Zsombikamaru
Ruha | Húsvét vasárnap

Gwen

Izgatottan dörzsöli össze a tenyereit, miközben lépdel előre. A kastély már bőven a háta mögött marad, ő maga pedig igencsak nagy lelkesedéssel hagyja le még jobban. Most nincs dolga ott, és később sem, más akadt, amit véghez akar vinni, és talán úgy néz ki, nem is egyedül. Szerencsés ezen téren, hogy nem gyáva, és van mersze emberekkel szóba elegyedni, és megtalálni egy közös pontos. Baromi hasznos, ha az egyedüllétet el akarja kerülni, és még szórakozni is kíván. Nagyon is nagyszerű, már ezért sem akar, és nem fog változtatni a stílusán, akár tetszik az embereknek, akár nem.
Most azonban a terv már kész, vagyis, vannak ötletei, nem nagyon, nem világhódítók, de egy kellemes délutánnak, kora estének tökéletesek. Tettestársáról annyit tud, hogy vagy ott van, vagy ott lesz, nem tudja, mi a konkrét terve, csak annyit, ami körvonalazza, miért is mennek oda. A helyre amúgy nehezen esett választás, nem tudta, hogy hol kellene kivitelezni, de amikor végül eszébe jutott a dolog, rögtön tudta, hogy ez lesz az a tökéletes hely, amely most nekik megadja mindazt, amit akarnak. Na de mit is? Julienről köztudott, hogy amikor megindul a fejében a vezérhangya, nem lehet lelőni. A múltkori, kastélybeli falfirkászás után kedvet kapott, hogy most kint, egy nagyobb helyen is megörökítse kézjegyét. A lány, Anna, akivel összefutott, pedig szintén kreatív alkat. Tökéletesen össze lett ez hangolva, mindketten örömöt fognak benne lelni. Örül, hogy mindig vannak amatőr, hobbi, vagy épp mesteri alkatok arra, amit ő művészetnek tart.
A vasútállomás épülete amúgy is sivár, átlagos, csak arra vár, hogy valamit húzzanak rá. Nem tudja, csak sejti, mennyire (nem) örülnek majd ennek, de nem érdekli. Zsebeiben több, kissé mágikus filc lapul, noha a rajz nem fog megmozdulni, de ki sem fogy, és a színe is élénk, festékszerű, mintha egy grafittis ficsúr palackjait használná. Nemrég szerezte be, szobája falrészének szabad részére már alkotott is velük, és áldja a mágiát, hogy ilyesmi létezik, és imádhatja.
Megérkezése a célállomásra felpörgeti teljesen. Megállva, a falnak dőlve pillant afelé az út felé, ahonnan jött, és csendben vár. Nem kezd bele, nem akar egyedül belekezdeni, türelmesen, vagyis a helyzethez legtürelmesebb módon várja, hogy a lány megjelenjen, és kezdődhessen a móka.

Egy időben mennyit össze nem tudott panaszkodni arról, hogy egyedül van, és amúgy is nincs semmi élet a kastélyban. Most meg, amikor a tavasz tiszteletére elhatározta, hogy kicsit kividámítja a lakókörnyezetét, szűkebbet is, tágabbat is, mindjárt akad segítőtársa. Na. Hát alakulnak a dolgok, kérem szépen.

A srác lelkes volt, meg megbízhatónak tűnt, és az mindig jó jel, úgyhogy a szó szerint húsvéti nyuszitól kapott ki nem fogyó filceit eltéve elindult a megfelelő irányba. Ha esetleg még is egyedül kéne kreatívkodnia, azt se bánná, sőt. Ő nem különösebben ügyes vagy okos, de ezekkel a minden gyerek álmát képező filctollakkal színesebbé mindenképpen változtathatja a környezetét. Színesebbé, nem feltétlenül szebbé.

A helyszín picit kiesik, de végeredményben teljesen rendben van, hiszen pont a vonatállomások, legyenek azok szépen rendben tartott varázsvilágbeliek is, a legszürkébb, legkedvetlenebb helyek egy városban. Ők akkor ezt most feldobják egy kicsit.

 - Helló. - köszön oda a srácnak kicsit bizonytalanul, mert a fene se tudja, a fiú eközben meg is gondolhatta magát. Az eszébe se jut, hogy szólhatott is volna valami prefektusnak vagy valami; ők itt a köz javát akarják szolgálni, nem rongálni jöttek. Amúgy is, azért sem szólt neki senki, hogy apró kis színes virágokkal teleragasztgatta a házbeli festmények egynehány százalékát. Ő élvezett vagdosni meg tervezgetni, a festmények meg sokkal vidámabbak így. Hol itt a probléma? Az más kérdés, hogy készülődik a büntetőmunkája, de ő ezt még nem tudja. - Vannak ilyen spéci filceim, ha gondolod. - mutatja a rajzeszközöket. A kis papírvirágait, őszintén szólva, nem meri még elővenni. Pedig de aranyosak lennének itt mindenfelé.

Egy lány. Nem, A Lány. Neeem, A Lány az Eliza volt, Nándor néhai felesége. Akkor ez a bizonyos... Anna volt A Lány lánya. Meg az övé is, ha minden igaz. Remélem, hogy igaz, különben ez egy elég kínos cucc lesz...
Nándor éppen nagyban hintázott a bogolyfalvi játszótéren, és közben ilyen furfangos mondatokban gondolkodott. Aznap reggel felküldött a kastélyba egy levelet a következő címzéssel: "annak az Annának, aki a Bójai Gyermekotthonból jött". A sok utazás és izgalom közben ugyanis sikeresen elfelejtette a lány állítólagos vezetéknevét. Arról pedig aztán tényleg gőze sem volt, hogy ebben az iskolában házakba osztják a diákokat, és a lány házának kinyomozásával is egyszerűbbé tehette volna a kézbesítést. Valahogy mégis biztos volt benne, hogy Anna megkapta levelet, és el is fog jönni a találkára. Pedig még csak alá sem volt írva. Mindössze ennyit firkantott a pergamenre: "Játszótér, ma este 7 óra. Várlak." Nándor azzal persze nem számított, hogy egy bentlakásos suli diákjait aligha engedik le csütörtök este az egyik környékbeli faluba. Hát, igen, látszott rajta, hogy még sohasem járt egy elit varázslóiskola közelében sem. Elmélyülten mormogott magának az egyébként üres játszótéren, és egyre inkább aggódni kezdett. Mi van, ha Annát időközben elkapta egy veszett hippogriff? Vagy egy egész csapat dühöngő házimanó? Hiszen ezeken kívül a világon semmilyen oka nem lehetett arra, hogy ne jelenjen meg egy vadidegen kérésére az adott helyszínen az adott időpontban.

Bujdosó Nándor

Nem idegeskedik az idő miatt, kényelmesen helyezi l magát, és szemlélődik. Nemigen lát sok embert, ami neki csak jó, de hát, ilyenkor nem is nagyon közlekednek erre. Vagyis, úgy véli. A vonat rég elment, és majd később jön csak, de amúgy is, olyan ponton áll, amit nemigen látna be onnan, se a leszállók, ha szájat szeretnének tátogatni. Nem mondhatni, hogy nagyon tervezgetett, inkább csak elgondolta, mi lenne a legjobb a mai napra, és ide jutott. Néha egészen gyorsan vág az agya, néha. És akkor sem a legjobb szituációk közepette.
Elnyújtottan ásít, mint valami oroszlán, és leereszkedve guggol le, pad, és egyéb ülőhely híján. A saját ujját piszkálja, kapargatja, miközben tekintete elidőzik pár, előtte mászkáló hangyán. Nem zargatja őket, nem szokása, így tökéletesen elvan a megfigyeléssel is, nézi, merre haladnak, mit visznek, mit keresnek. Ha lenne nála morzsa, szórna is nekik, de nem hozott ilyesmit magával, mindkét zsebét a filcek, és egyebek töltök ki, pulóvere zsebe pedig üres, lévén, hogy a bal lyukas, és megvarrni sem tudja, ahhoz túl béna. Eszébe jut ismét a terítő, és morognia támad kedve. Nem baj, meglesz az, meglesz. De a zsebe nem, így üres marad. Bambul tovább inkább, mintsem ezeken idegesítse magát, és annyira sikerült neki, hogy észre sem vette, hogy akire várt, megérkezett. Így meglepve kapja fel a fejét, elszakadva a hangyáktól, és felállva egyenesedik ki, elővéve szokványos vigyorát.
- Helloooo! – örvendezik közben, mivel örül, hogy nem gondolta, tényleg eljön, tudja, hogy néha igencsak furának tűnhetnek az ötletei mások számára, csak épp nem fog emiatt sem tágítani egyiktől sem. az nem is ő lenne, és akkor már nem is érezné jól magát a bőrében. Na de most inkább visszatért a beteljesült dologra, és a lelkesedésre, amely ott forog benne. A filcek említésére neveti el magát, majd benyúl a zsebébe, és kihúz ő maga is párat.
- Én is hoztam! Nem lesz hiány egyikekből se. Remélem. – gyűri vissza az eszközöket, majd a falra pillant egy kicsit, végül tekintete visszasiklik a lányra. – Elképzelés van, vagy csak jön magától?

Egy vörös kobak bukkant fel a játszótér bejáratánál. Nándi először nem is érzékelte a másik felbukkanását, túlságosan el volt merülve a saját gondolataiban. Csak akkor pillantott fel, amikor a lány elhaladt előtte, a játszótér túlsó része felé sietve. Bambán pislogott az égővörös hajára és a jellegzetes lépteire. Ez ő. Ez Eliz-...ának a lánya, Anna. Lefékezte a hintát, remélhetőleg elég hangosan ahhoz, hogy Anna visszanézzen rá. Ha mégsem tette, akkor bizony addig követte némán, amíg a vöröshajú társa felé nem fordult.
- Anna - jelentette ki hirtelen. Eredetileg egy kérdő hangsúlyt szeretett volna a névhez, de valahol elrontotta a dolgot útközben.
- Szép vagy - jegyezte meg a levegőben hadonászva. Valamiféle mutogatással próbálta kifejezi, pontosan mit is tartott szépnek a lányban. Mozdulatai viszont kísérteties módon emlékeztettek a macarena nevű táncra. Kellett neki pár furcsa tekintet a lánytól, hogy rájöjjön, ezzel a hozzáállással valami nem stimmelt.
- Mármint ne értsd félre, én az apád vagyok - mentette ki magát tökéletesen Nándor. Menni fog ez a gyereknevelés tizenhét év késéssel, mint a karikacsapás. Egyedül a türelmetlensége válhat még a férfi kárára. Most is idegességében a füvet rugdosta, mint egy rossz kisgyerek, miközben Anna válaszára várt.

Bujdosó Nándor

Hát, ennek a lánynak nem volt túl könnyű megragadni a figyelmét, annyi szent. Egészen az utolsó pillanatig kellett követnie, hogy az végül kénytelen-kelletlen felé forduljon. A lány úgy megrezzent, hogy majdnem Nándor sikoltott fel helyette, de aztán mindkettejüknek sikerült csendben maradniuk. Nándinak mondjuk nem túl sokáig. Elég szépen sikerült bemutatnia magát anélkül, hogy egyáltalán bemutatkozott volna. A látszólag értelmetlen hadonászására a lány aztán hasonló mozdulatokkal válaszolt, csak neki a lába kalimpált a levegőben. A férfi nem értette pontosan, mit akart ezzel elérni, de bízott benne, hogy csak bizalmat akart gerjeszteni benne a mozdulatainak utánzásával. Nándor részéről kivételesen nem is volt akkora gond a bizalom, Anna részéről viszont annál inkább. Legalábbis a kiáltozása valami ilyesmit sejttetett.
- Várj, te nem beszélsz magyarul? - vonta össze a szemöldökét a férfi. Meglehet, hogy abban a gyermekotthonban angolul nevelték a gyermekeket. Pár másodpercig Nándor igyekezett előkötörni a szegényes angoltudását, aztán ráébredt, hogy Anna az előbb bizony magyarul szólt hozzá.
- Ja, de, bocs. Akkor mi a baj? - rázta meg a fejét értetlenül. Hiszen sikerült viszonylag röviden és tömören vázolnia a helyzetet a lányának. Igazán nem tudta, vajon min akadhatott ki ennyire.

Bujdosó Nándor

Nagyokat pislogott Annára, ahogy a kisasszony ismét hozzállást váltott. Az igazság az volt, hogy Nándor nem olvasott túl könnyen a lány viselkedéséből. De ő úgy látta, hogy az előbb még bizalomgerjesztően hadonászott, aztán felháborodtan kiáltozott, most pedig megint úgy tett, mint aki nem értett magyarul. Válasza Nándi teljesen ártatlan kérdésére is csak összezavarta a férfit.
- Milyen vicc? Mondjak egy viccet? Az majd segít? - próbálkozott kétségbeesetten. - Van az aaa... agresszív kismalacos palacsintás, azt ismered?
Utolsó szavait már Anna hátának mondta, miközben kénytelen volt megint követni a lányt a játszótéren keresztül.
- Merlin szerelmére, mi ez, kilogrammhiányod van? - panaszkodott, amint a másik hajlandó volt végre megállni. Aztán következett még egy adag kérdés, amit Nándor nem tudott mire vélni. Legutolsó kijelentésére végül ijedten a lány kezéhez kapott. Így próbálta megakadályozni abban, hogy azonnal otthagyja, és az igazgatóhoz siessen. Szerencsére az azért hamar tisztázódott benne, hogy semmiképp sem tarthatja itt a lányát akaratán kívül, ezért gyorsan el is engedte.
- Semmilyen hülye Jeromossal nem beszéltem. Izé... Dorottya mondta el, hogy itt vagy - jutott eszébe Anna nevelőjének neve. Talán az ő említése megtörhette a jeget.

 - Akkor ezt összehoztuk. - nyugtázza elismerően a filckészletüket, amivel egy kisebb óvodát is el tudnának látni egy rövidebb ideig. Pedig hogy odavolt ő attól, hogy ezzel a filccel majd itt menőzni fog. Oda se neki, majd ha hazakerül egyszer az életben, az összes unokahúga őt fogja majd lesni. Innen is köszöni a nyúlnak még egyszer.

 - Nem tudom.. én valami csinosabbra gondoltam, valami szép színesre. - hirtelen akkor itt most rájön, hogy ugye ő itt csak egy lány, akit úgyse vesznek majd komolyan, meg rábízzák majd a lényegtelen díszítéseket, meg úgy egyáltalán, nem veszik majd emberszámba. A falusi beidegződések. Mindegy is, gondolja aztán magában, ha lesajnálják érte, ha nem, ő óriási ronda virágot fog alkotni majd ide. Ő ehhez nagyon ért, a ronda virágokhoz, akár tipikusan lányos, akár nem. - De felőlem festhetünk valami színes halálfejet is. - ezzel azt akarta jelezni, hogy neki egyrészt nincs konkrét ötlete, másrészt meg mindegy, hogy mi lesz a művük, de ahogy kimondta, meg is tetszett neki az ötlet. Van itt egy csomó színük, most komolyan, halálfej a szivárvány minden színében, ez milyen jó dolog már, modern kalózok meg szelíd metálarcok, gyűljünk össze.

 - Mindenesetre nem lesz unikornis meg szignó, az biztos. - az egyetlen kikötései hangzottak el. Unikornist nem hajlandó, annyit lát a házban, hogy semmilyen kémiai anyag nem képes ennyi egyszarvút a gyanútlan fogyasztó szeme elé varázsolni. A szignó meg olyan unalmas. Meg mondjuk ugye elmondja, hogy ki rajzolgatott ide ilyen rondán.

 - Én mindenesetre nekiállok egy kis nyimnyamnak.. méghozzá ide, ha gondolod. - nézi ki a próbafelületet egy eldugottabb falrészen. Egyrészt próba, hogy hogy működik a filc nem papíron, másrészt meg ide kerülnek a rondább kis kalocsai motívumai is.

Bujdosó Nándor

Hiába volt minden próbálkozása, a lány többnyire válaszra sem méltatta. Bedobhatott ő bármilyen viccet vagy különleges kifejezést, Anna csak elszántan lépdelt a játszótér kijárata felé. Utolsó mondatára aztán a lány végre volt szíves megfordulni és reagálni. Nándor óvatosan bólintott.
- Miért viccelődnék egyáltalán ilyesmivel? - kérdezett vissza zavart arckifejezéssel. Még mindig nem értette Anna korábbi kiáltozását ezzel kapcsolatban, ahogyan a mostani mozdulatait sem. Aggódva figyelte, hogyan hátrált el tőle a lány, és fonta maga köré a karjait. Szerencsére viszont úgy tűnt, most már nem tervezte szó nélkül otthagyni Nándit. Legalábbis egyelőre.
Ezt követően a férfin volt a megdöbbenés sora. Anna kérdése teljesen felkészületlenül érte.
- Mit akarok itt? - ismételte meg abban a reményben, hogy ezzel időt nyer egy jó válasz kigondolásához. - Mit akarok itt... Hát... Látni akartalak.
Helyes válasz? Igen. Kielégítő? Nem. Erre pedig még a vörös férfi is rájött. Az nyilvánvaló volt, hogy látni akarta, különben nem hívta volna meg erre a találkára. Idegesen rágni kezdte az alsó ajkát, majd újból nekifutott:
- Arra gondoltam... Nincs senkim... A szomszéd, vagyis volt szomszéd meg szólt, hogy próbáljam meg, hátha... Szeretnélek megismerni.
A gondolatok rendszertelenül cikáztak az elméjében, és annyira koncentrált rájuk, hogy nem igazán tudta, pontosan hogyan hangzottak kimondva. A hadarása már csak hab volt a tortán. Az utolsó két szót viszont már kifejezetten tisztán és hangosan ejtette ki. Igen, ez a legkézenfekvőbb válasz. Szeretném megismerni. Félve pillantott a másikra, az eddigi tapasztalatai alapján erre a válasz biztosan nem egy nagy ölelés lesz.

Eördögh Lars Tobias

Osztrovszky úr részére
Szerda reggel

*Igen, igen, igen igeeeeen!
Anna nem aludt egész éjjel, annyira boldog volt. Csak járkált a kastélyban fel s alá, ha prefektusok közeledtek gyorsan elbújt. Nem csinált ő semmi rosszat, nem rajzolt csúnyákat a tanári ajtajára, vagy próbálta kipingálni a festményeket. Ezeket inkább rellonos ismerőseire hagyja. És aminek a legjobban örült, hogy szerelme... Ez nem egy jó szó. Inkább legyen a srác, aki iránt nem is tudja mit érez. Ő pedig nem más, mint Jeges Dióka, aki már borzasztóan hiányzott a lánykának. Ajkai, szemei, az illata... Az egész lénye. A holnapi nap folyamán mindenképp megkeresi a rellonost. Szüksége van rá, és baromira kíváncsi, hogy mivel töltötte el az idejét, míg Anna nem volt itt. Mondjuk nem biztos, hogy jó, ha megtudja, még a végén teljesen kiábrándul a srácból. Ennek pedig bátyja kifejezetten örülne, sőt a leányzó nem tudja, ám neki is jót tenne, ha végleg kitörölné aranyos kis buksijából. Halvány lila gőze sincs mennyi szenvedést és szomorú perceket okozhat még neki Dioka. Hiába, ő akarja ennyire megtapasztalni a fájdalmat, hát akkor tessék.
Hajnalban azért visszavonult a Déli szárnyba, mert valamennyire csak elfáradt, ennek okán úgy határozott gyorsan készít magának kávét. Pár perc múlva már kedvenc unikornisos bögréjébe került a fekete lötty, amit a klubhelyiségben ivott meg. Egy nagy sóhaj közepette kinézett az ablakon és akkor látta, hogy... Te jóságos ég! Már a Nap is előbújt! Még ilyet! Ez pedig azt jelenti, hoooogy... Kaja idő! Hmm... hirtelen megkívánta a görögdinnyét, úgyis nyár van, a piacon biztos lesz. Halkan beosont a szobájába a pálcájáért, majd kiugrált a suli épületéből. Kedvenc kantáros nadrágját és pandás hosszú ujjú pólójában igyekezett a faluba. Úgy sem látta még kora reggel Bogolyfalvát. Valószínűleg semmiben sem más, mint délelőtt, délután, vagy este... Mindig ugyanolyan unalmas... Vagy még nem járt a mókás részein, azért gondolja uncsinak.
10 perc alatt már meg is érkezik a falu központjába, ahol hihetetlenül sokan vannak! Idős nénik és bácsik, anyukák, akik épp a zöldséget vásárolják az ebédhez, gyerekek, aki pusztán nézelődnek. Wow! Sosem hitte volna, hogy Bogolyfalván ennyi ember élne. Furcsa... Néha-néha nekimegy az embereknek, vagy épp egy doxit próbál elüldözni. Hol vannak azok átkozott dinnyék?! Ekkor teljesen véletlenül egy férfinek tolat, akinek kb. a mellkasáig ér.*
 - Ő... Izé, ne haragudj - *mondja rögtön, majd mellé lép. Úúú, itt vannak a dinnyééék! Megbökdös néhányat, majd kiválasztja a legtökéletesebbet. Már épp előhalászná a pénztárcáját, mikor.* - A pi... mármint. A manóba! Hát nem otthon hagytam az összes galleonom! - *megforgatja szemeit, s dühösen mered a fincsi gyümölcsre. Hát na... Asszem erről is lemondhatok...*

Ma

Gareth és Richárd

Jared szótlan ült az egyik kupéban az ablak mellett és nagyon próbált nem tudomást venni a másik két fiúról, akik ott tartózkodtak. A reggelit fejfájásra hivatkozva kihagyta, hogy Agatha ne vegye észre, hogy gond van közöttük, de nyilvánvaló volt, hogy nem tudja őket örökké kikerülni, pláne mert egy helyre szóltak a jegyeik. Micsoda öröm.
Lassan már addig jutott, hogy egyenként számolta az elsuhanó fákat, ráadásul kifogtak egy olyan járatot, ami minden bokornál megállt, úgyhogy ha lehet, még hosszabbra nyúlt az amúgy is kínos időszak. Egyáltalán nem volt szerencséje, még elaludni sem bírt, legalábbis addig nem, amíg ez a kis görcs a közelében van, úgyhogy maradtak az összeszorított fogak és a konok nézés.
Reggelre ugyan lecsillapodott valamelyest, de ez nem változtatott az álláspontján és cseppet sem bánta azt, ahogy reagált. Úgy volt vele, hogy legalább nem hallgatózott teljes csöndben aztán csak elsunnyogva, mint valami ócska tolvaj, hanem tudatta velük, hogy mindent hallott. Az már nem nagyon izgatta, hogy tulajdonképpen így is hallgatózott, mert felülírta a lelkiismeretét a tény, hogy úgy érezte, elárulták, és ráadásul éppen a testvére. Nem tudott napirendre térni afölött, hogy azt mondta neki, hogy nem is ismeri, miközben egy értékes bájitalt pazarolt rá, nyilván nem ok nélkül. Az volt a legdühítőbb az egészben, hogy Gareth valószínűleg pontosan tudta, hogy ő nem kérne tőle részleteket, mély témaelemzést vagy a másik titkainak felfedését, csupán annyit, hogy közölje, hogy "ja, már láttam, meg is hallgattam a bájitallal, mert valami baja volt" és máris kész. De nem, Gareth kakaót csinál neki, kilopóznak az erkélyre és eszébe sem jutott szólni a bájitalról. Sértve érezte magát, nem is kicsit. Éppen ezért eszében sem volt teljes mondatokkal válaszolni bárkinek, aki esetleg hozzászólt. Gareth ugyan kaphatott néha egy-két morranást feleletként, de Richárd jelenlétét egyszerűen tudomásul sem vette.

Temi

Bujdosó Nándor

Március nyolc – délután

Nem is tudja már az idejét, hogy mikor volt az, amikor utoljára egy jót görkorizott. Már majdnem kilenc éves, nem is érti, hogy miért féltik annyira, mint egy óvodás, elvégre már három egész éve iskolás. Egyrészt mindig mondják neki, hogy már nagylány, nem kéne hisztizni, csinálja ezt, mert már ilyen nagy, olyan nagy, meg már megint új cipőt lehet neki venni, mert kinőtte az előzőt – már ez a harmadik görkorija, amióta elkezdte használni, aztán meg úgy féltik, mintha még a cumi lógna a szájából. Pedig vannak a házban babák, akiknek igazándiból is van cumijuk, nem is érti, hogy miért pont őt kezelik úgy, mintha picike lenne. Ráadásul Ádám is olyan beteg lett, inkább őérte aggódhatna jobban mindenki, ahelyett, hogy az ő majdnem kilenc évét becsülnék alá.
Igazából ez az egész Vivi miatt van. Ő törte mindig össze magát, amikor annyi idős volt, mint a törpilla. Ha olyan lett volna, mint Letti és sosem töri el semmijét, akkor biztosan nem hinnék azt, hogy minden sarkon a veszély leselkedik a leányzóra. Mondták már neki párszor, hogy a természetre eléggé olyan, mint Viviené volt gyerekként. Igazából a nővérét elnézve nem tudja eldönteni, hogy ezzel kedveskedni akarnak-e.
Most, hogy végre kiszabadult, annyira fesztelennek érzi magát, mint amikor Keith-szel meg Leonieval lóg. Velük sokkal lazább, mint az iskolában, vagy otthon, ahol megmondják, hogy hogyan kell viselkednie. Hogyan ülj, milyen hangerővel beszélj, milyen tempóban járj, mikor szólalj meg és persze, hogy mit csinálj. Persze kellenek ezek is, mert azt mondják, hogy később majd a munkában sem mindig játszani fognak, de a gyerekeknek, akármennyire is kicsik vagy nagyok igenis a játék az első.
Felszabadultan suhan a görkorijával a védőfelszerelés nélkül, amikor hirtelen észrevesz egy oldalról közeledő deszkást. Pánikszerűen nyüszít egyet, majd kapcsol, hogy az ütközést bizony nem ártana elkerülni. A balját azonnal leteszi a földre, ahogy oldalra rántja a teljes testét, azonban így sem sok kell neki, hogy boruljon egyet, végül a szökőkút pereméhez kap a jobb kezével, így nem taknyol el.
- Huhh…
Motyogja riadtan, majd hátrapillant, hogy megnézze mi lett a lánnyal. Puffanást nem hallott, úgyhogy ez jó jel. Látja, hogy teljesen épen közelít felé a lány, úgyhogy megúszták a balesetet. Durva lett volna, ha dob egy hasast a védőcucc nélkül. Magyarázkodhatott volna otthon, vagy mehetett volna Uff bácsihoz, hogy tüntesse el a nyomokat.
- Sziah! Ühüüüm…
 Dünnyögi az orra alatt, majd végig néz a lányon. Valószínűleg az iskolába jár, ahol az anyukája dolgozik. Talán még tanítja, mindenesetre Vikinek nem különösebben ismerős az arca.
- Bocsi, nem láttalak. Rendben vagy? A deszkád?
Kérdezgeti már valamivel bátrabban a tőle nagyjából 6-8 évvel idősebb lányt. Most, hogy már nem laknak a kastélyban nincs annyi bátorsága megszólítani a felsőbb éveseket, mint mondjuk kicsi korában.
- Zelei Viktória. De általában…
Itt megáll egy pillanatra. A Riri az annyira gyerekes becenév, ő meg már nem annyira nagyon pici. Valaki mondta az iskolában, hogy ez olyan dedósok neve, akik nem tudják kimondani a saját nevüket.
- Általában itt szoktam lenni a faluban. Te is itt laksz?
Vágja ki magát teljesen szerencsétlenül, miközben a korcsolya gumi orrával a díszköveket rugdossa. Ő nincs zavarban, egyáltalán. Köszöni.

Gareth és Richárd

Nem igazán értette, hogy Gareth miért próbál beszélgetni velük. Illetve persze, a célját értette, csak azt nem, hogy miért nem veszi már a lapot, hogy ebből nem lesz semmi. Mérges volt rá, nem is kicsit, de nem állt szándékában éppen Richárd előtt fejteni ezt ki neki, a bájcsevejnél pedig ebben a pillanatban még akár az is vonzóbbnak tűnt, hogy az egész utat a vécében töltse. Szerencsére azonban kisvártatva végképp csönd telepedett a kupéra, ő pedig nyugodtan szentelhette a továbbiakban a gondolatait a villanyoszlopok számlálásának, illetve az út menti fák bámulásának.
Egészen addig persze, míg észre nem vette, hogy figyelik. Direkt nem nézett rá, de biztos volt benne, hogy az idegen éppen rá függeszti a tekintetét, még akkor is, ha Jared tüntetően nem vett róla tudomást. Aztán még meg is szólalt. Remek. Jared továbbra is mozdulatlanul ült, állát a tenyerébe, könyökét az ablak szélére támasztva, és legalább fél percig gondolkodott, hogy feleljen-e, vagy tegyen úgy, mintha csak a szél susogna. Végül úgy döntött, hogy ha már a másik annyira gyerekes, mint amennyire, akkor ő lesz az okosabb, és befejezi ezt a játékot. Persze ezzel együtt se vitte túlzásba a választ.
Végtelen lassan a fiú felé fordult hát, és egy megvető tekintet kíséretében odavetette:
- Kérdezd Garethet - aztán vissza is fordult az ablak irányába.