Balázs

A mai nap a tökéletes semmittevésé. Délben épphogy felkelt, egy órán át mosta a haját, majd még egy órán át ápolgatta, fésülgette, fonogatta. Természetesen mindebből semmi nem látszik, csak egy nagy vörös madárfészek hölgyünk fejecskéjén. Pedig tényleg nagy erőfeszítésébe került, mire hajkoronája úgy lett gubancos, ahogy ő akarta. A következő óra azzal ment el, hogy összeválogatta mai ruházatát. Végül megfésülgette Trillian nyuszi bundáját, írt a hazaiaknak, bátyjának küldött egy marék nyúlszőrt, mivel az allergiás rá, majd elérkezett arra a pontra, hogy ideje lenne megejteni a nap első étkezését így az este eljöttével. Hát csoda, hogy csont és bőr ez a lány? Édesanyja is minden levelébe beleírja, hogy biztos sokat fogyott, és egyen rendesen. Ezek a szülők azt hiszik, nélkülük megáll a világ. Ömm.. ebben azért van igazság, mert Leonie anyuci nélkül tényleg igen sok mindent elfelejt. Enni, inni, rendet rakni, vigyázni magára… de azért még él. Itt a lényeg! Még sok-sok embert kikergethet a világból, és így is fog ez történni. Talán már ma este. Vajon Balázs felkészült erre?
Még Leonie sem. Egyelőre azzal van elfoglalva, hogy leosonjon a konyhába, amiről csak hallott, de nem járt arra. Fogalma sincs róla, hogy ez most tiltott dolog vagy sem. De hát miért tiltanák meg, hogy az ember lánya szétnézzen egy kicsit, illetve beszerezzen némi nassolnivalót? Vörös törpénknek is ez a szándéka. Vagyis… ha jobban megfigyeljük, már van a kezében egy tányér, és séta közben arról falatozik. Nutellás kenyeret. Ha figyelembe vesszük az arányokat, akkor kenyeres nutellát. Azon kívül, hogy fülig csokis, valószínűleg még a kislábujja is olyan. Így mikor háborítatlanul eléri a az ajtót, könyökkel nyitja ki azt.
Hazaért! Nem az, hogy nem látott már manót életében, de ennyit egy helyen! Egyszerűen csodálatos. Egyrészt végre nem ő a legkisebb, másrészt olyan kis aranyosak ezek a lények! Persze Leonie mindent imád, ami él és mozog, meg azt is, ami nem.
Mire lábbal berakja maga mögött az ajtót, már ott is terem előtte egy manó, hogy segíthet-e neki valamiben.
-Jajj, nagyon kedves vagy! – Ámuldozik hatalmas vigyorral a fogadtatáson – Én csak… egyelőre… nem tudom – Nevetve beljebb tipeg, majd ujjait egyenként cuppogja körbe, hogy azért mégse legyen már tiszta ragacs, ha egy mód van rá. Pár lépés után feltűnik neki, hogy itt bizony nincs egyedül. Mármint a manókon kívül. Hoppá! Először megijed, mert hátha mégiscsak tilosban jár, aztán hamar rájön, hogy ha valaki, akkor most valószínűleg a másik fél szeg szabályt. Hacsak nem szimplán füstölög a feje.
-Szia! – Köszön rá vidáman, miközben tányérral a kezében odaugrándozik hozzá, és mindenféle bevezető nélkül letelepedik elé a padlóra törökülésben.
-Tudtad, hogy ez káros az egészségre? – Kérdezi nagy szemet meresztve a cigire. – És büdös is leszel tőle. Meg sárga fogaid lesznek. És úgy amúgy is szörnyen nézel ki. – Utal itt a hatalmas karikákra újdonsült ismerőse szemei alatt. De milyen kis kedves, nem? Igazából nem rosszindulatból mondta, csak hát, ami a szívén, az a száján is.
-Kérsz nutellás kenyeret? – Balázs felé nyújtja készségesen a tányért, amin egy félig megrágott vacsora található. De azért ő szívesen osztozik ám rajta.
-Miért ücsörögsz itt egyedül? – Kérdezi rendíthetetlen mosollyal. Örök jókedvét most sem felejtette otthon. – Vacsorára vársz? Mit eszel? Iszol velem kakaót? Az mindig jól esik lefekvés előtt. – Újabb szófo… szóáradattal örvendeztet meg egy tökéletesen ismeretlen embert.

Balázs

Remek! Ismét sikerült egy olyan diákot kifognia, aki valahol útközben elfelejtette, hogyan kell beszélni. Ez már csak az ő szerencséje. Persze sosem volt az az alkat, akit nagyon zavarba hozott volna egy ilyen társaság. Valahogy mindig feltalálja magát. Ha más nem, akkor majd egész este ő fog fecsegni, mert azt úgyis szereti. Balázs pedig végre aludhat egy jót. Annál úgysincs unalmasabb, mint mikor Leonie elkezd magyarázni. Márpedig most elkezd.
-Ezt komolyan gondolod? – Csodálkozástól elkerekedett szemekkel pislog fel a srácra. – A csoki nem hizlal! Vagy szerinted én kövér vagyok? – Hangja átmegy a sipítozós rib… ömm… plázalány stílusba. Mindeközben megpróbál felállni a padlóról, de tiszta csokis kezét nem akarja lerakni a földre, így lényegében csak fetreng össze-vissza. Már az kész kabaré, mire tényleg fel tud kelni.
-Most nézd meg! Pedig mennyit fogyóztam és edzettem! De nem bírom megállni a bűnözést. Örök életemben kövér maradok..! – Már majdnem nekiállni sírni, mikor hirtelen visszavált „normális” üzemmódba, és odacsoszog Balázshoz.
-No vidd arrébb kicsit a lábad, hadd üljek le – Ezer wattos vigyort ereszt meg. Tény, hogy nem ép a lány. – A csoki jóóó! És boldog leszel tőle! Próbáld ki! De tényleg! – Nyüstöli tovább újdonsült ismerősét. Láthatóan ő maga rengeteget nassolhat, mert ennyi vidámságot nehéz csak úgy a semmiből előteremteni.
-Amúgy meg nem zavarna, ha elhíznék. Maximum azért, mert nem jönnének rám a kedvenc ruháim. Persze újrahasznosítani lehetne, mondjuk, hogy egy szoknyát egy lábra.. mit gondolsz? – Ezt úgy adja elő, minta halálosan komolyan gondolná, pedig… de igen. Ezt komolyan is gondolja.
-Ezt nekem? Őőő.. miért…? – Néz értetlenül a zsepire, majd a felsorakozott manókra. Egy kisgyerekeknek készülő horrorfilmbe pont elmenne a jelenet, ahogy szegény ártatlanul falatozó leányt betámadják a tisztogatók.
-Hát ez igazán.. nem kéne.. – Neveti el magát, miközben felveszi a zsebkendőt, és elkezdi törölgetni a kezeit. Eközben a kis manók is közelíteni kezdenek készségesen, hogy letörölgessék az arcát. Hát mi ő, egy bébi?
-De komolyan.. ne fárasszátok magatokat… - Addig-addig csúszik előre, míg végül megbillen és lepottyan a padról. Immár röhögő görcstől szenvedve fetreng tovább a földön, és törölgeti magáról a mogyorókrémet. Annyira jól elvan, hogy abszolút nem zavarja, ha Balázs totál idiótának nézi őt. Nagyjából egy percbe telik, mire elhessegeti a segítőkész manókat, és immár patyolat tisztán visszakászálódik a padra a fiú mellé. Majd mintha mi sem történt volna, derűsen ismét belekezd.
-Mit eszel? – Közelebbről megszemléli a tányér tartalmát. Igazán nem akar belemászni sem az ételbe, sem szerencsétlen Balázs arcába, de nem tudja igazán befékezni magát.
-Úúú, sültkrumpliiiii – Hogy ez miként passzol a nutellához, senki ne kérdezze.
-Kapok egy szemet? Tudod, már ezer éve nem ettem! – Ha nem kap, akkor bizony számolni kell azzal, hogy nyálcsorgatva kinéz minden egyes falatot a srác szájából. Neki most muszáj ilyet ennie! És az nem jó, ha a manók készítenek egy adaggal a számára. Nem, nem! Balázs vacsorájából kell neki.

Balázs

*Valójában nincs semmi gondja az alakjával. Hogyan is lehetne? Sosem értette azt sem, miért kell mindenki másnak azon aggódni, hogy esetleg akad pár felesleges kiló nyak alatt. Nincs is furcsább teremtmény az embernél, erre mindig rá kell jönnie. Főleg ilyen fiatalon hova kéne aggódni egyfolytában? Leonie remek példája annak, hogyan kell felhőtlenül éldegélni. Mint az látható, ő aztán művészetté fejlesztette az élet jókedvvel való fűszerezését. Lassan órákat kéne adnia belőle. Vagy fenntartani egy lelkisegély szolgálatot a diákoknak? Az ő boldogságából mindenkinek jutna, és a legnagyobb örömmel osztogatná is. Most is éppen azon igyekszik, hogy Balázsra tukmálja. De láthatóan nem akar összejönni, mert a srác olyan unott fejjel ül mellette, mintha legalábbis nem volnának érzelmei. Pedig... érzelmei vannak mindenkinek! Nem létezik, hogy Balázs ne legyen néha boldog vagy szomorú, esetleg mérges. Ha Leonie megtudja, miféle defektje van az uraságnak, egyből életcéljának fogja tekinteni, hogy kihozzon belőle valamit. Valami őszinte érzelmi reakciót. Azt pedig Balázs sem akarhatja. Komolyan nem.
-Máskor? Következő alkalom már lehet nem lesz! Jegyezd meg jól! Apa mindig azt mondja, hogy éljünk a mának, és amit megtehetünk ma, ne halasszuk holnapra. De azt is szokta mondani, hogy csak az probléma, amiből azt csinálunk magunknak. Meg azt is, hogy… - Apuka a közhelygyáros, és Leonie most az összes valaha hallott bölcs gondolatát megpróbálja felsorolni újdonsült ismerősének. Csak azért persze, hogy ne haljon meg ő sem hü… bután. Persze le lehet állítani a fecsegésben, mert különben úgysem fog sosem elhallgatni. És a nevetést sem mostanában fogja abbahagyni. A legkevésbé sem félti a poharak épségét, sem a jelenlévők dobhártyáját.
-Hűű! Tényleg kapok? Kösziii! – Miután már csillog-villog az egész feje, vigyora is legalább olyan fényes, harminckét fogat villantóra sikerül. Feltérdel a padon, mert nyilván képtelen akár egy percig is ugyanabban a pozícióban megmaradni. Egészen közel mászik a krumplihoz, megropogtatja ujjait, majd ínyenc módjára, kisujját kitartva mutató- s hüvelykujja közé csippent egy szemet, majd jóízűen rágcsálni kezdi.
-Jééé, Neked van fülbevalód! – Mutat rá egy darab megrágcsált sült krumplival a tényre. – És nem is egy! Vúúú, egész kis sorozat! – Ezzel már le is vették a lábáról. Menten lefolyik az asztal alá. Még szerencse, hogy ennyi manó van itt, hiszen közös munkával egész gyorsan össze is tudják kanalazni a földről.
-Imádom a fülbevalókat! Igazi gyűjteményem van otthon belőle! Ezt például nemrég kaptam – Haját eltűri, hogy láthatóvá váljék az ékszer. Egy aprócska kék kismadár, amely olykor meglengeti szárnyait, csak hogy ne unatkozzon annyira.
-Kíváncsi vagy a többire? – El sem tudja képzelni ennek ellenkezőjét – Legközelebb elhozom Neked megmutatni őket! Egész kis bőröndre való, mert mindig azt kapok. Születésnap, névnap, karácsony… talán még Te is találsz benne kedvedre valót. Nem unod a karikákat? Mindig ez van benne? Igazán feldobhatnánk, mondjuk, fűzzünk bele egy szál krumplit! – És már vészjóslóan közelít is a sráchoz. Arcán persze bájos gyermeki mosoly. Ki gondolná, hogy mögötte némi őrület rejtőzik?

Kis Balázs

Lemondóan biggyeszti ajkait Balázs szavaira. Nem szabad apuci bölcs gondolatait megkérdőjelezni. Leonie édesapja szent és sérthetetlen. A kis vörös hölgy legalábbis így tartja, hiszen rajong érte. Csüng minden kiejtett szaván, imádja minden poénját, s ha otthon van, egyfolytában ott lohol a nyomában. Nem véletlenül értik meg ennyire egymást a kedves szülővel, a kis törpe ugyanis minden bolondos, szétszórt tulajdonságát tőle örökölte. A férfi le sem tagadhatná őt, annyira megegyeznek jellemük fő vonásai. Csakhogy Leonie örökké gyermeki lelkéhez egyelőre még gyermeki test is párosul, így ez az apróbb defekt kevésbé okoz problémát, mint egy felnőtt férfi esetében. Talán még a fülbevalós hóbortja is elnézhetőbb neki.
-Tényleg kapok egyet? – Tapsikol örömében. Ilyen kis egyszerű darabja úgysem akad a tárban. Már nyújtja is türelmetlenül a kezét, hogy megkaparinthassa a zsákmányt. Bazsinak szerencséje van, hogy az imént arrébb tuszkolta a kishölgyet, mert így nem kezdi el maga kiszedegetni a fülbevalót. Máris kisebb a fiú károsodásának esélye a mai estén. Míg egyik kezét a váratlan ajándékért nyújtja, a másikkal egy krumplit vesz a szájába, de pont úgy kilógatja, ahogy a srác szájából is lóg a cigi.
-Hogy nem fulladsz meg tőle? – Ő maga még sosem próbálta, ezért elképzelni sem tudja, mi lehet benne annyira jó, vagy egyáltalán, miként működik a „szerkezet”. Nem ítéli el a dohányosokat, mivel igazán senki felett nem ítélkezik, csak azt nem érti, miért károsítják szándékosan az egészségüket egyes emberek. Mert az ugye teljesen más, mikor ő véletlenül eltöri a kezét bénázás közben, vagy szimplán belekortyolgat apu kísérleti bájitalaiba. Az olyankor teljesen véletlen. De a dohányzás igenis tudatos! Végül is, mit érdekli őt? Hiszen kap egy új fülbevalót! Mintha karácsony volna! A nagy örömködés közepette sem felejtkezik ám meg embertársáról, aki kényelmesen elhelyezkedett a vacsorája után.
-Szeretnél aludni? – Tudakolja készségesen, miközben a jóllakott óvodás arcot mustrálja. – Én mindig elálmosodom, ha nagyon sokat eszem. És tényleg egy kiadós vacsora után esik legjobban az alvás! Mondjuk, ha nagyon teletömöm magam lefekvés előtt, akkor meg rémálmaim vannak. Nemrég azt álmodtam, hogy Trillnek, a nyuszmókomnak egy centisre vágtam a szőrét. Most mondd meg! Hát nem borzalmas? Úgy érezhette magát, mint ahogy én érezném, ha levágnák a hajam! – Márpedig a vörös bozontot nagy kincsként kezeli. Képes órákat foglalkozni vele, hogy a végén az egész pont úgy nézzen ki, mintha elfelejtett volna fésülködni. Rögtön meg is lobogtatja egyik fonatát Balázs orra előtt, hogy amaz megcsodálhassa, és felmérhesse az értékét. Így már egyértelműen képes lesz átérezni, miféle rémálom lenne elveszíteni feje egyetlen ékét, és milyen szörnyű lehetett a szerencsétlen nyúlpárának abban az álomban.
-De ne félj, mert ha ledőlnél, én úgyis itt leszek, és ha rosszat álmodsz, felébresztelek. – Leonie, az álmok őre. Az egészben csak annyi a bökkenő, hogy a száját láthatóan (és jól hallhatóan) egy pillanatra sem tudja befogni. Nehéz lenne mellette elszundítani...
-Mondjak Neked esti mesét? – Igazából, nem is kíváncsi annyira a válaszra, mert levegővétel nélkül folytatja – Nem is mesét, inkább verset, mert pont tudok egyet, ami Neked való, és a nagypapámmal mindig ezt szavaltuk – Mély levegőt vesz, majd nekiáll a szavalásnak.

-Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Hmmm… Tovább most nem jut eszembe – Jelenti be hatalmas vigyorral.
–Alszol már? – Teszi fel a lehető legidiótább kérdést, miközben ujjai közé fog egy szem krumplit, és mint aki jól végezte dolgát, rágcsálni kezdi.

Cristian

A borongós, télbe forduló idő nem szegheti kedvét kishölgyünknek, de senki másnak sem. Éppen ezért döntött úgy, hogy spontán barátkozásba kezd így az estében, és minden ismeretlen diákot le fog támadni a folyosókon. Ha egyáltalán még találkozni ilyenkor valakivel. Az egészben a legizgalmasabb az emberkék reakciója lesz, és már előre nevet a sok megdöbbent arcot elképzelvén. Ha nagy mázlija lesz, talán még a fejét sem átkozzák le a helyéről, maximum kap egy-két sallert azoktól, akik nincsenek hozzászokva a Leonie-hoz hasonló alakokhoz. Persze nem akar ő rosszat senkinek! Isten ments! Sokkal inkább csak kedve van mindenkit a keblére ölelni, hogy megmutassa, milyen sok szeretet lakozik a szívében. Kozsó valószínűleg fizetne is érte, hogy az asszisztense legyen.
Majd fél órán át válogat ruhatárában, mire kiválasztja mai öltözékét, ami nem más, mint egy virágos szoknya szürke harisnyával, mellé pedig egy fehér bárányos felső. Pont olyan puha, amilyenhez nagyon szívesen odasimul az ember, elvégre ma mindenkit végig akar ölelgetni! Fontos, hogy az áldozatok tökéletes kényelemben érezzék magukat közben.
Miután betette a két kis báránykát ábrázoló fülbevalóját (igen, neki még olyan is van), kioson a hálójából, és körbepillog. Örömtől ragyogó arccal dörzsöli össze tenyereit, mert egészen bizonyos benne, hogy remek estének néz elébe. De nem, még nem itt kezd neki az egyszemélyes akciójának. Szép lassú léptekkel, vagy inkább enyhe táncikálós mozdulatokkal hagyja el az Eridont, és az irányt egyből a Bejárati csarnok felé veszi. Nem tudja, miért hiszi, de bízik benne, hogy ott majd talál magának elfoglaltságot. És itt az elfoglaltság alatt azt értsük, hogy halálra idegesít egy embert, mert az olyan jó!
Magában tervezgeti az első találkozást, mikor lába elhagyja az utolsó lépcsőfokot, és lám! Itt bizony egy diák sincs! De még csak egy nyavalyás bogár sem keresztezi az útját, miközben ráérősen sétál végig a csarnokon. A fene! Így hogyan fogja megvalósítani világmegváltó terveit? Egészen elszontyolodik… -na, ha képes volna ilyen érzelmi megnyilvánulásra. De nem, ezért helyette inkább reménykedve behúzódik a fal mellé, hogy ha jön valaki, akkor meglephesse a feltűnésével.

Cristian

Rendíthetetlenül kitart elhatározása mellet, és bizony innen egy tapodtat sem mozdul, amíg erre nem jön valaki. Legalább egy prefektus vagy tanár! Igaz, furcsán venné ki magát, hogy a késői mászkálásért büntetést kap, cserében pedig megölelgeti azt, aki éppen leszedni készül a fejét.
Viszont vörös fejére nem jön baj, ugyanis az első érkező, a szerencsés kiválasztott egy diák. Ráadásul új diák! Vagy csak megsétáltatta bőrönd-kutyáját. Netán mosoda működik a baglyok köves földjén, és most onnan hozza haza cuccait, ha már anyuci nincs helyben, hogy mosson. Ki tudja, a lehetőségek tárháza végtelen!
Mindenesetre Leonie izgatottan várja, hogy legújabb barátja(aki még csak nem is tud státuszáról) még közelebb érjen hozzá. Azért nem árt kicsit jobban megbizonyosodni róla, hogy valóban nem egy mélynövésű tanárról van szó, mert furcsán venné ki magát, ha elé ugrana, és a legrettegettebb tanerő arcába ordítná, hogy „búúú!”.
-Szép estét! – Tör ki végül tárt karokkal fedezékéből, és pár ugrással Cristian előtt terem. Arcán olyan vigyor ül, mintha éppen most húzták volna ki a nyerőszámait a lottón.
-Íme, a fogadóbizottság! – És nagy lendülettel a srác karjaiba veti magát. Azaz… egy lépéssel elintézi a maradék távolságot, és nem számolva a következményekkel, ropogtató ölelésben részesíti újdonsült ismerősét. Nem szorongatja túl sokáig, mert azért nem akarja kihúzni a gyufát, ki tudja, kivel van éppen dolga. Az is lehet, hogy fél perc múlva már ő lesz a fiú bőröndjében, méghozzá egy Üzbegisztánba tartó vonat fedélzetén. Hmm… reméljük, nem rellonos ez a gyermek.
-Ma ölelés jár minden beköltözőnek! Ugye... Te az vagy? Mármint, visszavenni már nem tudom. De esetleg visszajátszhatjuk, és akkor olyan lesz, mintha meg sem történt volna. Hmhmhm? - Ismét kitárja karjait, és már azon gondolkodik, hogy miként fogja hátulról előre elmondani eddigi szavait, ha vissza akarnák tekerni a szalagot.

Cristian

Igazán romantikus lett volna belehalni az ölelésbe! Vörös törpénk pedig sok szőke herceges mesét olvasott már, úgyhogy igazán értékelte volna ezt a gesztust. Még így, egy ismeretlen előadásában is. De no… nincs akkora szerencséje, hogy ilyet premier plánban nézhessen.
-Ühhüüüm, becsüld is meg, mert ilyet nem kap mindenki! Legalábbis nem túl sokan. Ma például Te vagy az első. De ha elég sokáig várunk itt, talán még beesik valaki, és akkor már nem leszel ilyen kivételezett. – Már bele is kezd a végeláthatatlan szövegelésbe, mert ezt a kórt sosem fogja tudni kinőni. Olyan ez, mint valami vele született betegség. Szóf*sitisz. Még szerencse, hogy nem fertőző. Sőt! Mellékhatása inkább a másik fél hallgatása.
-Ééén Leonie Linnéa Rohr vagyok, szolgálatodra! És szólíts csak úgy, ahogy akarsz – Nevetve pukedlizik egyet, de az ölelést is igazán szívélyesen fogadja.
-Egyszer láttam az utcán, mikor varázstalan emberek között sétáltunk, hogy ingyen ölelést osztogatnak. Remek ötlet, nem? Mindenkit végigölelgettem odafelé. Aztán visszafelé is! Ezért jutott eszembe, hogy ma én is ezt fogom csinálni! Csak aztán elfelejtettem, és most jöttem rá, hogy ennek kellett volna a napi programomnak lennie. De végül is nem baj, mert így is sikerült megtalálnom legalább Téged! – Magyaráz tovább lelkesen, miközben egy helyben ugrándozik. Ahhoz képest, hogy este van, még mindig úgy pörög, mintha éppen most cseréltek volna elemet nála.
-Mostanában úgyis csak a nyulamat szoktam szorongatni. Meg a párnáimat. Nem egészséges, hogy élő emberrel nem teszem. Mert így mennyivel rosszabb mindnyájunknak! – Óóó, igen. „Egytincs” Kozsó most tényleg büszkén vállon veregethetné, amiért így árad belőle a szeretet ezen az estén. Talán még Crist is hagyja szóhoz jutni, amíg levegőt vesz a kishölgy. Vagy nem. Mert rögtön folytatja.
-Egyébként miért ilyen későn jöttél? Jobb esetben, ilyenkor már mindenki alszik. Segítsek cipelni a cuccaid? Őszintén, fogalmam sincs, merre kéne menned. És amúgy is... melyik ház egyáltalán? Ha Eridon, akkor jöhetsz velem, mert arra még én is tudom a járást. Az egyetlen hely, amit általában megtalálok eltévedés nélkül. Általában. De így sötétben... - Vigyorogva megvonogatja a vállát. Addig nincs gond, amíg akad társaság.

Cristian

Igen, ez a lány mindig így viselkedik. Menthetetlen egy kis fruska, de azért egészen szerethető tud lenni a türelmesebb emberek számára. Elvégre ő mindig csak jót akar, és életcélja a világbéke. Talán nem kéne annyi mugli tv-t néznie a nagyszülőknél, és akkor nem ismerné a szépségkirálynők levakarhatatlan jelmondatát. Vagy csak meg kéne kérdezni anyucit, vajon hol ronthatták el a nevelést. Biztos lenne mit hozzáfűzniük a témához.
-Mennyire messziről? – Érdeklődik lelkesen. Azért közben megpróbál nem belemászni Cris arcába, elvégre nem alien ő, hogy ilyet tegyen.
-Aludni? – Elneveti magát, és megértően megveregeti a srác vállát, mintha el kéne nézni neki, hogy ilyen kis butaságokat beszél. Leonie és az alvás… az egy külön tanítandó rendszer.
-Fúj, én nem szeretem a kávét! Sem az energiaitalokat. – Fintorogva rázza meg fejét, de olyan hevesen, hogy még saját magát is arcon csapja szálló hajzuhatagával. Nem él ilyesfajta káros élvezetekkel.
-A kávé büdös, a másik meg túl… fura. De ittam ma kakaót! Lehet, azért nem tudok még aludni. Amúgy is sokáig szoktam ébren lenni, csak az a baj, hogy reggel sosem tudok időben kelni. Ha nem alszom minimum tíz órát, agresszív leszek! – És most próbáljuk meg vizualizálni, amint ez a kis törpe begurul, és átváltozik tűzokádó sárkánnyá. Ami azért sem lenne túl előnyös, mert a végén még megjelenne egy Sárkánylovas a színen, a hátára ugrana, és megpróbálná betörni a következő kviddicsmeccsre.
-Eltaláltad, eridonos vagyok! De Navine? Várjunk csak, várjunk csak… - Nagy töprengésbe süllyed, aztán arcára kiül a megvilágosodás, olyan ragyogó mosollyal tekint újra a fiúra.
-Nem, fogalmam sincs, hogy az merre van! – Ezt úgy jelenti be, mintha pont az ellenkezőjét állította volna. Tény, hogy remekül járt ezzel a hölggyel Cris. Szinte a hasznára válik.
-Miért nem ácsoroghatunk itt? – Arcára kiül az értetlenség. Felőle aztán itt lehetnek egész éjszaka a sötétben. Maximum reggel majd felmossák őket a padlóról.
-A régebb óta nem elég hosszú idő ilyen sorsfordító döntésekhez. – Állapítja meg nagy bölcsen. – Különben is! Te vagy a fiú, Neked kell határozottabbnak lenned! Én csak egy gyönge lány vagyok… - Mintha komolyan is gondolná … pedig nem. – Vagyis nem olyan gyenge, mert ha adsz egy ütőt, simán elverlek vele. – Ezer wattos vigyora mutatja, hogy egy szavát sem szabad komolyan venni.

Cristian

Végül is, az volt a célja, hogy ma feldobja valakinek a hangulatát. Most, hogy dolgát elvégezte, lényegében el is tehetné magát vízszintesbe, csak furán venné ki magát, ha most sarkon fordulna, és elrohanna vissza a szobájába. Cris talán nem díjazná, ha egyedül hagyná itt az éjszakában. Bár igazából hasznára így sincs, maximum el tudja szórakoztatni reggelig. És még pénzt sem kér érte…
-De jó, hogy legalább volt melletted anyuka egész végig. Még akkor is, ha nem vér szerinti. Biztos aranyos néni lehet. – Állapítja meg derűs mosollyal. El sem tudja képzelni, milyen lenne anyuci nélkül. Elvégre anyuci mindenhez ért, ő meg semmihez.
-Óóó! Világuralomra törsz, mint hatalmas mágus? – Ezen igazán jót mulat. – Veled tartok. Leigázunk, és az uralmunk alá hajtunk minden élőt! – Akár fogalmazhatna úgy is, hogy meghágják a világot. De mivel ő még kislány, ilyen szóhasználat eszébe sem jutna. Az viszont annál inkább, hogy elmesélje, honnan, milyen családból származik.
-Jó! Üljünk le, csak aztán nehogy átessen rajtunk egy erre járó szellem. – Tisztában van vele, hogy az inkább átsuhanna rajtuk, de sebaj.
-Én Németországból jöttem… - Kezd bele a történetbe, miközben nagy lendülettel a földre veti magát, mintha az volna a legtermészetesebb dolog a világon, hogy este a csarnok közepén heverésszenek.
-De már jó ideje Magyarországon lakik a kiscsalád, és ezt jobban is szeretem. Azt ne kérdezd miért, csak… jó itt. Főleg úgy, hogy mindenki eljött. A nővérem igazán mérges és hisztis volt, amikor kiderült, hogy költözünk. Igaz… ő mindig mindenért mérges és hisztis. – Jót nevet, amint maga elé képzeli nővérének vöröslő fejét.
-Olyan igazi nő. Legalábbis apa mindig azt mondja anyának, hogy ne legyen már ennyire nő, mikor valami apróság miatt kiakad. – Megvonogatja a vállát. Tudja is ő, milyen a tipikus fehérnép! Mindig csak a nagyoktól hallja, mennyi baj van velük.

Cristian

Cris a végén még a nyakukra hozza a nagyokat, és jól meg lesznek büntetve. Eddig még úgysem került bajba, ha úgy vesszük, simán eljött az ideje ennek is. A végén még ki lesz tagadva a családból, amiért nem tartja a frontot a suliban. Bezzeg, ha kedves bátyja is itt volna…! Vagy legalább találna valakit, aki szintén olyan vicces kedvű szokott lenni, mint ő maga. Egyből sokkal könnyebb volna az élete.
-Ötven százalék? – Kezd el nemtetszést mímelni. Micsoda pofátlan ajánlat, ezt mégsem tűrheti el újdonsült ismerősétől… vagyis immár üzlettársától.
-Ez nem túl lovagias ajánlat, ahhoz képest, hogy azt akarod, mindenki urazzon Téged. Legyen inkább hetven – harminc. Elvégre még mindig én vagyok a hölgy, és lehetnél olyan udvarias, hogy nagyobb részt engedsz nekem a zsákmányból. – Rengeteg remek érve van még, miért érdemelné meg a világ nagyobb felét. Fel is sorakoztat még néhányat, hogy biztos legyen a siker.
-Ráadásul én kicsi is vagyok! Kell a nagyobb hatalom, hogy kompenzálni tudjam a kisebbségi érzésemet! Mit szólsz? Megegyezhetünk így? Különben kénytelen leszek ellened harcolni, és akkor majd meglátjuk, hogy melyikünk győz! – Harciaskodik a maga igaza mellett, de azért a vigyort a képéről nem tudja eltüntetni. Így talán nehezebb lesz meggyőzni a srácot a helyzet komolyságáról.
-A család? Ó, hát anyukám szülei muglik, de belőle boszorkány lett. Meg aztán belőlem is, mint láthatod… nem csak úgy belógtam ide – Kacsint Crisre. Bár tőle még az is kitelne, hogy ilyet tegyen.
-Mit keresel? – Kérdezi, miután már egy ideje figyeli, hogy az uraság valami után kutat a padlón.
-Elhagytad valamilyen ékszeredet? Segítsek megkeresni? Mi volt az? Fülbevaló? Te is hordasz fülbevalót? A múltkor pont találkoztam egy fiúval, akinek szintén volt, és képzeld! Még kaptam is egyet tőle! – Fecseg itt össze-vissza nagy lelkesedésében.

Kis Balázs

Ujjongva veszi át az ékszert. Ő pont az a fajta gyerek, akinek azzal lehet a legjobban feldobni a napját, ha kap valamit. Persze azt hihetnénk, hogy az ajándékkal legalább egy öt percig eljátszadozik, de akkor Balázsnak túl könnyű volna az élete. Így miután átvette a kis karikát, egy pillanat alatt kicseréli saját fülbevalóját.
-Nézd, most már fülbevaló-pajtik vagyunk! – Hajol egészen közel a sráchoz, hogy belenyomhassa arcába a fülét. Tessék megnézni, milyen jól áll a kishölgynek ez a visszafogott stílus is. Talán ezt kéne gyakorolnia neki is, de nem csak külső megjelenésében, hanem viselkedésében is. Még szerencse, hogy újdonsült ismerőse éppen füstölgésre váltott mellette, így visszamászik pár centit, hogy ne az arcába kapja a friss hegyi levegőt.
-Hát ha Neked ez tetszik – Megvonogatja a vállát, de arckifejezése azért elég árulkodó. Még mindig nem fogta fel, mi olyan jó ebben a dohányzás dologban, de majd ennek is eljön egyszer az ideje. Ilyen fiatalon ne is akarjon még egy kislány rágyújtani.
-A bátyám is rá szokott néha gyújtani. – Valójában fogalma sincs, milyen rendszerességgel, mert Kevin remekül tudja kezelni húgát, és szemrebbenés nélkül képes vele bármit elhitetni. Leonie-nak eszébe sem jutna, hogy drága testvére esetleg nem mond igazat valamiben.
-Megígértette velem, hogy én sosem próbálom ki. – És amilyen kis lelkiismeretes, ezt jó ideig be is fogja tartani. – Cserében pedig ő sem szív el heti egy szálnál többet. – Jelenti be büszkén vigyorogva. A kis naiv. Meg a kis hiperaktív. Képtelen megülni egy helyben anélkül, hogy csinálna valamit, így a következő pillanatban már fel is kapta az öngyújtót az asztalról, hogy azzal kezdjen játszadozni, miközben beszélgetnek. Ha lenne vészjelző az iskolában, minden bizonnyal sikítva menekülne ki az is az épületből, egy ilyen akció láttán. Bazsi meg kezdhet aggódni amiatt, hogy ilyen felelőtlenül elől hagyta a kellékeit.
-Pedig fáradtnak tűnsz – …mintha nem a régi volnál. Hol van a tűz? Kezdené el énekelni, de mégsem teszi, mert most legújabb barátja kezd éppen szavalásba. Tátott szájjal fogadja a produkciót, és egészen felderül az arca, hogy olyan hosszú idő óta (vagyis nagyjából ideérkezése napjától számolva) most először mondanak neki altatót. Ha jó gyerek lenne, már rég az asztalon koppant volna a feje, de sosem volt az, és mindig rengeteget meséltetett magának elalvás előtt, úgyhogy ez most nem jött be. Balázsnak fel kell kötnie a gatyáját, ha ilyen módon akarja lerázni a kishölgyet.
-Hűű, ez de szép volt! Tudsz még? Mondj egyeeeet – Kezd el nyavalyogni. Végül is már eléggé benne járnak az estében, pont itt az ideje a versikéknek.
-Légysziii! – Kezdi el rángatni a srác ruhaujját, és ismét közelebb csusszan hozzá a padon.
-Na jó, előbb én, és aztán megint Te, mert úgy igazságos – Vigyorog bele az arcába, majd kattint egyet az öngyújtóval, és ismét kis lángocska jelenik meg. Így próbál gondolkodni, egészen addig, amíg fel nem jajdul, mert megégette magát.
-Áucs. – Szájába veszi sérült hüvelykujját, és úgy kezd bele egy versikébe.
- Mosolyog a Hold neked,
hunyd be szépen kis szemed!
Tente baba, lazulj el,
aludj, mint az aludttej!

Álmodj kicsim, szépeket,
tarka rétet, kék eget.
Nagymamát és kalácsot,
boldog legyen az álmod!

Aludjál csak édesem,
mosolyogjál édesen!
Én fogom a kis kezed,
látod, meg sem pisszenek!
Most ennyi jut eszembe belőle hiiiiirtelen – Hatalmasat ásít. Csak megteszik a hatásukat ezek a versikék. Lehet, hogy ez már valamiféle reflex, hogy amint meghall egy altatót aludnia kell, elvégre sok-sok éven át ez volt a rend otthon.
-Most Te jössz! De mesét kérek! Légysziiii! – Neki az teljesen mindegy, hogy most fogja kitalálni a srác, vagy már régebben hallottat ad elő, de addig fogja piszkálni, amíg neki nem áll mesélni. Bár most komolyan… ennek a vöröskének vajon az a terve, hogy itt fognak aludni? Mert akkor jól haladnak, az biztos.

Mary

Egészen megszerette ezt a helyet, amikor először járt itt, és Balázzsal találkozott. Azóta többször mászkált már erre, hogy összebarátkozzon ezekkel a haláli manókkal, és megszegjen mindenféle fogyókúrás szabályt. No, meg aztán, mindenféle más szabályt is, ami szerint nem tanácsos zaklatni a dolgozó apróságokat. Mázli, hogy még sosem penderítették ki, főleg, hogy ilyen későn szokott leosonni egy kis nasira.
Most leginkább azért szökött ki a klubhelyiségből, mert szörnyen unatkozott, és még mindig jobb a pörgős manók társasága, mint az alvó szobatársak. A szokásos mamusz, kezeslábas pizsama párosításban van, mert ugyan minek felöltözni, ha úgysem találkozik emberekkel… legalábbis ezt hiszi. Ugyan ki mászkálna még ilyenkor idekint?
Egészen az ajtóig nindzsa üzemmódban közlekedik, majd a konyhához érve bevágódik a helyiségbe, frászt hozva ezzel néhány tökmagra.
-Szép estét! – Köszön udvarias kislányhoz méltóan, és beljebb ugrándozik, egészen az asztalig, ahol is lerakja a magával cipelt terhet. Egy magnó az. Miért is ne adhatná meg a módját, ha már egyszer így kiruccan?
-Ó, igen – Vigyorog rá az egyik kis törpikére, aki odasiet hozzá, hogy teljesítse a kívánságát.
-Szeretnék egy kakaót, ha szabad – Mert persze ő is el tudná készíteni, de miért is venné el mások örömét? Amíg a manó elszalad, hogy meghozza a rendelését, ő maga elkezd babrálni az otthonról kapott szerkezettel. Homlokát ráncolva kezdi nyomogatni a gombokat rajta, hátha valamelyikkel bekapcsol. És láss csodát, egyszer csak megszólal a zene. Valahogy érzi, hogy ez most nem teljesen legális, de attól függetlenül felhangosítja, és elkezd rá dülöngélni.
-Köszönöm – Fordul közben a kakaót leszállító manó felé, és belekortyol a forró italba. Jólesően cuppant egyet, majd lerakja a bögrét, felpattan a legközelebbi padra, és elkezd táncikálni valami latin dallamra, ami éppen a magnóból szól.

Mary

Tökéletesen jól érzi magát még egy manót is felrángat maga mellé, hogy a kezét fogva pörgesse őt. Az már más kérdés, hogy szerencsétlen kis apróság mennyire önszántából kezdett bele a táncba mellette. A lényeg persze, hogy Leonie remekül elvan saját kis világában. Olykor-olykor lehajol, hogy felvéve bögréjét, belekortyoljon kakaójába, vagy kicsit tekergessen a magnó hangerőszabályzóján. Micsoda egy találmány! Mázli, hogy kicsempészte a nagyszülőktől, még nagyobb mák, hogy apuka szívesen megbütykölte neki egy bájos mosolyért cserébe.
Olyannyira nem érzékeli a külvilágot, hogy fel sem tűnik neki, hirtelen eggyel többen lettek a kelleténél. Csak akkor kapja fejét az ajtó irányába, mikor a zene ellenére egy elég nagy csattanást hall. Ijedten lép egyet hátra, aminek köszönhetően ő maga is hatalmasat esik a padról. Nyekkenve ér földet, pont a hátsójára.
-Áuucs. – Nyögi ki, de már tápászkodik is fel, mert az ajtótól még mindig nem érkezett semmi életjel. Odasántikál a fekvő lány mellé. Te jó ég, egy hulla! Vajon el fogják hinni, hogy nem ő végzett vele? Vagy inkább el kéne ásnia valahol az erdő környékén? De honnan szerez ásót? Hiszen még a pálcája sincs nála! Csak egy nyomorult magnó! Várjunk csak, a manók! Őket rá lehetne venni, hogy segédkezzenek neki? Jesszus, nem akar a varázslók börtönébe menni! Ott biztos nagyon kényelmetlenek az ágyak, és tuti, hogy a kakaót is mindig hidegen adják. Az szörnyű volna!
-Ébredj! – Két vállánál fogva kezdi rázogatni kicsit a hölgyeményt. – Mondd, kérlek, hogy élsz, légyszi, légyszi! – Egészen belehajol a lány arcába, így ha az kinyitja a szemeit, egy jó nagy adag vörös hajjal találkozhat, meg egy mögüle kivillanó ezer wattos vigyorral.
-Hát mégsem vagyok gyilkos! – Sóhajt fel megkönnyebbülten, miközben megfogja Mary kezét, és felhúzza ülésbe, ha akarja az, ha nem. – A frászt hoztad rám, már azt hittem, el kell, hogy földeljelek valahol. – Derűsen hátratolja loboncát, és érdeklődve tekint újdonsült ismerősére.
-Vagy csak megfáradtál? Mert akkor ott van a pad, azon nyugodtan lepihenhetsz, ígérem, nem fogok ugrálni rajta. – Felpattan, de egyből fel is szisszen. – Ajj, azt hiszem, eltört a csontom. – Ingatja a fejét, és egy nagy sóhaj közepette odalép az asztalhoz, hogy felemelje a bögréjét. – Kérsz Te is? – Kérdezi vigyorogva.

Mary

-Oké, de ki fog nekem hinni, ha egyszer Te már hulla leszel? – Kérdezi komolykodva. – Hiszen nincs is szemtanú! Csupán vagy harminc manó… de lehet, hogy ők mind háttal álltak, mikor bejöttél. Akkor aztán hogyan bizonyítom be, hogy ártatlan vagyok? – Levegővétel nélkül magyaráz a lánynak. És mikor megáll, akkor is csak azért teszi, hogy belekortyolhasson kedvenc italába.
-Lehet, hogy még az is jobb ennél, ha melléd temetnek – Mivel valóban nem a legjobb ötlet hangoskodással a nyakukra hozni a felügyelő gárdát, a magnón egy mozdulattal lejjebb veszi a volumét, és ráhuppan az asztalra. Csupán egy kisebb grimaszt ereszt meg fájó sejhaja miatt, majd megpaskolja maga mellett a helyet, jelezve, hogy nem harap. Vagy ha mégis, nem nagyot, és még veszettnek sem mondható, tehát nincs mitől félni.
-Azért csak nem fogják leszedni a fejünket, mert itt vagyunk. – Arcán a tökéletes derű látható, semmi aggodalom. A legkevésbé sem tart tőle, hogy majd mindjárt jönnek a csúnya, gonosz tanárok és törpe változataik, azaz a prefektusok.
-A büntetőmunkák meg nem olyan vészesek. A múltkor fél méteres játék katonákat kellett a rétre cipelnünk egész éjszaka. Ami még mókás is volt… de a következő éjszaka a Szabályzatot kellett másolni… az mondjuk… uhh! Sosem találtak még ki annál unalmasabb dolgot. – Hangja átmegy nyávogó kislányosba, ahogy mesél. Igazából, nem kérdezték, csak beszélhetnékje van. Meg aztán, az elhangzottak már előrevetítenek valamit a mai estével kapcsolatosan. Talán most még van ideje Marynek elmenekülni, ha igazán bölcsen akar cselekedni…
-Azt hiszem, inkább most nem mutatom meg, de jól a hátsómra estem… végül is, majd azon a Valentin napi bálon úgy fogok közlekedni, mint aki elfelejtett wc-re menni. Szörnyen vonzó látvány lesz! – Homlokon csapja magát, majd vigyorogva elnyúlik az asztalon. Kicsit hirtelen csapta le azt a bögre kakaót, rá kell pihennie egy pillanatig.
-Te is jössz majd? – Leonie-t a legkevésbé sem zavarja, hogy pár nélkül fog megjelenni. Vagyis… ha megjelenik, mert ugye egy bizonyos illetőnek bekamuzta, hogy van már partnere, ezek után meg olyan kínos lenne találkozni vele egyedül…

Mary

-Nem tehetünk róla, hogy ilyen későn megéheztünk. Vagyis… szomjaztunk. A toronyban meg nem ilyen finom a kakaó. Ugye? Itt, hogy a manók személyesen adják, sokkal nagyobb adag szeretet van benne. Ezt igazán át kéne éreznie minden erre tévedőnek. – Olyan komolyan pillog fel Maryre, mintha legalábbis szépségkirálynő választáson lenne, és éppen a világbékéről tartana előadást. Pedig valójában egy szavát sem szabad komolyan venni, főleg nem ilyen későn. Hirtelen felül, és egészen közelről belebámul a nevető lány arcába.
-Ez egy komoly dolog, ne nevess! – Egyébként meg fogalma sincs, min mulat ilyen jól a társa, de neki magának is erősen kell harapdálnia a szája szélét, hogy ne vigyorodjon el, és tartsa a komoly figurát.
-Én, ha itt találnám magunkat, tuti kitakaríttatnám az egész konyhát a manók helyett. Vagy beállítanám magunkat reggelit készíteni az egész diákságnak. Húúú, egyszer prefektus leszek! – Izgatottan feltérdel, és megragadja Mary karját.
-Legyél Te is az, és mi leszünk a legrettegettebb prefik az iskolában! – Mondjuk, Amiránál félelmetesebbet nehezen tudna elképzelni, de sebaj. Majd sokat gyúr rá előtte. Különben sincs halovány fogalma sem róla, miként lehet itt előrébb lépni a ranglétrán. Jesszus… próbáljuk már meg egy pillanatra elképzelni ezt a kis szerencsétlen vörös törpét prefektusként. Nevetséges, még ő maga is jól elkacarászik ezen a képzelgésen.
-Khm… addigra ki kell fejlesztenünk valami gonosz kacajt, hogy amint megtalálunk egy tilosban mászkálót, előadhassuk. Muhahhahaa! – Még a kezeit is égnek emeli, de inkább nevetségesnek tűnik, mint félelmetesnek. – Őő… na mindegy. Ezt még gyakorolni kell. – Egy szisszenés kíséretében lehuppan a hátsójára, és újra rendes távolságot vesz fel a lánytól, hátha amaz nem szereti, ha ennyire belemásznak az aurájába.
-Igazad van! – Vált hihetetlen sebességgel témát, és máris a Valentin napról kezd értekezni.
-Nem is értem, miért csinálnak belőle ekkora ügyet. Bár ha jönne a Szőke Herceg… - Ábrándozva sóhajt egyet. Nagyon romantikus alkat ő… az álmaiban természetesen. Nem hiába imádja a meséket.
-Ne mondd, hogy nem pattannál fel a fehér lovára Te is. Tudod, olyan Hófehérkésen. Vagyis ne.. nem lenne kedvem megfulladni előtte… akkor Csipkerózsikásan! Mondjuk átaludni az életem, nem is tudom… biztos elzsibbadna mindenem, annyi ideig egy helyben feküdni! – Jól elértekezik magában, csak Mary egyik kérdése billenti ki lelki egyensúlyából. Megint elkapja a karját, és kétségbeesetten belepillog az arcába.
-Van jelentkező! – Ezt úgy mondja, mintha legalábbis valami hatalmas katasztrófáról számolna be. Mondjuk, hogy a maják megjósoltak még egy világvégét, és az pont a következő születésnapja előtt lesz.
-De hazudtam neki. Azt mondtam, hogy már van párom, pedig nincs is. Csak olyan ijesztő! Nekem nem kell barát! Mármint olyan… tudod… hogy mindig együtt vagyunk, meg édibédi neveket adunk egymásnak és egymás szájában lógunk egész nap. – Hevesen megrázza kócos haját, és dacosan összefonja maga előtt a karjait. Látszik, hogy igen gyermeteg felfogással bír a kapcsolatokról. Természetesen a Szőke Hercegről egészen máshogy vélekedik... hiszen az nem valós.
-Esetleg, ha lenne egy medvém… - Ábrándozva sóhajt fel ismét. Hogy ez miként jön ide? Rejtély…

Keith
A beköltözés - folytatás

Rálelt legújabb kedvencére. Igen, Keith az, de mivel Trillian mellett csak nehezen férne el a fészekben, kénytelen hagyni, hogy szabadon kószáljon. Talán csináltathatna neki egy külön ketrecet, rakna be gumicukrot meg kispárnát, mindent, amire csak szüksége lehet. Igaz, ha józanul végiggondoljuk, sokkal izgalmasabb lesz természetes környezetében nyomon követni a gyermeket, mert több esélye van, hogy egészen véletlenül levarázsolja a fejét. Rá kéne kötöznie magát az úr hátára... Őrültebbnél őrültebb ötleteinek árvizét csak az fékezi meg, hogy szóba kerül az unokahúg.
-Miért hasonlítok rá? Neki is vörös a haja? Vagy fél a vakondoktól? Szereti a túrós rétest? A kislábujja furán pici a többihez képest? Van fülbevaló gyűjteménye? – Érdeklődik lelkesen, miközben elcsöpögtet magáról néhány információt, amit Keith kénye-kedve szerint felkanalazhat, ha óhajt. Bezzeg, ha a vörös törpe tudná, hogy Ririről volna szó, odáig lenne meg talán vissza is, ahogy a jó öreg Zsákos Bilbó is megírta egyszer a Nagykönyvbe. Ráadásul az is kiderül, egy háztársával áll szemben, ami még inkább fokozza vad örömét.
-Úúú, akkor tudom, hol fogsz aludni! – Lelkesen tapsikol, hiszen végre hasznos feladatot is betölthet. Megmutathatja egy eltévelyedett gyermeknek a helyes irányt. Nem rest azon nyomban elindulni, és katonásnak kicsit sem nevezhető ugrándozással vezeti be a srácot a Kastélyba, no, nem mintha olyan könnyű lenne eltévedni ezen a pár méteren.
-Menj csak bátran! – Tuszkolja maga előtt a Bejárati Csarnokba az úriembert, aztán rájön, hogy ez így kevésbé hatásos, úgyhogy miután beléptek, megrángatja a kezét.
-Várj, várj! Valamit elfelejtettünk, jajj, ne! – Elkezdi visszafelé húzni újdonsült ismerősét, hogy ismét csak a szabad ég alá kerüljenek, majd oda pattog elé, és egy lendületes ugrással Keith karjaiban terem. Mármint csak akkor, ha az el is kapja, máskülönben szétloccsan a földön, akár egy adag guanó.
-Ez az új közös otthonunk, úgyhogy vigyél át a küszöbön! – Mondja roppant komolysággal hangjában, majd villant egy hatalmas vigyort mellé. Igaz, hogy ők nem egy pár, még kevésbé házasok, de mindig irigyelte a romantikus filmekben látott hölgyeket, akiket így cipeltek be a házba. Ezen a késői órán volt itt az ideje, hogy maga is kipróbálja, milyen érzés. De a katarzis elmarad, helyette inkább mintha zavar támadna a lelkében, ahogy felpillant a szőkeségre. Mindeddig azt hitte magáról, hogy ilyen érzelemre csak nagyon szélsőséges helyzetben képes, ezek szerint tévedett. Ha Keith viszi, és nem átrúgja a bejáraton, akkor pillanatokon belül újra két lábbal a földön áll.
-A filmekben ez sokkal jobban mutat – Állapítja meg vidám vállrándítással egy szemvillanásnyi idő után, addig is alig észrevehető csodálkozás suhan át arcán. Úgy dönt, későbbre halasztja az önelemzést, hiszen most van jobb dolga annál.
-Húúú, egyébként szörnyen nézel ki! – Bókol a tőle telhető legkedvesebben, miközben rámutat a fehér köpenyre. Mintha tanyáról szabadultak volna, és ott is a röffencsek között túrták volna a sarat. De akár iszapbirkózó edzésről is érkezhettek volna, ennyi erővel.
-Anyukád biztos leszidna, ha látná, mennyire nem vigyázol a ruháidra! – Teszi még hozzá, mintha lényegében nem is tehetne róla, hogy meghempergőztek a földön.

Keith

-Szőke és öt éves? – Kérdez vissza összeráncolt homlokkal. Akkor nem is… ja, hogy szereti a túrós rétest! Így egészen más a dolgok fekvése. Máris jóval közelebb érzi saját lelkivilágához az ismeretlen hölgyikét.
-Képzeld! – Fog bele szokásos hangszálkoptatásába. – Én is ismerek ám egy kislányt, aki szőke és öt éves! Ide jár az iskolába. Azaz nem ő, hanem az anyukája jár ide. Mármint itt tanít. Az anyukája. A kis Szotyola meg itt lakik vele. Szóval érted! – Próbálkozik a magyarázattal, de mondandója elég darabosan hagyja el ajkait, és most hadd ne használjak ehhez hasonlatot… Koncentrációs képességének hiánya arra fogható, hogy ő Leonie, de per pillanat közrejátszik a Szőke Herceg varázslatos haja is, amit még maga Johnny Bravo, de Son Goku vagy éppen Medúza is megirigyelhetne, olyan csodásan áll. Száll. És a Taft hatása még mindig tart. Nem úgy, mint Leonie nyugalma. Akár a fény; tudjuk, hogy idő kell hozzá, míg elér egyik pontból a másikba, mégis olyan gyors, hogy nem érzékeljük. Vöröskénknél is tisztában vagyunk vele, kell lennie nyugalmi állapotnak, csak szabad szemmel nem láthatjuk azt.
-Nem minden lányt! – Bár mókásabb lett volna, ha ráveszi az uraságot, ezentúl minden hölgyet pakoljon át egyesével a küszöbön, valamiért mégsem érzi jó ötletnek. Cipeljen inkább malteros vödröt, attól is kicombosodik.
-Hanem az összes prefektust. Pontosabban… azokat a prefektusokat, akik éppen meg akarnak büntetni. – Azért megnézné, mondjuk Amira milyen fejet vágna, ha Keith megpróbálná felkapni, és átvinni egy küszöbön. De még ennél is jobb eshetőség lenne Noel… Bizonyára nagy visszhangot verne az iskolában, hogy az erdő környékén elásott eridonost találtak.
-Húúú, sok ajtó van ám itt! – Nyilván lelkesedik az ötletért, hogy cipeltesse magát. Legutoljára apukája vitte kézben, óvodás korában, és azt nagyon szerette. Most meg e kiszemelt Keith emelte meg, ami majdnem ugyanolyan mókásnak hatott.
-Megígérem, hogy nem eszek annyi csokit, hogy ne legyek olyan nehéz. Vagy mindig kicsit többet eszek, és egyre izmosabb leszel. – A végén a srác kész bodybuilder lesz, Leonie meg akkora, hogy kifolyik a kezei közül. Szép kilátások. Apropó szép kilátás. Mire a kis törpe feleszmél, a kis herceg már rég felfelé lohol a lépcsőn. Az sem lehetne zajosabb, ha egy tank beparkolna a kastélyba, de úgy, hogy a falon át megy be. Erre aztán kénytelen elvigyorodni, mint jó prefektus, és már lohol is áldozata után, nehogy megszökjön előle.
-Még sosem figyeltem meg őket – Vallja be töredelmesen bűneit, mihelyst a sráchoz ér. Annak kinyújtott kezét követve pedig az említett freskókra pillant. Őt magát jobban leköti az, hogy Keith mennyire lelkesedik a művészet iránt, mint a művészet maga.
-Szereted a festészetet? – Kérdezi lelkesen, merthogy erről mindjárt eszébe jut Tóni bácsi, akihez ezek szerint el kell rángatnia eridonos társát. Bizonyára nagyon jól kijönnének egymással, de miközben ezen morfondírozik, már újra más téma merül fel. Felfedezőtúra. Ajajj, ez az, aminek igazából nem tud ellenállni.
-Te most akarsz körbenézni? Nem félsz, hogy elkapnak? – Egy pillanatra megvillantja szőke énjét, majd homlokára csap nagyot nevetve.
-Igaz is! Már elkaptalak, el ne feledjem! – Villant egy sokat sejtető gonosz vigyort. Vagyis annak szánta, de nem biztos, hogy hatásos volt pandás sapkával a fején.
-Akkor nézzük meg, és megtudod, mi van arra – Indul el ugrándozva az említett folyosón, de hogy ne érje szó a ház elejét, illetve az úr se tévedhessen el a kastélyban, elkapja a karját, és már cibálja is maga után. Éljen az éjszakai túra!

Keith

-Hogy találkoztam-eee? – Kérdezi szörnyülködve, mintha Keith legalábbis leragadt volna a Föld lapos elméletnél. Hiszen egyértelműbb nem is lehetne, hogy ők ketten Ririvel hatalmas barátnők és játszópajtik. Már csak az hiányozna, hogy odamenjen a sráchoz, és megkocogtassa a homlokát: „Hahó, van odabent valaki?” De a kis vöröskében van annyi lélekerő, hogy visszafogja magát.
-Imádom a kis Szotyit. Legszívesebben hazavinném magammal, de biztos hiányozna az anyukájának, szóval nem tehetem meg. – Igazán elszontyolodik egy pillanatra, amiért nem veheti gondozásába a kislányt, de csak felvillan előtte egy boldogító gondolat, mint úgy általában mindig.
-Úúú! – Mondja. – Úúúúú! – Teszi még hozzá, miközben befarol Herci elé, aki még mindig pont úgy néz ki, mintha belevezették a kettőhúszat. Annyi, hogy nem rángatózik, mint ahogy azt a filmekben látta.
-Legközelebb játszhatnánk együtt! Azt mondta, van új kifestője, és kipróbálhatnánk! – Lelkesen tornázik az úriember auráján, és egészen biztos benne, hogy a srác legalább olyan nagy vágyat érez a közös kifestőzéshez, mint ő. Hiszen látszik, hogy érdeklődik a művészet iránt! A kettő pedig szorosan kapcsolódik egymáshoz, ugyebár…
-Akkor Neked tudnod kell festeni! Majd mutasd meeeg! Anyukám is ilyesmikkel foglalkozik ám, úgyhogy biztos jól kijönnétek. Én kevésbé örököltem a művészi hajlamokat. Leginkább az a baj, hogy nincs türelmem leülni, és szöszmötölni egy képpel vagy szoborral vagy ilyesmi. De táncolni szeretek, csak az sem megy művészi szinten. – Az ő higanymozgása pedig igazán Csillag Születikbe való. Tud almát szedni, búvárkodni, de még permetezni is, és ezeket a figurákat mind kedvenc bátyjától tanulta. Egészen bizonyos benne, hogy egy-egy iskolai bálon hódítani lehetne velük.
-De például jól állok modellt! – Igaz, hogy a harsogó portrék miatt egyetlen szavát sem lehet már érteni, de nem számít, mert ő sem igazán fogja fel, mit kérdez tőle újdonsült pajtása. Ugrik kettőt, amivel éppen a Konyha ajtajához ér, és superwoman pózba vágja magát. Ő így festetné le magát. De mire közölhetné az úriemberrel, mi lenne a teendője, az már fel is kapta, és átcipelte a küszöbön. A kis törpicsek nem állhatja meg, hogy ne visítson örömében, mert ez az egész olyan vicces. Hozzá is tenné, hogy ha már ilyen kedves a srác, akkor repítse egészen az asztalig, de hirtelen annyi manócska tolul a képbe, hogy elfelejti, mit akart, és inkább nevetve próbálja meg mindegyiket külön üdvözölni, s mire feleszmél, már ott ücsörög ő maga is a szőkeség mellett, kakaóra és túrós rétesre várva.
-Aztaaa! Neked milyen jó az inged! – Feltérdel a padra, és teljes testtel Keith felé fordul, majd elkezdi őt tapizni. Nem olyan igazi cukros néni módjára, inkább csak ámuldozva a klassz cuccokon, amit pajtása visel. S mintha a srác ott sem lenne, vagy legalábbis csak egy baba volna, megfogja a kezét, és elkezdi közelről tanulmányozni a gyűrűket, majd meg is próbálja őket leszedegetni. Persze idővel feltűnik neki, hogy legalább engedélyt kérhetne a műveletre.
-Óóó! Izééé… - Kínos kuncogás, és enyhén kipirulva elengedi a kezét. – Felpróbálhatom? – Csak pár másodpercig érzi magát valóban zavarban, amit maga sem tud hova tenni, mivel a szekrénybe már biztosan nem férne be. De mikor végre megérkezik a kívánságuk, újra visszazökken.
-Elviszlek persze! Oda is, meg még egy csomó helyre! Itt minden tele van izgalmas dolgokkal – Ez olyannyira igaz, hogy a vöröske is egyből lázba jön tőle. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy képtelen megülni a hátsóján, és felpattanva, hevesen gesztikulálva kezd beszélni. Ami csak akkor lehetne jobb, ha nem lóbálna egy szelet túrós rétest a kezében, amivel minden egyes mozdulatnál beteríti Keith-t.
-Az iskola környéke a legjobb! Van itt tó is meg erdő, ahol még én sem jártam sosem! Vagy a faluban, képzeld, van kísértet járta ház is! Igaz… - Kap észbe hirtelen – Az tilos a diákoknak! Oda ne menj! – Mindezt akkora szigorral adja elő, amekkora csak telik tőle.
-Kérsz rétest amúgy? – Nyújtja felé a már megrágott darabot, miközben visszahuppan a padra.

Keith

Minden leánygyermek álma, hogy gyűrűt kapjon. És hogy egyszerre ötöt is? Úgy vigyorog, mintha óriásnyalókát lóbálnának az orra előtt. Persze, sokkal hatásosabb lett volna, ha mindeközben Keith féltérdre ereszkedik, de hát ő sem érthet mindenhez, ugyebár… Leonie így is roppant lelkesen vizslatja meg az ékszereket, és mindegyiket felhúzza jobb kezének ujjaira.
-Ugye szerinted is jól állnak? – Kérdezi derűsen, miközben kicsit megrázza kacsóját, hogy megmutassa, igazából az összes lötyög rajta. Mintha egy kifejlett malamut nyakörvét próbálná egy csivavára rakni. Annyi a különbség, hogy Leonie nem olyan idegesítő, mint az a lábtörlő.
-Tényleg megkapoooom? Úúúú, köszönöööm! – Örömében beleveti magát a szőkeség nyakába, és ezzel egyúttal le is sodorja a padról. Az esés azonban a legkevésbé sem úgy sül el, ahogy azt egy romantikus könyvben ábrázolnák. Ugyan a srácon landol, de sikerül határozottan beletérdelnie a büszkeségébe. A gyűrűk szanaszét gurulnak, és talán Keith más részei is velük tartanának, ha nem lenne rajta nadrág.
-Óóó, te jó ééég! – Sikkant fel ijedten, miközben ma már másodjára mászik le a sérültről. – Jajajj, ugye nem fáj nagyon? Ne haragudj! – Mivel lányból van, maximum csak megpróbálhatja átérezni, de fogalma sincs, mekkora károsodást okozhatott. Remélhetőleg nem szakította meg egyetlen mozdulatával a Coltrane vérvonalat.
-Jajj, kérjek rá jeget? – Hajol egészen közel a sráchoz csupa aggodalommal arcán. Állítólag a jég használ, ha valaki beüti valamijét. – Egyébként a vöröset szeretném. – Teszi hozzá édesen ártatlan mosollyal arcán, miközben a manóktól, akik hamar össze is gyűjtötték az ékszereket, visszaveszi őket. Majd nagy-nagy bocsánatkérő szemekkel, tulajdonosuk kezébe nyomja őket az említett kivételével. Már persze, ha az úr még él, és hajlandó is folytatni a kommunikálást.
-Biztos jól vagy? Van itt indián gyógyító bácsi, aki tud segíteni, ha kell – Valóban aggódik diáktársa sorsáért, vagyis inkább leendő gyermekeinek sorsáért, akik talán meg sem születhetnek eztán… de azért, hogy oldja a hangulatot kicsit, gyorsan áttér a kísértetházas témára, miközben /ha már egyszer felkínálták/ beleharap a szendvicsbe is.
-Én voltam ám a kísértetházban! – Büszkén kihúzza magát. – De el is kaptak, és büntetőmunkáznunk kellett. Pedig nem is csináltunk semmi rosszat, csak játszottunk apa ajándékával. Eleresztettünk egy csomó kiskatonát, és nagyon vicces volt ám, csak Mira nem értékelte... – Méltatlankodik nagyban, mert ő olyan ártatlan volt az ügyben, mint egy ma született fehércápa. S míg az eseten gondolkodik, automatikus elfogadja a felé tolt forrócsokit, hogy bekortyoljon. Roppant idilli a hangulat ahhoz képest, hogy mint felelősségteljes prefektusnak, már régen ágyba kellett volna rugdosnia újdonsült ismerősét.
-Szerintem Véda néni nem engedi el olyan messzire Ririt, hogy elveszhessen. – Vigyorog Keith-re, majd betöm egy jó nagy adag rétest a szájába. Mármint a sajátjába, hiszen Hercit már így is eleget molesztálta.
-É’ ’ívzse’ vigyádnég.. – A lényeg, hogy roppant kulturált a hölgyemény. Gyorsan lenyeli a falatot.
-Vagyis no… én szívesen vigyáznék Ririre délutánonként. Meg kéne enni, olyan aranyos! – Egy pillanatra felcsillan a szeme, mintha valóban elgondolkodott volna az ötleten, de helyette inkább a forrócsoki után nyúl, hogy belekortyoljon. Nem mintha nem állna ott előtte a kakaója.
-Magunkkal kéne vinni az erdőhöz. És akkor Te lefesthetnéd, ahogy mi játszunk – El sem tud képzelni jobb kompozíciót ennél. És el is várja, hogy Keith helyeseljen rá, különben nagyon szomorú volna.

Mary

Réges régen, egy messzi messzi galaxisban… február 11. éjfél környékén

-Te tudsz sütni? – Ámuldozik egy sort. A vöröske sokkal inkább tartozik e téren az elkényeztetett kategóriába. Ha otthon van, anyuci vagy a mama mindig elé rakja, amit éppen megkíván a hölgyemény. Ha mégsem, akkor rohan bármelyik másik családtaghoz, hogy menjenek el valahova enni. Ehhez persze hozzátartozik, hogy ahányszor csak be próbál segíteni a konyhában, kárt tesz magában vagy a környezetében. Roppant figyelmetlen és béna tud lenni a kis törpe.
-Húúú, csináljunk sütit együtt is! – Ismét felpattan a helyéről, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. De még inkább azért, mert képtelen egy percig is nyugton maradni, hiába a kései óra.
-Készíthetnénk egy hatalmas adaggal, és körbekínálgathatnánk a folyosón! – Nem szándékszik elvenni az iskolai ügyeletes cukros nénik helyét, de egy kis kedveskedés a diáktársaknak sosem árthat. És Leonie még van is olyan jóhiszemű, hogy úgy gondolja, egy rellonos sem borítaná a fejére tálcástul az ajándékot.
-Jajj, az unalmas büntetőmunkák a legrosszabbak! Azt hiszem, nem lenne szívem olyat adni senkinek – Mélázik el egy pillanatra Mary ötletén. Az élet fricskája, hogy még csak sejtése sincsen róla, második évét már prefektusként kezdheti meg. A felvetés is nevetségesnek tűnik, bár láttunk már szőke nőt autóba ülni, úgyhogy ez sem nagyobb meglepetés annál. Elkalandozásából Mary gonosz kacaja ébreszti fel, amitől neki is nevethetnékje támad.
-Hááháá… há… hát… ez tényleg roppant ijesztő volt! – Veregeti meg kedélyesen a lány vállát, miközben visszapattan az asztalra, és sarkaira ülve fordul a hölgyemény felé. Még mindig rázkódik a válla az elfojtott röhögéstől, mikor a Szőke Herceg életbevágó kérdése felmerül.
-Ahham… saját mese – Bólint nem egészen nagy meggyőződéssel. Nehéz egy olyan embernek megmagyarázni, hogy nem kell megfulladni, mielőtt jön az a bizonyos Herci, aki naponta kétszer elolvassa a Hófehérkét, mióta meg tudja különböztetni a betűket a számoktól.
-Szerintem pedig az lenne igazán csodás, ha egyszer állnék az erkélyen, és a lovagom odalent várna rám. És akkor felkiáltana: „Rapunzel! Rapunzel, ereszd le a hajad!” – Mindezt természetesen szélesen gesztikulálva, fantasztikus színészi játékkal kíséri, egyszer az asztalon pipiskedve, egyszer pedig a földön igazán daliásan, attól függ, kit alakít éppen.
-És akkor én leengedném a hajam! – Ismét felpattan az asztalra, előre rázza loboncát, ami maximum arra lenne elég, hogy egy papagáj felkapaszkodjon a válláról a feje búbjára, de semmi többre.
-Szóval jah… - Lehuppan a hátsójára, és csupafog vigyort ereget meg Mary felé, aki talán már kezdi érezni Leonie őrültségének súlyos mélységeit.
-Igazán romantikus lenne. – Megvonogatja a vállát, miközben áttér a medvés kérdésre.
-Az azééért… - Az első, hogy át kell gondolnia, mennyire avassa be beszélgető partnerét saját kis világába. Végül egy szempillantás alatt sikerül döntenie.
-Szeretem a medvéket – Sóhajt fel derűsen. -Te nem? Már régóta akarok egy ilyen nagyooot! - Kezeit széttárva mutatja, milyen hatalmasat kíván a szíve.
-Olyan jó lenne vele aludni, pedig igazából van egy csomó plüssöm, de nekem akkor is kell még egy... - Nem zavarja, hogy ez a téma látszólag sehogyan sem kapcsolódik az iméntiekhez.
-Neked van medvéd? - Kérdi izgatottan a hölgyet. Ha van, akkor talán belopózhatna hozzá, és ellophatná...

Keith

Sejtelme sem volt róla, hogy ekkora fájdalmat okozhat azzal, ha valakinek egyes szerveit felküldi a gyomrába. Pedig csak egy apró, villám- vagy még inkább kanalamgyors mozdulat volt… ráadásul olyan kis szerencsétlenül fetreng a földön Keith, s bár hölgyünk roppantmód, sőt annál sokkal jobban sajnálja, mégis fel-feltör belőle a kuncogás. Harapdálja is belülről ajkát, és mindenféle égieket hívogat magában, hogy legyenek oly’ kedvesek, és a kávészünetük alatt segítsenek már, hogy ne nevesse ki hangosan az úriembert.
-Tényleg hívni kéne gyógyítót. – Aggodalmaskodik tovább, és még az is átfut parányi agyacskáján, hogy esetleg meg kéne tapogatni, nem tört-e el valamije a Szőke Hercegnek. Nem venné a lelkére, ha miatta érne véget egy ilyen vérvonal. Bár be kell vallani, Keith most kevésbé hasonlít a daliás és méltóságteljes álomképre, ami hölgyünk belső szeme előtt lebeg.
-Jajj, mondd, mit segítsek? – Esetleg lehetne benne annyi tapintat, és arrébb mászhatna egy felet, hogy ne premier plánból bámulja a jelenetet. Eszébe nem jutna, hogy ez most mennyivel zavarba ejtőbb az úriembernek, mint neki. Azt viszont határozottan a szívére veszi, hogy Herci láthatóan megrettent, mikor felé közelített, még akkor is, ha oly’ közeli a gyász. Akarom mondani sokkélmény. Megadóan felemeli kezeit, majd összefűzi karjait maga előtt. Így aztán egy ujjal sem érhet a hadirokkanthoz.
-Úgy sajnálom – Motyogja zavartan maga elé. Valószínűleg nem élné túl, ha Keith most örök haragot fogadna ellene. Egyrészt azért nem, mert a szőke varázserőben jóval felülmúlja, másrészt… az legyen az ő nem túl nehezen kitalálható titka.
-De működik még? Tényleg meg kéne nézetned – Szerencsétlenebb társalgást le sem folytathatna, mint amit éppen művel nagy igyekezetében. Csak Keith mellett még kevésbé tud viselkedni, mint úgy általában.
-Becsszó, nem akartalak megölni. Ha meg akartalak volna, akkor gondolom, akad itt kés a konyhában vagy sütő… - Folytatná tovább is, csak elhangzik egy bizonyos kérdés. Elkerekednek a szemei, és magában lepörgeti az összes Szőke Herceges mesét, amiről valaha hallott. Ott csak az örökkön örökké létezett, mint időbeli fogalom, és már nyitja is a száját, hogy ezt közölje az úrral. De gyorsan befogja. Mármint szó szerint rátapasztja tenyerét a szájára, mintha rosszul lenne, pedig ez nem rókafuttatás ellen szükségeltetik, sokkal inkább a hangos eszmefuttatások ellen. Jesszus… mi ütött belé?
-Áááööhhkmm.. – Nyilatkozza minden cseppnyi értelmét összekaparva. – Iiiizééé… - Teszi még hozzá elmésen, megvillantva kifinomult humorát is.
-Mi? – Teljesen elmerült buta gondolataiban, mikor végre Keith hangja kizökkenti a rózsaszín habpamacsok közül. Eleinte úgy néz újdonsült, megcsonkított ismerősére, mint valami ufóra, de végül csak feléled, és saját kis elmélázós közjátéka után elvigyorodik, mintha mi sem történt volna.
-Akkor nem leszek Wonder Woman. Nem akarok én senkit megölni. – Győzködi tovább legelső áldozatát. Szerencsétlen Coltrane úrfi, vajon sejtette, hogy ilyesfajta beavatási szertartáson kell átesnie, mikor beköltözik az iskolába? Csak híre ne menjen, mert az amúgy is ritkaságszámba menő férfiegyedek inkább délre költöznek, és vissza sem jönnek többé.
-Óóó, ígérem, jó leszek! – Lelkesedik fel igazán, mikor végre kap egy halovány mosolyt, és örömében még meg is szorongatja a srác bokáját egy pillanatra, mivel pont a lábánál ücsörög. Végül aztán felpattan a forrócsokiért, két tánclépéssel az asztalnál terem, majd ugyanilyen hipersebeséggel már bele is nyomja Herci kezébe az italt.
-Óóó, talán csináltathatnánk valami pihekönnyű védőruhát Neked – Kezd bele fesztelen fecsegésébe. – Persze sosem fog többet ilyen előfordulni, de jobb az elővigyázatosság. Csaaak… - Összehúzott szemöldökkel csücsörít egyet. – Azért még átviszel a küszöbön, nem? Mert azt úgy kell! -Szinte már hagyomány vált belőle.
-Ha érdekes helyet szeretnél még ma látni, akkor mennünk kell – Egy ugrással talpon van, és egy vigyorral kinyújtja kezét a kis rokkant felé.
-Mindened megvan? – Oké, egy kis szemtelenség csak kicsúszik még a végén. Bár a földön semmi nem gurult a gyűrűkön kívül, szóval maximum az önbizalmát veszthette el a srác. Apropó gyűrű. A sajátját felhúzta hüvelykujjára, s most úgy parádézik tovább.
-Siessünk, mielőtt még más is elkap rajtam kívül – S szokásához híven húzza maga után a szőkeséget. Nem érdekli, hogy az mennyire van éppen megrettenve a közelségétől.

Mary
Zárás

-Óóóó, milyen jó ötleteid vannak! – Csapdossa össze kezeit okos fóka módjára. Bár a párbaj kivitelezhetőségében kicsit kételkedik, hátha megjelenik valami édesszájú rellonos, és leátkoz mindenkit a talpáról.
-Éjjeli móka? – Csillan fel a szeme hirtelenjében. Neki persze egyből az jut eszébe, hogy egy rakat diákot be kéne vonni, és csoportosan szabályt szegni. Nem ám még engedélyt kérni a tanároktól meg prefektusoktól… (hozzátenném, a kishölgy itt még nem is sejti, hogy egy ilyen ötlettel jövendő státusza alatt vágja a fát)
-Kiszökhetnénk az erdőbe, és az lehetne a feladat, hogy érjenek el hozzánk úgy, hogy nem kapják el őket. Természetesen a végén jutalmat osztogatnánk. Mondjuk túrós rétest! – Már hogyan ne érne meg egy próbálkozást minden diáknak egy adag rétes. Hiszen annál nincsen finomabb a földön! Még a fejük fölött kardként lebegő büntetőmunka sem riaszthatna el senkit.
Közben még gyorsan előad egy kisebb színdarabot, és Mary reakcióján igazán felbuzdulva félig megfullad a nevetéstől. Mókás lány ez Mary, eztán biztos sokat fogja még zaklatni, hogy játszanak együtt. Nem utolsó sorban valósítsák meg együtt világmegváltó… izé… iskolamegváltó terveiket. Érzi a lányban az kellő ambíciót egy ilyen akcióhoz.
-Lehet, hogy egy élő medve könnyen leharapná a fejem – Morfondírozik hangosan, miközben ismét feláll, hogy a hölgyeménnyel szemben helyezkedjen el. Egyszerűen képtelen a hátsóján megmaradni, maximum, ha odaragasztják az ülőalkalmatossághoz.
-Ha lesz egy eeeekkora plüssmedvém – Szintén mutogatja a gigantikus méreteket – Kirakom a Nagyterem elé egy táblával a kezében, hogy „ingyen ölelés” – Egy nyaralás alkalmával ezt élő embereknél látta, hát milyen jó érzés is volt minden ismeretlen körbeölelgetni!
-Nem is tudom Mary… inkább menni kéne! – Teszi hozzá végül sajnálkozva.
-Még ki akarom festeni az egyik szobatársamat álmában – Vigyorogva megvonogatja a vállát. Valamelyikük tuti örülne neki, úgyhogy sietnie kell vele. Odapattog az asztalhoz, és felkapja a megbűvölt is rádióját.
-Jössz Te is? Együtt biztos elég hangosak leszünk ahhoz, hogy elkapjanak a folyosón. – Ha követi Mary, ha nem, ő bizony kipattog a folyosóra, és irány az Eridon.

Nath
még a folyosón

-Te nem szeretnél göndör hajat? Az hogy lehet? – csodálkozik nagyokat. Márpedig annál nincs is szebb a világon; egy csomó rocksztárnak olyanja van, s ha Nath engedné neki a kisebb átalakítást – no, nem egy olyan igazi meleg Márkosat, ami a mugli tv-kben megy -, talán még belőle is válhatna rocksztár utána.
-Mehetünk – vigyorodik el, miután felpattan a földről, s mint aki jól végezte dolgát, elégedett vigyorral az arcán nézi végig, ahogy újdonsült pajtása helyreállítja az okozott károkat. Nála úgysincs pálca, mert minek az egy boszorkánynak, még a végén kiszúrná vele a saját szemét. A felnőttek is mindig jól megmondják: kés, rotakapa, babkonzerv, pálca gyerek kezébe nem való. Vagy valami ilyesmi. Olyan sok mindent szoktak bölcselkedni, nem jegyezhet meg mindent az ember lánya.
-Csak most keltem! – néz értetlenül babazsúros partnerére, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga lenne. Tán nem olvasta Nathaniel a vörös törpék életszokásait taglaló kézikönyvet? Nagy hiba.
-Amúgy pont kakaóért indultam, mikor megláttalak átsétálni a klubhelyiségen – vonogatja meg vállait, majd megragadja barátocskája csuklóját, s már vonszolja is maga után a konyha felé. Nem mintha a másiknak szüksége lenne a noszogatásra, elvégre ő ajánlotta fel azt a bögre forró italt.

Konyha

Miután az egész idevezető út alatt fecsegett, és körbe-körbe ugrándozott a fiúcska körül, végre kinyitja a konyha ajtaját.
-Sziasztok manócskák! – toppan be lendületesen az apró népség közé, bár valljuk be őszintén, annyira nem üt el tőlük. Magasságban. Merthogy egyelőre még nincsenek olyan szépen lobogó fülei, mint amazoknak, akik egyből lelkesen körbeállják az érkezőket, hogy hatalmas örömmel tegyenek eleget kéréseiknek.
-Óó, nem, köszönjük! Most ez az úr csinálja a reggelinket – hessegeti el finoman a csoportosulást, majd előrébb tuszkolja a vörös srácot.
-Ő itt… izé… - hát a nevét bizony nem tudja. Sebaj, mint egy jó kiscserkész, kivágja magát a slamasztikából, s szemrebbenés nélkül új megszólítással ruházza fel őt.
–Herr Piroska – hölgyünk majd minden estén ellátogat ide Keith-szel járőrözés közben, úgyhogy szinte minden manócskát személyesen ismer már. Nem is zavartatja magát túlzottan, odatáncikál az asztalhoz, és felül rá. Tekintetét várakozón függeszti Nathanielre.
-Jöhet a kakaó! – tapsikol kuncogva. Aztán ismét felpattan, hogy a fiú körül sündörögve figyelje ténykedését.
-Csináljam én a reggeli ehető részét? – ajánlkozik bátran a feladatra. Úgysem képes a fenekén ücsörögni, amíg a másik tesz-vesz. Meg vatera.
-Mit szeretnél enni? Tudok szendvicset csinálni meeeg... ömm... esetleg tojást. De abban nem vagyok egészen biztos; már láttam, anya hogyan készíti, csak még nem próbáltam. Esetleg pirítóst vajjal? Sima paradicsomot sóval? - sorolja a lehetőségeket, amikre még képesnek tartja magát. Próbálkozhatna komolyabb dolgokkal is, viszont egy leégetett kastély nem mutatna jól az önéletrajzában.

Nathaniel

-Óóó, Nathaniel! – kuncog egy sort a srác bemutatkozásán. Tény, egy fokkal jobb, mintha Bonaventúrának hívnák. (elnézést a Bonaventúráktól!) Ráadásul olyan dallamosan szól ez a név, hogy táncolni kívánkozik a lelke. De nem! Hiszen itt komoly munka folyik! Gordon Ramsey fakanala ott lebeg a fejük felett. A manók meg ott bóklásznak a lábaik körül, hogy az ember majd’ felborul bennük.
-Remek választás – dicséri meg a fiúcskát nagy vidámkodások közepette. Egy szendviccsel talán még el is tud bánni vérontás nélkül. Ámbár köztudott, hogy minden csatának vannak áldozatai. Majd igyekszik ezt minimálisra csökkenteni.
-Komolyan? Én találhatom ki, milyen legyen? De meg kell ám enned mindenképpen!  – lelki szemei előtt már látja is: pont úgy fog kinézni, mint a Pisai ferde torony, csak kevésbé lesz fogroncsoló hatása. Legalábbis Leonie úgy tervezi, nem rak bele betondarabkákat. Helyette viszont mindent, mi szem-szájnak ingere. Kicsit távolabb vonul a jövőbeli Rőtszakálltól, mert szeretne a meglepetés erejével hatni, mikor előáll a farbával. Igazán vidám nyári reggel ez, így pizsamájában meg mamuszkájában ide-oda táncikál a manók között, miközben vagy tízrétegnyi hozzávalót beszerez művéhez. Kitesz két tányért, mindegyikre két zsömlét pakol, majd elkezdi a vakolást. Magának rákanalaz egy üveg lekvárt, és ezzel készen van, ám Nath adagjánál! A fiúcska azt mondta, sokat kíván a gyomra, így hát előbb megkeni vajjal a zsömléket, majd jöhet a szalámi, sajt, saláta, uborka, rántott hús, tojás (amit egy manótól kért készen), paradicsom. S ennél a résznél jön az, hogy ugyebár a paradicsom sózva finom. Fogja a kiskanalat, belemer a sóba, s vígan megszórja a szenyót. Persze annak nem tud ellenállni, hogy ne túrjon ki egy szeletet kóstolónak; ebből aztán csakhamar rájön, hogy véletlenül megcukrozta. Ijedten pislog egy sort, majd hátrasandít reggeliző társára, aki még a kakaókkal bajlódik, úgyhogy gyorsan orvosolja is a problémát. Igazából lenyalogathatná a szeletekről a cukrot, de az túl feltűnő lenne, ezért inkább csak megkapirgálja őket, hátha lejön az ízesítés. Ezután egy manót megkérdezve választja ki a sót, s sietve megborítja a paradicsomok felett. Hát… megint megszaladt a keze, úgyhogy fúj rá kettőt, hátha a felesleg lejön róla. Probléma megoldva. A következő rétegnek sonkát rak, rá lekvárt, majd egy kevés paprikát. Talán több minden is kerülne bele, ha időközben nem jelenne meg hajpajti a képben.
-Azt hiszem… készen vagyok! - bólogat vidáman, miközben a zsemle tetejét felrakja a művére, mintegy koronaként. Vigyorogva belenyomja Nath kezébe a tányérját, melyen két torony áll (meg a király visszatér), majd fogja a magáét, amin minden tocsog a lekvárban, s odapattog az asztalhoz.
-Nem tudtam, mit szeretsz, úgyhogy beleraktam mindent - tájékoztatja a srácot, bár az magától is rájöhetett már erre. Azt viszont elfelejti megemlíteni, hogy enyhén cukrozott, s jócskán megsózott reggelit kapott.
-Kakaóóó! - örvendezik tapsikolva, s inkább annak lát neki olyan elégedett arccal, amilyet az üst körül álló ördögök vághatnak, miközben a szenvedő embereiket böködik vasvillájukkal.
-Jó étvágyat! - egy külön tanulmányt megérne az, ahogy megfigyelhetjük Nathaniel reakcióját a mindenes szenyóra. Mert ha kiköpi, a kis törpében egy világ omlik össze, ha letuszkolja a torkán, akkor egy úriember, s ha még ízlene is neki... no, az sem lehetetlen, de minimum csoda volna!

Vörös fiúcska

A dicséret hallatán felragyog az arca; még belőle is válhat mesterszakács! No, nem mintha ez lenne minden álma, de jó tudni, hogy nem veszett ügy, ha egyszer csak elkapná az érzés, hogy mindenképpen konyhát kell nyitnia Bogolyfalván. Specialitása a tocsogós zsemle lenne, ez egészen biztos.
-Jó lesz fahéjasan is! - biztosítja pajtását, miközben levágódik a padra vele szemben. A kakaó az az ital, ami minden mennyiségben és formában jöhet neki, kivéve esetleg, ha valaki marhalábszárat darál bele. Bár annak is meglehet a maga pikantériája. Mindenesetre jóízűen kortyolgatja a Nath  által felszolgált italt, és a bögre mögül figyeli erősen a srác reakcióját, amit az első falatra ad.
-Tényleg ízliiiik? - visít fel boldogan, miközben levágja a bögrét - majdnem mindent beterítve italával -, és rátámaszkodva az asztallapra áthajol felette.
-De ne hazudj! Ez nem is lehet finom, hiszen én… - bölcsen elhallgat, és kakaócsíkos vigyorral a képén inkább visszahúzódik a vörös aurájából. Még izeg-mozog egy keveset, míg sikerül végre feltérdelnie a padra, aztán mindentudó kifejezéssel az arcán megszólal.
-Ez a nagyi receptje alapján készült. Azt meg ugye te sem várhatod el, hogy eláruljam a mamám, mert akkor nagyon szomorú lenne miattam, és én azt nem élném túl. De te sem, mert a családi titkokat csak a család tudhatja, szóval el kéne, hogy átkozzunk téged, aztán meg elásni a kertben, viszont a kertünk túl szép ahhoz, hogy mindenféle földkupac elcsúfítsa. Ugye megérted? - a nyalókás pizsamás lány előadását hallhatták/olvashatták kedves nézők. Most pedig végig szabad nézni, ahogy elkezdi befalni a lekvárban úszó szendvicsét. Talán egy partedli nem ártana neki, de most nincs itt a kedves anyuka, hogy figyeljen kicsi lányára, így össze-vissza lekvározza magát már az első harapás után.
-Kérsz belőle? - nyújtja át nagy lendülettel saját megrágott reggelijét az asztal felett. Természetesen szanaszét fröcskölve annak tartalmát.
-Tudod, mi jutott eszembe? Nem, biztos nem tudod! Vagy tudod? Mert akkor most szólok, hogy mások fejében nem illik turkálni. Anyukád nem mondta még neked? Ez teljesen olyan, mint azok az őrült tudósok a mugli filmekben, mikor kiszedik mások agyát, hogy tanulmányozzák. Egyáltalán nem erkölcsös! - tulajdonképpen nem is hagyja, hogy Nath esetleg benyögje, fogalma nincsen róla, miről beszél a törpe. Amaz zavartalanul folytatja tovább a fecsegést, miközben hevesen gesztikulál zsömléjével a kezében.
-Szóval most, hogy már úgyis tudod, mire gondoltam, azért mégiscsak elmondom, jó? Kéne tartanunk egy "ki mit tud"-ot! Felléphetnénk valami énekes-táncos produkcióval, vagy azzal, hogy befonom a hajad! Mit szólsz?

Ashley
Egy vasárnap délután

Olyan unalmasan indult ez a nap, se munka, se prefektusi feladatok, Keith-t sem találta, Nath elől még mindig bujkál, a diákok többsége pedig eltűnt a folyosókról. Talán mindenki Bogolyfalván tölti a napját, hisz olyan szép az idő odakint. Talán neki is csatlakoznia kéne hozzájuk… áhh, nem. Inkább a szobájában ücsörög a földön, hátát az ágynak vetve, és nyuszmókjával játszadozik. Szegénykét úgyis elhanyagolta az utóbbi időben. Éppen kedvence szőrét bontogatja, és nagyban meséli neki, milyen borzalmasan hagymaszagú emberrel találkozott reggeli közben, mikor rátör a megvilágosodás. Hatalmasat sikkantva ugrik fel, nyusziját a hóna alá kapja, és kiüget a szobából.
A klubhelyiség bejárata felé rohanva majdnem elgázol egy szerencsétlent, akinek azonosításához szüksége van fél percre.
-Jajj, bocs… izéé… ááá, szia! Hogy is… igeeen, Ashley! Velem kell jönnöd! Nagyon fontos! Életbevágó! – megfogja a kezét, és minden magyarázkodást mellőzve elkezdi maga után rángatni. Trilliannek csak úgy lobognak a fülei út közben, olyan sebességgel haladnak – remélhetőleg - egészen a konyha ajtajáig, ahol végre Leonie is megtorpan, hogy kifújja magát. Vigyorogva fordul eridonos kis pajtása felé, hogy elmesélje, mire fel ez a heveskedés.
-Hagymát kell szereznünk! Szerinted adnak a manók? Mármint nem egy-két szemről van ám szó, hanem több zsáknyiról. Tudod, mostanában mindig eltűnik a dugicsokim meg a szobatársaimé is. Neked nem? Én már egy csomó diákot hallottam panaszkodni. De azt hiszem, eszembe jutott a megoldás. Még a nyáron történt, hogy ugyanígy jártunk otthon, és egyfolytában kiürült az édességtár. A bátyám mesélte, hogy van egy kis gonosz lény, aki amerre jár, minden csokit felfal. Ráadásul csapatban költöznek egyik helyről a másikra, és most azt hiszem, megszállták a kastélyt – aggodalmasan hadarja végig a sztorit, amiben… nos igen, még 16 éves fejjel is hisz, mert ha egyszer a bátyja azt mondta, akkor az úgy is van. Nyilván nem a srác nyomta be egyfolytában az egész készletet. A naivitás felfoghatatlan határokat tud ölteni nála. Már csak Ash-t kell meggyőzni, hogy bizony itt az iskolában is ilyen súlyos problémák vannak.
-De Kevin hallotta, hogy hagymával el lehet őket űzni, és tényleg! Teleraktam a házat, igaz, anya nagyon mérges volt, és büntetést is kaptam, de aztán képzeld! Többet nem tűntek el a csokik! – tökéletes boldog meggyőződés tükröződik az arcán, miközben meglóbálja nyusziját a lány orra előtt.
-Gyorsan kell cselekednünk, és behagymáznunk a kastélyt, mielőtt az összes finomság eltűnik! Az borzalmas lenne, gondolj bele! Mindenki nagyon szomorú lenne, de mi tudnánk segíteni még most!

Piros Pont

Nem is olyan meglepő, ha Leonie nem ismer fel valakit, vagy elfelejti a nevét minden második ismerősének. Ezt hívják szelektív memóriának, ahol egy kis gyári szűrőberendezésen folynak át az információk, és csak az marad meg, ami… fontos? Igen, többek között, hogy a keleti szárny első emeletének egyik kis eldugott folyosóján van egy kép, ami egy fickót ábrázol, aki elnevezte az összes levelet a kedvenc fáján.
-Tudom, hogy nagy munka, de ezzel megmentjük az összes diáktársunkat – bizonygatja lelkesen saját igazát. Ash nem akarhatja, hogy egy boldogtalan csokimentes kastélyban éljenek. Hiszen az borzasztóbb vég lenne, mintha maga Darth Sidious jönne Sith hadseregével a Bagolykő ellen!
-És ne mondd azt, hogy a bátyám hazudott nekem! – ha most nála lenne Trillian, tüntetőleg őt szorongatná, és kitakarná vele a furán túl agyas tökmag körvonalait. Viszont jószívűen átadta neki imént az állatkát - aki nyilván nagyon hálás, hogy egy kicsit megszabadult enyhén őrült gazdájától -, így most csak mélyen megbántva összefonja maga előtt a karjait. Az ő Fynncije szent és sérthetetlen, jócskán piedesztálra emelt emberi lény az életében, aki ha azt mondaná, egészséges kiugrani egy toronyablakból, Leonie különösebb gondolkodás nélkül megtenné neki. Mázli, hogy a bátyja nem kéri meg ehhez hasonló őrültségekre. Na, jó, egyszer megtörtént, de akkor csak a másodikon voltak, és az ablak alatt… na, mindegy, kissé eltértem a tárgytól. A vörösék meg nem haladnak az akcióval, pedig minden perc számít.
-Ha Fynn azt mondta, hogy van, akkor van, máskülönben meg mivel magyarázod, hogy mindig eltűnik a csoki? – hoppá, hoppá, most aztán sarokba lett szorítva a kis eridonos. Rávigyorog a lányra, és megpaskolja a vállát.
-És különben is… a hagyma nagyon egészséges. Kivéve a vámpíroknak. Legalábbis egy mugli filmben azt láttam, hogy nem szeretik – jah, egyszer látta a „Drakula halott és élvezi” című örökbecsű művet; azóta igen furcsa tévhitben él a vérszívókkal kapcsolatban. Ráadásul sejtelme sincsen róla, hogy egy-kettő még a kastély falain belül is garázdálkodik. Valahogy mindig elsiklik a pletykák felett, meg az egyértelmű tények felett is.
-Szóval ez jó a fejfájásra, megfázásra éééés az álmatlanságon is segít ám – ezt a nagymamája magazinjában olvasta, az pedig részletkérdés, hogy nem a hagymaszagtól lesz jobban a nép… a lényeg, hogy Áslí félig-meddig rábólint az akcióra.
-Nem is tudooom… végül is, ez elég korrekt csapatmunkának tűnik, és ahogy látom, Trill jobban kedvel Téged, mint engem – derül fel az arca, majd hirtelen közelebb pattan a lánykához, és belekotorva az aurájába suttogóra fogja hangját.
-Akkor most az a terv, hogy te eltereled a manók figyelmét, amíg én kilebegtetek egy zsák hagymát. Tudom, hogy az egy páncélra sem elég, deee… nem tudsz valami varázslatot, amivel sokszorosíthatni lehetne őket? – igazi összeesküvés zajlik itt, kérem szépen, de már annyira izgatott, hogy meg sem várja a választ. A részletkérdések megtárgyalását későbbre hagyva, az ajtó felé fordul, és résnyire kinyitja.
-Háromra indulsz, jó? Eeegy… kettőőő… hááá… - és belöki a konyhába Ash-t. Remélhetőleg tud improvizálni újdonsült bajtárspajtása.

Axl Rose


Ma nem kivételesen kenyérre kenhető hangulatban ébredt a kedves kis hölgy. Mindenkit körbecsókolgatott, akivel csak ez idáig találkozott, reggelit készített az eridon konyhájában, s random módra bekopogott vele egy szobába, hogy meglepje az ottani lakókat, majd befonta egy elsős lányka haját. Játszott valamelyik háztársának békájával, a szobatársai ágyán apró meglepetéseket hagyott, a kastélyt körbejárva minden képlakót üdvözölt és mindegyikhez volt egy-két kedves szava. Most pedig pálcáját maga előtt tartva virágesőt idéz minden egyes folyosón, mert az olyan szép. Ráadásként már reggel tündérnek öltözött, merthogy az mennyire vicces, és a mai szerepköréhez pont illik. Egyszerűen érzi a belső késztetést, hogy az összes kastélybelivel jót tegyen.
-Orchidessis! – fordul be a következő folyosóra táncikálva, pálcáját lengetve. A virágfüggönyön át egyből megpillant egy szőke buksit - te jó ég, kiszökött! -, amit természetesen nem tud beazonosítani. De ha egyszer szőke, akkor biztosan nem lehet más, mint az ő legeslegjobb pajtása, hiszen más szöszi fiúcska nem is létezik a földön. Legalábbis Leonie számára.
-Keeiiiith! – túlüvöltve a festményeket hajítja el majdnem pálcáját, és a tolató úriember mögött terem pár pillanaton belül, hogy rávesse magát, és a hátára csimpaszkodjon, mint egy kis majom. Amolyan levakarhatatlan módon: a lábait átkulcsolja a dereka körül, a kezeit pedig az úriember nyaka körül.
-Te leszel a lovaaam! Gyííí! – ez a viselkedés egészen érthető volna a részéről, ha tényleg Keith lenne az áldozata, merthogy kettejük között egészen elterjedt az ilyesfajta megnyilvánulás. Sőt, ennél sokkal furább szokásaik is akadnak a repertoárban.
-Irány a végtelen! – visít nevetve a srác fülébe, bár ki tudja meddig, mert az is lehet, hogy a hátára érkező váratlan súlytöbblettel sikerült leterítenie őt. Vagy Axl egy jól irányzott, egyszerű mozdulattal kiveri nyolc fogát, hogy ugyan ne barátkozzon már ennyire feltűnően, ha nem muszáj. Elvégre a nagy rellonosok így szokták elintézni az ügyeiket, nem?

Majdnem az, akire gondoltam

Micsoda masszív úriemberre talált itt a folyosó kellős közepén! Mintha Isildur monumentális szobrának a nyakába vetődött volna, olyan biztosan áll a helyén Axel. Annyi az apró, alig észrevehető különbség, hogy ez a fiúcska tud beszélni, ráadásul a hangja roppant zavarba ejtő módon cseppet sem hasonlít kedvenc Keith barátjáéra. Ebből kifolyólag egy fokkal hamarabb elengedi újdonsült szőke paciját, és hagyja magát lefejteni a hátáról, hogy aztán meglepetten pislogjon rá.
-Őőőő… - kezd bele értelemmel teli mondandójába, és olyan okos fejet vág hozzá, mint egy kviddicsvilágbajnok a cirokseprűhöz. – Még nem tudom biztosan. Elég furán viselkedsz, szóval akár lehetnél Keith is - mondja ő, aki az imént tündérruhástul vetette magát egy ismeretlen nyakába. Most meg alig bírja visszafogni a nevetését, mert annyira vicces, ahogy Axe körbejárja, és úgy böködi, mint valami másik bolygóról érkezett zöld szörnyet. Vagyis inkább pirosat.
-Lehet, hogy csak álcázod magad, hogy jól megviccelj vele – mondja összehúzott szemöldökkel, miközben ő is elkezdi visszaböködni a fiúcskát. Egy facebook-társadalomban még érvényesülni is tudnának ezekkel a megnyilvánulásokkal. Csakhogy az ő kezében pálca van, ami a művelet közben vészesen szikrázni kezd. A végén még akaratlanul kiüti valamivel a szösszencs srácot, ami meglehetősen ingoványos talajt adna egy kezdődő barátságnak.
-Nem mindig – vonogatja meg derűsen a vállát. – Olykor ráküldöm a vérnyulamat a diákokra, aztán hogy hősként tűnhessek fel, megmentem őket, és akkor utána nagyon szeretnek. De most Trillian aludt, úgyhogy inkább jótündéreset játszom – vihogva beletűzi pálcáját a hajába, izgatottan közelebb lép friss pajtásához, és egyből megmarkolja a csuklóját.
-Neked kéne tudnod, hol a végtelen! A te feladatod lenne, hogy elvigyél oda! – némi rosszallás kihallatszik a hangjából, mert ezek szerint ma sem fog eljutni oda, ahol már a vakond sem túr.
-De ha nem ismered az utat, nekem az is megfelel, ha felveszel a nyakadba, magunkra terítünk egy pokrócot, és óriásosat játszunk! - tapsikolva lábujjhegyre áll, és már-már elkezd felmászni szerencsétlen gyerkőcön, mígnem hirtelen meggondolja magát.
-Jaaa, igaz is, emlékeztess, ma én vagyok a jótündér, szóóóóval - előhúzza pálcáját, és lendületes, széles mozdulattal suhint vele egyet.
-Kívánj valamit! - észre sem veszi, hogy egészen véletlenül megpörkölt egy képkeretet nagy izgalmában. Pedig a kép lakója magából kikelve ordít, hogy most azonnal elmegy az igazgatóhoz, és óriási büntetést fognak mindketten kapni... kínos.

Ashley

Ashley határtalanul aranyos kislánynak tűnik, szegényke nem járt túl jól Leonieval, akinek nyilván eszébe sem jut, milyen kínos helyzetbe hozza őt azzal, hogy belöki a konyhába. Hiszen ez inkább vicces, nem? Bár vöröskénk imád szerepelni, szóval fordított helyzetben a legkevésbé sem szeppenne meg, és valószínűleg elkezdene hastáncot tanítani a konyhás manóknak.
Hamar kiderül, hogy újdonsült barátnőjét nem kell félteni, mert feltalálja magát az apróságok között. Inkább azon kéne aggódni, hogy Ash alig nagyobb náluk, így kifelé menet nem biztos, hogy észre fogja venni őt a tömegben. Igazából ezek a manócskák annyian vannak, hogy szinte bodysurfözni lehetne rajtuk. Mondjuk nem Leonnak, de ők ketten simán végigmehetnének rajtuk.
S míg háztársa és Trillke a figyelem központjában leledzik, hölgyünk osonó üzemmódba kapcsol, és befolyik a nyitva hagyott ajtórésen. Oké, igazából feltűnőbb nem is lehetne, ahogy próbál végigkúszni a padlón valami raktárfélét keresve, és szerencséjére meg is találja azt. Nem hiába állandó látogatója ennek a csodás helynek. Kikeres egy nagyobb zacskó hagymát, felkapja, és lábujjhegyen visszaoson a manókkal telt helyiségbe. Természetesen nem kerülheti el a figyelmet, és egyből betámadja egy manó, hogy mit szeretne azzal a zacskónyi hagymával. Most kezdjen el magyarázkodni, hogy zsonglőrködni tanul, és nincs elég labdája? Nem. Helyette felvisít, és elkezd Ashley felé rohanni.
-Meneküüüülj! – szegény kis teremtések nem győznek félreugrálni előle, hogy el ne üsse őket. Amint eléri az eridonos hölgyeményt, elkapja a kezét, és elkezdi kifelé rángatni. Majd legközelebb bocsánatot kér a kis barátaitól, amiért ekkora felfordulást okozott, hiszen a menekülők mindent leejtenek körülötte.
-Trill megvan? – kérdezi maga mögött becsapva az ajtót. Most, hogy végre biztonságos területre értek, ledobja a zacskó hagymát, és kikotorja szeméből a kilónyi hajat, hogy lásson is valamit. Miután ezzel megvan, izgatottan pillant újdonsült pajtására, és nevetve ugrálni kezd.
-Ez milyen izgalmas volt! Csináljuk megint! – gyors váltás: elkomolyodik az arca.
-Neeem, majd legközelebb. Most menjünk megmenteni az iskolát! – és ő komolyan elhiszi, hogy jót tesz a világgal. Felragyog az arca, felkapja a hagymát a földről, és előreugrándozik. Nem zavarja, ha esetleg Ash még nem heverte ki az iménti sokkot, elvégre ez akkora móka volt!
-Gyere, menjünk! Keressünk páncélokat. Ugye tudsz valami bűbájt, amivel sokszorosíthatjuk az alapanyagot?