Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Manipuri Hugella
előzmények a navinén belül

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Pislogok kettőt az ál-meghatott szófűzésére, de mondani nem mondok rá semmit. Nyilván fel kéne csattanom, micsoda szemtelenség ez, és mit meg nem enged magának. Azonban ezzel még nem sokan jártak sikerrel, nem igaz? Különben is, fiatal még, majd kinövi. Ha meg nem, akkor így járt. Ő az, akinek kára származhat belőle, ha nem tud csomót kötni a felvágott nyelvére. Mondjuk, amit ő tesz, egyelőre csak kedves pimaszság. Legalábbis az én szememben.
- Kétségem sincs felőle, hogy visszatalálsz - húzom ki magam, karbatett kézzel és pár bólintással megfúszerezve biztosítom róla, hogy nem kérdőjelezném meg ezen képességeit. A mondatom viszont nem folytatódik és többet se jelent annál, mint ami. Tudom, visszatalálna és talán még el is hiszem, hogy szépen a körletébe venné az irányt, de én mindenképpen a társasága leszek ebben.
- Én is remélem - értek egyet.
- És azt is, hogy a prefektusok sem, akiket persze muszáj lesz figyelmeztetnem, hogy hajlamos vagy a körleteden kívül felejteni magad takarodó után és a művészetedhez az iskola tereit felhasználni - mosolygok a lányra, mint igazgató a diákra, de úgy is, mint rellonos a rellonosra. Különben szépen halad az alkotás felszámolásával. Minden alkalommal viszonzom a derűs kifejezését, amikor rám pillant.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

 Világ életében önállónak tartotta magát. Rákényszerült. És ebben a mesterképzése előtti egy év is keményen alátámasztotta. Így meg sem fordult a fejében, hogy bárkivel összeköltözzön, már csak azért, hogy könnyebb legyen. Kamilla felvetése persze igaz volt, de nem mindig jobb a könnyebb.
 - Persze, de van épp elég pénzem és időm arra, hogy egy garzont vagy egy kisebb lakást fenn tartsak. És kezd egy kicsit szűk lenni a toronybéli szobánk a többiekkel... - Na igen. Az a sok állat, azzal a sok másikkal... vagyis a szobatársai is cserfes eridonosok voltak, akiket bár imádott, kellett neki bizonyos fokú magány. Vagy mondjuk inkább biztonság a cuccainak.
 Inkább kortyol egyet a lassan már langyosnak mondható kávéjába. Elő is kotorja pálcáját, hogy felmelegítse. Szerette hosszan inni a löttyöt, kifejezetten jól esett az íze. Kivéve persze akkor, mikor Kamilla mondatára félrenyelt.
 Köhögött egy keveset, hogy helyre álljon a légzése. Niko említésére kissé összerándult a gyomra. Igen, talán pont ezért is akart kivenni egy lakást. Egy házban vele azonban... olyan messzinek és lehetetlennek tűnt.
 - Köh... köszi - köhögött még néhányat, hogy a maradék kávé is a helyére kerüljön. Érezte, ahogyan az arca kezdi felvenni a hajának színét, de ez betudható volt a köhécselésének. - Majd rákérdezek náluk is, hátha van valahol egy kiadó. Valami olcsó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Idő közben a manók szinte már beterítették. Udvariasan elküldte mindegyiket, ha kellett akkor egyenként, de végül sikeresen át verekedte magát tömegen. Lehuppant egy, a hatalmas asztalhoz közel húzott székre és kicsit kifújta magát. Nem gondolná az ember, hogy milyen nagy erőfeszítést igényel. Olyan kis aprónak és törékenynek tűnnek, de ha egyszerre sokan rászabadulnak valakire, az onnantól nem, vagy csak nagyon nehezen moccanhat, mint megtapasztalta az előbb.
Társa mindeközben valamin nagyon gondolkodhatott, hiszen nem szólt egy szót sem. De persze az is lehetséges lett volna, hogy egyszerűen nem kíváncsi a vörösre, ám végül csak megszólalt.
- Rebeka, de inkább csak Rebi. És ha ez megnyugtat a zombi állapot jobb egy fokkal, az én állapotomnál. A vizsgaidőszak kihozza a bennem rejlő agresszivitást, így ilyenkor nem ajánlatos hozzám szólni. Bár most mint látod egész jól viselem magam – produkált valami nevetés félét, és még egyszer körbenézett a helyiségben. Alaposabban megfigyelte a részleteket, a berendezést a falakat és úgy összességében mindent. Már tudta, hogy sok időt fog még itt eltölteni.
- És mi járatban erre? Mármint ennyi jöttél, vagy főzni? - Érdekelte társa válasza, hiszen ha csak ennyi szeretne, és elég türelmes, akkor megvárhatja míg Rebi elkészíti, ha pedig főzni akkor akár egy ételt is készíthetnének közösen. Mert arra bizony nem gondolt, hogy konkrét tervvel kéne lejönni ide, és nem itt találgatózni, de ilyen a természete, nem tehet róla. Vagyis tehetne, ha akarna, de mivel nem akar, így nem is lesz belőle semmi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Manipuri Hugella

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

A járőrözés egy drámai fordulatot vesz, mikor az öcsém rám talál sírva. Teljesen meghat a dolog, soha nem hallottam így beszélni, ahogy a könnyeit sem láttam gyakran. Kettőnk közül ő az erősebb érzelmileg, nem szokott mindenért könnyeket hullajtani, értem mégis megteszi. Mi mutathatná jobban, hogy mennyire szeret, és aggódott értem. Szomorú ezt kimondanom, mégis jólesnek ezek a sós cseppek, ebből mindent megtudok az érzéseiről, az ölelésből szintúgy. Eddig soha nem verekedtünk ennyire, olyanok voltunk, mint a rendes testvérek, akik harcba szálltak az utolsó szelet pizzáért, vagy a távirányítóért. És most milyenek vagyunk? Változott egyáltalán valami? Hogy a francba változott volna? Egy szar papírtól semmi nem lesz jobb, vagy rosszabb, minket sem választhat szét. Ezt akkor is mondtam neki, nem érdekel ki kinek az apja, anyja, a vér se számít. Zalán, zárjuk ezt itt és most le, hagyjuk a fenébe a dolgot, és viselkedjünk úgy, ahogy régen is.
Hallgatom a szavakat, amik elhagyják ajkait, ugyanúgy aggódott értem, ahogy fordítva. Ebből is látszik mennyire jó testvérek vagyunk. A testvéri szeretet nem akkor mutatkozik meg, amikor minden vidám és nyugodt, sokkal inkább a szomorú, vagy épp veszélyes helyzetekben. Az öcsém, nem mert elmondani az igazságot, mert félt, hogy elveszít engem, mondhatni ezzel próbálta védeni minket, míg én olyan makacs voltam, hogy ki nem szedtem belőle, mert ugyanúgy féltettem. Türelmesnek kellett volna lennem, azonban senki nem kérhette, hogy ne figyeljek az öcsémre, az eddig évek alatt, születésétől ezidáig, és talán tovább is, apja helyett apja voltam, ha vehetjük úgy miatta romlott meg nekem is a kapcsolatom a faterral, mikor kiálltam mellette. Nem kérte, én mégis megtettem, mert már azokban az időkben is sokat jelentett számomra a srác. Ez az, ami összekovácsolhatott minket, egyikőnk sem kedveli Áron, mind a ketten menekültünk előle. Most viszont nem kell, Zalánnak nem az apja, akkor nincs miért beszólnia neki, én pedig nyugodtan visszabeszélhetek, ha úgy van, édesanyánk nem engedné, hogy kitegyen a házból, ha arra kerülne a sor. Nem sokszor mondja nekem, hogy kérlek, a mi kapcsolatunkban nem volt erre szükség, soha nem sértődtünk meg, ha egyikőnk elvett a másik elől valamit, vagy nem megfelelő módon szóltunk a másikhoz, számunkra természetes volt, hogy nem haragszunk meg. Ezzel a kezdéssel már meghatotta a szívemet, és a boldogság mellett büszkeséget is érzek iránta. Nem vettem észre mikor nőtt fel az én pici öcsikém, viszont most már nem kezelhetem kisfiúként. A következőkben bocsánatot kérünk a másiktól, mindent megteszünk kapcsolatunk rendbehozásához. Ha így folytatjuk nem lesz nehéz feladat, szükségünk van a testvérünkre, ahogy látom, a másik levitás sem szeretne engem elveszíteni, ahogy én sem őt.
- Máskor a legmegfelelőbb pillanat az a rögtön. Velem bármikor, bármit megbeszélhetsz, mindig melletted leszek. Ha kiderülne, hogy semennyi közünk sincs egymáshoz, akkor is ugyanannyira az öcsém maradnál, mint eddig, talán jobban összehozna a dolog, de elszakítani biztos nem szakítana mellőled. Megnyugodhatsz, nem fogok elmenni – válaszolom őszintén, ahogy a szemeibe nézek, hogy érezze szavaim súlyát. Akár kőbe is vésheti az előbbi szavakat, ha kell, megismétlem őket, de engem soha a büdös életben nem veszíthet el. Hatalmas dolgot kéne csinálni, hogy ne értsem meg, és eltaszítsam magam mellől. Ilyen valószínűleg soha nem fog előfordulni, ahogy Veronika esetében sem. Nekem ők a legfontosabbak az életemben, értük akár egy hullát is rejtegetnék az ágyam alatt, az elrabolt gyémántok mellett.
A fizikai állapotomra eddig nem is gondoltam, ha nem hozza fel, elfelejtem. Mennyire fáj a hátam? Ez egy jó kérdés, aznap iszonyatosan, majdnem meghaltam a fájdalomtól, ezt persze enyhe túlzással, de nem mehettem fel a gyengélkedőre, rögtön szóltak volna Bercinek, és baj lett volna belőle. Nem akartam büntetőfeladatot kapni, az öcsém nyakába sem szórhattam olyat, a lelkiállapotunkban nem lettünk volna képesek megcsinálni. Lehet megfelelő alkalom lett volna megbeszélni a dolgokat, azonban nem bánom, hogy így alakultak, itt állunk egymással szemben és kiöntjük a másiknak a szívünket, ahogy azt a normális testvérek teszik. Felnőttünk mind a ketten, ez vitathatatlan, most már nem csak Zalánka és Ricsike van,
sokkal inkább Zalán és Ricsi.
- Most már minden rendben, maradtak kék-zöld foltok a bőrömön, de azokat túlélem. Te, hogy érzed magad? – visszadobom a kérdést. Nem tudom, mit kezdhetnék a bőrömön éktelenkedő foltokkal, azonban eddig nem foglalkoztattak, talán innentől keresek valami kenőcsöt, amivel elláthatom őket, vagy egy embert, aki segít ebben. Érdeklődve várom a válaszát, ugyanannyira kíváncsi vagyok mi történt vele, mint amennyire ő az én állapotomra, bár van egy sanda gyanúm, hogy felkereste Gwent, aki szépen leápolta a bőrét és a lelkét is.
- Veronika gondolom, még nem tud róla – ez nem kérdés, kijelentem, mert ismerem az öcsémet. Nem merem biztosra kijelenteni, de szerintem hozzám közelebb áll, mint a legkisebb testvérünkhöz, illetve előbb a mi kapcsolatunkat akarta helyrehozni, utána teremteni magának még több problémát. A lánnyal nehezebb lesz közölni a dolgot, neki sokkal érzékenyebb a lelke, ami érthető, fiatal még. Ilyen korban a legérzékenyebbek a lányok, viszont egyszer meg kell tudnia az igazságot, és úgy tűnik, ezt nem Árontól fogja hallani. Mikor Zalán közölni szeretné majd vele, én mellette leszek, akár fizikailag is, akár csak lélekben.
Indulnom kéne tovább, de nem mozdulok, kit érdekelnek a prefektusi feladatok, ha itt van a srác, aki a legfontosabb számomra a saját nememből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Szinte már vakon is eltalálna a körletébe, s a legrövidebbe utakat alkalmazva, még a részidején is sikerülne javítani. De hát ez a hajó már akkor elment, amikor rajtakapták az aktuális alkotáson. Mondjuk azt be kell látnia, hogy járhatott volna sokkal rosszabbul is.
– Ahh csak társaságra vágyik és ha már elkapott, akkor megtisztel vele, hogy éppen én lehetek az? – egy pillanatra megáll. Most nem ironizál, nem szórakozik, teljesen komolya beszél. Eddig még nem volt szerencséje az igazgató úrhoz, szóval valamilyen szinten még megtisztelve is érzi magát. Bár jobban örül volna annak, ha más körülmények között találkoznak, de ha már ezt hozta a sors, hát mit lehet tenni ellene?
Az utolsó simításokat kezdi el végezni a falon, sajnálkozó tekintetek közepette. Azért valahol mélyen nagyon mérges magára azért, mert nem hozott valakit, aki őrködhet. Na, de majd legközelebb megfenyeget egy alsóbb évest, aztán legalább azt hátrahagyva megúszhatja a dolgot. Bár még az is lehetséges, hogy nem hagyná itt szerencsétlent, a helyzettől és az embertől lenne függő a dolog.
– Ó, páran már tudják közöttük, hogy mikre vagyok hajlamos – bár nem kellene, de azért megenged magának egy önelégült vigyort. – Egész jó barátságaim is születtek egy-egy ilyen művészi alkotásnak köszönhetően – nem olyan sok, mert legtöbbször szerencséje volt. Azonban nem tagadná le, hogy van olyan exprefektus, akivel valószínűleg soha nem állt volna szóba, ha több éjszakába nyúló „randijuk” nincsen.
Egy apró sóhaj kíséretében veszi tudomásul, hogy végzett. Lassan egyenesedik fel, holmijait beledobja a táskába, amit átvet a vállán, Kriszpin úr felé fordul.
- Kész van, szóval, akkor most jön az, hogy a testőrömmé avanzsál és elindulunk a Rellon felé? - felvetné az ötletet, hogy ő szívesen sétálgat vele, ha gondolja, de inkább gyorsan el is veti. Ugyan már, melyik épeszű felnőtt akarnak egy csínytevő diákkal társalogni az éjszaka.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Minden egyes mondatomat új megvilágításba helyezi a saját fényében. Mégse legyen már olyan sablonos az ügy, hogy ő takarodó után tilosban járt és ezért én nyakon csíptem. Hiszen az élet nem ilyen egyszerű. Amiben különben igaza is van.
- Végülis... - megyek hát bele pár bólintással a felvetésére azzal kapcsolatban, hogy igazából csak jó társaságot akarok magam mellé. Az ilyen mindig elkél.
A további szófűzésein csak jóízűen vigyorogni tudok. A pofátlansággal határosan őszinte, és szerencséjére én ezt sokkal jobban becsülöm, mint mikor valaki sumákol és mellébeszél. Szeretem, ha tudom, mire számíthatok a másiktól. Ha valaki olyan, amilyen. Nem mindenki olyan, amilyen. Szeretnek álarcot viselni. Neki viszont tökéletesen elhiszem, hogy kedvezően jött ki ezekből a helyzetekből eddig. Ez azért van, mert ő így fogja fel.
- Ahogy mondod - csapom a combomra kezeimet és húzódom el a párkányra támasztottságomból, hogy már útnak is indulhassunk. Édeskettesben ballagunk a zöldek hálótermei felé. Közben találkozunk egy járőrörő prefektussal, akivel közlöm is, hogy éppen visszakísérem a hölgyet a Rellon körletbe. Átpasszolhatnám neki a feladatot, dehát nem ezt ígértem és igazából nem is akarom ezt tenni. A sétánk persze nem telik néma csendben. Kedélyesen elbeszélgetünk még, hasonló hangnemben az eddigiekhez. Mikor pedig célba érünk, jó éjt kívánunk és megvárom, míg eltűnik a kőfal mögött. Mosolyogva szusszanok egyet és ismét a bejárati csarnok felé veszem az irányt. Ezúttal talán nem lesz feldíszítve és talán túl is jutok rajta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Muszáj tisztáznunk a történteket, különben pont az fog bekövetkezni, amitől féltem. Noha nem úgy váltunk el a verekedés után, mint akik soha többé nem akarnak egymással szót váltani, de Ricsin is látszott, hogy nagyon megviselte őt a hallottak. Nem véletlenül hezitáltam olyan sokat. Viszont utólag nehéz eldönteni, hogy mi hagyhatott mélyebb heget rajtunk: a megtudott információ, vagy pedig a verekedésünk. Elmondom neki az igazságot és egyben a magyarázatot, hogy miért viselkedtem annyira titokzatosan, amitől ő is begurult és zúzni kezdte a termet. Szerencsére ezúttal mindent higgadtan és felnőttek - bőgő felnőttek - módjára sikerül közölnünk egymással, így én is megnyugszom. Minden rendben. Vicces, hogy a verekedés előtt is tudtam azt, amit most mond nekem, mégis féltem. Akkor az egész helyzet másnak tűnt.
- Tudom, de utólag mindig könnyebb beszélni - válaszolom kissé megbánóan, a padlóra szegett szemekkel, bár nem is értem, miért akarom védeni magam ilyesfajta megjegyzésekkel. A saját hülyeségem miatt akadt ki Ricsi rettenetesen, pedig ő csak segíteni akart. Hogy a francba fajult el a dolog addig, hogy verekedésbe kezdtünk? Azóta is nehéz elhinnem és minden emléktöredék nagyon fáj. Nem csak a testi sérülések díszelegnek még az arcomon és többnyire a felsőtestemen, belül nagyobb és keservesebb fájdalmaim vannak, melyeket csakis úgy tudok gyógyítani, ha beszélek a bátyámmal. Ezért szaladtam utána szinte ösztönből a takarodó időszak után. Egy pefektus karjaiba rohanni ilyen időben nevetséges. Bele sem gondoltam ebbe. Nyilván nem hozom fel neki ezt a témát, persze valamiért érzem, hogy ha kérném se büntetne meg jelenleg. Ki tudnám magyarázni, az igazság az, hogy a hálókörletembe indultam vissza eredetileg és miatta fordultam vissza. De basszus, miért győzködöm magam emiatt? A bátyám, hagy ne kelljen felelősséggel tartoznom a pillanatnyi tetteimért, mikor azok teljesen evidensek és sokkal nagyobb célt szolgálnak, mint a szabályok betartása. Egyszerű szavak csupán, mégsem kérdőjelezem meg, igazak-e. Ricsi pillantása tökéletesen elárulja nekem, mit érez és gondol, valójában ez az, amitől sikerül elhinnem és belenyugodnom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben köztünk. Meglehet, ez az eset csak erősítette a mi kapcsolatunkat, hisz olyan gondolatokat szólaltatott meg bennünk, amiket feltehetőleg magunktól békésen sosem mondtunk volna ki a másik előtt.
Mikor már sikerül leitatnom a szememről a könnyek okozta nedvességet, komolyan és némileg erősebb lelki állapotban érdeklődök sérüléseiről. Jól van most már. Kezdetben nem bólogatok, alig reagálok rá, hanem élesen a szemébe nézek, azt sugallva ezzel, hogy őszinte legyen velem és nem érdemes vállat vonni, ha az igazság az, hogy bizony irtóra fájnak a sebek. Végül is reménytelen. Ugyan mit vártam tőle? Sosem szeretett panaszkodni, a jelenlegi helyzetben pedig végképp kizárt, hogy elkezdi ecsetelgetni a történteket és rám akasztja a vádakat. Miért tenné, elvégre én sem tenném és az alapvető filozófiánk megegyezik. Egy családban nőttünk fel, ezt már senki sem kérdőjelezheti meg és mondhatja az ellenkezőjét mindenféle vérségi bizonyítékokkal alátámasztva.
- Minden oké, azt hiszem - felelem én is és a lehető legerősebb arckifejezésemet magamra erőltetem. Szóval igen, semmiben sem vagyok különb nála. Én is titkolom a fájdalmam, ugyanis még mindig sajognak a hegek. Mindegy, azok nem fontosak és tudom, hogy ebben ő is egyetért, pont emiatt legyintünk rájuk. Ismét szomorú és elkeseredett leszek. Félek, Ricsi még a könnyebbik eset volt, a húgomnak lehet sokkal nagyobb kihívás lesz elmondani. Ő érzékenyebb lelkű is, meg hát olyan variáció nála nincs, hogy jól szétverjük egymást, aztán kibékülünk és minden meg van oldva. Jól ismerem Veronikát, kisebb korunkban rengeteget játszottam és törődtem vele és még az sem lehet kifogás, hogy nem ismerem a lányokat, mert hát mégis van egy Gwenem, aki megmutatja nekem, milyenek a nők valójában, ha akarom, ha nem, akár néha a pozitív oldala tükröződik, akár nem.
- Hogy mondtam volna? Tőle tán még jobban is félek, mint a te esetedben. - Már teljesen eltűnt arcomról és hangomból az iménti elérzékenyülés és kifakadás, ezúttal határozottan, hangosabban és eredeti hangszínemen tudok beszélni. Ricsi is tisztában van ezzel, szerintem még át is érzi, mekkora bajban vagyok. Szeretem Verot és nála másképp lesz, mint Ricsinél - természetesen nem verem meg a lányt -, jól felkészülök az ő esetében és nem hagyom, hogy nagy sebet ejtsen ez a tény a legkisebb Lepsényi szívében.
Látom Ricsin, hogy amúgy neki mennie kellene végezni a feladatát, szóval lassan elindulok előre a folyosón. Milyen kedves vagyok, még el is kísérem a prefektust az éjszakai járőrözésben, hogy elcsíphessen minél több szabályszegőt. Nem vagyunk normálisak. Mindegy, biztos azt hiszi, hogy kis kerülővel akarok visszamenni a Levitába, ami így belegondolva lehet nem is butaság. Nincs kilométerhiányom, noha most valóban jó érzés kibékülve együtt lennem a bátyámmal. Arra haladok mellette, amerre ő vezet. Nem ismerem a járőrözési szokásait, nekem megvolt egy megszokott útvonalam, amit egészen logikusnak tartottam még prefektusként, Ricsi tán más íveken járja a sulit éjszaka. Éppenséggel csendben ballagok, miközben megemésztem a történteket, többek között azt, hogy mennyire mély érzelmeim törtek a felszínre, ha tényleg elsírtam magam a bátyám vállán. Nem tagadom le a megtörtént tetteimet, de remélem ilyen nem lesz a jövőben. A zombis tekintetemet akkor emelem fel a holdfénytől csillogó padlóról, amikor észreveszem, hogy valaki szembejön velünk. Újra zaklatott állapotba kerülök, meglepődöm a személytől, akinek most nagyon nem kéne pont itt tartózkodnia. Még csak most békültünk ki Ricsivel, nincs elég erőm ahhoz is, hogy magyarázkodjak és bemutassam őket egymásnak.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

A mai nap nem csináltam semmi hasznosat, legalábbis olyat nem, amit apám annak tartana. Kezd idegesítő lenni a költözéssel kapcsolatban, nem tudja megérteni, hogy nekem jó itt, és biztos nem fogok hazamenni. A leveleit sem mindig olvasom el, esetleg, ha anya, vagy a másik nagyiék írnak nekem, nekik szívesen válaszolok, hisz nem traktálnak ilyesmikkel. Kaptam egy, két rivallót is, amiket nem mások előtt nyitottam ki, inkább visszavonultam oda, ahová a lányok csoportosan járnak a fiúkkal ellentétben: a wc-be. Sóhajtva hallgattam végig a kiabáló üzeneteket, amik az ő hangján akár ijesztőek is lehettek volna, ha nem ismerem jól a személyt, aki küldte, így inkább a másik fülkében lévő srác ijedt meg, nem is kicsit. Hülyének nézhetett, de nem érdekel, semmi köze ehhez. A baráti körömből többen sem akarják, hogy elmenjek, legtöbbet Szofitól, Zalántól és Gwentől hallgatom. Nyugtatom őket, egy tapodtat sem fogok tenni innen, ahogy az aurori pálya sem vonz, bármennyire is szeretné a szőke, ha vele tanulnék. Nem való az nekem. Mindenkivel kibékültem, elmagyaráztam, hogy miért hagytam itt az országot olyan hosszú időre, a legtöbben meg is értették, aki nem, azt nem tekintem igazi barátnak. Azóta Zalánnal is javult a kapcsolatom, ha így folytatjuk, tudunk egymásra igazi testvérként tekinteni, bár ahogy sejtem, olyan mély kapcsolatunk nem lesz, mint amilyen neki van Ricsivel. Örülnék, ha ez nem így lenne, és bennem is olyan szinten megbízna, ahogyan az idősebb srácban, de megértem, ha nem alakul olyan mély kapcsolat közöttünk, mégiscsak eddig külön éltünk, alig pár hónapja vagyunk testvérek. Ha jól sejtem, Veronika és Sora nem szereztek tudomást a családi afférról. Az utóbbi esetében szeretnék ott lenni, a kislány (francokat az, csak számomra) lelke még gyermeki, lehetséges, hogy teljesen összetörne a tudattól. nem könnyű megtudni egy ilyen hírt, nekem is nehezemre esett elfogadni apám félrelépését, de higgadtan átgondolva, örülök. Lett egy féltetestvérem, és kiderült, hogy a fater múltja sem makulátlan, mint ahogy régen mesélték nekem. „Üssek rá”, „Légy olyan amilyen ő is”, stb... igen? Legyek olyan, mint ő? Kiváló auror, de mégiscsak megcsalta a feleségét, anyának ez nagyon fájhatott akkoriban, mégis megbocsájtott neki. Tisztelem mindkettejüket, azonban ez sok mindent elárul. Édes fa... Istenem, mi lesz még itt?
Nincs nálam óra, mégis tudom, hogy takarodó után mászkálok kint, hisze senki nincs erre, világosság sincs, mert tombol az éjszaka. Mára nem terveztem semmit az alváson kívül, Karácsonyig nem hiszem, hogy megyek bulizni, vagy valami, maximum, ha valaki elhív. Őszintén, fogalmam sincs, mit keresek ilyenkor kint. A vacsora rég befejeződött, mégis a konyhából jövök, pontosabban egy konyhából. Az eridonosnak süthetnékje volt, az öcsém nem volt megfelelő személy a kóstolásra, ezért kellettem neki én. Megnyaltam mind a tíz ujjamat miután megettem a süteményt, amit készített. Van egy sejtésem kinek lesz meglepetés, de azért adhatott volna még pár szeletet. Teli hassal baktatok a folyosón, már csak az ágyamhoz kell elérjek, mikor beszédre leszek figyelmes. Pont arra tart az utam, de nem zavartatatom magam, mestertanonc vagyok, akit nem büntethetnek meg kései sétálgatás okán. Zsebre dugott kézzel közeledem, leszarom kik vitatkoznak, vagy csinálnak bármit, már csak aludni akarok. Meghallom Zalán hangját, és rögtön megváltozik a véleményem. Nem szeretnék rájuk törni, ezért, ha figyelmesek észrevehetnek, ami a fiatalabbik részéről megtörténik. Egy pillantást vetek a másik személyre, egyből levágom, kivel van. Ricsi. Miként kéne most érezzek? Soha nem találkoztam a legidősebb Lepsényivel, annyit tudok róla, amennyit az öcsénk elmondott. Furcsa belegondolni, hogy közös a testvérünk, azonban nekünk nem folyik ugyanaz a vér az ereinkbe. Hallottam más szájából is Ricsi nevét, viszont nem ugrik be kijéből. Fontos történés volt, fontos emberrel, de bármennyire is gondolkozom, nem jut eszembe. Mindig ismertem a rossz memória hátrányait, viszont ennyire nem kéne annak lennie.
- Szia…sztok! – köszönök először az öcsinek, majd picit később a másik testvérnek is. Ricsi hallott rólam? Biztos nem beszélt rólam Zalán, vagy beavatta a történtekbe és mindent elmondott, a lelépésemet is. megérteném, ha a srácot védve nekem esne és megverne, amiért itt hagytam és miattam verekedtek, meg minden egyéb. Megérdemelném, tudom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

A mostani helyzet is azt bizonyítja, hogy minket lehetetlenség elválasztani, nem hiszem, hogy metaforákkal kéne éljek ez ügyben. Mindig számíthatunk a másikra, és nem a neveltetés miatt, hanem, mert szeretjük egymást az öcsémmel. Bármekkora gond jöhetett az életünkben kérhettünk segítséget a másiktól, ha kellene, akár bűnözni is képesek lennénk, hogy a másikat megmentsük. Ezt ki merem mondani az ő nevében is. Ez volt az eddigi legnagyobb vitánk, ennyire komolyan soha nem verekedtünk, mégsem sikerült szétszednie minket, pár napnál tovább. Szörnyű volt az elmúlt időszak, és a gyerekes viselkedésem. Elkerültem a srácot, holott nem tett semmi rosszat, sőt inkább meg akart óvni a negatív hírtől. Miattam alakult a helyzet úgy ahogy, ha nem erőltetem mindenáron az igazságot, most nem kellene sírnia miattam, ahogy a kék-zöld foltokat sem viselnénk. A fizikai sérülések elenyészőnek tűnnek a mentálisak, érzelmiek mellett. Mindketten szörnyűségeket éltünk át, a bizonytalanság kikészített idegileg. Azt hittük elveszítjük egymást ki-ki a maga viselkedése miatt, de nem így lett. Felnőtt férfiakként beszéljük meg dolgainkat, ahogy az elvárható tőlünk. Édesanyánk biztos nagyon büszke lenne ránk.
- Sajnos legtöbbször utólag jövünk rá a hibáinkra – tudok bölcs lenni, ha akarok, vagy olyan a helyzet. Most olyan! Nem hibáztatom az öcsémet, (mert az öcsém, amit szeretnék minél többször kihangsúlyozni, főleg érzelmileg) ugyanúgy elkövettünk megfontolatlan cselekedeteket. Szemeiben látom, hogy nem akar haragot köztünk, magamban ezt áldásnak tartom. Bele sem szeretnék gondolni, mi lenne, ha elvesztettem volna Zalánt, talán akkor még jobban elzárkóznék mindenkitől. Ő a másik legfontosabb személy az életemben Veronika mellett, ha most távolodnánk el a másiktól, hatalmas törés érne engemet.
Ha most meglátna minket egy tanár, biztos leszidást kapnánk, azonban ez nem érdekel, a családi összetartás sokkal fontosabb, mint a prefektusi feladataink, Berci is biztos megértené az indokainkat. Mint mondtam, a testi sérüléseim elhanyagolhatóak, de nem Zalánnak. Utálom ezt a kérdést, szerintem pontosan el tudja képzelni, hogy hogyan nézhetek ki. Tele vagyok horzsolásokkal, foltokkal, véraláfutásokkal. Az a pont fáj legjobban, ahol az asztal sarkával találkoztam, ha ott hozzám ér valaki, akkor még mindig képes vagyok felszisszenni. Nekem nincs olyan barátnőm, mint neki, a gyengélkedőre nem mentem el, nem akartam még nagyobb bajt a fejemre, így maradt a szenvedés, mégis őszintén válaszolok, hogy most már nincs semmi bajom. Hiszek neki, nem is kérdezek többet, egy bólintással jelzem, hogy megértettem a válaszát. Ez többet elárul a mi esetünkben a kósza szavaknál, soha nem voltunk azok a nagyon beszélős típusok. Inkább a pillantásokból, a testi reakciókból vontunk le következtetéseket.
Egy másik kényes témát érintek, méghozzá a húgunkat. Nem szeretném, ha Verót bármiféle atrocitás érné emiatt, most van a legrosszabb korban, ilyenkor minden kis megmozdulás, hatással van rá. Sokat szórakozunk vele, azonban ez nem azt jelenti, hogy nem változhat meg a hangulata egyik percről a másikra. Ha valami nem tetszik neki, gyakran visszahúzódik, akár még tőlünk is, amit mindketten szeretnénk elkerülni. Elhúzom a számat, ez tényleg nehéz beszélgetés lesz, viszont végig az öcsém mellett fogok állni, támogatom őt. Szüksége lehet rám, bár lehet, egyedül kívánja megosztani vele a hírt, ez esetben csak a közelükben leszek, ha bármi baj van, rögtön ugorhassak.
- Ha szeretnéd, segítek elmondani neki – válaszolom a lehető legkomolyabban, mást nem tudna leszűrni hangsúlyomból. Veronikával nem fog verekedni remélem, mégis nehezebb eset az egész, mint a mi ügyünk.
Egy gondolat suhan el a fejemben, miszerint a prefektusi feladatot is intézni kéne, akkor is, ha nincs kedvem. Unottan és kínzottan indulok el a folyosón Zalánnal az oldalamon. Nem szeretem az ennyire komoly helyzeteket, túl sok van az életemben. Mosolyogva fordulok felé, az elkövetkezendő minimum egy órában a társaságom lesz, beszélgessünk egy kicsit.
- És honnan jöttél ilyen későn? – kezdetnek megteszi, viszont némán is gyalogolhatunk egymás mellett, ha úgy tartja kedve. Kibékültünk, nem erőltetek innentől semmit. Nem fogjuk elfelejteni azt a napot, azonban nem is engedjük, hogy újra megtörténjen.
Több hang jut el a fülemhez, mint kéne, rajtunk kívül van itt még valaki. Nem szeretem a diákokat büntetni, ez alól természetesen Zalán a kivétel, de most muszáj lesz megtennem, ha nincs megfelelő indokokat. Egyre közelebb érkezik a srác, akiről pár méter távolságról megállapítom, hogy szintén ázsiai származású. Rengetegen vagyunk a kastélyban, egyszer átvesszük a hatalmat az iskola felett. Köszönésére nem válaszolok rögtön, elsőre nem ismerem fel a srácot, kell pár másodperc mire rájövök ki áll itt előttünk. Zalán említhette egyszer, kétszer, hogy a haverja, illetve körülbelül majdnem egyidős velem a tag, szóval látásból ismerem, viszont nevének a kezdőbetűjén kívül nem jut eszembe semmi..
- Szia! – köszönök vissza, mégiscsak az illem ezt diktálja, akkor is, ha először Zalánt vette észre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Már most félek, hogyan fogom elmondani Veronikának, hogy mi a helyzet, az ő esetében nem fogom hagyni, hogy megtörténjen a balhé. Tudatosan és okosan szeretném közölni vele a hírt és remélem megértő lesz. Igaz, még szeretnék adni magamnak némi idő, nem árt talpra állni az iménti verekedésből és új erőre kapni, ez a minimum, hogy sikeresen meglépjem a húgom lépcsőfokát. Nyilván nem heteket, hónapokat akarok készülni a fiatalabb testvérem beavatására, mert korrekt kívánok maradni hozzá. Hogy Ricsi segítsen-e? Őszintén meglep ez a felajánlása, teljes mértékben átjár a szeretete és az, hogy mellettem van, illetve támogatni akar. Elmosolyodom, mely a könnyek után üdítő látvány lehet Ricsi számára.
- Lehet elfogadom, de ezt majd megbeszéljük még. Ha mellettem állsz majd és támogatsz, az nekem már nagy segítség - válaszolom neki elfogadva a kedvességét. Nem gondoltam konkrét haditervvel előállni a vallomásra, de mindenképpen tudatosan kell csinálnom és nem hirtelen felindulásból. Nem akarom, hogy ez teher legyen Ricsinek, hiszen az én reszortomról van szó. Ricsi csupán - mint legidősebb testvér - törekedjen arra, hogy ne essen szét a család. Kétségtelen, hogy ő az összetartó kapocs és ha ő és anyám nem lenne, lehet Áron könnyűszerrel kitagadna. Ezen el lehetne gondolkodni, de nekem eszemben sincs elhagyni a családot és mondjuk apám felé közeledni, hisz a múltam "hazahúz" a testvéreim, akikkel felnőttem is Budapesten vannak abban a otthonban, amit én úgy emlegetek, hogy: "haza" megyek. Az igazi apámmal pedig még csak nem is találkoztam fiaként. Közben elindulunk tovább a folyosón és magam személyiségéhez hűen nem tudok beszélgetést kezdeményezni, mégsem érzem azt, hogy ez ciki lenne. Összenőttünk már annyira, hogy a csend ne okozzon nekünk problémát, meg hát ismer, pont előtte nem kell magyarázkodnom, hogy miért vagyok csendes, mikor alapjáraton nem szoktam fecsegni. Ricsi azonban felettébb extrovertált, tán ilyen szempontból az ellentétem is.
- A könyvtárból. Úgy kellett kirugdosni onnan takarodókor - mondom és hagyok némi időt, hogy összezavarjam Ricsit, aki feltételezem pontosan tudja, hogy én nem vagyok annyira szorgalmas, hogy egyfolytában a könyveket bújjam. Végül - mielőtt teljes katyvasz támadna az agyában, hogy miért is tartózkodtam olyan sokáig a könyvek között - megadom neki a magyarázatot. - Elaludtam - vallom be az igazságot egy erőteljes vigyorral. Így már benne is összeállhat a reális kép, ami már sokkal jellemzőbb rám, mint a szüntelen tanulás. Bele se gondolok, hogy tán azért kérdezheti, mert meg akar büntetni.
Örülök, hogy újra együtt tudunk nevetni, feltehetőleg az a balhé csak jobban összehozott minket. Az ég ellenben mégsem engedi, hogy legyen egy nyugodt éjszakám. A folyosó végén befordul a másik féltestvérem is és amint megpillantjuk őt az előttünk - és mögöttünk - elterülő sötétségből, az én szemeim igazi meglepettségről árulkodnak. Megrezzenek és a pillanat tört része alatt válok ismételten feszültté. Én látom a legtisztábban a helyzetet, mivel mindkét fél részéről tisztában vagyok, hogy ki mennyit tud az igazságból. Dai mindennel tisztában van, leszámítva, hogy épp most békültünk ki, de ezt azonnal leszűrheti a viszonylagos jókedvünkből. Ricsi viszont eddig csak azt sejti, hogy barátok vagyunk Daival, semmi több. És ez itt a probléma. Most békültem ki a bátyámmal, nem akarok egy újabb hibába esni, nem akarom, hogy azt gondolja, már megint eltitkolok előle valamit. Továbbá még sosem találkoztunk így hármasban, emiatt ég a pofám rendesen. Igaz, most tényleg nem kéne bűnösnek éreznem magam. Csak nem most kellene bemutatnom a két féltestvéremet egymásnak.
- Szia - köszönöm rögtön Dai után, majd ártatlanul és irtó szerényen nézek a Lepsényire, aki közben szintén üdvözli a másik ázsiait. Persze hogy neki is húzottak a szemei, bár félek bevallani neki, hogy miért. Fogalmam sincs, hogy mi lesz most, de lépnem kell. Ezúttal Dai támogatására lesz szükségem, ahogyan majdan Ricsiére, mikor elmondom Veronikának a hírt. Gyűlölöm magam, legszívesebben azt kívánnám, hogy bárcsak egyke lennék egy boldog anyával és apával.
- Tanizawa Daisuke és Lepsényi Richárd. Bár gondolom névről már ismeritek egymást - mutatom be őket egymásnak lesütött szemekkel. Dai láthatja és megértheti, hogy miért vagyok ennyire szomorkás, Ricsit viszont átérzem, ha furcsállja a hirtelen hangulatváltozásomat. Mit kéne most csinálnom, ha nem akarom elveszíteni egyiket sem? Hogy mutathatnám be a két testvéremet egymásnak? Sokáig csak magatehetetlenül figyelem őket, lehet feszültebbé teszem így a hangulatot, de ezt most nem szeretném elrontani. Komolyan keresem a legjobb pillanatot és a megfelelő szavakat, immáron tudom, hogy minél előbb túl kell esni a vallomáson, mert ha nem teszem meg, nagyobb baj lehet belőle. Hagyom, hogy ők ketten váltsanak néhány szót, vagy csak szimplán kezet fogjanak, majd mihelyst ismét csend lepi el a sötét folyosót, én szólalok fel halkan és bűntudó hangon.
- Ricsi! - szólítom meg az idősebbet, felkészítve rá, hogy megint hideg zuhanyt kap. - Mikor rájöttem, hogy Áron nem az igazi apám, azt abból tudtam meg, hogy az eredeti papíromon más neve szerepelt. - Hagyok neki kis időt, hogy következtetni tudjon, ergo pontosan tudom, ki a valódi apám. - Az a más valaki pedig Dai apja, Tanizawa Daichi - vallom be neki szomorúan, már-már lesütött, sírni akarózó szemekkel. Remélem ez már nem okoz neki akkora sokkot, elvégre ez neki nem nagy változás, ellentétben velem. Csak attól félek, hogy féltékeny lesz Daira, hogy félni fog attól, talán a japán elragad tőle, ami hatalmas baromság. Én még mindig Lepsényi vagyok, noha a vérem félig Tanizawa. És mindkettejüket szeretem TESTVÉRKÉNT ugyanannyira. Persze tény, hogy Ricsivel több az emlékem, őt teljes mértékben bátyámként tudom kezelni, ellentétben Daival, de bízok benne, hogy a rellonos megérti ezt, vele úgyis letudtam e beszélgetést még Budapesten, mikor megtárgyaltuk a félreértést. Szeretném, ha mindkettő megértő lenne és elfogadná a másikat. Kérlek srácok! Figyelem elsősorban Ricsi reakcióját, de azért Daira is pillantok időnként, érdekel, hogy ő mit gondolhat vagy érezhet most. Nem kéne összeveszniük rajtam, annyit nem érek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Hallom, hogy nem vagyok egyedül, mások lépkednek a másik folyosón. Nem zavartatom magam, ha nem kötnek belém, én sem pazarlok rájuk szavakat. De az elképzeléseim megdőlnek. Az öcsémet pillantom meg a nálunk idősebb srác társaságában. Fogalmam sincs, Ricsi mennyit tud erről az egészről, pontosabban, hogy én vagyok a másik testvér. Soha nem beszéltem a koreaival azelőtt, hallásból tudhatunk egy, két dolgot a másikról, annyira amennyit Zalán elmesélt. Sajnáltam mikor összevesztek, és aggódtam is az öcsi miatt, azonban a másik tag iránt nem tudok ekkora érzelmeket kifejezni, hisz nem is láttuk még egymást. Korainak tartom ezt az egészet, még, ha véletlen, akkor is. a fiatalabbra pillantok, látom az ijedt kifejezését. Nem szeretnék a terhükre lenni, ahogy látom most csend van közöttük, és béke. Ez az az egyensúly, amire nekem is szükségem lenne az üggyel kapcsolatban, viszont addig nem kapom meg, amíg Zalán és az apánk nem találkozik. Azt hiszem, egyikőnk sem készült fel arra, de húzni sem szeretném, annál rosszabb lesz. Nem miattam, de én sem vagyok képes tovább hazudni otthon, édesanyám ezt nem érdemli meg, ahogy a faterral is szeretek őszinte lenni. Bármilyen is a viszonyunk most, a nevelést nem lehet kinőni egyik napról a másikra. Ahogy a két srácra nézek, elfog a bánat. Belerondítottam a családi életükbe, ha nem haverkodott volna vele Zalán, talán nem is állna fent ez a helyzet. bűntudatom van minden miatt, amit képtelen vagy megemészteni. Köszönésem halk, szomorúsággal teli. Nem szeretném elrontani az idillikus pillanatot, a kibékülés örömét. Eddig is szemét voltam, amiért miattam veszekedtek, ha nem hagyom itt szegény srácot, semmi nem így alakult volna. Legszívesebben szemen köpném magam, mindent elrontottam, ami fontos az életben. Sok emberrel megbeszéltem, a levitással sincs másképp, mégis kárpótolni szeretném, amiért nem voltam, vagyok jó testvér számára. Lanettával nem tudtam megmenteni a kapcsolatunkat, ezért még jobban fogok harcolni.
Köszönésükre felkapom a fejem, és ezzel egy igen fontos momentumot kapok el. Látom, ahogy Zalán Ricsire néz, bármennyire is rideg tud lenni a srác, a testvérével képtelen ezt megtenni. Csak reménykedni tudok benne, hogy egyszer rám is így fog nézni, védelmezően, tele szeretettel. Belül elmolyosodom ezen, most kéne lelépjek, nem elrontani a pillanatot. Meg is fordul a fejemben, szóra nyitnám a számat, mikor az idősebbik levitás felém nyújtja a kezét. Kérdőn nézek rá, ilyen gesztust nem vártam tőle. a szemeibe pillantok, ha tudná ki áll előtte, lehet nem így tenne. Kételkedem magamban, ez ritkán esik meg, az előttem álló kettőnek mégis sikerül. Törjem össze mindkettejüket, vagy legyek bunkó. Az utóbbit választanám, ha nem lenne bennem a dolog, hogy később még akár találkozhatok is vele. Egyikőnk számára sem lenne megfelelő, ha haragban lennénk, Zalánnak okoznánk a legnagyobb fájdalmat a marakodással. Bár elmosolyodni nem tudok, lendítem a mancsomat a másikéhoz. Nevemet nem kell mondanom, a bemutatás már megtörtént, amiből azt szűrtem le, hogy a másik nem ismer teljesen, maximum Zalán haveri szintjén. Ez tökéletesen megfelelne számomra, ha a kék nem folytatná a beszédet. Kezem megdermed, még mielőtt kezet foghatnék, hallgatni tudom a szavait. Bár a kékhez intézi szavait, fontosak az én szempontomból is. nagy levegőt veszek, ahogy kimondja apánk nevét, innentől nincs visszaút. A Lepsényi nem képes rám nézni, kezét is elhúzza. Hazudjak, hogy ennél jobb reakcióra számítottam? Nem fogok, nem lenne értelme. Figyelem mindkettejük reakcióit, főleg Zalán az, aki érdekel. Nem tudok szóhoz jutni, nem is nekem kell. Ebben a szituációban nem én vagyok az áldozat, inkább egy olyan ember, aki mindent elront. Ha nem lenne ez az egész, ha a szüleink nem kavartak volna egymással két évtizede, akár mindkettejük haverja is lehetnék. Ha Ricsivel történni fog valaki, testileg, akár lelkileg az az én lelkemen is száradni fog, apámén főleg. Távolabb lépek egyet tőlük, viszont most már nem készülök a távozásra. Érdekes, ugye? Nem szoktam elmenekülni a problémák elől, magam vívom meg a gondjaimat, akkor is, ha azok túl nagyok nekem. Kéne valamit mondjak? Ebben a helyzetben nekem kéne kezdeményezőnek lennem? Sóhajtok egyet, gondolataim kuszák a szavakhoz. Mindkettejüket figyelem, egy pillanatról nem szeretnék lemaradni, nehogy végzetes legyen. Ha kiabálni fognak velem, csapkodni, vagy verekedni, nem állok ellent, teljes mértékben meg fogom érdemelni, amit kapok. Nem sajnáltatom magam, inkább támaszt próbálok Zalánnak nyújtani ebben a kemény időszakban. Ugyanúgy szeretem a srácot, mint Sorát, bármiben számíthat rám ezentúl. Lehunyom szemeimet, legszívesebben az ágyamban lennék, és az igazak álmát aludnám. Biztos vagyok benne, hogy ma nem fogok pihenni, hisz a gondolatok nem fognak hagyni, ha mégis sikerül lehunynom szemeimet, akkor a rémálmok fognak gyötörni. Rövid időn belül meg kéne oldanunk a fenálló problémát, egyikőjüknek sem szeretnék fájdalmat okozni. Ha úgy adódik, és nekik is boldogabb, engem soha az életben nem fognak többé látni, sem Zalán, sem Ricsi. Nagyon szomorú lennék ebben az esetben, hisz most szereztem egy öcsköst, akivel egy másik világot ismerhetek meg, vele nem olyan dolgokat kéne csináljak, mint egy húgival, viszont az ő boldogságukért cserébe lemondanék erről. Belerondítottam a családi életükbe, muszáj lesz jóvá tegyem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Kérdezhetitek, Ricsi, miért jöttél le a rendes konyhába enni, mikor a Levitában is van. És erre a válaszom, nem, nem tudom. Ez a párbeszéd pontosan így zajlana, hisz tényleg nem értem, miért ezt a helységet választottam. Az sokkal közelebb lett volna, egyedül lehettem volna, és senki nem zavarna. Itt egy csapat manóval leszek összezárva, akik minden lépésem figyelik, pedig elhihetitek, semmit nem fogok csinálni. Az öcsémmel, és a másik bátyjával való találkozás óta, többet vagyok a szobámban a telefonom társaságában. Zalán szerint kocka vagyok, ebben az esetben felvállalom. Az iskolában kissé nehézkes az elektromos kütyük használata, azonban egy muglisrác könnyedén megoldja ezt a problémát.
Valaki szerint biztos késő van ilyenkor a vacsorához, viszont nem tehet semmi az ember, ha ebben az időben éhezik meg. Normális reggeliztem, ebédeltem, vacsoráztam, sőt még nasiztam is, de úgy tűnik ez nem elég a hasamnak, és többet szeretne. Nem tehetek ez ellen semmit, még a végén hangosan fejezné ki nem tetszését. Belépek a terembe, és nem látok senkit az apró élőlényeken kívül, egyedül vagyok itt. Ennek most örüljek, vagy sem? Egy nagy tál spagettit kérek tőlük utóvacsorára, aztán helyet foglalok a széken. Amíg készítik a kajámat, tovább nyomkodom a telefonomat. Nem tehetek róla, túlságosan leköt a készülék, és amit csinálok rajta. Ásítok egyet, miközben az üzenetet olvasom. A végére hatalmas vigyor jelenik meg az arcomon, és abban a pillanatban a választ pötyögöm. Érdekes a beszélgetőpartnerem, az elmúlt időben rengeteg mindent megtudtam róla, és ez fordítva is igaz. Közben megérkezik az étel, szóval a válasz után arra koncentrálok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Egy utolsó kattintás a küldés gombra, aztán egy ásítás kíséretében teszem le a telefont. Megdörzsölöm az orrnyergem, mielőtt még erőt veszek magamon, és felkászálódok az amúgy nagyon is kényelmes ágyamról.
A jegyzeteim mellettem, de megint inkább mással ütöttem el az időt, ahogy általában mindig. Viszont jól esett kipanaszkodni magam, amit az új suli ténye okozott. Nem, minden látszat ellenére sem vagyok kibékülve ezzel a hellyel, csak próbálok az adott lapokkal játszani, és megtalálni itt a helyem... ami nem annyira nehéz, mint amilyennek elsőre hittem.
Otthon már megkaptam, hogy irreálisan sokat lógok a neten és hasonlók, de könnyen a kanadai barátaimra tudtam kenni, így még csak lövésük sincs arról, hogy voltaképp olyat teszek, amit szerintem még Erik se nézne jó szemmel. De kell, tényleg lehet valami abban, hogy az ember sokkal jobban megbízik egy idegenben, mint valakiben, akinek naponta látja az arcát. Persze Ang kivétel, ő az egyetlen, aki még erről a kisiklásomról is tud, és ha még ő se nézi jó szemmel, el kellene gondolkodnom azon, hogy leállok. Egyszerű lenne letiltani, és tovább lépni, párszor meg is kíséreltem már, mikor hagytam, hogy a józan ész felül kerekedjen rajtam, aztán meg... visszatáncoltam.
Most meg a konyhába táncolok, mert hogy kávéra van szükségem. El kéne olvasni a jegyzeteimet, hogy a holnapi napon legalább annyival képben legyek, miről volt szó, de ma még ez is komoly érvágásnak bizonyul.
Az agyam ezer felé zakatol, többek közt Csenger rejtélyes zaklatóján, akit már igencsak szeretnék megtalálni, hogy elmagyarázzam neki, miért nem teszünk ilyet. A bátyám és Farkas afférján, ami egyszerűen nem fér a fejembe, mármint oké, ezer éve ismeri, oké mellette volt meg minden, de tudja, hogy milyen Erik... és azt hiszem tényleg féltékeny vagyok rá, nem tehetek róla, de nem akarom a közelében... a közelünkben tudni.
- Ohh szia - nem tudom, mikor sikerült kinyitnom az ajtót, meg hasonlók, de visszarázódok a valóságba, most hogy tudom, nem vagyok egyedül.
- Egy kávét... három cukorral, köszönöm - helyet foglalok a fiúval szemben, még most is ügyelve a helyes testtartásra, pedig ez az a pillanat, mikor lazán felengedhetnék, de nem megy... belém nevelték és ez nem kopik ki csak úgy.
- Lekésted a vacsit? - nézek rá együttérzőn, mert tudom, hogy az milyen, bár én otthon bepótoltam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Türelmet vagyok, de mit tehetnék? A hasam már követeli az ételt, remélhetőleg hamar meg is kapja, mert egy főre azért könnyebb főzni, mint egy egész iskolára, viszont addig van időm visszaírni. Elmosolyodom a nekem érkezett válaszon. Tényleg függő lettem, de biztos van más esetében is, aki nem tudja letenni a készüléket. Időközben megérkezik az ételem is. rögtön csavarom fel a villámra, hogy aztán pár pillanat alatt megegyem. Mindig szerettem kajálni, bármekkora adagot képes vagyok tíz perc alatt eltüntetni. Egy újabb falat érkezik a számba, mikor valaki kinyitja a konyha ajtaját. Első gondolata, hogy mit kereshet itt ilyenkor egy diák, aki két pofára zabálja a vacsoráját. Nem szokott érdekelni az emberek vélemény, főleg, ha amúgy szépen eszek, csak gyorsan. Ő köszönt először, és miután lenyeltem a falatot, ugyanígy teszek én is.
- ’Estét – ennyi az egész, gondolom, egy nálam fiatalabbnak nem kell mást is hozzátegyek. Figyelemmel kísérem a mozdulatait, magamban hatalmasat mosolygok. Már nem is érzem magam olyan éhesnek, ahogy belépéskor, mintha a hasam is tudná ki ez a lány. Nem, szó sincs arról, hogy elment az étvágyam, egyszerűen annyira meglepett a megjelenése, hogy már nem kívánom annyira a spagettit. Úgy tűnik nem ismert fel, velem ellentétben. Nem hittem volna, hogy itt fogunk összefutni, egyáltalán, hogy ez valaha megtörténik. Az online beszélgetéseknek az a lényege, hogy nem találkozol a másik személlyel, de mindegy, ha így alakult, én örülök neki.
- Megéheztem megint. Keveset ettem vacsorára, és ez lett a vége – húzom el a számat. Feltűnik az ülése, ami az én laza testtartásomhoz képest túl szép. Nem fogok a sajátomon változtatni, a mostani kényelmes számomra, és belém nem nevelték annyira, mint a lányba. Ezt is az egyik beszélgetésünk során tudtam meg róla. Beszélgetésünk elején Ricsiként mutatkoztam be, és azóta sem árultam el a második nevem. Ez most fog megdőlni. Felé nyújtom a kezem, és számat beszédre nyitom.
- Dávid vagyok, örvendek. Mondanám tovább is a szöveget, hogy érzem, hogy vörös haj kell neked, de nekem fekete bozontom van, ahogy láthatod. De attól még örülök a találkozónak – veszem viccesebbre a formát. Remélem, nem egy sótlan lányt fogok ki, ahogy néhány ember esetében. Szeretek vicceskedni, a közeli ismerőseim ezt tudhatják is. néhány poént elejtettem a beszélgetéseink alkalmával is, azonban rengeteg vicces ember él a földön, biztos nem jön rá a kilétemre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Zsebre tett kézzel, vidáman fütyörészve sétálgató fiúalak jelenik meg a folyosó egyik elhagyatott részében. Ritka, hogy ez a srác egy olyan helyen közlekedik, ahol nem jár senki sem. De a kivétel erősíti a szabályt… vagy mi is ez a klisé, amivel bombázni szokták a modern világ Paulo Coelho-i. Miksa fiam nem az a típus, aki egyedül szereti sajnálni magát egy sarokban, miközben hegedűszólót játszik a csuklójában meghúzódó ereken. Ő inkább az a fajta, aki sok ember között érzi jól magát, mindenkihez van egy jó szava, és az sem áll távol tőle, hogy a másikhoz érjen, belemásszon az aurájába. Kicsit idegesítő, bevallom férfiasan, őszintén. No, de ott tartottunk, hogy a Konyha irányába lépked, miközben a „Heat of the Moment” című, ősrégi „Asia” számot fütyüli. A ’70-es és ’80-as évek mugli rockzenéje a legjobb dolog az egész világon. Talán még a LEGO figuráinál is jobban szereti. Honnan ez a mugli imádat? Majd elmesélem.
- Kaja. – motyogja és egy nagyot szippant fitos orrával a levegőbe. Elmosolyodik. Enni mindenki szeret. Aki azt mondja, hogy nem, az egyszerűen hazudik. Nincs mese. Pinocchio mind, egytől egyig. Ezen agyalgatva lép be a helyiségbe, ahol fel s alá szaladgálnak a manók. Nem tűnnek jókedvűnek. Valamivel fel kellene őket dobni, de mégis mi legyen az? Odalopakodik a hűtőszekrényhez, magához kap egy habszifont, majd annak tartalmából szakállt formálva lép oda a legingerültebbnek tűnő manóhoz.
- Nem látom, hogy dolgoznál, kispajtás. Lassan itt a karácsony, és ti meg csak henyéltek. Különben is, hogy’ néz ki az a kalács, fiam? – mondja végig egy levegővétel nélkül, mély, Télapóra hasonlító, mély hangon. Amit a fiú nem tud, az nem más, mint a tény, hogy fél órával ezelőtt igencsak felbosszantotta őket az egyik Rellonos fiú, aki kiskirály módjára evett bele mindenbe, ami a konyhán megtalálható volt. És nagyon nem szeretik, amikor a Mikulás kis manóiként tekintenek rájuk. „Adok én neked Télapó kis manóját, barátocskám” jelmondattal fordult Miksa felé az összes lény. Az egyik el is kapta a fiú bokáját, míg másik kettő a hátára ugrott, és a haját kezdi tépni.
- Hé, hé, hé! Kellene nektek egy kis Xanax, srácok. Eléééég… - kiabálja, majd nagy nehezen levakarja a manókat, egyenesen a gyümölcsraktár irányába szalad, miközben a hab olvadni kezd arcáról, szmötyi módon folyni kezd az arcáról. Az egyik kis aranyos el is csúszik rajta, a mögötte futók rá esnek, így a kicsi a rakás a’la manók sikeres műveletnek bizonyul, amin Miksa úgy elkezd nevetni, hogy a könnye is kicsordult. Nem is kell mondanom, hogy ez csupán olaj volt a tűzre. Az egyik kisméretű konyhai dolgozó sipítozva kezd el rohanni a fiú irányába, aki csak becsapja maga előtt az ajtót, és bereteszeli.
Mélyet sóhajtva vesz elő egy pergament, megír egy levelet, és az ablakon keresztül, baglya segítségével el is küldi a segélyhívót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

(NRT) Hajnal Hella

Valahonnan kerítenie kellene egy törlőkendőt, amivel letörölhetné az arcáról a habot, azonban a gyümölcsraktárban még rosszabb lesz a helyzet, mint gondolta. Kezd meleg lenni, és valahogyan biztosan elfelejtette a gondnok bűbájjal felszerelni ezt a kis sufnit, hiszen néhány gyümölcs kezdi megindulni, így a méhek, legyek és hasonló undormányok is megjelentek a finomságokon. Ami ismét arra enged minket következtetni, hogy a Miksa szó szerint édes kis pofáján próbálnak egy kis cukorhoz jutni a toros, potrohos, szárnyas fejvadászok. Hadonászva esik egyik polcról a másikra, közben a már elcsendesedett manók ismét hegyezhetik odakinn a fülüket. Annyit lehet hallani, hogy a fiú sikoltozik, mint egy kislány, s közben le-lever egy-két dolgot az állványokról. Szerencsére a méhcsípésre nem allergiás kivételesen, ezért csupán a fájdalom az, amivel meg kell küzdenie az elemek mellett. Aztán hirtelen csend. Szuszogva dől az ajtónak, aminek reteszét valamilyen úton-módon sikerült kinyitni, így lenyomja véletlenül könyökével az ajtó kilincsét, így kiesik a konyhába. Bamba fejjel, tejszínhabos arccal és össze-vissza álló hajjal huppan a fenekére minden manó szeme láttára. Ami igazából akkor lesz nagyon kellemetlen, amikor meglátja, hogy egy göndör hajkoronájú iskolatársa is szemtanúja volt a történteknek. Nagyot nyel, majd letöröl egy csík habot az arcáról, így megmutatva szeplős arcának egy részét a lánynak.
- Szió! – köszön rá végül idétlenül mosolyogva, egy bátortalan intés társaságában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A lány mutogatását tisztán érti, hiszen mi másra lenne kíváncsi, ha nem arra, hogy ezt mégis hogyan sikerült végrehajtania. Feláll nagy nehezen, színpadiasan leporolja magát, majd a leányzó felé mutat hosszú, csontos mutatóujjával.
- A kérdés helytálló, mondhatni jogos… - kezd bele a mondókájába, habár szavakat nem intézett felé a bongyor iskolatárs – Valójában, ez úgy történt, hogy engem itt nem szeretnek. – néz vigyorogva a manókra, akik csak nagyot horkantanak, aztán készítik tovább Hella uzsonnáját.
Felvonja a szemöldökét, hiszen a másik nagyon nem akar megszólalni. Biztosan tart az idegenektől. Semmi baj, akkor ezen máris változtatunk. Miksa sosem arról volt híres, hogy visszafogná magát, ha ismerkedésről van szó. Ezért megmutatja a lánynak tipikus, ezerwattos mosolyát, megtörli kezeit farmernadrágjába, majd elindul az említett Rellonos irányába. Persze – mondanom sem kell, hogy – majdnem felbotlik néhány manóban azon a rövid szakaszon, amíg el nem éri Hellát.
- Miksának hívnak. Elsőév, Eridon. – mutatkozik be. Zöldesbarna szemeit a leányra emeli, és változatlanul mosolyog.
Örül a találkozásnak. Nemrég került az iskolába, és még nem sok olyan emberrel találkozott, akinek hosszasabban tartotta volna a kapcsolatot. Talán most éppen másképp lesz. Azonban erre semmilyen nemű garancia nincsen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Hatalmas hangzavarral csapódik ki a Bájitaltan terem ajtaja, és millió meg egy elsőéves diákkal telik meg a folyosó, ami egészen a bejárati csarnokig vezet. Noha, nem mindenki ilyen durva tudatossággal indul meg a pletykálás közben, mint a diákok nagyrésze. Egy vörös korona ismét kitűnik a sok sötét talár közül, akinek tulajdonosa mellkasához szorítja a könyveit, és próbálja túlélni aurájának megerőszakolását. Mindenki az arca előtt hadonászik, nekimennek bocsánatkérés nélkül. Ugyanígy mennek tovább a dolgukra, maximum egy megvető pillantást intéznek Bíboranna irányába, aki azt sem tudja, hogy mi történik. Nem ennyire szerencsétlen azért, de… mégis. Az órán is - édesjóatyám – hozta a formáját. Goulens bájitalt kellett volna készíteni, és párokban kellett dolgozni. Természetesen sikerült úgy elrontani az egészet, hogy az osztály 99,9% rajta nevessen. A tanár is megejtett egy meglepett vigyort, de a társa volt az egyetlen, aki inkább bosszúsabban nézett rá. Azóta reméljük, hogy megbékélt. Ramóna, ha jól emlékszik a szeplős leány. Ahogyan bocsánatot kér gondolatban az említett Eridonos lánytól, meg is jelenik mellette, de megy is tovább a dolgára. Hunyorítva néz Ramóna után, majd nagyot sóhajt, és utána szól. Lehet, hogy meg sem hallja a nagy zsivajban.
- Ramóna! – próbálja túlkiabálni a tömeget. – Ramóna. – próbálja újra.
Mellkasához szorítja ismét könyveit, ahogyan oszlik az elsős hadsereg, majd a szőke lány után szalad. Ez sem hétköznapi látvány a fiatal Navinéstől, hiszen általában lajhár módjára közlekedik mindenhol; óvatosan és nagyon lassan.
- Ramóna... – éri utól évfolyamtársát. – Ne haragudj a kis baleset miatt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bíboranna
Bájital-baleset

Hát, a Mágiatörténet óra után a Bájitaltan sem lett a kedvence. Fela bá’ meg különösen nem, és kételkedett benne, hogy valaha is tűrhető viszonya lesz a tanerővel, ami inkább nevezhető iszonynak jelen esetben.
A Goulens bájital különösen nem nőtt a szívéhez, mivel szó szerint rároppant az egész kondérnyi vacak. A nyugtató bájital most ahelyett, hogy normális rend szerint lehiggasztaná a szöszkét, ingerelte. Egyrészről mehetett fel átöltözni, másrészről mehetett a gyengélkedőre, és hirtelenjében nem is tudta eldönteni, melyiket helyezze előbbre a sorrendben.
- Huh? – fordult meg, miután többször is utána kiabáltak, immár a bejárati csarnokban, útban a gyengélkedő felé. Nem akart a ruhákkal vacakolni.
- Kis… baleset… - ismételgette a szavakat. – Hát ez minden volt, csak nem kicsi.
Nem, egyáltalán nem akart bunkó lenni, de ez valahogy nagyon nem az ő napja volt. – Ha elkísérsz az összerakó-helyre, elfelejtve az egész, de legközelebb ne reptess levegőbe minket.
Nem is értette, hogy bájitalkészítést miként bízatnak hozzá hasonló felelőtlen, dinka kamaszokra, szerinte ráérne ezt a tárgyat vagy két évfolyammal feljebb bevezetni az órarendbe, de ezt nem ő határozza meg, úgyhogy erről az álmáról le is tett viharos sebességgel.
Aaaz első nap is hasonlóan járt, mondjuk akkor meg ő locsolta le magát, és égetett lyukat az egyenruháján, úgyhogy bénaságból jeles. Nem, a bájitaltan határozottan nem az ő terepe, és szilárd meggyőződése volt, hogy soha nem is lesz az.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Savanyúan mosolyog a szőke lányra, aki érthető okokból válaszol olyan módon, ahogyan azt egy perccel ezelőtt tette. A mugli származás gyönyörűségei. Olyan az egész, mint a kémia óra a régi iskolájában, ahol szintén nem volt éltanuló. Megtesz mindent, ami tőle telik, de inkább csak ront a helyzeten a túlzott, erőltetett próbálkozásaival.
- Tudooom. – vakarja meg a tarkóját. – Még egyszer bocsánat.
Eddig még ennyire nem rombolt, mint ahogyan a mai órán rombolt. A tanár úr sem lesz a kedvenc neki sem, de ez a tantárgy… katasztrófa. A Legendás Lények Gondozása az már valami, de ez a Bájitaltan. Jönnek vissza a régi mugli iskolás emlékek. A gondolatra el is húzza a száját, de gyorsan kap észbe, hiszen tényleg menni kellene a Gyengélkedőre, hogyha ennyire rosszul sikerült a mutatvány. Bíboranna fizikai sérülés nélkül megúszta, de biztos, ami biztos; mindkettejük szorul majd némi kivizsgálásra.
- Persze, hogy elkísérlek. – bólogat hevesen. – Ez a legkevesebb.
Valóban veszélyes egy óra ez, de ezek után a tanár is meg fogja gondolni, hogy kik azok, akik az üst fölé állhatnak. A vörös lány is hibás benne. Tanulnia kellett volna, vagy pedig megjegyezni a tanárnak, hogy nem kellene rábízni ezt a feladatot, hiszen itt az eredménye.
- Kísérlek, de nem tudom, hogy merre van a szoba. – jegyzi meg, miközben ismét egy nagy, bűnbánó sóhaj hagyja el ajkait. Ez egy igen kellemetlen helyzet, borzasztóan rosszul kezeli az ilyeneket, szinte a sírás határán tud állni a hasonlóktól. Beleharap ajkaiba, majd ismét a lányra emeli tekintetét.
- Legközelebb hátha szerencséd lesz, és nem velem osztanak be. – mosolyog még mindig ugyanazzal a savanyúsággal, mint a beszélgetés legelején. – Megégetett? – kérdezi, miközben lép egyet előre, hogy jelezze, indulhatnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bíboranna
Bájital-baleset

Sóhajtott, és nagyon, de nagyon szerette volna magában tartani a véleményét, ami, mint tudjuk, mindenkinek van, csak éppen senki sem kíváncsi a másikéra… annyira.
 – Drága, ezt én aligha nevezném kicsinek. Egy eegész kondér bájitalt zúdítottál a nyakamba. Bakker, más is megsérülhetett volna, komolyan… magamban se bízok, ne aggódj, egy bájitalt még önkezembe se adnék elkészíteni – zúdította rá a szeplősre mindazt, ami benne lapult jó mélyen, és vulkán módjára kitörni vágyott. Neheem, kizárt, hogy ép ésszel elvisel még egy ilyen volumenű órát, akkor inkább dupla dózissal magolós mágiatörténet. Valahogy csak kibírja alvás nélkül.
 – Kösz. Én tudom, nem először járok ott. A gyógyító ki lesz akadva rám – lemondóan plafonra szegezte tekintetét, nem hitte volna még az év végén, hogy már az évkezdés ilyen tartalmas lesz. Alig kezdődött meg a tanítás, máris két félkész főzet rárobbant, jó pár óráról késett, rajtakapták egy éjszakai kilógáson… és ez még csak az évi felfordulás kezdete.
– Ez nem rajtad múlik, más is lehet, a nyakamba reptette volna – grimaszolt. – Nem mindegy? Bocsi, de ne akarj gyógyítóst játszani, arra ott van az iskolai szakember. Mára elég adagot kaptam a tudásodból.
Közben sietős léptekkel haladt a gyengélkedő irányába.