A tömegen keresztül megpróbálja épségben leverekedni magát a vonatról, és hihetetlen, de sikerül is neki! Még erősebben fogja kis utazótáskáját, másik kezében pedig a dühösen fújtató, unott Bastetet, nehogy valaki valamelyiket elsodorja véletlenül ebben a nagy forgatagban. Mély levegőt vesz.
Na jó, most akkor merre is?
És ekkor megtorpan egy pillanatra, ahogy meglátja a férfit, aki mintha várna valakire. Homlok ráncolva, oldalra döntött fejjel méregeti néhány pillanatig, majd szétszalad a mosoly az arcán, de hihetetlen mértékben, és gyors léptekben elindul felé.
- Kristóf? - kérdezi, szinte tökéletes magyarsággal. Majd érkezik is a férfitól - pedig legutóbb még mindössze fiú volt! - a humoros köszöntés, Nomusa pedig szinte ledobja a földre a táskáját, meg a felmorduló varázsmacskát.
- Két hónapig volt rajtam! Javíthatatlan vagy! - dorgálja meg, de széles vigyorral, majd Kristóf ha akarja, ha nem, pillanatokon belül Nessa ölelésében találja magát.
- Istenem, de jó, hogy látlak!
Elengedi a férfit, majd le nem vakarható mosollyal tovább fürkészi.
- Jó pasi vagy! - jegyzi meg szenvtelenül, minden különösebb bevezetés nélkül. - Mindig is tudtam, hogy az leszel, már régen is helyes voltál!
A kérdésre, hogy hozzon e valamit, Nessa csak felmutatja mutató ujját, hogy várjon, majd lehajol és turkálni kezd a táskájában.
- Egyébként nem angolul írtam a levelemet? - kérdzi közben, élve a gyanúperrel, hogy megszokásból a lehető legrosszabb dolgot művelte szegény Kristóffal, aki annó is inkább megtanította úgy ahogy magyarul, hogy kommunikálni tudjanak, ahelyett, hogy ő tanult volna Nessától angolul. De ennél jobban nem is alakulhatott volna, hiszen a nő akkor kedvelte meg a magyar nyelvet, és később ezért tanult meg pont magyarul.
Kisvártatva elővesz egy szép, dísztasakot, amiben üveg pálmabor van, és belenyomja a férfi kezébe.
- Ezt hozhatod! A Tiéd. Reméltem, hogy itt talállak! - vigyorog rá, majd visszaveszi vállára a kézitáskát, és lábával finoman arrébb tolja Bastetet.

- Ne hazudj, mindenről tudok! - legyint vigyorogva, persze nem kapcsol, hogy már magyarul kommunikálnak, de talán jobb is, mert a végén azt hinné, hogy hirtelen anyanyelvi szinten megtanult angolul. A szépséges hölgy megöleli, Simfel kicsit zavarban öleli vissza. A nők általában táskákkal szokták őt dobálni, nem karjaikba zárva. Mondjuk lehet, hogy köze van hozzá, hogy neki meg nincsenek függönyei és a szemben lévő házban egy idős nénike lakik. Nesztí elengedi, s kicsit sem leplezett szemmozgással méri őt végig, amikor pedig bókol is hozzá, Kristóf fél karját melleihez, a másikat büszkesége elé kapja és lányos hangon sipítani kezd.
- Segítséég, molesztááááál! - közben lopva körbepillant, de az emberek többsége már elhagyta az állomást, az ott dolgozók pedig oda se bagóznak, hiszen már ismerik Simfelt annyira, hogy semmit ne vegyenek tőle komolyan.
- Ááá... - még egy elhaló mondat, és mivel egy hős lovag sem siet a megmentésére fehér lovon, lebiggyedő ajkakkal, de azért megkönnyebbülve néz a nőre és engedi le kezeit.
- Senki sem szeret, szipp. - nagy látványosan szippant egyet, aztán újra vigyor húzódik meg arcán és megvonja vállait az angol levélre.
- Jó móka volt. - ha azt Nessa tudná... na de várjunk csak? Most üt csak szöget a fejébe, hogy hát mekkora király angolból, hogy csak így képes szóbaelegyedni a nővel! Gyorsan végigfut az agyán a gondolat, hogy vajon aki anyanyelvi szinten tud, az is csak így a semmiből magyaráz és azt se tudja melyik nyelven, ekkor pedig furcsa, gondolkodó grimaszok ülnek ki borostás pofijára. Nagyon nem biztos a dologban, ezért úgy dönt, inkább óvatosan rákérdez.
- Most amúgy... milyen nyelven beszélünk? - sajnos esélyes a magyar, hiszen a legutóbb még annyira se tudott angolul, hogy lefordítson valamit. Az afrikai is távol áll tőle, de azért nem árt tudni a dolgot, hátha közben tényleg megtanult egy nyelvet. De a lényeg, szóval ha magyarul beszélnek, akkor viszont Nessával nem stimmel valami, mégpedig hogy ilyen tisztán ejti ki a szavakat. A nő kutakodni kezd a holmijai között, aztán Simfel kezébe nyom egy láthatóan üveget tartó szép tasakot. Kristóf nem is vár hazáig a meglesésével, kiveszi és megvizsgálja a szép pálmafákkal díszített címkét. Újabb gondolatvihar cikázik át agytekervényein.
- Ööööööö... Afrikában még nincsenek pálmafák, ugye? - kicsit aggódik a földrajzi tudása miatt is, aztán visszacsúsztatja a finomságot a helyére, ő meg felkap egy random csomagot, elég hülyén nézne ki ha a nő itt nagy pakkokkal vonulna végig a falun, ő meg mellette egy csányi kis zacsival rohangál.
- Reméltem, hogy ezzel jössz. A következő már csak holnap reggel jön, hideg lett volna itt a padon. - Vigyorog továbbra is, aztán amit még Nestea enged, azt is felkapja és azzal együtt battyognak ki az állomásról.

- Kikérem magamnak, mindig is gyönyörű volt a mosolyom! - viccelődik Nessa is, majd jön is az ölelkezés, meg a bók, hisz miért ne tenné? Tíz évvel ezelőtt, amikor megismerte ezt a férfit még fiúként, már akkor is nagyon jól kijöttek egymással. Sikerült kis idő alatt olyan kapcsolatot felépíteniük, ami ennyi éven át is megmaradt, még ha egy világ választotta is el kettejüket egymástól. De ahogy Kristóf elkezd ökörködni, Nessa akkor jön rá, hogy igenis, ez hiányzott az életéből. Egy olyan ember, aki magasról tesz mások véleményére, és csak önmagát adja. Épp ilyen barátra van szüksége a komor valóságban, hogy ő is kiszakadhasson a szürke hétköznapok ránehezedő tömege alól.
- Te nem vagy komplett! - nevet fel olyan hangosan a nő, hogyha Kristófra nem nézett senki furcsán, most biztosan megfordul egy két ember, hogy "ezeknek meg mi bajuk van". Nessának még könny is kifolyik a szeméből. Még meg sem érkezett, de már az állomáson meghal a röhögéstől.
- Én szeretlek, ne légy lökött. - boxol aztán bele Kristóf vállába, aztán a kérdést hallva belemosolyog a levegőbe, majd elkomorodva a férfi szemeibe néz.
- Afrikaiul.
Néhány másodperc hatásszünet... aztán mégis csak kirobban belőle a nevetés, és még a haját is arcába fújja a szél, így miután leküzdi az akadályt, széles vigyorral arcán néz vissza a férfire.
- Csak vicceltem! Ne butáskodj, persze, hogy magyarul! És vannak pálmafák, Einstein. Ha akarod, egyszer majd megmutatom. - kacsint, majd csak mosolyogva csóválja meg a fejét, amikor Kristóf kikapja a kezéből a táskát. Így maradt neki Bastet a hordozóban, és a valószínűleg az öleléstől összelapított Szörmók a zsebében. De nem. Nincs baja, még mozog.
- Hát nem sokon múlott, hogy lekéssem! Jobb lett volna, ha hoppanálok, bár még nem jártam itt, de Pestre tudtam volna. De... elértem! Így pedig Te sem lettél mirelit. Megyünk? - teszi fel a kérdést, továbbra sem lankadó jókedvvel, majd ha elindulnak - Kristófot engedve előre, hisz ő tudja, merre is lehet - tovább folytatja a beszélgetést, hiszen annyi kérdése volna, annyi mindent megszeretne vitatni a férfival, és mindenek előtt... annyira örülne, ha ténylegesen ki tudná fejezni, mennyire boldog, hogy most itt lehet, és végre láthatja őt.
- Bogoly lakósor, 9.es szám. - mondja a címet a férfinak, majd szorosabban magához öleli a murmánc ketrecet.
- Na és mesélj már! Hogy vagy? Mit csinálsz most? Merre laksz? Mindent tudni akarok, minden piszkos kis részletet! - kacsint "Krisszi"re. Ő legalábbis így hívta régen. A Kristóf nevet nehezen tudta kiejteni.

Pótapa
Outfit

Lehunytam a szememet és próbáltam lélekben felkészülni a változásra. Ez volt minden vágyam, mióta apuval történt a baleset és most végre ideértem. A vonat lassított, majd óvatosan megállt, én pedig azonnal pattantam, hogy összeszedjem a cuccaimat és minél hamarabb kiszabaduljak ebből a madárkalitkából.
Minden álmom és elképzelésem szertefoszlott és majdnem visszafordultam már a vagon ajtajában, amikor is ott állt velem szemben a megtestesült szobafogság, nevezetesen Konstantin. Megráztam a fejemet és még egy szemforgatással is jeleztem, hogy nekem aztán egyáltalán nincsen szükségem bébiszitterre, pláne egy olyanra, aki apám lehetne; bezzeg, ha fiatalabb lenne, az már egészen más történet…
A gondolataimat igyekeztem visszavezetni a pályaudvarra és megköszörültem a torkomat, ahogy odaléptem a férfihez.
-Apám küldött. –jelentettem ki gondolkodás nélkül. –Nem akarom, hogy valaki minden lépésemet figyelje, nincs szükségem segítségre. Mit mondott neked?
Az apám szólt neki, ez egyértelmű volt, csak éppen azt nem értettem, hogy miért. Tény, ami tény, egyáltalán nem tetszett neki, hogy a nyomdokaiba lépve auror akartam lenni, ahogyan az sem, hogy egészen a Bagolykőig utaztam, csak azért, hogy lerázzam az anyámat, ezért aztán rám állította egy cimboráját, na, nekem meg ez nem tetszett.
Apa megint jól kitervelte ezt az egészet. Kezdtem úgy érezni magamat, mint egy porcelánbaba, akit csak úgy ide-oda tologatnak, mindemellett pedig fokozott odafigyelést igényel, nehogy valaki lelökje véletlenül a polcról.

Pótapa

Apámat nem olyan régen megtámadta egy vámpír. A minisztériumi társaival együtt éppen ki akarták vallatni azt a dögöt, amikor valahogyan kiszabadult. Életveszélyes állapotba került és hosszú hetekig nem tudhattuk, vajon életbe maradhat-e ilyen súlyos sérülések után. Anyám persze azonnal kirakta a lakásból tőle és közölte a hideg tényeket, miszerint ő megmondta, apa pedig alkalmatlan arra, hogy gyermekeket neveljen, ha csak ilyen traumákat tud nekik okozni. Valerie-vel, a húgommal együtt elköltöztek. Engem is vinni szándékozott, csakhogy már évek óta nem álltam szóba vele, így aztán rám hagyta a dolgot. Szóval itt álltunk most; apa kórházban, én pedig a Bagolykőn.
-Még jó, hogy ennyire kedveled… -húztam el a számat, de azért követtem.
Láttam rajta, hogy neki is épp annyira nem tetszett ez a helyzet, mint nekem. Gondolhattam volna, hogy senkinek sincsen szüksége egy húszéves, szőke ciklonra, aki már az első szavaival elküldi a fenébe az embert. Bunkó és tapintatlan voltam, így mélyen legbelül bevallom, de azért nekem is volt némi okom dacolni, nem igaz? Egy istenverte felügyelőt küldtek rám!
-Köszönöm! –kiléptem az ajtón és visszapillogtam a férfire.
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy a) azért ennyire ideges, mert én én vagyok b) azért, mert az apám éppen az ő nyakába akasztott, vagy c) valami egészen más van a háttérben, amit éppen rajtam sikerült levezetnie.  Az utóbbi mellett döntöttem, de azért némileg elismerem, hogy én is épp annyira hibás vagyok a kialakult helyzetben, mint ő.
-Eszem ágában sincsen gyilkolászni. Átlagos diáklány vagyok, rémlik? –megajándékoztam egy amolyan biztosan-jól-érzed-magad típusú pillantással, de nem forszíroztam a dolgot. Kik járkálhatnak ezen a környéken? –Jézus, mit követtem el, hogy máris a torkomnak ugrasz? –méregettem a férfit kissé értetlenül.
Oké, hogy engem rettenetesen zavart a helyzet, de abban már nem voltam ennyire biztos hogy őt is rosszul kellene érintse. Elvégre húsz éves lennék vagy mi a szösz és a Roxfortban tanultam, tehát ragadt rám valami a koszon kívül is. Elég lenne, ha egyszerűen csak minden alkalommal megírná apámnak, hogy jól vagyok, anélkül, hogy feltétlenül fontos lenne egymással szót váltanunk.

Pótapa

Kezdtem úgy érezni, hogy a szemforgatás általános cselekvés lesz az itt töltött idő alatt. Követtem kifelé Konstantint és arra jutottam, hogy talán én is lehetnék valamivel megértőbb. Mondjuk kezdhettem volna úgy, hogy „Szia apukettő”, bár nem tudom, mit is szólt volna hozzá, ha ezt egyenesen a képébe vágom… gyanítom azzal a lendülettel visszaültetett volna a vonatra és vidám mosollyal integetett volna, miközben kigördülünk a pályaudvarról.
Leereszkedtem mellé a padra és egy pillanatnyi hatásszünetet tartottam, amíg átgondoltam a választ. Erős túlzás lett volna azt mondani, hogy szoros volt a viszonyunk a férfivel, minden esetre apuval nagyon-nagyon jóban voltak, ennek köszönhetően aztán volt néhány alkalmam összefutni vele. Nem lettünk puszipajtások, sőt még csak hosszabb csevejekbe sem bocsátkoztunk, de ismertem amennyire szükségesnek ítéltem.
-Nehéz lenne nem emlékezni. –mutattam rá. –Te elég jóban vagy apuval, én meg csak vele vagyok jóban.
Elpillantottam a térre és azért is inkább az elsuhanó emberekre koncentráltam, mint hogy felvezessem a férfinek a konkrét családi helyzetet, miszerint anyám egy elviselhetetlen hárpia, a húgom az ő sajátbejáratú pincsikutyája, a fiúk pedig leléptek, ahogy tehették. Ez senkire sem tartozott, csak rám és apára. Elég volt, hogy mi ketten tudtuk, mennyire nyomorult az életünk, annak ellenére, hogy papíron nem váltak el anyuval. Azt nem engedte Marion önbecsülése, hiszen milyen is az, ha egy tekintélyes nő ismét a piacra kerül, nem igaz?  Persze ez nem jelentette azt, hogy nincsenek neki titkos kis afférjai –titkos, ja.
-Benne vagyok. –bólintottam aprót. –Ahogy tudok, megyek. –ráhunyorítottam a férfire és megerőltettem magamat. –Köszönöm, hogy kijöttél elém. Rendes tőled!
Nekem is van egy kedves oldalam. Mindenkinek van kedves oldala, csak éppen van, aki nagyon jól leplezi, más pedig időnként megfeledkezik róla. Így éreztem a férfivel kapcsolatban is.
-Most megyek a kastélyba lepakolni, holnap pedig igyekszem. –felemelkedtem a padról és egy utolsó mosoly után határozott léptekkel megindultam a birtok irányába.

°Tompos Csegének

*Manapság Annát az időjárás arra készteti, hogy ne kuksoljon benn a kastélyban, inkább élvezze a napsütést, a tavaszt, és a madarak csicsergését. Ezért szinte minden délután kimozdul a suliból, s legalább a réten kerül egyet. Az embernek szüksége van friss oxigénre. Azonban ha a másodéves lánykának kilométer hiánya van, egészen a falu határáig képes elgyalogolni. Csakúgy magában. Társ nélkül. A legkisebb Podmaniczky lány sosem volt az a barátkozós típus, otthon, Győrben sem talált magának túl sok barátnőt, nos, ez itt sincs másképp. Különben is, őt egyáltalán nem zavarja, ha szépen, csendben, magányosan kell járkálnia. Ez számára teljesen megnyugtató.
Most is épp a Boglyas tér egyik padján üldögélt, míg ki nem találta, hogy ő bizony, tovább akar menni. Felkelt hát, s elindult. Az időjárásra való tekintettel egyszerű kopott farmernadrágot, és egy szürke hosszú ujjú pólót vett fel, ami kissé kinyúlt az idők során, azonban ez volt az egyik kedvence, így hát nem volt szíve kidobni/eldobozolni. Ehhez a szereléshez pedig csak egy egyszerű fekete tornacipőt húzott a lábára. Mint mindig, most sem vitte túlzásba az öltözködést.
Hullámos hajába olykor-olykor belekapott a szél, ebből adódon össze-vissza állnak barna tincsei, aminek nem kifejezetten örül. Ám tisztában van vele: hiába próbálná megigazítani azokat, nem sikerülne. Így hát hagyja az egészet. Inkább a horizontot kémleli, nyiladozó virágokat, vagy a kis madárkákat, melyek átszelik az eget. Lassacskán megérkezik a játszótérre, ahol ugyan egyszer-kétszer megfordult már, de sosem maradt sokáig.
Ráérősen indul az egyik hinta irányába, s mikor odaér szépen belehuppan, s lassan lökni kezdi magát.*

D. A.
Még a vonaton...

D. A.

A.

5. nap - 13. óra

A madarak csicseregnek, a nap sugarainak földdel bezárt szöge pedig a lehető leginkább érdektelen információ, amivel Csege csak foglalkozni tud, és bár szögmérőjének segítségével tett egy rövid kísérletet arra, hogy ezt lemérje, inkább amellett döntött, hogy nem ilyenekkel üti el az idejét, ha már úgy esett, hogy van elég szabad neki, hanem megpróbál érdemi ismertségeket kötni, mert ugyan elég sok kölyökkel volt jóban, amikor még tizenhárom évesen ideköltöztek, rá kellett döbbennie az itt töltött idő nagyjából huszonhét és feledik percében, hogy ők már nem kölykök. Bár, ez önmagában véve még nem lenne akkora probléma, csakhogy ezek a felnőtt, meglett emberek egyrészről nincsenek már itt, másrészről, az az egy-kettő, aki itt lehet, egészen könnyen előfordulhat, hogy nem Csegével, a képzeletbeli barátaival, vattacukrozással, illetve meztelen rohangálással a faluban akarják idejüket eltölteni.
Így hát magában vág neki a falunak – bár megpróbálta Radúzt rávenni, hogy menjen vele sétálni, állítólag valami dolga van. Na persze! -, hiszen egyedül a saját gondolataival is jobb, mint otthon, ahol nincs más, csak a krumplihámozás, meg Léka, akit ugyan rendkívüli módon kedvel, de a fiúügyei semmiképp sem érdeklik, pedig őt most azok kötik le.
Szóval, hatalmas magányának közepette tart a játszótér felé, ahol a legkirályabb sérüléseit szerezte anno, meg a legkirályabb sárban hempergett és kóstolta meg, és amint odaér, a lehető legboldogabban fedezi fel, hogy bizony nincsen egyedül.
Meglódul, osonkodik, akár az árnyék, úgy terem a lány háta mögött, s amint erre lehetősége adódik, megragadja a hintájának láncát, lök rajta egy nagyot, mintha meg lett volna kérve a hintáztatásra.
- Menjen magasabbra? - kérdezi hátulról, széles vigyorral arcán.

Rozsos Annamária

°Tompos Csegének

*Anna sosem kedvelte a játszótereket.
Mikor pici kislány volt, folyton fellökték őt kortársai, holott csak csúszni akart egyet a csúszdán. Konkrétan úgy emlékszik, mintha farkastörvények uralkodtak volna ott; a legerősebb, a legkeményebb gyereket kaparinthatta meg a játékokat. Nos, a leányzó általában inkább csendesen visszasétált, s nem is merészkedett a többiek közelébe. Attól tartott, hogy már megint eltaknyol, kinevetek, vagy valami ciki dolog fog vele történni. Így hát a legtöbb esetben a hűvösben üldögélt és rajzolgatott a porba. Ugyan, ha ezt bátyának, vagy valamelyik nővérének említette volna, biztos ellátták volna azoknak a gyerekeknek a baját, azonban a lányka sosem mondta. Nem tartotta fontosnak. Aztán később már azért rühellte a játszóteret, mert egyszerűen idegesítette a gyerkőcök sivalkodása, ordítása, sírása és az a hatalmas zaj. Pedig - mint most is - szívesen hintázott volna néha, csakhogy olyankor át kellett adni a kölyköknek a helyet. Micsoda kis ördögök... Szerencsére ez alkalommal egy árva tökmag sincs a közelben, így hát a lányka nyugodtan használhatja a játékszert. Valójában kissé furcsának találta, hogy teljesen üres a játszótér, de nem foglalkozott ezzel a dologgal túl sokáig.
Ellökte magát a földtől. Nem akart túl magasra szállni, neki ez pont így volt tökéletes. Még szemét is lehunyta, s szimplán élvezte a napsütést, a szelet és összességében ezt a kellemes időjárást.
Aztán ijedten megrezzen. Szemei kipattannak, erősebben megmarkolja a láncot, s még majdnem sikít is egyet. Rémülten pillant hátra.*
 - Hogy mi...?
*Egy nála magasabb srác volt a tettes. Látta a hatalmas vigyorát is, ám ő egy kicsit sem mosolyodott el. Ugyanúgy nagy és rémült szemekkel bámult vissza előre. Legszívesebben azt mondta volna, hogy most azonnal állítsa le a hintát, azonban valami bevillant az agyába: itt az ideje kockáztatni. Az ég szerelemére, nem maradhat ilyen nyuszi örökre! Lassacskán megnyugtatta magát, majd ennyit felelt:*
 - Persze! - *és ehhez társult egy erőltetett mosoly.*

Na, akkor ez is megvolt, gondolja utazás előtti csömörben taposódva, miközben felrángatja a cuccait a vonatra. Megvolt az a kemény két hét, amit otthon töltött, ami semmire se volt elég, de a következő viszontlátásig, azaz karácsonyig, biztosan nem volt elegendő. Egy csomó mindent mesélt az iskoláról, de persze főleg az érdekelte, mi történt otthon az elmúlt egy év alatt. És hát kicsit mellőzöttnek érzi magát, hogy a falu nélküle is simán képes létezni, és emberek születnek, de főleg inkább halnak meg, ismerősök élnek tovább, kiskutyák kerülnek otthonra, amiket ő nem fog tudni kövérre hizlalni és komoly gazdafüggést eszközölni náluk, és így tovább. Szóval ez a vonatra kászálódás kicsit seszínű hangulatban történik, ami el is várható egy olyan nyúlfarknyi otthon tartózkodás után, mint ami ez volt.

Ja, persze hely sincs, de nem is csoda, mindenki jön vissza a kastélyba. Hát, vagy nem, de sokan vannak most, úgyhogy nincs mese, vadidegent kell majd szomorítani a hosszú út alatt. Ez nem sokat dob a hangulatán, valljuk be. Miután kétszer is végigjárta a szerelvényt, és megállapította, hogy összesen három darab üres hely van, úgy döntött, hogy inkább az olvasgató lányt választja, semmint a nem túl bizalomgerjesztő öreg bácsit vagy a nagyon elmerült szerelmespárt. Úgyhogy akkor megáll a lányka felett-mellett-valahogy, és nagy udvariasan megkérdezi, hogy

 - Ne haragudj, szabad ez a hely?

Megvárja a választ, de ha elutasítanák, valószínűleg akkor is lehorgonyozna itt, mert mi más választása van, és amúgy is, az szemétség lenne a lánytól.

Sári

~ Cory ~