Kornél


Hogy a fenébe lehet ilyen piszok meleg?! Erre a legjobb válasz: azért mert nyár van. Nem. Könyörgöm, azért a nyárnak is van határa! Úgy éreztem magamat egész nap, mintha egy szaunában élnék. Sétálgattam a folyosókon, benéztem egy-két helyre, csak, hogy ne legyek annyira tájékozatlan. Igen, új vagyok. Hogy őszinte legyek, sosem szerettem a kezdeteket. Az előző iskolámban is hogy jártam...Még mielőtt idejöttem volna, otthon elhatároztam, hogy erős és kemény leszek. Nem akarok gyenge kis virágszálnak tűnni. Bár, ha jobban belegondolok..mikor is tűntem én olyannak valaha? A szobámban ücsörögve, végignéztem a szobámon, de nem találtam semmit sem amibe beleköthetnék. Minden a helyén volt, egész kis takaros szoba volt, az első éjszakám sem volt olyan vészes, jól aludtam. Kicsit korán keltem, de ha új helyen vagyok, akkor akár képes vagyok már hajnalban is talpon lenni. Hátravetettem magamat az ágyamon, majd a plafont bámulva rájöttem, hogy most sem vagyok sokkal másabb, mint otthon, vagy a Roxfortban. Kedvem lett volna megpofozni magamat, de nem lehet. Arról már leszoktam, egy-két éve. Sóhajtottam egyet, majd felálltam, és elhagytam a szobát. Le a lépcsőkön, majd ismét, és megint. Kész labirintus ez a kastély, de friss levegőre volt szükségem. Mivel délelőtt már jártam odakint, próbáltam felidézni, hogy pontosan merre is kell mennem, de szerencsére tudtam. Mikor a Rét kapujához értem, lassan kitoltam azt, és kiléptem a fűre. Egyedül voltam, nem láttam senkit a közvetlen környezetemben, de nem is nagyon kerestem senkit. Még egy emberrel sem ismerkedtem meg, de hagyok időt a dolognak. Beljebb sétáltam, mígnem egy fa alá értem. Hatalmas nagy volt, alatta pedig minden árnyékos volt, így leültem, majd fejemet a fa törzsének döntöttem, és behunytam a szememet. Élveztem ahogyan a lágy szellő néha fellebbenti a hajamat, és felfrissít. Élveztem a csendet. A folyosó nekem túl zajos volt. Nyeltem egyet, majd kinyitottam a szememet, de semmi sem változott. Pedig mennyivel jobb lett volna, ha hirtelen egy másik világban találtam volna magamat. Igen, fantáziám az van, ezt mindig mindenki a fejemhez vágja. Egy perc erejéig körbenéztem, majd visszadöntöttem a fejemet, szememet pedig újra behunytam. Egész nap talpon voltam, megérdemlek egy kis pihenést.

Kornél


Nemtudom mióta lehettem kint, de elaludtam. Életemben nem aludtam még el nyilvánosan, közterületen. Azt álmodtam, ahogy otthon vagyok, és mikor tükörbe néztem mintha nem is én lettem volna, egy teljesen más személyiség. Majd mikor megérintettem a tükröt, hirtelen Jenny állt előttem. Erre riadtam fel, majd amikor kinyitottam a szememet, feltűnt, hogy kissé besötétedett. Először azt se tudtam, hogy ki vagyok és hol vagyok, majd pislogtam párat, ásítottam egy nagyot, és nevetni kezdtem. Nem érdekelt ki látja vagy hallja, nem tudom, hogy hogyan lehettem ilyen hülye, hogy elaludtam egy fa alatt. Miután abbahagytam a nevetést, kicsit feljebb ültem, mivel nagyon lecsúsztam alvás közben. Ki tudja ki látott engem a délután folyamán! Úgy nézhettem ki, mint egy részeg hajléktalan. Nyeltem egyet, majd pislogtam még egy párat, amikor megakadt a szememen valaki. Ott álldogált a kapuban, ha jól láttam, épp rágyújtott. Nem a legjobb a látásom, de hülye lennék szemüveget viselni! Vak még nem vagyok, akkor meg? Pár másodpercig még nézegettem azt a valakit, majd ismét behunytam a szememet, és visszadőltem. Most már úgy sem fogok aludni, de egy kicsit lustálkodni még csak szabad. Mikor újra kinyitottam a szememet, már az előbb látott alak guggolt előttem, égő cigivel a kezében, egy nyájas mosollyal az arcán. Először nem nagyon tudtam hova tenni, de  én is felvettem egy hasonló mosolyt, kihúztam magamat, majd válaszra bírtam magamat.
- Egyenlőre még minden rendben, köszönöm az érdeklődést. Mondtam mosolyogva, majd vártam, hogy leül-e, vagy csak jött ellenőrizni, hogy nem dobtam-e fel a pacskert. Sosem néztek még hallottnak, nem tudtam, hogy ezt most bóknak vegyem, vagy kezdjek el hisztizni. Végignéztem, alaposabban a velem szemben lévő úriemberen. Talán csak 1-2 évvel lehetett idősebb mint én, az is lehet, hogy egykorú velem. Kezdett sötétedni, ezért már nem nagyon tudtam megállapítani, csak azt tudtam, hogy fiú, és nem 10 éves. Ránézésre egész helyesnek és kifinomultnak tűnt, de ezt csak rendes megvilágításban tudtam volna megerősíteni. Egy másodperc erejéig elnéztem a fiú arcáról, körbepásztáztam tekintetemmel a Rétet, van-e bárki más idekint rajtunk kívül, de sehol nem volt egy lélek sem. Valamiért egy kicsit megkönnyebbültem ettől, de hogy miért, azt magam sem tudom. Visszapillantottam a velem szemben vigyorgó arca, és vártam a reakcióját, itt marad-e, vagy továbbhalad. Nekem mindegy...

Kornél


Néha a mellettem lévőre, néha pedig a kastély irányába nézelődtem. Lassan már kezdtem elszédülni, úgyhogy inkább lepillantottam a földre, és vártam a fiú reakcióját. Ahogy a sötétből kivettem, a fiú kissé elgondolkozott azon, hogy ki vagyok és mégis mit csináltam itt. Lehet rájött arra, hogy elaludtam? Mindegy, nem foglalkozom vele, hiszen, őszintén...szerintem ez vicces. Mikor már épp felálltam volna, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat, a fiú leült mellém és megszólalt.
- Nos, ebben egyetértünk. Mindenki nagyobb hasznomat veszi, ha élek és virulok. Mondtam, egy apró mosollyal az arcomon. Sosem mutatom ki jól az érzelmeimet, de vannak olyan szituációk, amiknél ez kimondottan jól jön. Ebben például, néha csak mosolyogtam, néha pedig meredtem magam elé, de mélyen, magamban, izgatott voltam, hogy végre volt valaki aki megszólított. Legalább egy ismerős arcot már fogok találni a folyosón. Bár, amilyen "szerencsém" szokott lenni, még a végén kiderül majd, hogy képzeltem a srácot, vagy holnap elköltözik. Kicsit elgondolkoztam, megszűnt számomra a külvilág, majd mikor visszatértem, újra a fiúra pillantottam. A kastély fényei kissé megvilágították a mellettem ülő arcát, és bebizonyosodott, igazam volt: jóképű. Sőt. Újra megszólalt, felé fordultam, végighallgattam majd elmosolyodtam.
- Relax. Nem vagyok hippi. Csak fárasztó napom volt, jólesett egy kicsit kifeküdni. Mondtam, majd halkan, egy kicsit elnevettem magamat. Én? Hippi? Ugyan már! Szerintem ez még viccnek is rossz. Anyámék szerint lázadó vagyok, és az is maradok. Mindig a szemükbe röhögtem, mikor ezt vágták a fejemhez, de lassan már én is kezdek kicsit hinni nekik. Jenny meg persze az áldott jó kislány, anyuci és apuci kedvence. De én imádom őt. Újra elkalandoztam, eszembe jutottak az otthoni dolgok, mi lehet most Jennyvel és a családdal, majd mikor visszatértem a jelenbe, pislogtam párat, és már csak arra lettem figyelmes, hogy a fiú engem néz, mintha várna valamit. Kérdezett valamit? Jaj, igen.
- Yvonne. De ha akarod, szólíts Yvynak. Kapsz rá engedélyt.Az utolsó mondatomat, kissé öntelten mondtam, majd elnevettem magamat, és sóhajtottam egyet. Kicsit jobb idő volt, mint amilyen szokott lenni, de még mindig nem az igazi, hiszen, ha kilépek az árnyékból fenn áll a veszélye annak, hogy kigyullad pár hajszálam, azt pedig nem szeretném megkockáztatni. Fejemet ismét a fa törzsének döntöttem, de szememet nyitva hagytam. Mondjuk aludni már amúgy se tudnék, de jobb ha nyitva hagyom. Ismerem magamat, bármire képes vagyok.
- És téged, hogyan szólíthatlak? Feltéve, ha én is kapok valamiféle engedélyt. Mondtam mosolyogva, miközben a fiú szemét és arcát fürkésztem.

Kornél


Láttam a mellettem ülőn, hogy már lassan elalszik, ezért inkább lakatot tettem a számra. Utálok ismerkedni, ilyenkor mintha valaki teljesen más lennék, nem önmagam. Lehet, hogy ezért is nincs még senki, akit itt ismernék. Az alapján ítélnek meg, amit először látnak, hiszen az alapján nem tudnak, aki tényleg vagyok...Mindegy. Vettem egy mély levegőt, mintha próbálnám előhívni az igazi Yvyt, behunytam a szememet, majd mikor kinyitottam, már csak arra lettem figyelmes, hogy a fiú sokkal közelebb van hozzám mint volt, vagy mint kellene lennie. Nem ijedtem meg közelségétől, nagyon kevés dolog túl megrémíteni. Alig telhetett el pár perc, mire ujjai már a combomon jártak, szívem pedig egy hatalmasat dobbant. Szemeim egy másodperc erejéig elkerekedtek, majd elmosolyodtam. Nehezen tartottam vissza, hogy ne nevessem el magamat, hiszen ismerem ezt a "fajta" fiút. Nem most találkozom először ilyennel, viszont valahogy mindig belebotlok a hozzá hasonlókba. Hagytam, hogy tegye amit tennie kell, majd mikor végre bemutatkozott, kezét pedig elvette rólam, mintha egy kicsit megkönnyebbültem volna. Kezdett már kínossá válni a csönd, legalábbis számomra. Kornél. Fantasztikus. Szörnyen rossz a név és arc memóriám, ezért is, mikor meghallottam nevét, magamban elemezgetni kezdtem, és eközben az arcát figyeltem, szinte már pislogás nélkül. Olyan lehettem mint valami űrlény. Mikor már úgy éreztem, hogy a név és az arc kellőképpen kapcsolódik egymáshoz, újra a földre pillantottam, és vártam. Isten tudja mire, csak vártam. Ahogy a fiú egyre közelebb került hozzám, úgy éreztem én is egyre jobban az illatát. Érződött rajta a férfi parfüm, ami titkon ugyan, de a gyengém. Imádom őket. Vettem egy mély levegőt, majd mikor újra meghallottam a hangját, fejemet ismét Kornél felé fordítottam, és felvetettem egy halvány mosolyt. Próbáltam meggyőzően festeni, és határozottan, kisebb nagyobb sikerrel.
- Valószínűleg azért, mert csak nemrég jöttem át, egy másik iskolából. Inkább örülj neki, hogy most láthatsz, és használd ki ezt a páratlan lehetőséget. Mondtam, kissé cinikusan, mintha őt hibáztatnám, hogy eddig miért nem volt hajlandó rám nézni. Mondjuk, tény, hogy nekem sem ismerős az arca, pedig meg van rá az esély, hogy az elmúlt napokban már elsétáltam mellette odabent a folyosókon, de annyi ember van itt. Senkinek sem jegyzem meg rendesen az arcát. Egy perc erejéig szememmel körbepásztáztam a Rét területét, de egyenlőre úgy tűnt nekem, hogy csak ketten vagyunk. Azt hiszem ez csak még rosszabbá tette a helyzetemet, de amint Kornélra néztem, elmosolyodtam. Én aztán nem félek! Éreztem ahogyan folyamatosan közelebb és közelebb jön hozzám, kezdtem attól tartani, hogy hamarosan fellök.

Jeremy *-*
Öltözet


Lassan kezd lemenni a nap, imádom nézegetni. Odahaza persze könnyebb volt, hiszen csak kisétáltam a szobámból az erkélyemre, leültem, szívtam magamba a friss levegőt és élveztem a pillanatot. Szinte emlékszem az összes naplementére amit eddig láttam. Kíváncsi vagyok itt milyen. Felöltöztem, most már egy kissé melegebben, hiszen ahogyan egyre jobban esteledik, úgy lesz egyre hidegebb is. Érezni, hogy hamarosan itt van az ősz, vége a jó meleg időnek. Amint mindennel végeztem, kiléptem a szobából, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Magam mögött hagytam a Rellon körletet, majd egy másik lépcsőházat, aztán egy hirtelen mozdulattal befordultam az egyik folyosóra. Nem tudtam, hogy pontosan hova is szeretnék menni, inkább csak...mentem. Pár perc elteltével a szemem megakadt egy érdekesnek tűnő helyen. Sehová nem volt kiírva, hogy mi ez pontosan, de első látásra nekem úgy tűnt, mintha valami üvegház szerűség lenne. Benyitottam az ajtón, majd egy gyönyörű és hatalmas szökőkúttal találtam szemben magamat. Imádom a szökőkutakat! Körbenéztem, nincs-e senki más a közelemben, majd mikor már biztos voltam abban, hogy egyedül vagyok, szinte már odaugráltam a kúthoz, mint valami gyerek. Sosem csináltam még ilyet, és valószínűleg ezek után se fogok, de olyan jól esett egy picit ugrálni. Igen, én lennék a kemény csaj, a vérbeli Rellonos. Leültem a kút szélére, és a vizet kezdtem el bámulni. Olyan mélynek tűnt, és kristálytiszta volt. Életemben nem láttam még ehhez hasonlót, nagyon tetszett. Ott helyben eldöntöttem, hogy ide minden este kijövök, itt még a friss levegő is érezhető volt, és kiláttam az udvarra. A kút széléről át telepedtem a földre, hátammal támaszkodva a kútnak, és nézelődni kezdtem. Ugyan nem sokat, de láttam pár virágot is, egész jól díszítették a helyet, illettek ide. Valahogy, olyan tökéletes volt itt minden. Túl tökéletes. Kicsit gyanakvó szoktam lenni, ha valami pont olyan mint amilyet én szeretnék, vagy ahogyan én elképzeltem, mindig azt hiszem, hogy valami csapdába kerültem, vagy így akarnak becsalni oda. Túl paranoiás vagyok, le kellene szoknom róla. A víz csobogása, ahogyan hallottam odakintről a madarakat, igazán megnyugtatóan hatottak rám. Az elmúlt pár napban nem tudtam kipihenni magamat rendesen, úgyhogy ennek épp itt volt az ideje. Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem rágni a körmeimet. Mindenki figyelmeztetett már vagy 100x hogy ez egy baromi rossz szokás, de valamiért nem tudok leszokni róla. Próbáltam már, de... ami nem megy azt nem kell erőltetni. Békén lehet hagyni engem. Szerintem már nagylány vagyok, magamtól is meg tudom állapítani mi jó nekem, és mi nem. Elmosolyodtam, ahogyan ezek kavarogtak a fejemben, majd sóhajtottam egyet, és tekintetemet a bejárati ajtóra szegeztem, mintha hallottam volna valami neszt afelől...

Jeremy


Amint az ajtóra pillantottam, az kinyílt és egy ismerős arcot vettem észre. A kis aranyos szöszi, a bálról! Egy apró mosollyal figyeltem mozdulatait, ahogyan közelít felém, majd rám köszön, és mellém ül. Pár másodpercig csak végignéztem rajta, próbáltam megemészteni azt, hogy most nincs puccos és ódivatú ruhákban.
- Na hellóka. Igen...Szerintem ez valahogy kényelmesebb, mint az a hatalmas ruha volt. Mondtam, és ahogy visszagondoltam arra a nagy szoknyára, az anyagra, és, hogy milyen melegem volt benne, szinte kirázott a hideg. Többet nem akarom felvenni azt a, szinte már jelmez szerű izét.
Amióta itt vagyok, Jeremy a legnormálisabb velem, ez tetszik. Nem sokan hajlandóak engem elviselni, de neki valahogy még is sikerült, és ráadásul még azt is el tudta érni, hogy én is kedveljem őt. Olyan lett számomra mint egy barát. Vagy, ahhoz hasonló. Ismét csak pár perc csend következett, de mellette valahogy nem éreztem ezt kínosnak. Én ezt amolyan gondolkozási fázisnak fogtam fel, mintha mindketten éppen azon agyaltunk volna, hogy mit mondjunk a másiknak. A fiú zsebéből ekkor kigurult egy furulya, majd Jeremy zavartan felkapta, és láttam rajta ahogyan megilletődik. Azért is, hogy megkíméljem, inkább úgy tettem mintha nem láttam volna semmit, majd ficeregtem egy picit, utána pedig szóra bírtam magamat.
- Amúgy hogy vagy mostanában? A bál óta nem is láttalak. Mondtam, kissé szomorúan, mivel ez így is volt. Olyan jól éreztük magunkat, legalább is én biztosan, aztán egyszerre csak felszívódott. Mikor a folyosókon sétálgattam, titkon néha őt kerestem, de sehol semmi. Lehet, hogy ő is vizsgákra tanult, mint mindenki. Megértem. Hamar elment az idő, szinte már teljesen besötétedett, így még kellemesebb volt hallgatni a mögöttünk csobogó vizet. Szerencsére a kastélyból kiszűrődő fény miatt nem ültünk tök sötétben. Egy másodperc erejéig behunytam a szememet, vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. Lehűlt a levegő, nagyon jól esett. Vajon milyen lehet most otthon? Nem mintha olyan nagyon hiányoznának az otthoniak, de még mindig nem jelentkezett senki. Olyan furcsa. Talán örülnek, hogy leléptem otthonról? Ahogyan őket ismerem, még ezt is ki tudom nézni a West famíliából. Kinyitottam a szememet, majd tekintetemet ismét a mellettem ülő kis szöszire helyeztem. Aranyos srác. Még mindig hihetetlen, hogy kedvel engem. Vagy legalább is, úgy tűnik...

Zenész gyerek (:


- Divatos? Borzalmas volt! Mondtam, majd felnevettem kijelentésén. Esküszöm, ha még egyszer ezt mondja, ráadom azt a ruhát. Kíváncsi leszek akkor mi lesz a véleménye. Ahogy azon kezdtem el agyalni, hogyan nézni ki ez a kis szöszi egy szinte már nagyobb ruhában mint ő maga, újra elmosolyodtam, de a hangos nevetést inkább visszafojtottam magamba. Nem akartam, hogy totál hülyének nézzen, amiért csak így a semmibe egyszer csak beleröhögök. Ismét egy kisebb csend lett közöttünk, mindketten nézelődtünk, és gondolkoztunk. Tényleg jólesett egy kicsit a levegőn lenni, és még jobb volt az, hogy ilyen hűvös lett. Mondjuk, ha ezt tudtam volna előre, hoztam volna egy picit vastagabb kabátot, mivel egy fuvallat befújt a dzsekim alá, és kissé összerázkódtam. Feljebb húztam a kabátom cipzárját, majd ismét Jeremyre pillantottam, amikor újra megszólalt. Mosolyogva, és kissé érdeklődve figyeltem, majd ezután egy percre a földre pillantottam, összeszedtem a gondolataimat, majd ismét vissza a fiúra.
- Ja, nem kell az órákon ülnünk, helyette járkálhatunk vizsgázni. Sokkal jobb... Mondtam gúnyosan, majd ismét elnevettem magamat. Reméltem, hogy a fiú nem veszi majd komolyan az ilyen kis cinikus és színészi megnyilvánulásaimat. Mindig tudnia kell, hogy vele nem fogok bunkóskodni.
Nálam mi a helyzet? Ez volt a srác következő kérdése. Kissé zavarba jöttem, mivel semmi érdemlegeset nem tudtam neki mesélni. Keresgéltem, kutattam a gondolataim között, hátha találok valami olyat, amit Jeremy is értékelhetne, de egyszerűen olyan volt mint tűt keresni egy szénakazalban. Nyeltem egyet, majd szóra bírtam magamat. Jobbnak láttam őszintének lenni.
- Igazából semmi nem történt velem. Túl unalmas az életem. Mondtam, majd vállat vontam, ezzel is jelezve azt, hogy már hozzászoktam ehhez. Pár perc telt el, mire már csak arra leszek figyelmes, hogy zene szól valahonnan. Valahonnan, de pontosabban a közvetlen közelemből. Ekkor láttam meg, hogy Jeremy furulyázni kezdett. Először kicsit kellemetlenül éreztem magamat, ilyen helyzetekben sosem tudok kibontakozni. Máskor is előfordult már velem, hogy valaki egyszer csak elkezdett énekelni mellettem, arra csak pár percig bámultam, utána pedig csendesen és feltűnés nélkül leléptem. Kicsit olyan számomra mint a halálesetek. Sosem tudtam azokat sem hová tenni. Tudatosul bennem, hogy van egy adott személy akit már soha többet nem fogok látni, de csak ennyi. Jeremy egész sokáig elidőzött a zenéléssel, talán olyan 10 perc után észlelt fel ő is arra, hogy abba kellene hagynia a kis magánszámát. Mikor befejezte, ránéztem, és próbáltam valami értelmeset kinyögni.
- Ügyes vagy. Oké, ennél mondhattam volna jobbat is. Miért nem tudom befogva tartani a számat?

Kornél


A fiú kissé szótlan volt, de annál inkább rámenős. Sosem gondoltam volna, hogy ezt a kettőt valaki el tudja sajátítani, egyszerre. Testét szinte már teljesen a sajátomhoz simulva éreztem. Szívesen megszólaltam volna, de valahogy nem tudtam, valami meggátolt benne. Pár perc semmittevés után, egy apró fájdalmat éreztem a hátamba, utána pedig mintha nem is ezen a világon lettem volna. Minden olyan szép lett, olyan rózsaszín. Semmi problémám nem volt, boldog voltam. Szép volt az idő, a virágok gyönyörű színekben pompáztak, majd mikor tekintetem Kornélra tévedt, szívem hatalmasat dobbant, gyomromban pedig megjelentek a pillangók. Először kissé megrémültem, sosem éreztem még ehhez hasonlót, és amikor a fiú pillantása találkozott az enyémmel, kedvem lett volna meghalni a boldogságtól és az izgatottságtól. Mindez kívülről nem látszott, mindig is jól tartottam magamban az érzelmeimet, szerencsére ez most is sikerült. Fogalmam sem volt mi történik velem, minden csak ment magától, mintha már nem én lettem volna a főnök, hanem valami apró kis erő, ami teljesen bekebelezett és irányítani kezdte volna az érzéseimet és a cselekedeteimet. Meg kell, hogy mondjam nagyon tetszett a helyzet. De azt hiszem ezt a gondolatot is mélyen elzárom magamban. Kornél arcára ha ránéztem, egyszerűen elakadt a lélegzetem. Sosem láttam még hozzá hasonló, mondhatni csodát. Hihetetlen, hogy eddig nem vettem még őt észre, de örültem, hogy most ekkora szerencsém van, hogy itt lehetek, közvetlen mellette, és gyönyörködhetek benne. Mikor szóra nyitotta a száját, és kissé kábultam elszavalt nekem egy mondatot, teljesen elolvadtam. Én? Most komolyan rólam beszélt? Éreztem, ahogyan elpirulok. Próbáltam visszatartani, hiszen mi a franc történhetett, hogy én itt nekiálltam pirulgatni? De nem tudtam megállítani ezt az érzést. Elmosolyodtam, majd a fiú szemeibe néztem.
- Nem...még nem említetted, de...örülök, hogy most megtetted. Mondtam. Hangomon hallani lehetett a zavart, és a csodálatot. Pár másodperc múlva a fiú kezei a hajamban voltak, utána átkerültek az arcomra, majd még közelebb húzott magához, hogy egy csókot adjon. Számomra megszűnt a külvilág, csak ő és én léteztünk. Fel se tűnt mennyi idő telik el a csók közben, de nem akartam, hogy ennek vége legyen. Gyönyörű volt. Teljesen elvesztettem mindent, mikor kissé eltávolodtunk egymástól, azt se tudtam hol vagyok. Pislogtam párat, körül néztem, majd mikor már beazonosítottam, hogy nagyjából mi is történik, Kornélra pillantottam. Kezdtem attól félni, hogy meghallja ahogyan ver a szívem, és megrémül. Éreztem, hogy majd kiugrik a helyéről. Nem bírtam magammal, kezeimet azonnal a fiú nyaka köré fontam, és újra megcsókoltam. Át akartam élni azt a pillanatot, mint az imént. Újra és újra. Soha nem tapasztaltam még ehhez hasonlót, de biztos voltam benne, hogy ez felejthetetlen lesz. Igazából magamra se ismertem, ez nem rám vall. De kit érdekel? Lehet ez a rejtett énem. Nagyon tetszett minden. Végre boldog voltam.

Zsolt
Öltözet

Elég késő van, mégsem tudok elaludni. Szobatársaim már mind horkoltak, odakint viszont még szűrődött be fény, tehát lehetetlen, hogy az egész kastély már alussza az igazak álmát. Pár percig még forgolódtam, majd felültem az ágyban és körbenéztem. Nem szoktam nagyon szabályokat szegni, de egyszerűen nem bírtam magammal. Halkan kikászálódtam az ágyamból, felkaptam pár ruhát, majd gyorsan magamra kaptam. Mielőtt kiléptem volna a szobából, hajamat még megigazítottam. Magamon az a legfontosabb. Tulajdonképpen elég kevés dolgot szeretek saját magamon, de a hajamat azt egyszerűen imádom. Mikor végeztem, olyan csendben amennyire csak tudtam, elhagytam a szobát, majd a Rellon körletet. Kezdtem magamat úgy érezni mint egy nyomozó, aki bujkálva ugyan, de célt akar érni. Én is így haladtam egyre inkább a kastély bejárata felé, majd mikor odaértem, kinyitottam és kislisszantam rajta. Odahaza ha esténként nem tudtam aludni, mindig az udvaron sétálgattam. Szerettem nézni a csillagokat, és a levegő ilyenkor a legjobb. Sétálgatni kezdtem, karba tett kézzel. Néha-néha belerúgtam az épp előttem ólálkodó kövekbe, folyamatosan a földet bámultam, míg nem rá kellett jönnöm, hogy eltévedtem. Egy erdő közepén álltam, az éjszaka közepén és fogalmam sem volt merre tovább. Pár lépést tettem előre, mikor egy hatalmas fával találtam szembe magamat, amelynek a tetején egy aranyos kis faház ácsorgott, innen látva, teljesen üresen. Körbenéztem, nincs-e senki a közelembe, majd a lépcsőn lassan felmásztam. Vettem egy mély levegőt mielőtt benyitottam volna, majd mikor belöktem az ajtót, kellemesen csalódtam. Első látásra azt hittem idebent is olyan rossz állapotú ez a hely, mint kívülről. Viszont nem így történt. Fotelek fogadtak, és minden rendezettnek tűnt. Tetszett. Körbesétáltam, mindent megnéztem alaposan, amennyire csak lehetett, majd belehuppantam az egyik fotelbe. Olyan nyugodt volt itt minden, most már csak abban reménykedtem, hogy nem fogok lebukni. Bár, ha jobban belegondolunk...Ki a fene találna meg engem idefent? Még az is lehet, hogy itt éjszakázom, reggel pedig visszasétálok a kastélyba. Szerintem senkinek sem tűnne fel, hogy kihagytam egy egész éjszakát. Beismerem, itt még jobb is, mint a szobámba. Hátradőltem, a plafont kezdtem el bámulni. Még az is tetszett. Hihetetlen, hogy eddig fel se tűnt, hogy létezik ez a hely...

Zsolt


Jó volt egy kis csend és nyugalom, de mint mindig, most is volt akkora "mázlim", hogy ezt valaki megtörte. Alig ültem egyedül 10-20 percnél tovább, mire lépteket hallottam, amint közeledtek felfelé, és egyre közelebb hozzám. Mikor kinyílt a faház ajtaja, először kissé megrémültem, hiszen még is csak egy erdőben vagyok, ki tudja ki és mi járhat erre, de mikor egy látszólag normálisnak és embernek tűnő srác állt előttem, megnyugodtam. Rám köszönt, mire én biccentettem neki, ezzel is jelezve, egy "Szia" féleséget. A velem szemben lévő üres fotel felé vette az irányt, majd mikor beleült, be is mutatkozott. Engem ért az a szerencse, hogy beszélgetnem kell vele. Mondjuk, kivel mással is beszélhetne most itt? Pár másodpercet még vártam, kicsit úgy tűnhetett, mintha a nevemen gondolkoztam volna, pedig egyszerűen csak elbambultam.
- Yvonne. Mondtam, majd egy kicsit alaposabban végignéztem rajta. Először nem tudtam eldönteni, hogy elsős vagy másodikos, de nem sokáig agyaltam a korán. Igazából nem is nagyon érdekelt, én gyakorlatilag bárkivel leállok beszélgetni, feltéve ha normálisan viselkednek velem. Pár perc csend, mire a fiú egy érthetetlen dolgot mondott. A hajam? Mondjuk tény, hogy imádom, de más sose dicsérte még meg. Egy apró mosolyt vetettem Zsolt felé, ezzel is megköszönve bókját, majd a földre pillantottam. Nem nagyon tudtam bármit is mondani, a beszélgetés nem az erősségem, főleg nem estefelé. Késő van, kifogytam a szavakból. A legtöbbet már napközben elhasználtam. Alig telt el, újabb pár perc, mire a fiú ismét megszólalt. Most már szép is vagyok. Elmosolyodtam, majd ránéztem Zsoltra.
- Tudom, de azért köszönöm. Mondtam, majd pár másodperc múlva, halkan ugyan, de kissé elnevettem magamat. Tény, hogy nagyon sokszor egoista vagyok, de már egy jó ideje nem mutattam ezt ki mások előtt. Egy kis ideig még gondolkoztam, hogy vajon Zsoltnak hogyan fordulhattak meg ilyenek a fejében, úgy, hogy még sosem beszéltünk, majd jobbnak láttam, hogyha inkább rákérdezek nála.
- Amúgy ezek most, hogy jöttek? Kérdeztem mosolyogva és érdeklődve, mivel hirtelen nem tudtam hová tenni Zsolt közvetlenségét. Mindig szeretem ha bókolnak, így most sem zavart, csak...meglepődtem.

Zsolt


A fiú csak nézett rám, és mosolygott. Először egy kicsit kellemetlenül éreztem magamat, mivel maga az egyik srác kissé gyanús volt nekem, de jobbnak láttam megnyugodni. Nem hiszem, hogy a kastély falai közé beengedtek volna egy ön, és közveszélyes személyt, tehát biztosan nem kell attól tartanom, hogy hamarosan felugrik a fotelból és megkésel. Vagy ha még is, jók a reflexeim, tudnék hamar védekezni. Szép a nevem. Vajon fog Zsolt bármit is találni rajtam, ami nem szép? Mondjuk tényleg tetszettek a bókok, mert életem során nem sok jutott nekem belőle, általában csak megbámultak, aztán továbbálltak. Egy halvány mosolyt vetettem a fiúra, majd megvártam míg megmagyarázza, hogy honnan is jöttek elő benne ezek a hirtelen dicsérgetések. Végighallgattam, majd ismét halkan elnevettem magamat.
- Értem. Azért, köszönöm, hogy tényleg így gondolod. De még is, mi vagy te? Valami nőcsábász féleség? Nem tudom miért kérdeztem ezt tőle, mert az én szememben valamiért nem tűnt annak. Helyes kis srác volt, de azt, hogy minden egyes lányt lerohanjak bókokkal a folyosón, csak azért, hogy szerezzen magának valakit arra a napra...ááh, nem hinném, hogy ő ilyen. Kicsit túl sokat beszél ez a Zsolt. Magyarázata után, alig kaptam esélyt arra, hogy én is megszólalhassak, mivel már el is lopta tőlem a lehetőséget, mivel folytatta a kis mondókáját. Köhécseltem egyet, majd csak hallgattam, közben pedig egy kicsit hátradőltem a fotelben. Tetszett, egész kényelmes. Otthon is volt ilyenem, de sajnos azt már kicsit megviselték az évek, ezért kb. 1-2 évvel ezelőtt használhatatlanná vált. Ha legközelebb majd hazamegyek valami miatt, kérni fogok egy újat, ebben biztos vagyok. Mire észbe kaptam a fiú már szinte csak egy köpésnyire volt tőlem, keze pedig az arcomhoz simult. Először, csak néztem rá mint hal a szatyorban, majd szóra is bírtam magamat.
- Látszik, hogy még nem ismersz, ha azt gondolod, hogy a szemeim őszinték. Mondtam egy gúnyos vigyorral az arcomon, utána pedig csak simán elmosolyodtam. Zsolt annyi bókkal árasztott el, ezalatt a körülbelül fél óra alatt, mint az elmúlt 4-5 évben senki. Benne voltam egy kis izgalomba, nem tudtam mi lesz ennek a vége, de hajrá. Kíváncsi vagyok mire képes ez a gólya. Meg amúgy is, én is tudom, hogy hol a határ, bármikor leállíthatom...ha akarom. Mosolyogva figyeltem mozdulatait, mire készül épp. Keze a hátam közepére csúszott, amin először kissé összerázkódtam, majd sóhajtottam egyet, és cinikus, de még is kissé érdeklődve szólaltam meg.
- Mondd csak, még is mire készülsz?

Zsolt


Picit kezdett már zavarni azok a bizonyos, milyen szép ez, milyen szép az, kijelentések. Nem mintha nem örültem volna neki, hogy akadt egy kis rajongóm, de azért fogja vissza magát egy kicsit. Ahogy egyre közelebb került hozzám, megállapítottam, hogy benne is van valami szép. A szeme. Meg hát, nem is csúnya a fiú, de kíváncsi lennék a korára. Még otthon, mikor még Jennyvel beszéltük át a szerelmi ügyeinket, megfogadtuk egymásnak, hogy fiatalabbal soha. Abból csak túl sok baj lenne.
- Másodállásban? Ez tetszik. Mondtam, egy széles mosollyal az arcomon, a mondat többi részére nem is figyelve. Persze, megértettem azt amit mondott, de nem tartottam olyan lényegesnek. Én például nem szívesen nyíltam volna meg előtte. Azt csak azoknál teszem, akiket régebb óta ismerek, és közel állnak hozzám. Zsolt szerint ha ismerne, nem tetszenék neki. Kijelentésén elnevettem magamat, majd mikor sikerült abbahagynom, köhécseltem egyet, és ránéztem.
- Elképzelhető. Sokan vannak akik nem bírnak. Nem is tudom igazából, miért. Mondtam mosolyogva. Kezdem megkedvelni ezt a gyereket. Eddig kissé olyan túl nyomulós, sablon királynak tűnt, de van humora, amit mindig is értékeltem egy emberben. Ahhoz képest, hogy olyan vagyok amilyen, és még Rellonos is, szeretek nevetni. Legalább ennyi pozitív dolog legyen a napjaimban.
Nem akarja elsietni a dolgokat. Miért, volt itt egyáltalán bármiről is szó, amit el kellett volna sietni, avagy sem? Tudtam én, nagyon is jól, hogy mi járhat a fiú fejében. Szerintem bárkinek leesett volna, ilyen helyzetben, de belementem a játékába, szerettem kihasználni az ilyen lehetőségeket, és legalább fel lesz tőle dobva egy napom. Izgalom, és a tökéletes pillanat. Aranyos volt ez tőle, de, hogy őszinte legyek, volt már ennél jobb pillanatom is, csak nem mondtam ki hangosan. Nem szerettem volna elrontani az övét, ha ezt tényleg annak gondolja.  Zsolt annyira közel jött, amennyire csak tudott, a szemébe néztem, majd kezemmel végigsimítottam az arcán, majd le a vállán, végig egészen a derekáig, majd ott megálltam.
- Tényleg annak tartod? Kérdeztem, kissé cinikusan, mintha próbálnál elrettenteni magamtól, de tisztában voltam vele, hogy ezzel csak az ellenkezőjét fogom elérni. De ez szerintem egyikünket sem zavarta.

Zsolt


- Már megbocsáss, de nem szeretnék senkinek sem a kísérleti patkánya lenni, semmiben sem. Mondtam, szinte már színészien. Olyan voltam, mint egy megsértett kisgyerek, akitől elvették a labdáját. De még is, hogy gondolta? Gyakorolhat rajtam...Persze, azért én sem vettem ennyire a szívemre a dolgot. Alig telt el pár másodperc, majd elvigyorodtam, és oldalba böktem a fiút.
- Na, aztán nehogy bedőlj nekem. Elnevettem magamat, mivel először mintha láttam volna rajta, a meglepődöttséget, hogy így hirtelen a semmiből, gyakorlatilag leteremtettem szegényt a sárga földig. Zsolt közelsége miatt, viszont még mindig kissé zavarodott voltam, kellemetlen érzésem támadt tőle. Nem tudom, hogy miért pont nála, hiszen máskor is voltam már ehhez hasonló helyzetben, de valamit kiváltott bennem ez a fiú. Hogy mit, arról fogalmam sem volt, de szerintem ezt senki se tudta volna megfejteni, és mivel ez van, nem tulajdonítottam neki több figyelmet. Most épp ilyen kedvemben vagyok, ennyi. Hihetetlen...Néha már magamat sem tudom kiismerni. Hova jutok én? Zsolt következő kijelentésére, viszont eltűnt a mosoly az arcomról, szemem pedig most tényleg őszintévé változott. Ha a fiú tud belőle olvasni, akkor kivehette belőle azt, hogy igaza van, nagyon sokan tudnak rólam olyasmiket, amiket legszívesebben magammal vittem volna a sírba, de mivel a mai világ olyan elfajult és gusztustalan, és ez mind a benne lévők miatt van, sokan elpletykálgatnak mindent. Sajnos még olyanok is, akikben a legjobban megbízunk. Ezért nem bízok senkiben, csak is abban, aki már bizonyított számomra! Megpróbáltam elterelni a múlt béli gondolataimat, a mosolyt visszatereltem az arcomra, és figyeltem Zsolt további mondandóját és reakcióit. Volt-e már ennél jobb pillanatom? Hát, barátocskám, már elnézést, de volt. Természetesen ezt a gondolatot megtartottam magamnak, így inkább csak vállat vontam, mintha keresném a szavakat, és nem tudnék választ adni a kérdésére.
- Aranyos vagy, hogy így gondolod. Nyilvánvalóan ezzel a mondattal arra gondolt, hogy én dobtam fel a mai napját. Igazából, ezt még senkinél sem sikerült elérnem. Vagy is, azt hiszem. Zsolt, ijesztően tartotta velem a szemkontaktust, kezdtem már azt hinni, hogy nem is fog pislogni soha. Akkor biztosan kiborultam volna, de mikor elnézett egy pillanatra, aztán vissza rám, elhessegetem a hülye fantáziálgatásaimat. Sóhajtottam egyet, majd kezemet, valami furcsa okból kifolyólag a fiúéra helyeztem. Persze, jól elbeszélgettünk meg minden, de egy másodperc erejéig úgy éreztem magamat, mint aki mindjárt belehal az unalomba. Idióta és kiszámíthatatlan vagyok ma, ebből nem fog kisülni semmi jó, ezt már előre látom.
- Khm...Naa és, mit gondolsz erről a helyről? Szerintem baromi jó. Most már terelem is a témát. Ez az! Szánalmas vagyok...

Zsolt


Zsolt is nevetett velem együtt a kis színjátékomon, majd mikor abbahagytuk, felajánlotta nekem, hogy lehet egérke is. Még mindig nem a legjobb, de hogy a patkányhoz képest még is csak egy nagyobb fejlődés ez, így inkább rábólintottam. Most már aranyos is lettem. Nagy félelmem volt, hogy valaha is valaki olyannak fog látni, mivel én minden vagyok, csak aranyos nem. Legalább is szerintem, de ki tudja, kik hogyan látnak engem? Ha kívánhatnék párat, az egyik biztosan az lenne, hogy külsős szemmel, egyszer megnézhessem magamat. Láttam a fiú arcán, hogy jól esett neki az, hogy valami különös oknál fogva, kezemet az övére helyeztem. Sajnos ezzel adtam neki valami féle motivációt, mire ő közelebb jött, egyik kezével szinte már leszorította a hasamat, másikat pedig a hátamra helyezte. Elsőre csak mosolyogtam egyet mozdulatain, majd sóhajtottam egyet, és Zsoltra pillantottam. Tekintetem kíváncsiságról árulkodott, mintha a szememmel próbáltam volna kiolvasni a fiú szemeiből, a terveit és a szándékait. Szerencsére a tématerelésem egész jól sikerült, mintha Zsoltnak fel se tűnt volna, csak egyszerűen megválaszolta a kérdésemet a hellyel kapcsolatban. Végighallgattam, majd egyetértően bólintottam egyet.
- Nekem, speciel, nagyon elnyerte a tetszésemet. Ritkán láttam ehhez hasonló kis faház szerűséget. Mondtam, majd egy másodperc erejéig még körbe is néztem, éreztetni akartam a fiúval, hogy miről is beszélek, pedig teljesen tisztában voltam vele, hogy nem hülye, Ő is tudja, hogy hol vagyunk és most épp mi a téma közöttünk. Mindketten nézelődtünk, egyszer egymásra, egyszer pedig a falakat, és a berendezési tárgyakat. Annyi féle hely van még itt, ahol nem jártam. Elhatároztam, hogy igyekezni fogok, minél hamarabb mindent felfedezni. Nem akarok buzgómócsinkoskodni, de ez a kastély számomra egy megfejthetetlen rejtély, tele meglepetésekkel. Nem csoda, hiszen varázsvilágban élünk, itt szerintem az ember nem nagyon számíthat átlagos dolgokra. De már hozzászoktam, úgyhogy lépjünk is tovább. A fiú újra megszólaltatta hangját, majd vetettem feléje egy érdekes pillantást, mivel furcsáltam kijelentését. Hány évesek vagyunk, 7? Esetleg 8? Vagy most mire gondolhatott?
- Nem, nem vagyok fáradt, de...még is milyen játékra gondoltál? Karba tettem a kezemet, nálam általában ez jelezte, ha nem értettem valamit. Talána  fiú is rájön majd, idővel.

Gilbert
Öltözet


Magam is meglepődtem azon, hogy ma reggel egy kisebb honvágy érzetével keltem. Pár hónappal ezelőtt, mikor idejöttem, örültem, hogy elszabadultam az otthoni környezetből, most meg visszavágynék? Mit tett velem ez a hely? Lassan már a Rellonhoz sem vagyok méltó. Igyekeztem minél hamarabb elhessegetni ezeket a gondolatokat, majd nekivágni egy újabb hétnek. Szerencsére tanulmányi szünet van, túl vagyok a vizsgákon, minden úgy sikerült ahogy terveztem, így amiatt sem kellett aggódnom, hogy elfelejtettem egy-két házi feladatot, vagy tankönyvet.
Unalmas telt a napom, járkáltam erre arra, de a legtöbb időmet még is csak a szobámban töltöttem. Végigvettem magamban, hogy amióta itt vagyok, mik történtek velem. Rájöttem, hogy nem is volt olyan unalmas ez az elmúlt lassan 3 hónap. Csak így tovább! Kinéztem szobám ablakából, próbáltam megállapítani, hogy milyen idő is van, majd előkaptam pár ruhadarabot, átöltöztem, majd elindultam. Szükségem van egy kis friss levegőre, a tüdőm lassan már olyan dohos levegővel lesz tele, mint maga ez a kastély. Pár perc alatt leértem a lépcsőkön, majd a rét felé vettem az irányt. Jártam már ott, tudtam merre kell mennem. Mikor odaértem a kapuhoz, szinte kivágtam. Hatalmasat csattant, majd hagytam, hogy magától csukódjon vissza. Mikor körbenéztem, nem láttam egy értelmes lelket sem, így hát elindultam az egyik kedvenc fám felé, mikor feltűnt, hogy már foglalt. Ennyire rossz lenne a szemem, hogy az imént észre sem vettem a fűben fetrengő alakot? Csendesen, szinte már lopakodva közelítettem meg, majd mikor odaértem, lenéztem rá, és csak akkor döbbentem rá, hogy az illető mélyen alszik. Két opció jelent meg a fejemben. Vagy felrugdosom, hogy ez nem éppenséggel a legmegfelelőbb hely az alvásra, vagy továbbállok és hagyom szundikálni. Önmagamat is megleptem azzal, hogy egy harmadik opció mellett döntöttem. Leültem, a fiútól talán pár centire, és csak bámultam, ahogyan fekszik, mint egy kismacska és alszik. Alapesetben sosem tettem volna ilyet, de idekint ő volt a legérdekesebb dolog amit találtam. Hihetetlen..Ennél mélyebbre már nem hiszem, hogy süllyedhetek. Ha jobban belegondolunk, melyik az az idióta aki leáll egy vadidegen embert bámulni? Ráadásul alvás közben? Ha felébred egy a szerencsétlen, nagy valószínűséggel frászt fog kapni. Nem akartam ezt a pillanatot megvárni, így egy kicsit közelebb hajoltam a fiúhoz, talán túl közel is, és elkezdtem suttogni a fülébe.
- Ébresztő, Csipkerózsika! Mondtam, majd visszatértem az előbbi pozíciómba, ami azt jelentette, hogy tisztességes távolban a fiútól. Nem bírom a közelséget.

Gilbert


Ébresztőm hatására a fiú pár másodperc múlva fel is tápászkodott, bár látszott rajta, hogy még be kell azonosítania, hogy hol is tartózkodik éppen. Átérzem a helyzetét, hiszen velem is előfordult már olyan, hogy elaludtam köztéren, bár ezt a kis dolgot inkább megtartom magamnak. Egy halovány mosolyt vetettem a fiú felé, nem akartam, hogy úgy ébredezzen, hogy egy morgós arcot lát. Sosem voltam másokra tekintettel, de mivel már én is voltam olyan helyzetben mint Ő, most az egyszer kivételt tettem.
- Bocs, nem akartam ragaszkodni a meséhez. Furcsán jött volna ki. Mondtam, majd visszagondoltam a mesére. Csipkerózsikát csókkal ébresztik. Majdnem nevetni kezdtem, mi lett volna, ha így ébred szegény fiú. Mondjuk, biztosan nem ébredt volna így, mivel én ilyet nem tettem volna. Vártam egy pár percet, figyeltem a fiú mozdulatait, ahogyan kómásan feltápászkodik, nyújtózkodik és próbál visszatérni a jelenbe. Ezt követően rám köszönt, majd feltett egy kérdést. Csuklómon lévő órámra pillantottam, majd vissza a fiúra.
- Hamarosan 5 lesz. Mármint délután 5, csak, hogy pontosítsak. Mondtam egy halk kacajjal egybevéve. A mögöttem lévő fához kissé közelebb húzódtam, majd hátammal nekidőltem, és onnan figyeltem a további történéseket. Nem mondtam semmit, inkább csak próbáltam csendben meghúzódni, és megvárni míg a fiú feléled. Nem tartott neki sokáig, emiatt én kész istennek tartottam. Nekem reggelente olyan sokáig tart mire ténylegesen ébren vagyok. Be kell valljam néha még az órákon is alszom. Nyitott szemmel. Az évek során kifejlesztettem a saját, nyitott szemmel alvós technikámat. Eddig bejött, és tökéletesen boldog vagyok vele! Tanfolyamot kellene indítanom, és másoknak is megtanítani. Mr. Csipkerózsika is jelentkezhetne. Pár percig még agyaltam ezen a furcsa elméleten, elkalandoztam, majd visszatértem a jelenbe, köhécseltem egy kettőt, és rászántam magam egy rövid bemutatkozásra.
- Amúgy, Mr. Csipkerózsika, a hős, álmodból felébresztő lovagod neve, Yvonne. Örvendek. Mondtam, majd kezemet a srác felé nyújtottam, egy széles mosollyal az arcomon. Rég nem mosolyogtam már ekkorát, tetszett ez a szituáció és a fiú is szimpatikus volt. nem sok ember érdemelheti ki, hogy ilyeneket gondoljak róla, úgyhogy csak gratulálni tudok neki. Egy rövid kézfogás után visszadőltem a fára, és onnan figyeltem Őt. A széles mosoly kissé elhalványult, de azért még észlelhető volt.
Valamiért reménykedtem benne, hogy nem fog haragudni rám amiatt mert ily módon felébresztettem, de nem tudtam már tovább nézni. Szerintem még szerencséje is volt, hogy én találtam rá, és nem egy tanár, vagy épp egy nálam még durvább Rellonos. Akkor már nem járt volna ilyen jól, mint velem. Hát igen, egy kész főnyeremény vagyok!

Mr. Csipkerózsika


A fiú a szememben kissé érdekes fazonnak tűnt, hiszen még nemigen találkoztam olyan emberrel, aki a földön fekve alszik, egy álarccal a képén. Eddig még nem is nagyon tűnt fel, hogy álarcot visel, pedig szinte kiszúrta a szememet. Bár, azt eddig is tudtam, hogy figyelmetlen vagyok, úgyhogy nem tulajdonítottam a dolognak nagyobb jelentőséget. A fiú egyetértett velem, hogyha a mesét szabályszerűen vittem volna végre akkor...inkább bele se gondolok.
Hamar túlestünk a bemutatkozáson, a fiú hangja érdekesen csengett, de nekem nagyon elnyerte a tetszésemet. Elnevettem magamat azon, hogy miféle becenevet adott nekem, majd kihúztam magamat, és csípőre tettem a kezemet, mintha a nagy és erős hősi lovagot akarnám eljátszani. A vicces az, hogy szerintem még menne is, még úgy is, hogy én lány vagyok, de a filmbeli hősök 99% férfi. Széles mosoly húzódott végig az arcomon, a kis álomszuszék igazi mázlista, hogy ennek tanúja lehetett. Szeretem ha valakinek jó a humorérzéke, be kell ismernem, hogy imádok nevetni, mindig is imádtam. De amióta itt vagyok, minden egyes apró érzelmemet leplezni igyekszek, ha pedig kicsúszik valami az irányításom alól, úgy érzem mintha valami hatalmas bűnt követtem volna el. Mint például most is. Köhécseltem egy-kettőt, majd visszapillantottam a velem szemben ülőre. Kezdett kissé zavarni, hogy nem látom az arcát, gyakorlatilag azt se tudom kivel beszélgetek. Az is elképzelhető, hogy már láttam valamikor a folyosón, de így, hogy csak egy maszkot látok, olyan tudatlan vagyok.
- Üdvözletem, szépséges Gilberta. Jegyeztem meg, kissé túlzóan színészi hangsúllyal. Sosem voltam jó a színészkedésben. Kiskoromban az én "drága" szüleim még dráma órára is beírattak. Jennynek ment rendesen, de én mindenben csak botladoztam. Yvonne West, a család fekete báránya. Már hozzászoktam. Gilbert újra megszólalt, szavai térítettek vissza a jelenbe. Egy perc erejéig a földre pillantottam, így próbáltam meg elrejteni egyre szélesebb mosolyomat, majd visszanéztem a velem szemben ülőre, és szóra bírtam magamat.
- Az unalom hozott ide. Cöhh...Ennyi minden jó közül, pont a fogamat dicséred? Kérdeztem nevetve, hisz előjött az egoista énem is. Végül is, lovag vagyok! Minden lovag izmos, erős és jóképű, plusz, folyton ajnározzák saját magukat. Én miért ne tehetném ezt?
- Az én kis hercegnőmnek, pedig biztosan bájos arca van. Láthatnám végre? Kérdeztem Gilberttől, hiszen már kíváncsi voltam rá, hogy kit is riasztottam fel édes álmából. Nem szoktam senkit sem elítélni külső alapján, ezért is nem akadtam fent azon, hogy egy különös maszkot visel. Sóhajtottam egyet, majd pár másodperc erejéig tekintetem letért a fiúról, és a kastély felé irányult. Minden olyan csendes volt.

Mr. Csipkerózsika


Csak mosolyogni tudtam, majd mikor Gilbert meg is szólalt, ez csak fokozódott. Sosem voltam még ilyen helyzetben, és Rellonos létemre kissé furcsán is éreztem magamat, ahogyan nevetgélve, a jó időben, trécselgetek egy Eridonossal. Bár, ez nem is mondható igazán trécselésnek, hiszen lassan már előadunk egy kész színdarabot! A fiú, akár csak a mesékben, választékosan, rímekben beszélt, a végére már kezdett nekem kissé sok lenni, így inkább nem szóltam semmit, csak végighallgattam őt, majd vállat vontam. Ebben igaza volt, lovam nem volt, bár otthon van 4 is, de ebbe nem akartam beleavatni őt. Még semmit sem tudok róla, sőt, még azt se tudom, hogy néz ki. Az ilyeneknek még nem mesélek a magánéletemről. Pár perc csend állt be köztünk, a velem szemben lévő, egyenlőre még idegennel, kezdtem érezni, hogy én is kifogytam a poénos kis ókori színjátékunkból, de ezt igyekeztem minél ügyesebben leplezni. Ez az egyik tulajdonságom amire igazán büszke voltam, remekül tudom elrejteni az érzelmeimet, arcomról pedig nagyon nehéz leolvasni, hogy mit gondolok éppen egy adott pillanatban. Sok év gyakorlást igényel ez a tudás megszerzése, de semmi sem lehetetlen!
A csendet egy hirtelen mozdulat törte meg, ugyanis az én drága Gilbertám arcáról lekapta a maszkot, ezzel a tettével pedig valami féle jó érzést ültetett belém. Kicsit olyan volt, mint ha megbízna bennem, ezért felfedi előttem igazi kilétét. Arca tiszta volt, szemei gyönyörűek, szinte már világítottak, haja pedig félhosszú göndör fürtökben lógott. Ritka olyan fiút látni, aki ilyen hajjal rendelkezik, ezért is örültem, hogy most itt vagyok vele. Szeretem a különc embereket, akik valamivel kitűnnek a tömegből. Lehet éppen ezért van olyan kevés ismerősöm, mert mindig csak a különlegességeket keresem. A fiú ismét megszólaltatta hangszálait, amire felkaptam a fejemet, és csendben, mozdulatlanul hallgattam végig. Arcomon egy halovány mosoly jelent meg, majd feltápászkodtam a földről, letekintettem a "hercegnőmre" és a kezemet nyújtottam neki.
- Nem akarja se Te, se Én, se senki, hogy éhen halj itt. Induljunk el dicső utunkra! Mondtam egy halk kacajjal a végén. Igazából én is kissé éhes voltam, úgyhogy ez épp kapóra jött. Legalább nem fogok unatkozni, miközben teletömöm magamat. Imádok enni, még akkor is, ha ez kevésbé látszik meg rajtam.
- Nyugodj meg, én, mint igazi lovag, mindent megoldok. Ha kell, egy szarvast is leölök neked! Mondtam nevetve, majd vártam, hogy Gilbertám megragadja a kezemet, felsegítsem és elinduljunk valamerre, ahol van étel, ital, vagy ehhez hasonló remek dolog.

Állia


A folyosó most csendes volt, és nekem pontosan ez tetszett. Rosszul keltem reggel, azóta fáj a fejem, már attól összerezzenek ha valaki leejti a könyvét. Mindennel próbálkoztam már de hiába, már csak egy dolog maradt, mégpedig az, hogy levegőzzek egyet. Sokszor vagyok hajlamos a fejfájásra, ezeken otthon mindig a levegőzés segített, ha picit sétálgattam. Picit jobban felöltöztem, mivel odakint hideg volt, majd a rét felé indultam. Pár perc alatt ott voltam, majd mikor kiléptem a fűre, mély levegőt vettem, és egy padhoz sétáltam. Leültem, karba fontam a kezemet, és nézelődni kezdtem. Mellettem egy lány olvasott, de olyan voltam, mint aki tudomást se vesz róla. Alig pár diák volt idekint, velem együtt. Ma valahogy a szokottnál is kevesebb embert látni.
Vettem a mély levegőket, ki-be, és éreztem ahogyan egyre jobban kitisztul a fejem, lassan kezdett is elmúlni a fájdalom. Miért is nem ezzel a módszerrel kezdtem, komolyan mondom, így kárba ment egy egész napom! Mondjuk, ha jobban belegondolok, nem is volt tervem a mai napra, így valószínűleg csak unatkoztam volna. Köhécseltem egyet, majd magam mellé pillantottam, a kis barna lánykára. Azóta amióta itt vagyok, szinte ugyanúgy ül, még az arckifejezése sem változott. Kezdtem azt hinni, hogy szobor, de mikor kezével lapozott egyet a könyv lapjain,megnyugodtam. Fiatalabb volt mint én, az arca is ismerős volt, de úgy konkrétan semmit se tudtam róla, csak annyit, hogy igen, ő is ide jár.
Hirtelen iszonyatosan elkezdtem unni magamat, igen, én olyanra is képes vagyok, hogy akár egy másodperc alatt rám törjön az unatkozhatnék. Torkomon ismét köszörültem egyet, majd megszólaltam.
- Hát te miért olvasol idekint, ilyen hidegben? Kérdeztem, hangomban ugyan volt egy kis gúny, hogy minek, azt magam sem tudom, de alig volt észrevehető. Viszont kérdésem jogos volt. Ki az, aki télen az udvaron olvas? Ennyire nem szereti a fűtött, jó meleg helyiségeket, ahol bele tud kucorogni egy meleg fotelbe, és elmerülni a könyvek világába? Késztetést éreztem, hogy én is ilyesmit tegyek, de nem volt kedvem ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül itt hagyjam ezt a szerencsétlen lánykát, így inkább csak vártam a válaszára. Ha nem mondd semmit, akkor leléphetek...