Késő este

---

Vadkemping - Elena
Késő Este
Zárás

A cukorkaevés közben már semmi nyoma a rosszkedvnek. Elena is nevetni kezd, és lehet, hogy kezdi feledni a történteket. Persze így nem fog megoldódni a dolog, de jó érzés elfelejteni egy időre. Azt mondja, hogy benn van a Gwen által említett csínytevésekben.
- Akkor húzhatunk fel csodaszép báli ruhákat. Legalább újra rajtam lehet a kedvenc rózsaszín ruhám - nevet a Jones lány is, de alig bír beszélni, mert már fáj a hasa - A másik dolgot pedig még megbeszéljük - kacsint a másikra. A lányok nevetését a közeledő alak szakítsa meg. A mi hősnőnk kinéz, de nem lát semmi. Visszaül, majd megint barátnőjére pillant, aki indulni készül.
- Várj, lenne itt még valami. A tea nem volt valami olcsó, szóval tudnál adni pár knútot? - nem volt olcsó? Ha nem lenne szülinapja biztos nem kapott volna ilyen teát. De azt mondták neki, hogy ez csak egy kis meglepetés. A nagyobb meglepetés még messzebb van - És nem muszáj elmenjél. A sátor négy személyes és van két hálózsákom is. Kempingezzünk együtt. Vagy talán fél, hogy elkapnak? - kérdezi nevetve Gwen. Nem gondolja komolyan, csak viccelni szeretne. Miután a barátnője beleegyezett, eloltja a tüzet, kirakja a kutyák ágyát, és bemásznak a kényelmes helyiségbe.

Állia

-El fogok késni! -gondoltam, és megszaporáztam a lépteimet. Be akartam menni a színjátszókör próbájára, hogy megnézzem, milyen is az. Ha megtetszik, akkor én is színjátszós leszek, ha nem, akkor is bővültek a tapasztalataim. Viszont ha nem érek oda, mielőtt elkezdik, akkor lesülne a képemről a bőr, ha egy próba közepén berontanék, hogy én jöttem nézelődni. Befordultam egy folyosóra, amin úgy gondoltam, hamarabb oda fogok jutni. Lehet, segítene, ha tudnám, merre kell menni. Valahol erre van, ezt mondták. Végig, aztán balra, utána... -rendezett gondolatmenetemet megzavarta egy veszekedés, amit a folyosó közepéről hallottam. Odamentem, és láttam, hogy két festmény veszekszik egymással, egy szerzetes, és egy lovag. Egymás szavába vágva üvöltöztek, ezért nem értettem, amit mondanak. Megköszörültem a torkom.
-Mi a vita tárgya? -kérdeztem kedélyesen. Mint kiderült, az volt a gondjuk, hogy nem tudtak megegyezni, vannak-e sárkányok, vagy sem. A lovag állította, hogy vannak, küzdött is egyel és abba halt bele, csak tudja, mi okozta a saját halálát. Emiatt festették le. Ám a szerzetes kijelentette, hogy márpedig sárkányok nem léteznek, és a lovag halála pillanatában valószínűleg valami bódító szer hatása alatt állt, majd beesett a kandallóba, és ezt a szerencsétlent akarták megörökíteni. A lovag ezt persze kikére magának.
-Hát figyeljetek... -csendesítettem el őket. -Itt, az iskolában azt tanítják, hogy sárkányok léteznek.
A lovag fölényesen elvigyorodott. A szerzetes megkérdezte, hogy láttam-e valaha sárkányokat.
-Hát nem, de...
Hallottam-e valaha sárkányüvöltést?
-Nem, de...
Mindent elhiszek-e, amit itt mondanak?
Idefigyeljetek! Nem egy diákot ismerek, akinek a pálcája magja Sárkányszívizomhúr! Következtetésképp vannak sárkányok!
A szerzetes természetesen csak legyintett, hogy az csak reklámfogás, és én elcsodálkoztam, hogy honnan tud ilyen szavakat egy régi festmény. A nagy veszekedésben nem is figyeltem, hogy mások is elhaladnak a folyosón, és valaki elejtett egy kis gombócot, amiből pár pillanat múlva füst kezdett el gomolyogni.

                                                              Wolgast


Kezemben egy könyvvel, amit a titkos könyvtárból hoztam sétálok lefelé. Dudorászva sétálok a gondolataimba mélyedve. Leérve indulnék a megszokott irányba, amikor meghallom, hogy valami pukkan és füst kezd el szivárogni a fejetlenség folyosója felől. Kíváncsian elindulok arrafelé. Óvatosan haladok a rossz látási viszonyokban, de még így is nekimegyek valakinek és elesek magammal rántva az illetőt. Balszerencsémre rám esik, és nem mondhatni könnyűnek. Mérgesen szólok rá.
-Szállj le rólam!
Közben elkezdenek beszélni a festmények. Sóhajtok, hát ez nem az én napom.    

Állia

Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem látok. Valami füst szállt be közém és a festmények közé, ezért megfordultam, körülnéztem, és rájöttem, hogy már teljesen körülvett. A két kispajtás is abbahagyta a vitát, és némán tekintett körbe. Ekkor valaki belenyúlt a gyomromba, minek hatására nyögtem egyet, és előre hajoltam. Nem számítottam ilyesmire, és csak az jutott eszembe, hogy valaki megtámadott a füst nehéz látási viszonyait kihasználva. De ő meg tudott ütni, szóval ő lát engem... Még folytattam volna a gondolatmenetet, a valaki rögtön újra támadott: megragadta a taláromat, és a földre rántott, ami nem volt nehéz, lévén így is előre voltam dőlve. Elámultam, hogy milyen puha a talaj. Leraktam a tenyerem, és éreztem, hogy nem csak puha, hanem meleg is. Fél pillanatig megdermedtem, aztán felpattantam.
-Bocsáss meg, nem akartalak így... letaglózni -próbálkoztam egy ócska viccel. -Nem számítottam rá, hogy valaki így rám támad. Éppen egy létfontosságú vitába elegyedtem ezzel a két úriemberrel -mutattam a képek felé, akik nem látszódtak a füst miatt, de ez nekem nem esett le. A hangjuk már hallatszott, amint a földre kerültem, elölről kezdték a veszekedést. -Nem tudsz valami varázslatot, hogy eltűnjön a füst? Az én pálcám nem igazán működik rendesen.

                                                                     Wolgast


Miután meg lettem tapogatva a rám esett alak hajdanvolt leszállni rólam. Még egy vicc félét is elmondott bocsánatkérés képpen. Egy grimasszal beletörődöm, egy hülye srác viccébe szaladtam bele és ő magába is. Az, hogy két emberrel beszélgetett, felkelti a figyelmem. Gyanakvóan körülnézek, de csak az előbbi fiú sziluettjét látom. Közben pedig rá is kérdezek.
- És ők volnának?
A képek megint elkezdenek beszélni. Valamilyen sárkányos témáról vitatkoznak, de nem igazán értem. Valamit arról magyaráz az egyik, hogy őt sárkány ölte meg, a másik viszont az mondja, hogy csak a kandallóba esett be. Már épp szóra nyitnám a szám, mikor megszólal a fiú. Hát ez remek, vajon minek néz, házi manónak. Mérgesen nézek a sziluettjére.
- Bezzeg megcsinálni meg tudtad ezt füstöt.
Szerencséjére tudok egy varázslatot, ami remélhetőleg eltünteti a füstöt. Bár nem vagyok száz százalékig biztos benne. A fiú felé fordulok, mivel ha jó a varázslat, akkor szeretném minél hamarabb megtudni, hogy ki is ő.
Kicsit gondolkozom, hogy is mondta a nővérem otthon, de egy pillant múlva már be is ugrik. Felemelem a pálcám.
-Tergeo!
Mázlinkra sikerül a varázslat és egy perc múlva már egy szőke, elég fiatal fiúval állok szemben. Gúnyosan mosolygok.

Állia

-Hogy érted, hogy megcsinálni... -kérdezek rá, mert nem volt egészen világos számomra, mit is mondott. Azt mondja, hogy én füstölök? Vagy... Én okoztam?
-Nem én csin... -kezdtem volna a magyarázkodást, de ő már el is kezdte a füst elleni hadjáratot. Hamar el is tűnt, és a lány ott állt az orrom előtt gúnyosan mosolyogva.
-Figyelj, a füst nem az én hibám volt! Én itt vitatkoztam ezzel a két jómadárral -újra feléjük mutatok, immáron látszódnak ők is -amikor hirtelen minden füstbe borult. A két úriember tanúsíthatja. Mivel nem marta a torkom, nem kezdtem el menekülni: tudtam, hogy nem a tűz ütött ki valahol. Csak álldogáltan meglepetten, amikor belém jöttél. És ne értsd félre, nem haragszom érte! Remélem benned sincs harag, amiért rád estem. Reménykedve mosolyogtam rá. Legkevésbé sem kívántam összetűzést senkivel, pláne nem egy hölggyel.

[Lucus]

Szüksége van a legjobb barátnőjére. Nem, nem Anyára, és nem Faithire, vagy Apára, vagy Kornélra, hanem Lucára. Nagyon szereti a lányt, az esetek többségében annyira könnyű megértetnie magát vele, amire szüksége is van, mert ha még vele is görcsölnie kéne... épp elég az emberiség maradék 99,999999soksok százalékával.
-Szia!- néz rá azonnal elmosolyodva, amint a lány belép. Tetszik neki Lucus szófordulata, 'hoppláhopp', meg is jegyzi magának, habár mintha barátnője szívét is nyomná valami... szóval majd rákérdez nála, ha megfelelőnek érzi rá az időt és a helyet. Nem szokott erőltetni ilyesmit, elvégre nehezebben ért meg másokat, szóval nem csoda, ha nem sokan mondanak el neki sok mindent.
-Dehogy vártam sokat.- mondja, hiszen Luca szinte nem is késett, ő jött előbb, és jót tett neki egy kicsit bámulni a tükörbe. Vannak szilárdabb elképzelései, mit szeretne.
-Mutatni akarok valamit...- kezd bele a mondandójába, és azért is hívta ide Lucust, mert úgy érzi, ennyi idő után szavakkal elmondani nem tudná, hogy metamorf mágus. Ennyi titkolás után... habár Luca is titkolja előle a képességét, de ő tud róla mégis, szóval az valahol más egy kicsit.
-Van valami, amit eddig nem árultam el neked, és ezt nagyon sajnálom, de...- sóhajt egyet, azon tűnődve, hogyan is folytathatná, amit szeretne, hogy a legpontosabban fejezze ki önmagát.
-Nem miattad nem mondtam el eddig, hanem magam miatt.- mondja végül egyszerűen, mert ez a lényeg. Aztán a tükörbe mutat a lánynak, a saját tükörképére, és behunyja a szemét, koncentrál kicsit, majd a barna tincsek még hosszabbá válnak, és egy csapásra kiszőkülnek. Kinyitja a szemeit, de csak a tükörben mer Lucára nézni, várva, hogy mondjon valamit.

                                                             Wolgast


Nem igazán érdekel a magyarázata, ha megcsinálta, akkor vállalja és dadogjon nekem. Az viszont zavar, hogy míg beszél nem tudok koncentrálni. Kissé talán nyersen rászólok.
-Fogd már be.
Ez használ, végre csöndben van. Elmondom a varázslatot és végre látom, hogy kivel beszélek. Kissé meglep, mivel elég fiatal és nem úgy néz ki mint a ki ezt meg tudná csinálni, de mire rákérdeznék, hogy végül is mi történt, már beszél is.
Úgy látszik a gúnyos mosolyom beszélésre késztette. Összefonom a mellkasomon a kezem, ennek hatására eszembe jut, hogy nincs nálam a könyvem. Lenézek a lábamhoz, hátha ott látom, de úgy látszik elrúgtam. Felemelem a fejem és körülnézek meg is látom a fiú mögött. Ránézek a srácra és mivel úgy tűnik egy darabig beszélni fog.
Nem megyek oda a könyvért inkább idevarázsolom. Felemelem a pálcám és elmondom a varázslatot.
-Invito könyv!
A varázslat sikeres lett a könyv gyorsan száguld felém, de úgy látszik jobb lett volna odébb állnom, mert így a fiú tarkójával fog először találkozni. Ami azt hiszem nem lenne jó. Ezért gyorsan megfogom a talárját és teszek egy lépést balra, magam után húzva őt. Után visszanyúlok a könyvért. Kezemben a könyvvel válaszolok.
-Ha haragudnék, már megátkoztalak volna.
Elmosolyodom, most már egy kicsit kedvesebben.
-Vagy csak nem rántlak odébb és tarkón talál a könyv.
Felemelem a könyvet, hogy lássa milyen vastag.

Állia


Miután elmondtam a kis védőbeszédemet, vártam, hogy legyint, vagy valami,  de legnagyobb meglepetésemre megragadta a talárom, és arrébb húzott. Hirtelen nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán láttam, hogy egy könyv száguld el a fejem mellett. Ha a lány nem rántott volna el, olyan sallert kapok tőle, hogy megcsókolom a padlót. Ezt ő is kimondta hangosan, egy kicsit enyhébben, egy mosollyal megtoldva. Nagyon szép a mosolya.
-Hűha... Ha ez eltalál, mehetek a gyengélkedőre! -visszamosolyogtam, közben megigazítottam a talárom -Remélem, nem késel el sehonnan miattam. Amúgy Wolgast Bellafonte vagyok, de hívj csak Wolgnak, vagy Wolginak. -Ha ő is bemutatkozik, szent a béke. Körülnéztem. Nem volt senki sem a folyosón rajtunk kívül. Eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt, mit kerestem, mielőtt a két úr felkeltette volna az érdeklődésemet.-Mellesleg nem tudod, hogy merre van a színjátszósok próbaterme? Szeretnék én is színjátszós lenni, de nem találom, merre kéne menni.

                                                                   Wolgast


Szegény srácot eléggé megleptem azzal,hogy odébb rontottam, de miután meglátta könyvet rájött, hogy mért csináltam. A válaszától elmosolyodom. Tetszik a neve, olyan kis aranyos és mivel nem akarta leharapni a fejem úgy veszem, hogy nem haragszik. Megnézem a talárján lévő címert és valahogy nem lep meg, hogy egy levitásba botlottam. Megigazítom a talárom, hogy ő is láthassa a címerem. Majd válaszolok.
-Wolgi. Ez tetszik olyan kis aranyos. Én Állia Szipenni vagyok.
A fülem mögé tűröm az egyik kusza tincsemet, ami az arcomba logótt. Aztán a festmények felé fordulok, akik egyenlőre csöndben vannak és megkérdem, hogy mi volt a vitatárgya.
-Önök miről vitatkoztak?
Aztán amíg a festmények válaszát várom Wolg útbaigazítást kér. Felé fordulok.
-Nem vagyok biztos ebben, de szerintem végig ezen a folyóson és balra.
Újra a képek felé fordulok, jól halottam ,hogy sárkányos témáról van szó. A lovagnak adok igazat és meg is indokolom a szerzetesnek.
-Vannak sárkányok. Magyarországon két sárkányrezervátum is van.
A szerzetes fölényeskedve rákérdez, hogy láttam-e már sárkányt. Amire én mosolyogva felelek.
-Igen, egyszer két éve egy sárkányrezervátumban.
Ezzel el is dőlt a vita a szerzetes mérgesen néz rám, de ez engem nem zavar. boldogan gondolok vissza arra amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy szülinapom alkalmából elvisznek, mivel úgy imádom a sárkányokat. Egy kicsit élvezem az emléket aztán visszafordulok Wolgi felé.

Állia

Állia. Ezt a nevet még sosem hallottam, bár szerintem a Wolgast is elég ritka. -Állia. Olyan szépen hangzik! -jelentettem ki hangosan is. Állia megigazította a haját, aztán a képekhez fordult. Közben még zavartam egy útbaigazítással, és ő ki is segített. Megnyugodtam, hogy letudtuk az előbbi balesetet. Hallgatom, hogy mire jut ezzel a két csökönyös ürgével, és legnagyobb meglepetésemre sikerült meggyőznie a szerzetest. -Komolyan voltál sárkányrezervátumban? -nekem egy ilyen dolog eléggé nagy szám, mert én mint mugli éltem le életem nagy részét, ezért kimaradtam a jó dolgokból. -Milyen egy sárkány közelről? -közben önfeledten elővettem egy alufóliába csomagolt répát, és majszolni kezdtem. Hamar észbe kaptam, hogy ez talán nem a legjobb alkalom a répa evéshez, de már késő volt. -Kész egy répát? -benyúltam a zsebembe, és előhúztam egy másikat. -Finom, én szeretem. Még egészen friss.

                                                                  Wolgast


Kölcsönös a név szimpátia. Bár a saját nevemmel kapcsolatban már ezt megszoktam. Az ő nevét én sokkal jobban furcsállom, mivel általában már találkoztam a bemutatkozott nevekkel nem igazán érdeklődök, de ez most kíváncsivá tesz.
-Milyen származású a neved?
A képek is érdeklődévé néznek minket és miután megoldom a vitájukat nekünk szentelik a figyelmüket. Wolg is elkezd érdeklődni a rezervátum iránt. Féloldalasan állok, hogy a képeket és őt is lássam és így válaszolok.
-Igen voltam, érdekes.
Elmosolyodom az emlék hatására.
-Bár csak kerítésen keresztül láttam, de még így is varázslatos volt.
Míg én beszélek Wolg elővesz egy répát és elkezdi rágcsálni. Én pedig meglepődésemben nem is tudom, hogy mit mondjak erre. Észreveszi, hogy furcsán nézek rá, ezért megkínál. Egy darabig nézem a felém nyújtott répát és végül elveszem. Nem igazán tudom, hogy mit mondjak erre, ezért egyenlőre csak megköszönöm.
-Köszi.
Elkezdem enni a répát, pár falat után már tudom, hogy hogyan fogom ezentúl nevezni a srácot és ezt mosolyogva közlöm is vele.
-Meg is van a beceneved. Wolgi nyuszi leszel.
Kíváncsian nézek rá, vajon mit szól ehhez az édes névhez.

Állia

Tényleg érdekelte a nevem, ezért rákérdezett, hogy honnan ered a nevem.
-A Wolgast név, eredetileg egy német városka neve. Anyám volt német származású, ő nevezett el így. Nem tudom, miért ezt választotta, nem sokat tudok az anyámról, mert... -nem akartam a nyakába zúdítani minden gondom-bajom, de ha már ezt a mondatot elkezdtem, akkor muszáj volt be is fejeznem  -meghalt. Apám sosem beszél róla, szóval fogalmam sincs, mit tett, és azt miért. De hagyjuk inkább ezt a témát.
Szokás szerint ő is meglepődött, amikor megkínáltam a répával. Egy tök átlagos zöldség, mégis olyan szokatlan. Elfogadta, és bele is harapott. Ennek örömére elmosolyodtam, és én is haraptam még egyet. Némán rágicsáltunk, aztán ő szólalt meg először. Új becenév? Végül is... Nem olyan rossz. Hívtak már sok mindennek a répa miatt, és ez a Wolgi nyuszi egészen aranyos. -Rendben! -vigyorogtam rá -És én hogy szólítsalak? Álliának, vagy van beceneved is? Én nem vagyok olyan jó ilyenek kitalálásában -vallottam be őszintén. Még soha, senkinek nem tudtam normális becenevet adni, és nem akartam megsérteni valami bugyutasággal.

                                                                 Wolgast


Érdekes, hogy német városról kapta a nevét. Azt hiszem találmányoznom kéne néhány atlaszt. Azt viszont sajnálom ilyen szomorú emléke van hozzá. Megpróbálom újra felvidítani.
-Tőle örökölted ezt a vidám természetet?
Remélem most már megint jókedvű lesz. Aztán én a képekkel foglalkozom és mikor megfordulok már egy répát nyújt. A répa általi becenévben nem tiltakozott. Azon egy kicsit meglepődöm, hogy becenevemről kérdez. Elkezdem tekergetni az egyik hajtincsemet. Tudtommal nincs becenevem, mivel Rellonos vagyok és a nevem se becézhető. Harapok egyet a répából és válaszolok.
-Hát engem nem szoktak becézni, mivel a nevemet nem igazán lehet.
Elmosolyodom.
-És talán a házam miatt is.

-Nincs beceneved? Végül is az Állia nem túl hosszú, és becézés nélkül is szép. De hogy érted, hogy a házad miatt? -számomra annyira furcsa volt ez a házak közötti versengés és elkülönülés. Persze, egy bizonyos fokig megértem, hogy legyenek olyan csapatok, akik összetartanak jóban-rosszban, de néhol túlzásnak tartom. Szerintem nem a házunk szabja meg hogy kik vagyunk. Én például levitás vagyok, de olyan lusta, hogy bármelyik másik ház is megirigyelné. Amikor idejöttem, bármelyik másik ház eszembe jutott, hogy oda fogok kerülni, de a levitát kizártam, mert a szorgalom, ami egy levitás alapfeltétele, az belőlem jócskán hiányzik. -feleszméltem, hogy ezt túl komoly arccal mondtam, ezért elmosolyodtam, és beletúrtam a hajamba. -Én még nem igazán élem át még a versengés izgalmát a házak között. Persze, a kviddics az izgalmas volt, de amúgy én nem óhajtok rivalizálni senkivel. -nem is ezt akartam mondani... Azt kezdtem el, hogy nem befolyásol senkit a háza. -Szóval... Engem nem lehet tipikus levitásnak mondani... Nem mondom, hogy a süveg tévedett, mikor ide osztott be, de még nem értem, miért. Talán a süveg is tesz néha kivételt, csak hogy izgalmasabb legyen.

                                                                    Wolgast


Elég meglepő jelenség lehetek, ha megint sikerült meglepnem. Egyenlőre meg se próbálok válaszolni, mivel látom, hogy sok mindent szeretne mondani. Inkább mosolyogva rágcsálom a répám és figyelek. Elgondolkozva a hallottakon és elégé meglep Wolg, nem tűnik másodikosnál öregebbnek, de elég érdekes felfogása van. Van amiben egyetértek vele, de nem vagyunk teljesen egy véleményen. Miután hosszabb szünetet tart úgy veszem, hogy most már válaszolhatok. Komolyan nézek rá.
-Jó házba kerültél.
A falnak dőlök és folytatom.
-Én úgy gondoltam, hogy amikor megtudják melyik házból vagyok általában csak néznek és azt mondogatják, hogy nem lehet én nem illek oda.
Elmosolyodom.
-Pedig de, nagyon is oda illek, csak ez nem látszik mindig rajtam.
Elkezdem tekergetni az egyik tincsem.
-Meg én nem is vagyok olyan becézni való jelenség.

Állia

Miután elmondtam a beszédemet, a lány megnyugtatott, hogy jó házba kerültem. Az jutott eszembe, hogy ha ilyen beszédeket tudok tartani, akkor talán tényleg igaza van. Nem attól lesz valaki Levitás, hogy szorgalmas. Én lehet, hogy amiatt kerültem oda, ahol vagyok, mert szokásom filozofálgatni? Mondjuk ezt általában magamban teszem, de néhanapján, például most, kitör belőlem, és akkor valakire rázúdítom azt, ami a fejemben van, és az nem mindig egy leányálom. Most szerencsére nem volt semmi olyan, amivel esetleg megsértettem volna őt, vagy akárki mást. Legfeljebb a süveget.
-Talán igazad van. Még egy kicsit bizonytalan vagyok ez ügyben, de jó útra tereltél, hogy megfejtsem ezt a titkot. Állia a falnak dőlt, és úgy mondta el nekem, hogy ő sem tűnik kívülről Rellonosnak, de igazából tényleg oda illik. Ezt nem tudtam egészen felfogni, bár voltak sejtéseim, hogy hogy érti. Mindenesetre jobbnak láttam rákérdezni, mint hamis következtetéseket levonni.
-Ezt hogy érted? Milyen egy igazán rellonos Rellonos? -kérdeztem mosolyogva, felhúzott szemöldökkel.
-Nekem kedvesnek tűnsz. A két marha vitáját is el tudtad dönteni, amire én magamtól nem voltam képes -mondtam a képek felé mutatva.
-Persze nem akarok az életedben vájkálni, ha zavar a sok kérdésem, akkor ne válaszolj.

                                                                 Wolgast


Elmosolyodom Wolg biztos, hogy levitába illő személyiség. Bár szerintem erre nemsokára ő is rá fog jönni, de azért kicsit még biztatom.
-Szerintem te pont olyan jófej és kedves mint a legtöbb levitás, szóval ne aggódj.
Kacsintva még hozzá teszem.
-Persze ha házat váltasz hozzánk is jöhetsz.
A falnak dőlök és beleharapok a répámba, de most már nem olyan nagyot harapok mivel szinte már az egészet megettem. Wolg elég furcsán néz rám, úgy látszik nem igazan érti mire gondoltam a házam szempontjában. Arra csak bólintok, hogy megoldtam a vitát. Mosolyogva próbálom elmagyarázni neki.
-Te is meséltél nekem, szóval válaszolok.
Kicsit gondolkozom, aztán elkezdem sorolni.
-Céltudatos, szilárd akaraterejű, magabiztos.
Újra elkezdem tekergetni az egyik tincsem.
-Ezeket mondhatom leginkább jó tulajdonságnak.
Kicsit grimaszolok.
-A rosszakat meg inkább hagyjuk.
Most már megint mosolygok.

Állia

Állia megnyugtatott, hogy biztosan a jó házba kerültem, és meginvitált a Rellonba, ha esetleg váltanék.
-A váltás még sosem jutott eszembe... -miért is nem? Egész eddig kételkedtem benne, hogy jó helyen vagyok, de eszembe sem jutott váltani. Most pedig, hogy Állia ennyi szépet mondott rólam, már nem is akarok. -Megígérem, hogy ha váltani fogok valaha, hozzátok fogok menni! -kacsintottam rá. -És ha valamit én megígérek, akkor azt be is tartom, az biztos.
Elmondta, hogy mitől került ő a rellonba.
-Na igen, jelenleg nem vagyok valami céltudatos, bár egy célocskám van, de elég nehéz, és hosszú teljesíteni. A magabiztossággal talán nincs gond, de a szilárd akaraterejű, na az nem vagyok -vigyorogtam rá. -Ha megváltoznának a belső tulajdonságaim, akkor megyek hozzátok.
Felhangzott a csengő, és a diákok kitódultak a folyosóra. Eszembe jutott a színjátszókör, amiről totál lemaradtam, de nem bántam.
-Hűha, jól elszállt az idő. Lenyeltem az utolsó falat répát. -Én nem sietek sehova, de ha neked dolgod van, akkor menj nyugodtan -mosolyogtam rá. -Így is beléd avatkoztam, mikor éppen mentél valahova.

Jones.
Éjjel


* Hetek teltek el azóta, mióta tudomást szerzett a különleges képességéről, de annál nehezebb volt felfognia ennek a terhét. Éjszakánként amúgy sem aludt olyan nyugalommal, úgyhogy néha fennmaradt és kilógott a hálókörletből, hogy megpróbáljon bánni ezzel az erővel. De eddig nem jutott másra, minthogy néha egy-egy dühkitörésénél mozduljon meg a víz, az akaratára soha. Ez is egy ilyen éjjel. Nem akarja zavarni a szobatársait (nem jóindulatból, csupán ne tudják meg, hogy ő min ügyködik), úgyhogy útra kel az alagsorból, még ő se tudja merre, egy pohár vízzel a kezében, talárja alatt pedig a pálcájával a biztonság kedvéért. Még az Északi toronynál lehet, mikor beáll egy fáklya alá, hogy rábírja a nedűt az akarata szerinti cselekvésre, amikor neszt hall az egyik irányból, ő pedig gyorsan bebújik az egyik páncél mögé. Igen, jól hallotta; a biztonságot adó rejtekhely előtt az egyik prefektus sétál el, ezeknek sincs jobb dolguk, minthogy ilyenkor szabályszegőket kapjanak el. A kastély ebben az időben sokkal hátborzongatóbb, mint képzelné az ember. Minden lépés visszhangzik, az embernek ügyesnek kell lennie ahhoz, hogy észrevétlenül tudjon közlekedni. Ha szerencséje van, most még a szellemek is nyugovóra tértek, nem fogják beköpni. Viszont itt túl sötét van, át kell mennie egy fáklyáktól mentes övezetbe, ahol fény van anélkül, hogy lámpást, vagy pálcát kéne gyújtani. Kintre nem mehet anélkül, hogy elkapnák a bejáraton, ígyhát marad az Átrium, mint lehetséges gyakorló hely. Szerencséje van, mert amíg Ombozival félig már feltérképezték a kastélyt, a toronyban lévő titkos átjáró bejáratához is hozzájutott, úgyhogy a kérdéses helyen meglazít pár kiálló téglát, amitől nyomban elé tárul a folyosó, ami majd elviszi őt a Déli szárnyba. Gyorsan pálcát gyújt, hogy lásson is odalent valamit, majd közel 15 perces gyaloglás után el is ér a Fejetlenség folyosójára. Nem, nem maradhat idelent, ahol alig van levegő, mindenképpen fel kell mennie a felszínre, ahol szerencsétlenségére Jones már meghallotta az átjáró kinyílásának susogását... *

Eris

A kép csak beszél, és beszél. A lány nem figyel (legalábbis rá), hanem inkább fülel. Az erre jövő személy nem lehet messze, mert már hallatszanak a lépései. Előrántja a pálcáját, és az ajtóra emeli. Nyikorogva nyílik az ajtó és már jön is be Kowai. Jól emlékszik az előző találkozásukra a könyvtárban. Könyvet ment olvasni, és a folyosón kötöttek ki egymáson ki. Jött egy háztársa is Ombozi, aki elvette mindkettejük pálcáját, azzal a különbséggel, hogy a rellonos lányét elvitte, az eridonosét pedig a LLG tanárnőnek adta. Visszakapta a pálcát, de akkor is. Mosolyra húzza a száját, de nem a gonosz, vagy a gúnyos mosolyra, hanem a kedvesre. Szeretne kibékülni a másik lánnyal, mert szerinte hasonlítanak, és jó csapat lehetnének. Persze csak ha a másik is benne van. Kicsit lejjebb engedi a pálcáját, így már az nem a másik arcára mutat. Vesz egy nagy levegőt, majd a másikhoz szól.
- Szia!
Nem sok esély van rá, hogy a másik fél is így gondolja, de próba szerencse.
 

                                                                  Wolgast


Úgy látszik sikerült meggyőznöm, hogy jó házban van, de ha még nem gondolt a váltásra akkor valamennyire ő is tudta. Megeszem a répám maradékát, és mosolyogva nézek Wolgra. Azt, hogy ha vált hozzánk jön kicsit gonosz mosollyal válaszolok
-Akkor amint az első gondolatod meg jön erről gyakorolj.
Elkezdem forgatni a kezemben a pálcám.
-Különben sok meglepetés fog érni.
Belesüllyesztetem a talárom zsebébe a pálcám és felveszem a kedves mosolyom.
miután felsoroltam, hogy milyen egy Rellonos, Wolg elkezdi mondani mi igaz rá és mi nem. Elvigyorodom és kicsit kiegészítem.
-Valamint túl könnyen megbízol az emberekben, ami könnyen befolyásolhatóvá tesz és nem vagy elég fel készült varázslatok terén.
Ránézek és eszembe jut, hogy ez talán egy kicsit sértő volt.
-Bocs, nem akartalak megbántani, de ez az igazság.
Bocsánatkérően mosolygok. Aztán megszólal a csengő és elkezdek áradni a diákok. Egyszerre szólalok meg Wolgal.
-Hű, jó sokat beszélgettünk.
Elhallgatok és intek Wolgnak, hogy beszéljen, én csöndben maradok. Wolg utolsó mondatára önkénytelenül felnevetek. Aztán miután sikerül abbahagynom megmagyarázom, hogy miért is nevettem.
-Tévedsz, én azért jöttem erre, mert megláttam a füstöt és kíváncsi lettem.
Majd mintegy mellékesen megjegyzem.
-Egyenlőre én is ráérek.

Lilla

Állia

Szóval túlságosan megbízok mindenkiben? Végül is tényleg. Eddig mindenkiben megbíztam, akivel találkoztam. Mi lesz, ha egyszer valaki rosszindulatúval találkozom?
-Semmi gond, igazad van. Elég naiv vagyok. Még nem tapasztaltam eleget. Viszont valamiért úgy érzem, hogy ez nemsokára megváltozik.
Szerencsére ő sem sietett sehová, a füst keltette fel a figyelmét, azért jött ide. Eszembe jutott, hogy pálcát kéne vennem, mert a mostani nem igazán megfelelő.
Állia! Nem tudod, merre van a pálcakereskedés? Gondolom a faluban lesz valahol, de még nem sokszor jártam arrafelé. Elővettem a jelenlegi pálcámat. -Ezt örököltem anyámtól. Nem igazán akar elfogadni gazdájaként. Tanácstalanul forgattam a kezemben a fadarabot. Kidobni mégsem fogom. Mégiscsak az egyetlen relikviám anyámtól...
A fejetlenség folyosója megelégelte a semmittevést, és megint rendetlenkedni kezdett. Egy darázs kezdett el repkedni Állia feje körül, de ezt ő nem vette észre, hisz a látóterén kívül volt. Óvatosan a hajára mutattam. -Van ott egy darázs. Ugye nem vagy rá allergiás? És ha ez nem lett volna elég, valami ragacsos sárga folyadék kezdett el ömleni az egyik csőből. A keletkezett pocsolya még nem ért el hozzánk, de rohamosan közeledett.

Vasváry prof...

Philips kisasszony

~ appearance

Nem gondolta volna, hogy egy iskolában egy bál ilyen megszokott rendezvény. Ő legalábbis csak pislogott, mikor kiderült, hogy a DÖK megszervezte a hagyományos búcsúztatót a végzősöknek, ahova a tanárokat is sok szeretettel várják. Őszintén megvallva, a legkevésbé sem volt kedve az egész felhajtáshoz, de ugye mindenkinek vannak kötelességei.
Csak ennek tudható be, hogy a bál estéjén ő is öltönybe bújik, még az oly utált nyakkendőt is felköti, hogy utána minden második percben azt lazítgathassa. És még hogy a férfiak kiváltsága a kényelmes öltözet...
Azonban annak ellenére, hogy végül mégiscsak ünneplőben feszít, nem hajlandó belenyugodni, hogy az egész estélyét a Nagyteremben bájologva kell töltse. Persze, a tiszteletét teszi, talán egy rövid ideig még jól is fogja érezni magát, de jelenleg semmi kedve nincs a nagy mulatozáshoz. Épp ezért halogatja a megérkezés pillanatát, egyáltalán nem vonzza a sok csivitelő diák. Abban bízik, hogyha csak késve - mondjuk jó pár órát késve - érkezik meg, akkor a fiatalabbja már lefekszik, ő pedig megúszhatja a legkellemetlenebb részét.
Miután felöltözött, a haját pedig beállította minimum háromszor, kénytelen volt rádöbbenni, hogy nincs mese, el kell induljon. Amikor viszont meghallja a Nagyteremből kiszűrődő izgatott zsibongást, a fiatal embertömeg semmivel össze nem téveszthető hangját, eszébe jut, hogy valamit a tanáriban felejtett. De kár!
Gyors hátraarc után a Déli szárny felé indul, hogy megszerezze az asztalánál hagyott jegyzeteit, majd azokat még a szobájába is visszavigye. Sajnos a lakrésze pedig a Keletiben van, ki tudja, mennyi idő, mire azt is megjárja...
Határozottan jobb kedvvel érkezik meg a Tanári szobához, abban a hitben, hogy az elkerülési hadművelete sikerrel fog járni. Belépve viszont hamar elterelődnek a gondolatai a bálról, ugyanis van valaki a szobában, valaki, aki határozottan nem egyike a kollégáinak.
- Segíthetek, kisasszony? - Érdeklődő mosolyt villant a hölgyre, elvégre a beszélgetéssel is megy az idő, ami neki csak jó. Nem egy diákja az, talán egy mestertanonc, így a korából ítélve, azonban ez még nem magyarázat arra, hogy mit keres a tanáriban.
Várakozóan néz rá, miközben azt is felméri, hogy a hírhedten szigorú bájitaltan prof asztalánál matatott eddig a hölgy, ami gyanús gondolatok vet fel Richárdban. Csak nem sikerült elkapnia valakit?

Úgy tűnik komolyan gondolta-fut át a gondolat Alina buksiján, aminek hatására elmosolyodik, hiszen még nem volt olyan alkalom, hogy egy felsőbbéves, ráadásnak egy ilyen kedves srác, mint Caius megígérje neki, hogy elmegy és megnézi, ahogy táncol. Szeme felcsillan, és szinte látja maga előtt a gyönyörűen megvilágított jégpályát, a fiút és természetesen magát, ahogy az ugrásokat halmozza, majd egy piruettel zár. Mesés kép... Néhány percig még a jövőben él, majd egy fejrázással visszatér a jelenbe. Mosolyogva nézi Caiust, akinek arcára a döbbenet ül ki, majd ezt felváltja egy titokzatos mosoly, mikor szóba kerül, hogy Lina egy meglepetéssel készül majd neki.
A kviddics újra a téma ura. A fiú elmondja, hogy reméli, hogy csonttörés miatt nem kell majd találkozniuk. Az "ilyen esetben" szavak különös hangsúlyt kapnak. Lina elmosolyodik ismét, és igyekszik nem elpirulni, bár amikor Caius úgy tesz, hogy májos ilyenkor, nem tud mit kezdeni a pírrel. A kviddics-hős megígéri, hogy nem fogja magát összeszúzatni, főleg úgy nem, hogy már most van, aki aggódik érte, így van értelme vigyázni magára. Lina rákacsint, majd mivel már eleget ült csendbe búrkolózva elmakog egy-két mondatot.
-Köszi! De én nem szeretem, hogy mindig zavarba jövök, ha kell ha nem. Egy idő után elég kellemetlen, mert mindig elárul...-Itt tart némi szünetet, majd visszatér a meccshez.-Örülök, hogy most jobban fogsz vigyázni magadra! Bár gondolom eddig sem volt feltett szándékod, hogy félhullán gyere le a pályáról, de azért most megnyugodtam, legalábbis egy kicsit...
Megint elmosolyodik, de ez a mosoly nagyon hamar le is fagy arcáról. Caius ugyanis közli, hogy a szőkeségnek már nem sok lehetősége lesz őt megnézni hősködés közben, mert a tanév végével elhagyja az iskolát. Alina kicsit elszontyolodik, de minden erejével azon van, hogy ez ne látszódjék rajta. Kis idő elteltével megszólal.
-Kár érted, mármint, azért, hogy elmész... Jó lett volna, ha legalább egy évet tudtunk volna még együtt ide járni, mert iszonyat jó veled beszélgetni... De persze, értem én, hogy a karier, meg a szárnybontogatás most fontosabb. Remélem sikerül bekerülnöd az álomcsapatodba...
Caius még néhány szót ejt arról, hogyan szokott a vizsgaidőszakra készülni, de a lány gondolatai egész máshol járnak. Nagyon megkedvelte a fiút, és nehéz neki szembesülni a ténnyel, hogy elmegy. Épp ezért összecsukja a könyvet, igyekszik nem mutatni, hogy legszívesebben sírna, de nem megy valami jól neki. Gyors búcsúzásba kezd.
-Ahogy nézem, elég későre jár. Azt hiszem én most megyek. Jó volt veled beszélgetni... Örülök, hogy megismertelek. Ha az évzáróig nem találkoznánk, nagyon vigyázz magadra, de tényleg! Tudod, megígérted...
Kacsintana, de akkor legördülne a könycsepp, ezért némán felveszi  a könyvet, megöleli a fiút, és elindul.