- Értem, tényleg különleges neve van - válaszoltam neki a magyarázatát meghallgatva, majd arra gondoltam, hogy az én nevemet csupán a nevelőnők adták de szerencsére elég kreatívak voltak.
- Ennek igazán örülök, akkor lesz még időm kiválogatni a dolgokat, amiket majd bele fogok tenni - mondtam az igazgatónak lelkesen.
Közben jött egy levitás diák, aki a kelleténél nehezebben helyezte bele az adományát a ládába, ezt látva Crispin rögtön különféle bűbájokkal látta el a tárgyat, majd tesztelte is rajta a varázslatot.
- Hol dolgozott idáig? - kérdeztem tőle, mert kíváncsi voltam rá, hogy hol tevékenykedett idáig és miért pont erre az iskolára esett a választása. A nevelőintézetben is gyakran cserélődtek az igazgatók, bár ők talán az ottani légkört nem bírták kellőképp, amin nem is csodálkoztam, hiszen a nevelők igazi fapofák voltak. Reméltem, hogy sikerül neki helyesen dönteni és jól fogja irányítani ezt az intézményt, de láttam rajta, hogy már tapasztaltabb, így biztosan megtapasztalta már az élete során, hogy milyen egy intézetet vezetni. Gondoltam, hogy nem lehetett egyszerű dolga, mert ez hatalmas felelősséggel és odafigyeléssel jár, nem említve a sok papírmunkát. Eltűnődtem rajta, hogy vajon milyen származású lehet, tiszta vérű varázsló, esetleg félvér, de ezt nem mertem tőle megkérdezni, mert túl tolakodó lett volna. Azt láttam, hogy ügyesen varázsol, de ez nem jelentette azt, hogy esetleg aranyvérű családból származna. A karom egyre jobban sajgott, de még mindig volt annyi lélekjelenlétem, hogy áruljam el ezt neki, inkább úgy voltam vele, hogy megoldom majd én magam ezt a gondot.

Széplaki Alíz
késő délután az adománygyűjtő ládánál

Leonóra

Lili

Ez a nap egyre egyre rosszabb és rosszabb lett. Nem elég h szétszakadt a táskám a folyosó közepén, vagy hogy majdan kitörtem a nyakam a kviddics edzésen( ráadásul esett az eső is), még egy halom leckét is kaptunk. Nem mintha máskor nem lenne mit tanulni de mindig van egy kis szabadidőm felfedezni a kastélyt, olvasni vagy szorgalmizni. De most csak pont annyi időm van hogy átfussak a bejárati csarnokon és megnézzem a pontokat. Aztán mehetek is föl a klubhelyiségbe olvasni ( persze nem azt amit szeretnék). Ahogy rohantam lefelé a lépcsőn, meg botlottam a saját lábanban és gurultam egy kicsit lefelé.,,áhh,,, szisszentem fel. Most már a könyökömre is lehorzsoltam. Nem mertem tovább futni mert féltem hogy újra eleshetek vagy hasonló olyan dolog történhetne velem ami csak egy ilyen teljesen pocsék napon. Mikor végre megérkeztem egy lány ált a terem közepén. A pontokat nézte. Közelebb mentem hozzá és megszólítottam.
- Szia, melyik házat nézed?-mondtam minél több jókedvet erőltetve a hangomban.

Leonóra

Végre valami jó a mai napban.
-Én eridonos vagyok, de tényleg az előkészítőbe jársz?- ez lehet, kicsit hülyén hangzott de nagyon megörültem. Mivel én nem ismertem milyen lehet egy ilyen előkészítő alig vártam hogy kérdezhessek.
- És az milyen? Tudod én félvér vagyok és eddig, vagyis tavalyig mugli suliba jártam. Ott mennyire tanuljátok azt amit mi vagy te aranyvérű vagy és nem tudod - ezt mondjuk lehet hogy nem kellett volna még kérdeznem hiszen alig három perce ismerem. -És ti mennyire tanultok varázsolni.
Lehet ez kicsit túl sok kérdés volt egyszerre de a kíváncsiságom az egekbe szökött.
-Amúgy én Leonóra vagyok de hívj csak Leának -gondoltam ha én is közvetlenebb vagyok akkor adok neki egy kis bátorságot.
- Tényleg hány éves vagy?

Leonóra

Cesare

Mire is jó egy születésnap, ha nem arra, hogy szerettünket meglepjük valami kézzel készített finomsággal, mondjuk süteménnyel vagy tortával, esetleg egy remek vacsorával. Nekem sajnos nem volt a közelemben az édesapám, de jól tudtam, hogy anyával holnap felutaznak Bogolyfalvára, így kapóra jött a lehetőség, s az ötlet, hogy kibújjak a fészkemből, s ne süppedjek el a gondolataimban, hanem inkább álljak neki, és készítsek valami egészen jó étket. Végül is, már tizenkilenc éves voltam, s nem ártott volna, ha megtanulok főzni és komolyabban elsajátítom a konyhai tudományomat.Emiatt tértem be úgy egy órával ezelőtt a konyhába, hogy készítsek valami igazán finomat.
Általában manóktól harsogott a helyiség, s nem is igazán engedték, hogy segédkezzünk nekik, kivéve azon eseteket, amikor felkérés érkezett, vagy fiatalabb koromban efféle büntetés. Ezúttal azonban semmi ilyesmi nem történt, ráadásul a manók most még valószínűleg rápihentek a vacsora előtti teendőkre, így nyugodtan használhattam minden eszközt, felszerelést, és alapanyagot.
A farmeromat és lenge anyagú, világoskék felsőmet egy köténnyel takartam el, bár már amúgy is nyakig lisztes voltam a piskóta miatt. Szerencsére az alap azonban már sült, s már csak a krémet kellett megfőznöm hozzá. Pechemre viszont nem vettem észre, hogy a megbűvölt varázsturmixot valaki extra fokozatra állította, így amikor hozzá fogtam volna a krém sűrítéséhez, az hirtelen az arcomba robbant, s pillanatok alatt beterített a csokoládékrém.
- Neee, ezt nem hiszem el..arggg - Bosszúsan toppantottam a lábammal egyet, majd megtámaszkodtam a konyhapulton, s csalódottan sóhajtottam egyet.

Éhes. Farkaséhes. Ó, jajj, lehet egyáltalán farkaséhes ha nem is vérfarkas? Azt hiszem nem, így ez a kijelentés hibás volt születése óta. Szóval csak simán éhes, úgy, mint aki óráról szabadult. Sőt, a talárját már rég a szobában hagyta. Tett oda egy kitérőt, mert utálja ha rajta van az a lepedő. Még ha nem is fehér, neki attól lepedő. Igaz még sosem használta akként, mert a manók mindig cserélnek ágyneműt és elrendeznek mindent. Hanem ki tudja milyen lenne Mr. Belmonte szobája.
Hiába vágtat be a drága háza konyhájára, az kong az ürességtől. Nagyterembe nincs értelme menni, hiszen a könyveket, lapokat, pergameneket sosem kedvelte, étvágya, gusztusa sincs hozzá. Így utolsó mentsvárként gondol arra, hogy meglátogatja a földszinti konyhát. Ott általában van mit enni, hanem kérni kell a manóktól és lesz mit enni.
Kissé vissza vett a tempójából, ráérős léptekkel halad miközben feltűri kék ingének ujjait. Végig simít világos színű nadrágján, láthatatlan szöszök után kutatva. Hiába na, még mindig figyel a kinézetére és ez sosem fog változni. Még ha ezt az átkozott prefektusságot is a nyakába akasztotta Liv, vannak olyan dolgok amiktől nem tud szabadulni.
Fura, semmilyen zaj nem szűrődik ki a konyhából. A végén éhen fog halni, mekkora veszteség lenne a világ számára. Sóhajt egyet, mintha ettől valami javulna, majd belép. Orrát megcsapja a frissen sült tészta illata, már menne és falná be, de a jó modor, amit még mindig nem felejtett el, nem engedi. Meglátja a lányt, a varázsturmix okozta károkat és legszívesebben lenyalogatná a krémet a lányról. Persze már megint közbe szól a nevelés, így nem teszi meg. Miközben a lány felé halad, kezébe vesz egy konyhai törlőt, hátha szükség lesz rá.
- Igazán finom, tökéletesen használható arcpakolásként is. -
Vigyorogva mondja mialatt a mutatóujjával egy keveset letöröl a lány arcáról és megkóstolja. Hűha, ez egészen jó! Kár lenne csak úgy veszni hagyni, de átnyújtja a törlőt, ha szükséges. Hanem szívesen folytatná amit az előbb elkezdett, mert így nem megy kárba, legalább kerül valami a gyomrába és esetleg szerezhet egy új barátot. Vajon mi történik?

Cesare

- Ezt nem hiszem el, hogy még egy nyavalyás krémet sem tudok elkészíteni a piskótához. Mit szólna anyám? – Sóhajtottam magam elé a költői kérdést, s annyira bosszúsan pillantottam az előttem heverő, szanaszét fröcskölt konyhapultra, hogy észre sem vettem, amikor Cesare belépett a konyhába. Csak azt éreztem, hogy a krém az egész arcomat elborítja, s egy-két csepp le is gördült arcom vonalán, hogy megfesse világoskék blúzomat. Ennyit a kötény használatáról, mely egész egyszerűen feleslegessé vált, s talán jobban jártam volna kisbabáknak szánt előkével, mint sem a szakácsok által használatos, nyakba akasztható ruhadarabbal.
- Jesszus, de megijesztettél. – Hirtelen kaptam pillantásomat az apró neszeket okozó, fiatal srácra, aki lépteivel felém közeledett. Cesareról két dolog jutott az eszembe, az egyik az, hogy szerintem rendkívül humoros volt a srác, a másik pedig, hogy nagyon jó kisugárzással rendelkezett. Nehéz volt nem végig pillantani rajta, hisz mindig is ügyelt a ruházatára, s ha magamban meg kellene jegyeznem, akkor talán még hiú is volt a külsejére.
- Jaj ne is mond, az egész az arcomra ment, pedig születésnapi tortát készítek, és abba szántam a krémet. – Sóhajtva tártam szét a karjaimat, majd szemöldököm egy picit megemeltem, s meglepetten néztem a srácra, aki ujjával húzott le némi krémet az arcomról, s azt megkóstolta. Ez kissé szokatlan volt részéről, bár annyira nem hozott zavarba, végül is, a krém az jól sikerült, azt hiszem.
- Héé Cesare, hihetetlen vagy…te ezt most komolyan megkóstoltad? – Nevetve megráztam a fejemet, majd elvettem kezéből a felém nyújtott törlőkendőt, s inkább a többi krémet letöröltem az arcomról, nehogy ez a falánk fickó még újra mártsa ujját a nyalánkságban.
- Ülj inkább le, és ami a tálban maradt, azt kikanalazom neked, a süteményre már úgy sem rakhatom. - Ismét csak egy sóhaj hagyta el ajkaimat, majd a csaphoz léptem, némi vízzel lemostam az arcomat, s a törlőruhával szárazra töröltem a bőrömet.
- Egyébként mi járatban erre, csak nem megéheztél? Nem hinném, hogy te is szakácsnak készülnél. – Jegyeztem meg egy mosollyal, közben kivettem egy kis tálkát, beleszedtem a nagy tál alján lévő, maradék krémet, s egy kiskanállal együtt leraktam a srác elé.
- A piskótám még nem készült el, ha arra fájna a fogad.. – Jegyeztem meg egy mosollyal az arcomon.

Szóval ők ilyen vegyesen tanulnak, akkor végül is nem is olyan nagy baj hogy ên mugli suliba jártam. Persze az is jó lett volna ha itt kezdek. Tényleg tizenhárom éves, pedig nem valami tűnik annyinak, ezt semmiképpen sem akartam volna a szemére vetni.
-Hát az én apukámnakk se tetszett annyira-jegyeztem meg halkan.
- Ó! Jövőre màr idejársz. Az tök jó.-olyan furcsa volt. Itt ez a kis gyerek, és jövőre már ide jár. Ráadásul a hangja is elég félénknek hangzott. Én ilyenkor még azt se tudtam hogy létezik a varázsvilág. Tényleg miért nem gondoltam én erre hamarabb, azokra a furcsa dolgokra amik történtek velem.
- Az Eridon amúgy elég jó, persze a többi házróla nem annyira tudok nyilatkozni. Na meg kinek mi számít jónak hol érzi otthon magát.
- Tényleg te melyik házba szeretnél majd jönni?-kérdeztem barátságosan.

Nem hallja meg azt a megjegyzést amit Ilda az anyjának szán, de a kedves mama orrára kötné, hogy egyszerűen csodálatos a lánya és a krém tökéletes, csak a varázsturmix tehet az egészről. Következő alkalomkor valószínű kézzel fogja elkészíteni, így el lehet kerülni ezt az apró balesetet.
- Bocsánat, elnézést, felajánlhatom szolgálataimat? -
Komolyan gondolja, hogy amiért megijesztett, amúgy nem volt szándékos, cserébe szívesen segít neki. Az már egészen más tál tészta, hogy ő segítség alatt evésre gondol, Ilda pedig sejti-e, nem tudni. Óvatlanul végig járatja a tekintetét a rellonos mestertanoncon, aki igazán szép és van benne valami kellemes báj ami megfogja az ember fiát.
- Nincs is itt még a születésnapom, de igazán figyelmes vagy Ilda. -
Veszi viccesre a figurát, hiszen tudja nem az ő születésnapja volt a cél. De attól jó ízzel fogyasztotta el a kóstolót amit kapott és még örült is neki. Jól sikerült, semmi baja nincs tőle, akkor meg minek kell akadékoskodni? És csak nem mérgezte meg, hisz szerencsétlenség lett volna a világ számára ha eltávozik innen. Ha mégis megtörténik, visszatér kopogószellemként.
- Tudod ha olyan lány lennél aki vakolatot ken az arcára, biztosan nem kóstolom meg. És nem hiszem megmérgeztél, ugye? -
Segítene a törlésben, de mire meggondolja a dolgot, a lány már meg is oldotta. Nagy vigyor kúszik az arcára, hisz övé lehet amit nem kaphat meg a sütemény. Engedelmesen kerít egy széket, leül és várja a sült galambot. Na jó, most megteszi az a csokoládés krém is.
- Rám kenheted, ha utána lenyalogatod. -
Vigyorodik el, ezt nem tudta kihagyni. Sőt, ha kihagyta volna, nem is ő lett volna. Azért figyelmes, nehogy a lány ennél nagyobb bajba kerüljön, mint ez a krém támadás. Megmossa az arcát, a kezét, megtörli és magában óriási piros pontot ír fel Ildának amiért a konyhai törlőkendő nincs tele festékkel. Ő sosem volt az a típus aki nyalogatná a vakolatot. Inkább maradjanak meg annál a kőművesek, neki nem kell az a hely.
- Annak készültem, szendvics séf leszek. -
Persze, ő és a főzés. Ő és a konyha lángolás meg hasonlók. Ezért volt otthon manójuk, nehogy egy óvatlan pillanatban Cesare a családra gyújtsa a házat. Széles vigyor csúszik az ajkaira mikor meglátja a tálat, a krém maradékát és a kanalát. Éppen, hogy nem tapsol örömében. Ennyire könnyen megoldani az evést. Vagyis az előételt, mert ez neki nem lesz elég.
- Köszönöm kérdésed, egészségem rendben van, remélem a tiéd is. Megkóstolnám azt a piskótát, segítek is ha kell valamit.
Hála a tyúkoknak, hogy nem fáj a foga. Hogy emlegethet Ilda ilyet mosolyogva? Áh, mindegy elnézi neki ha kap piskótát. Közben nézelődik, hátha kap még valami ehetőt, mert azt a krém maradékot elég hamar bekanalazta és azért dolgozik benne a jótétlélek, a segítség. Szóval beáll kuktának ha Ilda igényli.

Cesara

- Hogyne, pontosan a szolgálataidra van szükségem – Keserű mosoly futott az ajkaimra, hisz Cesare mondhatni későn érkezett, a piskóta ugyanis készen állt a sütésre, a krém meg…nos, azt kezdhettem elölről. Azt pedig nem igen mertem feltételezni, hogy ő nálam nagyobb konyhatündér lenne, bár, sosem lehet tudni.
- Na jól van, ha nem lennél, téged ki kéne találni Cesare. – Arctörlést követően, nevetve ráztam meg a fejemet, s bár alig néhány perccel korábban még bosszankodtam a félre sikerült desszertkészítés végett, a navinés fiatalember pillanatok alatt jókedvet varázsolt az arcomra. Ez nem sokaknak sikerült, habár nem is ismertem ilyen jó kedélyű embereket. A háztársaim többnyire szúrósak voltak, és fapofát vágtak, a legtöbbek senyvedtek az élet súlyos ostorcsapásai alatt, s tulajdonképp elég sokan estek depresszióba így az ősz vége felé, köztük olykor én is. Éppen ezért sem értettem, hogy Cesare miből meríti a jó kedvét, mindenesetre üdítő volt a társasága, nem véletlenül szerettem egy-egy közös óra alkalmával a közelében ülni.
- Egyébként mikor is van a születésnapod? Hátha majd megleplek egy félresikerült tortával. – Fűztem hozzá korábbi megjegyzéséhez, majd nevetve megint megráztam a fejem, mert Cesare folyton hülyeségeket beszélt. Hihetetlen, de csak úgy áradt belőle a komolytalanság, amit jelen esetben egy mosollyal értékeltem.
- Csakis, tudod biztos voltam abban, hogy majd pontosan erre jársz, a kellő időben belemártottam az arcomat a krémbe, mert tudtam jól, hogy nem tudnál ellenállni annak, hogy rólam megkóstold, és néhány csepp mérget is elkevertem az adalékanyagban. – Kontráztam rá a kérdésére, majd ezt követően tettem félre a rongyot, hogy Cesarenak tálkába szedjem a maradékot és megkínáljam az ingyen koszttal.
- Ez most komoly? – Felvont szemöldökkel fürkésztem a srác íriszeit ajánlata hallatán, egy pillanat erejéig a képzelőerőm el is csábított, s magam előtt láttam egy-két filmkockát, de gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Mindenesetre azt meg kellett jegyeznem magamban, hogy Cesare igazán érti a csibészség mesterségét.
- Inkább faljál, amíg meg nem eszem előled. – S közben kihúzva egy széket, magam is letelepedtem a konyhaasztalhoz, majd kiegyenesedve, egyik kezemet elfektetve az asztalon, mozzanatait fürkésztem.
- Mond csak, Te is hallod, hogy repedezik felettünk a plafon? Mindjárt a nyakadba hullik a mennyezet. Még hogy szendvics séf! Fogadjunk, hogy még sosem készítettél szendvicset… – Közben látva, hogy milyen hamar elfogyasztotta a falatokat, megfordult a fejemben az, hogy akár tényleg be is foghatnám. Láthatóan ráér, valószínűleg nincs túl sok dolga, így talán ketten sokkal könnyebben és gyorsabban befejeznénk azt a süteményt.
- Most, hogy jól laktál, segíthetnél. A krémet kellene elkészíteni, még egyszer, de most úgy, hogy lehetőleg ne az én arcomra kerüljön az összes. – Nevettem fel, elvettem előle a használt tányért, és gyorsan elöblítettem a csap alatt.
- Ötlet, hogy hogyan is fogjunk hozzá? – Kezeimet megtörölve fordultam felé, s ezúttal abban reménykedtem, hogy talán egy közösen majd csak kihozunk valami igazán klassz desszertet.

- Mire van szükséged Ilda? Mit ajánljak fel neked? -
Húzza komisz mosolyra ajkait, elvégre ha Ildának nem kell a segítsége, szolgálata, mégis mi kell neki? Fut az agya, megjelenik előtte egy két olyan kép amit nem szívesen osztana meg a lánnyal. Aztán veszi a fáradtságot és elhessegeti, mert ennél több, mint képzelgés, úgy sem lehet.
- Ó, milyen szépeket mondasz nekem, a végén elolvadok és kenyérre kell kenjél, nehogy a cipőd talpára ragadjak. -
Valahogy valami Humor Herold kerülhetett a reggelijébe, mert ezt nem tudja abbahagyni. Elvégre Ilda adja alá a lovat, ő meg miért ne ülné meg? Közben manók hada szállja meg a konyhát, de ahogy észre veszi a két diákot óvatosabbra veszik a figurát. Összeszedik amire szükségük van, majd távozóra veszik a dolgot. Amúgy miért is tettek ilyen dolgot? Elvégre Cesare és Ilda szállta meg a főhadiszállásukat, nem fordítva történt. Mindegy, az olasz nem fogja keresni ennek az okát. Az ő bajuk, mármint a manóké, Cesare mossa kezeit. Elvégre a tiszta kéz az egészség alapja.
- Mikor is? Ja igen, május 40. Koraszülött voltam, így már december 13-án megszülettem, de májusra vártak. -
Amíg Ilda nem fogja azt mondani, hogy elég, ő nem fogja abbahagyni. Jobban érzi magát, sőt ahogy észre veszi a lányka is vidámabb. Nem az a búskomorság ül az arcán ami egyébként szokott, hanem a mosoly, vigyor kúszik a helyére. Legszívesebben naponta adagolna neki vidámságot, nevetést. Biztosan jobban érezné magát. És azért titkon reméli nem valami félresikerült tortát kap. Bár annak is szívből örülne, lévén, hogy a kastélyban nem sok barátot szerzett magának aki csak úgy tortát sütne neki.
- Megfogok halni, segítség. Miért mérgeztél meg? Ennyire utálsz engem?
Színpadiasan köhögni kezd, a torkát fogja és szemeit forgatja. Őszintén reméli erre nem volt képes Ilda, ha mégis majd Livnek felel erről. Reméli szép szertartást kap és gyufásdobozban fogják tartani a hamvait, hogy legyen vele sok baj és csak port kelljen törölni róla. Muszáj befejeznie a színészkedést, mert megkapja a krémet, vagyis ami maradt belőle, a kajáért pedig feladja színészi karrierjét.
Nem válaszol a kérdésre, sejtelmes mosolyra húzza ajkait és az inge gombjait kezdi kigombolni. Szépen lassan, egyesével, úgy mintha még sosem szakított volna össze inget, mert útban volt. Addig nem fog leállni amíg Ilda nem mondja és ha valaki benyit, hogy mit csinálnak itt, majd előadja, hogy a lány leöntötte és vizes ruhába nem fog járkálni. Mindenre van magyarázata, csupán elő kell álljon vele.
Szúrós szemekkel néz rá, hisz neki ígérte a krémet, most pedig megakarja enni?! Hol itt az igazság? Gyorsan végig gondolva, belapátolja, nehogy más döntés szülessen és vissza kéne adni a tálkát. Az felérné egy fél halállal.
- Milyen plafon? Repedés? Semmit se hallok. És nem hiszed el? Olasz vagyok, szóval a véremben van a főzés iránt elkötelezettség. -
Ez az, Cesare ekkora bakot mostanában nem lőttél. Nagy francokat van a te véredben a főzés iránt elkötelezettség, de még szendvics séf minden esetre lehetsz. Elvégre abból lekörözhetetlen tudománnyal rendelkezel, hála a manónak aki otthon van. És enni nagyon jól tudsz, bizonyítják a különböző családi vacsorák és Liv üres hűtője a faluban. Amúgy ebből másszál ki barátom anélkül, hogy a nyakadig érne és hálát kéne adjál az Istennek, hogy nem hullámzik.
- Hova szeretnéd most pakolásként? Szívesen felkenem bárhova. -
Vigyorodik el, megvillantva tökéletes fogsorát. Megint futott az agya, miközben Ilda elvette előle a tálat és megmosta. Hát, abból többet nem ehet, de még mindig nem lakott jól. Most már saját konyhára kell dolgozzon vagy mi? Áh, végül is lehet megeheti a piskótát, csak sülne már meg. És falhatná fel, persze Ilda nem nézné csak úgy végig. Bottal ütné el a közeléből Cesaret.
- Milyen krém kell a piskótához? -
Végre komoly, így komoly választ vár. Sőt, tényleg segíthet neki, de csak ha megfelelő információval látják el. Ilda, kapd össze magad, a végén Cesare veled főzni fog, történelmi pillanat!

Cesare

- Cesare… - Csak sejtelmesen mosolyogtam, ahogy csibészes tekintetébe fúrtam a pillantásomat, hisz átláttam a szitán, és éreztem, hogy Cesare az egyik kedvenc időtöltésének hódol, s éppen igyekszik zavarba hozni, úgy, mint a lányok többségét. Egy igazi, báránybőrbe bújtatott ördögfióka volt, a szó legnemesebbik értelmében, s ami azt illeti, remekül elszórakoztatott és kedvet adott a délután további perceihez.
- Na, ne szemtelenkedj, inkább egyél vagy én pusztítom el. – Jegyeztem meg a srácnak, miközben néhány manó is megjelent a helyiségben. Az egyikkel sikerült is felvennem a szemkontaktust, hegyes fülei elálltak, hosszú kicsit görbe orra éppen felém mutatott, s hatalmas tekintetében láttam némi aggodalmat. Talán megszeppent, és nem volt hozzá szokva ahhoz, hogy olykor diákok ütötték fel a fejüket a konyhában?
Mindenesetre nem sok vizet zavartak, sőt, amilyen gyorsan érkeztek, olyannyira gyorsan is hagyták maguk mögött a helyiséget.
- Te is láttad? Úgy kapkodtak, mintha izzana talpuk alatt a talaj, mókásak. – Mosolyogva osztottam meg gondolataimat Cesareval, s aztán kíváncsian hallgattam történetét a születésével kapcsolatban, amibe a srác persze ismét humort csempészett, s már kezdtem úgy érezni, hogy talán jópofa teát kortyolgathatott előtte.
- Jaj Cesare, annyira komolytalan vagy. – Nevetve legyintettem egyet, ezzel nem megsérteni akartam őt, inkább pozitív jelzőnek szántam irányába. Tényleg nem sok humorheroldot ismertem az iskolában és valóban üdítő társaság volt, aki mellett repült az idő, és a gondok is elfelejtődtek.
- Dehogy fogsz meghalni, legfeljebb egy kicsit felmegy majd a cukrod és ennél is jobban felpörögsz. Csak egyél már, mert esküszöm, hogy tényleg én fogom elfogyasztani. –Nevetésem mosolyba kúszott, s el is húztam előle a tálkát egy pillanatra, csak hogy érezze, komolyan beszélek. Ő persze ismét meglepetést okozott, hirtelen magasba kúsztak szemöldökeim, s meglepetten figyeltem a srác tevékenységét.
~ Ezt nem hiszem el ~
Egy ing kigombolása alapvetően nem számított különleges tevékenységnek, de ahogyan azt Cesare előadta előttem azzal a szemtelen vigyorral, azzal sikerült pírt csiholnia az arcomra, s néhány másodperc erejéig még az elmémet is teljesen összekuszálta.
~Te galád dög!~ Röpke gondolat futott át fejemben, mert abban a pillanatban magam is úgy éreztem, hogy szívesen segítenék lehámozni róla azt a ruhadarabot.  Alsó ajkamba harapva fürkésztem a produkciót, majd ráeszmélve arra, hogy mit is művel, gyorsan észhez térítettem magam.
- Na jó, hagyd abba, mert hideg a konyha, és te máris úgy nézel ki, mint aki Hawaiira készül ebben a kigombolt ingben. Visszakapod, te nyertél. – Visszacsúsztattam elé a tálkát, de azért egy mosolyt küldtem felé, s közben megcsóváltam a fejem.
- Látom, hogy olasz vagy, nem csak a főzés van a véredben..- Ha végzett, gyorsan elkaptam előle a tálkát, a kanalat, s azokat még frissen elöblítettem, hogy később ne a szegény manóknak kelljen sikálni a rászáradt csokoládékrémet.  
- De ha már így kérkedsz vele, itt az alkalom, hogy be is bizonyítsd, mennyire jó vagy. A főzésben. – Tettem hozzá, mielőtt még félreérti, s valami egész mást mutatna be előttem. Persze akkor nem ő lett volna Cesare, ha nem rukkol elő ismét egy pajzán gondolatokat ébresztő kérdéssel, amit jobbnak láttam nem megválaszolni, s inkább csak megcsóváltam a fejem.
- Na jó, tényleg hagyd abba. – Nevetve tenyeremmel kicsit megtoltam a mellkasánál fogva, hisz komolytalanságból már jelesre vizsgázott, s félő volt, ha tovább folytatja, akkor már magam sem fogom türtőztetni a poénokat, s lecsapok rá.
- Helyes, ezt már szeretem, végre egy érdeklődő férfi a konyhában. – Vállon veregettem, majd egy edényt helyeztem elé.
- Csokoládés krémet készítünk. Ebbe a tálba önts egy kancsó tejet, ott van a pult szélén, abból a doboz cukorból tegyél bele három kanállal, és ezzel kezd el kevergetni. – Mosolyogva nyújtottam kezébe egy fakanalat, majd hátat fordítva neki, a szekrényhez lépdeltem, s a polc tetején megbúvó pudingpor után nyújtóztam. Pechemre megint csak nem értem el, hiába pipiskedtem lábujjaimon, így kénytelen voltam valami segítséghez folyamodni. S bár fél órával korábban egy széket használtam, ezúttal úgy gondoltam, hogy talán Cesare is használható lesz.
- Segítenél? Azt a két zacskó port kellene leemelned. – Vállam fölött mosolyogva pillantottam felé, remélve hogy nem fogja végig nézni a szenvedésemet, s megsegít.

Leonóra

A válasz hallatán a leány megállt, hatalmas, elkerekedett szemeiből döbbenet és méreg elegye vetült a fiúra.
- Fogalmad sincs? - nagyokat pislogott, mindvégig abban a kellemes tudatban követte a másikat, hogy az tudott valamit az útról és mikor kiderült, hogy mindketten csak vaksötétben tapogatóztak, félkézzel... Ereje sem maradt leteremteni társát, nem is volt oka rá, nem tartotta magát hárpiának, aki a szívességek közepette is fennhangon kritizálja az önként vállalkozót.
- Azt hiszem, ha vacsorára visszaérünk, azt már sikerként könyvelhetjük el - sóhajtott fel Lanetta, ajka szélén mégis minden baljós és szomorú hangocska ellenére is halvány mosoly ücsörgött. Tekintve, hogy ebédtájban indultak el, egyértelmű volt, hogy a megjegyzést csak egy kósza viccnek szánhatta a lány, hisz vacsoráig még több, mázsás óra nehezedett a kis bagázsra, melyet - akármennyire is hatalmasnak bizonyult a kastély - csak nagyon nehezen lehetett volna egyetlen, kis helyiség felkutatásával tölteni.
- Mert te voltál hozzám a legközelebb és azt hittem, tisztában vagy vele, merre kell menni - mosolyodott el, ujjait végighúzva a fal göröngyös felületén. Szerette azt a halk, suttogó neszt, ami ilyenkor szakadt a levegőbe, s most, hogy rajtuk kívül senki más nem mászkált a folyosón, még hangosabbá vált a moraj. Mint valami harmadik társ esetlen lépéseinek visszhangja.
- Különben is, úgy nézek én ki, mint akit Lillának hívnak? - kuncogta el magát, újra fejét a fiú felé fordítva. Kezeit visszacsúsztatta háta mögé, kedve lett volna dudorászni és a mosolyt sem tudta letörölni képéről. Nem érezte úgy, hogy pánikba kellene esnie, esetleg bosszúsnak lennie, amiért éppen idegen, neve nincs utakon flangáltak, talán rossz irányt, hamis ösvényt követve.
Ahogy egy újabb sarkon fordultak be, hirtelen Lanetta orrát megcsapta valami íncsiklandó illat, ami az egész folyosót belengte. Orrát feljebb emelte, szemeit lehunyta és nagy levegőket véve izgatottan felgyorsított, már szinte rohant.
- Érzed ezt? Jaj, mennyei! - hüledezett egy pillanatra megtorpanva és válla felett a valószínűleg több lépésre lemaradt fiúra lesve.
- Ez a konyhából jön, biztos vagyok benne, hogy megtaláltuk amit kerestünk! - diadalittasan állt meg egy ajtónál, ahol az émelyítő illatok még intenzívebben voltak jelen a levegőben és lenyomva a kilincset óvatosan belesett.
Odabenn csakugyan egy nagyobb konyha berendezéseit lelte meg, manókkal, gőzölgő edényekkel, pattogó tűzzel és csörömpölő edényekkel. Csak nem voltak annyira ügyetlenek, hogy elvesszenek.

- Értem, te engem akarsz. -
Isten lássa azt a kevésbé ártatlan lelkét, ezt egyáltalán nem tudta kihagyni. Sőt, a szemeibe fúródó pillantást viszonozza, hiszen űzi az ösztöne. Az a bizonyos vadász ösztön nem hagyja nyugodni. Végül vesz egy mély levegőt, hagyja elúszni az egészet, egyelőre nem tervezi tovább zavarba hozni Ildát.
- Ezt nekem adtad. Most ne akard visszakapni, kivéve ha rád kenhetem. -
Felébred benne az éhség, ezért mondja Ildának, hogy vissza adja, ha rákenheti. Igazából rákenné, de az éhség nagy úr, így megeszi. De ha annyira kéne és szépen is kérne Ilda, vissza adná. Csak mégis jobb helyen van az ő gyomrában. Ha már úgy is enni jött, legalább ennyi öröme legyen. Mert ezzel az adag krémmel, ami még maradt, nem futhat messzire.
- Biztos lehúznak az órabérből ha lassan csinálják. -
Nevet fel. Amennyire tudja ezek a manók nincsenek fizetve, ellentétben az övékével. Persze egészen más itt, mint otthon. Ott mindent megcsinált helyette a manójuk és valamiféle fizetést is kapott. Ha a nyakát kéne tegye rá, akkor se emlékszik rá. Általában az anyja intézte ezt.
Ő is nevetni kezd Ildával. Bár nem várták május 40-re és nem is koraszülött, de attól jó sztori. Nevetni legalábbis lehet rajta. Amivel vidám perceket tud okozni a lánynak. Ezzel kirántva őt a búskomorságból, depresszióból. Amúgy hogy szenvedhet egy ennyire vidám lány abban? Biztos kell legyen valami magyarázata, amit még Cesare is elhisz.
- Elsiratnál ha meghalnék? Hiányoznék neked? -
Próbál valami szomorú képet erőltetni magára, miközben Ilda van annyira galád, hogy elhúzza a tálkát előle. Hát mégis hogyan pusztítsa el, ha nincs nála? Vagy esetleg a pakolásra céloz?
Óriási vigyort rakna az arcára, ha éppen nem a csibészes mosolya díszelegne ott, Ilda arcát meglátva. Élvezi ahogy felkúsznak a szemöldökei és az arcára kerülő pírt. Tényleg ennyire könnyű zavarba hozni? Vagy csupán Cesarenak jön össze ennyire könnyen? Sőt, még az ajkába is harap. Cesare érzi a győzelmét, tudatában is van.
- Gondoskodsz rólam, azt hiszed megfázom. -
Kicsi szíve megremeg, hisz hiába vannak konyhába, attól nincs itt valami meleg. Fülig ér a szája, mert vissza adta a tálat, kanalaz és végez. Nincs amit nagyon időzni a dolgon, mert a mennyiség se akkora. Szinte fáj a szíve ahogy elveszi előle Ilda újra a tálat, immár üresen és kiöblíti. Bár lenne benne még valami ehető...
- Megmutatom én mibe vagyok jó, nem csak a főzésben. Ha nem árulsz el senkinek, ez az feltételem! Megígéred? -
Ha megígéri, Cesare tényleg megmutatja. Ha nem Ilda hoppon marad, hiszen valószínű kiadja az olasz képességeit. Ő is nevet ahogy megtolja a mellkasát a lány és mintha valamiféle átsiklott volna rajta az érintéstől. Nem tudja hova tenni, az pedig végképp nem gondolja, hogy a zöld lány lehet ilyen hatással rá. Végül gyors mozdulatokkal vissza gombolja ingét, nem mutatva egy percig sem, hogy gondolkodóba esett. Vajon miért történt ez? Izzana köztük a kémia? Izzana a levegő, mert a konyhában vannak és kezd meleg lenni? Jó lenne egy hihető magyarázat.
Lepillant Ildára, mert vállon veregette. Ha tudná kit veregetett, biztosan nem tenné ennyire szívesen. Cesare kész katasztrófa a konyhában, most mégis megerőlteti magát és emlékezni próbál. Kiskorában sokszor legyeskedett Liv mellett a konyhában. Nem egyszer segített neki az elkészítésben, az alapanyagok cipelésében. Most meg elő kéne bányászni azokat a pillanatokat.
Annyira mégsem teszi próbára Ilda a fiút, mert megadja az utasításokat. Elvette tőle a fakanalat, tálat és már ment is, hogy öntsön bele tejet. Beleöntötte, rakott hozzá három kanál cukrot. Eddig simán ment minden, ebben mégis mit tudott volna elrontani? Vigyorog, mint egy tejbe tök, mert sikerült neki. Persze ez nem szállt a fejébe, hiszen nincs is ami oda szálljon. Ez nem nagy dolog.
- Ha ha, nőttél volna nagyobbra. -
Ott hagyja a pulton a tejes, cukros keveréket és oda megy a szekrényhez. Kiölti a nyelvét Ildára, semmit se kell komolyan vegyen a mondatából, csupán  humorosan megjegyzi a méretét. Természetesen semmi gondja nincs vele, sőt. Leveszi azt a két zacskó port amire szükség van. Nem adja oda egyből, megnézi, megforgatja, megvizsgálja. Mivel nem tapasztalja ehetőnek, Ilda kezébe nyomja és várja a további utasításokat. Ha már ennyire tud vezetni a konyhába, tegye meg tovább is.

Cesare

Cesare egész este sziporkázott, folyamatosan mosolyt csalt az arcomra, olyannyira, hogy szinte már zsibbadni éreztem nevető izmaimat. Kérdésére már csak a fejemet csóváltam meg, s inkább nem is illettem válasszal, hadd egye a fene, hogy vajon hiányozna-e.
A következő pillanatokban a vetkőzésé volt a főszerep, amivel kellően zavarba hozott Belmonte úr, s igyekeztem hárítani a próbálkozását, mielőtt még további ruhadaraboktól is megválna. Már amúgy s vörösben úszott az arcom, s valószínűleg el is csábultam volna, ha tovább folytatja csibészes játékát.
Szerencsére azonban összekapta magát, s elpusztítván a pudingot én is megkönnyebbülhettem, hogy végre Cesare felkínálta konyhai tudását is, melyre jelen pillanatban sokkal nagyobb igényt tartottam.
- Megígérem Cesare, nem árulom el senkinek. Hát akkor, miben? – Szemtelen mosollyal fürkésztem arcát, de mielőtt még bemutatót tarthatott volna, gyorsan elláttam őt feladatokkal, s jó magam igyekeztem megszerezni a pudingport, amit további nyújtózkodás után sem sikerült elérnem.
- Nagyobbra? Hogy aztán ne tudjalak kihasználni? Ugyan kérlek, pontosan azért teremtettünk mi nők alacsonyabbnak, hogy az ilyen jóvágású fiatalemberek tegyék, amit tenniük kell. Jelen esetben például könnyedén emelheted le nekem a hozzávalókat. – Némi kacér mosolyt villantottam felé, a társaságában nem igen lehetett megfékeznem magam, nem mintha akartam volna.
- Na csak told vissza a nyelved, mert ráharapok. – Szóltam oda nevetve, s miközben leemelte a két zacskó port, egy pillanat erejéig hozzá is simultam a navinéshez.
- Most meg mit vizsgálgatsz? – Kíváncsian fordultam vele szembe, s figyeltem, hogy szakértő módjára olvasgatja az összetevőket, mintha valóban főszakács lenne egy elismert étteremben. Ennek már a gondolata is nevetésre késztetett.
- Minden rendben van doktor úr? Ehető az anyag? – Ismét csak nevettem, s átvettem kezeiből a két zacskó port, miközben pillantásomat a tekintetébe fúrtam.
- Most pedig megmutathatod, hogy miben vagy jó.  Gyerünk, mutasd meg , hogyan készítesz pudingot. – Nevetve csípőmmel csípőn löktem, majd kiszabadulva közelségéből, a tálhoz léptem, beleöntöttem a port, majd felé toltam a tálat, hogy bemutassa, milyen is egy férfi a konyhában.

Most már teljesen látszott hogy fél attól hogy ide kell majd járnia. Nem érdekelt már a sok tanulnivaló, elhatároztam segítek neki és megpróbálok egy kis önbizalmat adni neki.
- A tanárok kedvesek, és egyátalán nem nehéz, vagyis csak annyira mint amennyire egy sima iskola nehézedik minél idősebb vagy.- mondtam és igyekeztem nem vészjósló lenni.
Csak hogy több időm legyen ki gondolni mivel fogok bátorságot adni neki. Aztán támadt egy ötletem.
- Figyelj csak-kezdtem óvatosan- mit szólnál ha egy kicsit körbevezetnélek, most úgy is mindenki a könyvtárban vagy a klubhelyiségben van. Sőt biztos forrásból tudom hogy a kviddicspályán sincsenek.
Hát igen miután majdnem lezuhantam lefújták az aznapi gyakorlást. Csak azt nem tudom mi lesz ha valaki meglát minket, sőt mi lesz ha egy tanár az. Nem szívesen kevertem volna bajba hiszen így is izgul az idejövetel miatt. De miért is lenne baj ha egy kicsit csatangolunk a kastélyban. Végül is ha itt lehet a bejárati csarnokban akkor.. Tényleg miért van itt.
-Amúgy te mit keresel itt a bejárati csarnokban ? -ez hogy nem tűnt fel eddig. Ha előkészítős mit keres itt. Persze nem kell mindjárt rosszra gondolni. Nekem is ezer egy olyan indokom lett volna ami egyátalán nem nevezhető szabály ellenesnek.
- Talán a szüleiddel jöttél?-talán ez volt a legegyszerűbb magyarázata annak hogy itt találkoztunk.

Alastair Magnus

[takarodó után pár órával]

Almásy Boróka
[takarodó után pár órával]

Alastair Magnus

[takarodó után pár órával]

Almásy Boróka
[takarodó után pár órával]

Alastair Magnus

[takarodó után pár órával]

Almásy Boróka
[takarodó után pár órával]

Ethan R. Saint-Venant

Allan Colton Fisher
-megjelenés-

Alastair Magnus

[takarodó után pár órával]