Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Tegnap kapta meg a levelet arról, hogy az unokatestvére, Lily is ide fog járni. A lánnyal már rég óta nem találkozott, hiába költöztek ők is Magyarországra, ráadásul Pest és Eger nincs is olyan messzire egymástól…
De, a lényeg a lényeg, most itt van, és nagy valószínűséggel az elkövetkezendő években itt is lesz.
- Melyik ház? – csapott rögtön a „lecsóba” a lány, köszönés nélkül. Eddig attól félt, hogy nem lesz majd mit beszélniük, most meg hirtelen azt sem tudta, hogy mivel kezdje. - Ja, meg természetesen, szia! – tette még hozzá, mert hát azért még is csak illendő lenne köszönni is.
- Körbevezethetlek majd? Mindent meg fogok neked mutatni szép sorjában – természetesen csak azokat a helyeket tudom csak megmutatni, amiket ismerek.
Teljesen felpörgött. Igaz, napok óta semmit sem aludt, mert már nagyon várta, hogy újból találkozhassanak, és kíváncsi volt, hogy unokatestvére mennyit változott. Nem annyira sokat, mint hitte, de azért már nem annyira kislányosak a vonásai.
- Hallottam, hogy elkezdtél lovagolni. – Nem akarta felhozni a témát, mert hát előtte volt egy balesete, de érdekelte a lovaglás. Azon belül persze, hogy nem kedveli túlzottan a lovakat; bár próbál velük megbarátkozni, több-kevesebb sikerrel.
- A tesóid? Velük mi van? Mi történt felétek az elmúlt pár évben? – tette fel sorra a kérdéseket, majd várta a válaszokat. Lehet, hogy egy kicsit most túllőtt a célon, és ezt érezte is, hogy most sokat beszélt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Valamivel szebbek már a sebeim azóta, hogy Gwen lefertőtlenítette őket. Jó ötlet volt elmennem hozzá, nem csak testileg tudtam megnyugodni, hanem lelkiekben is. Találkoztam közben Daival is, valamint megbeszéltem anyámmal a dolgot. Most úgy néz ki, minden rendben leszámítva egy nem éppen aprócska problémát. Ricsivel továbbra sem találkoztam a verekedésünk óta. Kérte, hogy mondjam el neki az igazat és én nem akartam eleget tenni a kérésének ott és akkor, mert éreztem, hogy nem lesz jó vége. És lám, valóban. Sírhatnékom volt, bőgni tudtam volna, akár egy kisgyerek mikor kiejtettem számon azt a pár sorsdöntő szót. Nem akartam megtenni, nagyon féltem, hogy ellök majd ezek után magától és bár megölelt, nem volt valami biztató. Tudom, hogy a reakciójából nem vonhatok le következtetést, mert az a sokk, ami őt érte akkor tényleg nem volt kicsi, ám mégis csak igen gyorsan lerázott, menekült tőlem. Megértem, legszívesebben én is menekülnék magamtól. Hosszasan néztem utána, amíg el nem tűnt a tanteremből. Mihelyst kilépett az ajtón, én összeroskadtam. Mozdulni sem bírtam a földön fekve, sírni kezdem és eltelt akkor jó sok perc is, mire végre fel tudtam támaszkodni, egyedül. Mivel senki sem nyújtott nekem kezet, vagyis nem volt mellettem se Ricsi, se Dai akkor még, Vero pedig még szerencse, hogy nem látott engem annyira összetörve. Az volt a völgy legalja, akkor éreztem magam a legelesettebbnek és legjobban magára hagyottnak, noha csak az érzelmek túltengése az oka. Nem tudom, hogy képes vagyok-e ezek után ismét bemenni abba a tanterembe, igaz muszáj lesz, mert van ott órám, de az biztos, hogy sosem fogok már figyelni rendesen.
Addig nem tudok teljesen megnyugodni, amíg nem beszélek újra Ricsivel, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit gondol, mit érez és hogy hogyan érzi magát a verekedés után. Aggódok érte és a kapcsolatunkért is, nem szeretném elveszíteni, azt akarom, hogy ő ugyanannyira a testvérem legyen és a vérkülönbségünk ismerete ne jelentsen változást. Félek, annyira mérges rám, hogy beszélni sem szeretne velem, feltételezhetőleg ez a magyarázata annak, hogy nem keresett fel, bár otthon voltam, talán üzent neki anya, ha már én nem mertem ráírni. Semmivel sem vagyok különb Dainál, de abban bízhatok, hogy pont azért, mert én is meg tudtam bocsátani a rellonosnak, majd Ricsi is képes lesz engedni a szívének. Egy biztos, ha lehetőségem lesz rá, én nem szeretném elhalasztani azt és megpróbálok beszélni vele a verekedésről. Nem vagyok nyugodt, vele ténylegesen is rosszban lenni olyan, mintha hiányozna a másik felem, a támaszpontom, így egyedül csak bolyongok a világban inogó lábakon.
Már elmúlt takarodó idő, a Levitában lenne a helyem, de bezárkóztam a könyvtár egyik zugába és úgy tettem, mintha tanulni. Manapság sokszor leplezem a depressziómat így, pedig elég szánalmas. Most szerencsére elaludtam a könyveken és csak akkor hagytam el a könyvtárat, amikor felébresztett az egyik ott dolgozó, hogy már nem azért, de most már legyek szíves megemelni a seggem és kitakarodni onnét a szobámba. Nem vészes az idő, de azért félnem kéne a prefektusoktól. Hát nem ironikus? Én is azt voltam egyszer, noha lehet pont emiatt nem tudnak elrettenteni annak a rangnak a hordozói. Alig élek, nemrég ébredtem és még nagyon kómás vagyok. Elindulok egy lépcsőn felfelé és azzal biztatom magam, hogy már nincs sok lépés hátra, ugyanis legszívesebben a lépcsőn ülve aludnék el, tovább. Zombiként ballagok felfelé, csakhogy léptek zajára figyelek fel. Megállok és abba az irányba nézek, amerről hallom az egyébként elég halk zörgést. Az egyik folyosóról látom befordulni a sötétségben egy személyt egy másik folyosóra. Látom, hogy nem vesz észre, fel sem fogja, hogy a lépcsőn van valaki, oly lendületesen megy a feje után, pont mint... mint a bátyám. Rádöbbenek, hogy valószínűleg ő járőrözik, a szívverésem pedig erre úgy felgyorsul, hogy már nem is emlékszem arra, hogy az imént még hulla fáradt voltam. Testem megremeg és minden porcikám azt súgja, lépjek, csak ne előre, hanem háta lefelé. Nyelek egyet, ajkamba harapok és próbálom megakadályozni, hogy szemeim könnyessé váljanak a keserű érzéstől, hogy talán már nem szeret testvéreként a hozzám eddig legközelebb álló személy. Ezek után megint olyasvalamit cselekszek, amit nem gondoltam át eléggé és legutóbb ebből nagy baj lett. Mégis, még nem késő megtenni, megindulok, lelépegetek a lépcsőfokokon és rohanni kezdek egy prefektus után takarodó idő után. De kit érdekel? A testvérem, ő a teljes testvérem, legyen bármi is az igazság, nem érdekel, leszarom magasról. Tőlem semmi sem veheti el Ricsit! Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki sírva anyja után szalad a sötétben, ám legyen, elfogadom a hasonlatot és magamra vállalom, hogy egy taknyos kiskölyök vagyok. Ha ez kell ahhoz, hogy ne veszítsem el... Tulajdonképpen azt sem tudom, mit akarok csinálni vele és mit lesz ha újra látjuk egymást. Nem gondolkodok ilyeneken, csak szaladok és utol akarom érni őt. Már az említett folyosó végén tart, be is kanyarodik a következőre, mikor utolértem. A folyosóforduló után mögé érek és most le kéne álljak, nyugodtan meg kéne beszélnünk a történteket, de túlságosan is kétségbe vagyok esve, futva megölelem őt hátulról, karjaim hasánál vetülnek keresztbe, arcomat a vállába temetem. Ő az, ez már biztos, érzem az illatát, mely nagyon hasonlít az enyémhez. A lendülettől mindketten lépünk egyet előre, de az öleléstől ő már hozzám van láncolva, nem engedem el, olyan erősen szorítom, hogy meg se forduljon a fejében, hogy szabadulnia kéne. Őt érezve eltörik a mécses és nem tudom visszafojtani könnyeimet, de már nem is érdekel ez. Miért kéne azt mutatnom, hogy erős vagyok és minden rendben, mikor rohadtul nem így van és ezt mindketten tudjuk? A vállánál könnyes lesz a pólója és az erős levegővételeimből hallhatja, hogy bizony sírok.
- Kérlek, Ricsi... - próbálok megszólalni, de elcsuklik a hangom. Mire akarom megkérni? Nem tudom pontosan, ez csupán egy segélykiáltás. Talán csak kérem, hogy ne hagyjon magamra, hogy szeressen és hogy ne taszítson el magától az utóbbi verekedés után. Sírásom felerősödik és már hallható a folyosó nagy csendjében. Négy éve ez a viselkedés még elképzelhetetlen lett volna, de megváltoztam, ez már biztos. Talán jó, talán rossz irányba, az is lehet, hogy felnőttem, bár ki tudja, tán csak gyerekesebb lettem. Egy idő után már halkulok és kezdek megnyugodni. Ismét csend lapul a folyosón és ahogy már ismerem az itteni pletyis festményeket, hamar híre fog menni a mostani kis akciónknak, mire én csak a középső ujjamat tudom mutatni.
- Ne haragudj, tudom, hogy egy barom vagyok - mondom suttogva és viszonylag gyorsan majdnem egyenesen a fülébe, mert ugyebár ott támasztom az állam a vállán hátul. Kisírtam magam, egyenesen a fülébe zokogtam, ám immáron már van elég erőm elengedni a bátyámat és esélyt adni neki arra, hogy megforduljon és rám nézzem.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Álmosan vánszorgok a folyosón, nem csak lassúságomból látszik az állapotom, hanem a szemeim alatt látható karikákból is. Alig aludtam az elmúlt pár napban, ha sikerült is elnyomnia az álomnak, egy órával később már ébren voltam. Prefektusként ilyenkor mit tehetne az ember, jobbára a kastélyban csatangol, és figyeli a kilógó diákokat, bár jelen pillanatban nem cseszem le őket, büntifeladatot sem kapnak tőlem, kivéve azt a rellonost, akinek kéttekercsnyi dolgozatot kell írnia a tiszteletről. Szegény srácot jól leordítottam, pedig nem csinált semmi rosszat, csak nekem jött, jobban mondva az oldalamnak, ami ezáltal iszonyatosan fájni kezdett. Ez nem is lenne probléma, ha nem emlékeztetett volna a verekedésünkre az öcsémmel. Mióta az megtörtént nem találkoztam vele, talán szándékosan kerülöm, vagy ő engem, holott tudom, hogy beszélnünk kéne, mert ez nem állapot. Nem rendes testvérem, nem ugyanaz az apánk, és az kit érdekel? Jobban örülnék, ha ugyanazok lennének a szüleink mindkét esetben, azonban nem így alakultak a dolgok, mi mégis itt voltunk, vagyunk és leszünk egymásnak mindig. Dühös lehetnék anyára, amiért régen félrelépett, ez még rosszabbá tenné a dolgokat, változtatni nem is tudnék rajtuk, kiderült az igazság és kész. Rengeteg kérdés merült fel bennem az elmúlt pár napban, miértek, amikre nem kaptam választ, de már nem is érdekelnek. Nem hibáztatok én senkit, szeretném visszakapni azt, ami régen volt, viszont erre halvány az esély, mindazonáltal Zalán az öcsém marad, ezen, nem változtathat semmi. Mikor elmondta a dolgot, a lehető legrosszabbul, mégis legreálisabban reagáltam, abban a pillanatban szerintem senki nem lett volna képes másra. Mondtam neki, hogy itt leszek mellette, nyomatékosításképp meg is öleltem, de úgy tűnik nem volt elég meggyőző, azóta sem keresett, mondjuk én sem őt. Ha lehetne, szereznék egy időnyerőt és mindent visszapörgetnék arra a pillanatra. Ott maradtam volna, elnézést kérnék a viselkedésemért, időt adnék neki. Igen, tudni akartam miért olyan mostanában amilyen, azonban nem ilyen áron akartam megtudni, rontottam a helyzetünkön. Most az egyszer gondolkozhattam volna, jó testvér akartam lenni, és mi lett a vége? Elveszítem az egyetlen öcsémet, akivel gyakran szívatjuk egymást, mégis számíthatunk a másikra jóban, rosszban. Addig nem fogok normálisan aludni, enni, bármit csinálni, amíg nem beszéltük meg a dolgokat, ha meg nem kíváncsi a pofámra, akkor nem tudom mi lesz velem, talán tönkreteszem magam, ezzel a nuku alvással, nuku evéssel. Jóvá kell tennem mindent, nem csak magam miatt, miatta is, meg Veronika miatt is. Ő tud a hírről, vagy nem mondta még neki? Nem tudom örülnék-e, ha a húgunk megtudná, túl instabil lelkileg, hogy ezt feldolgozza, lehet ő is úgy kiakadna, mint én, de ez fordított esetben is megtörténhet, ha nem szerez tudomást az itt folyó dolgokról. Miért ilyen nehéz minden?
Most is a folyosón sétálok, vagy valami olyasmi, inkább vonszolom magam, mint egy kóborló a The Walking Dead-ből. Elvileg, ha jelentkezel zombinak, el kell végezned egy tanfolyamot, ahol megtanítanak járkálni, hörögni, és ehhez hasonló zombis dolgok, amikre nekem nem lenne szükségem, simán elmehetnék anélkül is. Szerencsére nem láttam eddig egy nálam fiatalabb diákot sem, így elkerülöm a beszélgetést velük, aminek rossz kimenetele lenne, még az ő fejükkel is kiabálnék. Tényleg nem vagyok jó passzban, ezt bárki megállapíthatja, aki egy kicsit is ismer, ebben a pár napban alig beszéltem valakivel, még inkább kerülöm a társaságot, a klubhelyiséget is mellőzöm amennyire lehet. Mikor ott kell áthaladjak, pillantásommal keresem az öcsémet, hátha sikerül elcsípnem, ez eddig nem történt meg, mára feladtam a reményt. Megfordult a fejemben, hogy lemegyek a csajához a faluba, és addig el sem jövök, míg nem beszéltem vele, viszont ezzel a lány számára is gondot okoznék, illetve lehet megkérte az öcsém, hogy ne engedjen be, amit, ha megtudnék, még jobban összetörnék, mivel azt jelentené, amit nem szeretnék tudni. Hagyhatnék neki üzenetet az ágyán, ez eddig meg sem fordult a fejemben, látszik menyire tönkretesz ez a helyzet. Nem lóghatok be a szobájukba éjjel, muszáj lesz megvárnom a reggelt, bármennyire is fáj ez nekem. Ha tehetném, most azonnal hagynám a francba a prefektusi feladataimat, Zalán sokkal fontosabb ennél, mégsem törhetek rájuk, bár akkor rám kellene figyelnie, kényszerből, és ez az, amit elkerülnék, magától tegye, ne más hatására. Mindjárt lecsukódnak szemeim, ha így folytatom állva fogok elaludni, de nem érdekel, nem fekhetek le, akkor sem, ha senki nincs itt. Az egyik folyosóra érve lépteket hallok, valaki errefelé fut. Miért most kell itt lennie? Nem szeretnék beszélgetésbe elegyedni az illetővel, nem vagyok kíváncsi a nevére, házára, évfolyamára, amennyiben nem erre jön, egy szó nélkül hagyom elmenni. Nem ez lenne a feladatom, leszarom, mit kéne rendesen csináljak, hagyjanak békén ez az egyetlen kérésem, kivéve egy személy. A léptek egyre hangosabbak, szóval nem működik a legilimencia, amit valószínűleg nem tanult az illető. Sóhajtok egyet, fárasztó lesz ez az éjszaka is, most látom magam előtt az egészet. Haladok én is előre a saját tempómban, épp fordulok be az egyik sarkon, mikor hátulról nekem ütközik valaki, én legalábbis először ezt érzem, aztán a karokat is érzékelem derekam körül, tehát az illető tudatosan jött nekem. Nem kell, sok idő mire rájövök ki az. Ő… Én akartam megkeresni, mégis ő talált rám megint, ahogy általában az lenni szokott. Hálás vagyok megint, amiért van nekem. Nem mozdulok, teljesen sokkol a helyzet, szavait is alig vagyok képes felfogni. Viszonozni sem tudom az ölelést, itt állok, mint egy idióta, miközben ő elmondja, mit érez. Akkor reagálok valamit, mikor karjai elengednek, most már látom is könnyeit. A múltkor én sírtam, most ő. Ne sírj miattam Zalán, egy barom miatt nem éri meg. Nem tudok megszólalni, szemeimből kell kiolvasnia, mennyire sajnálom, illetve abból, hogy most én ölelem magamhoz szorosan, védelmező nagy testvér módjára, ahogy annak lennie kell.
- Tőlem örökölted, ahogy sok mást is, ebből látszik, mennyire nem számít a vér – suttogom. Olyan mintha rendes hangon mondanám, tisztán és érthetően kivehető minden szavam, néma csend van körülöttünk, egy árva lélek nem jár erre. Nem tudom, mennyi ideig szorítom magamhoz, nekem alig tűnik pár pillanatnak, miközben percek is lehetnek, mikor eltávolodok tőle, és megint a szemébe nézek. Most rajtam a sor.
- Sajnálom, ha nem akarom mindenképp megtudni az igazságot, akkor most nem lenne ez, csak aggódtam miattad, és elszállt az agyam – az igazat mondom, ezt semmi nem kérdőjelezheti meg. Remélem, most minden a helyére kerül közöttünk és nem veszekszünk többet, azt nem bírná a lelkem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bogolyfalváról tér vissza éppen, ahová engedéllyel jár balettozni. Sok idejébe telt kideríteni, hol lehet egyáltalán táncolni a kívánságok termén kívül, és természetesen valamivel szervezettebb körülmények között, mint amit az egymagában való gyakorlás jelent. Bézs kabátja alól csupán a szürke nadrág látszik ki, meg kényelmes csizmája, vállán táskája benne a dolgaival, nyakában meg vastag fehér sál. A sapkáját már levette, éppen megigazítja tincseit, nehogy kiszökjenek a kontyát összefogó szalag és csatok sokaságának fogságából. Amint hátrasimít szabad kezével minden kósza hajszálat, meglazítja a sálat is nyakában, tekintettel a bejárati csarnokban uralkodó kellemes hőmérsékletre, majd ahogy útnak indul, meg is torpan. Mintha kísértetet látna. Világos bőre még sápadtabb lesz egy fokkal, hogy minden egyes szeplője jobban látszik hirtelen. Szemei elkerekednek, szája kissé megremeg, leheletnyit elnyílnak ajkai, ahogy bámul a fiúra pár lépéssel odébb. Eltelik így pár pillanat, éppen elég idő arra, hogy kínos csend telepedjen közéjük. Ó, pedig hányszor képzelte már el ezt a jelenetet, hogy újra találkoznak, és hány lehetséges kimenetelt tervezett már meg estéken, amikor nehezen aludt el a Griffendél tornyában. Nagyot nyelve igyekszik végül összeszedni minden hidegvérét, és ahelyett, hogy toporzékolna vagy esetleg felpofozná, netán elátkozná, mint ahogy ezt már mind elképzelte, csak tesz egy fél lépést hátra, és végigméri a fiút.
- Nahát... Arlen Leon Loveguard személyesen. Minek köszönhetem ezt a szerencsét? - kérdezi meg fagyos hangon. Semmi közük már egymáshoz, az égvilágon semmi. Bár akkor miért is érzi annyira furcsán magát? Alig észrevehetően rázza meg a fejét, hogy elhessegesse a kétely magvát is. A karriert választotta a fiú, sok boldogságot nekik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Nem hitte volna, hogy éppen itt találkoznak, most mégis itt ácsorognak egymással szemben. Egy része szeretne a nyakába ugrani, elfelejtve minden rosszat, mindent, ami annyiszor megríkatta - bár ezt be nem vallaná sosem -, a büszkesége azonban nem engedi. Megsértette a fiú, nagyon is, amikor közölte, hogy a zene fontosabb, mint ő. Ez készteti arra, hogy hűvös, már szinte fagyos nyugalmat erőltessen magára, és úgy mérje végig. A csudába, hogy mindig olyan jól néz ki, talán még jobban is, mint másfél éve, mert kezdenek lekopni arcáról a kamaszos vonások. Kissé meg is szédíti hirtelen ez a felismerés, de nem fog bedőlni ennek a varázsnak. Ó nem. Ő, aki balettozik, és úgy táncol, hogy mindene fáj, de még úgy is képes kecses maradni, őt nem veszi le a lábáról Mr. Csapjunkahúrokközé, bármilyen jól is néz ki.
- Oh - szalad ki száján egy meglepett hang, de gyorsan félresöpri azt az odavetett félmondatot. Azt Arlen csak hiszi. Felszegi az állát, és alig észrevehetően megvonja a vállát.
- Itt tanulok. Tán csak nem tilos? - veti oda a kérdést enyhén csípősen. Őt csak ne kérjék számon, mit is keres itt. Ott keres akármit, ahol éppen jólesik, Arlennek ahhoz semmi köze. Az égvilágon semmi. Szája széle azért megremeg, miközben győzködi magát erről, majd úgy dönt, inkább itt is hagyja az egészet.
- Ha megbocsátasz, dolgom van - szólal meg, és már indul is, hogy elsuhanva a másik mellett magára hagyja őt. Ez ma nem igazán hiányzott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Nem tudom, miféle késztetés fut át rajtam abban a pillanatban, ahogy meglátom a testvéremet befordulni az egyik folyosóra. Nagyon fáradt vagyok, alig bírok fellépkedni a lépcsőfokokon, mégis minden érzésemet felülmúl egy új, az alapállapotomtól egy sokkal ingerültebb és feszélyezettebb érzés. Pupillám kitágul, a szívverésem felgyorsul és sejtem, cselekednem kell. Az elmúlt napokban nem mertem megkeresni, pedig őrjítő a tudat, hogy rosszban vagyunk. Félek, azt hiszem. Valószínűleg mérges, csalódott vagy csak egyszerűen rémült. Nagyon elbénáztam azt a napot, bár nem akartam elmondani neki, mégis sikerült és verekedés után el tudom képzelni, mennyire rossz lehetett hallania. Szóval igen, teljesen jogosan akarok vele mihamarább békülni és túl lenni a nagy csalódáson, melyről egyikünk sem tehet.
Általában ő az, aki kezdeményezőbb, ő az aktívabb én meg hozzá képest a passzív személy, de ezúttal ez fordítottjává változik és nekem kell megtennem az első lépést szimplán csak mert a helyzet így kívánja. Nem szeretném elszalasztani az alkalmat, nem bírok tovább várni, így megindulok és fejvesztve szaladok a jelen pillanatban legféltettebb szerettem felé. Nem tudom mi ütött belém, de kit érdekel. Ami, vagy aki fontos nekem, azért harcolok és még áldozatot, megalázkodást is vállalom, noha jelenleg nem érzem ezt annak. Ricsit sikerül utolérnem, igaz nem azonnal, ám mihelyst ez megtörténik, nem tudok kellően lelassítani és a normálisnál nagyobb erővel csapódok a hátának, természetesen szándékosan. Lendületből ölelem meg és olyan szorosan fonom át karomat a derekán, hogy lehetősége sincs menekülni. Ciki lenne, ha mégsem ő lenne az, hanem random letámadnék egy idegen személyt, de ez meg sem fordult a fejemben és most már, hogy érzem az illatát, mely annyira nem is különbözik az enyémtől, pontosan tudom, jó embert ölelek. Arcom a vállába nyomom, milyen különös, hogy szinte magasabb vagyok nála. Ez így szokott lenni, sok családnál a fiatalabbak túlnövik az időseket, tán csupán azért, mert látják, hogy mit kell túlteljesíteni, míg az idősebb csak megáll a növésben, amikor gondolja a teste. Nehezen bírom ki könnyek nélkül, nem is sikerül eltitkolnom a tényt, vagyis sírok. Ricsi előtt már úgyis mindegy. Legutóbb is könnyeztem, most is ezt teszem és ebből láthatja, hogy nem sikerült feldolgoznom a verekedésünket, szerintem sohasem sikerülne, amíg szünetel köztünk a kommunikáció.
Aztán megszólalok. Fogalmam sincs, hogy mondhatnám el az érzéseimet, mindez annyira távol állt tőlem az elmúlt éveimben és most sem tudok teljesen megváltozni. A szándék megvolt, íme itt vagyok és szorosan ölelem őt, azonban szavakba önteni a lelkem... még mindig kudarcot vallok e téren. Meglehet nem is érti, mit akarok mondani neki, de bízok benne, miért ne tenném, hiszen a testvérem és bármennyire is idegen most, hogy nem beszéltünk sokáig és rosszban váltunk el, ő továbbra is a bátyám, a múltat senki sem veheti el tőlem, az újonnan jött információ, miszerint nem vagyunk teljes testvérek ezen nem változtat semmit. Nem elhanyagolható tény és mivel nem annak tudatában nőttem fel, így érthető, hogy felkavart, azonban nem szabadna ennyire mély érzelmeket generálnia, szerintem túlreagáljuk és túl nagy feneket kerítettünk a dolognak. Most már tényleg véget akarok vetni a hullámvölgynek és végre boldog lenni. Pontosítok kissé és magamat okolom a történtekért. Én kezdtem a verekedést, vagy tudja a franc, de szerintem így történt, arról egyértelműen én tehetek, hogy nem mondtam el azelőtt Ricsinek azt, amiről tudnia illett azért, mert gyáva voltam. Nem merek hangosan beszélni, mert a kastély teljesen elcsendesült és minden kimondott szó visszhangozna, ezért csak suttogok. Közben eszembe jut, hogy a feszültség miatt még mindig szorítom a bátyám, tehát engedek a szorításon és hagyom mozogni, vagy csupán levegőhöz jutni. A srác meg is fordul, én pedig félek a szemébe nézni, a padlót bámulom, amíg meg nem unom és rá nem jövök, hogy mennyire szánalmas vagyok. Felpillantok és immáron a szemeibe nézek, világossá válhat számára is, hogy sírok, könnyem csillognak az arcomon, szemem sarka vöröslik és mindezt szomorú tekintetem fűszerezi. De tessék, nem titkolom. Kicsit félek tőle. Félek, hogy mit fog most tenni, mondani. Lehet mérges rám, talán ő is hozzám hasonlóan érez, nem tudom és jelenleg nem is vagyok képes leolvasni az arcáról az érzéseit. Minden annyira homályos, fáradt vagyok és idegileg kikészült. Végül megölel, ezúttal ő és erre önkéntelenül elmosolyodom. Jó érzés és egyben megnyugtató. Mintha egy szikla esne le a szívemről, megkönnyebbülök, pedig nem értek egyet ebben az esetben teljesen vele, noha tényleg egy barom ő is. Most nincs erőm válaszolni rá, de visszaölelem és ezzel láthatja, hogy megértettem és nagyjából felfogtam, mit is akar ezzel mondani. Következő szavaitól ismét beindulnának a könnycsatornáim, de már nem akarok többet sírni, nem engedem meg magamnak ismételten. Rövid ideig összeszorítom szemeimet és nem hagyom nedvesedni az arcomat, csupán a lencséimre kerül egy újabb könnybevonat, mely jobban csillog az eddiginél.
- Tudom és már akkor is megértettem, hogy csak aggódsz miattam. Épp ezért nem akartam, hogy ott tudd meg az igazságot, ahhoz túl feszült voltam alapból. De ne hidd, hogy nem akartam elmondani neked, csupán a tökéletes alkalmat kerestem. - Nehéz szavakat találni és még nehezebb kimondani azokat, de összeszedem magam és sikerrel elmagyarázom neki a helyzetet az én szemszögemből is. Próbálok erőt venni magamon és újra kiegyensúlyozott lenni, bár nehéz, hiszen az imént majdnem elaludtam a lépcsőn felfelé menet. Végignézek rajta és látom, hogy ő sem úszta meg hegek nélkül. Feltételezem a háta nagyon fáj neki, mivel rendesen a pad sarkához löktem akkor és kellemetlenül felnyögött. Emellett az arca is nyúzott, el tudom képzelni mennyire fáradt lehet és nagyon nincs kedve járőrözni. Anno nekem is voltak alkalmak, amikor legszívesebben el sem indultam volna kora este. Vicces, pont az aktuális járőr karjaiba szaladtam bele és maximálisan szándékosan. Nyugodtan megbüntethet éjszakai járkálásért, nem érdekel ez most engem.
- Jól vagy? - kérdezek rá a testi épségére, mert tudom, hogy a verekedés mindkettőnknek okozott sérülést. - Fáj még a hátad? - pontosítok, hogy számára is egyértelmű legyen, jelenleg a fizikuma érdekel, elvégre azt sejtem, hogy lelkileg teljesen megtört hozzám hasonlóan. Láthatja, hogy gondoskodó is tudok lenni. Alapból, ha minden jól megy, akkor nem foglalkozok ilyen szempontból másokkal, azaz senkivel, még vele sem, de ha baj van, akkor én is egy aggódó és gondoskodó emberré tudok válni. Fontos nekem, tán most mutatom ki először, mennyire nagyon az ő nekem!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

 Rászokott. Már akkor tudta, mikor elkezdett a cukrászdában dolgozni. Amikor minden műszakot csak egy nagy adag kávéval tudta elkezdeni. Persze az egy éves távollétének köszönhetően jócskán megcsappant a kávéfogyasztás mennyisége, és még a kocsmai években sem volt olyan túlzottan sok bögre per nap az adagja. Ott inkább másra hívták meg.
 Visszatérve azonban az Edictum miatt átvirrasztott éjszakák száma is megnőtt, aminél a legegyszerűbb az volt, ha egy nagy adag kávéval készült. Nem is csodálkoztak hát a manók, hogy megint vizitet szervezett magának a konyhába. Már kérdés nélkül készítették neki az adagját, ám ezúttal kért hozzá még egy csészével.
 Már korábban is tervezte, hogy leköltözik a faluba és most, hogy van elég összespórolt pénze, talán még sikerülhet is. Egy albérlet is bőven megtenné. Egy kis garzon. Amúgy is lassan több időt tölt lenn, mint a kastélyban. Elsősorban egy bizonyos személy társasága miatt.
 Így hát ezért is hívta le Kamillát. Nem olyan régóta ismeri, de elég sokat beszéltek az elmúlt évben, hisz annyi iskolai tevékenységben vett részt, hogy szinte kikerülhetetlen volt egy-egy interjú vagy információ erejéig. Anna pedig szívesen beszélgetett vele.
 Most persze elsősorban az volt a cél, hogy megtudja, hátha hallott esetleg valami helyet, ahol meghúzhatja magát. Hisz egyértelmű volt, hogy Nándorhoz, a... vér szerinti apjához nem fog leköltözni. Kapcsolatuk még messze nem volt olyan közvetlen.
 Belekortyolt a kávéba, és lehunyta a szemét. Nem olyan, mint a cukrászdában, de határozottan jól esett az első csészével aznap.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Nem mondom azt, hogy nem lepődtem meg, mikor Anna elkapott a folyosón, hogy találkozhatnánk valamikor, csak úgy. De hát miért is ne, én nem vagyok ilyen csípőből elutasító személyiség. Ja, hogy de. Viszont Anna már nem egészen idegen a számomra, és azon a pár alkalmon, amikor beszélgettünk, sem tűnt furának. Vagy félelmetesnek. Vagy olyan idegennek. Szóval why not, mondtam, hogy legyen, és most itt is vagyok, úton a kastély felé, kabátban, sapkában, bakancsban.
Igazán jöhetne már a tavasz. Felajánlottam neki, hogy le is jöhet akár hozzánk, Balázs nem egy emberevő - amikor jó napja van. Meg Noel sem szokott sűrűn megfordulni a házamban (!!!!!!!), szóval annyira nem nagy megerőltetés, hogy ismét leballagjam ezt az utat.
Ahogy belépek a kastély ajtaján kihúzom kezeim a zsebemből, összedörzsölöm a tenyereim, majd a számhoz emelve lehelek a bőrömre, próbálva ezzel felmelegíteni, közben meg elindulok a folyosók sokaságán a célpont felé. Nem mondom, hogy kifejezetten sietnék, nem vagyok késésben, meg amúgy ez nem ilyen életfontosságú találka lesz, gondolom én.
Lehúzva a fejemről a sapkát lépek be a konyhába, meglátva az eridonos vöröskét el is mosolyodom.
- Szia - kibújva a kabátomból köszönök is neki, majd elindulok az asztal felé, és le is teszem magam egy székre. - Köszönöm - kiszélesedik a mosolyom megpillantva a kávét, ami, ha nem várunk még valakit, igencsak az enyém lesz. Rá is teszem a mancsom, egy pillanatra lehunyva szemeim élvezem ki az éltetű nedű illatát, és a csésze adta melegséget a bőrömön.
- Hogy vagy? - nem sietünk sehova - én legalábbis nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

 Az ital kellően keserű volt az ő ízlésének. Sosem tett bele cukrot, csak egy csöpp tejet a színe miatt. Most is csak élvezte, ahogyan a kofffein végigáramlik a testén, sebesen végigszáguldva az ereiben. Kicsit megmozgatta tagjait, hogy kipróbálja új energiáját.
 Persze mindez csak a fejében történt. Igen, talán ez már a függőség egyik komoly jele lehetett.
 - Szia - mosolyodott el szélesen a belépő Kamillát meglátva. - Gondoltam kelleni fog így a reggeli órákban.
 Neki el sem kezdődhetett a reggele kávé nélkül, és ha jól sejtette Kamilla is kellő figyelmet fordít a fekete levesnek.
 - Remekül, bár kissé fáradtan. Tudod, nemsokára megjelenik az Edictum. Kész örültek háza - mesélte egy szemforgatást beleszőve a mondat közepébe. Utálta, hogy az utolsó pillanatban kell mindig rohanniuk. Nem mintha előbb nekiállt volna a feladatoknak...
 - Van viszont egy nagy hírem - tette le izgatottan a csészéjét az asztalra, talán kissé erősebben koppant a fán, mint szerette volna. - Arra gondoltam, leköltözöm a faluba.
 Ez igen nagy lépés volt a számára. Ha leköltözik, és vesz egy lakást, azt jelenti, megállapodik a faluban. Ő viszont nem akart itt ragadni. Viszont huszonegy évesen már épp itt az ideje, hogy életében először legyen egy külön szobája. Ez pedig egy konyhával és fürdővel is járna. Legalább ezekkel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

- Egy gondolatolvasó vagy - elmosolyodva töltök én is egy kis tejet a csészémbe, majd a cukrot is felfedezve, azzal is megajándékozom a mennyei nedűt. Nem voltam soha egy reggeli személyiség, pedig azt mondják, hogy a mozgás azzá tesz. Nos, elmondhatom, hogy a kviddicsnek köszönhetően minden nap van részem mozgásban, de ettől még mindig utálom a koránkelést. Szomorú.
- Húha, most kiket lepleztetek le? - a csészén fölül nézek rá, még a szemöldökeim is megvonogatom. Nem gondolom komolyan a kérdést, nem is várom el, hogy válaszoljon rá, ez olyan íratlan szabály, hogy nem beszélünk róla. ,Emlékszem, egy időben szinte minden újságban benne voltam, és amikor Balázs megjelent, körülötte is nagy volt a felhajtás. És ez hozta őket össze Ninával. Mégis jó valamire az a pletykarovat. Ahogy felvezeti a nagy hírét, felvonom az egyik szemöldököm, leteszem a fejem, és még a fejem is oldalra billentem, mint mindig, amikor kíváncsi vagyok valamire.
- Ó - bólintva veszem tudomásul a szándékát. A falu jó hely. - És egyedül fogsz lakni? - összeráncolom a homlokom, az azért mégsem lenne olyan jó mulatság. Egyedül semmi nem olyan jó, de végül is ez az ő döntése.
- És hova szeretnél pakolni? - újabb korty, lassan átmelegszenek a kezeim is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

 Egy mosollyal az arcán forgatta a szemeit. Tény, hogy az újságot elsősorban a friss pletykák és csámcsogni való történetek miatt járatták a diákok, de neki sosem tartoztak ezek a rovatok a kedvencei közé. Véleménye szerint a személyes teret meg kell hagyni az embernek, és sokszor ez túllépet a határon. Persze ha kellett, hát megcsinálta. De inkább a kulturális rovatot választotta.
 Még egyet kortyolt a kávéból, mielőtt felvázolta volna a legnagyobb tervét. Igen, nagyobb tervnek tartotta, mint a kolumbiai kalandozásait. Mondjuk az inkább Nath ötlete volt. Ő csak az árral sodródott, mint mindig. Persze ennek most már vége.
 - Persze, hogy egyedül - vonta fel a szemöldökét. El sem tudta volna képzelni, hogy ha egyszer leköltözik a faluba, vagy egy igazi albérletbe, lakótárai legyenek. Persze olcsóbb lenne, ha többen lennének, de a kényelem most az első. Pénze van elég. Szűken ugyan, de elég.
 - Nos éppen ez az... - mindkét tenyerét a meleg csésze köré fonta, majd oldalra nézett. Nem volt kenyere a következő dolog, de tényleg nem ismerte ki magát igazán ezen a területen. - A segítségedet szeretném kérni ebben. Arra gondoltam, biztosan jobban ismered a lakókat, és talán van olyan, aki kiadna egy garzont vagy ilyesmi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Régen szerettem a hétfőket, hisz' nem kellett sok mindent csinálni, de ebben az évben, mikor bekerültem az iskolába, minden megváltozott. Nem szeretek korán kelni, valószínűleg ennek az oka az is lehet, hogy nem vagyok hozzászokva.
Annak viszont örültem, hogy új dolgokat tanulhatok, és megismerhetek sok mindent. Viszont nem nagyon találtam még barátokat, ami egyrészt aggasztott, mert barát nélkül nem hiszem, hogy képes lennék végigjárni az iskolást, másrészt pedig örültem is neki, mert agy több időm jutott az olvasásra.
Meglepetten figyeltem fel a köszönésre, ami nem messze hangzott el tőlem. Először azt hittem, hogy nem nekem szóltak - miért is tennék? -, de rájöttem, hogy mégis velem akar valaki beszélgetést kezdeményezni.
-Szia! - köszöntem vissza, és egy kis mosolyt felerőltetve, mikor közelebb értem.
Ránézésre egy felsőbb éves volt, ami épp kapóra jött, hiszen nem nagyon ismerem még ezt a helyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

- Igen, új vagyok - válaszoltam kicsit zavartan. Nem társalogtam sokat másokkal, ezért is nem vagyok ehhez hozzászokva. Nehezemre esett olyannal beszélgetni, akit nem is ismertem.
Nem szeretem mások segítségét kérni, mert általában magam akarom a bajaimnak a megoldását megtalálni.
 - Jól jönne - mondtam mosolyogva, ha már ilyen barátságosan felajánlotta a segítségét. Végül is, nem lett volna szép elutasítani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Hűs idők járnak bár, de már koránt sem olyan fagyosak, mint a tél eddigi részében. Mivel pedig ma eléggé elhúzódott a munka, úgy döntök, teszek egy nagy, esti sétát levezetőül. Talán még a faluba is betérek egy vajsörre.
Lassan a bejárati csarnokhoz érek és éppen tekerem körbe nyakamon a sálat, amikor észreveszek egy diákot. Jobban mondva először a művére leszek figyelmes, amit nem lehet nem meglátni. Félbemarad az öltözködő mozdulatom. Végül le is tekerem a sálat, hagyva csak két oldalt lelógni nyakamból. Hiszen mégsem fogok én olyan hamar kilépni a kapun, úgy tűnik. Kezeimet csípőre rakom, így figyelem a munkáját szemlélő lányt és a legkisebb erőfeszítést sem teszem annak érdekében, hogy elkerüljük az ütközést. Nekem hátrál szépen. Mikor aztán megfordul, hogy megnézze, ki vagy mi okozta a fennakadását, én ráérősen felnézek az alkotására.
- Mit ábrázol pontosan? - kérdezem meg a mi éjjeli művészünket, mintha csak múzeumban lennénk. Még a csípőre vágott kezű tartásom is azt idézheti, amikor egy nagy műérő filozofálgat épp. Noha ebben nincs részemről semmi szándékosság.
- Mi a mondanivaló? - pontosítok kérdésemen, hiszen látom én az alakot és a tűzbe vetetett könyveket, csak nem teljesen világos a számomra, mi az eszmei háttér. Egyszerűen a vizsgák és a tanulás ellen lázad így a művész? Vagy van valami összetettebb üzenet?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

- Nem gondolod, hogy nehéz lesz az elején? - nem áll szándékomban sem lebeszélni, sem elérni, hogy megváltoztassa az ötletét, mert ez az ő élete, és mindenki úgy alakítja a saját életét, ahogy szeretné, legalábbis szerintem. A kérdést sem rosszakaratból teszem fel, csupán magamból kiindulva gondolom, hogy nehéz lehet elkezdeni egy ilyen dolgot egyedül. De nem mindenki olyan, mint én, és ez így rendjén is van. Elég káosz lenne, ha egyformánk lennénk.
- Uhumm - hümmögök egyet, még bólintok is, belekortyolok a kávéba. Összeráncolva homlokom gondolkodom el, aztán visszanézek a vörös eridonosra. - Hát most nem jut eszembe hirtelen senki, de megkérdezem majd Balázst, nem-e tud valakit. Esetleg kérdezd meg Niko-t, ő ilyen társaslakásszerűben lakik, ha jól tudom. Vagy Misit, azt hiszem ő is - megvonogatom vállaim, ujjaimmal körözök a csésze peremén. - De utánanézek még a dolgoknak - ismét bólintok, ahogy felvésem az agyamban levő jegyzettömbbe, hogy ezt se felejtsem el a közeljövőben elintézni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Ó, vagy úgy. Szinte hozzértően hümmögök, ahogy egy kerek mondatban összefoglalja, milyen eszmei mondanivalót hordoz a műve. Valahogy sejtettem, hogy erről lehet szó, és ehhez még nyomozónak sem kell lennem. Csak mondjuk furcsálltam, miért pont a könyvek esnek ennek áldozatul esetünkben. Azonban erre rá se kell kérdeznem, már jön a magyarázat.
- Igen, az valóban szerencsésebb lett volna - értek egyet bólogatva.
- Nem, nem rossz - méregetem a remeket a kérdése nyomán.
- Csak sajnos nem jó vásznat és nem jó időpontot választottál - nézek le a rellonosra, egyenesen a szemébe. Tekintetem megrovó, de dühösnek egyáltalán nem dühös. Sóhajtok egyet és leveszem a kabátomat, a karomra terítem, majd egy közeli ablakpárkányhoz sétálok és lazán felülök rá.
- Tüntesd el, kérlek! - bökök a fejemmel az alkotás felé. A kérésem hangsúlya pedig ugyan valóban kérésszerű, mivel azonban a takarodó után kéri mindezt az igazgató egy művészien lázadó diáktól, így sokkal inkább vehető felszólításnak. Részemről pedig türelemmel ki fogom várni, amíg végez. Mást terveztem. Elvileg már odakint kéne ballagnom, friss levegőt szívva. Most viszont így alakult a programom. Kabátomat leterítem magam mellé a párkányra. Kezeimet összekulcsolom magam előtt és figyelek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Ügyes a próbálkozás ezzel a délelőttig fennmaradással, a jutalma érte egy mosollyal egybekötött, sokat mondó pillantás. Nem, nem maradhat. Sajnálhatják azok, akik nem részesülhettek ebből a látványból, de szegények így jártak. Derűsen hallgatom a további ötleteit is, azonban mondani nem mondok semmit. Ráérősen üldögélek a párkányon, figyelve igyekezetét.
- Ó, nem, megvárlak - legyintek a cseles felvetésre.
- Utána el is kell kísérjelek a körletedhez - tájékoztatom az ezt követő programról. Ugye nem gondolta, hogy csak úgy elköszönök tőle, mielőtt még ott tudnám, ahol így takarodó után lennie kéne? Szóval finoman elutasítom a nem túl önzetlen ajánlatát, és csak szemlélem tovább ténykedését. Olykor változtatok a helyzetemen. Végül fel is kelek a párkányról és fel-alá járkálok kicsit.
- Ha megvagy ezzel, rendben leszünk - árulom el neki, mire számíthat.
- Nem vonok le pontot és nem adok bűntetőmunkát - rázom meg kicsit a fejem. Nem vagyok híve ezeknek. Ha valaki rossz fát tesz a tűzre, hozza helyre, és ennyi.
- De legközelebb kénytelen leszek - teszem azért hozzá ezt is. A szó szoros értelmében kénytelen leszek. Se kedvem, se szívem nincs hozzá, azonban ha egy prefektus vagy egy másik tanér csípte volna most fülön, neki élnie kellett volna valamelyik megrovás móddal. Előbbinek főleg, hiszen neki igazán más eszköze sincs. Ha pedig én idővel nem alkalmazom ezt, úgy másokat tűntetek fel zsarnokszínben. Aranyközépút gyanánt tehát elsőre elnézem, ahogy azt én a legjobbnak tartom. De ismét már nem tehetem meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok