A srác elég ostobán meg ijedten néz vissza rá, ahogy nyújtja át a fecnijeit. Meg is tudja érteni; ha ő is olyan rakás szerencsétlenség lenne, persze nyilvánosan, hát ő is így nézne. Na, nem mintha a navinés lány olyan ügyes lenne, de a srác, az kérlek, már profi.

Ó, hogy nem azért nézett olyan rémülten, mert elesett a saját cipőfűzőjében, ami ugye szimplán lehetetlen, hanem ezért. Hogy mi is ez az ez, azt egyelőre nem akarja pontosan felfogni a kis navinésünk. Nem, inkább koncentrál a srácra, aki várjál, időközben elszaladt, mert ha ő most ráébreszti magát a helyzetre, a valós és nagyon lehetetlen helyzetre, akkor vagy káromkodva fog össze-vissza rohangálni, vagy egyszerűen bepánikol, és sírva fakad a sarokban. Hát szükségünk van-e nekünk arra? Ugye, hogy nincs.

Mert ő most egy festményben áll. Volt valami akármi, ami megismertette őt a porszívózás ellenkező oldalával, de mire megijedt volna, itt találta magát egy festményben, egy festményként, és most nagyon igyekszik úgy tenni, mintha nem jutott volna eszébe egy bizonyos Mézga Aladáros epizód, ami nem segítene túl sokat a helyzeten.

Hát, ez egy érdekes egy dolog. Ő most festve van. Problémája volt eddig is a páncélokkal meg a kastéllyal meg a festményekkel is; hát akkor ez utóbbi innentől nem kizárt, hogy komplexus-méretű probléma lesz. Mert a festményeknek nem jó, ahogy így elnézi. Eleve, szemmagasságban nincs semmi, csak a másik falon két éneklő dáma, akik most éppen nem énekelnek, hanem a ő portréját vizslatják. A folyosóra le kell nézni, és nem szereti a szöget. Ott a festékszag, amit hamar meg fog szokni, de remélhetőleg nem kell sokáig belélegeznie. Várjál, légzés. Hát  azt most csinálja? Mert jelenleg lapos. És festve van, és biztos nem javították ki közben a szépséghibáit. És be van keretezve.

Ó, Istenem. Itt problémák vannak.

A mozgás az megy. Legalábbis mintha. Megköszörüli a torkát; hallja, beszéd is lesz itt.  Egyelőre olyan bizonytalanul, mintha vaksötét és ismeretlen szobában mozogna, közelebb megy a másik lányhoz, két nyökögés és három elvetélt próbálkozás után megkérdi, hogy

 - Ugye nem..?

majd inkább a festmény eredeti lakójához fordul, és olyan szerencsétlenül néz rá, mint a srác az előbb. Kész is a körforgás.

Zsombor

Ráérős tempóban indult el a konyha felé, mert ma kifejezetten sétálhatnékja volt, és úgy gondolta, hogy ezt ki tudja elégíteni azzal, ha az ételt nem a Kuktasarokból, hanem a konyháról szerzi be. Persze a Nagyterem szóba sem jöhetett, ő nem volt hajlandó annyi ember között étkezni, hacsak a végszükség rá nem vitte.
Ráadásul az utóbbi időben ha lehet egy fokkal még jobban kerülni igyekezett az embereket, mert nem akarta, hogy a fránya Cupido megint olyan bajba sodorja, mint legutóbb. Ő nem szeretne még egy szerelmes lánykát, aki utána koslat, úgyhogy talán az a legjobb, ha nem is ad annak lehetőséget, hogy a szárnyas kis dög keresztbe tegyen neki. Persze azt is tudta, hogy ennek így nem lesz jó vége, mert egy olyan történés, aminek kicsit talán azt kellett volna elérni, hogy nyisson az emberek felé, ideiglenesen épp a visszájára fordult, de azért be kell látni, hogy nem mindenki képes percek alatt túltenni magát valamin. Nos, ő sem.
Igaz, a konyhán is megvolt a lehetősége, hogy valakivel találkozzon, ahogy ez máskor már történt is. Ennyit viszont most már kockáztatott, mert lassan csitult benne a méreg és a riadalom a történtek miatt, úgyhogy végül egész magabiztosan nyitott be az ajtón. Hát, nem volt szerencséje, éppen arra járt valaki, egy tányér ételt magával egyensúlyozva. Hm... túl közel van ahhoz, hogy köszönés nélkül el lehessen menni mellette, vagy éppen elég távol..? Végül sóhajtott egyet a fiú, mert túl közel. Csudába.
- Szervusz - biccentett az idegen felé, és igyekezett is őt kikerülni, csakhogy éppen abban a pillanatban szaladt a lába alá egy ügyetlen házimanó, és Jared elvesztette az egyensúlyát. Jobb híján a srác vállát kapta el, ezzel gyakorlatilag biztosítva, hogy egyikük se ússza meg az esést, de mentségére legyen mondva, nem direkt akart kitolni a másikkal. Végül a fiú meg tudott állni a lábán, de a másik srác levese szépen beterítette a padlót. Na meg őket is.
A manó közben már heves bocsánatkérésbe kezdett, amit megtoldott azzal, hogy a fejét a kőhöz verte.
- Nem hagyod már abba végre?! - dörrent rá Jared. - Minek vered a fejed a padlóhoz? Nem sérült meg senki. Menj a dolgodra és tilos megbüntetned magad - vette oda a fiú mérgesen fújtatva, de azért remélve, hogy rá is hallgat annyira a manó, hogy ne sebesítse meg magát. Ilyenért kár lenne.
- Sajnálom - nézett aztán Jared az ismeretlenre, elnézést kérve azért, hogy annyi lett az ételének.


Tegyél be az Elvarázsolt gramofonba egy Húsvéti zenét.
2 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

Hát akkor itt az idő, nincs mese. Ki kell állni a kapuba, és kedvesen mosolyogni, és irigykedni azokra, akik ebédelni mennek, mert ő már korábban bekapott valamit, és most csak pár darab kekszet meg egy kis vizet hozott magával. De ez van, így jár, aki az év első dolgozatát olyan gyönyörűen pocsékul írja meg, hogy rásóznak plusz feladatot is. Méghozzá kérdőíveset. Hurrá.

A lényeg tehát, hogy ebédidő előtt pár perccel akkor beáll a bejárati csarnokba, mert ott mindig van forgalom, és tervei szerint ott álldogállna és szólítana le embereket, hogy töltsék ki a kérdőívét. Amibe, mivel kérdőívről van szó, nem fektetett gyakorlatilag semekkora energiát. Írt pár kérdést, oszt jóvan. Amennyire tapasztalatai sejtetni engedik, az ilyen űrlapok a kitöltőket se érdeklik. Őszintén, senkit se érdekelnek. Akkor meg minek fárassza magát, nem? A feldolgozásuk viszont ugye munka, és azt a tanára értékelni fogja. Ennyi.

És itt jön a de, mert ahogy nézi, nem ő az egyedüli kéretlen és zavaró elem a csarnokban. Pont a kinézett felén kiabál egy lány, valami kentaurokról, és közepesen lelkesnek tűnik. Hát ugyanez a navinésról nem mondható el, úgyhogy a lelkesedést látva jobban megnézi a lánykát, és felfedezi a csinos és feliratos pólóját is. Egy igazi aktivista. Hát csodás. Hogy ez most rontja vagy növeli a kérdőívezés esélyeit, majd kiderül, de egy ilyen környezetvédő az már hiányzott a kastélyból. Most komolyan. Mindig érdekes megfigyelni, hogy milyen szerencsétlen állatot választanak ki arra, hogy felhívják magukra a figyelmet.

Mindenesetre egyelőre beáll akkor a csarnok másik felére, és minden kedvességét összeszedve, nagy mosolyogva állítja meg a szendéknek tűnő, többnyire lány diákokat, akik ebédelni indultak, és következtetésképpen nem kifejezetten érdeklik őket mindenféle festményes kérdőívek. A többség simán megy tovább, vagy reflexből motyog valamit és rázza a fejét, tehát pontosan azt csinálja, amire a navinés számított és amit maga is tenne hasonló helyzetben. Mire az első ebédelési hullám elül, elment mellette vagy száz diák, és kitöltötte a papírját vagy tíz. Hát, az nem sok, de legalább kedvesek voltak vele. Az is valami.

 - Szia, ne haragudj, van egy ilyen.. - kezdene bele a túlságosan hosszú szövegébe, amikor meglát egy majdnem futó, megkésett diákot, de az egy udvarias és félvállról odavetett "Most nincsen, bocs"-csal továbbkocog. A navinés egyrészt eltűnődik azon, hogy ne fusson-e utána, már csak tiszta bosszúból is, meg azon is, hogy mi nincsen pontosan, és kinek nincs, és miért nincs. Ami biztos, hogy neki nincs szerencséje, azon kívül meg ki tudja.

Szóval most nem nagyon dugaszolhatja senki orra alá a papírjait, bár az átfut az agyán, hogy a festményeket is kikérdezhetné, mert miért is ne, ez de jó ötlet már, de szigorúan csak az után, hogy illedelmesen elcsipegetett pár kekszet, amit a sarokban tett le. De odáig nem ér el, mert a gyanús, erőszakosabb aktivistákra jellemzően kedves - nem, nem ellentmondás, mosolyogva kaparnák ki a szemed, ha nem írod alá, veszed meg, állsz melléjük - lányka felé tart. Mit ne mondjon, egyszer úgy kellett köhögésnek álcáznia a nevetését, mert most komolyan, ne tagadd, hogy szerelmes vagy egy kentaurba, kreatív a kolléganő, azt meg kell hagyni. Ha már kreatívoskodás, lehet, hogy pénzt kéne ajánlania a kitöltésért cserébe. Hátha akkor többen megállnának neki. De csak ajánlani, szigorúan. Hm.  

Hát gondolhatta volna, hogy tud beszélni, ha egyszer ilyen lelkesen sivítozik, de volt egy csepp reménye, hogy esetleg kíméli a hangját a szünetekben. Hát nem. Attól függetlenül, hogy a navinés csak pislogni tud, még a mozdulatában is megállt, a másik lány nem ellenszenves neki, csak egy kicsit sok benne az energia. Mit is várt mondjuk egy kentaurokért küzdő aktivistától.

 - Hát, öhm.. tessék. - dug ténylegesen egy darab papírt a lány orra alá, miután az elhallgatott, mert ez így kicsit sok volt, és a navinés reakcióideje amúgy is kétségbeejtően hosszú. - Festményekről. - kezdi összeszedni magát, annyira, hogy rezignáltan hozzá is tudja tenni azt a szarkasztikus mondatot is, hogy - Ugye, milyen érdekes?

 - Öhm.. kérsz kekszet? - menekül egy minden bizonnyal újra bekövetkező szóáradat elől a cselekvésekbe, és akkor kibont a házi szalvétacsomagolásból egy adag csokis kekszet, és azt is a lány arcába nyomja kínálóan. - Amúgy nagyon érdekes a kentauros... dolgod. Meg a pólód is. - kezd el csevegni nagyban majszolva, mert csevegni kekszevés közben a legjobb. És végeredményben érdeklik is a kentaurok. Illetve hát a lány szemszöge róluk, ami.. hát, ami az elmúlt percek alapján nem túl népszerű. - Én kaphatok olyan brosúrát?

Lelloly
Ez upendi, csupa vidám szenvedély, olyan bíztató sőt oly izgató, ahogy elborít az éj.

Eljut hozzá a hatalmas ajtó felől érkező jelentős hideg levegő, de a fázós borzongás ellenére nem úgy néz ki, mint akinek tényleg összeállt a kép, miért és honnan is érkezett ez az érzés; a tág pupillák mögött meglapuló utolsó gondolat, hogy a csarnokba igazán óriási kárpitokat lehetne fellebegtetni a falakra, utána egy lassú és lusta mozdulattal odébb fordul - talán már épp megörülne a bejáratnál álló jelenségnek, de elvigyorodni sincs ideje, mikor már érkezik is a békés, szelíd köszönés s ő természetesen ahelyett, hogy megtámasztaná magukat, hagyja, hogy ezt a fal tegye meg helyette - így a háta és a mellkasa egyaránt kiveheti a részét az ütközésből, nem lesz később sértődés belőle.
- Leonie...! - Sóhajtja meglepően magas hangon felderülve, miközben már úgy szorítja magához a lányt, mintha legalábbis évek óta szem elől vesztették volna egymást.
- Azt hittem kiérek a vonatodhoz. - Mormogja, miután alaposan körbenézett és biztosan megállapította, hogy tényleg nem a vasútállomáson vannak - komoly teljesítmény egy olyan szituációban, amikor három napot és két holdat látva (zárt térben) valaki a napszakot se tudná eldönteni. A viszontlátás öröme s a hamarosan érkező, játékosan üdvözlő ujjacskák azonban hamar lényegtelenné is teszik a helyszínt vagy az órát. Keith puszit nyom Leonie fejbúbjára, majd ráhajtja a fejét.
- Szeretlek. - Vallja be ismét ő is, s ezután egy másodpercig, vagy hetekig tartó békés, pihentető képszakadás következik, aminek megnyugtató volta már majdnem elaltatná Keith-t, mikor Leonie újra megmoccan, ránéz. Más nem is szakíthatta volna meg a pillanatot, hiszen Keith jelenleg (és szó szerint) mindent és mindenki mást száműzött a világából.
- ...hiányoztál. - Rögtön befejezi a pajtás mondatát, noha most abszolút nem tudja értelmezi Leonie nyugtalan tekintetét. Ő a maga részéről megint vigyorog és nem is húzza tovább az üdítő nevetést, mikor felkapaszkodnak rá. A fal csakhamar újra okos ötletnek bizonyul, Keith egészen biztos, hogy most nem tudná megtartani magukat nélküle, főleg nem azután, hogy meztelen talpától kezdve a derekáig megremeg, mikor Leonie a nyakához bújik. Már így is úgy érzi, hogy vízszintesen fekszenek a függőleges falon, nem sokat változik tehát a szédelgő észlelése akkor se, mikor úgy dönt, jól átkarolva Leonie-t lefekteti őt a hideg márványlapra, ahol jelenleg sokkal logikusabbnak tűnik lenniük és csókolózniuk. Tulajdonképpen a válasza is csak ennyi.

Kiflicsek

Megpróbálta. Komolyan megpróbálta. Hiszen nem hagyott el egyetlen ruhadarabot sem az idevezető úton, mint valami éjjel vetített Jancsi és Juliska feldolgozásban szokás. De már attól leveri a víz és kiszárad a szája, hogy Keef kimondja, szereti és hiányzott neki. Hát hogy az ananászos pulykamellbe ne hiányzott volna? Ezen az állapoton még maga SzalmaKeef sem tudott segíteni, pedig aztán a szülei erőteljesen átrágták, elvigyék-e miatta elmeorvoshoz, aki végre megállapíthatná, hogy egy ilyen lánynak a diszkóban helye… pardon. Szóval hogy ennek a hölgynek egy kényelmes gumiszoba dukálna, nem más.
Jelenleg is veszélyes érzelmi tornádó tombol a szívében és agyában. Leginkább üvöltene, hogy kiengedje a két hét alatt felgyülemlett feszültséget, de zokogna a felismerésen, hogy Keef nélkül már képtelen létezni, mint önálló lény, ám nevetne és kacagna, amiért újra mellette lehet, és táncolna, mert fantasztikusan csodálatos az élet az ő Szőke Hercegével.
Emlékszünk a pórul járt tauntaun szomorú történetére? Igen, ennyire közel akarja magát tudni pajtásához. Mint A székely asszony és az ördög népmesében: ”Bújj ki ördög, mert én akarok belébújni!” Vajon kinek a szájából hangzana ez hitelesebben? Végül is mindkettejükre ráfogható, hogy épp ördögi megszállás alatt vannak.
-Hm… - próbál meg értelmes beszélgetést kezdeményezni immár merőlegesen mindenhez, ami függőlegesben van éppen.
-Gondoltam - száműzi Robert Plantet a birodalomból, mint a nemzet ellenségét. - ...megleplek. - rögtönítélő bíróságot állít fel a sürgős ügyek elintézésére. - Remélem... - indítványozza a kereskedelmi hajók szabad áthaladását a határokon. - sikerült! - az országban szeizmológiai intézetet alapít, ahol a szorgos kutatók kiadják az első riasztást… és akkor hirtelen elpusztult az egész ország a természeti csapásban.
-Hm… Keef! - dünnyögi egy jóllakott óvodáshoz hasonlatosan. Legalább ő megpróbált kommunikálni egy kicsit, ha már pajtásának ezen képessége most nem minősül használhatónak. Nem. Egy cseppet sem zavarja Lencsét, hogy a szőkeség másban hoz kiemelkedő teljesítményt. Merthogy Keith csodálatos művész, roppant kreatív, tele van szeretettel, és le tudna futni egy teljes maratont, annyi energia szorult belé. Nem kell mellé még beszélni is, különben sem lehetne szavakba önteni, miként tömörül az ember fejében a teljes univerzum.
Nem akaródzik elengednie Őt, márpedig valljuk be, elég nagy az esélye, hogy egy prefektus, tanár, szellem, manó, chupacabra vagy bármi hasonló betoppan a csarnokba, és megpillantja a szabadelvű gyermekeket. Kicsit még nyúzza pajtását, a haját birizgálja, össze-vissza puszilgatja, sőt, előad neki egy teljes 1777-ben írt Mozart művet, s csak ezek után hajlandó a távozás mezejére lépni.
-Kííísz - vigyorogva, kisimulva kezdi húzni az ő bájosan szétcsúszott szívszerelmét a lépcsők irányába. - Mennünk kell a padlásra. Most! - mert a mulatság csak ott kezdődhet el igazán.

 - Na igen, a házak.. - motyogja elítélően egy harapás keksz után, mert ez olyan fontos megállapítás volt, hogy fel kellett rúgni érte a teli szájjal nem beszélünk ősrégi szabályát. - Érdekes egy dolgok azok. - a második megállapítás már nem kekszevés közben történik, de látszólag ennek sincs több értelme. De ha ő most belekezdene a házakról szól nézeteinek kifejtésébe, hát nem az érdektelen diákokat kéne hibáztatni a kérdőívek kitöltetlensége miatt.

De hát el is foglalja magát a szórólappal, és elolvasása után diplomatikusan úgy dönt, hogy betöm még egy kekszet a szájába, mert ha ő most kinyitná, abból megint nem származnának túlságosan értelmes és használható dolgok. - Nem tévesztettél házat, méghozzá homlokegyenesen más házat ezzel az igazságérzettel? - néz töprengően a lányra. Távol álljon tőle, hogy ezt a kentauros izét kritizálja, szédítlek én itt titeket, hát nagyon szeretné, de jobb, ha nem, mindenesetre ez olyan eridonos, hogy az iskola leírásában is megvan, fogadni merne rá.

 - Volt hát, eddig kétszer kérte meg a kezem, egyszer meg próbálta, de nem jutott el odáig. - vigyorodik el, mert igenis kedveli a festményt, legyen az akármilyen csélcsap nőbűvölő. Először nem mondja, kicsit meglepődött, ne így tervezte el az első lánykérését, de harmadszorra meg kicsit megsajnálta szegényt, de hát a sok borral időnként egy kis rosszullét is jár.

 - De a kedvencem a Rózsaszín Dáma, utánozhatatlan. A múltkor becsatlakoztam hozzá, mondom, legyen a Lakmé, leszek a szolgáló. A végén még meg is dicsért, azt mondta, kicsit csiszolni kell a technikámon, de jó lesz ez. - von vállat, de közben vigyorog is. A Dáma híres arról, hogy három egész áriát tud, amiből egy ráadásul duett, de a biztonság esetére azért írt oda egy Egyéb lehetőséget is, hátha újított, de nem valószínű. Meg arról is híres, hogy juszt se tud énekelni, pláne nem operát. De ez különösebben nem szokta zavarni, és mivel a dáma olyan lelkes, és neki sincs hangja, de szeret énekelni, a navinés nem bánja, ha áriázik. Egy ilyen szaktekintélytől egy ilyen elismerés tehát sokat ér, nagyon sokat.

 - Nem érdekes, megérdemeltem. - keni el nem túl ügyesen a választ, mert az se lenne túl okos, ha itt most elregélné a tanár nevét. - De téged eddig nem láttalak, mi vett rá, hogy..? - tesz bizonytalan kézmozdulatokat a mondat befejezéséül, mert nem sikerült befejezni. Van ilyen. Meg amúgy is az utolsó két kekszen majszolódnak, ilyenkor elég a csonka mondat is.

Rozsos Annamária és Mesélőnk

A kislány sokkban van, és ha most összetalálkoztak volna egy morcos testnevelőtanár portréjával, vagy a részeg szerzetes harmadszorra is megkérte volna a kezét, nem állt volna jót magáért. Szerencséje - már ami maradt belőle - viszont összehozta ezzel a tündéri bácsival, aki kis aranyos, és kedves, és nyugodt, és a hatására a lányka is kezdi elfogadni a helyzetet. Mármint hát, ha ideiglenes marad. Meg gondosan ügyel arra is, hogy a helyi szlenget ne fogja fel, mert az ijesztő - de még mindig veszettül aranyos.

A másik lány beszél helyette is, ami mondjuk okos ötlet volt, úgyhogy neki csak annyi a dolga, hogy barátságosan visszamosolyogjon, és körülnézzen a festményben. Ami érdekes élmény, mit ne mondjon. Értékeljük a három dimenziót, amíg tart, jó dolog az.

 - Ne tessék haragudni, de milyen festmény ez? - végül mégis csak megszólal, mert persze, tovább kell menni, meg ki kell keveredni a helyzetből, meg ha találkozik a sráccal, rá kell küldeni Adam-et, hm, ez egész jó ötlet, ha vállalja, de ez a hely olyan kis megnyugtató, és őszintén, sok itt a könyv és jó pánikkezelési módszer az, ha olvasni kezd, és több lehetősége erre már nem lesz, hiszen csak festményen belül lehet itt olvasgatni, és... itt megáll, vesz két lélegzetet. Nyugodjál már le.

 

Annamari

 - Á, te biztos kitűntél volna bármelyik házban. - rázza meg a fejét, és közben szurkol, hogy a szerencsétlen megfogalmazását a másik ne bántásnak vegye. Egy icipici az is van benne, de főleg egyszerű megállapítás, mert most komolyan; aki kiáll ilyen szöveggel a kentaurokról szórólapozni, az nem kis láthatatlan porfogó. És egyben meg is kapta a válaszát arra a kérdésre, hogy miért pont a kentaurok. Há mer az feltűnő.

 - Így van, a férfiak már csak ilyenek. - próbálja nagyon komolyan kimondani, de azért csak felfele kunkorodik a szája széle. Neki tapasztalata egyelőre ugye nincs, és nem is nagyon vonzza, hogy szerezzen, az itteni szappanoperát meg távolról és nagy élvezettel szemléli. Az alapján mondjuk, meg kell hagyni, nem fog túl pozitív képet kialakítani magában a férfiakról. Vagy úgy a párkapcsolatokról egyáltalán.

 - Őt annyira nem ismerem szerencsére, de ott van az a lovag is a keleti szárnyban, az meg mindig trubadúr-dalokat ad elő. Provanszálul. - először meglepte, az biztos, de azóta szívesen megáll ott költeményeket hallgatni, még ha egy árva szót se ért belőlük. Hát ki ne szeretné hercegnőnek érezni magát, mikor egy eredeti középkori lovag teszi neki a szépet, eredeti középkori nyelven?

 - Khm.. - próbál összehozni egy csuklást meg egy torokköszörülést egyben, mert kirobbant belőle a jóféle neveletlen nevetés, ahogy a korábbi taktikát meghallotta.  - Nem sokat szórakoztál akkor. - néz elismerően a lányra. - Ez igazi rellonos mozdulat volt. És így mennyire haladsz?

A választ azonban nem várja meg, de mentségére szóljon, nem azért, mert udvariatlan kis dög, hanem mert munka van. Jött ugyanis két kósza diáklány, kicsit idősebbek, de nagyon nevetgélnek, bepróbálkozik náluk. Vagy aláírják, vagy elküldik őt jó messzire.

Rosie

Sálálálá, és most érkezett el az a pillanat, hogy elsompolyogtam a konyhába kedvenc házi manómmal cseverészni. Szerettem tanulni tőle, és tudni akartam, hogyan készül az a rengeteg finomság, amit az asztalra kapunk készen az étkezések során. A manók készséggel fogadtak, mint mindig, és Mimi volt a legelső, aki már hozta is nekem a keresett szakácskönyvet.
- Mit szeretne főzni, Chevailer kisasszony?
- ’ívj csák Zsanettnek, nyugodtán, Mimi – mosolyogtam rá kedvesen, de még mindig nem sikerült leszoktatnom a kisasszonyozásról. – Nem tudom, keress válámi fínomát.
- Ahogy parancsolja. Mit szól mondjuk ma valami csirkés ételhez?
- Tökhélétes lesz! – végül aztán megállapodtunk a mézes csirkénél és félig főtt, félig sült krumplinál. Az nem is olya nehéz, és még finom is, és szerencsére nem egyedül kellett megennem az egészet. ÉS közben tanulhattam a magyar szavakat, mert Mimi mindig hozott nekem egy –két hozzávalót, fűszert, és megtanította a magyar nevét. Intelligens egy manócska.
Előkerestük a hozzávalókat és a szükséges edényeket, és már láthattunk is neki a tanulásnak.

Chevailer

Épp a konyha mellett sétáltam, amikor meghallottam, hogy valaki bent beszélget egy manóval rögtön tudtam, hogy egy lány az, hisz nem volt olyan magas hangja mint egy házimanónak, ellenben nem is volt dörmögő. Vajon ki járhat odabent? A diákoknak tilos a konyhára bemenniük. Elkezdtem hallgatózni, valaki sütött valamit. Franciás kiejtése volt. Beleszagoltam a levegőbe: Mézes csirke! Ezt az illatot mindig megérzem, hisz ez a kedvencem! Nem bírtam ki, és mohón benyitottam a konyhába.Egy lány álldogált ott ijedt arccal, hisz hangosan csaptam ki az ajtót. Megijedtem. Majd óvatosan megkérdeztem: Hogy hívnak?

Rosie

Vendégünk akadt, méghozzá egy vörös hajú, elsősnek tűnő leányka. A kitűzője alapján rellonos, mint Riri és Sezi. Mimi azonnal vezette is az asztalhoz, amint meglátta, majd visszafordult hozzám, miután a többi manó lefoglalták az ismeretlen nebulótársam.
- Szhiá! Te is kérrsz? – mosolyogtam rá, miután elkészült az étel. Rendszeresen jártam mostanában unalmas óráimban besegíteni a manóknak, ők pedig cserébe tanítottak engem a gasztronómia magyar szókincsére. – Mézhes csirke krumplival.
- Kisásszony, ez itt egy fűszer. Hogy mondjuk magyarul? – tett elém bazsalikomot Mimi. Szerettem ezt a fűszert, jó illata volt.
- Bázsálikóm – próbálkoztam.
- Ügyes, ügyes, próbálja csak meg újra: bazsalikom! – cincogta aranyos, magas hangján.
- Bázsálik… bázsalikom?
- Ügyes, mire készen leszünk, már leírni is tudni fogja – biztatott.

Chevailer

Megszeppenve néztem fel a másodikos lányra. Láttam, hogy még csak tanulja a magyart. Kissé féltem, ahogy az idegeneknél mindig szoktam. Végül összeszedtem magam és azt mondtam:
-Hát izzé, nekem most khm, mennem kell...-és elkezdtem hátrafelé futni, de megbotlottam a talárom hosszú végében. El akartam kerülni még egy büntetőmunkát csak azért, mert tiltott helyen jártam. Ő furcsálló szemmel nézett rám, nem értette, miért akarok ilyen hevesen elmenni. Felálltam, leporoltam talárom aztán szégyenkezve azt mondtam:- Lehet, hogy megkóstolnám azt a mézes csirkét.-majd a tálca felé nyújtottam kezem.

Rosie

Mikor úgy megrémült, az a gondolatom támadt, hogy talán eltévedt a pici lány. Elvégre elsősként én is eltévedtem először, de szerencsére segítőkész háztársakra találtam, így viszonylag hamar beilleszkedtem a nyelvi nehézségek ellenére is. Annyira, hogy beszálltam a kviddics-csapatba is, és már más házak diákjaival is mertem barátkozni. Nem olyan vészes a dolog, csak hozzáállás kérdése. A kiejtése alapján ő se egészen magyar, angolosnak tippeltem.
- Csák nem új vágy? – érdeklődtem barátságosan. Megszeppent szegényke, az látszott.
Azonnal szaladtam is, hogy felsegítsem, mikor láttam, hogy megbotlott a talárja szegélyében. Fájt volna az ütközés a talajjal, annyi szent. Végül mégis el lett fogadva a meghívás, aminek nagyon örültem.
- Thesshék! Jó étvággyát! – mosolyogtam kedvesen. Végre valaki, aki megkóstolja, amit főztem. Gabbie nem szokta szeretni az ázsiai konyhát, én viszont igen. Meg Louise öcsi is, csak ővele aza baj, hogy nincs önálló gondolata, ami nekem jó, az neki is – kis utánozós majom, de bírom a rosszcsont fejét. A hülyeség bezzeg megy neki magától is, azt nem kell utánoznia… de, a gyerek azért gyerek, hogy néha legyen ökör is. – ’ógy ízlik?

Chevailer

-Mhh, Nagob fibob!-Mondtam csámcsogva, mert nem bírtam betelni a finom mézes csirkével. Egy percig néma csend volt, s ezt kihasználva magamba tömtem a mézes csirke maradékát. Tudtam, hogy mennem kéne, hisz a büntetést nem úszhatom meg ha sokáig álldogálok itt, és a szüleim szerint már így is elég sok bajt kevertem. Nem akartam tovább feszíteni a húrt. Megígértem a szüleimnek, hogy hasznos tagja leszek a Rellonnak .Az őrzőjük vagyok már, és nem akartam, hogy hiányozzak a meccsről büntetőmunka miatt. Meg a szorgalmi. A jó öreg szorgalmi. Azt is meg kell csinálnom, megígértem Édesanyáméknak. A másodikos lány csak nézett rám, azt várva, hogy bökjek ki még valamit. Pedig őszintén szólva... Nem az erélyem a barátkozás. Félek idegenekkel beszélgetni. Főleg ha nagyobbak nálam. Nagyon félek ettől is mint ahogy először féltem mikor az unokatesókkal játszottam kviddicset. Én voltam az őrző és mindig rám szálltak a gurkók. De ez most nem téma. Az 5 évesen volt. Végül mégis megszólaltam, vagy azért mert próbáltam minél előbb végezni ezzel a beszélgetéssel, vagy mert tényleg érdekelt, ki tudja:
-Te minden nap itt főzőcskélsz? Vagy csak most támadt kedved főzni valamit?

Rosie


Az, hogy az elsős leányka befalta a tányér összes tartalmát, nekem minden szót megért. A főzés remek hobbi, sokat lehet tanulni közben, és persze, a kóstolás része a legkúúlabb.
Ugyan nekünk is van konyhánk, de az meg már snassz egy idő után, és egyedül főzni nem éppen mulatság, mert utána nekünk kell eltüntetni az eredményét. Azért így sokkal jobb, hogy ketten voltunk, és itt voltak a manók is – volt társaságom, és közben a szókincsem is gyarapodott. És mire a vörike megette a finomságot, addigra kész volt a desszert is, és más hibátlanul ki tudtam mondani: bazsalikom. Meg ánizs. Meg gyömbér. Meg méz. Meg petrezselyem, fú, mennyit küzdöttem, mire ezt megtanultam!
- Őrülők, ’ógy ízlik – tapsikoltam lelkesen. Hát, szerintem nem volt rossz döntés engem a Levitába sorolni, pláne, hogy mindig lelkesedtem, ha valami újat fedezhettem fel, tanulhattam valami különlegeset. – Qui, és nagyon árányoshák á mánók, főleg Mimi. És néked mi á kedvenc ételed?

Chevailer Zsanett Vanda

-A mézes csirke!-nevettem.- Anya is mindig ezt csinálja nekem. Imádom! Te franci vagy igaz? És levitás, ugye? Szerintem az jó ház. És a kviddicscsapat őrzője vagy igaz?-szerettem, ha mindenkiről tudom az alap dolgokat. Ha pár percig vele voltam, már tudtam ki ő. Csak most nem emlékeztem a nevére. És ez bántott.Szégyenletes volt, hogy szinte mindent tudok róla, csak a nevét nem. Gyorsan megkérdeztem hát, de az illendőség úgy kívánta, hogy én is elmondjam a nevem:-Hogy hívnak? Én Rose Penelope Reakwood vagyok.-Ezzel pusztán egy baj volt: Szégyelltem a nevem. Hogy miért? Nem az egészet, csak a második nevem. Penelope. Nekem nem tetszett, és féltem, hogy másnak se fog.Reménykedtem, hogy nem fog tőle nagyon undorodni, és meredten figyeltem válaszra várva

Rosie

- Igen? Nekem á mádártej á kedvencem És qui, á szüleim lenni fhánciá. Én születni Hévíz – Ragozás lenni pedig béna. Reméltem, hogy nem fog elmenekülni tőlem egy két percen belül emiatt, de nem úgy tűnt, mint aki fejvesztve rohanni akar a közelemből.
- Qui, őrző vágyok, léhét, tálálkózúnk á messen, úgye kijőssz megnézni? – bólintottam, mikor felhozta a kviddics-témát.
Aztán szégyellősen be is mutatkozott a kis aranyos elsőske.  – Chevailer Zsanett Vanda, úgy szólítász á’ógy ákársz. Penelope? Mint Ódüsszheusz felesége áz Ódüsszeiából? Ázt írják, nágyon szép vólt. Szép neved ván.

-A madártej? Igen az szerintem is finom. De elnézést, nem értettem, hol születtél. Talán ha leírnád egy papírra, vagy ilyesmi, esetleg a manók lefordítanák.... Na mindegy.- Rose nem tudta, hogy ez illetlenségnek számít-e. De inkább nem ragozta tovább. Amikor a kviddicsről volt szó nyomban fellelkesült:-Én is őrző vagyok! Benne vagyok a Rellon csapatába. De mivel nem csak én vagyok, lehet, hogy én csak a lelátón fogok szurkolni. Mikor a név témára került a sor nyomban lelombozódott. A lánynak tetszett a név. A Penelope. Hát mégse olyan szörnyű? Megnyugodott.
-Hogyan szólíthatlak? Zsanett, Vanda? Esetleg valami más?-kérdezte.

D

Rosie

- Ó, áz jó, nálunk is sokán szeretjük á sportót. – A születésem helyét leírtam neki. Már letudtam, csak mondatba foglalni nehéz hibátlanul. Hévíz. A kviddics ezek szerint közös téma lesz, igaz, hogy egymás ellen fogunk menni a következő meccsen.
– Én bíztosán játszom áz idei szézonbán. És melyik á kedvenc csápátod még? Tudód, nemzetközi csápát. – érdeklődtem. Én még nem találtam favoritot, akiknek lehetne drukkolni, de az biztos, hogy a kviddics a legnépszerűbb sport a varázslók körében.
- Zsanett, Vanda, mindegyikre hállgátok – Ez igaz, becézni is lehet engem, nem haragszom meg érte. Soha nem is haragudtam, miét tettem volna?