Íme a puszta tények; vámpír vagyok, ami már önmagában magával vonzza azt, hogy hajlamos vagyok apróbb ballépéseket elkövetni. Az már csak hab a tortán, hogy éppen Kath Averay nevű vámpír vagyok, ezzel pedig gyakorlatilag kijelentem, hogy én magam vagyok a ballépések mestere. Soha nem tudom elkerülni, de valójában mindig azzal álltatom magamat, hogy nem az én hibám, pusztán a véletlenek összejátszása az egész.
Cipőm sarkának kongásától kísérve trappoltam végig a hivatal kikövezett folyosóján. Pár órával ezelőtt még eszembe sem jutott volna, hogy egyszer majd én leszek az, aki megint belekeveredik valamibe, azonban ezúttal felemelt fejjel, kihúzott háttal suhantam végig és halvány mosoly kúszott az ajkamra, amikor megláttam a megfelelő ajtón szereplő nevet.
Konstantin.
Valamiért a Konstantin nevű egyénekkel sohasem jöttem ki túl jól. Az egyik alapjáraton közveszélyes, a másik pedig mindig hivatali kötelességből üldöz. Hallgatom a bentről kiszűrődő zenét és valamiért széles mosoly kúszik az arcomra. Már azelőtt tudom, mire számíthatok odabent, mielőtt kinyitnám az ajtót. Lepillantok a kezemben tartott papirosra, ami állítja, hogy mindenképpen szükségszerű bizonyos ügyeket lerendeznem idebent és rájövök, hogy nem húzhatom tovább az időt. Elvégre hivatalos témában járok el.
Halkan kopogtatok, hogy biztosan ne hallja meg, majd benyitok és az ajtófélfának támaszkodva várom, hogy a szám a végéhez érjen, vagy esetleg észrevegyen. Amennyiben az egyik bekövetkezett féloldalas mosollyal az arcomon tapsoltam meg a férfit.
-Egyszerűen csodálatos volt! –lelkesedtem mosolyogva. –Lehet ráadást kérni, vagy esetleg szerepel még más is a repertoárban?
Volt szerencsénk egymáshoz. Angliában. Akkor is beidéztek valamilyen vámpíros témában és ő fogadott. Mit ne mondjak, nem éppen a legkellemesebb társaság, amikor vallatásról van szó, de mint ember semmiféle problémám nem volt vele; nem akarta, hogy megharapjam, vagy, hogy megkóstolhassa a véremet, sőt, még csak a szemfogaimat sem akarta látni.
Igazi úriember.

A férfinek ehhez az arcához még sohasem volt szerencsém, de ha őszinte akarok lenni, akkor sokkal jobban tetszett, mint az a kötött, már-már rémisztő, amin néha képes volt beszélni az ember lányával, csak mert véletlenül –véletlenül!– rossz helyen volt, rossz időben.
-Kopogtam. –feleltem rögtön védekezésképpen és bármennyire is próbálkoztam rendezni a vonásaimat, egyszerűen nem tudtam letörölni arcomról a farkasmosolyt.
Bármennyire igyekeztem is elnyomni magamban, határozottan tetszett az előbbi kis jelenet. Hogy őszinte legyek, ezúttal láttam Konnak azt az arcát, amiért minden elsőbálozó lányka odáig lett volna meg vissza, én azonban okosan, vámpírhoz méltóan tartottam magamat.
Igen, ez egészen addig tartott, amíg felém nem fordult és el nem kezdte látványosan csodálni a lábaimat… Sunyi mosoly kúszott az előbbi görbületek helyére és egy kecses mozdulattal keresztbe tettem őket egymáson, majd meglóbáltam a levelet a jobb kezemben.
-Fogalmam sincsen. –rántottam meg a vállamat. –Valójában csak hallottam hírét, hogy a faluban vagy és egyszerűen nem bírtam magammal. Muszáj volt meglátogatnom téged! –adtam elő valódi fanatikus lelkesedést tettetve a kis mesémet, miközben kikerültem és leejtettem az asztalára a borítékot. –Semmit sem változtál! –közöltem nemes egyszerűséggel és követve a példáját látványosan végigmértem.
Kár lett volna jómodort tettetnem, elvégre Kon ismert már, mint a rossz pénzt. Túl hosszú a közös múltunk ahhoz, hogy ez az édes kis semmiség ne tűnjön fel neki. Egy rövidke másodpercre eljátszadoztam a gondolattal, hogy az asztal szélére csüccsenek, már csak azért is, hogy provokáljam, de végül elvetettem az ötletet. A nekem szánt széken foglaltam helyet és látványosan fontam keresztbe a lábaimat, ügyelve rá, hogy mindenképpen észrevegye, miközben a tekintetemben megcsillant valami. Észre kellett vennie, hogy provokálom.
-Most értem vissza, egy hónapja. A kastélyban lakom, elvegyülök… úgy, négy éve. –adtam meg a választ és sajnos rá kellett ébrednem, hogy itt állt velem szemben az a férfi, akit sokkal vonzóbbnak tartottam annak idején, mint illett volna. Már amennyire egy vámpír vonzódhat valakihez… -Talán zavar, hogy ismét belém botlasz? –érdeklődtem meglepetést tettetve, óceánkék szemeimet tágra nyitva.
Előre hajoltam és rákönyököltem az asztalára. Sohasem állítottam, hogy jókislány vagyok.

Vámpírrá válásom talán egyetlen valóban csodálatos ajándéka, hogy a hallásom és szaglásom sokkal kifinomultabb az átlag emberénél, ennél fogva pedig képes vagyok észrevenni a legapróbb változásokat is. Nem véletlen, hogy egy pillanatra sem hagytam abba Kon bámulását, bármennyire is kért rá.
Legyünk csak őszinték, nem volt túl meggyőző a kérése.  Ha valóban azt  szerette volna, hogy ne bámuljam, akkor sokkal jobban odakoncentrált volna az ügyemre, nem pedig gyakorlatilag a sorok között olvasgat. Mosolyogva figyelem csak, ahogyan éppen szempárbajt vív velem. Nem eresztettem a tekintetét, óceán íriszeimet még inkább az övéibe fúrtam.
-Játszani? –vezettem elő a legártatlanabb énemet. –Eszem ágában sincsen veled játszani, tudom milyen harcias tudsz lenni.
Gondolkodás nélkül mértem végig a felsőtestét, ami kilátszott az asztal mögül. Tetszett a helyzet, nagyon tetszett. Legyünk őszinték, nem mindig sodor össze a viharos téli szél egy ilyen kedves, régi ismerőssel, mint Kon. Fogalmam sem volt, hogy valójában milyen játszmába is hajtunk bele éppen, de nagyon kíváncsian vártam a végét és eszem ágában sem lett volna meghátrálni. Elvégre nem egy vadidegennel ültem egy szobában és a férfi elég egyértelműen értésemre adta, hogy nem vagyok közömbös számára… bármennyire is igyekezett, hogy megvezessen.
-A papírt figyeld! –hívtam fel rá a figyelmét, miközben gyakorlatilag tökéletesen rám figyelt. –Ha nem látnád, komoly ügyben vagyok itt! –emlékeztettem, de valószínűleg teljesen feleslegesen.
Amikor közelebb hajolt hozzám beharaptam az alsó ajkamat és türelmesen vártam. Hallottam a légzését és ez egy kissé az én fejemet is megzavarta. Na, de nem a vámpírt, hanem a nőt. Az igazi, hús-vér nőt.
-Izgalom? –billentettem kissé félre a fejemet. –Szóval… izgalmas velem szemben ülni? –tudakoltam egészen halkan és még egy kicsivel közelebb hajoltam hozzá.
Nem engedtem el a tekintetét egy pillanatra sem. Kár is lett volna tagadni, hogy kimondottan tetszik a helyzet. Ismét az ajkamba haraptam, ezzel kényszerítve, hogy a tekintete odaterelődjön. Nem sok választott el tőle, hogy gyakorlatilag összeérjenek az ajkaink, de nem mozdultam. Hallgattam a vére dobolását.
-Nos? –érdeklődtem suttogva. -Nagyon rossz voltam?
Ő a férfi, illett volna kézben tartani a helyzetet, bár valahol mélyen teljesen megértettem a reakcióit.

 Egészen biztos kezdtem lenni benne, hogy teljesen megőrültem, de ez cseppet sem zavart ott, abban a pillanatban. Szerettem játszani és egyáltalán nem érdekelt, hogy kivel teszem ezt. Csakhogy most még a saját szememben is átléptem bizonyos határokat, aminek valószínűsíthetően az lehetett az oka, hogy éppen a férfi foglalt helyet velem szemben. Akarva, akaratlanul, de vettem egy mély lélegzetet abban a pillanatban, amikor ő megszólalt. Fogalmam sem volt róla, mikor veszítettem el így utoljára a fejemet, azonban jelen pillanatban a helyzet kifejezetten tetszett.
-Igenis lehetnek komoly szándékaim! –fontam össze magam előtt a karjaimat, játszva a dacost. –Nem az én hibám, hogy nem veszed észre! –forgattam meg a szemeimet, majd ismételten egy bájos mosollyal ajándékoztam meg.
Nem mondhatnám, hogy vidám és madárdalos előéletet mondhatunk magunkénak. Ha mindenképpen őszinte akarok lenni, tulajdonképpen kifejezetten fájdalmas volt és vámpírhoz egyáltalán nem méltóan, de nőtől annál inkább elvárhatóan viselkedtem. Megtörtem, sírtam, zokogtam és ki tudja még, mi mindent csináltam. Egy gyenge nő voltam, nem pedig az a vámpír, aki most ismételten itt állt a férfivel szemben.
Nem volt más választásom, csak benne bízhattam. És bíztam is. Nem akartam csökkenteni kettőnk között a távolságot. Túlzottan vonzott, már-már ijesztő mértékben, én mégsem harcoltam ellene.  Ha lett volna szívverésem, most valószínűleg kiugrott volna a bordáim közül és itt borulok le a székről. A másik előnye a vámpírságnak: Nem tudok elpirulni.
-Talán összezavar, ha beszélek hozzád? –csipkelődtem kislányos mosollyal, de megértettem és befogtam a számat.
Kon egyszerűen túlzottan közel volt. Nem tudtam összeszedni magamat időben, mivel egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire jól sül el a kis játékunk. A legutóbbi alkalommal eléggé durván bánt velem, de az a nagy szívem… Egyszerűen nem tudtam nem megbocsájtani neki. Nem eresztettem el, sőt egy hajszállal tovább szűkítettem a távot.
-Téged izgalmas.
A válaszom teljesen őszinte volt. Régen éreztem magam ennyire őszintének. Pillanatnyi ürességet éreztem, amikor eltávolodott tőlem, de hamar összekaptam magam, felemelkedtem és látványosan le-föl lejtettem a szobában. A Firenze szóra felkaptam a fejemet.
-Csak megöltem pár varázslógyilkos vámpírt. Már az is bűn? –nyögtem fel szem forgatva és közelebb sétáltam a férfihez, hogy aztán az asztalára telepedjek és keresztbe rakjam a lábaimat. Bármekkora bajban is voltam jelenleg, nem bírtam leállítani magamat. –Megkötöznél? –szaladt ki a számon meggondolatlanul a kérdés, félrebillentett fejjel. –Szükségem van rád Kon!
Jobban meggondolva ez a mondat így, hogy kihagytam belőle a segítség szót elég hülyén és kétértelműen hangzott. Persze, nem volt véletlen, de reméltem, hogy a férfi megérti a kis játék lényegét, nem pedig felháborodik rajta és kihajít az irodából.

A délelőtt emléke szinte mellbe vág, ahogy kilépek a kastély meleg falai közül a süvítő szélbe. Bármennyire is vámpír vagyok, meg hidegvérű, gyűlölöm a telet. Talán az egyetlen pozitívuma, hogy reggeltől estig odakint sétálgathatok és senkinek sem szúr szemet a hófehér bőröm, elvégre ki az a varázsvilágban, aki az iskolai időszakot a Bahamákon tölti? Nem igaz?
Az árnyékok közé olvadva suhantam végig a falun és igyekeztem senkivel sem teremteni szemkontaktust, ahogyan az emberi érintést is kerülöm. Annak ellenére, hogy dermesztő hideg van túlzottan sokan császkálnak odakint.
A megbeszélt helyre érve egy padnak támaszkodva vártam a kirendelt ügyvédemet. Nem igazán tudom megmagyarázni, miért is tettem, amit tettem ma délelőtt a Hivatalban. Talán csak az a sok feszültség csapódott ki rajtam, amit régóta magamban őrizgetek. Legalábbis ezzel áltattam magamat. Konstantin pontosan tudta, hogy milyen voltam a férfiakkal Angliában. Mindenkit magamba bolondítottam és még csak meg sem kellett erőltetnem magamat. Ez tetszett. Akkor konkrét célom volt ezzel, nevezetesen, hogy ne hagyjak nyomokat. Elvégre, egy szerelmes férfi mikor is fogja elárulni az ő kedvesét? Ezzel a tervvel próbáltam éppen őelőle elrejtőzni és az utolsó napokig nagyon jól működött.
Aztán hibáztam.
Valakit sikerült magam ellen hangolnom, talán egy sértett feleség, esetleg egy barátnő vagy egy férfi, aki megbántva érezte magát, amiért szó nélkül eltűntem. Minden esetre valaki elárult és majdnem ez lett a vesztem.
Szorosabbra húztam magamon a kabátot és összekulcsoltam magam előtt a kezeimet, miközben a padlót bámultam és a gondolataim a férfi körül forogtak.
Igaza volt abban ma reggel, hogy nem beszélhetek a levegőbe és ezt elfogadtam, de valamilyen furcsa és érthetetlen okból kifolyólag nem a levegőbe beszéltem, bármennyire is nem akart hinni nekem.  Ismert és ez volt a kulcsszó. Túl sokat tudott rólam; hivatalból. Komolyan mondom, szerintem a saját anyám nem ismer annyira, mint ő. Szörnyű érzés nyitott könyvnek lenni, pláne akkor, ha mi magunk sem értjük, mi vezérel őrült tetteinkben.  

Sehogyan sem tudom elterelni a gondolataimat. Már mindennel megpróbálkoztam, sorra vettem az összes férfit, akivel dolgom volt Angliában és próbáltam kihámozni belőle azt a személyt, aki elárulhatott, de minduntalan egy ember köré keveredtek vissza. Nem értettem önmagamat. Minden normális ember azon aggódott volna a helyemben, hogy vajon hová jut a firenzeiek miatt, engem azonban tökéletesen hidegen hagyott.
Már azelőtt meghallottam a szívveréseit, hogy megláttam volna. Rá voltam hangolódva a szívdobbanásai ütemességére és a kis vészcsengő már bekapcsolt a fejemben, mire odaért hozzám. Távol állt meg, amivel nem tudtam mit kezdeni, de valahogy nem lepett meg igazán.
Csak akkor szorult össze a gyomrom egy pillanatra, amikor Kon kimondta, hogy tulajdonképpen nagyjából, amennyire lehetséges megmentette az életemet. Na, nem mintha annyira pánikoltam volna ellenkező esetben, elvégre vámpír vagyok. Menekülhettem volna akárhová.
Miközben elvettem tőle a levlapot megérintettem egy pillanatra kezét, mintha csak tökéletesen véletlenül lett volna.
-És milyen formában szeretnéd azt a köszönömöt? –érdeklődtem félrebiccentett fejjel és nem tudtam megállni, hogy ne kússzon egy édes mosoly az arcomra.
Fogalmam sem volt róla, mennyire hatotta meg a férfit a délelőtti kis műsorom, de reménykedtem benne, hogy mély nyomokat sikerült hagynom magam után. Fogalmam sincsen továbbá, miért akartam, hogy figyeljen rám, de jó érzés volt tudni, hogy Konnak felkeltettem az érdeklődését.
Közelebb léptem hozzá és rabul ejtettem a tekintetét.
-Remélem tényleg sikerült kimentened, amennyire lehetséges, különben sajnos muszáj lesz elégtételt vennem… -felsóhajtottam, ártatlanul lesütöttem egy pillanatra a szememet és beleharaptam az ajkamba.
Egyszerűen hátat fordítottam a férfinek és elindultam a szökőkút felé, hogy aztán mindenféle női szemérmet mellőzve fellépjek a peremére és mint egy kislány elkezdjek szépen lassan sétálgatni rajta, miközben nem eresztettem Kon pillantását.
Mind ismerjük a férfiakat. Ha egy nő hirtelen eltávolodik tőlük, akkor futnak utána. Ez jellemző.

Én és az őszinteség.
Egy pillanatra elnéztem valahová a háta mögé és próbáltam összeszedni magamat. Fogalmam sem volt, mit is fogok mondani, ha egyszer kinyitom a számat. Annyi minden kavargott a fejemben és tartottam tőle, hogy esetleg olyasmi csúszhat ki rajta, amit nem áll szándékomban megosztani sem a nagyközönséggel, sem pedig Konnal, akármennyire is róla legyen szó.
Mélyen a szemébe néztem és ennél igazibb talán sohasem volt az az egyetlen aprócska szó, ami elhagyta a számat.
-Köszönöm! –fúrtam tekintetét az övébe.
Sok régi emlék rohant meg és hirtelen úgy éreztem, mint akit mellbe vágtak. Ez elől a férfi elől menekültem keresztül Anglián. Ő volt az, aki hosszú hetekig futott utánam, most pedig itt álltam vele szemben, annak ellenére, amennyi fájdalmat okozott annak idején. Tőle kértem segítséget.
Nem ismertem magamra.
Szétterült egy hatalmas mosoly az arcomon, amikor is rávilágított, hogy tulajdonképpen én elégtételt akarok venni. Erre csak bájosan megforgattam a szemeimet és megrántottam a vállamat, majd igazán nőiesen felmásztam a szökőkútra.
Figyeltem a férfi minden egyes mozdulatát és hangosan, dallamosan felnevettem, amikor közölte, hogy ő bizony kiröhögne, ha beleesnék a szökőkútba. Ezt egyikünk sem hitte el. Megnéztem volna én azt a férfit –legyen bármilyen macsó abban a pillanatban–, aki nem rohan oda rögtön, hogy kimentsen engem a vízből.
-Ugyan! –legyintettem. –Mind a ketten tudjuk, hogy szíves örömest ápolnál. Vagy tévedek? –vetettem rá egy meglepett pillantást és ebben a másodpercben előadtam a kis magánszámomat.
Szánt szándékkal félig a szökőkút mellé léptem és éppen csak egy icike-picikét megbillentem, minden esetre rettentő kétségbeesetten kapaszkodtam bele Kon tekintetében és egy igazán riadt pillantással ajándékoztam meg. Szükségem volt rá, hogy ő jöjjön közelebb, ne pedig nekem kelljen ismételten provokálnom; nem mintha most nem azt tettem volna.

Az egyetlen dolog, amit tehettem az az őszinteség volt. Szerettem volna, ha hisz nekem. Nem azért, mert akkor biztosan több időt fordított volna az ügyemre, vagy mert különböző előjogokra tehetnék szert ezzel a kis viszonnyal, hanem mert szükségem volt rá. A mai nap folyamán már másodszorra használtam ezt a két szót és mintha épp ekkor tudatosult volna bennem minden, amit a mai nap folyamán tettem lassan, élesen szívtam be a levegőt, majd egyetlen aprócska mosolyt küldtem felé.
Nem, talán egyikünk sem hitte, hogy megteszem, de előadtam a szegény, esendő kislányt és egy pillanatra ezek szerint még a férfivel is sikerült elhitetnem, hogy egy vámpír is képes emberi esendőségre. Már pedig az átlagnál ezerszer fejlettebb egyensúlyérzékkel rendelkeztem, de mindezzel nem állt szándékomban dicsekedni Konnak.
Amikor odaért mellém ismét visszahelyeztem a testsúlyomat a talpaimra, előre hajoltam és két kezemmel megtámaszkodtam a vállán. Ismételten túl közel voltam hozzá.
-Látod, nem hagynál vízbe esni. –mutattam rá suttogva a nyilvánvalóra, majd továbbra sem eresztve a férfit kecsesen lecsusszantam a szökőkút pereméről.
Furcsa látványt nyújthattunk így ketten. Hála Kensingtonnak, már mindenki tisztában volt vele, hogy vámpírok járnak a faluban, ezért engem is azonnal kiszúrtak, csakhogy most, ebben a pillanatban, ilyen közel a férfihez, ez cseppet sem érdekelt.
Ujjaimat a karjain tartva mélyen a szemébe néztem és kimondtam azt a kérdést, ami már hosszú ideje bolygatta az elmémet.
-Miért segítesz nekem? –szegeztem neki értetlenkedve. –Tudom, hogy van közös múltunk és tudom, hogy tökéletesen ismersz, most mégis itt vagy és segítettél elintézni ezt az egészet. Hihetetlenül hálás vagyok neked, Kon és nem lett volna kötelességed megvédeni egy vámpírt. –mutattam rá a nyilvánvalóra.
Fogalmam sincsen mi történt velem, vagy hogy miért tettem, de a következő pillanatban óvatosan átöleltem és törékeny alakom szinte teljesen hozzásimult a férfihez. Egy hosszúnak tűnő másodpercig így álltam, függetlenül attól, hogy ő hogyan reagált, majd a jól ismert, huncut fénnyel a szememben és egy féloldalas mosollyal a szemeibe néztem.
-Ebben a cuccban is olyan csinik a lábaim? –váltottam szinte gondolkodás nélkül témát és egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni.

Éhes voltam.
Túl régóta vontam meg magamtól a vérfogyasztás örömeit és tessék, megint ott vagyok, ahol a part szakad. Az érzés tökéletesen ismerős volt számomra még abból az időből, amikor elhagytam a kastélyt. Igyekeztem visszafogni magamat, mert nem akartam bántani a diákokat és a vége az lett, hogy gyakorlatilag menekülnöm kellett, plusz megharaptam valakit, aki nagyon fontos volt számomra.
Most viszont, a kis utazásaim fényében, már egyáltalán nem érdekelt, hogy mit teszek, vagy mit nem. Voltak emberek, akik közel álltak hozzám, a többiek pedig nem számítottak. Legalábbis nem olyan mértékben, mint az előtt. Már nem ostoroztam magamat, amiért vámpír lettem és nem akartam minden áron elásni magamat a föld alá, hogy aztán ott várjam meg, amíg esetleg két-háromszáz év múlva rám találnak.
Hét óra már elmúlt, amikor elhagytam a kastélyt és a falu felé vettem az irányt néhány kóbor diák reményében. Meglapultam az árnyékba, így éreztem meg egy lány illatát. Halkan, ütemesen vert a szíve, hallottam a vér zenéjét az ereiben és egyszerűen muszáj volt követnem. Az ösztöneimre hagyatkoztam. Követtem őt végig a falun, egészen a piactérig, ahol megbújtam az árnyékban, míg ő kiszórakozta magát, majd nagy lendülettel megindult, azonban valamiért visszafordult és igen buzgón kezdte tanulmányozni a padló szerkezetét.
Eljött az én időm.
A háta mögé osontam és a tőlem telhető legnagyobb önfegyelemmel tettem fel a kérdésemet.
-Talán elhagytál valamit?
Halvány farkasmosoly kúszott az ajkaimra és egyáltalán nem érdekelt, hogy mennyire hozom rá a frászt a lányra, aki minden bizonnyal eridonos lehetett, tekintve, hogy milyen naivan rohangált teljesen egyedül a tökéletes sötétségben egy üres és eldugott téren.

Tudnia kellett, hogy játszom, mégis a segítségemre sietett és ettől valószínűleg a szívem őrült vágtába kezdett volna, ha alkalmas lett volna még ilyesmire. Csakhogy sajnos már réges-régen nem volt és ez egy ideje még nagyon fájt, mostanra azonban sikerült teljesen túllépnem rajta és megbarátkoznom azzal, akivé lettem.
Felkacagok, amikor a kabátomat hozza elsőként szóba. Őszintén szólva ebben a helyzetben és ennyire illetlen távolságban egymástól nem számítottam volna éppen a csodaszép kabátom említésére, de igaz, ami igaz, tényleg nagyon szerettem ezt a kabátot és eszem ágában sem lett volna összevizezni.
A kérdést teljesen komolyan gondoltam. Nem tudtam magamba hová tenni a történteket, annak ellenére, hogy nagy részben én magam generáltam az eseményeket. Halvány mosoly kúszott az arcomra, mikor végre megkaptam azt, amire vártam és ennél nem is számítottam többre vagy mélyebbre. Jól esett, amit mondott, annak ellenére, hogy gyakorlatilag elbliccelte a dolgot. Őszintén megfordult a fejemben, hogy talán annak idején nem szabadott volna elszaladnom, hogy ott kellett volna maradnom és figyelnem őt, de tudtam, hogy akkor közel sem alakultak volna ilyen jól, vagy épen zavarosan és különlegesen a dolgaink.
-Tudom, hogy nem szeretnéd, hogy előled fussak. –kúszott az ajkamra egy mindent-tudok-mosoly, mielőtt még átöleltem volna.
Éreztem karjait a derekam körül és ez megnyugtató volt. Ha ember lettem volna most ezres fordulatra kapcsolt volna a szívem és levegő után kezdtem volna kapkodni, így azonban tudtam magamat kontrollálni, de még ennek fényében is tovább tartottam őt magamhoz közel, mint az feltétlenül szükséges lett volna.
A lábaimra vonatkozó kérdés után kapott válaszára hangosan felkacagtam. Megnéztem a kabátomat, ha már ennyi szó esett róla és magamban is arra jutottam, hogy valóban nagyon jó választás volt.
-Tényleg csak a kabát jön be ennyire? –kíváncsiskodtam egy apró mosoly kíséretében és tettem felé egy óvatos, tétova lépést.
Felkacagtam a kérdésre és egy pillanatra lesütöttem a szememet. Átgondoltam, mit is illene válaszolni, majd a szempilláim alól fellesve rá végül megadtam magamat.
-Éppen most dolgozom az elsőn. –susogtam óvatosan, de ennél többet nem állt szándékomba mondani, elvégre ott álltam közvetlenül előtte, a karjaimat összefontam a hátam mögött és nem akartam segítségére lenni az értelmezésben.

Csak hallgattam a bókokat és arra a döntésre jutottam, hogy nincs szükség a válaszra. Biztos voltam benne, hogy Konstantin pontosan tudja, mit is mondanék, hogy mi jár az eszemben, éppen ezért hallgatok és elveszek az ölelésében egy végtelennek tűnő másodpercre.  Éreztem, ahogyan megmoccan és a hajammal babrál, de eszem ágában sem volt megállítani őt.
Bármennyire is tagadtam magam előtt, valami történt, amit semmilyen körülmények között sem akartam elereszteni. Fantasztikus érzés volt, mégis megrémített. Már régen nem a játékról szólt ez az egész, biztosan tudtam, hogy ezt a férfi is érzi. Eljutottam arra a pontra, ahonnan úgy éreztem, hogy már nincsen visszaút, bármennyire is igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy mindez nem történhet meg.
-Nem tudok olvasni a gondolataidban, Konstantin! –emlékeztettem aprócska mosollyal.
Persze tudtam én, hogy nem így értette. Férfi. Ki ismerné jobban egy olyan vámpírnál a férfiakat, aki már fél Angliát magába bolondította. Nem igaz? Ez a tervem eddig egyetlen embernél talált süket fülekre, de ennek minden bizonnyal az lehetett az oka, hogy az az illető vámpír, és egyébként sem állt szándékában túl közel engednie magához.
Másodperc tört része alatt felmértem a helyzetünket és én magam is úgy láttam, hogy talán átléptem egy bizonyos határt, minden esetre értettem Kon reakcióját. Ő is érezte. Átléptünk egy határt és bármennyire is küzdött, már képtelen volt elhinni, hogy mindez csak játék.
-Messzire? –suttogtam vissza. Éreztem a lélegzetét. –Talán olyasmit mondtam, amit nem akarsz hallani? Esetleg elhinni? –még közelebb hajoltam hozzá, így már szinte összeért az ajkunk. –Kérlek, engedj el!  -lepillogtam az ajkaira, majd visszanéztem a szemébe.
Csapdában éreztem magamat. A férfinek tudnia kellett, hogy nem akarom őt bántani, így viszont a karjai között voltam, miközben fenyegetően magasodott fölém. Gyűlöltem fenyegetve érezni magamat, csakhogy Kon volt az, aki most éppen sakkban tartott és bármennyire is gyűlöltem magamat ezért, mégsem akartam annyira, hogy eleresszen.

Figyeltem a férfi minden egyes reakcióját, és bár nem olvastam a gondolataiban, pontosan tudtam, mi játszódik le a fejében. Hallottam szívverése szabálytalanságát, ahogyan kapkodta a levegőt és szinte azt is, ahogy a fogaskerekek forogtak odabent. A következő lépést fontolgatta. Én is.
Ha ember lettem volna, nyilvánvalóan kétségbeesetten küzdöttem volna a szabadulásért, csavargattam volna a csuklómat és közöltem volna, hogy elviselhetetlenül fáj. Csakhogy nem voltam ember, épp ezért képes voltam rá, hogy figyelmen kívül hagyjam az ilyen és ehhez hasonló apróságokat. Kicsire húztam magamat, már amennyire ez lehetséges volt és a lehető legártatlanabb arckifejezésemmel figyeltem Konstantint.
Nem maradhatok alul ellened.
Kirázott a hideg és úgy éreztem magam, mint akit arcul csaptak, mégis azt láttattam vele, amit látnia kellett. Magabiztosan, mindenféle menekülés nélkül tűrtem, ahogyan szépen lassan eleresztett. Ismertem már, tudtam mire lenne képes, ha ellenkeznék, elvégre én nem akartam bántani őt, de ki tudja, ő mit is akart abban a pillanatban valójában? Az emberi agy egy nagyon különleges és érdekes szerkezet… Aztán meg ott van a tény, hogy nem egy embert kellett már láncra vernie és legyünk őszinték, ösztönösen reagált volna, ha én ott és akkor harcolni kezdek vele.
Eltávolodott.
Tudtam, hogy ezt fogja tenni.
Ember.
Menekült.
Biccentettem egy aprót, jelezvén, hogy értem, amit mond, de nem próbáltam megállítani. Valahol abban a két lépésben, amit megtett hátrafelé megvilágosodtam. Már láttam miről szól ez az egész számára és ez elvette az életkedvem. Hagytam, hogy elmenjen, anélkül, hogy akárcsak egyetlen aprócska szót is szóltam volna, majd megragadtam a zsebemben lévő levelet és olvasni kezdtem.

Az úgy volt, hogy én egyáltalán nem akartam, egyszerűen csak véletlenül bekeveredtem az erdőbe és egészen véletlenül megéreztem a szagát és még annál is véletlenebbül követni kezdtem, hogy aztán végül szembe találjam magamat azzal a szörnyeteggel. Vérfarkasnak gondoltam, bár így utólag, nem vagyok biztos benne, hogy elég jól meg tudtam nézni, miközben azon igyekeztem, nehogy leharapja az egyik lábamat… mondjuk.
Tehát most ott voltam, hogy iszonytató sebességgel száguldottam végig az erdőn és igyekeztem nem nézni a hátam mögé. Éreztem a szagát, hallottam a szívverését és a lépteit. Tudtam, hogy ott volt mögöttem. Végig ott volt. Gondolkoztam rajta, hogy felmászom valahová, de volt egy olyan érzésem, hogy utánam tudna jönni, ha pedig mégsem akkor –mivel ki tudja, tényleg farkas-e– eleresztene-e valaha, vagy nem lenne más választásom, mint megvívni a kis harcunkat.
Csakhogy nem akartam.
Egyáltalán nem.
Nem azért, mert féltem és nem is azért, mert még sohasem volt dolgom valódi harccal, egyszerűen csak arra jutottam, hogy nem vetne túl jó fényt rám, ha csurom véresen betáncolnék az iskola kapuján, majd utána találnának valami élőlényt szétszedve az erdőben az elsősök. Meg egyébként is, a legjobb védekezés a futás.
Láttam a hold fényét valahol a távolban, ebből tudtam, hogy már nem járhatok messze a falutól és a gyanúm beigazolódott, csak azzal nem számoltam, hogy lesz ott valaki más is. A léptek elhalkultak és csak egy ostoba, meggondolatlan pillantást vetettem a hátam mögé, de az elsős lány máris az utamba akadt. Nekirohantam és vele együtt terültem el a földön, konkrétan egy sírkő mellett. Ennek örültem.
 Temető, tele akadályokkal és búvóhellyel.
A lányra bámultam, majd egészen röviden közöltem vele a tényeket.
-Kath Averay. Az ott –mutattam az erdő felé. –nem tudom mi, de vélhetőleg fel fog falni. Gyere! –már álltam is és nyújtottam felé a kezemet, épp mikor a morgás felharsant az erdő felől.
A fene enné meg azt a túl jó szívemet!

Amíg a lány mérlegelte a helyzetet én az egyik lábamról a másikra álltam és közben a fejemet vertem a falba, amiért megálltam neki segíteni. Sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, ha hátrahagyom és az a valami odabent eljátszadozik vele egy kicsit. Legalább annyit, hogy bekeveredhessek az iskola területére. Tipikus rellonos mentalitás. Akkor miért is álltam meg?
Vélhetőleg sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, én azonban már megálltam és nem nagyon másíthattam meg a döntésemet, szóval mikor a lány odanyújtotta a kezét magam után rántottam. Cikk-cakkban kezdtem szaladni a sírkövek között, bár valahogy az volt az érzésem, hogy a fenevadat nemigen fogja érdekelni, hogy bármi is van az útjában.
Igyekeztem valamiféle búvóhelyet keresni, hogy a lánnyal mélyebb csevejt folytathassak, mint az előző, épp ezért berántottam magam után az egyik kripta mögé, hogy ott szabadon eresszem és vehessen pár mély levegőt.
-Mi a fenét csinálsz te egy temetőben az éjszaka közepén? –suttogtam, bár tök feleslegesen, elvégre ez egy hatalmas nagy kutya volt, a francba is!
Tettem egy óvatos és halk lépést az építmény széle felé, hogy kilessek, de odakint tökéletes csend és nyugalom honolt, ez pedig már önmagában gyanús volt, hát még hogy a szívverését mindennek ellenére hallottam, tehát nagyjából be tudtam lőni merre járhat. Nagyon úgy tűnt, hogy rákapott az ismeretlen leányzó illatára, mert valahol ott állhatott, ahol elborítottam.
-Elsős vagy nem? –szegeztem neki szúrós tekintettel. –Bent kellene csücsülnöd a kastélyban és aludni, nem idekint rohangálni. Ez egy veszélyes hely, mint ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja! –intettem a hátunk mögé.
Nem mintha személy szerint bármiféle bajom lett volna már így első ránézésre a lánnyal, egyszerűen csak tudtam, hogy ugyanezeket a hibákat én magam is elkövettem volna, sőt el is követtem az ő korában. Mindezek mellett pedig aggódtam, magamért és érte is, mert tudtam, hogy ha hátrahagyom és baja esik, akkor az az én hibám.

Mikor felébredtem legmélyebb és tökéletesen semmilyen álmomból egy levél fogadott az éjjeliszekrényemen.  Egy ideig csak bámultam a pecsétet. Pontosan tudtam kitől kaptam és ez nagyon nem tetszett nekem. Megfordult a fejemben, hogy talán felelősségre von a legutóbb történtek miatt, de végül elvetettem az ötletet. Ennyire nem volt pitiáner.
Óvatosan nyitottam fel a borítékot, ami egy igencsak szűkszavú magyarázatot tartalmazott; magyarul a leghalványabb sejtelmem sem volt róla, miért is kellett este megjelennem a Hivatalban. Gyűlöltem azt a helyet, kötelesség szaga volt.
Mindenesetre a megjelölt 6 óráig mindössze fél órám maradt, így a lehető leggyorsabban felöltöztem, rendbe szedtem magamat és rávettem magamat, hogy elinduljak. Nem kellett sokáig mérlegelnem, világos volt, hogy Konstantin nem akarna nyomós indok nélkül látni. Valahol mélyen pedig sejtettem, mi is az a nyomós indok.
Végigkopogtam tehát a Hivatal folyosóin, majd mindenféle illedelmeskedés nélkül benyitottam és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót, így fejezve ki nemtetszésemet.
-Hívtál. –közöltem a férfivel, miközben közelebb sétáltam hozzá, ledobtam a kabátomat a szék támlájára, majd én magam is helyet foglaltam.
Eldöntöttem, hogy távolságot fogok tartani és most éppen ezen munkálkodtam, erre pedig nem volt jobb mód, minthogy a lehető legellenségesebben viselkedem Konstantinnal. Keresztbe raktam a lábaimat és megadóan, de mégis kissé gúnyosan figyeltem a férfi minden mozdulatát. A sértettséget már nagyon-nagyon régen félretettem magamban, így semmi más nem maradt csak a kényszer, hogy a becsületem maradékát összekaparjam a padlóról.

Konstantin

Tudtam, hogy a lehető legrosszabbra kell felkészülnöm. Konstantin húzta az időt, márpedig ilyet ember csak akkor tesz, ha vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz hírt készül éppen közölni és így elnézve a férfit, kifejezetten rossz hírre kellett számítanom.
Végig rajta tartottam a szememet, az ujjaimmal az ölemben malmoztam és vártam. Szótlanul. Kivételesen nem siettettem és nem akartam már azelőtt kikényszeríteni a választ, hogy ő maga hajlandó lett volna bármit is elárulni. Ezúttal mindent ráhagytam, ez tűnt a lehető legjobb megoldásnak a legutóbbi alkalom után.
Követtem a tekintetemmel, ahogy helyet foglalt velem szemben, de nem mozdultam… egészen addig, amíg fel nem fogtam a szavak értelmét. Kipillantottam az ablakon, majd tekintetem visszaterelődött a férfi felé. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Nyilvánvalóan baromi dühös voltam.
-Azt mondtad, elintézted. –emlékeztettem, miközben igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. –Ezt megírhattad volna levélben is, vagy talán vársz tőlem valamit? –szegeztem neki.
Legyünk őszinték, ezzel én magam sem lettem okosabb, elvégre arról volt szó, hogy vélhetőleg minden a helyére került, de a dolgok láthatóan kicsúsztak a kezünk közül. Felemelkedtem, kivettem a kabátzsebemből egy cigarettát és meggyújtottam, majd elsétáltam ahhoz az ablakhoz, ahol ő állt.
Döntést hoztam.
-Mit kell tennem, hogy ezt megúszd? –fúrtam tekintetem az övébe és beleszívtam a cigarettába. –Kit kell eltűntetnem, megzsarolnom, kivel kell ágyba bújnom, hogy mentsem a bőrödet?
A szavak gondolkodás nélkül csúsztak ki a számon. Természetesen, én számítottam erre a kis vallatásra, de arra jutottam, hogy egy jó szövetségessel és két bérgyilkos ismerőssel valahogyan ki tudom vágni magamat ebből a helyzetből. Na, meg az sem mellékes, hogyha minden kötél szakad, még Ezra is vállal értem kezességet. Nem volt nehéz őt az ujjaim köré csavarni, a magány nagy úr…
De ezúttal valamiért nem én számítottam. Csak Konstantin. Bármennyire is gyűlöltem a helyzetünket, meg akartam őt menteni. Mert nem őt gyűlöltem, hanem a távolságot kettőnk között.

Egyetértően biccentettem, mikor elismerte saját gyengeségét. Nem azért, mert belé akartam rúgni, egyszerűen csak ő volt az, aki annyira biztosnak tűnt annak idején, a falu utcáin, aki állította, hogy minden rendbe fog jönni és én hittem neki. Ostobaság volt, bármennyire is próbáltam tagadni magam előtt, én hibáztam, amikor feltétel nélkül elfogadtam, hogy könnyedén és legfőképpen magától megoldódik minden.
A mosolya láttán az én arcomra is egy halvány görbület kúszott. Groteszk egy helyzet volt, én is éppen olyan jól tudtam ezt, mint ő, de mindennek ellenére tényleg megtettem volna, tényleg képes lettem volna bármire, csak azért, hogy  férfit kihúzzam a bajból, amibe én sodortam bele, mert számomra ő volt a Férfi, így. Nagybetűvel.
-Nem hiszed el, hogy megtenném? –érdeklődtem a tekintetét foglyul ejtve. –Talán te nem bízol meg bennem, de én kevertelek ebbe bele és tudom, hogy még mindig nem hiszed el, de bármit megtennék érted. Ezt is. Hiszen már úgyis mindegy, elvégre neked nem jelentek semmit. Tehát az sem zavarna, ha valakivel a te kedvedért kerülnék közelebbi kapcsolatba, nem igaz?
Ez egy nyílt támadás volt, bármennyire is nem akartam. Pontosan az a kérdés szaladt ki a számon, aminek nem szabadott volna. Merthogy bebizonyítottam, hogy gyenge vagyok. Bebizonyítottam, hogy milyen ostoba módon ragaszkodom hozzá; hozzá, akinek én, mint nő nem jelentettem soha semmit.
Egy buta liba voltam.
Beleszívtam a cigarettába és lepillogtam a padlóra. Nem bírtam a szemébe nézni azután, hogy gyakorlatilag egy vallomást igyekeztem kikényszeríteni belőle.  Teljesen, totálisan összetörtem; ami nem baj, hiszen eddig akárhányszor is küldtek padlóra, mindig fel tudtam kelni. Ez mindig észhez térített.
-Velem leszel? –lestem fel rá a szempilláim alól. –Nekem ez… ez nem megy! –elnyomtam a cigarettát és felkaptam a kabátomat. –Én ezt nem tudom csinálni. Így nem! Én… sokkal többet érzek irántad, mint szabadna, te pedig folyton ellöksz magadtól. –a szememet elfutották a könnyek. –Miért nem veszed észre, hogy mi folyik itt? Miért nem tudsz soha komolyan venni? Miért nem hiszed el, hogy bármit megtennék érted? –egészen közel lépdeltem hozzá. –A te bőrödet mentjük, felfogtad? Én vámpír vagyok, neked pedig fontos az életed. Szóval adj egy rohadt nevet, amin elindulhatok!
Annyira határozottan sikerült mindezt előadnom, hogy már én magam sem tudtam eldönteni, a dühtől vagy a fájdalomtól könnyezik-e a szemem. Lényegtelen volt. Mert Konstantin csak játszott az érzelmeimmel.
Folyton.

Konstantin

A legutóbbi alkalommal én magam jelentettem ki, hogy hajlandó lennék magára hagyni a férfit szükséghelyzetben, most mégsem voltam képes csak úgy kisétálni az irodából. Nem csak és kizárólag azért, ami köztünk volt, sokkal inkább azért, mert tartoztam. Ennyivel tartoztam és ezt, ha nem is volt muszáj, beismertem. Talán Konstantinnak nem sikerült megvédenie engem saját magamtól és talán nem tudott szembeszállni Angliával, mégis ezúttal itt állt mellettem és még ebben a helyzetben is képes lett volna megtenni értem mindent.
Hiszen felajánlotta, hogy elkísér!
-Ezzel nem megyünk semmire. –döntöttem el és visszaültem a székbe. –Folyton csak parttalan vitákba keveredünk, de ez itt most másról szól. Ez komoly. –felsóhajtottam és próbáltam összeszedni a gondolataimat. –Mit kell tennünk, hogy ezt megússzuk?
Ez volt a legfontosabb kérdés, a változás azonban csak annyi volt, hogy ezúttal többes számban szegeztem neki a kérdést. Egyértelműnek tűnt, hogy nem jutok azzal messzire, ha továbbra is ragaszkodom hozzá, hogy őt mentsem, tehát nem maradt más lehetőségem, mint belemenni és az ő szabályai szerint játszani.
Halvány mosoly kúszott az ajkamra, amikor azt mondta zavarná. Felpillogtam rá, kinyújtottam a lábaimat és keresztbe tettem őket egymáson.
-Szóval zavarna. –jegyeztem meg magamnak a dolgot és el is fordultam tőle.
Ez így rendben volt. Bele kellett nyugodnom, hogy mostantól azt teszem, ami neki is megfelel, különben bizton tudtam, hogy nem hagyja magát megmenteni. Egyébként is, milyen duma ez a gyakornokos dolog? Én kevertem bele.
-Veled megyek. –jelentettem ki határozottan. –Jelen akarok lenni, akár tetszik neked, akár nem. Nem tudsz lerázni, vámpír vagyok, ha eddig ez nem vált volna elég világossá a számodra. –ja, mert a hegyes fog meg a szívverés hiánya amúgy nem túl feltűnő. Mély levegőt vettem és rászántam magam, hogy válaszoljak a kérdésére. –Nem veszed komolyan az érzelmeim. Ez fáj, csak azt nem értem, akkor miért zavarna, ha odaadnám magam valakinek?
Fellestem rá a szempilláim alól és a lehető legveszélyesebb édes mosolyomat villantottam rá. Azt a fajtát, ami csak nekem adatott meg, és amivel még a legellenállóbb férfi fejét is sikerült néha napján teljesen összezavarnom.

Konstantin

-Védnök? –ismételtem meg a szót várva valamiféle útmutatást.
Sohasem keveredtem még ilyen szintű összeütközésbe a törvénnyel. Na, nem azért, mert annyira igyekeztem elkerülni, sokkal inkább azért, mert elég rövid ideje vagyok vámpír. Valamiért kezdtem úgy érezni, hogy a vámpírság magával vonzza a balszerencse áradását. Nem elég nekem, hogy egy szívtelen halott lettem, még a mindennapi emberek problémáján túl jogi problémáim is akadtak.
Az élet igazságtalan.
De ki állította, hogy nem az?
Tekintetem a férfiébe fúrtam, ahogyan ő is tette és a jelenlétemre való utasításra csak bólintani tudtam. Kezdtem úgy érezni, hogy nagyon nagy szükségem lesz a bérgyilkos kapcsolataimra, ha ebben az egyáltalán nem nekem való világban túl akarom élni az egymást követő napokat. Nem dolgoztam elég szervezetten, ezt hajlandó voltam elismerni bármikor, de érdekelt volna, mikor fogják felelősségre vonni azt a firenzei vámpírt, aki kikötözött és meg akart kínozni… közvetlenül az előtt, hogy a buksiját arrébbgurítottam.
-Önvédelem volt. Az számít? –vágtam hirtelen közbe egy utolsó, reményvesztett próbálkozásképpen.
A csók.
Semmiféle érzelmet sem mutattam, egészen addig, amíg az utolsó szó is el nem hagyta az ajkát. Akkor abszolút nőiesen felhorkantam és utat engedtem egy aprócska kacajnak.
Sohasem voltam önbizalom hiányos és ismertem a saját határaimat. Ahogyan azt is tudtam, hogy azt a bizonyos levelet, amit már oly’ régóta fontolgattam, meg fogom írni. Ha törik, ha szakad. Szükségem volt valakire, aki éppen úgy viszonyul a jelenleg fennálló helyzethez, mint én magam.
Szándékosan nem ejtettem ki többé a nő nevét. Konstantin ugrott rá, most pedig semmi szükségem nem volt az egy-egy ellen párbajunkra. Tehát következetesen úgy tettem, mintha ő nem lenne fontos.
-Igen, emlékszem arra az időszakra. –biccentettem rá. –Ahogyan arra is, miképp viszonyultál hozzám. Mondok neked valamit, Konstantin! –és itt indult a játék. –Egyáltalán nem érdekel, hogy van-e nő, vagy nincsen. Túlléptem ezen. Egyszerűen csak zavar, hogy úgy kezelsz, mint egy érzéketlen…khm… és  kíváncsivá tett, hogy miért is zavarna téged mégis, ha engem hidegen hagynak a… nőcskéid. –felvont szemöldökkel pillogtam rá.
Ez volt a leglogikusabb. Túllépni. Elvégre annyiszor vágta már a fejemhez, én meg vemp vagyok, amúgy sincsen szívem. Minek rágom magamat ennyit a dolgokon.

Minden rendben lesz.
Ez a három szó visszhangzott a fejemben és próbáltam megérteni, miért is történt mindez velem. Miért keveredtem bele egy olyan ügybe, ami nem is az én harcom lett volna. Elvégre a vámpírok vámpírok, a varázslók pedig varázslók. Én magam az előbbi csoportot képviselem, minek is kellett beleszólnom az ügyeikbe? Miért kellett mindent összezavarnom? Miért kellett belekeverednem?
Nem mintha nem lett volna így is épp elég gondom. Nézzük a puszta tényeket; mondjuk kezdjük ott, hogy vámpír vagyok, ez már önmagában elég gondnak tűnik. Aztán ott van az anyám, aki éppen egy elmegyógyintézetben lógatja a lábát; az apám és a bátyám, akik bérgyilkosnak álltak; David, akihez ki tudja milyen viszony –iszony- fűz; Ezra, aki minden áron el akar kapni és most még ez is. Mintha nem lett volna már így is éppen elég dolgom, nem?
Figyeltem Konstantint és próbáltam felmérni a lehetőségeimet. Nem igazán tudtam, hogyan kellene ezek után hozzáállnom. Sokáig emésztgettem magamat a helyzet miatt és egészen biztos voltam benne, hogy soha nem fogom tudni helyre rakni magamban ezt az egészet, ami közöttünk van, ahogyan ő sem. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne tovább fűzni ezt a barátságot, minden esetre a sorsra bíztam a döntést és visszaléptem egyet.
Közelebb hajoltam a férfihez az asztal felett, rátámaszkodtam a könyökömre és nagyon-nagyon mélyen fúrtam tekintetemet az övébe.
-Talán igazad van. –ismertem el. –Minden esetre megnyugtató az engedélyed. Köszönöm! –kúszott az ajkamra egy aprócska mosoly. –Akkor most… hogyan tovább?
Valójában egyetlen oka volt, hogy visszadobtam neki a labdát. Nem akartam én meghatározni azt a zavaros és érthetetlen helyzetet, ami kialakult kettőnk között. Nem én akartam törni magamat, ebbe már belefáradtam.

A fürdőszobai tükör előtt álltam és igyekeztem végiggondolni mindazt, ami az elmúlt időszakban történt velem. Gwen kérésére ellátogattam Madagaszkárra és emiatt felhagyhattam a munkámmal, amit valahol a lelkem mélyén gyűlöltem. Szóval hálás voltam az unokahúgomnak, akármennyire is igyekeztem ezt tagadni előtte.
Aztán meg ott volt Konstantin.
Nem tűnök el többé…
Megigazítottam az utolsó tincset is és némi hezitálás után megindultam a nagyterem felé. Egészen biztos voltam benne, hogy ez így helyes, hogy ennek így kell lennie, csak éppen abban nem voltam biztos, hogy ő tudja-e mire kell számítania. Persze tudta, vámpír vagyok és örökre az is maradok, ennél fogva aztán sohasem öregszem és valójában családom sem lehet; mármint saját családom. Persze, egyelőre ez nem érdekelte, de majd később…
Végigkopogtam a folyosó kövein és lassan löktem be magam előtt az ajtót. Tetszett a látvány, ami odabent fogadott, ez pedig segített abban, hogy elengedjem az aggályaimat és a hirtelen jött, sötét félelmeimet, amik mintha csak fojtogatni akartak volna.
Beljebb lépdeltem, hogy eltűnhessek a tömegben. Ismerős arcok után kutattam, amiből akadt is bőven, de valahogy egyikhez sem volt igazán hangulatom, így aztán félrehúzódtam, amíg az Konstantin meg nem érkezik. Egy rövidke másodpercre lehunytam a pilláimat és átadtam magamat a pillanatnak.
Végzős lettem, végigcsináltam és ezer problémával szembe kerültem közbe, rengeteg embert megszerettem és el is veszítettem, de most csak egyetlen dolog számított, ez a pillanat.
Itt és most.

Konstantin

Körbepillantottam az összegyűlteken és egy halvány mosoly szökött az arcomra. Abban reménykedtem, hogy minden a terv szerint alakul és a következő években már nem folytatom a tanulmányaimat. Ez így lett volna tökéletes, tekintve, hogy vámpírként eddig ellavíroztam valahogy, de mindez szinte kivitelezhetetlen a továbbiakban.
Egy dolog azonban teljesen biztos volt.
A faluban maradok. Konstantinnal.
Talán túl hamar engedtem őt túl közel magamhoz és talán túl sokat vártam a kapcsolatunktól, most mégsem éreztem úgy, hogy ez bűn lenne. Nem akartam menekülőre fogni és tovább lépni sem szerettem volna. Annyira vágytam Őt, hogy az szinte már fájt. Nem hittem, hogy tudok még így érezni, azt meg pláne nem, hogy éppen iránta. Ahogyan a kapcsolatunk indult, sokkal reálisabb lett volna, ha megpróbálom csendben eltenni láb alól.
Aztán meghallottam a szívverését.
A tekintetemmel a tömeget kutattam és felizzottak, amikor végre előbukkant az összebújó alakok között. Az arcomra egy féloldalas mosoly kúszott és beleharaptam az alsó ajkamba, miközben szinte könyörögtem, hogy végre mellém érjen és magához öleljen.
-Micsoda megfigyelő vagy! –kacagtam fel édesen és jobb kezem a vállára csúszott, miközben picivel közelebb araszoltam hozzá.
Fantasztikusan festett –na, nem mintha nem éppen ilyen tökéletes lenne a szememben minden egyes nap, amikor csak láthatom. Épp, mint mikor itt volt a kicsi lány. Egy rövid ideig hihetetlenül furcsának éreztem a tényt, hogy úgy kell tekintenem a férfire, mint apára. Aztán Fleur feledtette velem mindazt, ami megzavart a kialakított képemet. Csodálatos volt és lenyűgöző. Éppen olyan kislány, akiről én magam is álmodoztam, de tudtam, hogy már sohasem kaphatom meg. Megváltoztatott. Arra az időre, amíg együtt voltunk, nem éjlény voltam, hanem egy nő.
Igazi nő.  
-Nyugalom! –mosolyogtam rá és közelebb hajoltam. –Rendben vagyok, igen és nem késtél sokat, pontosan erre számítottam. –arcom súrolta az arcát, ahogy egy óvatos csókot leheltem az arcára. –Te is csodálatos vagy. –leheltem egészen halkan és közelről.
Most először találkoztunk emberek között, az iskola falain belül és láttam, hogy nem igazán tudja helyén kezelni a dolgot. Kicsit talán zavarban volt, ez pedig megmosolyogtatott.
-Remélem táncolsz ma velem. –jegyeztem meg mintegy mellékesen, miközben csillogó szemekkel elhúzódtam tőle.

Konstantin

Túlóra.
Ez minden helyzetben egy olyan mentség, amit hajlandó vagyok elfogadni. Mosoly szökött az arcomra, de nem reagáltam csak egy apró biccentéssel fogadtam a tényt. A férfi pontosan tudta, hogy engem nem tarthat kordában, hogy ha valami miatt mennem kell, akkor én is menni fogok, épp úgy, ahogyan ezt ő is megteszi, amikor nincsen más választása. Nekem pedig semmi más dolgom nem volt, mint hogy épp úgy elfogadjam őt, ahogyan ő engem.
A csók meglepett, ujjaim a zakójára fonódtak, így húzva őt közelebb és a légzésem épp úgy felgyorsult, mint az övé abban a pillanatban, ahogy ujjai a csupasz bőrömhöz értek. Valami eltört bennem, mint egy gát, ami éppen átszakad és meghajol a hatalmas víztömeg ereje előtt. Átadtam magamat neki. Senki sem számított többé; sem a bál, sem az iskola, sem pedig az évek, amiket valahogyan túléltem –szó szerint– itt. Ez az egy pillanat éltetett.
Aztán elengedett, én pedig üressé váltam. Az előbbi érzelmek vad keveréke még ott időzött a tekintetemben, ahogy megállíthatatlanul méregettem őt, könyörögve egyre többért és többért.
-Ne aggódj, ennek nem tennélek ki! –biztosítottam mosolyogva. –De az első táncom a tiéd.
Kezem a hátára csúszott, ahogy egyre közelebb és közelebb húzódtam hozzá. Szabadnak éreztem magamat és végtelenül erősnek. Mellette. Nem voltam biztos benne, hogy egyedül ezt az estét, vagy akár a ki tudja, hány továbbit végig tudnám csinálni. Szükségem volt rá, bármennyire is tagadtam, ugyanakkor válaszokra is szükségem volt. Tudnom kellet, hányadán állunk.
-Nem bántad meg, hogy velem jöttél? –érdeklődtem tipikusan nőiesen. Hátulról.
A kérdés egyértelmű volt. Nem bánta-e meg, mindazt, amit kettőnk között történt az elmúlt időszakban, de verébre sem lövöldözünk ágyúval. Bíztam benne, hogy érteni fogja a homályos célozgatásaimat, de ha nem úgy is jó. Volt még néhány tapogatózó kérdés a tarsolyomban.
Mélyen a szemébe nézve vártam a válaszát és bár sohasem vallanám be, elfogott az idegesség. Na, nem mintha dobogna a szívem, de ha mégis ezt tenné, akkor most közeledne a végleges megtorpanás pillanatához.

Konstantin

Ez az az este, ami meg fogja határozni az elkövetkezendő időszakot. Ebben teljesen biztos vagyok. Úgy kapaszkodom a férfi ígéretébe, mintha az életem múlna rajta, mert jelenleg ez az egyetlen biztos pont. A következő tánc és az azt követő. A mai este.  Ebben a pillanatban egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy itt akarok lenni, hogy hallani akarom mindazt, ami ezek után következik. Annyira bizonytalanul és kiszámíthatatlanul lebegtünk. Jelenleg semmi sem volt kőbe vésve.
Amíg vártam az igazán fontos válaszra lehunytam a szemeimet és bent tartottam a levegőt. Jól esett a közelsége, megnyugtatott az intimitás, ami ebben helyzetben, az érintésében, a közelségében volt. Karjaim a derekára kulcsolódtak, szorosan tartottam és eszem ágában nem volt őt elengedni.
Kiszakadt belőlem a sóhaj, ahogy megkaptam a választ a kérdésemre. Fejemet hirtelen a mellkasának döntöttem és egészen halkan, szinte csak lehelve válaszoltam.
-Köszönöm!
Ez volt minden mondani valóm. Nem vártam tőle pillanatnyilag többet; nem akartam, hogy betarthatatlan ígéreteket tegyen és azt sem, hogy azonnal száz százalékig megbízzon bennem. Nem zavartak az aprócska kételyei, hiszen én is épp annyira voltam bizonytalan, mint ő, de egyvalamit tudtam: nekem ő kell és senki más.
-Nem megyek sehová. -biztosítottam és belemosolyogtam az ingjébe. Felemeltem a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. –Melletted maradok, amíg te azt nem kéred tőlem, hogy menjek el.
Kapaszkodtam a kezeibe. Az a nő voltam, akinek mindig is akartam, hogy lásson. Az, akit olyan gondosan rejtettem a világ elől, akiben meg lehetett bízni, és akire lehetett számítani. A lobbanékony, heves, de tökéletesen hűséges Katherine Danielle Averay voltam. Az a lány, akit valahol az éjszakában hagytam, mikor a mostani Kath felszínre tört, mikor ez a vámpír megszületett.
Felpillogtam a férfire. Éveken keresztül gyötrődtem a zavaros kapcsolataim árnyaitól kísérve, olyan szerelmektől üldözve, amelyek csak fájdalmat és kínokat hagytak maguk után; kezdve Daviddel, egészen Kornélig. Most viszont hirtelen minden a helyére került. Az lehettem, aki lenni akartam. Már nem a kislány, aki túl korán vált nővé, hogy aztán elveszítsen minden maga körül. Határozott és mégis esendő, törékeny és mégis szikla szilárd. Ebben a pillanatban önmagam voltam.
Csak miatta.
Csak érte.
-Tudod, hogy ki vagyok és te ennek ellenére is mellettem akarsz lenni. –sóhajtottam fel óvatosan. -Én pedig mindent meg fogok tenni, hogy ne bánd meg a döntésedet.

Konstantin

Fájdalmas belegondolni, de mindketten pontosan tudjuk, hogy a kapcsolatunknak egyszer vége szakad és ez egyáltalán nem hagyományos módon történik majd. Nekem együtt kell élnem a tudattal, hogy elveszítem őt. Épp úgy, ahogyan azt a rengeteg embert elveszítettem már előtte. Meg kellett tanulnom ezzel a tudattal már akkor együtt élni, amikor kislányként előbb az apámat, majd Davidet elveszítettem. Sohasem volt tökéletesnek nevezhető az életem, épp ezért rá kellett jönnöm, hogy mindezzel együtt kell élnem. Meg kellett tanulnom, hogyan felejtsek el mindent és mindenkit.
De most, életemben először igazán féltem attól, hogy Konstantint elveszítem. Rettegtem, hogy eltűnik, mint rengetegen előtte. Talán pont ez volt az oka, hogy soha, senkit sem engedtem igazán közel magamhoz, hogy rengeteg embert ellöktem magamtól, csak hogy ne kelljen újra átélnem a fájdalmat. De most megváltozott a helyzet. Ez egy teljesen új, teljesen más szituáció volt.
Vele akartam lenni. Örökre mellette akartam maradni.
Ez pedig felülírt mindent, amiért eddig harcoltam. Elfeledtette velem a rengeteg fájdalmat, a bátyámmal folytatott közös kis üzelmeinket és az egész eddigi életemet. A sötétben kuporgó vámpír életét.
Aztán mellbe vágott a kérés és a felismerés.
Felpillogtam a férfire és nem voltam teljesen biztos benne, hogy jól hallottam, amit mondott. A tekintetemben egy pillanatra aggodalommal vegyes rémület kúszott. Reális akartam maradni. Őszintén kimondani, hogy előbb-utóbb el kell majd engednie és az borzalmasan fog fájni. De ő folytatta, éppen azt mondta, amit hallanom kellett.
Fogalmam sincsen, hogyan történhetett, de a következő pillanatban ragadós mosoly csücsült az arcomra.
-Várj! Engedd, hogy válaszoljak! –kértem, miközben mutató ujjamat az ajkai elé helyeztem, így hallgatásra bírva. –Rengeteg akadálya van a kapcsolatunknak, rengeteg teher, amit cipelnünk kell, de nem fogok elmenni sohasem. És igen… hozzád megyek.
Nem számítottam erre a kérdésre. Soha. Senkitől. Én nem az a lány vagyok, vagy legalábbis nem az a lány voltam, akinek a legnagyobb vágya a fehér ruha, meg a család volt. Most mégis, itt álltam és igent mondtam annak az embernek, aki nélkül nem tudnék élni.
Elhúztam az ujjaimat az ajkai elől és követelőző csókkal vettem el tőle a reagálás lehetőségét. Szorosan magamhoz húztam két karommal, amelyek a nyaka köré kulcsolódtak.
Így most jó volt.
Nem érdekelt, mit hoz a holnap, nem érdekelt, mi minden állhat az utunkba. Vele akartam lenni.

Konstantin

A gondolataim ezer felé repdestek, miközben eleresztettem Konstantin kezét és előre navigáltam a tömegben. Ebben a pillanatban semmire sem tudtam koncentrálni, csak és kizárólag az elmúlt percek eseményeire. A lábam és a karom magától mozdult, de nem voltam ott igazán. A tekintetem Konra szegeztem és nem voltam hajlandó őt elereszteni pár röpke pillanatnál többre, amíg a partneremnek küldtem egy kedves mosolyt, vagy esetleg a tömegben található ismerős arcoknak.
Az életem gyökeresen megváltozott a ma este folyamán és bármennyire is szerettem benne bizonyos dolgokat, örömmel mondtam le róla a férfi kedvéért. Sohasem voltam naiv, vagy éppen született feleség –bár határozottan az otthonülő, divatmániás nő szerepét osztották rám–, most mégis arra készültem, hogy ez leszek. Na persze, sohasem fogok ráncosodni, vagy éppen a gyermekeimmel játszani, mégis a lehető legtöbbet igyekeztem kihozni az adott helyzetből.
Menyasszony lettem.
Majdnem megbotlottam a saját lábamban –vámpír létemre–, amikor kimondtam magamban ezt a két szót. Gyorsan összekaptam magamat, hogy az utolsó pár lépést még biztosan tudhassam le és közben Gwen jutott eszembe. A legjobb barátnőm, bizalmasom és unokahúgom, akivel annyira egyformák voltunk, hogy az már szinte ijesztő. Elképzeltem az arcát, amikor megtudja és a kijelentését, hogy mindent ő fog megszervezni, a ruhámtól egészen a toráig.
Ahogy a zene lassan, de biztosan elhallgatott én szinte repültem vissza a férfihez. Ebben komoly gátat jelentette a hirtelen meginduló embertömeg, de egy vámpír mégiscsak a kecses gyorsaságáról híres, így aztán ahelyett, hogy jó szokásomhoz tartva magamat, félrelöktem volna mindenkit az útból, biztosan lavíroztam a testek között.
Aztán a férfitől pár lépésre megtorpantam.
Hirtelen, fájdalmasan ért a felismerés, hogy tulajdonképpen én menyasszony lettem és nem voltam biztos benne, hogy ezt valaha is fel fogom tudni dolgozni. Bátortalanul tettem felé néhány lépést, miközben kutatóan néztem a szemébe, vajon megbánta-e, amit mondott?
-Az első tánc? –érdeklődtem felé nyújtva a kezemet, egy aprócska mosollyal az arcomon.
Nem vártam meg a válaszát, egyszerűen csak megfogtam és húztam magam után a parkettre, hogy ott a vállára csúsztassam a jobbomat és a fejemet a vállára hajtsam.
Érezni akartam őt.

Konstantin

Gondolataim a tánc közben ezer úton jártak. Nem tudhattam biztosan, hogy jó döntést hoztam-e, hogy nem okozok fájdalmat neki, vagy hogy a későbbiekben hogyan alakul a viszonyunk, de egy dolgot tudtam, visszafordíthatatlanul és megmásíthatatlanul beleszerettem.
A jövőm –a személyes jövőm- ebben a pillanatban olyan apró tényezőnek tűnt, mely felett könnyedén elsiklottam és innentől csak a mi számított. Talán ostoba voltam és meggondolatlan. Talán túl fiatal voltam mindahhoz, ami történt, talán az emberségemmel együtt az eszemet is elveszíthettem. Elvégre volt idő, mikor én voltam a nagy és vérszomjas vámpír, az igazi vámpír. Akkor nem számított, ki és hogyan akad az utamba, csak dacolni akartam, mert elveszítettem valakit, aki borzasztóan közel állt a lelkemhez.
Konstantin vállán pihentettem a buksimat és sehogyan sem akaródzott válaszolnom a kérdéseire. Fogalmam sem volt róla, mit mondhatnék. Tervek? Nekem terveim? Az életben nem voltak még épkézláb terveim, miért éppen most kezdtem volna megkomolyodni és agyalni? Mindig spontán cselekedtem, mint mikor megpattantam Osloba, hogy vámpír eledel legyek, vagy ahogy Firenzében lekaszaboltuk a klán nagy részét. Ebből is látszik, hogy nem vagyok a logikus döntések és a tervezés nagymestere.
-Itt kell maradnom. –a könnyebbik kérdéssel kezdtem. -Itt van Gwen és minden emlékem. Nem szívesen hagynám el ezt a helyet még egy ideig.
Voltak jók is, rosszak is, de tény, hogy itt töltöttem az életem nagy részét és nem akartam ettől megválni. Na, meg aztán Konstantin sem szívesen mozdítottam volna el a munkája mellől, tudtam mennyire fontos szerepet játszik az életében. Ő a szerelme… részben
A munkalehetőségeim száma nem verdeste a plafont. Három eshetőség állt fenn, vagy folytatom a véres melót a bátyám mellett, vagy beállok az apám mellé és hasonlóan véres kalandokba keveredek, vagy pedig átveszem a nagyszüleim és édesanyám cégének a vezetését. Megunta már, szeretett volna háttérbe húzódni és úgy gondolta, én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy folytassam a munkáját.
A legkevésbé veszélyeset vezettem elő.
-A családomnak van egy vállalkozása Londonban. Édesanyám szeretné, ha én vezetném ezt az egészet, ezt pedig innen is megoldhatom. Az ingázás pedig nem lenne túl vészes… nagyon gyors vagyok. –felnevettem és felemeltem a fejemet, hogy a férfi szemébe nézhessek. -Te menni szeretnél?

Konstantin

Beleolvadtunk a táncoló sokaságba és ez tökéletes volt. Pont így, pont most. Csak a férfire figyeltem, a karjára a derekam körül, a hajamba rejtett arcára. Nem vágytam ennél többre, pedig nem rég még el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyire közel kerülhetek valakihez. Hogy ilyen sokat jelenthetek valakinek, aki ennyire… nos, emberi.
Életem legfontosabb napja volt a mai. Most váltam hivatalosan felnőtté, most lettem szabad. A vámpírság bizonyos szintű érettséget követelt tőlem. Túl hamar kellett felnőnöm ahhoz képest, hogy egy tizennyolc éves testben rekedtem meg. De az igazi varázslat, a valódi világ csak most tárul ki előttem. Most, hogy kijelenthettem, van valaki, akit jobban szeretek, mint bármit ezen a világon.
Halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogy hallgattam, hogyan beszél a terveiről, aztán egyik pillanatról a másikra borult el a tekintetem.
-Azt rettenetesen sajnálom. –húzódtam el kicsit, hogy a szemébe nézhessek. –Az én hibám volt, nem lett volna szabad arra kérnem téged, hogy védj meg. Egyedül kellett volna szembenéznem ezzel az egésszel.
Borzalmasan éreztem magam a történtek miatt. Akkor és ott csak és kizárólag magamra tudtam gondolni és egyáltalán nem érdekelt, hogy ki és hogyan sérül, miközben ismételten a saját bőrömet akartam menteni. Önző voltam és azóta ezerszer megbántam, hogy így bántam a körülöttem élőkkel; azokkal, akiknek számítok.
Az, hogy Konstantin tényleg közösen képzeli el a jövőnket mosolyt csalt az arcomra. Sohasem gondoltam rá, hogy valakivel ilyen szinten összekötöm az életemet, de most hirtelen másokat is be kellett iktatnom. Figyelembe kellett vennem, hogy Konstantin tanul és dolgozik, azt, hogy van egy lánya és egy nő, aki annak a lánynak az anyja. És azzal mindenképpen számolnom kellett, hogy soha, de soha nem fog a lánya érdekei elé helyezni. Ez persze így volt helyes, de még sohasem voltam ilyen vagy ehhez hasonló helyzetben. Mindig én voltam a középpontban, de most változott a helyzet.
-Fleur… megismerhetem majd jobban? –kíváncsiskodtam apró mosollyal az ajkaimon és lesütöttem egy pillanatra a szememet. –Ha már hozzád költöztem… -toldottam még meg a mondatot, ezzel választ adva a kérdésére egy aprócska, édes kis görbület kíséretében.