Natacha

Kat sokat mosolyog rá és ez jó érzéssel tölti el Blankát.
~Lehet, hogy a sors direkt hozott össze ezzel a lánnyal. Lehet, hogy azért kellett megismerkednünk, hogy mindketten barátra találjunk.~ Igaz, Blanka már került szorosabb kapcsolatba Rolanddal, de azóta sem beszéltek és Roland nem is kereste a társaságát Blankának. Valószínűleg a vizsgákba temetkezett mert mondta, hogy nem sokat tanult és rögtön a vizsgaidőszak előtt érkezett.De Blankának most pont nincs kedve ezen agyalni. Majd ha keresi keresi, ha nem akkor Blanka sem fogja. Túl büszke ahhoz. Talán Roland is pont ezt gondolja. De Blankát nem érdekli hisz Roland a férfi, neki kell cselekednie.Vagy legalábbis kellene.
-Rendben, az jó lesz.-Mosolyog a lányra.Gondolom akkor, ha ennyire tetszik a romantika barátod sincs?-Teszi fel félve a kérdést, nehogy L. Megsértődjön.
Követi a lányt és mosolyog. Ahogy a déli szárny felé haladnak Blankának végig Roland jár az eszében és fél is hogy a lány észrevesz valamit, de egyszerűen nem tudja most már kiverni a fejéből.
~Keveset beszéltem még Rolanddal, de érzem hogy a sors még össze fog minket hozni. Érzem, hogy lesz még közös jövőnk. Te jó ég. Szerelmes vagyok.-néz ijedten.- Nem akarok szerelmes lenni. Főleg most.~
-Te voltál már szerelmes?-ugrik ki a szájából a kérdés Kat felé.
Blanka a haját kezdi csavargatni. Ezek szerint álmos. Kiskorából maradt meg ez a szokása. Amikor pici haja volt, akkor mindig az anyukája haját csavargatta aztán később már a sajátját. Hirtelen el is kapta a hajától a kezét. Ilyenkor még nem lehet álmos.

Mirácska
Ruha

Nath

Nagy általánosságban nem érdekelték az emberek. Nem volt ugyan tipikusan elutasító velük szembe, egyszerűen csak jobban szerette, ha nem másznak bele a személyes terébe. Ez is olyasmi volt, amit még otthon tanult meg –illetve abban a házban, amit az otthonának nevezett. Nyitott ő mások felé, félre értés ne essék, csak ez nem ment olyan egyszerűen, mint bárki másnak. Most jöhetne az a rész, amikor a félresikerült életéről tart kiselőadást, magába zuhan és keres valakit, aki majd ápolja a lelkét, de erre aztán végképp nem volt szüksége. Megtanulta már kezelni a saját problémáit és túllépni azokon. Mindenki képes rá, csak nem mindenki akarja igazán.
Nem volt szüksége menedékre, sőt még csak elbújni sem akart egy időre a világ szeme elől, egyszerűen csak úgy döntött, hogy ha már nincs jobb dolga, akkor elcsattog a könyvtár felé, hogy némi tudást az agyába tuszkoljon, tekintve, hogy ezt az évet szinte teljes egészében kihagyta és vélhetőleg meg is kell ismételnie. A könyvekre lényegében oda sem figyelt, mindenen járt az agya, de a tanulás egy pillanatra sem fogta meg. Eldöntötte, hogy úgyis meg fog bukni, akkor meg minek is erőlködne?
Lassú léptekkel felcsattogott a szobájába, ahol az íját rejtegette, majd hasonlóan eszeveszett tempóban indult meg a vadőrlak felé. Nem, nem akarta a helyet lerombolni, sőt még csak üzenetet sem tervezett hagyni, mint Robin Hood. Egyszerűen csak tudta, hogy ott kicsi az esélye az esetleges járulékos veszteségeknek, elvégre nem sok elsőéves grasszál arrafelé élő céltáblát játszva teljesen egyedül. Bár Ethan már semmiben sem lehetett igazán biztos.
Koncentrál.
Valójában dühös volt, ezt pedig nem akarta senkin sem levezetni. Harry még mindig nem szállt le róla, annak ellenére, hogy a fiú egyértelművé tette, nincsen rá szüksége.
Céloz.
Szerette volna, ha végre békén hagyják, csak most az egyszer. Ennél többre nem volt szüksége, de persze kit érdekel, hogy ő mit akar? Természetesen senkit.
Lő.
A nyílvessző beleállt a fa törzsébe, miközben Ethan leeresztette az íjat és vett egy mély levegőt. Még mindig nem esett ki a gyakorlatból.

Ethan

Nathaniel lustán ballagott a birtokon a Vadőrlak felé, amivel tulajdonképpen az ég világon semmi célja nem volt. Persze jó lenne azt mondani, hogy rendkívül céltudatosan vette erre az útját, mert valami világrengetőt akart csinálni, de hiába, az nem Nath lenne, aki a tizenhat éves fiúk összes életuntságával volt képes létezni, már amikor nem éppen valami stiklin törte a fejét.
Egyébként fejtörésről szólva, még mindig nem ment ki a fejéből az a lány, akivel a múltkor találkozott, bár csak pillanatokra villant fel újra az elméjében az a kék szempár, de azért valahol tudat alatt folyton piszkálta.
Most viszont csak lépdelt tovább, vörös haját nagyon vészjóslóan lebegtette körülötte a szél, amitől határozottan az a benyomása keletkezett az embernek, hogy hajgumira nem telik neki, mert ahelyett, hogy az egyébként a zsebében lapuló anyagdarabbal összefogta volna loboncát, inkább még tett rá egy lapáttal, és időként megrázta, hogy szabadabban szálljon.
Mindezt a rendkívül építő tevékenységet addig űzte, míg meg nem látta egyik ismerősét a ház mellett egy íjjal lövöldözni. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy most jobb lenne sarkon fordulni, és lelépni, mert nyílvesszők ellen mit sem tehet ő, a másodikos, de aztán inkább nesztelen közelebb sétált és egy fán foglalt helyet, csendben bámulva a másik fiú tevékenységét. Kíváncsi volt, hogy vajon mit is csinál a másik pontosan, mert mintha túl vadak lennének a mozdulatai ahhoz, hogy csak simán gyakoroljon. Annyira nem ismerték egymást, tán kétszer beszéltek az Eridonban valamiért, de ilyen idegesnek még sosem látta a fiút.

Nem rég érkeztem az iskolába. Annyira nagyon tudatlan vagyok mindenben. Tizennégy évem során nem is tudtam, hogy varázsló vagyok. Úgy döntöttem, hogy vezetni fogok egy naplót. Kijöttem hát a rétre, hogy egy fa árnyékában elkezdjem írni. A fű gyönyörű szép zöld volt annak ellenére is, hogy a nap úgy tűzött. Két kipúposodó gyökér közé ültem, amik tökéletesen igazodtak a testem vonalához.  Kinyitottam a könyvecském, és apró betűkkel elkezdtem írni. Csak arra riadtam fel, amikor valaki elém lépett, és az árnyéka még kevesebb fényt engedett át a papírlapra.

Emma

Mindenki tanul. Bármerre néz az ember lánya, egyszerűen csak azt látja, hogy a szerencsétlen kisdiákok ott gubbasztanak a könyveik és pergamenjeik felett, és készülnek a vizsgáikra. És közben eszükbe sem jut, hogy van ebben a kastélyban valahol egy vörös kis törpe, aki halálra unja magát a sok okos között. Hát hogy fogtok így aludni kedves diákok, hm? Hogy bírja a lelkiismeretetek, hogy hagytatok egy ártatlan leánygyermeket megmurdálni?
No, de ha mindenki más pottyant rá nagyívben, akkor bizony Leonie-nak kötelessége feldobnia valamivel a hangulatot. Ezzel tartozik saját magának. Meg annak az egy rosszsorsú egyénnek, akit útközben kiválaszt majd a tömegből. Így esik meg, hogy haját egy copfba fonja, belepattan egy virágos ruhácskába, lábára topánt húz, és már robog is le a rétre. Elvégre ki kell használni ezt a szép időt, amíg még lehet.
Ahogy vidáman végigugrándozik a füvön, szemügyre veszi a pajtásfelhozatalt. Akad itt, aki éppen uzsonnázik olvasás közben, meg szerelmes párocska, de még olyan is, aki körbe-körbe futkározik, valószínűleg varázsigéket sorolgatva hangosan. Mindegyik roppant vonzó lehetőség, hiszen enni szeret, a romantikát is kedveli, s mint az köztudott, a rohangálás a lételeme. Mégis inkább egy fa tövében ücsörgő hölgyet szúr ki magának.
Egyből felé veszi az irányt, és szinte csikorognak a kerekei, mikor lefékez előtte. Jah, elnézést, összetévesztettem Alex-szel. Szóval nem is csikorog, ellenben majdnem ráesik Emmára. Kicsit kalimpál még, aztán rávigyorog legújabb ismerősére.
-Szia! – invitálást nem várva lehuppan a hölgyemény mellé, és egyből belepislog annak naplójába.
-Mit tanulsz? Itt mindenki egyfolytában tanul, és senki nem foglalkozik velem – sopánkodik egy sort, miközben megpróbálja kibetűzni a lány írását. Nem akar ő tolakodni, csak hát… nem sejti, hogy az eridonos éppen a magánéletét tárgyalja ki írásban. Ugyan ki ír már naplót, mikor több száz diák van ebben az iskolában, akinek el lehet mondani szóban is? S még reagálnak is rá. Oké, Leonie-nak nincs nagy magánélete, ami a szívén az a száján, úgyhogy nem sok olyan téma van az életével kapcsolatban, amiről ne beszélne lelkesen bárki érdeklődőnek.
-Szerinted, itt a réten van répa ültetve valahol? – tér rögvest át egy igen fontos témára. Nem zavarja túlzottan, ha Emma még a hirtelen érkezésének meglepetését sem heverte ki.
-Kéne nekem egy répa, de a konyhán nem akarok kérni a manóktól, mert nekem olyan kell, amit én szedtem. Esetleg ültethetnénk itt répát, és biztos van valami bájital, amitől hamar megnőnek. Mit gondolsz?

Nath

Önmagában a gondolat, hogy Harry létezik elég volt ahhoz, hogy Ethan a kelleténél jóval erőszakosabban vágja bele abba a törzsbe a nyílvesszőt. Utólag belegondolva egy kicsit bánta a dolgot. Na, nem arról van szó, hogy hirtelen felcsapott volna környezetvédőnek és máris a fa lelki egyensúlya miatt kezdett volna aggódni, sokkal jobban zavarta, hogy a felszerelésének esetleg valami baja eshet. A saját dolgaira tudott vigyázni, másoké meg nem érdekelték.
Célzott, lőtt.
Kellett valami, amivel leköti a figyelmét, elterelheti a gondolatait. Megfordult a fejében, hogy esetleg tényleg benne van a hiba, és amit az apja mond talán nem is annyira ostobaság, de elvetette az ötletet. Elvégre mégiscsak Harry száját hagyták el a mondatok, tehát semmi alapjuk sem lehet. Mily’ csodás a családi szeretet. Vagy majdnem családi… tulajdonképpen a férfi nem is volt az apja, tehát jogtalan lett volna elvárni tőle, hogy szeresse, vagy legalább néha napján hajítson neki egy csontot.
Ethan már éppen azon volt, hogy kilövi a ki tudja hányadik nyilat is a többi mellé, amikor a szeme sarkából mozgást fedezett fel és ez el is vette a kedvét a folytatástól, mivel nem tervezett egyelőre elsősöket rituálisan feláldozni. Mindez a szent elhatározása egészen addig tartott, amíg rá nem eszmélt, hogy a fán gubbasztó egyén másodikos és ő tulajdonképpen már találkozott a fiúval. A bátyjáról tudott egyet s mást, elvégre csak egy évvel volt fiatalabb nála, de Nath vakfolt volt.
Halványan elmosolyodott, miközben feljebb emelte az íjat és igyekezett minél közelebb, de még biztonságos távolságba küldeni a nyílvesszőt a fiú mellé.
-Jól szórakozol odafönt, Blackwood? –érdeklődött mindenféle érzelmi színezet nélkül, miközben leeresztette a fegyvert.
Nem akart ő belekötni senkibe, csak a vörös rosszkor volt rossz helyen és az meg pláne rossz ötlet volt, hogy a távolból sasolta Ethant. Mindketten sokkal jobban jártak volna, ha a fiú kitáncol a nyílvesszők elé, akkor még talán Ethan jót is nevetett volna, miközben felszegezi a fára.

Ethan

Na nem mintha Nathanielbe nem szorult volna jócskán életösztön, de ez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy egy láthatóan dühös ötödikes útjából kitérjen. Nem, az nagyon nem vallott volna rá, elvégre miért is Blackwood az ember, ha nem lobogtatja bátorsága vörös zászlaját a lehetséges ellenség előtt? Hát igen, ezt már a bátyjától is megkérdezte néha napján, azonban Tris nem hogy zászlót nem lebegtet, még bátornak sem nevezhető. Legalábbis Nath szerint az nem bátorság, hogy valaki hagyja magát agyoncsapni, mert annyira békés típus, hogy nem üt vissza.
Nathanielt viszont nem ilyen fából faragták, ő bizony ment előre, mint egy tank, és átgázolt a kényes helyzeteken. Igaz, mikor az ember felé egy nyílvessző repül, annyira nem is könnyű megtartani az oroszlánszívet, de miután a srác biztos volt benne, hogy ez az Ethan nem akar a nap végére az Azkabanba kerülni, így az ifjú Blackwood csak odébb csúszott egy kissé, és valami gyerekes késztetés hatására nemes egyszerűséggel nyelvet öltött a fiúra, mielőtt válaszolt volna.
- Naná, Wayne! Jó a mozi, rég láttam már ennyire paprikás... khm... Jancsit - utalt szerényen arra, hogy a fiú feje mintha vörösödni kezdett volna a dühtől, ráadásul megcsillogtathatta a frissen szerzett magyar vonatkozású ismereteit, Paprika Jancsit illetően.
Ám de nem kívánta megvárni, hogy az ötödikes végül tényleg lenyilazza, hát míg az a kezében az íjat tartotta, és nem pálcát, addig Nath már kapta is elő a magáét, és megvárta, míg a fiú esetleg újra célozni kezd, aztán már mondta is:
- Exagito! - és ha szerencséje volt, akkor a másik fiú egyenesen a földet szúrta át, lévén a gáncsoló átok már maximumra volt fejlesztve Nath fegyvertárában.

Nath

Ethanre nem volt jellemző a heves reakció, ha valamit tett, azt általában csak hosszas elemzés után, ami bár nem vette igénybe több időt, mint pár másodperc, mégis csak előre megfontolt volt. Na már most, Ethan Wayne nem tervezett elkövetni előre megfontolt  gyilkosságot, épp ezért reagált még azelőtt a vörös jelenlétére, hogy egyáltalán eldönthette volna, hogy mit is akar pontosan csinálni. Márpedig az a nyílvessző még csak véletlenül sem találhatta volna el a Blackwood kölyköt, mert ha a fiú tényleg bántani akarta volna, akkor a kis eridonos már lefordult volna a faágról.
Alapjába véve nem volt erőszakos, de szépen lassan elöntötte a méreg, bár esze ágában sem volt ezt kimutatni a másodikos felé, mert ebben az esetben meg kellett volna ölnie. Vagy valami hasonló, de ez a mondat annyira jól szokott hangozni a filmekben, hogy nem is keresett mást a helyére.
A nyílvessző végül Nathtől pár centire fúródott bele a faágba és Ethan elraktározta magában az infót, hogy meg kell kérnie a vöröset, miközben lefelé zuhan, hogy majd hozza magával azt is, mert nem érzett épp túl erős késztetést a fáramászáshoz.
A válaszreakció egyértelművé tette az ötödikes számára, hogy a kölyök meg szeretne halni, lehetőleg minél előbb és minél fájdalmasabb módon. Nem akart átkokkal játszadozni és legfőképpen nem akart összevitatkozni az idősebbikkel arról, hogy az öccse vélhetőleg a fejére lett ejtve kiskorában, ezért csak halványan elmosolyodott és megindította volna a következő nyilat Nath mellé valahová, amikor az már reagált is. Lőttek a remek tervnek.
-Ugye ezt te sem gondoltad komolyan, Blackwood? –vont fel a szemöldökét halvány mosollyal. –Nem hiszem, hogy velem akarsz párbajozni, kistigris!
Ethantől távol állt, hogy bárkivel is komoly csatába keveredjen, de ha egyszer a becsület ezt kívánja, hát legyen. Egy sóhaj kíséretében félretette az íjat és érdeklődve szemlélte a fán helyet foglalót, miközben keze a pálcájára csúszott. Egyelőre nem varázsolt, sokkal jobban élvezte a cicust nézni, aki éppen oroszlánnak képzelte magát.

Ethan

Hát, nem úgy tűnt, hogy ez előbbi megmozdulások kifejezetten béketeremtő módon hatottak volna, persze Nath nem is annak szánta őket. Volt benne valami, ami miatt mindig kereste a bajt, és csak később jött rá, hogy hé, ezt mégse kellett volna, de akkor már rendszerint mindegy volt. Így esett ez most is, mert hoppá, az ötödikes most épp azt hiszi, hogy Nath párbajozni akar, pedig dehogy is. A vörös ugyan jó volt a pálcaforgatásban, de nem ennyire és nem egy ötödikes ellen, hát inkább úgy döntött, megpróbálja valóságos harc felé fordítani a dolgot. Mert nem, azt nem szándékozott elviselni, hogy nemes egyszerűséggel leátkozzák a fáról, fájna bele a feje meg a fara, arra pedig ugyebár senkinek nincs szüksége.
- Ugyan Wayne, csak nem képzelsz rólam ilyen botor dolgokat? - vigyorgott nagyban a kisebbik Blackwood a fáról, széttárva kezeit, de az egyikben továbbra is ott volt a pálca. - Inkább arra lennék kíváncsi, hogy vajon meg mersz-e velem verekedni varázslat nélkül? - vetette fel a dolgot a fiú. - Láthatod, kisebb vagyok nálad, bizonyára gyengébb is, úgyhogy igazán nincs félnivalód. - Egyre szélesebb lett a kihívó vigyor Nath arcán, miközben kissé lenézően figyelte nagyobb társát. Áh, nem volt benne mazochizmus, csak az árvaházi évek miatt éppenséggel biztos volt benne, hogy bár lehet köztük cirka tíz centi magasságkülönbség, akkor is le tudná nyomni a fiút. Arról már nem is beszélve, hogy súlyban valójában nem is lehetett kisebb nála.
- Na, mit válaszolsz? - cukkolta hát tovább a fáról, szükség esetére újra készenlétbe helyezve a pálcát. - Vagy félsz, hogy lenyomom a torkodon az egyik nyílvessződet, ha már úgyis olyan előzékenyen idelőtted nekem? - rántotta ki a fiú a fából fél kézzel a kérdéses fegyvert, majd játszva billegtette az ujjai között, várakozóan figyelve a lenti egyedet, hogy vajon mit válaszol.

Nath

Ethan eldöntötte, hogy a vörös vagy mazochista, vagy egyszerűen csak nem tudja felmérni az erőviszonyokat egy ötödikes és egy másodikos között. Az alternatív megoldás az lett volna, hogy a kis Blackwood fejében rosszul vannak összedrótozva a dolgok, így egy kis lökéssel a fiú rásegít, hátha visszarázódnak azok a bizonyos áramkörök. Bár erre kevés volt az esély, azért szívesen tett volna egy próbát, esetleg kettőt, csak hogy biztosan hatástalannak nyilváníthassa a próbálkozást.
Felnevetett, amikor Nath felajánlotta a verekedés lehetőségét. Valószínűleg egy olyan személy, aki lényegesen kevesebb önuralommal rendelkezik, mint a fiú már kapva kapott volna az alkalmon és lerázza a fáról a másodikost, de Ethan nem ilyen volt. Volt egy terve, egy stratégia és elvei, ezekhez pedig igyekezett tartani magát, márpedig a Blackwood kölyök feláldozása nem szerepelt a napi tevékenységek listáján.
-Ugyan már, csak nem képzeled, hogy bemocskolom a kezemet? –fonta össze a karjait a mellkasa előtt. –Ráadásul éppen veled? Hogyan számolnék el a bátyáddal, ha még ennél is komolyabb problémák lennének a fejedben?
Igen, mostmár szándékosan húzta a kisebbet.  Nem, nem akarta összeverekedni vele, legalábbis nem az ő hibájából. Az már más kérdés volt, hogy mit tenne, ha Nath nekimenne. Természetesen megvédené magát, de még ő sem volt teljesen hülye. Lehet jó íjász, de sohasem volt jó harcos. Valamiért mindig őt verték laposra, hogy úgy adódott, ő meg aztán teljesen feleslegesen védekezett. Már hozzá volt szokva, hogy bántják, jól tűrte a fájdalmat, de nem akaródzott neki a másodikos miatt gyengélkedőre vonulni. Az a fránya büszkeség!
Figyelte Nath kezében a nyílvesszőt és ez volt az a pillanat, amikor legszívesebben tényleg lerázta volna a fiút a fáról. Az az övé volt és gyűlölte, amikor mások a cuccaihoz nyúlnak, bár valóban akkor követett el baromságot, amikor odalőtte.
-Ha annak baja esik, akkor tényleg nem lesz sok esélyed, Nath! –figyelmeztette nagyon is előzékenyen a fiút, elvégre ki más hívta volna fel ilyen kulturáltan a vörös figyelmét arra, hogy hamarosan eltörik minimum két bordája és a karjai?

Ethan

- Na ne már, kit érdekel úgy mégis, hogy mit mondasz a bátyámnak? - fintorgott a kölyök nagyon is jól láthatóan, mert nem szerette, ha a fent említett személy szóba jött, azt meg pláne nem, ha még akkor is elrontja a szórakozását, mikor jelen sincs.
Aztán Ethan reakcióján meglepődve Nath egy szélesebb vigyorral jutalmazta a tényt, hogy mintha a nyílvessző a fiú gyengéje lenne. Ejnye.
- Akkor nem szeretnéd, hogy véletlenül eltörjem, ugye? - kérdezte magához mérten bűbájos hangon, azonban valójában nem volt szándékában kettéroppantani a vékony fadarabot, mert ha valami, akkor mások tulajdonának rongálása nem tartozott a kedvelt foglalatosságai közé. Viszont, ezt nem kellett Ethannek is tudnia.
Így aztán az ifjú Blackwood otthagyva kényelmes és viszonylag biztonságos, ámde a mozgásterét jelentősen csökkentő helyét, leugrott az ágról. Guggolva érkezett, hiszen alig volt talán két méter magasan, ami nem egy halálos távolság a földtől. Egy kezében fogta össze ugrás közben a pálcáját és a nyílvesszőt, aztán mikor felegyenesedett, újra átvette a nyilat a bal kezébe, és szépen lassan elindult Ethan felé.
- Na most mivel úgy látom kellően gyáva vagy ahhoz, hogy ne merj velem megverekedni, így két utat tudok neked felajánlani - állt meg valamivel távolabb a fiútól. - Vagy elroppantom a játékszered és ezzel kiprovokálom, hogy nekem ess, vagy elteszed a pálcád, én is az enyém, aztán ezt visszaadom, te pedig elmondod, hogy mi a francért dühöngesz itt fényes délben, ahelyett, hogy valami jobb dologgal foglalkoznál. A tiéd a döntés - vonta fel várakozóan a szemöldökét Nath, a fiút figyelve.

Leonie

Emma nagyokat pislogott az érkezőre.
- Én...nem tudom, hogy van-e répa! - jelentette ki, majd becsukta kis kék füzetét. A tollat ami a kezében volt, maga mellé fektette le, ahogy a könyvecskét is.
- Én amúgy Emma vagyok! És te? - kérdezte a lány, és hirtelen már nem is volt megszeppenve. - És amúgy minek neked répa? Barnulni akarsz? Mert arra jó! Bár mondjuk elég fura lenne, ha most itt nekiállnál a park közepén barnulni! - folytatta a beszédet. Közben pólója egyik pántja lecsúszott a válláról, és ezért ügyetlenkedve próbálta a helyére juttatni. Arcán egy kis pír jelent meg. Egy gyengéd szél futott át a réten, és a lány kibontott haját össze-vissza kócolta. Emma gyorsan odanyúlt, hogy megigazítsa.

Nath

Ethan érezte, hogy ez a testvér téma kényes pont Nath-nél, bár azt nem tudta volna megmondani, hogy miért. Világ életében egyke volt és bár nem nevezhető felhőtlennek az élete, sohasem kellett osztozkodnia senkivel semmin. Őszintén szólva, nem is viselte volna jól, tekintve, hogy ami az övé, ahhoz más nem nyúlhat. Ez már csak ilyen egyszerű volt az ő kis világában. Persze voltak emberek, akikhez ragaszkodott, és akiket a barátainak tekintett, de ők is többnyire hasonló mentális zavarral küszködtek, mint a fiú.
-Úgy látom, téged nem. –jegyezte meg, mintegy mellékesen.
Figyelte, ahogy a fiú a nyílvesszővel játszadozik és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy leátkozza onnan, vagy legalább fejjel lefelé meglebegteti egy kicsit, hátha átszellőzik rendesen az agya, de arra jutott, hogy a csend sokkal nyomasztóbb tud lenni és egy profi sohasem árulja el magát, éppen ezért felsóhajtott és csak megforgatta a szemeit a kérdésre.
Harry mellett már megtanulta, hogy meg kell válnia bizonyos dolgaitól. Nem mintha annyira örült volna neki, hogy a férfi darabokra törni a nyílvesszőit, pusztán már semmiféle nyomot sem hagyott benne. Csakhogy itt nem volt utánpótlása, és mivel Harry nem igazán támogatta anyagilag, nem sok választása maradt, mint vigyázni rájuk.
Nem válaszolt a kérdésre, csak figyelte, ahogy az eridonos leugrik a fáról és titokban abban reménykedett, hogy legalább a bokája eltörik. Igazán, neki is lehetne néha egy-egy jó napja. Ő tényleg nem kért sokat, csak egy kis szívességet az univerzumtól.
Elmosolyodott, amikor meghallotta az ajánlatot és gondolkodás nélkül zsebre csúsztatta a pálcát, majd kinyújtotta a jobb kezét, tenyérrel felfelé Nath irányába, jelezvén, hogy most azonnal szeretné visszakapni a játékszert.
-Nem gyáva vagyok, csupán nem áll szándékomban éppen veled verekedni. –mutatott rá. –Ha véletlenül összeakadok egy rellonossal, akkor majd levezetem a feszültséget, ne aggódj!
Esze ágában sem volt lelkizni a vörössel, de jobb ötletnek tűnt biztos távolságban tudni tőle a fegyvert, mielőtt ezt közölte volna. Itt nem arról van szó, hogy bármiféle problémája lett volna Blackwooddal, annak ellenére sem, hogy épp az előbb játszotta el a nagyfiút, sokkal inkább arról van szó, hogy Ethan képtelen volt megnyílni bárkinek is, de ő ezt tudta magáról. Az, hogy a környezete mit gondol már régen hidegen hagyta.

 Annak ellenére, hogy már kezdett sajogni az arca, tovább dörzsölgette, aztán mikor a fiú jelezte, hogy az orra maszatos lesütött szemmel folytatta a tisztálgatást. Nem tudta elképzelni, mivel kenhette ennyire össze magát.
 Márk első kusza mondata hallatán nevetésbe tört ki, és egy bólogatással nyugtázta, hogy azért kiszűrte a mondat lényegét. Viszont a következő állítás kicsit meglepte, és miután szemöldökei felszaladtak, kicsit összeráncolta a homlokát, úgy figyelt a másik vörösre. Házimanó?! Okés...Csak egy kicsit fura. Aztán lassan, a magyarázat hatására kitisztult az arca, míg végül csak egy félvigyor maradt rajta.
-Nem is néztem csúnyán! -nevetett a vád után, hisz eddig egy pillanatig sem akart fenyegető jelenlétnek tűnni Márk számára, talán csak akkor, mikor először találkoztak.
-Khm, a varázslatot inkább...hanyagoljuk -mondta mosolyogva, és arra célozva, hogy még nem igen bízik meg abban, amit a fiú leművelne, ha elővenné a pálcáját.- Amúgy meg szólhattál volna hamarabb is! -fűzte hozzá tettetett durcássággal, ott simogatva az arcát, ahol keményen bepirosította a bőrét.
 Hátra tette a kezét, támasznak, és továbbra is törökülésbe maradt, úgy nézte a vöröskét, ahogy eszik, s arcán egy halvány félmosoly bukkant fel.
-Én nemrég költöztem át egy szobába -kezdett bele miután Márk befejezte mondandóját, és hadat indított a süteményes tál felé.- Utáltam a gólyalakban...Talán segítek -az emlékek ébresztette fintora hamar visszaváltozott nevetéssé, és elképzelte, hogy lehetne átteleportálni az egész berendezést egy gólyalakba. Végül vigyorogva elhesegette a gondolatot, és inkább  még hallgatott egy kicsit, kiélvezve a csendet. Kényelmesen ült, és jól érezte magát a fiú társaságában. Beszéd helyett inkább csak mosolygott rá, s próbált nem zavarba esni, mivel nem volt megszokva a jelen helyzettel. Véletlenszerűen esett a pillantása az órájára, de úgy ugrott fel, mintha tűvel szúrták volna meg.
-Úr isten! Háromnegyed 12! Tizenkettőkor van a lámpáseregetés, és ott kellett volna legyek már egy jó ideje, hogy segítsek az előkészületekbe...-magyarázta hadarva miközben összeszedte magát.
-Neharagudj, de mennem kell...-mondta kicsit kelletlenül Márk elé állva. Pár másodpercig tétlenül, és elég megszeppenve áldogált egyik lábáról a másikra, majd lehajolt, és egy puha, alig érezhető puszit nyomott a fiú szája sarkába. Aztán amilyen gyorsan csak tudott kimászott a sátorból, és gyors léptekkel megindult a rét középpontja felé, oda, ahonnan majd feleresztik a lámpásokat. Már csak azt remélte, hogy a sötétben senki sem veszi észre égővörös arcát, mely szinte összeolvadt a hasonló színű lobonccal.

Emma

Néha eltűnődik saját magán, hogy hogyan is csúszhatnak ki ilyen botor kérdések a száján. Máskor meg azon elmélkedik, hány pikkelye van egy sárkánynak, de ez most nem lényeg. A répa kérdése annál inkább!
-Az baj! Most honnan szedjek akkor? – tanácstalanul vakargatja meg feje búbját, majd nagyot szusszanva újabb, térdelő pozitúrát vesz fel. Simán elmehetne jógaoktatónak, annyi különböző pózt be tud mutatni egy beszélgetés alatt. Némelyik egészen gerinckímélő.
-Én mi? – kérdez vissza egy vigyorral kísérve szavait, merthogy saját egetrengető problémái miatt lassan jutnak el hozzá az Emmától származó információk. Újra kéne indítania a rendszert, az esetleg segítene valamit.
-Ja, hogy igen! Szia, Emma, engem Leonie-nak hívnak! – elkapja a leányzó kacsóját, és hevesen megrázza annak jeléül, mennyire nagyon örül az új ismeretségnek. No, meg annak is, hogy háztársa ilyen tájékozott a zöldségek terén, mintha csak az üvegházban nőtt volna fel, két mandragóra gyökér között állomásozva.
-Barnulni lehet a répától? Ezt honnan veszed? – összeszalad a szemöldöke meglepetésében. Ilyet sem hallott még soha, bár igaz, ami igaz, sosem szokta Trillian bőrét nézegetni a hatalmas bunda alatt. Ki tudja, lehet, hogy már néger nyula van?
-De a répa narancssárga, akkor nem éppen narancssárgulnunk kéne tőle, ha már egyszer fog? – valójában nem annyira szőke, mint látszik, de kedvelt elfoglaltságai közé tartozik az értetlenkedés. Mindenesetre, ha a vele szemben ülő hölgynek igaza van, akkor soha többet nem ehet belőle, mert fakó fehér bőrét úgy szereti, ahogy van. Megy hozzá a haja színe.
-Egyébként azért kéne valahonnan szereznem, mert van egy nyuszmókom, és ő kiváltképp kedveli az ilyesfajta csemegét. De tudod, a konyhából nem hozhatok, mert az túl egyszerű. A manók mindent megcsinálnának helyettem, és akkor Trillian nem érezné eléggé a répa ízén a gondoskodásomat. Érted? - fecseg tovább a semmiről, majd ismét hirtelen témaváltás következik.
-Te amúgy mit csináltál az előbb? - mutat a földre helyezett füzetre. Így, hogy a lány átugrotta a témát, még inkább izgatja a fantáziáját, vajon mi állhat benne. Vörös törpénk agyában egyből egy kacifántos összeesküvés-elmélet kezd körvonalazódni.

Leonie

-őőő... - jött zavarba a lány, és rögtön nyakláncához kapott, mintha az biztonságot jelentene a külvilággal szemben. A kis csillag formájú medált olyan szorosan szorította tenyerében, hogy a szélei belevésődtek bőrébe. De ez sem zavarta túlságosan.
- Tudom, furán fog hangzani, de amióta itt vagyok egy barátot sem szereztem, és tisztára kész vagyok! - mentegetődzött még az előtt, hogy elmondta volna mi is az. Mikor meglátta Leonie fürkésző pillantásait, rájött, hogy nincs menekvés meg kell mondania.
- Szóval...ez nem más mint egy... - kis habozás, majd a következő szót olyan gyorsan mondta ki, hogy fel sem lehetett fogni.
 - Egy napló! Szóval..akkor répa kell neked? - váltott témát, és azt már jóval érthetőbben mondta.
- Mit szólnál, ha máshol keresnénk, és közben tilosban járnánk? - ez az ötlet úgy gondolta, hogy sokkal jobban feldobja majd újdonsült barátnőjét, és nem kezd el a füzetről kérdezősködni.
- Mondjuk megnézhetnénk a konyha mögötti helységet, vagy akár varázsolhatunk is egyet! - ujjongott.
 - Amúgy a répa elősegíti a barnulást, mert...na mindegy, ha a nyuladnak keresed! - mondta, mert nem akart kiselőadást tartani a répaevés előnyeiről. Ez az első eset, hogy valaki barátkozni kezd vele, nem akarja ezt elrontani az okoskodásaival. Egyébként sem túl érdekes dolog. Ez emberek világában ez minden napos. Vagy ahogy itt mondanák a muglik világában. Olyan furcsa hely még számára ez az egész szituáció. Az egyik napban még azon küszködik, hogy az anyjához kerüljön, aztán még aludni sincs ideje, mert egy ismeretlen iskolába küldik tanulni, mert varázsló. Igaz, hogy sárvérű, de akkor is. Bár még ezt sem tudta teljesen, hogy mit jelent.

Yvonne

Kezdi nagyon unni a felesleges csevegést, persze ebből nem mutat ki semmit, még a végén az eddig elértek kárára menne. A lány csacsogó hangja egyik fülén be, a másikon pedig ki, nem igazán köti le az, amiről beszél, helyette inkább a szemeit bámulja, az ajkait és elmereng azon, vajon milyen lehet belélegezni az illatát, szinte összefut a nyál a szájában a gondolatra. Mindenki bocsásson meg, mégiscsak férfiból van, méghozzá a legrosszabb fajtából. Ezt persze nem sejtheti a mellette ülő, hogy is hívják? Yvi? Az előbb mondta el a nevét, de már nem emlékszik rá. Ösztönösen közelebb húzódik hozzá, kipróbálja, milyen messzire szabad mennie, mert ha lehet, akkor nem fogja felesleges beszélgetéssel pocsékolni az idejét, roppant szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen szépségre akadt. A haja, a szeme, igéző. Persze rá semmi nem hat olyan könnyen, most is egyszerűen csak a dolgok fizikai oldalát nézi. A keze alig észrevehetően indul el a lány irányába, óvatosan végighúzza a combján az ujját, újabb teszt.
-Kornél vagyok, de ez egyáltalán nem érdekes, legalábbis a történet szempontjából nem az, de a illem úgy kívánja, hogy bemutatkozzam.
Sóhajtva engedi le a kezét, ennyi bőven elég volt. A mozdulathoz jár egy elnéző mosoly, folyton változtatja a viselkedést, kitapasztalva melyik az, amelyik a legideálisabb lenne. Közben próbál visszaemlékezni, vajon milyen felesleges dologról fecsegett vele az előbb, de egyáltalán nem emlékszik.
-Miért nem láttalak eddig?
Próbál úgy tenni, mint akit nagyon érdekel a dolog, de a kérdés mögött egy egészen másfajta bújik meg. Miért nem láttalak eddig? Biztos, hogy megakadt volna rajtad a szeme. Ezt persze elég kemény lenne így kifejezni és mivel nem ismeri a lányt, inkább óvatosságra inti magát, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne hozzá egyre közelebb.

Aaron kisétál a rétre. Még új az iskolában, beosztották a házába, egyébként viszont nem ismer senkit. Diákokat lát meg a réten, így odamegy hozzájuk köszönni, hátha új barátokra tehet szert.
-Sziasztok! - mondja a szokott magabiztossága nélkül, inkább kicsit félénken, félve az új környezettől.
Általában hatalmas önbizalommal vág bele a barátkozásba, de a hatalmas kastélytól és a teljesen új környezettől meg van rettenve.

Márk

Valóban jól kiegészítjuk egymást, én szeretek beszélni, ő pedig szeret hallgatni. Ez így jól fog menni.  A képzelőerőm néha nagyon vicces dolgokat szokott csinálni. Mindent, amit hallok, vagy esetleg én mondok, azt akaratomon kívül elképzelem, legyen bármi is. Most is elképzeltem Márkot,egy aranyos, duci, és mindenképpen vörös kis hörcsögként. Ha hörcsög lenne, akkor tuti vörös színű lenne. Ezt csak a haja színe alapján mondom, bár másként nem is tudnám elképzelni őt. És ettől mosolyra húzódik a szám.
- Én nem igazán voltam még ilyen mugli helyeken, vagyis ilyen kocsmában,meg ehhez hasonló helyeken. De úgy látom te elég járatos vagy ott. Engem csak ilyen flancos éttermekbe vittek el a szüleim, de ha jól emlékszem, akkor ki is lettünk tiltva az egyik ilyen helyről, a viselkedésem, mármint a bátyám, és az én viselkedésem végett. - mondom a gonolataimba merülve, egy halvány mosollyal az arcomon. Ó, azok a régi szép, és igen vicces emlékek. Elkezdhetnék mesélni béki, de akkor meg holnap estére sem végeznék, és untatni sem akarom őt. Mikor elmondja mi van a háztársaival, egyáltalán nem lepődök meg, már mással is megtörténhet ez, nem csak vele.
- Áá, értem. Hát a szerelem ilyen. És valaki biztos megszívja. És úgy látom ez esetben te vagy az a valaki. - mondom és elkezdek kuncogni.

Kornél


Láttam a mellettem ülőn, hogy már lassan elalszik, ezért inkább lakatot tettem a számra. Utálok ismerkedni, ilyenkor mintha valaki teljesen más lennék, nem önmagam. Lehet, hogy ezért is nincs még senki, akit itt ismernék. Az alapján ítélnek meg, amit először látnak, hiszen az alapján nem tudnak, aki tényleg vagyok...Mindegy. Vettem egy mély levegőt, mintha próbálnám előhívni az igazi Yvyt, behunytam a szememet, majd mikor kinyitottam, már csak arra lettem figyelmes, hogy a fiú sokkal közelebb van hozzám mint volt, vagy mint kellene lennie. Nem ijedtem meg közelségétől, nagyon kevés dolog túl megrémíteni. Alig telhetett el pár perc, mire ujjai már a combomon jártak, szívem pedig egy hatalmasat dobbant. Szemeim egy másodperc erejéig elkerekedtek, majd elmosolyodtam. Nehezen tartottam vissza, hogy ne nevessem el magamat, hiszen ismerem ezt a "fajta" fiút. Nem most találkozom először ilyennel, viszont valahogy mindig belebotlok a hozzá hasonlókba. Hagytam, hogy tegye amit tennie kell, majd mikor végre bemutatkozott, kezét pedig elvette rólam, mintha egy kicsit megkönnyebbültem volna. Kezdett már kínossá válni a csönd, legalábbis számomra. Kornél. Fantasztikus. Szörnyen rossz a név és arc memóriám, ezért is, mikor meghallottam nevét, magamban elemezgetni kezdtem, és eközben az arcát figyeltem, szinte már pislogás nélkül. Olyan lehettem mint valami űrlény. Mikor már úgy éreztem, hogy a név és az arc kellőképpen kapcsolódik egymáshoz, újra a földre pillantottam, és vártam. Isten tudja mire, csak vártam. Ahogy a fiú egyre közelebb került hozzám, úgy éreztem én is egyre jobban az illatát. Érződött rajta a férfi parfüm, ami titkon ugyan, de a gyengém. Imádom őket. Vettem egy mély levegőt, majd mikor újra meghallottam a hangját, fejemet ismét Kornél felé fordítottam, és felvetettem egy halvány mosolyt. Próbáltam meggyőzően festeni, és határozottan, kisebb nagyobb sikerrel.
- Valószínűleg azért, mert csak nemrég jöttem át, egy másik iskolából. Inkább örülj neki, hogy most láthatsz, és használd ki ezt a páratlan lehetőséget. Mondtam, kissé cinikusan, mintha őt hibáztatnám, hogy eddig miért nem volt hajlandó rám nézni. Mondjuk, tény, hogy nekem sem ismerős az arca, pedig meg van rá az esély, hogy az elmúlt napokban már elsétáltam mellette odabent a folyosókon, de annyi ember van itt. Senkinek sem jegyzem meg rendesen az arcát. Egy perc erejéig szememmel körbepásztáztam a Rét területét, de egyenlőre úgy tűnt nekem, hogy csak ketten vagyunk. Azt hiszem ez csak még rosszabbá tette a helyzetemet, de amint Kornélra néztem, elmosolyodtam. Én aztán nem félek! Éreztem ahogyan folyamatosan közelebb és közelebb jön hozzám, kezdtem attól tartani, hogy hamarosan fellök.

Kornél & Yvonne

Persze, a vizsgák felőrlik az ember idegeit. Szárnyasunk már évek óta ezt tapasztalja, épp ezért járja a kastélyt, megfelelő párok után kutatva. Hisz mi sem lehet jobb gyógyír a feszültség levezetésére, mint a szerelem? És, nem, ennek semmi köze ahhoz, hogy az új nyilait szeretné nagyon kipróbálni.
A rét felett elhaladva, megakad a szeme, a két rellonoson, és a már megszokott vigyorával, veszi ki a vesszőket a tegezből, majd lő.
Cupido sose téveszt célt, vagy ha mégis, akkor se vallaná be semmi pénzért, épp ezért találja el a két delikvenst elsőre. Talán még jót is tesz nekik, hogy egymásba gabalyodnak, ha nem is tovább, ezen a napon biztos.
Cupido pedig a tenyerét dörzsölgetve, magában kuncogva halad tovább, mint aki jól végezte dolgát.

Rufus

A kis aranyhörcsögömet, Marcipánt, időszerű lenne már kivinni a friss levegőre. A legideálisabb helynek egyértelműen a rét bizonyul. Felveszem a magamra a fehér alapon tarka virágokkal díszített egyberuhámat és lábaimra csatolom egyszerű szandálomat. A hajamat előről oldalra tűzöm két fekete hullámcsattal. Még régebben kaptam karácsonyra egy miniatűr hörcsög pörázt ami pont megfelelő az én kis kedvencemnek. Ilyenkor azt szoktam ráadni és jót szorakozok, mikor olyan gyorsan elkezd sprintelni, hogy alig bírok utána menni. Mindig a bokrokat keresi, mik alá betud bújni. Eddig mindig mindig egyedül mentem a Rétre hörcsög legeltetés céljából, de most elhívtam több barátnőmet is. Sajnos egyik sem ért rá, ezért egy kicsit csalódottan indultam ki a kastélyból. Ráerősítettem Marcipánra a pórázt és jó erősen megmarkoltam a végét, nehogy elszaladjon, bár eddig még nem volt példa rá.
-Lassabban! Hé! -szaladtam utána nevetve. Ez a kis szőrmók soha nem tanulja meg kontrolálni magát!-Hékás! Àllj meg azonnal, külőnben nem kapsz vacsorát! Nem viccelek! -üvöltök utána. Mikor végre sikerült elkapnom a grabancát, fáradtan rogyok le egy fa tövében.
-Soha sem fog elfáradni! -suttogom, miközben megsímítom a hátát és újra szaladásnak ered.
~Eddig tartott...~

Blanka

Most jól jön egy kis pihenés, és erre a legalkalmasabb hely a rét, ahol már elég sokszor megfordultam mióta itt vagyok. Lassan sikerül a szobámból leérnem a rétre, és amikor végre ott vagyok egy lányt pillantok meg aki elsőre úgy tűnik mintha valamit kergetne a fűben, de nem nagyon látom, hogy mi is az valami, de nem is szeretnék zavarni, ezért csak megállok egy helyben és figyelmesen nézem a kergetőzést, majd amikor a lány elkapja azt a valamit ami után eddig olyan gyorsan ment, leül vele egy fatövéhez és beszél hozzá, aztán ismét kezdetét veszi a kergetőzés, először nem tudom, hogy most mit csináljak, de odasétálok a fához, és leülök onnan figyelem a történéseket, de nem bírom ki, hogy ne szóljak bele az istentiszteletbe.
-Öhm..szia, figyelj, ne segítsek?-teszem fel a kérdést, és várom a lány válaszát, remélem nem kell segítenem, mert már olyan jól kényelembe helyeztem magam, mondjuk a föld nem épp a legkényelmesebb ülőhely, de legalább van ingyen mozi.
-Nem tudom, hogy mi az amit kergetsz, de elég kicsinek tűnik, tehát ha megpróbálsz gyorsabb lenni nála, amit kétlem, hogy nehéz lenne, akkor elé állhatsz és úgy könnyebben elkaphatod.-próbálok tanácsot adni neki, bár nem tudom, hogy mennyire örül neki, hogy én csak nézem és okoskodok, de azért remélem megpróbálja azt amit tanácsoltam neki, így valamivel könnyebb lesz majd a dolga.

Rufus

Nagyon haragudtam Marcipánra, amiért ilyen zaklatott volt most. Eddig egyszer sem volt ehhez hasonló a viselkedése. Jó persze, volt, hogy egyszer-kétszer kiszaladt a kezemből és nem tudtam elkapni, de ez most sokkal másabb helyzet. Próbáltam megnyugtatni és elértem, hogy két percig ne mozogjon a lába, de utánakezdte előről az egészet. Közben felénk sétált egy fiú. Először csak a szemem sarkából láttam meg, aztán gondoltam úgy sem jön oda hozzánk és nyugodtan beszéltem az állatkámhoz, de a végén kiderült, hogy nagyon is felénk tart. Udvariasan megkérdezte segíthet-e és én először ráakartam vágni, hogy igen, de aztán rájöttem, hovy biztos nem azért jött a Rétre, hogy hörcsögöt kergető lányoknak segítsen...
-Köszi, de megoldom! -válaszoltam és tovább küszködtem.
~Vajon mi baja van ennek az állatnak?~
Amikor elfutott a hörcsög, fogtam a porázát és beálltam elé ahogyan a fiú tanácsolta, de a két lábam között kiszadt.
-Már bocs, de mi lenne a segítenél? -kérdeztem talán kicsit túl idegesen a fiútól.-Elegem van belőled!! Miért csinálod ezt velem??? -üvöltöttem hangosan. Persze ezt már nem a fiúnak hanem az én kis Marcipánomnak, akinek fogalmam sincs, mi a baja, de kezdett idegesíteni. Nem akartam bocsánatot kérni a fiútól, mert látja, hogy ideges vagyok, meg különben is úgykezdtem a hozzá intézett mondatomat, hogy már bocs, szóval nem hiszem, hogy nagyon meglenne emiatt sértődve.
~Különben is. Elég bajom van így is.~

Blanka

Továbbra is figyelmesen nézem, ahogy a lány küzd a hörcsöggel, vagyis pontosabban próbálja elkapni, de sikertelenül, és a tanácsom se segített, ekkor jött el a pillanat, amikor Blanka kissé mérgesen, de megkért, hogy segítsek, és azt hiszem, hogy amit a segítség kérés után mond azt is nekem szánja.
-Mi? Nem csinálok veled semmit-mondom a lánynak nyugodtan, majd felállok, hogy segítsek neki, de én már kinőttem abból a korból, hogy apró állatokat kergessek ott, ahol a legtöbb diák fordul meg, így előveszem a pálcámat, és suhintok vele egyet, aminek következménye, hogy a hörcsögtől nem messze a föld egy kis része robban egyet, olyan mintha oda egy petárdát dobtam volna és egy kissebb földkupac repül szerteszét.
~Na, jó ez nem volt valami jó ötlet~gondolom magamban, és gyorsan elteszem a pálcámat, mert ettől a kis mutatványomtól valószínűleg a hörcsög megijedt, és ennek nem hiszem, hogy örülni fog Blanka, vagyis ha egyáltalán megijedt a hörcsög. Oda futok hozzájuk és megpróbálom elkapni a hörcsögöt vagy, ha ez nem jön össze akkor Blanka felé hajtani őt, de sajnos nem tudom elkapni a kis állatot, és csak szerencsétlenkedek, bántani meg nem akarom.
-Mivel eteted a hörcsögödet, hogy ilyen gyors?-teszem fel a kérdést a lánynak, egy kissé idegesen, mert már kezd bosszantani, hogy sehogy se tudom elkapni őt, de remélem azért Blankának sikerül. nem szeretnék egész este hörcsögöt kergetni. Még akkor se, ha szépen megkértek rá.

Jeremy *-*
Öltözet


Lassan kezd lemenni a nap, imádom nézegetni. Odahaza persze könnyebb volt, hiszen csak kisétáltam a szobámból az erkélyemre, leültem, szívtam magamba a friss levegőt és élveztem a pillanatot. Szinte emlékszem az összes naplementére amit eddig láttam. Kíváncsi vagyok itt milyen. Felöltöztem, most már egy kissé melegebben, hiszen ahogyan egyre jobban esteledik, úgy lesz egyre hidegebb is. Érezni, hogy hamarosan itt van az ősz, vége a jó meleg időnek. Amint mindennel végeztem, kiléptem a szobából, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Magam mögött hagytam a Rellon körletet, majd egy másik lépcsőházat, aztán egy hirtelen mozdulattal befordultam az egyik folyosóra. Nem tudtam, hogy pontosan hova is szeretnék menni, inkább csak...mentem. Pár perc elteltével a szemem megakadt egy érdekesnek tűnő helyen. Sehová nem volt kiírva, hogy mi ez pontosan, de első látásra nekem úgy tűnt, mintha valami üvegház szerűség lenne. Benyitottam az ajtón, majd egy gyönyörű és hatalmas szökőkúttal találtam szemben magamat. Imádom a szökőkutakat! Körbenéztem, nincs-e senki más a közelemben, majd mikor már biztos voltam abban, hogy egyedül vagyok, szinte már odaugráltam a kúthoz, mint valami gyerek. Sosem csináltam még ilyet, és valószínűleg ezek után se fogok, de olyan jól esett egy picit ugrálni. Igen, én lennék a kemény csaj, a vérbeli Rellonos. Leültem a kút szélére, és a vizet kezdtem el bámulni. Olyan mélynek tűnt, és kristálytiszta volt. Életemben nem láttam még ehhez hasonlót, nagyon tetszett. Ott helyben eldöntöttem, hogy ide minden este kijövök, itt még a friss levegő is érezhető volt, és kiláttam az udvarra. A kút széléről át telepedtem a földre, hátammal támaszkodva a kútnak, és nézelődni kezdtem. Ugyan nem sokat, de láttam pár virágot is, egész jól díszítették a helyet, illettek ide. Valahogy, olyan tökéletes volt itt minden. Túl tökéletes. Kicsit gyanakvó szoktam lenni, ha valami pont olyan mint amilyet én szeretnék, vagy ahogyan én elképzeltem, mindig azt hiszem, hogy valami csapdába kerültem, vagy így akarnak becsalni oda. Túl paranoiás vagyok, le kellene szoknom róla. A víz csobogása, ahogyan hallottam odakintről a madarakat, igazán megnyugtatóan hatottak rám. Az elmúlt pár napban nem tudtam kipihenni magamat rendesen, úgyhogy ennek épp itt volt az ideje. Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem rágni a körmeimet. Mindenki figyelmeztetett már vagy 100x hogy ez egy baromi rossz szokás, de valamiért nem tudok leszokni róla. Próbáltam már, de... ami nem megy azt nem kell erőltetni. Békén lehet hagyni engem. Szerintem már nagylány vagyok, magamtól is meg tudom állapítani mi jó nekem, és mi nem. Elmosolyodtam, ahogyan ezek kavarogtak a fejemben, majd sóhajtottam egyet, és tekintetemet a bejárati ajtóra szegeztem, mintha hallottam volna valami neszt afelől...

Yvonne drága


Ma a cuccaim közt matatva véletlenül kezembe akadt a furulyám, amit még otthonról hoztam. Más hangszerem nem volt saját és amúgy is ezt lehet a legkényelmesebben szállítani, így csupán ennyi zenei segédeszközt hoztam magammal. Amióta itt vagyok, néha-néha nagy ritkán, mikor senki se hallott, játszottam rajta, de leginkább elzárva tartottam a ládámban. Most, hogy kicsit leengedhetek, nem kell semmit se tanulnom és úgy érzem a varázslóvilágban és hagyományokban is egyre jobban otthon vagyok, ismét kedvem támadt zenélni a gyönyörű faragású fahangszer láttán. Anyámtól ez volt az utolsó ajándékom, így nagy becsben őrzöm.
Néhány aprócska dallamot megpróbáltam még a szobámban kicsalni a furulyából, de nem volt sok időm a gyakorlásra, mert szobatársaim megzavarták a magányomat és  úgy döntöttem inkább keresek magamnak egy másik helyet a zenéléshez. Az említett tárgyat az övembe csúsztattam, úgy, hogy a talárom eltakarja, majd sétára indultam a folyosókon. Úgy tippeltem, ilyen tájt talán kihalt lesz a Fénylő Lelkek Udvara, elvégre a legtöbben most esznek, vagy a vizsgákra való tekintettel esetleg tanulnak. Bár elég sokan vagyunk a kastélyban ahhoz, hogy még se legyen szerencsém.
A kijárathoz érve kíváncsian kémlelek körbe és tekintetem összefűződik egy nagyon ismerős lányéval. Yvonne. Őt hívtam el a reneszánsznapi bálba, ami azt hiszem... szóval végül is egész jól végződött. Mármint ahhoz képest, hogy még életemben nem próbáltam egy hölgy partnere lenni és egész este szórakoztatni. Az határozottan kellemes pillanatokkal szolgált, amikor táncoltunk, márpedig az idő nagy részében ez volt a program. Hihetetlen mennyi energiájuk van a mai fiataloknak nem igaz? Na jó, csak viccelek. Egyszerűen kényelmesebb volt valami cselekvést csinálni és úgy szórakozni, mint hosszas beszélgetésekbe bocsátkozni és állandóan zavarba jönni. utóbbi nem az én stílusom, de sajnos néha még a legjobbakkal is megesik.
- Szia! Látom visszatértél a normál viselethez. Pedig jól állt neked az a ruha, bár meg nem mondtam volna róla, hogy rellonos vagy.
Igyekszem laza lenni és barátságosan mosolyogni, mert el már nem igen tűnhetek, hisz egyértelműen meglátott, úgy pedig határozottan kínos volna kereket oldani. Nyugodtan odasétálok hozzá és leülök mellé a kútnak döntve a hátamat, de a mozdulatsornak hála az övemben lévő furulya is helyet változtat, azaz kiesik az eddigi rejtekéből én elgurul egy kicsit. Magamban némán szitkozódva utána nyúlok és az ölembe veszem, majd ismét Yvonne-ra mosolygok, mintha nem most óhajtottam volna az armageddon eljövetelét. Csak nyugalom. Nem tudom miért, de valahogy az ő közelében kissé kínosan érzem magam. Talán mert rá tényleg lányként, sőt hölgyként tekintek a reneszánszos nap óta, és nos... elég szemrevalónak tartom. Nem véletlenül hívtam el anno, bár az tényleg a szerencse számlájára írható, hogy akkor egyáltalán összefutottunk.

Jeremy


Amint az ajtóra pillantottam, az kinyílt és egy ismerős arcot vettem észre. A kis aranyos szöszi, a bálról! Egy apró mosollyal figyeltem mozdulatait, ahogyan közelít felém, majd rám köszön, és mellém ül. Pár másodpercig csak végignéztem rajta, próbáltam megemészteni azt, hogy most nincs puccos és ódivatú ruhákban.
- Na hellóka. Igen...Szerintem ez valahogy kényelmesebb, mint az a hatalmas ruha volt. Mondtam, és ahogy visszagondoltam arra a nagy szoknyára, az anyagra, és, hogy milyen melegem volt benne, szinte kirázott a hideg. Többet nem akarom felvenni azt a, szinte már jelmez szerű izét.
Amióta itt vagyok, Jeremy a legnormálisabb velem, ez tetszik. Nem sokan hajlandóak engem elviselni, de neki valahogy még is sikerült, és ráadásul még azt is el tudta érni, hogy én is kedveljem őt. Olyan lett számomra mint egy barát. Vagy, ahhoz hasonló. Ismét csak pár perc csend következett, de mellette valahogy nem éreztem ezt kínosnak. Én ezt amolyan gondolkozási fázisnak fogtam fel, mintha mindketten éppen azon agyaltunk volna, hogy mit mondjunk a másiknak. A fiú zsebéből ekkor kigurult egy furulya, majd Jeremy zavartan felkapta, és láttam rajta ahogyan megilletődik. Azért is, hogy megkíméljem, inkább úgy tettem mintha nem láttam volna semmit, majd ficeregtem egy picit, utána pedig szóra bírtam magamat.
- Amúgy hogy vagy mostanában? A bál óta nem is láttalak. Mondtam, kissé szomorúan, mivel ez így is volt. Olyan jól éreztük magunkat, legalább is én biztosan, aztán egyszerre csak felszívódott. Mikor a folyosókon sétálgattam, titkon néha őt kerestem, de sehol semmi. Lehet, hogy ő is vizsgákra tanult, mint mindenki. Megértem. Hamar elment az idő, szinte már teljesen besötétedett, így még kellemesebb volt hallgatni a mögöttünk csobogó vizet. Szerencsére a kastélyból kiszűrődő fény miatt nem ültünk tök sötétben. Egy másodperc erejéig behunytam a szememet, vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. Lehűlt a levegő, nagyon jól esett. Vajon milyen lehet most otthon? Nem mintha olyan nagyon hiányoznának az otthoniak, de még mindig nem jelentkezett senki. Olyan furcsa. Talán örülnek, hogy leléptem otthonról? Ahogyan őket ismerem, még ezt is ki tudom nézni a West famíliából. Kinyitottam a szememet, majd tekintetemet ismét a mellettem ülő kis szöszire helyeztem. Aranyos srác. Még mindig hihetetlen, hogy kedvel engem. Vagy legalább is, úgy tűnik...