta, hogy mégiscsak későre járt és biztos senki sem akart az est folyamán több kellemetlen és izgató élményt bezsebelni. Talán a tanerő is belefáradt a hőstettbe, vagy csak aggódott érte, esetleg kellemetlenség volt számára a leány mellett maradnia.
Az utolsóba még belegondolnia is szívszaggató volt. Pici mellkasához ért ujjai begyével, úgy mondott köszönetet amiért megmentették életét. Ezután jó éjszakát kívánt, kellemes estét és szép álmokat, majd leplezett búval hagyta, hogy a hozzá kirendelt diák elvezesse őt addig, ameddig az jónak látta.
Aznap korán nyugovóra tért, de egy szemhunyásnyit sem aludt, az álom elkerülte, s helyette a szobát zubogó vízként elárasztotta a szantálfa illata, melyet akkor már csak a gyermek érzett.

Gyengélkedős Útitárs – avagy karambol a folyosón
Kaelyn és Lori néni

Szerencsére a kedves gázolt hallgatott inkább, és nem várta meg, amíg Miss Duracell-nyuszinak megered a nyelve. Márpedig igencsak nagy szájjal rendelkezett a hölgyemény, úgyhogy nem kellett félteni őt, de azért szívesen túlesett volna ezen a gyengélkedős látogatáson.
Úgy kerülte ő az orvos meg a gyengélkedő/kórház/ispotály gondolatát is, mint paraszt a kolerát meg a pestist annak idején a középkorban.
A gyógyít megjelenése, és kérdése csak hab volt azon a bizonyos tortának nevezett édességen, ami ezúttal mindennek nevezhető, csak édesnek nem.
 - Hunyadváry Borbála, Navine. Karamboloztunk a folyosón, későn vettem észre, és gurultunk pár métert a lépcsőn. – Mivel az ő figyelmetlenségéből származott a baleset, jogosnak és kötelességének érezte, hogy ő is számoljon be a körülményekről, amik Kaelyn sérülését előidézték.
Neki mindegy, csak őt ne tartsák ott, semmilyen célból, sőt, már most húzta volna a nyúlbakancsot, ha tehette volna.
Ó, csak végezzünk már!

Ardai Kolos

Még az első héten talált egy hirdetést a fali újságon, miszerint egy bakelit lejátszó ingyen elvihető. Mindig is szerette az ilyen régiségeket, így azonnal lecsapott rá. Az egyetlen gondja az volt, hogy nem volt rajta semmilyen elérhetőség, csak annyit tudott, ami a papíron állt; a lejátszó a Rellon körletben van. Nem ismert egyetlen rellonost sem, ezért érdekes módszert talált ki magának.
A társalgóban órákig ült, mire felbukkant egy házimanó.
- Elnézést, tudna nekem segíteni? - kérdezte sietve.
A manó elfoglaltnak tűnt, de érdeklődve fordult a lány felé.
- Miben? - Érkezett a kérdés. - Csak sietősen, mert már a vacsorát kellene készítenem.
Viktória gondolatban fejen ütötte magát. Nem kellett volna órákig várnia, csak egyszerűen a konyhához menni, de ez már lényegtelen volt.
- Ezt a hirdetést találtam, de nincs rajta elérhetőség. Ha esetleg el tudná nekem hozni a lejátszót... - Nem fejezte be a mondatot, csak átadta a papírt.
A manó érdeklődve vette el, látszott rajta, hogy nem füllik hozzá a foga.
- Nincs rajta név - jelentette ki.
- Pontosan. Ezért nem tudom, kit keressek meg.
A házi manó alaposan szemügyre vette Vikit. Tekintetével végig mérte a lányt, mire az zavarban érezte magát.
- Sajnálom, még be se mutatkoztam. A nevem Kornai Viktória, navinés vagyok.
Büszke volt magára, amiért már magától értetődően mondta háza nevét. Sokkal hamarabb beleszokott az ittlétbe, mint azt gondolta eleinte.
A manó elvigyorodott, bár Viki nem tudta, miért.
- Csak maradj itt - mondta a kis lény, majd egy pukkanás kíséretében eltűnt.
A lány nem értette, mi is történt pontosan, de szót fogadott és türelmesen várt. Kivételesen nem kellett órákig ott állnia, alig pár percen belül visszatért a manó, kezében a lejátszóval.
- Tessék, kedves kislány. Vigyázz magadra. - Átadta a lejátszót, már épp távozni készült.
- Elnézést, de magát hogy hívják?
A házi manó elvigyorodott a kérdés hallatán.
- Dróka vagyok, kisasszony. A viszont látásra. - Röviden meghajolt és ismét eltűnt.
Viktória igyekezett megjegyezni a nevet, de lefoglalta a csodás szerzemény. Fel akart rohanni a hálótermébe, de annyira izgatott volt, hogy leült és ott kezdte el tanulmányozni a bakelit lejátszót.

Soha ne hidd, hogy ha a napod átlagosan kezdődik, akkor az is marad...
Borbála és Lorelai K. Riviera

Szerencsére végre megérkeztünk a Gyengélkedőhöz. Nem biztos, hogy sokkal több időt képes leszek eltölteni a lány társaságában. Még sosem jártam a Gyengélkedőn, bár igazából nem is nagyon hiányzott volna ez az élmény, igazán kibírtam volna nélküle. De nézzük mindennek a jó oldalát, legalább ezt a részét is megismerhetem a kastélynak. Amint beléptünk az ajtón, rögtön odajött hozzánk a gyógyító és be is mutatkozott.
 - Kaelyn Westfall, Rellon - mutatkoztam be én is. Közben pedig a másik lány már tömören össze is foglalta, hogy mi történt. Csak éppen egy szerintem igenis fontos részletet felejtett el megemlíteni:
 - Igazából én nem simán karambolnak nevezném azt ami történt, mert az úgy hangoznak mintha mind a ketten hibásak lennénk abban ami történt. Borbála jött belém, mert képtelen volt figyelni és így gurultunk le a lépcsőn - szóltam közbe és elmeséltem az én verziómat is a történtekről. - Most pedig eléggé fáj a bokám, ráállni sem tudok. Tudna segíteni?

Scar és Fannicsek

Will és Scar
#outfit(szemüveg nélkül) #zene

Bandázunk

  Sietős léptekkel haladt a megbeszélt hely felé. Agyában a különböző bemutatkozási formákat pörgette, hiszen egyértelmű volt, hogy valami hasonlót kéne csinálni, mert ő maga sem ismerte valami jól a bandatagokat, és valószínűleg ők se egymást. Kissé ideges volt, mert fogalma sem volt róla, hogy hogyan kéne ezt az egészet csinálni. Amikor Amerikában énekelt, akkor is csak egy mezei bandatag volt, nem az övé volt a "vezető" szerep.
  Ahogy egyre közelebb ért, az ujjait kezdte tördelni. Azon gondolkodott, hogy vajon hogy adja majd be a tagoknak, hogy a hangja káros lehet az emberekre. Bár ha jobban belegondolt, Fanni ezt már tudja hiszen a saját bőrén tapasztalta.
  Mikor megérkezett mind a ketten már ott ültek, mint a jól nevelt kisgyerekek.
  - Bocsi a késésért, borzalmas az időérzékem... - húzta el a száját, és leült a kanapéra. Közben agya még mindig kattogott a legjobb kezdésen, hiszen azért ezen elég sok múlt. Aztán felderengett benne a hirdetésének a képe, amelyen egyértelműen feltűntette, hogy ez egy rock banda akar majd lenni. Vagy valami hasonló. Akkor pedig igazán lazára vehetnék a figurát. Így hát gondolatban vállat vont, aztán belekezdett.
  - Nem szeretnék ilyen beszélgetős csoportot alakítani, ahol mindenki elmondja élete nagy traumáit. Majd megismerjük egymást a próbkon, ha akarjuk. Szóval őt itt Will a dobosunk - mutatott először a fiú irányába -, ő pedig Fanni a másik gitárosunk - folytatta. - Én Scar vagyok, bár ezt gondolom tudjátok, én gitrozok és énekelek ha kell. Bár ezzel van egy kis probléma.
  Idegesen a bandatagaok felé pillantott. Fanni felé nézett, és a szemében kereste a megértést, vagy egyáltalán a megvilágosodást, hogy tudja miről beszél. - Az a helyzet, hogy mint utólag kiderült melodimágus vagyok. Csak még nem igazán tudom irányítani - próbálta elmagyarázni a fennálló helyzetet.

Scar és Fannicsek

Will és Scar
#outfit(szemüveg nélkül) #zene

Telt-múlt az idő és egyszer csak azt vettem észre, hogy az előkészítős iskolából a Levita házba kerültem. Bizony, eltelt egy újabb tanév és már a kékek oldalán bizonyíthatom rátermettségemet és tudásomat. Örültem, hogy közéjük kerültem, mivel hasonló értékeket képviseltek, mint én és a legtöbbjük szeretett olvasni és művelődni. Amikor idekerültem az iskolába nem gondoltam, hogy feltalálom itt magam, de végül is sikerült és még néhány szimpatikus diákkal is megismerkedtem. Lillával mostanság elég keveset találkoztunk, így a távolságtartás miatt kezdtem megenyhülni az irányába, bár még mindig volt bennem egy kis tüske, amit egyszerűen nem tudtam kiirtani lelkem mélyéről. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje találkozni, úgyhogy küldtem neki egy baglyot, hogy jöjjön el a társalgóba, mert ott fogom várni. Mostanság nem volt köztünk túl idilli a hangulat, bár én se voltam a testvériség mintaképe, de azért reméltem, hogy eljön. Kék hosszú ujjú felsőt, sötét farmernadrágot és fekete cipőt viseltem, a hajamat kibontva hagytam és vittem magammal egy könyvet is arra az esetre, ha túl sokat késne, vagy nem érkezne meg egyáltalán, hogy ne unatkozzak. Nagyon nehéz volt az egész helyzet számomra, az pedig csak nehezítette a dolgomat, hogy a nővérem ebből semmit sem érzékelt... mármint az otthoni dolgokból. Persze értem én, hogy élvezte a kitüntetett figyelmet a családunk révén, de azt már nem vette észre, hogy én eközben teljesen a háttérbe szorultam. Azért nem adtam fel a reményt, hogy egyszer helyreáll a rend, de ahhoz én kevés voltam, hogy egyedül rendbe tegyek mindent. Igaz nem is hangoztattam ezt a problémát, mert reméltem, hogy majd maguktól észreveszik a többiek, de úgy látszik, hogy ebben nagyon tévedtem, mert semmi változás nem történt, mióta eljöttem otthonról. Próbáltam elhessegetni ezeket a negatív gondolatokat, mert nem akartam, hogy megint rossz hangulatban fogadjam Lillát és ne legyen eredményes a találkánk. A társalgóban sokan voltak, de azért voltak üres helyek, le is huppantam az első kényelmesebb székbe és elkezdtem olvasgatni, úgy vártam a nővéremet.

Húgi

Nem sokat olvastam a könyvemből, amikor hirtelen megjelent a nővérem és le is huppant mellém, pontosabban a fotel karfáján helyezkedett el és úgy tűnt, hogy minden figyelmét rám összpontosítja. Meglepően jó hangulatban volt, ennek legbelül örültem, mert így talán lesz végre egy olyan beszélgetésünk, amiben nem kapunk össze. Becsuktam az előttem lévő könyvet, majd kissé eltoltam magamtól, hogy legyen helyem az asztalra könyökölni.
- Szia! - köszöntem neki vissza, majd jött a szokásos világmegváltó kérdés, amit általában azért tesznek fel az emberek egymásnak, hogy véget vessenek vele a kínos csendnek, vagy zsigerből, udvariasságból. Az már más kérdés, hogy tényleg komolyan kérdezik vagy csak úgy illendőségből és hogy valóban érdekli-e őket a válasz.
- Megvagyok. Egész jól feltalálom itt magam, de persze szívesebben lennék otthon. Rég találkoztunk - nyomom meg a hangsúlyt a rég szócskán, ezzel érzékeltetve, hogy ő se nagyon tett lépéseket az irányomba, és talán ha most nem hívom el, akkor lehet, hogy sose futunk újra össze. Próbáltam megállni, hogy megkérdezzem azt is, hogy végül is hogyhogy eljött, de jobbnak láttam, ha most befogom a számat és megvárom a válaszát. Aztán eszembe jutott, hogy nem lenne kellemes, ha kínos csöndben ülnének egymás mellett, úgyhogy feltettem neki egy újabb kérdést:
- Írtál mostanában anyuéknak? Én tegnap is írtam - nem mintha dicséretet vártam volna ezért, de azért reméltem, hogy időnként ő is ad magáról életjelet a családnak. Úgy gondoltam, hogy egyelőre a "mi újság veled" kérdést majd a következő körben teszem fel, ha úgy alakul a beszélgetésünk. Egyelőre kíváncsian vártam a nővérem válaszait az általam feltett kérdésekre. Most is csinosan felöltözött mint mindig, persze tudtam, hogy sosem leszek olyan tökéletes, mint ő... legalábbis külsőre, de úgy gondoltam, hogy egyes dolgokban tájékozottabb vagyok nála, bár ez nem vigasztalt.

Kolos

Elkerekedett szemekkel figyelte a fiút. Gyorsan a háta mögé nézett, hogy ellenőrizze, biztos neki szól. De senki máshoz nem beszélhetett, ráadásul tényleg megkért egy házimanót.
- De... - még saját magát sem hallotta, ezért köhintett egyet abban reménykedve, hogy úgy megtalálja a hangját. - Egy hirdetést találtam, nem loptam el semmit - felelte kimérten.
Elrejtette a félelmét, de ezzel együtt minden mást is.
Egy biztos: valami félreértés történt, neki pedig nincs kedve egy ismeretlen fiúval vitatkozni.
Indulásra készen felállt, magához vette a táskáját.

Húgi

Meglepett Lilla kedves vallomása, avagy beismerése és hogy nem esett nekem, amiért megtettem ezt az élces megjegyzést. Sőt, még azt is megígérte, hogy igyekszik azon lenni, hogy minél többet láthassuk egymást a jövőben. Ez nagyon jól esett, mert legalább úgy érezhettem, hogy mégiscsak foglalkozik mással is magán kívül és talán jelentek neki valamit. Persze azt jól sejtettem, hogy mostanában nem írt a szüleinknek, mert mindig tőlem kérdezték, hogy hogy van a nővérem.
- Nos, ami azt illeti köszönik, jól vannak, de várják, hogy te is írj nekik, mert mindig tőlem kérdezik, mi van veled. Remélem, hogy leveszed ezt a terhet a vállamról és írsz nekik magadról párt sort, így nem kell mindig azt írnom, hogy jól vagy és minden a legnagyobb rendben van. Tudod, hogy mennyire aggódnak... - válaszoltam neki teljes komolysággal az arcomon, majd figyeltem, ahogyan kibontja a cukorkát. Persze ez még simán belefér neki az esti étrendjébe, én sosem izgattam magam azon, hogy mikor mit eszek, de ha én is ebbe a korba lépek, mint amiben ő van most, akkor talán nekem is változni fognak eme szokásaim.
- Mi a helyzet veled? - kérdeztem tőle, majd én is egy mézes cukorért nyúltam és gyorsan kibontottam, hogy ne maradjak ki a "buliból". Valóban kíváncsi voltam rá, hogy mi történt vele, amíg nem találkoztunk, reméltem, hogy felvázolja a lényegesebb történéseket, azt pedig remélni se mertem, hogy mindenbe beavat.
- Nagyon könnyűek itt a tantárgyak, legalábbis idáig ez a tapasztalatom. Játszva megírom a leckéket, remélem, hogy később azért lesz bennük kihívás - tereltem a szót a tanulásra, mert ebben legalább jó voltam és ezt ő is nagyon jól tudta.

Bandázunk

  Rögtön a mély vízbe ugrott, éppen csak annyi bevezetőt tartott, hogy elmondta a tagoknak, hogy hogyan hívják a másikat. És bumm, lerakta a bombát.
  - Nem teljesen olyan, mint a vélavér, de igen, hatással tud lenni az emberekre. A hangomat vagyok képes fegyverként használni. Legalábbis leszek képes. Nem csábítóan, ugyanis én fizikais vagyok. Inkább a testekre, tárgyakra vagyok hatással - próbálta megmagyarázni a rá zúduló kérdések közül az elsőt. Tudta, hogy ezzrl még gondok lesznek, de abban reménykedett, hogy lesz valaki, aki énekesnek jelentkezik a bandába. Hát ez nem jött össze. Pech.
  - Egyenlőre még nincs tanárom úgy igazán, csak a könyvek. Rögtön felvettem tantárgynak, és most onnan próbálom tanulgatni a képességem, de még nem igazán megy. Nyugi, a füled csak akkor fogja újra megsérülni, ha valami riasztóval, ijesztővel találkozom, mert akkor a erőm védekező mechanizmusa bekapcsol. Vagy valami ilyesmi. De nem hiszem, hogy ilyesmi elő fog fordulni próbák vagy fellépések alkalmával - húzta el a szájat. Elég kínos téma, de ez van. - Inkább az zavar, amit a múltkor éreztem. Mindent vagy háromszor olyan hangosan hallottam - magyarázott tovább.
  Pár pillanat szünetet tartott, hogy a másik kettőnek legyen ideje feldolgozni a dolgokat, majd folytatta. - Teljesen megértem, ha azt mondjátok, hogy ebből nem kértek, és én csak azt tudom megígérni, hogy igyekezni fogok a tanulással és a képesség kordában tartásával. Szóval, ha kiszálltok, most tegyétek. Ha viszont nem, akkor itt egy sokkal kellemesebb téma, még pedig a bandanevünk eldöntése - húzódott mosolyra a szája egy pillanat alatt.