Yunyun

Riley

Esther
ruhácska

Victoria

Yunyun

Riley

Yunyun

William
ruhácska

William
ruhácska

William
ruhácska

William
ruhácska

William
ruhácska

William
ruhácska

William
ruhácska

Riley

Yunyun

Riley

Somlay Kornél

- Először találkoztunk, nem gondoltam volna, hogy a szimpla gitározgatós délután milyen fordulatot vesz. Amellett nem  tudtam, hogy érdekel.
Nem gondolatolvasónak születtem, ha ment volna, inkább eleve más pályán indulok el. Örültem volna, ha a fiút esetleg érdekli valami velem kapcsolatban, megkérdezi legalább.
- Máskor  hogyha érdekel valami, kérlek kérdezz rá! Elég egyszerű ember vagyok, elsiklok dolgok felett, meg ez kifejezetten olyan dolog, amiről szívesen is mesélek.
Somi szavai elgondolkodtattak, komolyságot színlelve államra helyeztem kezem és megdörgöltem azt.
- Ejj, én betűnkénti árat számolok fel a hozzád intézett szavakért! Akkor mi van? – kérdeztem egy lightos félvigyor kíséretében. Átjött a vicc, nehezen bírtam, hogy ne adjam vissza egyből valahogy – Veheted úgy, hogy a hölgy az én nevemre számláz mindent.
Ez volt a nem-poén része a dolognak. Meg akartam valahogy hálálni, hogy tényleg eljött, addig se üresen telt a nap, hanem itt ültem Vele és kezdett közénk visszatérni az egyensúly, meg a korábban hiányolt frissítő energia. Kirázott a hideg, lehet lassan olyan leszek, mint azok a hóbortos, mindenféle energiával és az energia látásával/érzékelésével foglalkozó emberkék, akik hitték, hogy az energiának marha sok hatása van az emberre, és feltöltheti meg lemerítheti bárki. Az elmélet jó, na de tovább bonyolódik amikor már színeket is társítanak hozzá és komplett kördiagramokat készítenek belőle. Bweeeheh! Higgyen mindenki abban, amiben akar, én is így tettem. Amíg senki se erőlteti a másikra a saját nézeteit, addig minden szuper.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül, nem értettem mire gondolt - Negyed-véla még lehetnél, viszont érezni, hogy nem vagy az! Max. valaki, aki erősen megválogatja, hogy kivel áll szóba. Jól gondolom? Ja, meg most már tudom rólad, hogy utálod a későket. Vagy rosszul szűrtem le?
Segítségkérőn néztem a fiúra, nem akartam tévinformációkat megjegyezni róla.  Az mindegy volt, milyen kapcsolatot néztünk, végtére is amennyiben valaki lehúzza az embert, az sose jó társaság. Olyan illetőre van szüksége a léleknek, aki táplálja őt. Akivel fejlődni tud értelmes eszmecsere útján. Elvárok bizonyos mértékű intellektualitást. Somival úgy tűnt, hasonlít a felfogásunk ebben.
- Miért féltél? – hökkentem meg, majd folytattam - Valamennyi átjött, ja. Viszont nem egészen értem, mi játszódhatott le benned, ennek ellenére sem. Én nem hezitáltam túl sokat, emlékeim szerint.
Féltem mit gondol az egészről, s még jobban a lebukástól. Nem hiányzott, hogy célponttá tegyem mindkettőnket. A saját karrierem hagyján, Somi életét ketté törném ha kiderülne az egész, incidensé válna, ott ülnénk az aurorokkal. Te jó isten! Bele se mertem gondolni, gyorsan elhessegettem minden idevágó, zavaró gondolatomat.
- Igen, ezt meg tudom ígérni – Tartható dolog volt részemről, ugyanakkor vissza is ugyanúgy igaz kell legyen – Én is szeretném, ha őszinte lennél velem mindig és egyértelműen megfogalmaznád, ha valami nem jó. Az elmejátékok nem tartoznak a kinkjeim közé.
Motyogásomra visszakérdezett, ezért felsóhajtottam. Mellesleg kezdtem megéhezni. Hol van a kajám? Na meg a kávém?
- Hát öhm… Nem csak animéket nézhet az ember – forgattam szemeimet, az utána lévő dologra nem is reagálva. Nem éppen akartam én se vitát a Szilajról, így is örülök, hogy az előbbit sikerült valahogy átvészelni. Homályosan de láttam, nagyjából hol lenne érdemes határokat húzni még. Rám fért az őszinteség, ugyanakkor a helyén kellett kezelnem Somit. Ő fiatal, könnyed, én pedig hulla merev. Engednem kellett volna a dolgokat és csak sodródni az árral. Csak féltem. Őszintén rettegtem, mert párszor már csaptak fölém olyan magas hullámok, hogy én komolyan azt hittem, ott hagyom fogamat. Vajon ő is hasonlóan viharos volt legbelül? Kíváncsivá tett, de kérdezni lusta voltam.
- Oóóóóh!! Én a helyedben utána vágnék bármibe is! Próbáltam még Svédországban iskola mellett utcán zenélni, nem mondom, hogy nem sikerült, csak szar volt, mert sietni kellett állandóan. Gyakran megoszlott a figyelmem több dolog között és nehéz lehet, ha az egyikkel megcsúszol, késel. Élvezd ki a szabadidődet és próbáld kimaxolni, ezt javaslom.
Oh, az édes gyerekkor milyen fenséges! Még nem tudod mennyi felelősség terheli le vállaidat, éretten is max. sejtheted, na de az éles tapasztalat átformál. Ámbár sok nekem se jutott, nem hívhatom magam az utcán zenebonálástól teljes állású, negyven életévét leélt veteránnak, ugyanakkor a munkán már én is gondolkodtam. Ezért szeretnék olyan köztes megoldást, ami nem csak hobbi lehet, hanem remekül át lehet konvertálni üzletté és beleillik ennek a világnak a kereteibe. Pálcakészítő akarok lenni, helyet akarok. Ki akarom nyújtani az ágaimat és élni! Teremteni! Ha esetleg a saját sose jönne be, a helyi pálcapiacon még bepróbálkozhatnék… Ismeretes volt egy pálcabolt a közelben, ekkortájt született meg a gondolat bennem, hogy meglátogassam. Egy nap talán el is jutok addig.
Csalódottságomnak, mi szerint Somi nem ismer senkit az iskolában aki rézfúvos hangszeren tolta, halk „owh”-val adtam hangot.
Nehéz lesz így a jazz irányzatba eljutni…
- Rendben, a hétvége felelne meg nekem is inkább. Van művészeti ház a faluban, meg ott ha minden igaz, valami terem, egész nagy színpaddal. Marha jó ott az akusztika, azt hallottam – bólogattam elismerően – Többet azért nem tudok csak mondani, mert még nem jártam a helyszínen, az a tervem, hogy lecheckkolom holnapután.
Kihozták és lerakták elénk rendelésünket. Éhesen előredőltem, szemeimmel felfalva az étket, aztán egyből az ital felé kacsintgattam. No ennyit Somi „Egészséges életmód” c. előadásáról! Lelkesen dörzsöltem tenyereimet a csodálatos írkávét meglátva, és az étek helyett rögtön azt húztam közelebb. Túl jó az illata!
- Leginkább figyelmes evéssel, nem diétázok de próbálok mértéket tartani, hogy miből mennyit és hogyan eszek. Dohányzom, így épp ezt nem vallanám egészségesnek, viszont ügyelek az ivásra, meg edzek – félretoltam a pohár kávét, egyelőre nem kortyoltam bele. Jó étvágyat kívántam a fiúnak és enni kezdtem a magam pizzáját. Ez a vajsörös pizza kissé habos volt, a vajas ízhez enyhén karamellás utóíz társult. Remekműnek gondoltam és nagyon jól esett. Amennyiben Somi esetleg ledöbbent a dohányzás részletétől, legalább rágással kitölthettem a kínos csendet. Ha hozzá tudott szólni bármit, csak örültem.
- Öööö... – eltakartam egy épp kikandikáló falatot, majd számat törölgettem. Hirtelen jött lehetőségnek tűnt a kérdezgetés. Nem táraztam be megfelelően, illetve csínyjével sokadszorra megakasztott, amiről elsőre nem tudtam, hogy csíny.
- Mi van? – Hirtelen felegyenesedtem, ezzel kicsit kilökve a széket magam alól. Élesen csikorogtak fémlábai a hűvös padlón, miközben lelkem messzire utazva az emlékek spirálján csúszdázott. Kitágult orrlyukakkal kerestem a tekintetemmel régmúltam bántalmazóját, aki annak idején a véremmel akarta vörösre festeni a svéd suli falait. Reménytelen volt a keresés, de kicsit pozitív is abban, hogy nem találtam meg az illetőt. Elragadott a hév, még mindig befolyással volt rám és nem kis feneket keríthettem valaminek, ami… A fiú mosolyából leszűrve tényleg csak egy csíny volt.
- Ja – fújtam ki a levegőt. Fáradt voltam most ehhez. Visszahúztam a széket és lassan leültem. Az asztal alatt picit remegtek combjaim – Vér az éppenséggel nekem is jöhetne. Majd pizza szószként használom!
Tettem hozzá aztán.
- Elég éles váltás lesz az eddigihez képest, próbálom diszkréten feltenni. Bántottak -e valaha azért, aki vagy? Két dologra értem ezt: az egyik a jellemed, a másik… ez – Ujjammal a nemrég Somi által felkötött szivárványos karkötőre böktem. Gondolom a melegségéért vegyes értékelést kapott, ami alatt tisztán azt értem, hogy talán bántalmazói is lehettek. Nem akartam a saját élményemet újra felidézni. Most még nem. Se drámázni. Arra viszont kíváncsi voltam, már ha meg akart nyílni abban, hogy neki mi a tapasztalata. Talán akkor én is hozzá tudtam adni valamit a magam történetéből.

Stephen Zimmermann

-Sei il pezzo di puzzle che non trovo, ez tudod mit jelent? -nézek Steph-re a betanult olasz mondat elhangzása után. -Te vagy a puzzle hiányzó darabja, amit nem találok -a találkozásunk után francia mondatokat kezdtem el keresni, ami leírja pontosan, hogy mit is érzek vele kapcsolatban, de az olaszok jobbnak bizonyultak őszinte, szép szavakban, ezért inkább e nyelv mondatait kezdtem el megtanulni. Az, hogy Steph számára mit jelent a mondat csak ő tudhatja.
-Akkor mesélj, ne várj a kérdésre! Lehet, hogy a kérdés nem is lenne olyan jó, mint a történet, amit magadtól kezdenél el -nem is értem, hogy miért várja el tőlem, hogy mindenre rákérdezzek! Persze, szeretek kérdéseket feltenni, de nem vagyok gondolatolvasó és nem biztos, hogy olyan kérdést teszek fel, amire szívesen válaszol. -Viszont eszembe is jutott egy kérdés, ha már így felajánlottad a lehetőséget. Ki az a Steph Zimmermann? Mit árulnál el magadról egy ismeretlennek? -játékos kíváncsiság tükröződik keskeny hangomban és várom a választ. A választ arra a kérdésre, ami most a legjobban foglalkoztat engem, hiszen annyi mindent kérdezhettem volna tőle, de első körben arra vagyok kíváncsi, hogy önmagáról mit árul el nekem. Majdnem egy egész délutánt együtt töltöttünk mégis oly’ rejtélyes maradt számomra a srác.
-Rendben, de csak a szép mondatok után fizetek -mosolygok Steph-re. Tudom jól, hogy viccnek szánta és én vettem is a poént. Annak kifejezetten örülök, hogy a mai fogyasztásunk után ő fog fizetni, de természetesen nem élek vissza a helyzettel és nem most fogom végig enni az étlapot. Talán, ha korábban ajánlja fel ezt a lehetőséget, amikor még nagyon mérges voltam rá, akkor elgondolkoztam volna azon, hogy kieszem a vagyonából, bár a lelkiismeretem úgy se engedte volna meg nekem ezt az aljasságot.
-Igen, ezt eltaláltad! Megválogatom, hogy kivel állok szóba és arra még jobban ügyelek, hogy kit engedek közel magamhoz -a mondat végét jobban megnyomom, egyfajta célzásként. -Kifejezetten utálom, ha valaki késik, ez azt jelenti számomra, hogy annyira nem tisztel, hogy időben érkezzen a megbeszélt találkozóra -mellesleg a késés azt is jelenti, hogy az illető egyáltalán nincs felkészülve a velem való találkozásra. Ha valaki pedig készületlenül érkezik valahova, az olyan, mintha ott se lenne!
-Neked erről mi a véleményed? Meddig nézhető el a késés? -most már érdekel az ő álláspontja is a témáról. Ebben a témában több ember nem értett már velem egyet.
-Miért féltem? Nagyon egyszerű, azért, mert nem tudtam, hogy hogyan fogsz reagálni! Neked a meló könnyebb része jutott, csak viszonoznod vagy elutasítanod kellet a kezdeményezésemet, ez a két lehetőséged volt! Nekem kellett megtennem az első lépést és emiatt úgy érzem magam, mintha te lennél Higgins professzor, én pedig Elza. A történetben csak akkor derülnek ki a professzor érzései, amikor elveszti a lányt. Te is elég jól titkoltad érzéseidet irányomban, mintha arra vártál volna, hogy én lépjek először! Mi történt volna, ha nem léptem volna? -egy újabb kérdés, ami foglalkoztat. Az maradjon titok, hogy a találkozásunk óta gondolkoztam azon, hogy kik is vagyunk és a legtökéletesebbnek Higgins professzor és Elza helyzetét láttam hasonlónak a miénkhez. Az már csak mellékes, hogy az eredeti mű szerint ők sose jöttek össze, csak a színdarabban a közönség nyomására változott meg a történet vége. Remélhetőleg velünk máshogy lesz és Steph is szerez annyi bátorságot, hogy ne külön utakon járjunk.
-Rendben, ezt én is megígérhetem neked! -mosolygok Steph-re. Eddig se állt szándékomban hazudni neki, felesleges is lenne az igazság úgyis utat tör magának és gyorsan kiderül.
-Nem úgy volt, hogy csak animéket nézel? -jobb szemem feletti szemöldökömet felhúzva teszem fel a kérdést és halvány mosoly jelenik meg arcomon.
Majd ezután a munkára terelődik a beszélgetés és Steph elmeséli, hogy ő mit csinált iskola után. Nos, utca zenésznek nem állnék az biztos, nem azért, mert számomra túl alantas lenne ez a foglalkozás, szimplán csak valami komolyabb munkát szeretnék, ami után biztos, hogy viszek haza pénzt és nem másokon múlik a megélhetésem. Persze tudom jól, hogy a mai világban ez nem ilyen egyszerű.
-Lehet, hogy igazad van és várnom kéne! Viszont, ha vége a vizsgaidőszaknak, akkor túl sok lesz a szabadidőm, bár akkor úgy is otthon leszek majd, csak fura lesz innen újra hazatérni. Mintha otthon már nem az a hely lenne, ahonnan eljöttem. Neked nincs ilyen érzésed? Nem érzed úgy, hogy a kastély lett az otthonod és a családod a második helyre került? -lehet csak én gondolom túl a dolgokat, ami mostanában rám túlságosan is jellemző, de örülnék annak, ha ezzel az érzéssel nem lennék egyedül, így talán még van esély arra, hogy nem bolondultam meg teljesen.
-Mindenképp meg kell nézni akkor azt a helyet, viszont lehet, hogy fizetni kell ahhoz, hogy kibérelhessük! Ha esetleg fizetni kell érte és nincs más lehetőség a próbák megtartásához, akkor szólj és hozzájárulok a bérleti díjhoz! -jó lenne, ha a Steph által javasolt terem elérhető lenne számunkra, de a mai világban semmi sincs ingyen, ezért biztosra veszem, hogy valamennyi bérleti díjat felszámolnak nekünk. Viszont ez egy olyan dolog, amire szívesen költök és természetesen nem várhatom el, hogy a srác egyedül állja a költségeket.
Közben megérkezik a rendeléseink és észreveszem, hogy Steph milyen izgatottá válik, gondolom ő is már éhes lehet. Ám mielőtt elkezdek enni, előtte megosztom gondolataimat Steph-el az egészséges életmódról és kikérem véleményét a témáról. Pontosabban az érdekel, hogy ő hogyan óvja testének épségét. Ám, hamar kiderül a szörnyű igazság és két mondat között elejti az egyik legnagyobb félelmemet, a dohányzást. Kissé megilletődöm, egy hang se jön ki hirtelen belőlem. Kell egy pár perc, hogy összeszedjem magam.
-Te dohányzol? -teljes ledöbbenés részemről. -A legtöbb haláleset annak a kis bűzrúdnak köszönhető! Tudod, hogy rákot okoz és minden egyes szippantással mérgezed a tüdődet? Olyan, mintha valaki víz helyett lassan oldódó mérget inna! Miért kell neked az a halálrúd? -órákon keresztül tudnám ecsetelni a dohányzás káros hatásait Steph-nek, bár gondolom már mindent hallott róla, szóval feleslegesen jártatnám a számat. A megdöbbenéstől nem is tudnék most nagy mélységekbe merülni a témában, ezt a pár mondatot is nehéz volt megszülnöm. Annyira lesokkolt ez az új tény Steph-ről, hogy a saját limonádém helyett a félretolt kávéjába kortyolok bele.
-Ez meg mi? Mintha egy hordóból öntötték volna a bögrébe! Szerintem megromlott és valami erjedni kezdett benne, gyorsan küldjük vissza! -leteszem a kávéval megtöltött poharat az asztalra és tekintetemmel a felszolgálót keresem, hogy jelezhessem neki a problémát. -Ilyenkor persze az összes pincér eltűnik, tudják, hogy elrontottak valamit! Még szerencse, hogy nem ittál bele, így csak én éreztem ezt a borzalmas ízt! Majd, ha újra előkerül a lány, akkor jól lecseszem, megakart mérgezni téged! Bár a cigihez képest, ez vitamin -nem tudom úgy elengedni az előző témát, hogy ne szúrjak oda Steph-nek. Majd én is nekikezdek a pizzámnak, hogy elnyomjam azt a borzalmas ízt, amit a kávé okozott.
Az ezután következő poénom, eléggé meglepte és megijesztette Steph-et. Hirtelen felpattan miután azt kamuzom neki, hogy a családom gyilkosokból áll és én is vérre szomjazom. Kell egy kis idő, amíg a srác rájön, hogy csak szivatom. Tudom, nem szép dolog tőlem, főleg azok után, hogy magamról kellene mesélnem, de olyan jó érzés megtréfálni a kis naiv Levitást. Amíg ő próbálja lenyugtatni hevesen dobogó szívét, addig én jót nevetek az egész jeleneten, ami nem rég lejátszódott itt mellettem.
-Megijedtél Steph? -miközben felteszem neki a gúnyos kérdést, közben próbálom visszafojtani a nevetésemet.
Most Steph lep meg engem komoly kérdésével, amire hirtelen nem is tudok mit válaszolni. Pontosabban a válasz megvan, csak meg kell fogalmaznom a mondatot.
-Igen, azért már bántottak, mert szorgalmas vagyok, nehezen nyílok meg és jobban érdekelnek a könyvek, mint a társas kapcsolatok. Az okára még nem jöttem rá, anyám mindig azt mondta, hogy csak féltékenyek rám, mert én sokkal komolyabb vagyok náluk és jobban érdekel a világ, mint őket. Szóval, elhittem ezt a mondatot és reméltem, hogy egyszer majd belátják, hogy nem az ellenségük vagyok, csak én máshogy élem meg a jelent, mint ők. Azért viszont még nem ért bántás, mert meleg vagyok. Mondjuk sokan nem is tudják rólam, azt pedig nem látom, hogy a jellemem vagy mozdulatom árulkodik-e erről! Nem szoktam külső szemmel figyelni önmagamat, így ami számomra természetes az lehet másnak már feltűnő! Te, aki saját szemszögéből lát engem, áruld el nekem, hogy van-e arra utaló jel, hogy más vagyok, mint az átlagos srácok! -Steph felé fordulok várva a megváltó választ kérésemre. Majd folytatom a mély gondolataimat. -Amikor nehézség támad az életemben vagy verbálisan bánt valaki, mindig Madách nagyszerű mondata jut eszembe, „küzdj és bízva bízzál!” -egy kis hatásszünetet tartok az idézet elmondása előtt, hogy még jelentőségteljesebb legyen ez a nagyszerű mondat. Majd a karkötőre nézek, ami Steph karját ékesíti.
-Téged bántottak valaha azért, aki vagy? -illik visszakérdezni, ha már ennyire komoly témába kezdtünk bele. Másrészről természetesen engem is érdekel, hogy Steph milyen élményeket szerzett eddigi élete során.

Somlay Kornél

Először hallottam Somit olaszul beszélni. Fogalmam sincs miről hadovált, de nagyon klassz volt! Gyakorlottnak tűnt a nyelvben.
- Nem – csóváltam fejemet. Somi percekkel később elmondta a jelentését is. Megszoktam, hogy a fiú olyan elvontnak, ugyanakkor nagyon művészinek tűnt mivel sok hasonló furcsa mondatot tudott – Tehát valaki olyannak gondolsz engem, aki beleillik a mindennapi életed darabjai közé?
Reméltem inkább ez, és nem arra gondolt, hogy teljessé teszem őt. Szép gondolat, csak szerintem mindenki eleve már egy egészként kezdi és két egész egység alkot egy rajta kívülálló… harmadik dolgot, ha már mindenféle érzésről hadováltam idáig, akkor kimondom, a szerelemre gondolok. Viszont nem mondanám, hogy bennem olyan gyerekes hű de nagy erővel tombolna. Még keresnem kellett erre a megfelelő kifejezést, amit biztosan nem ezen a napon találtam meg, a pizzériában. Hozzá kellett tennem hangosan a szituációhoz a következő kérdést:
- Mióta tudsz olaszul? – hitetlenkedtem.
Gyönyörű váltás következett, én kérdeztem, a fiú meg meghagyta, meséljek. Azt hiszem valahol igaza van, nem várhatom el, hogy mindig ő kérdezgessen.
Rozsdásodom, értettem flörtölési stílusomra.
- Eddig négy barátnőm volt, mind ebben az iskolában. Nagyjából a vékony és tőlem kisebbek az ideáljaim. Egyikkel sem éreztem azt, hogy mentálisan megközelítőleg egy szinten lennénk, ezért elég fárasztónak véltem őket. Neked voltak már más kiszemeltjeid? Mármint itt a suliban – érdeklődtem.
Sejtelmes mosoly terült szét arcomon, mikor ahhoz érkeztünk, mit mondanék magamról egy ismeretlennek.
- Ő az apám – nevettem el magam hamar – Viccen kívül! Férfi ágon nálunk mindenki Stephen Zimmermann. Szeretem a pálcakészítést és a gitározást. Mindenről is megvan a véleményem és szeretek konstruktív vitákat folytatni, meg ha kicsit nyeregben érezhetem magam. Azt hiszem ebben teljesedek ki Levitásként. Nem szeretem az unfair szituációkat, vérlázítónak tartom. Veled mi a helyzet, Somlay Kornél?
Szép szavak, szép szavak. Ejj.
Zavaromban kissé szaggatottan fújtam ki a levegőt, mint amikor a nyár forró és párás levegője égeti torkodat.
- Hmm, figyeljen akkor, hátha lesz készleten később – mondtam viccelődve, ötlet hiányában. Érdekesség, valamilyen a magyar nyelvtanulást segítő könyvben találtam a 44. oldalon ezt a mondatot, de őszintén se nem könnyű, se nem jó példamondat. Diáknak készültem, nem logisztikusnak. Aztán belegondoltam, ha valaha boltom lesz, igenis tudnom kell hasonlóval felelni, mert nem mindig lesz egy adott pálcatípus készleten.
Somi szavai közt a „Közel” erőteljesen ki lett hangsúlyozva. Értsem úgy, hogy egyfajta megtiszteltetésben részesít azzal, hogy velem egyáltalán szóba áll? Ez jó lenéző! Egy hosszabb ideig tartó zavart idézett elő bennem, ami később letisztult, ahogy tovább beszélgettünk.
- Nos, nem vagyok túlzottan az etikett híve, de azt mondják, hogy a beszélt időponthoz képest 15 perc türelmi idő még belefér. Én azt mondanám, ha valaki negyedórával később se tolja elő a képét, akkor fordulhat vissza. Elítélem őt, mert még ha nem is mindenkiből lesz jövendőmondó, az egyén saját felelőssége úgy intézni mindent, hogy időben a helyszínre érjen. Utálok várni, 15 perc nálam még belefér, nem szólok rá semmit, de ha több, akkor el szoktam tűnni és csinálom a saját dolgomat. Az, hogy te a csattra pontos érkezést követeled meg, az én morálomhoz képest túlzottan szigorú és nem értek vele egyet, de elfogadni elfogadom.
Lágy nevetésben törtem ki, amit a fiú úgy értelmezhetett, ahogy akart. Akár meg is sértődhetett rajta, de ha elég értelem szorult belé, talán átment, hogy korántse gúnyból reagáltam így.
- Ki tudja! Lehet akkor sose tudom meg magamról, hogy bi vagyok és nem hetero! Mert én ugyan nem titkoltam semmit – ingattam szőke fejemet – Fingom se volt arról, hogy mit éreztem a vízesésnél, vagy azt, hogy most mi kering bennem. Hazugság lenne mindent elsöprő szerelemnek hívni és piedesztálra emelni téged. De kifejezetten boldog vagyok.
Mostanra csurgott le, mi van, ha a fiú szimplán érdemesnek tart arra, hogy komolyabban szóba álljon velem? Az én hiányosságomnak tudható -e be ez a fajta lassúság, vagy vajon az új tapasztalat öröme az, ami kicsit elködösített? Közös fogadalmunkra, hogy csak is az igazat mondjuk egymásnak, bólintottam egyet. Kár lett volna túlragozni. A mese nézés, és egyben a háttérben összeomló, férfias becsületem volt a téma. Meg kellett védenem minden erőmmel!
- Hát ööööö… Azt is nézek – hangsúlyoztam, nehogy egyből téves következtetésekre jusson. Talán az, hogy csakis miatta kezdtem el meséket nézni 19 éves nagy szamár létemre, erős túlzás. Nevezhettük általános érdeklődésnek. Jobban hangzott.
- Ó tényleg, a hazamenetel. Már el is felejtettem – morogtam dacosan. Nem rúgták ki aki itt akart maradni. Általában ekkor tűntem el rejtélyes körülmények között egy stresszlevezető cigire, mindig ezt az ingert váltotta ki belőlem a roskadásig pakolt bőröndök, lebegő könyvcsomagok és rikácsoló baglyok látványa. Kicsit irigyeltem azt, akinek volt lehetősége hazalátogatni. Volt pár jófej gyerek Uppsalában, de csak miattuk nem mentem volna vissza. Max. akkor, ha erős indok vezérel, például Zsanna nyaggat egy svéd hegyi túrával. Hisztis picsa, de neki is megvannak a maga bajai, ahogy elnéztem. Szívesen kirángattam volna a burokból, még ha csak egy napra is…
Lehet egy nap én keresem fel őt!
- Pont azt érzem, hogy nekem az egyetlen családom ezek a kőfalak, a diák társadalom tudálékos de becsületesebb rétege, meg a tanárok. Na, közülök se mindegyik, de az most más téma. Nem igazán maradt más nekem, Kornél – meredten néztem az asztalt -, de boldog vagyok…!
Szívből jövő mosollyal ajándékoztam meg a fiút. Érezhette, hogy nem mártírkodok, habár így is ott csengett szavaim mögött valami megfoghatatlan, távolról érkező szomorúság, amit érezhetett kicsit, ha odafigyelt.
- Ki tudok kapcsolni egy kicsit. Még egy tavat is tudok, aminek télen forróak a padjai, nem fagysz meg. Te hogy vélekedsz erről és… hova mész majd haza? Öhm, a díjat meg hagyd csak. Elsősorban magadra gyűjtsd, azt mondtad fontosak neked a tanulmányaid, nem?
Már csak az hiányzott, hogy lehúzzam.
Szó sem lehet róla.
A szemeimet forgattam, ami az ablakon át beszűrődő fény miatt épp zöldes árnyalatot kapott. A szükséges rossz elérkezett: túl sokat mondtam! Konfliktusba kerültem magammal fél pillanatra.
Kellett neki mondanom a dohányzást!
Eleget hallgattam már én ezt a svéd iskola prefektusaitól akik már pusztán lépteimből meg tudták mondani, ki vagyok. Éreztem hátamon tekintetüket, figyelték mikor szegem meg újra a dohányzásra vonatkozó előírásokat, amiket komisz fejemmel újra és újra szívesen megcsináltam. Unottan hümmögtem. Aha, káros hatások. Rákkeltő. A dobozon tüdők, meg emberek, amit akarsz, hogy elriasszon a cigitől Na most a színtiszta igazság, hogy mindez messze nem elég; aki szívni akarja, fogja is. Van akinek az alkohol, vagy kávé, nekem elsősorban a nikotin „a cselekvés ami kikapcsol és önmagamhoz vezet”.
Az előbb említett konfliktus hamar elillant, nagyokat pislogtam, kővé dermedt arccal. Kornél nem csak meggondolatlan volt most, de hülye is.
- Somi, ez ír kávé! – hördültem fel. Nyúltam is a pohárért, de ő gyorsabb volt és körülbeül elmarta tőlem - Alkohol van benne!
Tettem hozzá rövid hatásszünetet követően. Amint letette az italt, orrom elé emeltem és meglötyköltem a megszentségtelenített remekművet. Ugyan csak egy méretes korty volt, de szag alapján nem spórolták ki belőle a whiskeyt.
- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan. Két dolgot néztem ki belőle: most vagy megint átkúr, vagy tényleg… Hogy aggódtam -e érte? Hááát… Őszintén nem volt fogalmam arról, hogyan viselte a piát. Régen rossz, hogyha visszaköszön az ebéd. Arra, hogy a pincért emlegeti, inkább figyelmen kívül hagytam. A távolból kiszűrődő apró hüppögésből viszont hamar kikövetkeztettem, hogy a szőke csajnak sincs ma jó napja… Amennyiben nyugtázhattam a fiú állapotát és esetleg hátradőlhettem, ráért rendezni ezt a félreértést – egyelőre.
„Megijedtél, Steph?”
Először nem feleltem a kérdésre, hogy megijedtem -e, mert rá tudtam volna vágni olyat amit megbánok. Támadásnak vettem és rosszul esett, hiszen régi emlékeket triggerelt, amiről ő mit sem sejtett. Szemforgatva leültem és halkabbra vettem magam:
- Igen, eléggé – Reméltem átmegy neki a dühöm. Meg kicsit azt is, hogy hirtelen felállásomból, a szék nyikorgó hátratántorodásából nem fogott semmit a fiú és csak betudta egy szimpla ijedelemnek a reakciómat meg a belőle fakadó hirtelen kilengésnek. Csak a kis shit showja miatt nem árultam volna el neki a bántalmazómról semmit. Magamban duzzogtam még egy darabig, aztán lehiggadtam, elengedtem. Aligha lett volna értelme kvázi őt hibáztatni olyan miatt, mely bennem szunnyad még jó darabig, s reményeim szerint ott is maradt, egy ajtó mögé bezárva. De ez a bántalmazás téma egyenes sínnek tűnt a zárt ajtók felé, amelyeket örökre zárva tartottam volna... Szavait hallva elöntött a méreg, kezeim az asztal lapján nyugodva azonnal ökölbe szorultak. A gyerekek különösen brutálisak azzal szemben, ami „nem hétköznapi” és szembemegy a neveltetésükkor megismert nézetekkel. Ha kvibli vagy, azért szólnak be, ha jobban eltrécselsz a futóférgekkel, mint a boszorkányokkal és varázslókkal, akkor meg azért. A melegek szerintem olyanok, mint a méhszerű lények a rózsakertben, amit pár ember károsnak ítél mert nem hajlandó megismerni őket, ezért egy pálcapöccintéssel vagy mérges bájitallal elintézi őket. Gyakorlatilag egy létező, és az ökoszisztéma szerves részét képező dolgot próbálnak ignorálni, vagy egyenesen eltűntetni és nem fair, hogy ennek a Somihoz hasonló értelmiségiek isszák meg a levét! Reméltem, sose jön el az a pillanat, amikor beszólnak neki, esetleg nem történik rosszabb...
Át kellett gondolnom, mennyit oszthatok meg a kíváncsi ifjonccal a múltamból. Egyből nyitni és elmondani mindent túl kockázatos volt, na meg külső szemszögből rohadt ijesztő a másik félnek. Somiban a… randipartneren kívül a leendőbeli gitáros buddymat láttam, nem a pszichológust akit azért fizetsz, hogy meghallgasson.
- „Küzdj és bízva bízzál!”? Bántottak bezony és valami hasonló szemléletet próbáltam kikovácsolni abból a rakás szarfészekből, de csak mostanra sikerült – vigyorogtam büszkén – A beszólogatás semmi volt, az ettől leheletnyivel magasabb szint meg az, amikor megtéptek. Azért bántottak, mert látták, hogy hagyom és lehet, aztán én okoztam nem kis meglepetést, amikor megtanultam a sarkamra állni.
Kitettem az asztalra bal kezemet és felfordítottam. Egy hegre mutattam az alkaromon, közel a vénámhoz.
- Ez itt egy önvédelemről hátramaradt „emlék”. Tudod mi az a bicska? Na, ezt azzal okozták – meséltem nosztalgikus állapotba lépve. Kisfilmként lepörgött előttem újra ez az emlék. Szar volt és tanulságos.

Stephen Zimmermann

-Számodra ezt jelenti a mondat? -teszem fel a kérdést Steph-nek. -Egyébként igen, úgy gondolom -de annyira összetettnek hangzik az idézet, hogy nehéz erre ilyen egyszerű választ adni és az eredeti tervem az volt, hogy majd Steph eldönti, hogy mit is akartam ezzel mondani.
-Nem tudok olaszul, ezt csak a te kedvedért tanultam meg. Szerintem, ha egy olasz hallotta volna biztos belekötött volna, hogy nem jó a kiejtésem, de a célom nem is az volt, hogy anyanyelvi szinten beszéljem a nyelvet. Szimplán csak megtetszett és ez a mondat fejezte ki igazán, ami bennem van. Nehéz megfogalmazni egy érzést -túlságosan is nehéz. Már érezni is nehéz nem, hogy szavakba foglalni. -A világ valamiért nem ismer köztes állapotot, a szépirodalom főleg nem. Nincs olyan vers, ami arról szólna, hogy valakit megkedvelünk, de még távolinak érezzük ahhoz, hogy megszeressük. Ahány könyvet olvastam a témáról, abban mind az volt, hogy valakit meglátunk és vágyakozunk utána a másik véglet, hogy teljes szívvel szeretjük a kiszemeltünket, mintha semmi más érzésünk nem lehetne egy számunkra szimpatikus ember iránt -bosszantó. Éveket töltöttem könyvek tanulmányozásával és mégse találok olyan művet, ami tökéletesen leírná érzéseimet. Azokat az érzéseket, amiket még én se tudok rendesen megfogalmazni.
A kérésemre, hogy meséljen és ne várjon a kérdésre, elkezd beszélni én pedig figyelmesen hallgatom. A végén feltesz két kérdést és mielőtt megszólalnék tartok egy kis szünetet.
-Valóban úgy gondolod, hogy ha egy kérdést feltennék veled kapcsolatban, akkor ez erre irányulna? -őszintén szólva nem tudom, hogy miért az eddigi párkapcsolatairól kezdett el beszélni, de remélem, hogy kiderül. -Kiszemeltem? Érdekes kérdés! Ha szó szerint veszem, akkor azt kell mondanom, hogy igen, vannak itt olyan srácok, tanárok, akik tetszenek, de te szerintem úgy értetted, hogy volt-e olyan személy előtted, akihez megpróbáltam közeledni. Ebben az esetben a válaszom az, hogy igen. Zsannának hívják, első éves, Eridonos, de nem alakult jól a dolog és barátok maradtunk -még mindig fáj az a jelző, amivel akkor ott illetett engem a lány. Nehéz túllépni rajta, mert kisebb sebet hagyott a szívemben.
-Van két öcsém, ikrek. Szeretek olvasni, tanulni, úgy vélem, hogy manapság már csak ez az egyetlen érték, amit senki nem vehet el tőlem. Persze vannak időskori betegségek, amiknek célja, hogy teljesen kiszolgáltatott állapotba kerüljek és a nevemet is elfelejtsem, de amíg ezek a problémák nem jönnek, addig szeretném megismerni a világot és tudni róla mindent. Szeretem a kérdéseket és megkeresni rájuk a választ. Én is gitározom, otthon zongoráztam is. A családom majdnem ezeréves, régi időkre nyúlik vissza, a felmenőim imádják a vezetéknevünket, nekem csak betűk, amik a Somlay-t alkotják, nem ez tesz azzá, aki vagyok, hanem a tetteim. Apám szigorúan nevelt minket, anyám pedig ennek teljes ellentétje, de mégis közösen értékeket adtak át és megtanítottak, hogy ugyanezeket keressem egy másik emberben is. Érzékeny és kíváncsi személy vagyok, ez tesz Levitássá. Néha túlgondolok dolgokat és rá görcsölők olyan szituációkra, amikre nem kéne. Viszont szeretem az életet -hirtelen ennyi jut eszembe saját magamról. Nem is olyan könnyű bemutatnom külső szemmel azt, aki vagyok, de talán most még többet is elárultam magamról.
-Ebben a témában sokan nem értenek velem egyet, de engem így tanítottak, hogy tiszteletlenség késni. Persze az megint más, ha valaki egyszer valamilyen külső tényező miatt késik, de ha notórius késő, akkor azt nem tudom elnézni! A tizenöt perc már nagyon soknak tűnik, ezalatt az idő alatt nagyon sok minden más értelmesebb dolgot is lehetne csinálni -számítottam rá, hogy Steph nem osztozik nézeteimen, de valahogy már hozzászoktam, hogy az emberek nem értenek velem egyet ebben a kérdésben. Valamiért a mai kor divatjává vált a késés, pedig nagyon nem jó érzés várni valakire. Steph lágy nevetésben tör ki, ami először megdöbbent, hiszen nem tudom, hogy mi válthatta ki belőle ezt a reakciót, viszont irtó cukinak tartom és éppen ezért nem sértődöm meg. Nincs is okom rá.
-Most mondtad, hogy akkor lehet, hogy nem derül ki, hogy nem vagy hetero. Az nem titok, ha saját magunk előtt rejtjük el önmagunkat? Elsöprő szerelemnek valóban hazugság lenne hívni, ha már ilyen erős szavakon gondolkozol, akkor illőbb lenne fellángolásnak nevezni, de a lényeg, hogy boldog vagy -nem is számít más csak a boldogság! Ha már sikerül elérnünk ezt az állapotot, akkor nem is kell más. Az élet egyik legnehezebb dolga megtalálnunk a boldogságot, vannak, akik halálukig azt keresik és sose találnak rá. A boldogság nem üres szavakban vagy gazdagságban rejlik, egy érzés nem rejthető el tárgyban, a szívünkben kell lennie és ha egy-egy pillanatban felfedezzük, akkor az azt jelenti, hogy valami olyan történik velünk, amire mindig is vágytunk.
-Elfelejtetted a hazamenetelt? Sokan arra várnak, amikor belépnek ide, de te mégis megfeledkeztél róla -hallom a hangján, hogy oka van annak, hogy nem várja a tanév végét és a szünetet. Minden bizonnyal érdemes lenne rákérdeznem erre az okra, de lehetséges, hogy kérdésemmel olyan mély sebet tépek fel, amiről Steph még nem szeretne beszélgetni velem. Tiszteletben kell tartanom ezt és jobb, ha csak várok arra, hogy magától meséljen a benne keringő gondolatokról. Nem is kell rákérdeznem, mert rövid időn belül mesél azokról, akiket ő családnak nevez.
-Biztos, hogy boldog vagy? Mindaz, amiről itt beszéltél leginkább második családnak nevezhető, de nincs senki, aki hazavárna? A szüleid nem örülnének neked, nem ölelnének át és nem mondanák, hogy büszkék rád? -kikerülhetetlen, hogy ilyen kérdéseket feltegyek még akkor is, ha ez egy olyan téma, amiről Steph nem szeretne beszélni. Viszont engem nagyon is érdekel. Érdekel, hogy miért tartja az iskolát és a benne élőket az első családjának és hogy miért nem akar hazamenni a szüleihez. Megszeretném érteni őt és örülnék, ha többet tudhatnék meg róla.
-Én a családi házunkba megyek haza, az otthoniak már várnak és nekem is hiányzik a szobám, ahol egyedül lehetek, ott vannak a könyveim, a rajzaim és Ybl terráriuma. Már biztos neki is hiányzik a saját helye. A tanulmányaim fontosak, de van annyi pénzem, hogy mellette beletudjak adni egy olyan dologba, ami az én érdekemet is szolgálja, ezért szó sem lehet arról, hogy egyedül fizess mindent -kellemetlenül is érezném magam, ha a bérleti díjat Steph egyedül fizetné ki. Úgy érezném, hogy csak kihasználom őt és én semmit nem teszek a zenekar sikerességéért.
A család és otthon után elérkezünk egy sarkalatos pontra, ami Steph dohányzásáról szól és hosszú előadást tartok ennek a káros mellékhatásairól.  Annyira belemerülök az előadásomba, hogy észre se veszem, hogy Steph poharából iszok, ami ír kávét tartalmaz. Még szerencse, hogy az íze teljesen más, mint egy normális kávéé és ez ébreszt rá tévedésemre. Persze, most is inkább Steph érdekeit tartom szem előtt s próbálom neki jelezni, hogy ezzel az itallal valami baj van. -Mitől lesz egy kávé ír? Ott találták fel ezt a borzalmas ízt? -honnan is tudhatnám, hogy mi a különbség egy ír kávé és egy olasz eszpresszó között? Még soha életemben nem ittam kávét, ez az első alkalom. Természetes, hogy nem tudom megkülönböztetni a kávéfajtákat és egyedi ízvilágukat. Viszont hamar kiderül, hogy mi okozza ezt a kesernyés ízt az italban és hogy mitől különleges annyira az ír kávé. -Micsoda? Alkohol van benne? -megdöbbenve ismétlem Steph szavait. -Te alkoholt iszol fényes nappal? Tudtad, hogy alkoholt tettek bele? -bár feltételezem Steph tudott arról, hogy az italában alkohol van csak nekem okoz újdonságot ez az információ. -Hogy lehet egy kávéba alkoholt tenni? Egy kávé legyen kávé, az alkohol pedig alkohol, de ne keveredjenek! Hol vagyunk mi, Woodstockban?  -talán ott ittak egésznap alkoholt rekesz számra és használtak más tudatmódosító szereket azok a fiatalok, akik tüntettek a háború ellen. Viszont mi itt vagyunk, egy mágusvilágban, ahol semmi nem ad okot arra, hogy alkoholt fogyasszunk. Nem is értem, hogy miért isznak az emberek ilyen italokat! Tudom, még fiatal vagyok, kevés élettapasztalattal, de remélem, hogy később se fog változni a véleményem a témával kapcsolatban.
-Igen, semmi bajom -de érzem ahogy az alkohol felszívódik testemben és bekerül a véráramba. Az eddig tiszta és ártatlan szervezetembe, egy számomra idegen anyag kezdi el befészkelni magát, a véráram segítségével eljut a májamig és ott az alkohol-dehidrogenáz enzim segítségével metabolizálódik. Majd feljebb jutva hatást gyakorol a központi idegrendszeremre is.
A kis poénom nagyon nem nyeri el Steph tetszését és az se segít sokat, hogy húzom az agyát vele. Hangjában jól hallhatóan érzem a dühöt, így az eddigi poénkodós kedvem komolyra változik és eljön az ideje, hogy bocsánatot kérjek tőle.
-Sajnálom, nem akartalak megbántani -nem gondoltam volna, hogy majd így fog rá reagálni, ha csak sejtettem volna, akkor biztos nem sütöttem volna el ezt poént. Mondjuk nem értem, hogy mit tehettem, amivel ilyen reakciót váltottam ki a srácból.
-Igen, „küzdj és bízva bízzál!” Madách Imre, „Az ember tragédiája” című drámájában hangzik el, amikor Ádám odamegy Istenhez, miután az Úr és Lucifer megmutatott neki mindent, hogy hogyan fog alakulni a világ és ezek után Ádám elmondja, hogy ez így nem jó az ember csak rombol és így mi értelme az életnek, minek kezdjenek bele mindenbe és erre az Úr csak ennyit válaszol, hogy küzdj és bízva bízzál -annyira fantasztikus ez a mű, Madách megelőzte a korát és még most is tökéletes tanács Stephnek is, aki kitárja  szívét és megosztja velem mindazt, ami eddig történt vele. Mást nem is tudok mondani, csak megérintem a sebet, amit egy szúróeszköz okozott. Kétlem, hogy most a sajnálatomra vár vagy bármi hasonlóra. Pedig csak ez jut eszembe, az őszinte együttérzés és mondanám neki, hogy nem kell félnie már itt vagyok, de félek, hogy kevés vagyok és nem hinne nekem. Először neki kell megbíznia bennem teljesen, hogy maga érezhesse jelenlétemet ahhoz, hogy tudja minden rendben, már nincs mitől tartania. Vállára hajtom fejem, kezem a seben és ülök mellette szótlanul, majd egyszer csak beüt az alkohol, felemelem karomat és engedve a gravitációnak leejtem az asztalra. -Nézd, nem érzem! Mintha ez nem is az enyém lenne -ismét magasba emelem a karom és újra elengedem -Putty -e hang csúszik ki a számon, amikor asztalt ér a kezem. -Neked is meleged lett? -felhajtom pólóm ujját és láthatóvá válik hófehér bőröm, amit egy kis ideig csendben nézek, majd Steph felé fordulok széles vigyorral arcomon. -Nézd, milyen izmos vagyok -azzal befeszítem karom és bőrömön apró puklivá változik az izomnak nem nevezhető hús, ami a csontos, petyhüdt karomhoz kötődik. -Te milyen szexi vagy -mélyen belenézek Steph szemébe, majd elnevetem magam. -Ugye tudod, hogy én itt vagyok melletted és nem engedem, hogy bárki bántson téged? -mégis csak kibukik belőlem az, amit józanul nem mertem elmondani neki, de úgy látszik az alkohol immáron teljesen úrrá lett rajtam. -Rendeljünk még ilyen skót teát -és megpróbálom felemelni karomat, de ismét lenyűgöz az a tény, hogy teljesen ellazult. Elkezdem csipkedni, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban hozzám tartozik. Közben egy dal jut eszembe.
-A Juliska, a Juliska otthona Budapest a vére, mint a paprika, s ha elkap nem ereszt. Az éjjel gyorsan lázba hozza dalra, táncra kész. A szeme csillog, mint a gyémánt nincsen benne félsz! Jaj, jaj babám, nem az én hibám, hogy minden férfi mosolyogva kedvesen néz rám! Jaj, jaj babám nem az én hibám, hogy átveszik a férfiak az én energiám –Fred Raymond, Maske in Bleu művéből származik a dal és nem tudom, hogy hogyan juthatott éppen most az eszembe. Viszont sikerül pont olyan hangerővel elénekelnem, hogy mindenki ránk figyeljen. -Zsengem nem Gulikának hívnak, te vagy János -az alkohol miatt kissé összeakad a nyelvem és ezért válik értelmetlenné, nehézzé kimondani ezt a mondatot, amit már így is csak lassan, tagolva tudok elmondani Stephnek. Közben kezemmel végig simítok az arcán. -Mit inni mi? -ezt a három szót is csak szótagolva tudom kimondani, s közben csuklok is egyet.