Viktor

-Gyere Sarah, nem lesz semmi baj! Majd mi segítünk neked!- mondta anya és kinyújtotta felém a kezét. Apa mögötte állt és kedvesen mosolygott rám. 
A lélegzetem felgyorsult, ahogy megtettem az első lépést a szüleim felé. Ők viszont nem mozdultak, ugyanabban a pozícióban néztek rám, ahogy eddig. Ez megnyugtatott és egyre gyorsabban haladtam feléjük. Mikor már csak pár méter maradt köztünk, elkezdtem rohanni. Kinyújtott karokkal szaladtam, amikor megjelent A Motoros. 
- Neeee!! - sikítottam, de már túl késő volt... A szüleim összeestek előttem és soha többet nem keltek fel...
Zihálva ébredek meg és hirtelen felülök az ágyamban. Már megint előjött ez a szörnyű álmom, ami annyiszor gyötört a szüleim halála után. Azóta már annyi év eltelt és a rémálmaim is megszűntek, de most valamiért újra elkezdődött...
Esetlenül kimászok az ágyamból és elbotorkálok a fürdőszobáig, ahol jó hideg vízzel lemosom az arcomat. Ahogy a víz az arcomhoz ér, rögtön érzem, hogy már jobban vagyok.
~ Talán rám férne, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem.~gondolom magamban, majd felhúzok egy pólót és egy háromnegyedes farmergatyát. A kisasztalról fölkapom a táskámat és már indulok is kifelé a Gólyalakból, le a lépcsőkön, aztán ki az udvarra.
A friss szellő segít kiűríteni a fejem és eltemetni a negatív gondolatokat, közben lassú léptekkel sétálok a falu felé. Úgyis annyira szeretek ott lenni, mert csend van és még sincs olyan érzése az embernek, mintha ki lenne halva a hely. Van élet, de nem az a zajos, büdös, városi fajta, ez annál sokkal jobb.
Ahogy mászkálok a kirakatok között, egyszer csak megakad a szemem egy kisállat kereskedésen. Mindig is szerettem az állatokat, de sajnos ritkán találkozok velük. Lehet, hogy kéne vennem egy kiskutyát vagy valamit, hogy ha esetleg magányos lennék az iskolában -amit kétlek-, akkor is legyen valaki mellettem. Így hát a hirtelen ötlettől vezérelve belépek a boltba. A látványra széles vigyor jelenik meg az arcomon, annyi állatka van itt, amennyit még soha nem láttam egyszerre. Körbenézek a helyiségben, de csak egy srácot látok, aki épp a békákat nézegeti. Mivel egyedül ő van itt, kizárásos alapon csak ő lehet az eladó, ezért odamegyek mögé és megkopogtatom a vállát.
- Hello! Ő.. bocsi, meg tudnád mutatni, hogy merre vannak a kiskutyák vagy a hasonló kicsi, szőrös állatok? - Aranyos mosolyt varázsolok az arcomra és várakozó tekintettel vizslatom a fiút.

Máté


Kicsit megijedtem a hirtelen mozdulatától. Amikor megláttam az arcát kicsit aggódni kezdtem.
~Szegénnyel valami nagyon nincs rendben!~körbenéztem a kihalt utcán emberek után kutatva, de egyet sem láttam. Tehát itt sem mások... Miért nem segítenek? Hisz látják, hogy nincs jól. Lehet, hogy lázas, vagy beteg! És egyáltalán nincs itt jó helyen. Máris az anyáskodó megmentő szerepébe képzelem magam, holott lehet, hogy semmi baja sincs, csupán múló rosszullét.
Át akarom karolni a vállát. Fel is emelem a kezem, de inkább visszaerőltetem az oldalam mellé. Egyrészt azért, mert az előbb is annyira megijedt az érintésemtől, szinte rátapad az üvegre, másrészt pedig mégiscsak egy új arc. Új.. legalábbis számomra, semmit nem tudok róla. A nevét sem. Erről jut eszembe, hogy én szólítottam meg, de nem mutatkoztam be.
-Egyébként Katniss Leyla Clare vagyok, a Levitából.-mosolygok rá bátorítóan.
-Huh... az jó!-mondom szomorúan, mikor hallom, hogy ő is eltévedt. Körbenézek, de ismét nem látok senkit.
~Talán a boltban van valaki!~ gondolom és közelebb hajolok az ablaküveghez, hogy ne csak magamat lássam benne, de a bolt belsejét is.
-Senki.-dünnyögöm, miközben rápillantok.
~Ó, a fenébe!~ gondolom, mikor észreveszem, hogy azzal, hogy közelebb hajoltam a kirakathoz a srác arcához is közelebb kerültem. Gyorsan hátralépek egyet, mielőtt valami kiszámíthatatlant csinál.
Egy pillanatig volt közelebb hozzám az átlagosnál, de ez elég volt, hogy meglássam tekintetében az ijedség tüzét, és teste remegését.
- Minden rendben? Rosszul vagy? Hívjak orvost?-teszem fel újra a kérdéseket, mert rájövök, hogy az előbb túlságosan lefoglalt, hogy útbaigazítást kapjak. Meg sem vártam a választ a szinte reflexből, megszokásból feltett kérdésre.
De most érdekel, mivel ha valami baja van én vagyok az egyetlen, aki segíthet neki.
Így felnézek a szemébe-mosolyogva- de azért néha-néha elkomolyodva az aggodalomtól, amíg várom a válaszát.

Mómi

Valószínűleg azért nincs még ilyen szabadalom, mert megugrana az elásva talált Eridonosok száma, de még a Rellonosok öngyilkossági kísérletei is sűrűsödnének. Aztán lehetne itt Miami helyett Bogolyfalvi helyszínelők, hatalmas nézettséggel tíz évadon keresztül. Mondjuk Leonnak ásó sem kéne hozzá, hogy eltűntesse Leonie-t, mert fél kézzel akkorára tudná csomagolni, hogy simán zsebre vághatná. Mázli, hogy ehelyett tűri a kishölgy minden idegőrlő mutatványát, és engedelmesen kikéri neki a vágyott füstölgő flattyot. Merthogy az ital ismeretlen kilétének és érdekes állagának hála más nevet nem tudna neki adni.
-Elégedett - már most megállíthatatlanul nevetgél, pedig még el sem kezdődött az este melósabbik része, ahol is meg kéne próbálnia józannak maradni Góliát mellett. Sajnos Dávid ma maximum ablakokat fog törni parittyájával.
-Ezt egyszerre kell meginni? De hát ennyit le sem lehet nyelni egy korttyal – bámul a flattyra kissé megilletődve. Számára inkább izgalmasnak tűnik a tartalma, ami legjobb tudomása szerint némi köcöllékből és egy csipetnyi kecenájszból áll. De tekintete csakhamar továbbsiklik Mómi üveges vodkájára. Ez az úriember bizony nem galacsinnal gurigázik, mint azok bogarak odakint.
-Egészségünkre! – derül fel egyből az arca, hogy nem kell tovább gondolkodnia a nagy kérdésen, mi legyen a pohár füstölgőjével. Mély levegőt vesz, és egy jó nagy kortyot lehúz belőle. A sűrű flatty leszánkázik a torkán, bár nem egészen biztos benne, hogy a helyes úton halad végig az ital, mert amilyen erős, akár saját járatot is marhatna magának a leány testében.
-Kkjrhmpa – próbál éppen tüzet okádni, ahogy egyszer Véda néni szobájában látta egy sárkányos képen.
-Szent püspökfalat! – nyúl rögvest a hallókáihoz. – Nem füstölög a fülem? Ez nagyon éget… valamivel le kell öblítenem. – S mielőtt még Leon bármit reagálhatna, megragadja az üvegét, és belehúz abba is, mintha víz lenne. Nézzük el neki, a nagy uraság olyan könnyedén hörpölt az előbb belőle, hogy vörös törpénk már azt hitte, sima tonikot kért magának pajtása. Hát nem! Ekkora tévedést még akkor sem követett el, mikor véletlenül a Déli-sarkra címezte a Télapó levelét!
A hatás nem marad el; krákogva kapaszkodik az asztal szélébe, hogy le ne boruljon, de szenvedése lassacskán vihogásba megy át.
-Fúúúúj! Te ezt rezzenéstelen arccal iszod? – mókásan fintorogva áthajol az asztalon, és rajta tenyerelve belebámul mackótestvér arcába.
-Figyeeeelj... Te tudsz pohárból pónit varázsolni? - egy gyors mozdulattal kihörpinti maradék füstölgő flattyát, jóízűen cuppant egyet, mintha tökéletesre érlelt whiskyt kortyolgatna, majd kitörli szeme sarkából a könnycseppeket, mert mégiscsak betyáros ez a cucc, és akkor ez most egy finom megfogalmazás volt. No, hát nem lesz a kedvence, de kell az üres pohár. S hogy Mómi megértse, mit akar, kisebb magyarázatba fog.
-Szóval ebből itt - meglóbálja a poharat az orra előtt. - Hókusz-pókusz, csiribú-csiribá! - integet néhányat láthatatlan pálcájával.
-Varázsolsz nekem egy pónit. Tudod, kicsi nyihahaa! - ezer wattos vigyort villant. És ilyenkor még nem ütött be az alkohol... Csak Leon már elég idős ahhoz, hogy bonyolult varázslatokat is végrehajtson, neki pedig nagy vágya, hogy mehessen egy kört egy pónival. Hát mikor máskor, ha nem most?

Viktor

Ahogy körülnézek a kis boltban, rögtön jobb kedvre derülök és sikerül megnyugodnom is. A reggeli ébredésem amilyen rosszra sikerült, most annál inkább kedvet kaptam ehhez a naphoz. 
Már meg is van nagyjából az elképzelésem, hogy mit szeretnék itt venni, csak egy kis segítség kéne, hogy meg is találjam. 
Hamar oda is megyek a fiúhoz és kedvesen megszólítom. A reakcióra viszont teljesen ledöbbenek, mert a srác olyan bunkón válaszolt, mintha soha életében nem tanult volna illemet. Most már biztos vagyok benne, hogy nem ő az eladó, ha meg mégis, akkor megértem, hogy miért ilyen üres a boltja.
Először elindulok az ellenkező irányba, hiszen semmi keresnivalóm itt, majd mégis meggondolom magam és visszafordulok az idegenhez. Határozott mozdulatokkal odaállok közé és az üveg közé, hogy szemtől-szembe láthassam az arcát, majd elvigyorodom és nagy szemekkel nézek a fiúra.
- Már megbocsáss, de ki vagy te? Igazán szimpatikus vagy! Csak azt nem értem, hogy mi történt a jómodoroddal... Volt egyáltalán? - Gúnyos mosolyra húzom a számat, de a szemkontaktust folyamatosan tartom. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg ennyire keménylegény-e ez a fiú, vagy csak nagy a szája. 
Régebben sokszor voltam ilyen emberekkel, ugyanis miután elvesztettem a szüleimet, egy elég rossz időszakba kerültem és ezzel egyidejűleg rossz társaságba is. Talán csak olyan szempontból volt ennek pozitív hatása, hogy azóta sokkal erősebb vagyok lelkileg és nem lehet olyan könnyen megbántani. Remélem azért nem fogom nagyon megszívni, hogy ilyen merészen odaálltam a srác elé. Végülis csak ketten vagyunk ebben a kis boltban, ami nem valami megnyugtató, de ha már egyszer belevágtam, akkor muszáj határozottnak maradnom, különben megtalálja a gyengepontjaimat és akkor hamar végem...

- Hát igen. A pakolás miatt nehéz mindent észrevenni. Én is csak futólag néztem a gólyákra, rohannom kellett.
Majd elgondolkodtam egy pillanatig, vajon, ha ez így van, márpedig ez tény, hogyhogy emlékeztem Sarah-ra?
Majd hirtelen visszatértem egy kérdés hallatán.
Mióta tudom, hogy ezt szeretném csinálni? Nem tudom, hogyan mondjam el neki, de a családi tragédiákról elég sokat hallottam.
-Tudod, a családunk hagyományosan a sötét varázslók és boszorkányok ellen küzd. Így döntöttem az auror szakma mellett. Habár itt is vannak kevésbé veszélyes feladatok, de semmi sem lehet tökéletes. Remélem, sok kalandban lesz majd részem.
-Hogy miket tanulj, arról senki nem tud véleményt mondani az első év előtt. Vannak fontos és kötelező tantárgyak. De sok mindent lehet tanulni, amihez érzék kell vagy éppen mély elme. Úgyhogy jó lenne, ha magadtól jöhetnél rá, miben vagy igazán jó
-Szóval van időd eldönteni, mit is szeretnél. Egészen a nagy vizsgákig. -feleltem mosolyogva.
Miközben beszéltem, Sarah megköszönte az italt, majd viccesen megkérdezte, hogy reméli, nem akarom megmérgezni.
- Dehogy! A mérgeket még nem tanultuk. Majd később, ha engeded, kipróbálom rajtad, de addig is nyugodtan fogyassz bármit, amivel megkínállak.
-Ja, igen. Én pedig félig angol vagyok.- kacsintok a lányra, és még mindig a csillagszemeit nézem elbűvölve.
-Olivander készítette a pálcám - közben előveszem megmutatni - tizenhárom és fél hüvelykes tiszafa pálca főnixtoll maggal. Nagyon büszke vagyok rá, mert a főnixtoll elég ritka, na meg a házunk jelképe is főnix.- Most már széles mosolyom jelzi, nagyon jól érzem magam.
-Sarah, érdekelne mit csinálsz szabadidődben. Tudod, van pár dolog, amit szeretek csinálni, és jó lenne egy társ is némelyikhez. Persze csak, ha lenne hozzá kedved.
Még mélyebben a szemeibe fúrtam a tekintetem, és vártam a válaszát. Most eldőlhet kedvel-e.

Marci

Natacha

Úgy gondoltam, hogy a sok tanulás közepette leegyek a partra egy kicsit olvasni. Fogtam a Jane Austen könyvem, és egy pokrócot, majd kisétáltam a tavacskához. Ott éppen nem volt senki, én mégis egy kényelmes pad helyett a pokrócomat választottam. Leterítettem a fűre, és rátelepedtem. Kinyitottam a könyvet, és hamar belemerült Mr. Darcy és Lizzy veszekedésébe. Olyannyira, hogy észre sem vettem, hogy valami körülöttem ólálkodik. Akkor kaptam fel a fejem, amikor harmadjára reccsent meg a nádas. Hátrapillantottam, és Áfonya fekete pofiját pillantottam meg. A drága cicuskám egész a tóig követett úgy, hogy én észre sem vettem. Magamhoz hívtam, és megsimogattam a fejét, majd magam mellé fektetve olvastam tovább a könyvet.

Emma

Friss levegőre van szükségem. Olyannyira nagyon, hogy még a tanulás sem érdekel. Egész eddig csak tanultam, mást sem csináltam. Alig mozdulok ki a szobából, és ha mégis, akkor is csak a vizsgákra megyek, vagy épp csak a KH-ig. De ebből elég, most azonnal kimozdulok a kastélyból. Hallottam, hogy van egy kis tavacska itt a közelben, és arra gondoltam, hogy azt jó lenne egyszer meglátogatni. És itt a megfelelő alkalom erre. Egy térdig érő farmert, hosszúujjú vékony felsőt veszek fel, amin egy átszúrt, szárnyas szív van, és hozzá egy kényelmes sarut. Már nagyon jól ismerem a kivezető utat, így hamar kiérek, de a tóhoz vezető úttal már vannak kis bajaim. úgy nagyjából kell ég jó húsz perc mire megtalálom a helyes utat, és elérek a tóig. Azt gondoltam volna, hog senki nincs itt, de nagyot tévedek. Egy lány is itt van, és egy kismacskát simogat. Hogy milyen édes ez a cica. Hasonlít a nagyanyám macskájára, aki megette a hörcsögöm. Bár azt a macskát ki nem állhattam, mert egy lusta, és elkényeztetett dög volt. Persze míg egy autó el nem ütötte.
- Szia. Leülhetek? - kérdezem, és ha megengedi, akkor letelepedek mellé, ha nem, hát akkor is letelepedek mellé, csak akkor nem a pokrócra. Kicsit közelebbről is megnézem a lány arcát, és mintha már láttam volna őt valahol. Nem tudom, hogy hol, de valahol biztos. - Natacha vagyok. Natacha Couteau. - Mutatkozom be, majd kezemet nyújtom felé, egy barátságos mosoly kíséretében.

Natacha

Mikor lépteket hallottam magam mellett. Egy lányt pillantottam meg, aki éppen befelé haladt. Felém tartott. Az arcán enyhe pír jelent meg. Biztos kimelegedett a nagy melegben. Megkérdezte, hogy ide ülhet e, és bemutatkozott. Ez jó modorra vall.
 - Persze! Ülj csak le! Én Bajai Emma vagyok, de a barátaimnak csak Emmy. Ő pedig itt Áfonya! - mutattam a talpig fekete macskára, aki rögtön játszani akart, és a közelben leszálló pillangó felé vetette magát. A könyvembe beletettem a virágos könyvjelzőmet, és lefektettem magam mellé.
 - Te is kikapcsolódni jöttél ide? - kérdeztem. Gyenge szél süvített végig a parkon, a hajamat is ide-oda lóbálta. Mikor végre elállt, a kezemmel odanyúltam, hogy megigazítsam.

Emma

A lány kedvesen válaszolt, ami már egy jó pont ahhoz, hogy újabb barátot szerezzek. És nincs is jobb dolog egy ilyen szép napon, mint új ismerősöket, pontosabban barátokat szerezni. Egy mosollyal az arcomon ülök le mellé, majd mikor bemutatkozik, a szemem a lányról, macskára téved.
- Milyen szép neved van. - dicsérem meg. - Engem nyugodtan hívhatsz Nat-nek vagy Nati-nek. Legalábbis a barátaim így szoktak hívni. De ahogy jónak látod. Úgy hívsz, ahogy akarsz. - mondom, és egy bájos vigyort erőltetek az arcomra. - Nagyon aranyos ez a macska. Régen nekem is volt egy, vagyis pontosabban a mamámé volt, de mivel ő nálunk lakik, így minden nap látnom kellett. Bár azt a macskát ki nem állhattam. Nem mintha nem szeretném az állatokat, és a macskákat, de az egy dög volt. Nagyon nem bírtam elviselni. Nem aztán az ég megszabadított tőle, és egy autó elütötte. - és megint csak beszélek, és beszélek, a lányt nem is hagyom megszólalni. De végül sikerül valahogy lakatot tenni a számra, és végre befogom, hogy a másik fél is szóhoz tudjon jutni.
- Igen, ég kicsit pihenni szeretnék, mert eddig folyamatosan tanultam,de már egy kicsit belefáradtam. Alig várom, hogy vége legyen a vizsgaidőszaknak. - Felelek a lány kérdésére, majd megsimogatom a macskát. - Mond csak, te melyik házba tartozol? - kérdezem a lánytól, majd a zavar figyelem, amire épp egy vadkacsa szállt.

Natacha

- Én Eridonos vagyok, és én is nagyon várom már! Gondolkoztam az évismétlésen is, de a tanárok nyaggatnak. Nincs is meg inden könyvem, így nem tudok minden vizsgát letenni. Simán lehet évismétlés is belőle. Bár a Mugli ismeretet talán még magamtól is le tudom tenni, mert olyan családból származom. - magamban korholtam magamat, mert olyan információt adtam ki, amit nem igazán szerettem volna. Ez elég furcsa érzés,  mivel régen nem tudtam csak így kibeszélni magam. Nem voltak barátai erre a célra.
- És te melyik házba tartozol? Tudod, még nem kerültem be egyik hálószobába sem, de már sokan ajánlgatták. A Szirénlak hangzik a legjobban. De még nem döntöttem el. Amúgy van egy király hely, amit majd meg szeretnék nézni. Mármint belülről is. A Kísértetházra gondolok. Nem akarsz velem tartani? - kérdeztem. - Jeremy már jönne! De ketten nem olyan jó buli, mintha többen lennénk! - mondtam, és teljesen lázba hozott a téma.

Ron

- Na akkor majd legközelebb jobban figyelek, hátha megint arra jársz. - Mondom vigyorogva. Nagyon jól érzem magam Ron-al és áldom a sorsot, amiért pont az ő lábaiban estem hasra.
- Ja értem! Szerintem biztos nagyon jó szakma lehet, mondjuk én nem lennék benne jó. Ahhoz, hogy valaki auror legyen, jó sokat kell tudnia, én pedig nem érzem úgy, hogy mindenhez értenék. De azért ha neked sikerül és valami izgalmas munkát kapsz, akkor vigyázz magadra! - Nem tudom, hogy miért mondtam ezt, hiszen még alig ismerem a srácot, szóval semmi okom, hogy aggódjak érte... De valamiért mégis így van és szörnyen zavar, hogy ezt nem értem. Nem szoktak ilyen hamar megfogni az emberek, de Ron más, csak én se tudom megmondani, hogy miért.
- Tényleg vannak kötelező tantárgyak? Ezt nem is tudtam, úgyhogy lehet, hogy bajban leszek... 
Na majd akkor igyekezek kitalálni idén, de szerintem nem lesz gond. -
A fiú mindenről tájékoztat, aminek nagyon örülök, mert legalább nem leszek annyira elveszett az elején se.
- Hát nem biztos, hogy szeretnék kísérleti nyuszi lenni, főleg ha mérgekről van szó, mert nem biztos, hogy az ellenszert is ismerni fogod, aztán hamar véget ér az ismerettségünk. - Felelek nevetve. 
A következő mondata után Ron rámkacsint, amitől megint elfog az a különös érzés, mint eddig minden alkalommal, ha zavarba jöttem. Először lesütöm a szemeim, majd újra elkezdem a fiút nézni. Őt is el lehetne nevezni a szemeiről, hiszen olyan kékek, hogy már messziről feltűnik az embernek. Ez is az egyik olyan dolog, ami különösen tetszik benne, meg amúgy is elég jóképű.
- Büszke is lehetsz! Gondolom nagyon szereted a pálcádat, ha ilyen előszeretettel beszélsz róla. - Teszem hozzá, én is mosolyogva.
- Fú, nagyon sok mindent szeretek. Főleg a sportokat, de zenélni is, meg igazából mindenre nyitott vagyok... mondjuk. Igazából attól függ, hogy kivel, de veled szívesen elmegyek, ha van valami ötleted. - Még szélesebben vigyorgok, mert feldob a gondolat, hogy Ron máskor is szeretne találkozni velem és talán nem is utál annyira...

Katniss Leyla

A lány a hosszú történetem alatt egyszer se vágott közbe, tehát ez azt jelenti, hogy érdekelte, és lehet, hogy megnevetettem, mert azért néha mosolygott, amit jó pontnak tudok el, és miután kihozzák nekünk az ételeket, ő csak azzal van elfoglalva, de azért látszik, hogy aranyos, meg udvarias, mert a kérdéseimre válaszol és ő is jó étvágyat kíván nekem, és a nevemet is kimondja, tehát a memóriája is jó, ha ilyen hamar megtanulta a nevem.
-nem hiszem, hogy hülyén hangzana, azok után amit én elmondtam neked magamról, tehát hallgatlak.-mosolygok a lányra, és érdeklődve figyelem a választ, amire nem kell sokat várnom, hisz elmondja, hogy szerinte az, hogy ő ott volt amikor én is, az a sors akarata, és meg is fogja a kezem, én természetesen nem húzom el a kezemet, hisz valamennyire én is így érzem.
~Lehet, hogy a sors akarta, hogy találkozzunk.~ezeket a gondolatokat hangosan nem mondom ki, csak mosolygok rá, és figyelem, ahogy a "történések" után figyelme a hambira terelődik.
-Értem, aranyos vagy.-ahelyett, hogy elkezdeném enni a spagettimet, csak őt nézem, szinte elvarázsolt, olyan mintha Cupido meglőtt volna a nyilával és tudom, hogy nem jó dolog másokat nézni evés közben, de nem bírom levenni a tekintetemet a lányról, remélem azért nem zavarom ezzel, és inkább eltolom magamtól a kajámat, most valahogy jobban érdekel a lány, mint az evés.
-Most te mesélj magadról! Hogy szólíthatlak Katnissnak vagy Leylanak?-mosolygok Katnissra, de nem várom el, hogy azonnal elkezdjen beszélni, egyen csak nyugodtan.

\váltás…\

Vagy Máté, vagy Viktor... passz

- És mi a neved?- vonogatja a szemöldökét a srác, akit.... akit akkor se fogok a pult mögé vágni, bármennyire is kecsegtető, és bármekkora kényszert is érzek eziránt.
Bájos mosollyal az arcom, nyúlok a kasszába, és kivéve a pultnak vágom.
- Na, ahhoz neked nincs semmi közöd, mellesleg.... feltartod a sort- még mindig angyali mosollyal az arcomon jelzem a delikvensnek, vagy magától lép le, vagy az állásom kockáztatva segítek neki. Valaki megköszörüli a torkát a hátam mögött, mire felnyögök. Arvid persze jó főnök, de imádom, hogy mindig a legjobb alkalmat fogja ki arra, hogy megjelenjen.
- Most mi van? Legalább nem toltam a képébe a lasagne-át- forgatom meg a szemem, mert nem hazudok, előfordult... egy párszor. Nem tehetek róla, alapjáraton jól kijövök az emberekkel, de mikor a potenciális egy éjszakás barátnőt látják bennem, na az kivágja a biztosítékot, meg amúgy is... a hangulatingadozásaim még a régiek.
Miután lecseng a sor, fáradtan dőlök a pultnak, szemeimmel a főnököt keresve, majd látva, mire készül, előzékenyen odamegyek, és segítek levenni azt a poharat. Isten ments, hogy Kon asztalán legyek tálalva, almával a számba. Na, igen, Arvid párja tipikusan az a srác, akivel nemhogy egy sötét sikátorban nem futnál össze szívesen, sehol.
Ha jobban belegondolok, igazából egy kezemen meg tudnám számolni, mikor mertem én Kon szemébe nézni, pedig még csak nem is Baziliszkusz, bár... ki tudja.
Noelnek se ártana megjelennie, de megszoktam, hogy jobb híján csak akkor látom, mikor műszak váltás van, csak ez így nagyon nincs jól, mert... a francba is, hiányzik. Főleg most, hogy nem tudom, mi lehet vele az erdőben történtek óta. Az is érdekes, ki az a betegállat, aki hagyja, hogy olyanok is tartózkodjanak a közelünkben, akik ilyen mértékű kárt tudnak tenni valakibe. Naná, fő a biztonság...

Mememerkvoszky Áááádám


 - Biztosan nem jö... - már éppen befejeztem volna a mondatom, mikor Lalla közbevágott.
 - Ne...m me...nj egyedül... - mondja nehezen. Mostanában így beszél, nem igazán értem mi van vele, tuti lebetegedett, bár akkor szólt volna, most meg... olyan furcsa, hiába kérdezem mi a baja nem válaszol, vagy csak legyint egyet. Ma délelőtt kisétáltunk a rétre és szinte csak vonszolta magát, olyan rossz volt nézni. Próbáltam vele kicsit beszélgetni, vagy csak játszani, ám ő erre nem volt képes, ezért inkább elmentem egyedül körbenézni a kastélyban. Azt hiszem mostanában egyre többet sír, nem gondoltam volna, hogy ilyet is tud. Sajnos nem tudok vele mostanában beszélgetni, olyan rossz, hogy nem mondja el az érzéseit, én mindig mindent megosztottam vele, ő meg... azt gondoltam mi nagyon jó barátok vagyunk és mindent meg tudunk dumálni, nos úgy tűnik nem így van.
 - Hát akkor jó! - mondom idegesen és felállok. Nem hiszem el! Olyan jó lenne tudni mi a baja, azt a mindenit, mindjárt elsírom magam, nem lehet! Kirohanok a Csikólakból, de egy pillanatra még visszanézek és látom, ahogyan Lalla elterül az ágyon és sírni kezd, engem nem érdekel most már. Mérgesen sétálok végig a folyosón, ki akarok jutni a kastélyból, valahova el akarok menni. Gyorsan lépkedek, így néha-néha nekimegyek egy-két embernek, ám így hamar kiérek. Már a réten sem állok meg, úgy megyek, mint a villám és érzem, ahogy az arcomon végig folyik pár könnycsepp, érzem hamarosan fel fogok robbanni és akkor nagy hisztit fogok csapni. Ilyen nagy hisztik egy évben csak egyszer-kétszer fordulnak elő, akkor viszont ordítok, csapkodok és ütök-vágok. Futni kezdek, immáron a falu macskaköves utcáin, ahol pár idegen ember aggódva néz rám, viszont én nem törődöm velük. Nagyon rosszul esik ez, amit Lallától kapok.
Csak most veszem észre, hogy már a játszótéren vagyok, éppen le akarok ülni a homokba, mikor meglátok egy kutyust. De cukiiiiii! Körülnézek, nincs itt senki, lehet kóbor kutya, mondjuk nem csodálom, fél kilenckor legtöbben már alszanak. Kissé bátortalanul és félve közeledek a kutya felé.
 - Háháhát te? - kérdezem mosolyogva, de nem sokáig bírok így maradni, bömbölni kezdek, ám nem olyan hangosan. Lecsüccsenek a kutyi mellé és magamhoz szorítom a fejét.
 - A lelelegjobb bababarátom azt hihihiszem memegfog hahalni. - mondom szomorúan neki.

Viktor/Máté

A fiú egy pillanatra, mintha felvonta volna a szemöldökét, talán meglepődött, de amilyen gyorsan jött ez az arckifejezése, olyan gyorsan el is tűnt és maradt az a goromba, zord tekintet, mint eddig. Elég lenézően bámult rám, de ez most egyáltalán nem tudott zavarni, hiszen elhatároztam, hogy kiderítem mi baja a srácnak, vagy egyáltalán van-e valami baja.
- Igen, jól hallottad! Mi az, talán még soha nem mondtak neked ilyet? Meg se lepődök... - Továbbra is tartom a szemkontaktust és egyetlen aprócska jelét se mutatom sértődöttségnek, ugyanis valószínűleg pontosan arra játszik a fiú.
- Hát pedig igen hasznos dolog. Tudod, jó modorral könnyebben megszerezheted, amit akarsz...- Direkt olyan dolgokat hozok fel, amik egy ilyen fajta embernek felkelthetik az érdeklődését, vagy legalább egy kicsit közelebb enged magához. Nem tudom miért, de tényleg érdekel, hogy mi játszódik le a fejében. Senki se ilyen bunkó ok nélkül, és én pontosan ezt az okot keresem.
A következő pillanatban az ismeretlen hirtelen elfordul tőlem, majd egy apró rándulás és elindul a pult felé. Egyre furcsábban viselkedik, én pedig értetlenül állok a helyzet előtt.
- Na mi van? Eddig tartott a keménykedés? - Kiáltok utána és én is elindulok a pulthoz. Lehet, hogy már elege van belőlem, sőt biztos vagyok benne, de most már azért se hagyom magam. Addig nem hagyom békén, amíg legalább egy mondatában azt látom, hogy őszinte velem és talán egy kis kedvesség se ártana. Persze előfordulhat, hogy a lehetetlenben reménykedem, de nem szeretném túl hamar feladni...

Sharlotte
Ruha



Ahogyan egyedül ücsörögtem a folyosón, kezdtem egyre inkább rájönni arra, hogy milyen szánalmas vagyok. Itt a legtöbb ember ismeri a másikat. És én? Persze, találkoztam már pár emberrel, van akivel beszélgettem is, van akivel nem sokat, de ez így nem elég. Ahhoz képest, hogy nem vagyok valami szuper ismerkedésből, és sokan rühellik azt ahogyan beszélek másokkal, még is, társasági ember vagyok. Nem tudom elviselni a magányt. Oké, néha jól esik az embernek kicsit egyedül lenni, de nem folyamatosan. Milyen az már, könyörgöm?! Pár percig még ücsörögtem, majd mint akinek megszúrták a hátsóját egy tűvel, felpattantam és elindultam, visszafelé a Rellon körletbe, de pár perc séta után meggondoltam magamat. Hihetetlen, hogy eddig nem jutott még eszembe lemenni a faluba. Pedig tudtam, hogy van, és, hogy le is lehet menni de mindig lusta voltam hozzá, mivel nem tudom milyen messze van. Itt az ideje kideríteni. Kiléptem a kastély hatalmas bejáratán, majd elindultam a falu irányába. Eltelhetett olyan 10-15 perc, mikor már meg is érkeztem, és a fő utcán sétálgatva nézegettem a bolti kirakatokat, ahol jobbnál jobb termékeket kínálnak a vásárlók számára. Mindig is hülyeségnek tartottam ezt az egészet. Annyira eltúlozzák a reklámokat, hogy az már fáj. Semmi különleges nincs a termékben, de még is úgy próbálják beállítani mintha a földön kívülről hozták volna, és mindenre jó amit egy átlagos ember el se tudna képzelni. Kedvem támadna egyszer az ilyen embereknek lekeverni egy pofont. Én például akkor is megvennék valamit, ha nem mondanak róla semmit, csak annyit, hogy mi a termék neve. Kész. Kissé elkalandoztak a gondolataim, és észre se vettem, hogy gyakorlatilag kisétáltam a faluból, és ott álltam a semmi közepén. Gyorsan megfordultam, szerencsére nem mentem messzire, majd most már figyelmesebben és lassabban kezdtem sétálni. Ahogy az egyik szűk utcába benéztem, valamin megakadt a szemem. Elkezdtem haladni feléje, majd mikor odaértem, egy nagyon aranyos játszótérrel találtam magamat szemben. Kiskoromban mindig arra vágytam, hogy ilyen, és ehhez hasonló helyeken játsszak, de anyáék azt állították mi túl előkelőek vagyunk ilyen helyen mutatkozni. Senki sem volt a közelemben, a gyerekek gondolom már alszanak ilyenkor. Helyes. A játszótér most csak is Yvonne tulajdona. Besétáltam, majd leültem az egyik hintába és lassan hajtani kezdtem magamat, közben pedig körbenéztem ahogyan az emberek már vonulnak be házaikba, készülnek az esti dolgokra. Én se maradok sokat, csak egy kicsit kijöttem levegőzni, utána majd visszasurranok halkan a kastélyba.

Lecsaphatatlan Törppilla

Azt hiszem, ha lenne nálam valami kamera, igen elégedett lennék. megörökíthetném a lánynak, hogy ma éjjel hogy nézett ki, és milyen egyéb fázisokon megy még keresztül. Igen szép tanulmányeset lenne az utókornak. Ám most be kell érnem a két szememmel, és azzal, hogy átélem ezt az egészet elsőkézből. Ez tuti egy felejthetetlen éjjel lesz. Mi az, ha nem ez?
Kis híjján megfulladok, ahogy próbálok egyszerre nyugtatásképpen inni, hüledezni a lüke Eridonoson, és elmagyarázni neki, hogy az ilyen kevert italok többségét bizony szép lassacskán kell meginni... Késő. Vajon részegen mennyire fog kibukni magából a kis angyalka? Mert hogy szemmeresztgető mutatványa után még az üvegemet is meghúzza, hogy aztán hörögve fuldokoljon az asztalon, látványosan majdnem elhalálozva... Ha most nem bukok le, hát sose. Még a szomszédban mélyen alvó ember is arról álmodik, hogy a szélvész vörike először iszik életében, és belehal...
-Nem... - nyögöm kissé megkésve. - Nem füstölög a fülem...
Kissé álmatag a hangom, mert a válasz csak az automatából zeng belőlem, ahogy összekapartam a magyar tudásomat, és mondani készültem, de ez a vodkaivós jelenet minden szenvedélyt kiölt belőlem, túlságosan el vagyok ámulva a kis tudatlanon.
-Ami én, az nem lötyi. - ne kérdezzétek, honnan szedek ilyen fura szavakat, állítólag ez az új szleng, én meg ugye jó diákként haladok a korral... - Nekem vodka töményen, van üdítő, csaknem málnás. Csak... nem. - tagolom a végén mégis külön a két szót.
Aztán újabb káprázatos ötlete támad a kicsi lánynak. Komolyan kezdem magam úgy érezni, mint egy óvóbácsi, aki az utolsó ittmaradt kislánnyal kell játsszon, miközben otthon is várja hat saját gyerek. Azért türelmesen lapogatom meg finoman a fejét, nem akarom, hogy a poharába fejeljen, és válaszolok.
-Tudok gumimaci... - pislogok - Minimaci... - ujjaim közelítem, hogy értse egy kölyök méretű medve, nem pedig zsugorított -, van Nanuq - utalok a kutyákra, - és...
Egy pillanatra összehúzom a szemöldökömet, majd vállat vonva kezeimmel szolidan repkedni kezdek, hogy azért a bútorokban ne tegyek kárt, és párat csipogok is hozzá, jelezve, hogy madár is lehet a poharából, majd két kezem széttárva jelzem méretét. Aztán meg kezemmel egeret játszva cincogok, majd elégedetten belekortyolok az üvegembe. Talán egy kis citromot kérhetnék hozzá. Meg a tünci csajnak valami öblítő lét ahhoz a förtelemhez.
-Várj.
Intek neki, majd a pulthoz ballagva kikérem a vágyam netovábbjait, és visszatérve komolyan nézek a kicsi lányra.
-Póni nincs.
Szomorú vagy sem, de pónit nem próbáltam még sosem. Nem kellett. Egyszerűen nem jutott ilyen kézenfekvő dolog. A fene vigye el. Ha mégis akar, majd később, ha nem leszünk nyilvános helyen, esetleg a hátamon vagy a nyakamban viszem vissza a kastélyba, de ez minden...

Máté

Lehet, úgy tűnik, hogy ez a meló is csak púp a hátamon, de ez nincs így, csupán... vannak rosszabb napjaim. Na, ez is egy közülük, és mint egy ember, ezt kivetítem másokra is. Tudom, felettébb undorító szokás ez, de mit tehetnék ellene.
Megint nyílik az ajtó, és engem elfog a késztetés, hogy az érkezőhöz vágjak egy tányért. Komolyan, soha nincsenek elegen? Mázli, hogy Arvid valahol a közelben van, csak ez tart vissza attól, hogy ne küldjek mindenkit haza.
Aztán idesétál, miért is ne. Nem lehetne, hogy egyszer valaki meggondolja magát fél úton? Hol van ilyenkor Kon? és Arvid miért csak zárás előtt engedi ide? Általában akkor jön, gondolom a tulaj nem szeretné elriasztani a vevő körét. Pedig most nagyon jó lenne.
- Mi van? Hangosabban légyszíves, vagy tudod mit? Vedd el, elvégre ez egy önkiszolgáló- hívom fel a figyelmét, hogy nem feltétlenül kell engem csicskának nézni, látszólag mind a két keze megvan, én meg amúgy is csak a pénzt szedem el.
Persze kapcsolok, és egy bájos mosolyt küldök felé, de a vak is látja, hogy ez csak megjátszott. Marhára nem bírok jó pofizni az emberekkel, főleg, hogy túlnyomó többségüket élve elásnám, két mondatnyi "ismerkedés" után, de hát... ebben a szakmában muszáj.
- Nem mellesleg.. Olasz nap van, és emberek nincsenek az étlapon, megnyugodhatsz, nem fogsz vágóhídra kerülni, ha hangosabban beszélsz- forgatom meg a szemem, mert az ilyen emberekkel sose tudok mit kezdeni. Mármint... oké, bátorítani kéne őket, és a többi, csak az nekem nem megy. Ha nem tudják egyszerűen kinyitni a szájuk, fogom magam, és ott hagyom őket " aki hülye haljon éhen" címszóval, de pech, itt nem tehetem meg.
- Ide jársz a suliba? Még nem láttalak- biccentem félre a fejem, úgy teszem a számomra jelenleg fontos kérdést. Na, akkor ismerkedjünk... vagy mi a szösz.

Andine

Na most kezdjük ott, hogy Nathaniel nem szerette, ha valaki megzavarta evés közben. Ilyenkor mérges lett, és az arca is képes volt olyasmi színt felölteni, mint a haja, mégpedig végképp nem szégyenlősségből, hanem dühből, esetleg még hosszasan átkozva az illető felmenőit, el is küldte a delikvenst a fenébe. Azonban ez egészen másképp alakult, ha egy fiatal lány volt az, aki a vörös étkezését megszakította, mégpedig olyan módon, hogy egyenesen az ölébe huppant.
Nathaniel először kellően meglepődött, aztán megbámulta a szoknyás teremtést, és végül válaszolt a kérdésre.
- Kérsz? - tartotta elé az éppen a kezében lévő szeletet, bár már abból látszott, hogy a neveltetésével némi gond van, hogy cseppet sem zavartatta magát azért, mert ő már megrágta az aktuális darabot. Persze aztán észbe kapott, és lerakva a szeletet, a még épekre mutatott. - De azokból is vehetsz - vigyorodott el végre, és ha már úgyis ott volt, akkor kíváncsian megfogta a lányka szoknyáját, de szigorúan csak az anyagát, és megtapogatta kissé.
- De fura ez a ruha... - mormogta magának, de aztán újra az ismeretlenre nézett, és rámosolygott. - De azért nagyon szép. Na hogy is kerültél te az ölembe..? - kérdezte végül, mert Nath ha evett, kicsit olyan volt, mint Sehall Selát Dömötör, és nemes egyszerűséggel észre sem vette, hogy a másikat meglökték, és ezért huppant a jelenlegi helyére.
Közben persze Nath jó pasi módjára felmérte, hogy kit is sodort a karjaiba a sors, és felismerni vélte a lányt az Eridonból, de az biztos, hogy nem egy évfolyamon voltak. Ami viszont rögtön megragadt Nath fejében, hogy milyen jó az illata a másiknak, és mennyire szépek a szemei közelről. Naná, hogy rögtön elindultak a kis fogaskerekek az agyában.

Sarah


-Rendben, vigyázok majd magamra.- feleltem nevetve.
-Kötelező tantárgyak? Hogy is mondjam..... szóval bármit tanulhatsz, de van olyan tantárgy, amit minden boszorkánynak el kell sajátítania.- itt elgondolkodok kicsit, majd megpróbálom összeszedni az eddigi tapasztalataimat is.
-Az egyik ilyen tantárgy az SVK, ne feledjük, itt az életünk védelme és komolyabb problémák elkerülése végett a Mágiaügyi Minisztérium javaslatára kötelező tantárgyi besorolást kapott. Amúgy meg az egyik legmozgalmasabb óra. - tovább gondolkozom kicsit, melyiket is emeljem még ki.
-A bájitaltan és a bűbájtan is erősen ajánlott. Ismerni kell különböző főzeteket, eszenciákat, mérgeket- ellenmérgeket, na meg van elég bűbáj, amit jó megtanulni. Ezek kellenek a mindennapi életben is.
-Az igazság az, hogy a gyógynövénytant és az LLG-t is ajánlom. Előbbi azt hiszem egyértelmű, utóbbi pedig az érdekességek és hasznos tudása miatt erősen ajánlott.

Most vettem észre, hogy beszéd közben kérés nélkül is újratöltöttem Sarah poharát sütőtöklével. A finom hűsítő nedű kezd jókor jönni. A nap ébredezik, és egyre erősebb az ereje itt az árnyékban is. Majd mélyen Sarah szemébe nézek, és újra elcsodálkozom csillagszemű barátném bájában. Hát igen, engem a szemek el tudnak kápráztatni. Az is tetszik a lányban, hogy állja a tekintetem. Igaz, néha elpirul kicsit, de ez meg nekem esik jól.

-Hát én félig mugli félig varázsló családban nőttem fel, ha lehet ezt így mondani. A szüleim által a varázslócsalád minden előnyével éltem eddig, kivéve azt a pár hetet, amikor édesanyám szüleinél voltam nyaralni. Ők ízig-vérig muglik. Amikor náluk voltam, találkoztam korombeliekkel. Velük fociztunk és baseball-oztunk. Na még a kosárlabdát is ismerem. Az majdnem olyan, mint a kviddics, csak seprűk nélkül. -mondtam majd elnevettem magam az ötletemen.
-A zene számomra is fontos kikapcsolódást jelent. Igaz, nem játszom hangszeren, és énekelni sem tudok.

Ahogy beszéltem, észrevettem, hogy a napfény Sarah mögül egyre erősebb. Na, nem mintha meleg lenne, vagy félteném, hogy lebarnulna, hiszen még mindig árnyékban vagyunk. De az, ahogy körberagyogja a napfény, szinte aranyosra festve a haját, és sejtelmes fénnyel körülvéve a testét, mintha valami természetfeletti energiamező lenne. Ezen a gondolaton elmosolyodom, de nem szólok Sarahnak róla, mert nagyon jól áll neki, na meg amúgy sem láthatná így önmagát. Én viszont gyönyörködöm a látványban, a szépségében.

-Szeretek kirándulni - folytatom közben. - Van is itt nem messze egy varázslatos erdő. Jó móka, az ösvények ide-oda vándorolnak maguktól. Ott szoktam mászkálni. Na meg ide jövök ki sokat, vagy éppen lemegyek a faluba. Nagyon jó cukrászda van ott például. - kacsintok a lányra.
-Szívesen meg is hívnálak, ha ráérsz mostanában. Eltölthetnénk ott is pár órát. - mondtam nagy komolyan, majd újra elmosolyodtam.
Nem tudom miért, de ez a lány egyre jobban tatszik nekem. Azt hiszem, sokat fogok még vele találkozni. Persze nem akarok túl elbizakodott lenni, ezért gyorsan hozzáteszem: -Persze, ha lenne hozzá kedved, na meg nem tartasz túl unalmasnak.
Észre sem veszem, de a kezét újra a kezembe vettem. Reménykedve várom a válaszát. Nem mintha most búcsúzni akarnék, vagy nem érezném itt jól magam vele. De ha már belekezdtem, jó lenne tudni, mit is gondol az ajánlatomról.

-Végre megjöttél. - mondom szelíden. - Sarah, bemutatom neked Loachlan-t, a mókusomat...
Ahogy ezt kimondtam, a plédünkre merészkedett egy kicsi állatka. Megszaglászta Saraht is, és egyenesen a kinyújtott tenyerem felé lépdelt. A kezemben lévő almás pitét megszaglászta, majd evett belőle pár falatot, de látszott rajta, hogy nem tetszik neki. Óvatosan a hátizsákomba nyúltam. Az elmúlt 2 évben már megszokta tőlem ezt a mozdulatot, így meg sem rezzent, sőt már a két hátsó lábára állva kíváncsiskodott, mit vehetek elő belőle. Újra óvatosan felnyújtom a tenyerem, és jó pár mogyorót tartva a kezemben várom, hogy vegyen belőle. Ahogy eszegeti, megint óvatos mozdulattal pár mogyorót teszek Sarah kezébe, aki eddig a látványtól ámulva nézett csak. Mintha most tért volna vissza közénk. Rámosolyogtam, és figyeltem, vajon mit fog most csinálni.

ruha

Rufus

Huhh, egész jó ez a hely! Finom a hamburger és tetszik, hogy nincs nagy nyüzsi. Mondjuk este 11 felé már nem szoktak enni az emberek. Át is fut az agyamon, hogy mit gondolhat a srác, ha ilyen későn egy ekkora hamburgert betolok. De végül is kit érdekel. Néha felmosolygok rá, de nem sok időre, nehogy a hambi lássa kárát és ne tudjam elfogyasztani amíg meleg.
Amikor előállok a még számomra is kicsit gagyi magyarázatommal, mosolyog. Láthatóan nem néz hülyének. Még....! Ahogy magamat ismerem. Habár ki tudja? Az sem az én stílusom volt, hogy éjnek évadján kiszaladjak a faluba, aztán ott egy vadidegen sráccal beüljek valahova. Sőt, ha belegondolok homlokegyenest kerültem az ilyen szitukat. De most már mindegy! Csak nem pattanok fel és hagyom itt a hamburgert! Oh, bocsánat, "A HAMBURGERT". És a társaság sem utolsó.
Csodálkozva fedezem fel, hogy eltolta maga elől a tányérját. ~Sebaj, megeszem azt is~ nyögök be egy poént gondolatban, habár az igazság az, hogy már kezdek jóllakni.
Nem hogy csak nem eszik, a tetejébe még engem figyel!
Kicsit zavarba jövök és megtapogatom az arcom. Ami, ahogy sejtettem, lángol.
Úgy döntök nem figyelek rá. De amikor kijelenti, hogy aranyos vagyok, majdnem félrenyelek. Rögtön a kólám után nyúlok és próbálok szenvtelenül viselkedni.... Nos. Oké!
Amikor megkér, hogy meséljek magamról úgy ered meg a nyelvem, mintha mindig is erre a kérésre vártam volna. Pedig ez nem igaz! Nem szeretek magamról beszélni.
- Nos.... 1998. január 1-jén születtem. 00:01-kor. -látom hogy meglepi a dátum, de csak vállat vonok és folytatom:- A szüleim örökbe adtak. A nevelőszüleim pár hónap után fogadtak magukhoz. A nevelőanyám Olive Leyla Grey, konkrét állása nincs, csak utazgat, de leginkább külföldön van apuval, Zachary Clare-rel, aki színész. Ő a példaképem. De mint láthatod, hogy ők külföldön tengetik mindennapjukat nem is voltak velem igazán. Inkább anyu testvérével Milo-val voltam. 8 évesen derült ki a mágikus képességem vagy a varázslásra való hajlamom, ahogy tetszik. -gyorsan kortyolok egy kicsit a kólámból.- Aztán 12 éves koromban különböző okok miatt felvételiztem a Bagolykőbe. Másodikosként kezdtem, de rengeteg mindent be kellett pótolnom. Aztán alig telt el néhány hét, és megtaláltam az ikrem. Nem tudom ismered-e Katniss Flechter, ő a nővérem, aki egy perccel idősebb nálam és aki az igazi szüleimmel maradt. Hogy miért vagyunk mindketten Katniss-ek erről a szüleinket kérdezd. Egyébként hívhatsz Kat-nek, Leylának, Katniss L.-nek. Aminek csak gondolod.-dőlök hátra a székemben mondandóm befejeztével és figyelem az arcát, hogy mit reagál a történetemre.

Sharlotte


Elcsendesült a falu, leginkább már csak a tücskök ciripelését lehetett hallani, meg a szél halk susogását. Kicsit még kísérteties is volt, ahogyan a szél néha fellibbentette a mellettem lévő üres hintát, de én nem ijedek meg egy könnyen, főleg azért is nem, mert valami beteges módon engem mindig is vonzottak az ijesztő dolgok. Odahaza már megszállottan kerestem az elhagyatott épületeket, olyan jó volt a romok között csak sétálgatni. Lehet valahonnan összeszedtem egy szellemet, és amiatt vagyok ilyen, mert belülről irányít. Mondjuk, ahogy ismerem magamat, biztosan észrevettem volna már ezt. Hatalmas fantáziám van, mondták már. Ez az egyik dolog amit imádok magamban. Ha unatkozok, akkor egyszerűen csak elképzelek magamnak egy világot, ahol szívesen élnék. Egy amolyan Yvonne féle Paradicsomot. Még az is lehet, hogy nem csak én lennék az egyetlen akinek az a hely lenne a mindene, a féltett kis vágya. Gondolataim csak úgy szárnyaltak, egyre több minden jutott az eszembe, meg is fogadtam magamnak, hogy ha visszatérek a kastélyba, fogok egy papírt, és mindent leírok amire emlékszem. Az elmélkedésemet egy hang szakította félbe. Nem volt ismerős, inkább olyan kis lágyan hangzott ebben az időben. Mintha megtörte volna az ijesztő hangulatot. Fejemet a hang irányába fordítottam, és egy apró kis szőke lány álldogált előttem. Nagyon tetszett a ruhája, nekem is vannak hasonlóim, de még nem mertem felvenni a kastélyon belül. Ki tudja mik ott a szabályok, aztán elég nekem az, hogy tanulnom kell, nincs szükségem melléje egy büntetésre. Alaposabban végignéztem a lányon, biccentettem neki egyet köszönés képpen. Nem volt sok kedvem megszólalni, hogy őszinte legyek. Úgy éreztem magamat, mintha kímélni kellene a hangomat valamitől. Figyeltem a lány mozdulatait, ahogyan lassan a mellettem lévő, üres hinta felé sétálgat, majd egy laza mozdulattal belehuppant. Pár másodperc múlva, újra megszólalt. Érdeklődve figyeltem, majd válaszként először csak vállat vontam, de később rájöttem, hogy nem fog sokáig tartani ez a beszélgetésnek nevezett valami, ha meg sem szólalok. Megköszörültem a torkomat, majd szóra bírtam magamat. Jajj, csak nehogy valami baja legyen a hangomnak..
- Itt. Már hozzászoktam, hogy egyedül vagyok, úgyhogy azt hiszem igen..."Antiszockodom" Válaszoltam, az utolsó kérdést kihagyva. Mi a nevem? Miért kérdezi tőlem mindenki ezt? Szerintem úgy is el lehet társalogni valakivel, hogyha egy ideig nem tudják a másik nevét. De mivel már feltette azt az ominózus kérdést, inkább nem akartam bunkó lenni. Most nem.
- Yvonne Ránéztem a lányra, tekintetemmel próbáltam jelezni számára, hogy ha már ennyire kíváncsiskodó, akkor árulja már el az ő nevét is. Legalább lesz egy újabb arc és egy név amit nagy nehezen nekiállhatok majd összepárosítani, és remélhetőleg sikeresen megjegyezni.