Cameron
Ruha

A ma nap a késésesek napja úgy látszik. Reggel elaludtam és elkéstem óráról, délután egy dolgozat miatt munkából, most pedig randiról fogok.
Na mindegy, legalább elmondhatom magamról, hogy nem készülődtem órákat...
Miután haza értem gyorsan zuhanyoztam és hajat mostam, aztán sminkeltem és felöltöztem. Ezzel pedig új egyéni rekordot állítottam fel, mivel röpke egy óra alatt elkészültem. Bár így is két perccel késve vagyok...
Egy kisebb sóhajjal veszem tudomásul, hogy újra elkéstem. Kényelmes tempóra váltok, most már úgy is mindegy. Megigazítom a hajam és a tükör előtt megszemlélem magam. Annak ellenére, hogy siettem elégedett vagyok a külsőmmel.
Felkapom a dzsekim és a táskám. Öt percnyi késéssel elindulok végre. Szerencsére csak pár percre lakom az étteremtől, úgyhogy kevesebb, mint tíz percet késve megérkezem.
A Hangulatos helyre belépve leadom a kabátom, majd rövid nézelődés után meglátom a partnerem. Egy fintorral reagálok az unott arcú srácra, ennyit azért nem késtem.
Pár pillanattal később már lágy mosollyal az arcomon indulok el az asztal felé.
Cameron mellé érve, mintha nem is késtem volna egy percet se vidáman köszönök.
-Helló!
Helyet foglalok vele szemben és mosolyogva folytatom.
-Remélem nem várattalak meg nagyon.

Cameron

Nem sokkal azután, hogy elindulok a srác felé észre vesz. Az arc kifejezés változása enyhe elégedettséggel tölt el. Rezzenéstelen mosollyal sétálok oda hozzá. A köszönésemre egy hűhával válaszol, ami egy kicsit meglep. Aztán mielőtt bármit reagálhatnék folytatja a beszédet én pedig újra elmosolyodom.
-Köszönöm.
Közben leülök, a rövid szemkontaktus alatt megállapítom, hogy igazán szép szeme van. Aztán a tekintetem a srácról az itallapra vándorol és elkezdem végig nézni a különböző koktél különlegességek listáját. Ebből a cselekedetemből a kérdése zökkent ki.
Enyhe meglepettséggel nézek újra rá. Én mint modell? Az ajkamba harapva mérlegelem a kérdést néhány pillanatig. Majd újra elmosolyodom, de mielőtt válaszolhatnék megjelenik mellettünk a pincér. Gyorsan vettek egy utolsó pillantást az italok nevére.
-Egy Black Russian-t kérek.
Vissza fordulok Cameron felé és vállat vonok.
-Mért is ne?
Ezután amíg az italokat várjuk átlagosabb témákra terelődik a szó.
-Auror és sárkánykutató szakon vagyok.
Egy picit elgondolkozom mielőtt felteszem a következő kérdésem.
– Te pedig, ha jól emlékszem az Edictum-nál dolgozol, igaz?
Halvány emlékeim vannak arról, hogy az újságban láttam a nevét.

Kiva Faraday

Egyetlen egy kívánságom volt, ami úgy tűnt, teljesülni fog. Nem akartam elkiabálni, nehogy aztán szertefoszlottá váljon, mint az álmaim legtöbbje. De most, hogy ott ültem a cukrászda egy asztalánál, hárítva a hozzám érkező eladókat, kijelenthettem, mire vágytam a legjobban: beszélgetni egy elemi mágus tanonccal. Régóta szerettem volna közelebb kerülni hozzájuk. Meg tudni mondjuk, mennyire befolyásolják az érzéseik az elemük működését? Volt vajon olyan valaha is, aki félt a saját erejétől? Ha igen, döntött már úgy valaki, hogy inkább megpróbál érzések nélkül élni?
A legutóbbihoz elég magamra néznem. Sokáig megpróbáltam elgyömöszölni őket magamban, s végül vesztettem! Nem tudom nem-kimutatni őket, ha egyszer vannak... Intenzíven.
Mire észbe kaptam, már röppent is baglyommal a levél, amiben véglegesítettük a találkát. Itt beszéltük meg, és minden perccel úgy éreztem, mintha tűkön ülnék. Egyre szaporább ritmusban vert a szívem. A tüdőmet mintha az óra ketyegésével egyhuzamban préselték volna össze, a levegőt is zihálva vettem. Igyekeztem kényelmesen ülni a széken, az ablakhoz közel, hogy már onnan jól láthassam, ha jönne valaki. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, nehogy még egy eladó hirdesse a legújabb frissítőit. Az nyugtat meg különben is a legjobban, ha látom jönni... Ácsi! Tudom egyáltalán, hogy néz ki?
Homlokomat ráncolva bámultam magam elé. Átpörgettem minden emlékképem a tanárokról, akiket eddig láttam. Már azt hittem, nem találok semmit sem, mikor beugrott valami. Azt hiszem a suli egyik folyosóján bandukoltam, mikor láttam őt kilépni egy ajtó mögül. Az arcát pont nem láttam, de a hajára emlékszem, meg a magasságára is. Sötétbarna sörényes, és biztosan 165 felett van. Vagyis jóval nagyobb az én 160 centimnél.

Kara Zoltán és T.L.
Kívánságrandi

Bogolyfalvi szabad hétvége van, méghozzá szombat délután. A cukrászdában egy hátsó asztalon rózsaszirmok vannak szétszórva a fehér terítőn, rózsaszín gyertya ég az asztal közepén. Lágy zene szól ezen a részen, de épp csak annyira hangosan, hogy a randevút ne zavarja. A mai ebédet kívülállók állják, a két fiatalnak csak élveznie kell egymás társaságát.
Amint belépnek a vendéglátó egységbe, két óvodásnak kinéző kislány ragadja őket karon, hogy elvezessék az asztalukhoz. Piros pozsgás pofijukkal és csillogó szemükkel adják a tudtukra, szép párnak gondolják őket. A szék kihúzását már a fiúra bízzák - hisz ez az ő feladata. Összenéznek, és halk kuncogást követően elszaladnak.
Rendeljetek bármit, beszélgessetek, élvezzétek a randit!

Vakrandi kívánságra

Az éttermet belengi a romantika, mintha még az illat is édesebb lenne a szokásosnál. Halk beszélgetések és kacagások hallatszanak az asztaloktól, és az étkészletek csörgése, ahogy a kanalak hozzáérnek a porcelánhoz. Minden hely foglalt, kivéve egyet. Az ablak mellett, elegáns terítékkel várja a randevús párt, kik még nem tudnak egymás kilétéről.
A páros mindkét tagja kapott egy levelet, melyben csak ennyi állt:
Szombat este 18:00, Pillangó-varázs
Hármas asztal

Ha elég bátrak ahhoz, hogy minden további információ nélkül megjelenjenek, a ház állja a cechet és garantálják, hogy kellemes estét töltsenek el kettesben.

Randevú

 Furcsa üzenet, egy apró levélke rövid szöveggel. Egy hely egy idő egy asztal. Ennyi vezetett ma ide. Nem is értem mit keresek itt, eljöttem mert felcsigázott a rejtelem, a titok ami körüllengte a hívást. Merészség kell az én koromban már egy ilyen lépéshez, de azt hiszem ebből a tűzből még van bennem. Szunnyad mélyen arra várva, hogy valami előhozza, és lám ma ez megtörtént. Itt vagyok, díszben, szépben csinosban és nőiesben, de motoron. Mert én azért önmagam vagyok, mindig és mindenkor.
 Besétálok és megkeresem a megjelölt asztalt, mely még üresen áll. Leülök és várakozón kezeimre fektetem állam. Nem tudom mi sül ki ebből, de ha már így alakult igyekszem élvezni a helyzetet. A kisvártatva megjelenő pincértől kérek egy pohár vörösbort és miután megkapom azt kortyolgatva várok tovább arra akivel ma összehoz a -remélem- jó sorsom. Annál jobban már úgysem nézhetnek rám ferde szemmel mint most, így tehát nem törődöm a lehetséges negatív következményekkel. Ez egy csodás este lesz. Annak kell lennie.

Sheela.

Mr. Everett

 Kicsit meglepődöm a férfi "látott pucéran rohangálni" mondatán, még szemöldököm is feljebb emelkedik egy kicsit, hiszen ez azért nem mindennapi kijelentés egy korombeli férfi szájából. Természetesen kisvártatva megkapom azt a kis kiegészítést mely aztán magyarázatot ad mindenre. Rokonok, hm..így mindjárt más.

- Megnyugodtam. Tehát rokonok, ez nagyon kellemes meglepetés számomra.

 Ezt követően kifejti válaszát feltett kérdésemre, bőven és tartalmasan. Sokat megtudok róla és nem csak abból amit mond, hanem ahogyan mondja. Figyelmesen hallgatom szavait miközben eszem szakadatlanul a süteményeimet és iszogatom a forró habos karamellás tejemet, mi tagadás macska jellemem itt is előbukkan azért. Akaratlanul is órámra pillantok, melyet bár jobb kezes vagyok nem a balon hordok, s felfedezem, hogy nagyon elbeszélgettem az időt. Szerencsére már csak egy falat és két korty maradt, amivel meg kell birkóznom, s nem marad más hátra mint az elköszönés.

- Bocsánatát kérem, de még rengeteg a dolgom a mai napra! Nagyon örülök, hogy találkoztunk és megismerhettem egy régi jó barátom kedves rokonát. Remélem lesz még alkalmam hosszabban és kevésbé faramucira sikeredő módon találkozni önnel. További szép napot! Viszlát!

 Intek még kifelé menet az ajtóból a férfinak, azt bezzeg nem veszem észre, hogy a nagy sietségben a most vett kis ezüst, borostyánlevelet mintázó fülbevalómat ottfelejtettem az asztalon, közvetlen az újságja alatt. Remélem ő megtalálja és elteszi nekem míg ismét összehoz bennünket a sors.

Beácskám  



évfordulós dal

Észrevétlenül alakult ki bennem egy biztonság érzet, hála a fiúnak. Különben nem vagyok valami védelemre szoruló, elesett kislány aki remegő térdekkel menekülne el mindentől. Csupán nem szeretek ok nélkül pálcát rántani és főleg nem párbajozni, mert a felügyelők vészes terhe mellett néha még levegő vevésen is elgondolkodom. Ilyen kétes alakokkal meg párbajba keveredni, nem valami jó lenne, akármennyire is tudok gyorsan futni, még ráfázhatok a dologra. Hiszen tisztában vagyok az adottságaimmal és, hogy mennyire könnyen is eltudnának bánni velem. Arra pedig semmi esélyt nem akarok adni, reményeim szerint kedves párom is hasonlóan vélekedik.
Egyébként nem is olyan rossz társaságba keveredtem, legalábbis az előbbihez képest fényévekkel jobb. Ő garantáltan vonzóbb, kellemesebb és bizalom keltőbb. Ezek már elegek ahhoz, hogy inkább vele töltsem az időt, mint azokkal akik úgy néztek rám, mint a hentesnél szokás. Éppen csak meg nem kérdezték hány kilót nyomok vagy mekkora a csípőm.
- Most azon gondolkodol, hogy megtartasz és nem dobsz oda azoknak a bizalomgerjesztő alakoknak? -
Még fel is nevetnék, ha nem lenne komoly a helyzet. Megvédem magam, egy bizonyos pontig, helyzetig. Ám a túlerővel szemben sokat nem tudok kezdeni, maximum behódolok. Azért valahol mélyen mégis abban reménykedem, hogy hamarosan rövidre fogom tudni zárni kapcsolatomat azokkal az alakokkal. Már az is jobb lenne, ha távoznék vagy távoznánk.
Tényleg, mintha kissé húzná az a csók dolgot, aminek őszintén bevallva valahol örülök. Nem a tegnap volt az, hogy egyáltalán került valaki mellém valamilyen úton módon az iskola területéről. Ki tudja, talán ő lesz az aki huzamosabb időt kibír mellettem miközben az érzelmeim viharát vívom. A legtöbb lány elpirulna egy kézcsóktól, én csak szélesen elmosolyodom és egy kacér pillantást küldök feléje. Lássuk, mit is tud kihámozni belőle, kíváncsi vagyok.
- Megvárattál, ezért kárpótolnod kell. -
Ha már színlelünk, legyen igazi, így kissé durcásabbra váltok mialatt azért ott játszik ajkaimon az a sokat sejtető mosoly. Érdekel mivel is tudna kárpótolni, de csakis olyasmi jöhet szóba ami megéri. Holmi apró dolgok nem érdekelnek, olyanok se amiket csak úgy megkaphatok. Kínáljon olyat ami nem mindennapi, leköti a figyelmem és izgalmat hoz az életembe. Fürkésző tekintettel vizslattam, hátha elmondja mi a kárpótlás.
Kissé kényelmetlenül érzem magam, mert a csárdát nem éppen táncolásra tervezték. És még valahol bennem van az az érzés, hogy elszórakozunk, aztán mehetek kis ügyesen egyedül a kastély felé. Ám nem rondítok bele a tökéletes összképbe, elfogadom a felém nyújtott kezet és várom mi lesz. Hiszen táncra fogunk perdülni, amihez sokkal jobban illene egy szoknya, de most éppen nadrágom van. Mosolyt erőltetek ajkaimra, hátha attól valami jobb lesz.

Alíz és Nyeste


A lányok sikeresen nekivágtak az ismerkedésnek a rendelések után az összeszokós ismerkedésnek. Nyeste szótlansága nem zavarta Natit, sőt, örült, hogy volt valaki, aki visszafogta néha a kissé hiperaktív csajszit. Mellette nem kellett úgy pörögnie, a csendes természete Natira is átvándorolt néhanapján, és kevésbé tört rá a randalírozhatnék. – Ez a málnatorta-szelet valami mennyei, lányok.
Adott hangot véleményének a sütiről, és gondolt rá,  hogy felvesse: legyen ez a Dzsumbulylak lakóninak a törzshelye, szabad, tanulásmentes hétvégék esetére, amikor a fiúk sincsenek a képben.
- Hé, hé! Ne így próbáld, van egyszerűbb módszer is! – kicsit kockáztatott talán, de egy ilyen varázslók lakta faluban csak nem lehetett akkora baj belőle. Egy egyszerű tisztítóbűbájt hajtott végre, hogy eltüntesse a kiömlött narancslevet. – Nyugi, semmi gáz, ez bárkivel megtörténhet. Szerencsére nem áfonyalekvár volt a tettes.
Azt ugyanis piszkosul nehéz kiszedni egy anyagból, ha már egyszer belekerült, és nem véletlenül tudta ezeket ilyen jól. Az anyja alaposan kitanította az ilyen egyszerű, de praktikus háztartási bűbájokra. Bár az iskolai anyag menne neki néha olyan jól, pláne elméletben.
- Csak nyugi – igyekezett helyreállítani a kialakult kisebb káoszt, mielőtt Alíz felhergelné magát egy apróságon. – Na, most már minden oké.

Ren Donovon
Már jó ideje rotta az utcákat amikor elkezdet csepészni az eső. Nemsokára úgy ömlött mintha dézsából öntenék. Mivel semmi kedve nem volt bőrig ázni gyorsan bemenekült a legközelebbi épületbe. Legnagyobb megdöbbenésére egy barátságos étterembe találta magát. A hely legszembetűnőbb tulajdonsága az erős füstillat volt,no meg az ide-oda repkedő pillangók amelyek mintha a berendezés részeiként szolgáltak volna. Ezzel a meglehetősen fura gondolattal telepedet le az egyik asztalhoz és csendben elkezdte kavargatni a teáját. Természetesen nem felejtette el a jegyzeteit sem. Ezek csakúgy mint a könyvei mindig a táskájában lapultak. Szívesen kutatott ismeretlen esetek és a varázslóvilág számára is relytéjes fogalmak után.

Pamina

Olyan dél körül járhatott az idő, mikor kisétáltam az ikertestvérem üzletéből. Na nem azért mert meguntam a képét, csak szimplán úgy döntöttem megszabadítom szerencsétlent magamtól egy időre. Elhívhattam volna ebédelni, de meg sem próbálkoztam vele, hiszem Mr. Nagymenő vagyok és pálcakészítőnek valószínűleg éppenséggel a barátnőjével lehet dolga és őszintén semmi kedvem nem volt hozzá, hogy utánuk kémkedjek. Legalábbis most. Érdekelt ki volt az a hős, aki megpuhította az én amúgy is puha testvérem szívét. Végigsiettem az utcán, majd az étterem felé vettem az irányt, hogy még elkerüljem a tömeget akiknek éppen ekkor támad kedvük beözönleni oda. Beérve rögtön a legszélső asztalhoz ültem, így sikerült pont rálátást kapnom mindenre. Meglepő módon nem voltunk sokan benn, csak valami diák lehetett tőlem nem messze, aki egy teát rendelt magának. A kiszolgáló ezután látva, hogy elhelyezkedtem odasétált hozzám. Rendeltem magamnak egy kávét, aztán megkérdeztem mennyi idő míg elkészítenek valamit a számomra. Viszonylag remek időt mondott amit reméltem be is tartanak majd, így belementem hogy rendeljek valamit. A srác lelépett, így egyedül maradhattam a gondolataimmal. Tulajdonképpen meglátogathattam volna rozsdást, de lehet kirakott volna a ház elé mint a macskát szokás... Egy apró vigyor jelent meg a képemen és már nem is tűnt olyan rossz ötletnek felkeresnem. Talán majd az ebéd után... Ezzel a gondolattal pont megérkezett a teám is. Belekortyolva felmértem a környezetem, illetve végre nagyobb figyelemmel adóztam a tőlem nem messze ülő leányzó felé. Elég furcsa, hogy tök egyedül ücsörgött itt. Általában ezek falkában járnak mint a farkasok... vagy a madarak.

Ren Donovon

Úgy fél órája olvasgatott egy különösen érdekesnek tűnő fejezetet sőt még néhány elmélet is felötlött benne amikor belépet az ajtón egy ismeretlen férfi.
Mint mindig most is teljesen elmerült a kutatásban , de talán nem elég mélyen hiszen sikerült észrevennie a látogatótt Egyetlen szó nélkül felnézett az idegenre s megpróbálta felmérni a helyzetet. Sajnos nem rendelkezett olyan emberismerettel mint Paulina így csak a realitására és az elemzőképességére számíthatott.

Niko

Kész. Előbb-utóbb a rellonos fiúk lesznek a halála… A leányzónak ezúttal esélye sem volt rőt haja mögé rejteni az azzal lassan megegyező színű pofikáját, tetejébe a fiú még rá is rak néhány púpozott lapáttal. És csak egy évfolyammal felette járt, szóval annyira nem vészes a dolog. Három év különbség… mi az?
- Tökéletes – lehet, hogy a baracklé a kedvence, de ha ő mondja, biztos jó lehet. Az az összevont szemöldökpár pedig még egy szégyellős mosolyt is kicsalt az egyébként rosszcsont kamaszlány arcára, pozitív értelemben. Általában ha ártatlan arcot vágott, annak sose lett jó vége, ismerve az ő enyhén hiperaktív természetét, és energiatúltengését, amit többnyire olyan tevékenységekkel szokott levezetni, amiket nagyon nem kéne. Erősen nem kéne.
- Vegetáriánus vagyok – egyáltalán nem fogyasztott húsételt, csakis kizárólag növényi alapút fogyasztott, nagy-néha csirkét. – Nagy néha csirkét is szoktam enni, azt legalább el tudom készíteni.
Na igen, Nati tudott ugyan valamicskét tevékenykedni a konyhában, ámbátor a húsokkal elég rendesen meggyűlt a baja, úgyhogy maradt a vegetáriánus módnál, azzal nem kell annyit vacakolni. Éljen a lustaság… - Mi... mióta dolgozol itt?
Érdeklődjünk, ha valamit el akarunk érni, ugyebár... na, ezt is gyakorolnia kellett volna a kisasszonynak, habár egyébként közvetlen és beszédes típus, de amióta azok a kis pillangócskák megszállták és elfoglalták a gyomrát képletesen értve, azóta ennek az egyednek a közelében mintha kicsit visszafogottabb lenne, talán fel akar nőni hozzá, hogy ne tartsa egy felelőtlen, meggondolatlan és életveszélyes kölyöknek? Ki tudja, még ez is meglehet...

Czettner R. Luca

- Köszi. Igen, nagyon szeretem a nevem. - válaszolok a lánynak, aki folytatja mondandóját. Végig hallgatom, aztán Luca már rendel is. Én még mindig csak nézelődöm, gondolkozom a kínálaton. Luca sorolja is az epres sütiket. - Azt hiszem az epres meglepi jó lesz. -válaszolom és gyorsan leadom a rendelést én is. A lány elindul az egyik asztal felé, majd miután rendeltem lassan utána sétálok. - Juj, jól vagy? - kérdezem, mikor látom, hogy Luca beesett. Közben magamban azt gondolom, milyen vicces lány, kicsit hiperaktívnak tartom, és ez számomra mókás. Az ilyen lányok sajnos az én ellentettjeim, ezért is szeretem a társaságukat. Gyors lehuppanok a székre, szerencsére engem nem ért semmilyen baleset.

Rozsdás

Grace otthona felé vettem az irányt, ahogy azt pár órája elterveztem. Egy kicsit zavart, hogy nem kerestem fel mióta volt az a melóm, de most majd valamiféle bocsánatot kinyögök magamból. Jézus, megbolondítja a pasikat a női nem esküszöm. Nem voltam hülye, hoztam is magammal valamit neki a dzsekim zsebébe rejtve, remélve bírni fogja. Igazából nem voltam biztos benne, hogy bírja az ilyesmit, de ki tudja. Ahogy lekanyarodtam a főútról láttam egy pár félét elhaladni a csárda felé és nem kellett sok, hogy rájöjjek kit látok összeölelkezve valami sráccal. Kíváncsi voltam ki a srác, így utánuk indultam beleveszve a tömegbe. Ugyan a magasságom miatt kiszúrható voltam, de azért még tartogattam pár trükköt a tarsolyomban, ha el kellett tűnjek. A csárdáig sikerült követnem őket, de nem merészkedtem közel és csak jóval utána sétáltam be utánuk. Beérve a pulthoz mentem és kértem egy italt, majd rögtön a megszokott helyemre helyezkedtem, így pontosan láthattam őket. Páran voltak bent, de ilyenkor nem volt valami nagy a forgalom. Az italomba kortyolva igyekeztem őket szemmel tartani, de úgy, hogy ez ne tűnjön fel nekik. Szerencsére azért ehhez konyítottam és nem kellett nagyon aggódnom azért, hogy túl hosszan, vagy túl feltűnően bámulnám őket.

Ren

Igazából elég fura volt az eddigi évem, meg a nyaram nagy része is. Kezdjük ott, hogy yay, végre befejeztem a sulit. Amit azzal ünnepeltem meg, hogy visszairatkoztam újabb három évre, kviddics szakra, hogy egy kicsit még boldogíthassam a házamat, a csapatomat meg úgy mindenkit. Közben Doriék jártak erre-arra és megint nem sikerült levizsgáznia a kis szutyoknak, szóval mikor ezt sikerült nekem tálalnia, jól elagyabugyáltam a hülye fejét, de rövid békülés után kiegyeztünk egy italban. Szigorúan egyben, mert hogy neki menni kell gyakorolni. Pf! Szóval igen, elmentünk a csárdába, ahol én hoztam magunknak egy kört, amit aztán fel is hajtottunk elég hamar és úgy kb négy lángnyelv után - ami úgy fél óra lehetett - kicsit  még beszélgettünk aztán ő elköszönt. Puszi-puszi, kicsit megölelgettem, majd a pulthoz átsétálva kértem magamnak még három pohárkát. Akkor sikerült észrevenni az ismerős arcot.
- Nocsak... Valaki mégsem veszett el? Már azt hittem felzabált egy yeti - állapítottan meg kissé cinikusan, renre pillantva, majd a pohárra néztem. Nem érdemli meg, hogy megkínáljam. Nope.

Rozsdás

A megfigyelésem alatt láttam mindent, de hamarosan rá kellett jöjjek, hogy akit eddig megfigyeltem az nem más mint a testvére.  Majdnem hülyén éreztem magam a helyzet miatt, de azért ennyire nem voltam érzelgős típus. Már éppen lehajtottam az utolsó pohár sörömet amikor meghallottam Grace hangját mellőlem. Pedig egészen jól sikerült észrevétlennek maradnom. Még a srác is lelépett…
- Dehogy vesztem el. Ha így lenne most nem ülnék itt. – mondom és intek a pultosnak, hogy töltse újra a poharam. –Szia rozsdás. – mérem végig ma már legalább huszadjára. Volt egy olyan sejtésem, hogy a leányzó jelenleg átkozza a percet hogy észrevett. Na meg azt, hogy nem kerestem fel egy ideje, de őszintén szólva a falu közelében se voltam. Na meg épp hozzá tartottam amikor láttam a testvérével.
- Gondolom nem örültél volna neki, legalábbis remélem. Mármint ha őszinte akarnék lenni, ami általában nem vagyok – mondom és az italba kortyolok amit közben odaadott a pultos. – akkor nem szívesen végeztem volna egy yeti gyomrában. – mondom letéve a poharat és rá emelem a tekintetem. – Haragszol? Tudom hogy egy f*sznak tartasz amiért nem kerestelek fel. – keresem a tekintetét. – Éppen hozzád tartottam amikor kiszúrtalak a sráccal, de közben leesett, hogy ő a testvéred. – biccentek az ajtó felé ahol pár perce kilépett a srác.

Ren

Nyomi dolognak tartottam, hogy az ember egyedül üljön egy asztalnál, szóval áttelepedtem a pulthoz. Itt a kiszolgálás is sokkal jobb és gyorsabb volt, mintha ide-oda cikázok az italaimmal. És ugye akkor vettem észre Mr Elveszett báránykát is, akire azért kicsit pipa is voltam, mert se egy levél, semmi, csak eltűnt. Ez azt hiszem jellegzetessége az embereknek, akik részt vesznek az életemben. Nem írnak, nem szólnak.
- Hát pedig mégis itt ülsz, sajnos - jegyeztem meg, lehúzva még egyet az italaim közül. Meglehetősen fáradt voltam, szerintem most már két napja biztos, hogy nem aludtam. Az is lehet, hogy több. Közölte, hogy nem örültem volna, ha felzabálja egy yeti, mire cinikusan pillantottam rá.
- Abban csak ne legyél te olyan biztos! Egy gonddal kevesebb lenne a nyakamon. - vágtam rá szinte azonnal, de lehet, hogy egy egészen icipicit azért zavart volna. Meg amúgy is csóri hólény biztos, hogy gyomorrontást kapott volna. A tekintetemet kereste, amit én gondosan kerültem, az asztallapot fixírozva. Nem volt szükségem a magyarázatára, meg a kiskutya pillantására, leginkább egyikre se ezek közül.
- Nem haragszom, csalódott vagyok, a kettő nem ugyanaz. - vágtam le fejjel lefelé a poharat a pultra, ami így apró koppanással állt meg a fán. Nem akartam vele beszélgetni, sőt, ha őszinte akarok lenni, látni sem nagyon akartam. Hónapokig volt jobb dolga, legyen most is.
- Ja, megesik az ilyesmi. Mit érdekel, ha egy sráccal vagyok? Pont semmi közöd hozzá - morrantam oda, még mindig a pultot bámulva.

Helena - szüneti hétvégézés

- Ez egy nagyon jó döntés!
Mondja vigyorogva a választásra. Igazság szerint ha nem lenne ebben a pillanatban annyira oda a csokiért, tán még ő is olyat rendelne. Most azonban marad az első megérzésnél. Ez a kviddicsben is be szokott jönni, bár azt mondják neki általában, ez inkább tapasztalat. Ő a spirituálisabb tartalmat tartja szem előtt. Bár ezzel olykor egyedül marad, de ettől Luca Luca. Meg attól, hogy szerencsétlen és töri-zúzza magát, vagy esik-kel. Erre most is tökéletes bizonyítékokat ad, hiszen majdnem egy istenes terülést mutat be leülés gyanánt. Nem baj, elfér.
- Köszi, igen, persze, pont így akartam ám! Veled még nem fordult elő? Vannak azok a Bog-manók, akik óvatlan pillanatainkban fogják a fűzőinket, és jól kikötik, meg vicces módon variálják. Na, mi meg ettől jól bumm. Esünk, botlunk, zuhanunk... kinek mi.
Meséli akkora beleéléssel, mintha minimum tudományos disszertáció szólna erről, nem beszélve arról a tényről, hogy ő hisz is ebben. Mint a tündérek gyereknevetésre való születésében, vagy abban, hogy sose halnak meg! Meg mondjuk azt is elhiszi, hogy Vince Jedi lovag, Ő maga pedig egy királylány..vagy minimum valami meseszereplő, ha nem is egy speciális hercilány. Kicsit több rajta a seb és kevesebb a pompa, de megesik, nem?
- Mesélj valamit, mi újság? Hogy telt a szüneted? Vizsgák? Várod a következő évet?

- egy szabad hétvége délelőttje -

Szofiám

Nem láttam egy ideje a szőkeséget, ez pedig meglehetősen zavart, ha őszinte akarok lenni. Egyrészt az, hogy ugye nálam dolgozott, egyeztetni akartam vele, hogyan meg mikor érne rá, mert nem ártott volna egy nagy leltár a pálcák között.
Szóval a napokban írtam neki egy levelet, amit aztán gyáva nyúl módjára becsúsztattam a küszöb alatt és vissza is siettem a faluba. Nem rajongtam az iskoláért különösebben, túl sok volt az ember, nekem meg ugye meg kellett erőltetnem magam.
Megkértem a levélben, hogy ha van ideje, akkor ma jöjjön el a Cukrászdába, megírtam persze az időpontot is. Egy órával előtte már nem bírtam a hátsómon ülni, szóval belőttem a hajam, felvettem egy fehér inget, meg a zakómat, mellé ugye a hozzá tartozó nadrág. Aztán én, a zsiráfborjú elvágtattam a cukrászdába, majd leültem az egyik asztalhoz. Gyümölcstortát rendeltem és csokis kávét. Magát a csokit nem szerettem, de így kávéval higítva nem volt rossz.
Szinte minden pillanatban, mikor nyílt az ajtó, úgy kaptam fel a fejem, mint a kutya, aki a gazdáját várja. Sh.t.

Az egyetlen és megismételhetetlen

Szofiám, a szőke angyal

Aztán végre sikerült betoppannia a lánynak, pedig azt hittem, hogy el sem fog jönni. Nem lettem volna meglepődve, mert hát el is keveredhetett volna az a levél, meg minden ilyen. Mert ugye Murphy törvénye szerint, ami megtörténhet, az rend szerint meg is történik. Főleg akkor, mikor rólam volt szó.
De aztán láttam a szőkét betoppanni a cukiba, hogy aztán lavírozzon az asztalok között, én meg csak bamba mosollyal igyekeztem nem hülyén kinézni. Kevés sikerrel.
- Nem, ami azt illeti, még bőven volt 5 perced... - simítottam meg az arcát futólag, mikor arcon csókolt. Hiányoltam már ezt a kis bolondos szőkét. Az időjárásos megjegyzésére csak helyeselni tudtam, mert ugye itt mindenki bekattant egy kicsit.l
- Elő se hozd, Angliában sosincs ilyen meleg. Igazából az agyamra megy. Ha nem muszáj, olyankor ki sem mozdulok. - ráztam meg a fejemet rosszalló grimasszal. Most is inkább csak miatta jöttem el otthonról, az én drága, hideg szobámból.
- Ööööööö... meg tudom magyarázni! Kávé! Ez Csokis kávé. Szóval igazából nem annyira csokis, mert méééég mindig nem szeretem... - ráztam meg a fejemet ezerrel ismét, a hajam meg jobbra-balra csapkolódott az arcom körül. Szóval halványan rámosolyogtam végül.
- Hogy vagy....? És amúgy nagy kérdés... akarsz velem esküvőre jönni? - kérdeztem bizonytalanul.

Az egyetlen és megismételhetetlen

Szofiám

- Hát látod... nem ülhetek mindig a vackomban. Egy idő után felettébb gyanús lennék. Gyanúsabb, mint Mr Kens. - nevettem fel halkan. Azt hiszem, próbáltam kicsit oldani a hangulatot, mert ha elkezdem túl komolyan venni ezt a dolgot kettőnk között, még a végén bekattanok, ha esetleg mással látom. A labilisság pedig nem a legszerencsésebb vonás a szakmámban. Még a végén nyugtalanok lesznek a remekműveim, arra meg végképp semmi szükségem nincs.
- Pf, jó, akkor hidd azt, hogy szeretem a csokit. Pedig nem szeretem. Nem eszem meg, semmilyen halmazállapotban. Egész egyszerűen ezt a meleget már csak édességgel lehet kibírni, karamellos kávé pedig nincsen -  meredtem a bögrére rosszalló pillantással, de aztán inkább csak a gyümölcstortámból eszegettem egy kicsit, diszkréten rágcsálva, hogy azzal is nyújtsam a gondolkodásra szánt időmet. Mert hát a kishölgy kiakadt, méghozzá nem is kicsit. Nem tudom, hogy a gondolat, hogy ő el kell menjen, vagy az, hogy velem jönne, de valami bepöccintette szerencsétlenemet.
- Akár. Bár abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán én el akarok menni... Nem tudom. Kéne. Áh... térjünk vissza rá később. - legyintettem le, teljes közömbösséget erőltetve magamra, mert most már tényleg nem akartam olyasmiket beleképzelni a kettőnk kapcsolatába, amik ott sem voltak. Jobb lesz kicsit ülepíteni a további eszmecsere előtt.
- Viszont valamikor, ha lesz időd, eljöhetnél dolgozni, mert nem ártana egy kis segítség. Leltároznom kéne, annak meg nem akarok nekivágni egyedül. - azt hiszem, ez elég hihető magyarázat volt. Vagy én már mindenről ezt gondolom, ha annyira nem szánalmas? Áh, nem is érdekel. - Persze nem kötelező, csak egy felajánlás, hogyha esetleg lesz kedved.

Miután végigjártam szinte az egész falut, a hasam egy óriásit kordult, amit valószínűleg minden körülöttem ülő hallott. Ezért úgy gondoltam, hogy keresek valami helyet, ahol némi ételt is lelek.
Talán még egyszer minimum körbejártam a falucskát, mire találtam egy kis falatozót, ahova betérhettem. A pultnál megvettem az ételemet, és utána leültem az egyik asztalhoz. Már éppen hozzáfogtam volna az evéshez, amikor rájöttem, hogy innivalót viszont nem vettem. Visszamentem hát oda, ahol kérni lehet, és választottam valami gyümölcslevet. A műanyag poharamat jól teli öntötték, én pedig túl hevesen fordultam meg, és nem körbetekintően. És sajnos egyenesen nekimentem valakinek, aki mögöttem állt a sorban. Az összes lé szinte a felsőjére borult, a pohár pedig a meglepetéstől kicsúszott a kezemből, és a földre hullott. A szám elé kaptam a kezem, és csak a foltot néztem.
- Annyira sajnálom! - mondtam, és először néztem a lány arcára. Valahogy ismerősnek tűnt, de sajnos nem tudtam egyenlőre hova tenni.