Tudnia kellett, hogy játszom, mégis a segítségemre sietett és ettől valószínűleg a szívem őrült vágtába kezdett volna, ha alkalmas lett volna még ilyesmire. Csakhogy sajnos már réges-régen nem volt és ez egy ideje még nagyon fájt, mostanra azonban sikerült teljesen túllépnem rajta és megbarátkoznom azzal, akivé lettem.
Felkacagok, amikor a kabátomat hozza elsőként szóba. Őszintén szólva ebben a helyzetben és ennyire illetlen távolságban egymástól nem számítottam volna éppen a csodaszép kabátom említésére, de igaz, ami igaz, tényleg nagyon szerettem ezt a kabátot és eszem ágában sem lett volna összevizezni.
A kérdést teljesen komolyan gondoltam. Nem tudtam magamba hová tenni a történteket, annak ellenére, hogy nagy részben én magam generáltam az eseményeket. Halvány mosoly kúszott az arcomra, mikor végre megkaptam azt, amire vártam és ennél nem is számítottam többre vagy mélyebbre. Jól esett, amit mondott, annak ellenére, hogy gyakorlatilag elbliccelte a dolgot. Őszintén megfordult a fejemben, hogy talán annak idején nem szabadott volna elszaladnom, hogy ott kellett volna maradnom és figyelnem őt, de tudtam, hogy akkor közel sem alakultak volna ilyen jól, vagy épen zavarosan és különlegesen a dolgaink.
-Tudom, hogy nem szeretnéd, hogy előled fussak. –kúszott az ajkamra egy mindent-tudok-mosoly, mielőtt még átöleltem volna.
Éreztem karjait a derekam körül és ez megnyugtató volt. Ha ember lettem volna most ezres fordulatra kapcsolt volna a szívem és levegő után kezdtem volna kapkodni, így azonban tudtam magamat kontrollálni, de még ennek fényében is tovább tartottam őt magamhoz közel, mint az feltétlenül szükséges lett volna.
A lábaimra vonatkozó kérdés után kapott válaszára hangosan felkacagtam. Megnéztem a kabátomat, ha már ennyi szó esett róla és magamban is arra jutottam, hogy valóban nagyon jó választás volt.
-Tényleg csak a kabát jön be ennyire? –kíváncsiskodtam egy apró mosoly kíséretében és tettem felé egy óvatos, tétova lépést.
Felkacagtam a kérdésre és egy pillanatra lesütöttem a szememet. Átgondoltam, mit is illene válaszolni, majd a szempilláim alól fellesve rá végül megadtam magamat.
-Éppen most dolgozom az elsőn. –susogtam óvatosan, de ennél többet nem állt szándékomba mondani, elvégre ott álltam közvetlenül előtte, a karjaimat összefontam a hátam mögött és nem akartam segítségére lenni az értelmezésben.

Manda

Csak hallgattam a bókokat és arra a döntésre jutottam, hogy nincs szükség a válaszra. Biztos voltam benne, hogy Konstantin pontosan tudja, mit is mondanék, hogy mi jár az eszemben, éppen ezért hallgatok és elveszek az ölelésében egy végtelennek tűnő másodpercre.  Éreztem, ahogyan megmoccan és a hajammal babrál, de eszem ágában sem volt megállítani őt.
Bármennyire is tagadtam magam előtt, valami történt, amit semmilyen körülmények között sem akartam elereszteni. Fantasztikus érzés volt, mégis megrémített. Már régen nem a játékról szólt ez az egész, biztosan tudtam, hogy ezt a férfi is érzi. Eljutottam arra a pontra, ahonnan úgy éreztem, hogy már nincsen visszaút, bármennyire is igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy mindez nem történhet meg.
-Nem tudok olvasni a gondolataidban, Konstantin! –emlékeztettem aprócska mosollyal.
Persze tudtam én, hogy nem így értette. Férfi. Ki ismerné jobban egy olyan vámpírnál a férfiakat, aki már fél Angliát magába bolondította. Nem igaz? Ez a tervem eddig egyetlen embernél talált süket fülekre, de ennek minden bizonnyal az lehetett az oka, hogy az az illető vámpír, és egyébként sem állt szándékában túl közel engednie magához.
Másodperc tört része alatt felmértem a helyzetünket és én magam is úgy láttam, hogy talán átléptem egy bizonyos határt, minden esetre értettem Kon reakcióját. Ő is érezte. Átléptünk egy határt és bármennyire is küzdött, már képtelen volt elhinni, hogy mindez csak játék.
-Messzire? –suttogtam vissza. Éreztem a lélegzetét. –Talán olyasmit mondtam, amit nem akarsz hallani? Esetleg elhinni? –még közelebb hajoltam hozzá, így már szinte összeért az ajkunk. –Kérlek, engedj el!  -lepillogtam az ajkaira, majd visszanéztem a szemébe.
Csapdában éreztem magamat. A férfinek tudnia kellett, hogy nem akarom őt bántani, így viszont a karjai között voltam, miközben fenyegetően magasodott fölém. Gyűlöltem fenyegetve érezni magamat, csakhogy Kon volt az, aki most éppen sakkban tartott és bármennyire is gyűlöltem magamat ezért, mégsem akartam annyira, hogy eleresszen.

Figyeltem a férfi minden egyes reakcióját, és bár nem olvastam a gondolataiban, pontosan tudtam, mi játszódik le a fejében. Hallottam szívverése szabálytalanságát, ahogyan kapkodta a levegőt és szinte azt is, ahogy a fogaskerekek forogtak odabent. A következő lépést fontolgatta. Én is.
Ha ember lettem volna, nyilvánvalóan kétségbeesetten küzdöttem volna a szabadulásért, csavargattam volna a csuklómat és közöltem volna, hogy elviselhetetlenül fáj. Csakhogy nem voltam ember, épp ezért képes voltam rá, hogy figyelmen kívül hagyjam az ilyen és ehhez hasonló apróságokat. Kicsire húztam magamat, már amennyire ez lehetséges volt és a lehető legártatlanabb arckifejezésemmel figyeltem Konstantint.
Nem maradhatok alul ellened.
Kirázott a hideg és úgy éreztem magam, mint akit arcul csaptak, mégis azt láttattam vele, amit látnia kellett. Magabiztosan, mindenféle menekülés nélkül tűrtem, ahogyan szépen lassan eleresztett. Ismertem már, tudtam mire lenne képes, ha ellenkeznék, elvégre én nem akartam bántani őt, de ki tudja, ő mit is akart abban a pillanatban valójában? Az emberi agy egy nagyon különleges és érdekes szerkezet… Aztán meg ott van a tény, hogy nem egy embert kellett már láncra vernie és legyünk őszinték, ösztönösen reagált volna, ha én ott és akkor harcolni kezdek vele.
Eltávolodott.
Tudtam, hogy ezt fogja tenni.
Ember.
Menekült.
Biccentettem egy aprót, jelezvén, hogy értem, amit mond, de nem próbáltam megállítani. Valahol abban a két lépésben, amit megtett hátrafelé megvilágosodtam. Már láttam miről szól ez az egész számára és ez elvette az életkedvem. Hagytam, hogy elmenjen, anélkül, hogy akárcsak egyetlen aprócska szót is szóltam volna, majd megragadtam a zsebemben lévő levelet és olvasni kezdtem.

[Dwayne]

Dwayne Warren

Osztrovszky K. Konstantin
este 10 óra körül - zárás

 A szép kis hóemberem egyre csak formálódik a kezem alatt, és bizony nagy segítséget jelent, hogy nem kell vakon dolgoznom, mert Konstantin pálcája remek fényforrásként szolgál. A pillanatnyi feszült hangulat elillan, mikor a családunk őrültségére terelődik a szó. Persze, azért ez erős túlzás, legalábbis még nem mutatták ki, hogy Váradiék bármiféle elmebajjal küszködnének, de aztán sosem lehet tudni.
- Áh, anya egy szent – legyintek egyet válaszként. Ez nyilván túlzás, de valahogy apa túlpörgéseire mindig anya hideg nyugodtsága a gyógyír. Ő mindig racionális, két lábbal áll a földön, persze ettől még nem lesz kevesebb, apával remekül kiegészítik egymást. - Már megtanulta tolerálni az elmebajt – egészítem ki a mondatomat, hogy egy kicsit bővebben magyarázzam a dolgot. Amennyi türelme van hozzánk anyának, tényleg egy szentnek mondanám. Kicsit talán nagy a szám, hogy már megint mindent megkérdeztem, de a gyermeki őszinteség még koránt sem tűnt el belőlem, és ezt a tulajdonságomat szeretném is megtartani minél tovább. De talán most kicsit messzire mentem. Legalábbis Konstantin reakciójából úgy tűnik, hogy zavarba jött. Nem akartam én kínos helyzetbe hozni, csak éppen mindig minden kiszalad a számon. Ám szerencsémre nem tehettem a kérdésemmel olyan rosszat, mert végül válaszol, eléggé bőven. Blanche tanárnő említésére csak kissé szomorúan megrázom a fejem, sajnos nem tudom kiről van szó. Illetve rémlik, hogy hallottam már a nevet, de annyi mindent hallottam én már, és olyan szétszórt tudok lenni, hogy nem ragadt meg. De biztosan fontos lehet Konstantinnak, már csak abból is gondolom, ahogy róla beszél. Csillogó szemekkel figyelem, miközben mondja a mondandóját.
- Mindenképpen mesélj majd a faluról! - bólintok egyet, majd egy ravaszkás mosoly kíséretében még hozzáteszem: - Meg Blanche tanárnőről is.
Nem tudom, hogy a magázódásom mikor csapott át tegeződésbe, de igazából fel sem tűnik, pedig azt hiszem már egy ideje tegezem Konstantint. Remélem nem veszi zokon.
Furcsák néha az ember indíttatásai, őrült ötletei, és talán éppen ilyen eszement az is, hogy szorosan megölelem a férfit, de pont úgy álldogált ott eddig is, mint akire nagyon is ráfér egy ölelés. Azt hiszem ezzel a reakcióval meglepem, hiszen csak arra ocsúdok fel, hogy kihunyt a pálcájának a fénye. A hóember nevét illetően a majdnem-kész-fehérségre nézek, majd Konstantinra.
- Igen, határozottan illik rá – mosolyodom el, majd gyorsan elszaladok még két-három ágért. Két kéz, és egy répa híján orr. Már csak egy utolsó kis simításként leveszem a sálamat, és a nyakába kötöm. Sálból aztán van egy rakat otthon is, a kastélyban is, mindenhol. Nem fog most egy ideig hiányozni, bár szép kék színe van.
- Tényleg szeretnéd? Szuper, akkor te mostantól Konstantin leszel – persze a mondandóm második felét már a hóembernek címzem, és még egy apróságként a maradék sötét kövekből kirakom szépen a lábához, hogy jól látható legyen azt, hogy Konstantin. Így mindenki tudni fogja a nevét.
- Na, mehetünk is. Eridonos büszke főnix, szolgálatra jelentkezem – mondom leporolva a kesztyűmet, majd vidáman pillantok Konstantinra – az emberre, nem a hóemberre. Búcsút intek a kis hó-Konstantinnak, és az igazi Konstantin oldalán lépkedve, vagy inkább ugrálva megyek vissza a kastélyba. Persze közben sűrűn köszönetet mondva.

//Köszönöm a játékot!! //

Simfel Kristóf

 Már megint a folyosón ébredt, valami kihelyezett fotelben. Arra kelt fel, hogy valakinek a kiszökött kutyája nyalogatja az arcát. Elhessegette szegény állatot, és inkább próbált rájönni, hol lehet. Már elég régen fordult elő vele, hogy nem ment vissza az ágyába egy-egy ilyen éjszakai sétája során. Hiába van szuper memóriája, ha egyszer arra nem tud emlékezni, hogy mit is csinálhatott az éjjel álmában. Az alvajárás már megszokott az életében, de abba, hogy nem emlékszik a dolgokra, a mai napig nem tudott beletörődni. Persze, hogyan is emlékezhetne, ha egyszer alszik. Feltornássza magát ülő helyzetbe, nem nagyon szeret pizsamában mutatkozni a folyosón, de ezt is meg kellett szokni; bár melegebb időben sokkal kínosabb, mikor lengébb öltözetben alszik, de ebbe is bele kellett nyugodnia, mint olyan sok minden másba is. Összeszedi magát, és nagyot nyújtózva áll fel. Annak ellenére, hogy álmában császkálni szokott, meglepően kipihenten ébred.
 Fél óra múlva már túl is van egy zuhanyon, rendbe szedte magát, és fel is öltözött. A megjelenése immár makulátlan, mint amilyen szokott, sehol egy kósza hajszál, minden a helyén van. Ez megnyugtatja, az egész gyerekkorát betöltő káosz után ilyenféle kis apróságok nagyon is jól tudnak esni. Szerencséjére a nap gyorsan eltelik, és ő úgy dönt, hogy ha már ennyire nincs semmi különös ebben a napban, akkor legalább lenéz a faluba. Délután négy-öt körül már a lefelé vezető úton lépked, egy kósza kis mosollyal. Szereti a kis görbületet az arcán, reméli, hogy ezzel feldobja valakinek a napját. Nem úgy, mint Leonie, aki szerint az idióta viccek segítenek másoknak; Nadine ezt nem így gondolja, főleg, hogy jó párszor kapott már testvéri által viccesnek titulált kis akcióiból. Mostanában szeret a falu felé járkálni, egyre többet gondolkodik azon, hogy ide kéne költöznie, ha minden igaz, nemsokára végez Bagolykőben, és úgy megszerette ezt a helyet, hogy talán nem is tudná elhagyni, érzi így vagy úgy, de visszatérne ide, hacsak időnként is; akkor meg miért ne költözne ide? Sétája a falu közepe felé viszi, és végül kibukkan a falu főterén. Ha jól hallotta innen-onnan, van itt valamiféle sült gesztenye árus, nem ártana, ha megnézné a saját szemével, azt mondják jófajta gesztenyét árul. Egy kis kóstoló meg nem árthat senkinek. Ezen oknál felbuzdulva nagy lendülettel indul meg a stand felé.

Anna

Elégedett mosoly ült az arcomra, amikor Anna felháborodott azon, hogy csak két galleont adtam neki. Pontosan erre a reakcióra számítottam, és mindig nagyon szerettem, ha valami éppen úgy történt, mint ahogyan vártam.
- Nyugi kislány, hallgasd meg előbb az ajánlatomat. Ha nem tetszik, megkapod a maradék három galleont is. - üzletemberként gondolkodtam, utólag már nem ért volna meg nekem öt galleont ez az egész, ezért kettő feláldozásával nagyobb haszonra kívántam szert tenni.    
- Lesír rólad, hogy meg vagy szorulva. Ezzel az egyszeri öt galleonnal nem lennél kisegítve. Fektess be nálam ebből hármat, és megsokszorozhatod. Állandó pénzkereseti lehetőséget biztosítanék, ha rendszeresen megtennél nekem bizonyos szívességeket. - ez lett volna hát az ellenállhatatlan ajánlatom. Anna a Bagolykő diákja volt, szükségem volt belső emberekre a tanodában, mert nagy üzleti lehetőségeket láttam az iskolában.  
- Nem kell most döntened. Kapsz három nap gondolkodási időt. A Bérczes Rezidencián megtalálsz. A recepción kérd a 666-os szoba kulcsát, tudni fogják, hogy miért jöttél. Még akkor is nemet mondhatsz, és megkapod a három galleont. - a lényeg azon volt, hogy mindenképpen el kellett jönnie a rezidenciára, ha egyáltalán látni akarta a most visszatartott fizetségét. Onnan pedig már szinte biztos, hogy nem lenne visszaút a számára, és elfogadná az ajánlatomat.

Aminek meg kell történnie, meg fog történni, bárhogy erőlködünk is, hogy elkerüljük.

Mark

- Khm.. Akkor nem mondom - motyogom zavartan és kinézek az ablakon ismét. Az viszont feltűnt, hogy Marknak jó az illata, meghogy kényelmes a válla. De ez annyira hülyén hangzik, hogy még én sem merek több figyelmet szentelni ennek a gondolatnak, és inkább a hajamat igazgatom. Ő igazítja meg. Sóhajtok egyet és elhatározom, hogy pálcát használok legközebb a fejemen, hogy mindig tökéletesen álljon a hajam.
- Kizárt, hogy seprűre üljek! - nézek rá nagy komolyan, hiszen tudja jól, hogy tériszonyom van. A roxforti csillagviszgáló toronyból is úgy kellett lecipelni az első alkalom után, aztán csak sóbálványként tudta felvinni. Megjegyzem az nagyon gonosz húzás volt...
Ami pedig az alvásom érinti, nem potnosan értem miről beszél. Fel is húzom a szemöldököm, ahogy rápillantok.
- Alvás közben még én sem tudok olvasni. Sajnos - Jegyzem meg kissé élesen, de a végére tényleg elszomorodom, mert belegondolva, szuper dolog lenne, akkor is olvasni. Az alvás rengeteg időt elvesz, amit egy érdekes könyvvel tölthetnék el. De nyilván nem lehet mindent. Talán mert szóba kerülnek a könyvek az iskolával kapcsolatos aggályait kezdi sorolni, én meg nem vagyok biztos benne, hogy minden rendben van. Oldalba bököm és ott hagyom az ujjamat, úgy kérdezem meg.
- Ki vagy te, és mit csináltál Markkal? - mosolyra húzom a számat. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a társaság miatt aggódik és hogy komolyan azt mondta, kviddics helyett tanulni fog! Félre értés ne essék, én örülök, ha kviddics edzés helyett inkább velem jön a könyvtárba, csak ez annyira nem vall rá.
- Helyes! Már épp mondani akartam, hogy mivel magyarul kell írni, nem lesz kapacitásom kettőre... Annyira jól még nem megy... - elhúzom a számat, és megvakarom az állam. A magyar nehéz. Pedig én tényleg sokat gyakoroltam, de annyi betű van és annyiféle toldalék, hogy még nekem is nehéz megjegyezni... Persze tudom, hogy Marknak még kevésbé megy. Abban reménykedem, hogy majd a környezet, hogy körülöttünk mindenki ezt a nyelvet beszéli, segít és gyorsabban ránk ragad majd, mint a tanfolyamok vagy a tankönyvek leckéi.
- Pff! Egy komolytalan ígérettel mire megyek? - kérdezem vidáman, mert igazság szerint nem igazán tartok a rivallótól most - Felnőttek vagyunk. Nem küldhet rivallót... - mondom ki hangosan, de a hangomban némi kétkedés hallatszik, s ha rám néz, akkor a szemeiben is láthajta a lemaradt "ugye?" kérdést.
A vonat közben beér, és ránt egyet, ahogy megáll. Most érzem az ülést, mert nekiütközöm picit, de nem foglalkozom vele. Nem kell kétszer mondani, fel is pattanok. A pálcámat előhúzom a bőröndöm lelebegtetem a földre, aztán szórok még rá egy bűbájt, hogy pihekönnyű legyen úgy indulok meg Mark és Ayame mögött.
Lepillatnva körbenézek és eltátom a számat.
- Szerintem csodás! - mondom vidáman, lelkesen és meg is indulok, hogy kiderítsem pontosan merre is kell mennünk.

Uncsitesócskám <3

Á, lassan indulnom kéne. Nem kéne megváratnom Dereket. Megbeszéltük hogy a Boglyas téren találkozunk. Gondoltam meglepem azzal, hogy viszem Lukeot is. Még amúgy is sétáltatnom kellett volna, így két gond megoldva. Ennek ellenére teljesen kivagyok, a hajam szanaszét áll, a ruhámat még meg kell keresnem, fogat kell mosnom, Lukera ráadnom a nyakörvét és a pórázt, de már így is késésben vagyok. Nem tudom hogy aludhattam el, mostanában eléggé fáradt vagyok, még jó hogy a kutyaugatásra felkelek. Ezért hálás vagyok Lukenak, mert ha ez nincs, még nagyobb késében lennék. Sietnem kell, gyorsan felkapok valamit. Mi is legyen az...? Á, ez jó lesz.
- Luke! - hívtam a kutyámat. Szaladt is rögtön, majd villámgyorsan ráadtam a nyakörvét és a pórázt. Már szaladtam volna kifelé, amikor eszembe jutott a hajam. Gyorsan elrendeztem valahogy, majd futottam ki az iskolából. Végre kiértem, majd nyugtáztam magamban, hogy ügyesen percre pontosan sikerült egy órát késnem. És még mindig nem vagyok ott. Elkezdtem gyorsan sétálni a Boglyas tér felé. Remélem még nem ment el Derek... Az is lehet, hogy ő is késik. Az jó lenne...
Pár perc múlva már látom is a teret. Most már lassíthatok, Luke is kicsit liheg már. Tudom hogy nem fáradt el, erős kutya, de nekem is ki kell egy kicsit fújnom magam. Olyan szép ez a park. Derek már mesélt róla és tényleg olyan, mint amilyennek leírta. Nem, annál sokkal szebb. A fények, a szökőkút és a körberakott padok gyönyörű összhangot keltenek. Igen, talán kicsit jobban szeretem a fényeket, mint mások, sőt ez nekem valami kis beütésem, de akkor is szép. Nem érdekel ki mit gondol róla, ez tagadhatatlan. Na, azt hiszem már látom is Dereket. Ha az ő egyáltalán. Mindenesetre közelebb sétálok ahhoz az emberhez.

Lucyhugi <3

Sikeresen elkésik a megbeszélt találkahelyről.
Még napnyugta előtt akartak az unokahúgával összefutni, de már sötétedik, mire kiér az iskolából. Vagy negyedórát késik, de mire a Boglyas térre ér, még sehol sem látja Lucyt.
Lassan, kavargó örvényben hullanak alá a csillogó pelyhecskék az égből, a fehér felhők pedig, melyeket narancssárágra színezett a falu fénye, lassan gomolyognak az égen, akár egy hatalmas, felhőnyáj.
Egy ideig álldogál egy helyben, majd a hidegtől ugrálhatnékja támad. Nem igazán foglalkozik vele, hogy lököttnek gondolják e, hiszen majd megfagy. Aztán eszébe jut a B terv, azaz a sétálás, amit ha megtesz, szintén segít, és kevésbé fogják hülyének nézni. Így sétálgat a szökőkút körül kicsit körbe körbe, majd amikor már jó háromnegyedóra eltelik, előveszi a pálcáját, és meggyújtja a melegítő kis lángocskát a hegyén. A varázseszköz vidáman pattog egyet, amiért gazdája előveszi, majd engedelmesen bocsájtja is felé a finom melegséget.
Egy icipicit kiolvad az arca is ennek hála, és már kevésbé látja mókátlannak a szájából kikavargó leheletet is. Aztán végül, amikor már kezdené feladni, megpillantja a lányt. Már azon kezdett agyalni, hogy Lucy talán visszament a kastélyba egy órával ezelőtt, vagy el is felejtette a találkozót, de végre itt van. Fagyott mosollyal arcán köszönti a lányt, és integetne is neki, ha nem meredtek volna meg az ujjai a hidegtől.
- Szia! - köszönti. - Egy kicsit késtél, csak egy órát kábé... de semmi gond, tavasszal majd kiolvadok.

Szétfagyott uncsitesócskám <3

Igen, az ott Derek. Hál' istennek, remélem nem haragszik nagyon az egy órás bealvásom miatt.
- Szia! Bocsi hogy ennyit késtem, de kiment a fejemből a találkozás, és véletlenül elaludtam, Luke keltett fel. Remélem nem fagytál meg nagyon. - válaszoltam sajnálkozva. - Még egy kicsit szét kell fagynod pár perc erejéig, aztán elmehetünk mondjuk vajsörözni. De ha gondolod előre mehetsz, amíg én megsétáltatom egy kicsit Lukeot. Egyébként sokat vártál rám? - kérdeztem.
Sajnálom, hogy szegény Dereknek ennyit kellet rám várnia ebben a hidegben, és még most is megváratom azzal, hogy sétáltatom Lukeot. Ezért is mondtam neki, hogy menjen előre ha szeretne, nehogy még jobban megfagyjon. Mindenesetre úgy látom Lukenak nagyon tetszik Derek. Egyfolytában szimatolja és ugrándozik. Nem gyakran csinál ilyet, de most már nagyon felpörgött.
- Luke! - húztam vissza egy kicsit, nehogy összekoszolja Derek nadrágját. Viszont ennek ellenére sem hagyta abba.
- Bocsi, nagyon szereti az embereket, és innen te vagy az első akivel találkozott. - mondtam Dereknek. Azóta amióta elhoztam otthonról még nem láttam ilyen boldognak itt. Biztos hiányzott már neki a társaság. Szegény szinte egész nap be van zárva, de most látszik rajta, hogy nagyon örül ennek a kis kiruccanásnak.

Lucyhugi, aki megakar ölni <3 XD

- Áh, semmi baj. - rázza meg a fejét Derek a lány szabadkozását hallva. - Azt hiszem elvesztettem egy két végtagot, és talán már üszkösödik a lábam is, de úgysincs szükségem rá, ha seprűn ülök. - vonja meg a vállát vigyorogva. - Még nyugodtan aludhattál volna egy-két órát, miattam igazán ne kelj fel máskor! Tök jó itt egyedül, a hó, meg a mínusz negyven fok... - húzza még kicsit Lucyt.
- Ugyan, alig egy órát. - vigyorog most már egyre szélesebben, majd elkerekednek nagy, szürke szemei, ahogy a kiskutyára néz. - De még jó, hogy van egy ilyen remek ébresztőd!
Leguggol Lukehoz - tudja, hogy így hívják, hisz az előbb hallotta - majd alaposan meggyöntöli az ugráló szőrgombócot.
- Nem is mondtad, hogy hoztál egy kutyát a suliba! Nem tudom Hekatéval, hogy jönnének ki, ő a cicám. Karácsonyra kaptam az egyik csapattársamtól.
Nevetve vakargatja meg az állatka füle tövét, majd mikor Luke alaposan összeugrálta már, ami Dereket látszólag cseppet sem érdekli, pedig elég sárosak a tappancsok, a fiú újra feláll, és Lucy felé hajol.
- Már úgy érzem magam, mint egy jégkocka, úgyhogy nem oszt nem szoroz még egy két perc a frigóban! - mondja arra célozva, ő ugyan nem bánja, ha várnak amíg a kis mufurc kiereszti a gondjait.
- Egyébként a vajsör nagyon jól hangzik. De te fizetsz! Most nem akarok gavallérkodni, majdnem meghaltam miattad! - túloz szándékosan, és szokás szerint vigyorogva. Bár már nem igazán érzi az arcát, és a hidegtől még a combjába is belehasít a fájdalom. Még mindig nem gyógyult be teljesen a horzsolás meg a zúzódás, amit a pályán szerzett. Reméli, hogy Lucy nem akarja felemlegetni a dolgot.

Kis haldokló uncsitesóm <3   (bocsika xD)

Mosolygok rá. Tudom hogy Derek csak viccel, de egy kicsit tényleg rosszul érzem magam a késés miatt. Még nem késtem soha sem ennyit, és pont most kellett? Hát persze. A leghidegebb napon az évben.
Úgy látom Dereknek is tetszik Luke. Úgy látszik legalább ne zavarja, hogy teljesen összeugrálták.
- Szereti a cicákat, szóval szerintem biztosan ellenének. Otthon is van egy vele egy idős macskám, Bella. Ők együtt nőttek fel, így imádja őket. De igazából mindent szeret, ami él és mozog. - feleltem Dereknek mosolyogva. Bármivel el tud játszani, legyen az madár, cica, sün, béka vagy akár egy hörcsög. Semelyiket sem bántja, nem eszi meg, (már amelyiket meg tudná enni) csak játszik vele. Ha akarja a másik állat, ha nem. Luke már csak ilyen.
- Rendben. - mosolyogtam, majd elindultam a füves rész felé. Azonnal jött is utánam a kutyuskám, és boldogan szaladt a fűre. Egy darabig ott kapargatta a földet, majd szaladgált egy kicsit.
- Persze, úgy gondoltam eleve hogy én fizetek. - mosolyogtam. Közben az egyik bolt felé pillantottam, majd megláttam a hajamat. Szanaszét állt. Ez várható volt. Nem volt rá időm hogy jól megcsináljam, de már nem érdekel, hogy néz ki. Az a lényeg, hogy van. Már Luke is jókedvűen szaladt vissza hozzám. Gondoltam, akkor most már végzett.
- Akkor mehetünk? - kérdeztem mosolyogva.

- Nem is arra gondoltam, hogy Luke nem szeretné... - mondja rögtön vigyorogva a fiú. - Csak Hekaté... egy igazi kis hercegnő, már most! Pedig csak pár hetes!
Megvárja, amíg Luke kiszaladgálja magát, Lucy pedig közben vidáman csacsog. Derek pedig egyre inkább úgy érzi, hogy hamarosan le fog fagyni, minimum a füle, ha más nem. Az orrlyukai viszont kezdenek minden levegővételnél összetapadni, ez pedig egyre kevésbé mókás már.
- Á, nem kell, csak vicceltem. - legyintene Derek, ha nem meredtek volna meg a kezei a hidegtől. - Majd fizetek én, vagy az enyémet legalább. Csak nem hagyom, hogy Te csináld! - mosolyog. Látja, hogy Lucy mintha nézne valamit az egyik boltban, de fel sem merül benne a dolog, hogy a haját csekkolja éppen. Ő a sajátjával már évek óta nem foglalkozik, mert nincs túlzottan sok értelme. Állandóan kócos, csinálhat vele akármit. Most meg amúgy sem látszódnak ki a tincsei a sapka alól. De már tutira ott is deresedik, és nem a kortól.
Amikor Luke végre visszaérkezik, nagy kő esik le a szívéről.
- Hála az égnek, hogy gyorsan pisil. - mondja ki hangosan a megkönnyebbült gondolatot. - Húzzunk innen, de nagyon gyorsan, mert most már nekem is kell! - vallja be vigyorogva unokahúgának. Kelleténél kicsit több információ, de ő már csak ilyen.

Derekem <3

Elmosolyodtam. Nagyon szeretem Dereket. Mindig olyan kedves, vicces és jófej. Örülök, hogy rokonok vagyunk. Még csak pár hete ismerjük egymást, de már olyan nekem, mint a második bátyám. Zeke is jófej meg vicces meg minden, és nagyon is hiányzott addig, amíg nem beszéltem Derekkel. Most ő olyan tesópótló. De egyébként is imádom a srácot. Ráadásul van egy cicája is.
Egyébként lehetséges hogy Lukenak van valami különleges képessége, mert még a legeslegkisebb állat sem fél tőle, sőt, játszanak. Eddig egy hörcsög volt a legkisebb akivel találkozott, és olyan aranyosak voltak együtt, amikor az a pici állatka megszagolta a kis orrával, Luke 10x akkora orrát. Azután pedig mászkált rajta. Eddig ez volt a legédesebb dolog amit valaha láttam.
- Ugyan már, van nálam pénz! - mosolyogtam rá.
Felnevettem. Imádom hogy Derek ilyen... hogy is mondjam... őszinte. Mindent elmond amit gondol (ez esetben amit "érez") és nem érdekli, hogy kinek mondja.
- Jó, rendben, akkor siessünk.- mondtam. Miközben sétáltunk a vajsöröző felé, gyorsan még gondoltam kérdezek valamit.
- Öhmm... egyébként honnan jöttél? - ez egy igenis fontos kérdés. Nem tudom hogy miért kérdezem ezt mindenkitől, de akkor is érdekel és jó kis sztorikat szoktam hallani az emberektől.