Kedves Ellenségem – avagy a varangy esete

Nem volt teljesen magánál, ezért egy kicsit le is maradt a műsorról. Fájt a feje, és mintha a kép sem lenne egészen tiszta. A viháncolásokból ítélve jó műsort sikerült csapnia, és Chrisnek megint csak sikerült meglepnie. Azért ez egy kicsit meredekre sikerült, ezt ő is érezte, főleg az után, hogy a fiú egy pillanatra az ingétől is megszabadult, hogy magát megszabadítsa a varangytól.
- Berta! – az ingerült hangra már kissé megriadt, hisz a srác jelek szerint ott hagyta valahol a tömegben, még a végén rálépnek. – Hol a varangyom, Berta?
Oké, tényleg elég dilis voltam, hogy beugrottam éjjel a hűvös tóba békát vadászni. Ez már nem olyan vicces még nekem se.
- Nagyon is jelentett – elárulta magát, de csak nagyon halkan. Ehhez a többieknek semmi közük sem volt. – Azt hittem, a békákat jobban szereted… pedig olyan jó lenne, ha engem szeretnél, de annyira nehéz hinni…
Elindult a főnixek asztala környékére, megkeresni szegény békáját, mielőtt valaki meg találná taposni. Mozgásán látszott, hogy annyira nem volt jól, még veszekedni is elfelejtett ellenségével, ami azért már tényleg gyanús.
- És én vajon minek? Nem értem magam. Azt hittem, örülni fogsz neki, annyira mondtad, hogy bírod őket – suttogta halkan, amint meghallotta az állatkája hangját, és össze is szedte.
A társaság röhög, ő mégsem tudott együtt örülni. Visszafelé sült el a dolog, mert magát vágta taccsra, és most úgy nézett ki, hogy kérhet magának egy ágyat a gyengélkedőn.
Miután Berta biztonságos helyre, a vállára került, megcirógatta óvatosan az állat hátát, majd megtámaszkodott az asztalban, de visszaülni már nem volt ereje. – Ne kiabálj, kérlek…

Kedves Ellenségem - büntetőmunka
Chris és HVH néni

Natália megkönnyebbült így, hogy volt, aki rendet tegyen, ha épp az eridonos torkának készülne ugrani. Jelenleg nem támadásból, sokkal inkább önvédelemből támadna a másiknak, leplezve ezzel, hogy mennyire káoszos volt belül. Az éjjeli események még mindig nyomasztották, és hálásan pillantott tanárára, amikor félretette neki a példányt a gyógynövényekről. Bájitaltan-tudásához ez még sokat hozzáadhat, ha többet megtud a növényvilágról.
- Köszönöm – megvárta, amíg egy Disaudióval hatástalanította a tanerő a hallgatózni óhajtó most már nem annyira biztos, hogy ellenségét, így nyugodtabban mert beszélni a történtekről.
- Többről is van itt szó, mint szimpla veszekedésről, tanárnő, jól gondolta. Fogalmam sincs, hogy tényleg utálom-e már, főleg a tegnapiak után. Mielőtt közbelépett, ő megcsókolt. Nem tudom mire vélni, fogalmam sincs, hogy miért csinálta, és nem tudom, hogy hogy kéne kezelnem. Mit csináljak? – muszáj volt elmondania, amit érzett, de ezt így is elég nehezen tette meg, ideges is volt, mert a szóban forgó személy épp megpróbálta kihallgatni, márpedig Nati nagyon nem szerette megmutatni a gyengédebbik oldalát, mindezidáig nem is nagyon tudta, hogy van neki ilyen. – Merlinre, ez olyan ciki… és még hallgatózik is. Maga szerint mi lenne a helyes lépés? Engedjek neki?

Büntetőmunka
Mindenki engem bánt

A professzor asszony nem fogadja el a könyveket, amiket odaviszek elé. Ez felháborító! Manapság az ember fia már nem is hallgatózhat? Pedig a szabadság világában élünk, ugyan mit árthatnék én bárkinek is azzal, ha egy-két információhoz jutok.
- Értettem! Bocsánat!- mondom a tanerőnek, majd elveszem a könyveket, amiket letettem az asztalra. A könyvekkel együtt visszamegyek a polcokhoz, de félszemmel őket nézem. Látom, ahogy a tanárnő előveszi a pálcáját és varázsol, ebből arra következtetek, hogy bizonyára disaudio varázslatot hajt végre, ergo teljesen mindegy, hogy mit csinálok úgy se hallok semmit. Inkább elkezdek könyvek után kutatni. Találok egyet, majd utána még egyet és végül sikerül egy polcról négy könyvet is összegyűjtenem. A könyveket odaviszem a tanerőnek, leteszem az asztalára, majd megyek egy másik polchoz. Természetesen mindezt durcás ábrázattal teszem, hogy lássák rajtam, hogy mennyire zavar az, hogy kihagynak a beszélgetésből. Már pedig én szeretem a pletykákat és annak is örülök, ha mindenről tudok. Viszont az nagyon rosszul esik, ha engem kihagynak belőle. Olyan érzés ez, amikor a foci csapat választásakor engem választanának utoljára. Idegesítő, ha valamiben nem vehetek részt, pedig érdekel.

Csermey Natália Babett

- Téged tényleg az a béka érdekel? Ugye most csak viccelsz?- értetlenkedek a lánnyal. Nem igaz, hogy ilyenkor is csak magára gondol, és annyit nem bír kinyögni, hogy „bocs”. Akkor keresse azt a békát, de engem örökre elveszített. Nem gondolja komolyan, hogy ezek után is majd itt fogok állni és csak rá várni. Akkor éljen egy békával, és ne velem játsszon.
- Ezek szerint mégsem!- mondom a lánynak ingerülten, majd figyelem, hogy mit mond. A békás beszólására még jobban felkapom a vizet. – Utálom a békákat! Nekem csak te kellesz, nem ezek az állatok!- mondom teljes őszinteséggel a lánynak, de mindegy is, számára ez semmit se jelent. Ő csak egy játékszernek tekint, akit jó megalázni mindenki előtt, még szerencse, hogy nem jöttünk össze, most elég nagyot koppannék. És amilyen érzékeny vagyok, elég nehezen állnék lábra.
- Felejts el! Soha többé ne keress!- mást már nem tudok reagálni erre a helyzetre. Talán így lesz a legjobb mind a kettőnknek, így legalább megmentem saját magam egy újabb csalódástól. Jól tudom, hogy nehéz lesz túllépnem rajta, hisz sokat jelent számomra a lány, de nem tehetek semmit se, ő nem akar engem. Csak játszik velem. Semmibe veszi érzéseimet.
- Nem kiabálok!- ahogy ezt kimondom, tényleg csendbe maradok. Majd hátat fordítok a lánynak, szememben könnycsepp jelenik meg. Odamegyek a helyemhez, felveszem az ingemet, majd leülök. Hátra se nézek, gyorsan iszok egy kortyot a narancslevemből, eszek egy-két falatot, s közben nem törődök a többiekkel, akik még mindig rajtam gúnyolódnak, és nevetnek. Sikerült ismét megszégyenítenie a lánynak, gratulálok neki!

Chris – avagy a varangy esete, és egy nehézkes vallomás:D

- Ezt ismételd meg, kérlek – alig hitt a fülének, hogy kimondta. Ki, és egy rakat ember előtt. Nem hitte volna, hogy a próba, amit kieszelt, ilyen sikeresen működni fog, és azt sem, hogy ennyire ki fog készülni Bertától a fiú.
- Ne haragudj. Félreismertelek – közölte erőtlen hangon. Most már tényleg ideje lett volna valami stabilabb helyzetbe kerülnie, mert nem volt valami egységes előtte a kép, és már a hideg is rázta. Mondjuk ezt már akkor sejtette, hogy valószínűleg mindez a kis tavas baleset eredménye, hogy már eleve az egyenruhája alá vagy három réteg pulcsit még magára vett, de a vacogást még így sem tudta teljesen megszüntetni.
Fogalma sem volt, hogyan mondhatná meg a fiúnak, amit érzett, és hogyan kerülhetne úgy közelebb hozzá, hogy ne vágódjon hasra se.
- Hatalmas marha vagy, de pont ezért szeretlek – Chrisnek szerencséje volt, hogy ezzel a jelenettel viszonylag észhez tudta téríteni a lányt, aki még azért mindig eléggé félt attól, hogy úgymond törlesszen egy bizonyos adósságot, pláne ekkora embercsődület előtt. – Úgysem tudnál örökké elkerülni.
És végül itt adta fel a lába, az asztalban kapaszkodott meg, hogy ne koronázza meg a helyzetet.
Igaz, egy kicsit a lány láza is közrejátszott ahhoz, hogy könnyebben megnyílt, és vallott, mint egy madárka. az már nem érdekelte különösebben, hogy milyen reakciót vált ki ezzel a környezetéből.

Nati

- Azt mondtam, hogy nekem csak te kellesz, nem Bertád vagy Belgád, vagy hogy hívják a békát!- mondom a lánynak. Vajon tényleg érdekli az, hogy mit mondtam vagy ez egy újabb szívatás lesz? Csak reménykedem, hogy kölcsönös a szimpátia és nem esek pofára.
- Ezt mondom neked már mióta! De te nem hiszel nekem!- mondom a lánynak és látom rajta, hogy valami nem oké. Mintha szédülne, biztos beteg vagy elrontotta a gyomrát.
- Jól vagy?- teszem fel a kérdést. Ám, szemmel láthatóan nem, kicsit arrébb is állok, hogy helyet tudjon foglalni. Majd tovább hallgatom.
- Miért lennék én marha?- teszem fel a kérdést, és először még el se jut a tudatomig, hogy mit mondott a mondat végén. – Mit mondtál? Szeretsz?- kérdezek vissza meglepődötten, ennél több nekem nem is kell. Viszont szeret! Most millió pillangó kapott szárnyra a pocimba, és örömömben ugrálnék, de azért ne égessem már magam ennél jobban. Csak megölelem Natit.
- Nem szeretnél a gyengélkedőre menni?- teszem fel a kérdést, mert látom, hogy az állapota egyre rosszabb. Már nem tud állni sem. Szívesen elkísérem őt a gyengélkedőre, csak egy szavába kerül.

Chris – avagy a varangy esete, és egy nehézkes vallomás:D

Kimondta… és már nem először, éljen… jó lenne, ha állni is tudnék. Fenébe, fenébe… utálok betegnek lenni.
A lábán is alig álló másodéves környezetének igencsak meglepő, már-már mesébe illő fordulat következett. Mondjuk jó, neki is elég meglepő volt, hogy a srác, akivel ennyi ideig marták egymást, kiderült, hogy szereti.
- Igen azt, meg hogy szeretlek. – jelenleg a fiúnak nem lett volna ajánlatos, ha megpróbálná törleszteni az adósságot neki, egyedül is elég volt megszenvednie ezzel a megfázásos valamivel, amit a tó és a hihetetlenül szeles időjárás ajándékozott neki.
Chris ölelése jól esett neki, ám nehezen fogalmazta meg ezt az érzést, főleg, hogy annyira új volt még ez az egész. eleinte nem is gondolta volna, hogy mindez meg fog történni vele, kíváncsi lett volna, hogy vajon mit fognak majd szólni a testvérei, mondjuk Petra még oké, de Dominik és Dávid? Jó, Dávid se szólhat annyira bele ebbe, Dominik már annál inkább. Talán Petra és a szüleik együttes meggyőzőereje visszaszorítja majd attól, hogy nekimenjen a háztársának most, hogy rendeződtek a dolgok.
- Ébresztő, hogy mennék? – célzott arra, óvatos szemforgatás kíséretében, hogy jelenleg ha felállna, az nem lenne épp nyerő helyzet. – Nem hinném, hogy rajonganál érte, ha anyaföldet csókolnék és nem téged.

Nati

Fantasztikus ez az érzés, szinte leírhatatlan, szeret engem és ezt hangosan kimerte mondani. Mondjuk elég korai ez a vallomás, de nem gond, én örülök neki! Sőt, én már attól is boldog lennék, ha csak annyit mondott volna, hogy „bírlak!” Ez így sokkal jobb! Már kétszer is kimerte mondani, itt az iskolatársak előtt, hogy szeret4 Kell ennél több? Nekem nem!
Az egész varázslatos pillanatot csak az rontja el, hogy a lány beteg. Bár, ez a negatívum megoldható, emiatt nem fogyatkozik kedvem.
- Majd én, elviszlek!- és ha a lány engedi, akkor felkapom az ölembe, mint az ifjú jegyeseknél a férj szokta, feleségét és elviszem a gyengélkedőre. Természetesen nem csak azért, mert szóba került a csók, hanem, mert féltem. Nem akarom elveszíteni, már most, itt a kezdet kezdetén! Mondjuk, nem hiszem, hogy olyan komoly lenen a baj, csak a jelek szerint az ő szervezete máshogy reagál az influenzára, mint más embereké.
- Ha jól sejtem, akkor a békád miatt vagy beteg!- mondom a lánynak, először kérdésnek indult, de végül is felesleges lenen megkérdeznem, hisz mind a ketten jól tudjuk a választ.
- Megkérdezhetem, hogy a büntetőmunkán, mit kérdeztél a tanárnőtől?- teszem fel a kérdésemet. Naná, hogy a kíváncsiságom még ilyen helyzetekben sem hagy alább! Amúgy elég izmos pali vagyok, hogy miközben viszem Natit a gyengélkedőre, közben úgy eldumálgatunk, mintha csak  egymással szemben ülnénk és teáznánk.

Chris – avagy a varangy esete, és egy nehézkes vallomás:D

Ha tehetné, most hisztizne, mint egy kisgyerek, elvégre mégiscsak egy tizenöt éves kamaszlányról volt szó. Nagyon utált beteg lenni, és a gyengélkedőt meg mégúgy ki nem állhatta, de jelen pillanatban nem volt ereje ellenkezni, ha lett volna, ficánkolt volna, mint vergődő hal a parton.
- Beleestem a tóba, mikor meg akartam fogni. – bólintott, elismervén, hogy Chrisnek bizony igaza volt, valóban a kis akció a felelős azért, hogy így kiütötte magát. – De nem hagyhattam, hogy az a gólya bántsa.
- Hát… ezt inkább egy másik alkalommal, másik helyen… - dünnyögte, a fiú nyakába kapaszkodva. Ki gondolta volna, ennyi hűhó semmiért ilyen szerencsésen végződhet? Már csak az lesz az érdekes, hogy a kettős baráti köre mindehhez, hogy fog állni, főleg, hogy mindkettő terelőként játszott a saját csapatában.
Nem lennék képes megküldeni rá egy gureszt… mindenesetre érdekes lesz a többiek leesett állát látni.
A gyengélkedő gondolatát viszont szerette volna elkerülni, ha egy mód van rá, így mindenféle terelői képességét igyekezett bevetni, hogy meggyőzze a legényt, inkább a sárgák birodalma felé vigye. - Muszáj feltétlenül a gyenguszra menni?

Gréta

Kifogyott az olvasmányokból. Nem sűrűn fordult elő, de most valahogy még is. Kivételesen, nem volt kedve a saját könyveit újraolvasni, szóval ezért döntött úgy, hogy ellátogat az iskolai könyvtárba. Belépett, köszönt, és a történelmi könyvek felé vette az irányt. Egészen szereti a történelmet, bár néha napján az agyára ment a mágiatöri. Lekapott a polcról egy pár érdekesnek tűnő könyvet, és kikölcsönözte őket. Átlépett az olvasótérbe ahol lecsüccsent és elkezdte alaposabban áttanulmányozni őket. Belemélyedt egy a Varázslók szerepe a mugli háborúkban című olvasmányba ami igazán érdekesnek bizonyult. Érdekelték az ebben a témában íródott könyvek, így nem ez volt az első, és valószínűleg nem is az utolsó ilyen könyv.

Kolos és csaksimánCole

  Hirtelen a fiú legyezett egyet a kezével, a hús pedig egy másik ember tányérjában landolt. A lány tátott szájjal bámulta a csupa szósz fiút. Aztán Kolossal összenéztek, aztán vissza a srácra.
  - Holy s*it! - görbült vigyorra a szája, ugyanis az egész olyan komikusan nézett ki, hogy nem bírta ki. Nevetve nyújtotta át az ismeretlennek is a saját szalvétáját. - Nagyon sajnálom - mondta , és másik kezét szája elé tette, hogy könnyebb legyen visszatartania a röhögését, de még így is látszott, hogy majd megfullad a bent tartott érzelemtől. Egy pillanatra felmerült benne, hogy talán a másik nem értékelte annyira a dolgot, és inkább azok közé a zöldek közé tartozik, akik sokkal jobban magukra veszik az ilyen dolgokat, de amikor Cole bekapta az ugrálóhúst, rájött, hogy nincs mitől tartania.
  - Te is szereted a húst? - érdeklődött ártalmatlan arccal. Igazából azért kérdezte, mert reménykedett benne, hogy ha más is megerősíti abban, hogy a csirke finom, akkor Kolos legalább egy harapást eszik belőle.
  - Amúgy eléggé szegényes volt a salátád, azért csináltuk - bólogatott a szöszi, mintha ezzel még jobban meg tudná győzni a fiút az igazáról, pedig nagyon nem így volt. És ezt valószínű, hogy az összes körülöttük ülő penészes tudja, aki figyelt rájuk egy kicsit is.  

Nati

Némán tűri, ahogy cipelem az ölembe. Ez vagy azt jelenti, hogy tetszik neki az ötletem, vagy tényleg beteg és nincs ereje ellenkezni. Mindegy is, a lényeg, hogy engedi, és nem kapálózik. Ezt most úgy írom, mintha elrabolnám vagy valami, pedig csak megkönnyítem az útját, hogy minél hamarabb a gyengélkedőre juthasson.
- Gondoltam!- mondom Natinak, szemforgatás közepette. A saját hibájából beteg, annyira kiakart velem szúrni, hogy az egészségére nem is gondolt és lám, meg is van az eredménye.
- A saját csapdádba estél bele!- nem akarok kekeckedni vele, sőt okoskodó se vagyok. Csak hangosan kimondtam, ami épp a fejembe járt. Emiatt nem nézem le, nem vagyok gúnyos, se ironikus. Csak azért jó, ha ő is rájön, hogy ha most nem azon pörgött volna az agya, hogy hogyan tudna megszívatni, akkor nem lenen ilyen helyzetbe. Bár, ha jobban belegondolok, ha nem lett volna a béka, akkor mi se jöttünk volna össze!
- Miért hova menjünk? A gyengélkedőn a helyed, mert elég gyengusz vagy! Már bocsi!- egy kis szóvicc. Ha már ezt a szót használta, akkor akár saját magára is érthette volna. Nem tudom, hogy mi a célja Natinak. Hova szeretne menni, a rétre piknikezni vagy mi? Felbosszant a konoksága! Nem szeretne meggyógyulni?
- A gyengélkedőn meggyógyítanának és visszatudnád adni azt a kenyeret, amivel tartozol!- mondom a lánynak, és kacsintok rá. Mondjuk, nem ellenkeznék akkor se, ha ilyen állapotban csókolna meg engem.

Chris

Figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, amúgy is annak határán volt, hogy ott helyben elalszik, de a gyengélkedő gondolata, hogy épp arra a rettenetes helyre tartottak, ébren tartotta.
- Annyira nem, csak nem számoltam vele, hogy azaz ág, ami tartott, eltörik alattam – még hogy ő, meg a saját csapdájába esni… nem ő lenne az, ha ilyesmit valaha is elismerne. Ahhoz túl büszke és konok volt, különösen akkor, ha arról volt szó, hogy orvos… nem, ezt a témát muszáj lesz valahogy elkerülni, elnapolni, bármit, csak oda ne vigyék!
- Ha-ha-ha, kacag a májam. Ennél gyengébb szóviccet még nem sütöttél el – ironizált, bár nem szánta sértésnek. – Ennyire nem vészes a helyzet, a gyógyító kitér a hitéből, ha elrontjuk a hétvégéjét, főleg, hogy úgyis megkérdezi, mi történt.
Tessék, már megint ezzel jön… és tuti arra gondol! Úgy tudtam, hogy nem fog erről leakadni, de egyelőre kénytelen lesz várni.
- Ha én kenyeret sütök, nem biztos, hogy te eszel abból – még sosem próbálta, de most, hogy Chris ezt felemlegette, bogarat ültetett a leányzó fülébe. Ki kell ezt próbálnom mindenképp, tudok főzni, akkor sütni miért lenne olyan nehéz?
- Ugye tudsz róla, hogy… - nem igazán akaródzott bevallani, de az volt az első, hogy bárki is ilyesmit mert volna tenni vele, szóval nem is nagyon tudta, hogy adja vissza azt a kölcsön kenyeret, ahogy azt a főnix gondolta. – Szóval… izé… a fene már…
Kissé megemelte a hangját, amennyire tudta, mikor sehogy se sikerült még inkább vörösödés nélkül kiböknie – Még nem csókoltak meg előtted.

Rebi ... mondjuk
Könnyű, ruganyos léptekkel haladok a könyvtár felé. Ma igazán könnyű napom volt, ez az oka a jókedvemnek. A hónom alatt egy kicsi, zöld könyv van, amitől nem szívesen veszek búcsút. Amint bekerültem a csapatba, szinte azonnal kikölcsönöztem A kviddics évszázadait. Azóta átrágtam magam rajta (nem is egyszer), igyekeztem megérteni a szabályokat. Most már ideje visszaadni a könyvtárba, hogy más is okulhasson. Az ajtó előtt lelassítok, igyekszem halkabban lépkedni. Óvatosan átlépem a küszöböt, és ismét a jó könyvszagú teremben találom magam. A pulthoz lépek, és egy köszönés után visszaadom a könyvet. Miután a könyvtáros bejegyezte, továbbállok, más csemege után kutatva. A sorok között lassan haladva nézegetem a kínálatot. Az átváltoztatástannal kapcsolatos könyveknél lelassítok, és kutatni kezdek a polcokon. Tavaly hallottam az animágiáról, és azóta nagyon izgatja a fantáziámat. Egyszer szeretném én is megtanulni, de előtte még információt akarok gyűjteni róla. Választok is egy izgalmasnak ítélkező példányt, és ki is kölcsönzöm. Továbbmegyek, egyenesen az olvasóterembe, hogy még frissiben fellapozhassam új szerzeményemet. Az emberek között egyszer csak egy ismerős alakra leszek figyelmes. Az egyik csapattársam, aki, ha jól emlékszem, utálja ha Rebekának szólítják.
- Szia! - köszönök rá hangosan, elfelejtve, hogy egy könyvtárban vagyunk, és nem kéne kiabálni. Hamar észbekapok, és suttogva folytatom:
- Mit olvasol? - ez volt az egyetlen kérdés, ami hirtelen eszembe jutott.

Christopher és Natália

Adrian

Rach örült, hogy a fiú segítőkészen állt hozzá, mert így talán könnyebb lesz rátalálni féltett kincsére, hiszen több szem többet lát.
- Közepes méretű, fekete keményfedeles borítója van és rá van írva, hogy Rachel's Diary, plusz rá van ragasztva a borítójára néhány fénykép, szóval el sem lehet téveszteni. -vágta rá a lány, ennél pontosabb leírást már nem is tudott volna adni a naplóról.
- Hátul ültem, ott! -mutatott pontosan arra a helyre, ahol nemrégiben még a naplójába írt, majd mikor félretette azt és elkezdett egy könyvtári könyvet olvasni, annyira belefeledkezett a történetbe, hogy utána totál elfeledkezett a naplójáról.
- Most nem látom ott, de ez még nem jelenti azt, hogy elvitte volna valaki, szóval remélem, hogy meglesz, lehet, hogy rápakoltak más könyveket és azért nem látom. -mondta a fiúnak, miközben magát is nyugtatgatta, nagyon remélte, hogy nem nyúlta le senki a naplót, de nem volt benne biztos, hogy rejtve maradt a kíváncsi tekintetek elől. Odament az asztalhoz és elkezdett kutatni, elég sok kötet volt ott, a könyvek ugyanis nem voltak a helyükre téve, úgyhogy volt még némi remény, hogy meglesz azon a helyen, ahol kereste, vagy a környékén.
- Tudom, hogy idiótaság volt itt hagyni, de gondolhatod, hogy nem szándékosan feledkeztem meg róla! Egyszer az eszemet is elhagyom! Bár úgy látszik, hogy félig-meddig már sikerült! -szólt oda a srácnak, mert sejtette, hogy mi járhat a fejében és ez a téma biztosan felvetődött benne, ráadásul saját magára is nagyon mérges volt, hogy szórakozottságában itt felejtette a naplót, amelybe így bárki beleolvashatott, ha nem volt szerencséje. A szövegelés igazából magának szólt nem a srácnak, így ugyanis könnyebb volt levezetni a feszültséget, de tudta, hogy akkor fog csak igazán megkönnyebbülni, hogyha rátalál a naplójára.

Claire

Will és Claire

Claire

Árpikám

Csornay Kíra Lotti

Valahogy megkönnyebbültem, mikor Lotti elállt attól a szándékától, hogy a Gemmológia könyvet dekorálja ki. Nem volt okom a felszabadultságra, csak egyszerűen jól esett, hogy azt nem bántja. Hasonlóan éreztem a többi könyvvel szemben is, de nem tehettem meg, hogy mindnek a védelmére kelek, így csak egy elégtételem maradt, a Gemmológia tankönyv. Fellélegeztem, majd finoman odébb toltam a kupacoktól, nehogy megint Lotticsek kezébe kerüljön. Eleinte, csak néztem őt, ahogy rajzol. A fény pont úgy esett a papír lapokra, hogy nem láttam tisztán mit is fest éppen. Nagyot sóhajtva vettem kezembe a legfelső kötetet, hogy én is részt vegyek a rongálásban, elvégre ezért vagyunk itt, nekem pedig segítenem kell, nincs mese és kész. Az fog egyszer a sírba vinni. Elmélyülten dolgoztam, ritkán néztem fel, csak a lapok surrogása hangzott fel, hol tőlem, hol Lotti felől. Elégedettség töltött el, pláne, hogy láttam, a rajzaim nem is rosszak, sőt.... Bár nem az volt a cél, hogy szépítsük a könyveket, ám nem is én lettem volna, ha még ezt is el nem rontom. Már rosszat csinálni sem vagyok képes, azt is elrontom, amit el kéne rontani. Nem tudok hibázni, másrészt meg még ahhoz sincs tehetségem, hogy elbaltázzak valamit, ha fontos lenne. Én egy hatalmas balfék vagyok. Csendesen szidtam magam, de közben láttam, hogy Lotti lelkesedik a rajzaim láttán. Egyáltalán nem láttam haragosnak, mert elfuseráltam a rendetlenkedését.
- Én meg azt hittem, haragudni fogsz, de igazad van. Jó ötlet ez a dekorálás és szórakoztató is. Nem gondolod? - Nevetve kérdeztem. Szorongásom is felengedett, aztán újabb lapokat kezdtem megtölteni a rajzokkal. Egy kis idő múlva azonban valami furcsa dolog történt. Az előző oldalakon lévő rajzok kezdtek eltűnni. Sorra lapoztam visszafelé, és ahogy haladtam a régebbiek felé, azok is tűntek el rendre.
- Nézd! Mi ez az egész? - kérdeztem értetlenül, pedig majdnem világos volt számomra...hát persze. Milyen lenne ez a mágus könyvtár, na meg a könyvtáros néni, ha nem védené bűbáj a könyveket a rongálók ellen? Akkor még nem láttam magam kívülről, de Lottinak bizonyára feltűnt, hogy az arcomon, a kezemen és minden látható bőrfelületen egyre-másra jelentek meg a csodás rajzaim. Mintha magamat dekoráltam volna tele. Tenyeremen éktelen festékfoltok terjedtek. A bosszú, megbosszulta magát.

Claire

  

Claire

Csellőke

Régen járt már itt, kíváncsiságból belesett hát a Nagyterembe. Nem tartózkodtak a teremben annyian, mint amikor esetleg valami rendezvény volt. Amint elfoglalta volna a helyét, odafele menet közben kis híján levert egy halom könyvet, egy éppen tanuló diák mellől. Bocsánatot kérve, megigazította a meglökött információ hordozókat. Mikor ment volna tovább, éppen összekoccant egy eddig ismeretlen lánnyal.
- Bocsi, nem vettelek észre, mert majdnem könyveket vertem le. Ezek megigazítása után fordultam erre és véletlen összekoccantunk. Remélem nem esett nagyobb bajod - mondta, miközben végigmérte, mekkora kárt okozhatott a lányban. - Kilt Zoli vagyok, Levita házbéli. Szabad tudni a neved? Melyik házban vagy? - kérdezte kíváncsiágból.
Teljesen mindegy volt már hova ül, így a lánynak mutatott egy szabad helyet. Remélte, hogy elfogadja az ismeretlen az ajánlatot. Ha mégsem, hát ráhagyta magát a lány kívánságára. Most már úgy is elfoglalták azt a helyet, amit kinézett magának. Végülis nem bánta, mert kedvesnek ítélte meg az ismeretlen partnerét.

Zoli

Már majdnem megőrült az éhségtől, mire megtalálta a nagytermet. Bebarangolta a fél kastélyt, mire idáig jutott. Már csak néhány szottyadt szendvics maradt az ezüsttálakon, de az éhség nagy úr: elvett hát egyet és helyet keresett, hogy leülhessen és megehesse. Ekkor azonban valaki váratlanul nekiütközött. Egy felsőbbéves srác volt, nála jóval magasabb és erősebb testalkatú, úgyhogy kicsit meg is tántorodott. A szendvics pedig kirepült a kezéből.
- Jól vagyok, hála istennek csak a szendvicsem esett le, de nem is nagyon volt gusztusom megenni. Amúgy az én hibám volt. Elfelejtettem körülnézni - szabadkozott. Ahogy jobban szemügyre vette a fiút, egész barátságosnak tűnt.
Erről meg is bizonyosodhatott, mikor a srác hellyel kínálta.
- Kádor Csellőke. De jobban szeretem, ha Csellőnek hívnak. Az Eridon ház friss tagja vagyok. - mosolyodik el bizonytalanul. Fogalma sincs, miért pont vele akar beszélgetni ez a srác. Vele, aki még csak most került ide és háromszor eltévedt...
- Hogyhogy ilyenkor még itt vagy? - szegezi neki a kérdést. Nem tudja, mi fog kisülni ebből a beszélgetésből, de nem is nagyon érdekli.