Lotte

A széken hátradőlve egyik kezemet az asztalra helyezem, a másikat pedig az ölembe ejtem. A lány szemébe nézek, aki így már kezdi is a mondandóját. Először azt gondolom, hogy valami, szépet, kedveset fog mondani ártatlanul, mint a ma született bárány, de már az első szava ennek az ellentettjére utal. Szóval megcsalt. Lereagáló reakcióként hitetlenül elnevetem magam. Erre mégis mennyi esély volt? Félig-meddig mosolyogva nézek újra a lány szemébe, várva a folytatást.  A "mit érzek irántad?" részt egy bólintással lereagálom, utána viszont az arcomra fagy a mosoly.
-Basszus! -Arcomat a tenyerembe döntöm, majd pár pillanat után a hajamat végigsimítva engedem le. -Te komolyan eltitkoltad a gyereket? -Hangomban csodálkozást, meglepettséget és egy kevés ijedtséget lehetett érezni, valemennyi dühvel keveredve. Nem pontosan tudtam, hogy mit mondjak, ilyen még nem fordult velem elő, és őszintén szólva nem is számítottam rá. Lotte nálam sokkal nyugodtabb volt. Velem ellentétbe az ő arca kifejezéstelen volt, mint aki már előre kitervelte, hogy ezt hogy vázolja fel, és már fel is fogta a tényeket.
Újabb kérdése lassan jutott el a tudatomig.
- Biztos. Nem kérek. Kösz. - Rá csak egy pillantást vetettem, amúgy az asztalt néztem, és magamban nagyon kattogtam. Amikor visszajött úgy tűnt magában már lerendezte és lezárta a dolgot. Úgy kezdett velem beszélni, mintha már mióta "öribarik" lennénk. Újra a szemébe néztem, aztán belekezdtem.
- Aha. Szóval ez kicsit abszurdan fog hangzani, de én is megcsaltalak. Viszont én nem vetettem el semmilyen gyereket... -Az elején még kicsit bizonytalanul beszéltem, a vége felé viszont nagyjából visszanyertem az eredeti énemet, és kicsit halkabban, de normálisan tettem hozzá, amit még akartam. Közben végig a lányt figyeltem, valami reakciót keresve. Mert végül oké, ő tudta, hogy megcsalt engem, azt viszont nem, hogy velem mi van.

Márk

Egy kis édességre van szükségem. Azonnal. Nem tudom miért, de úgy érzem belepusztulok, ha nem eszek valami édességet. Persze a manókat nem akarom megint zaklatni, mert tegnap is voltam a konyhában, és a végén még kizavarnának, vagy valami ilyesmi. És mivel van egy kis spórolt pénzem, így jobbnak találom, hogy a cukrászdába menjek. Úgyis rég voltam ott, és már hiányzik az ottani finom édesség. Egy piros topban, rövid farmernadrágban, és szintén piros tornacipővn indulok útnak, természetesen a hajamba, a ruhámhoz illő piros rózsát tűzöm. Az arcomon egy nagy mosollyal megyek végig a folyosókon, és az utcákon. Vagyis kicsit talán gyorsabban a szokásosnál, de köt érdekel? Csak minél hamarabb ott legyek. Mikor odaérek, sietősen benyitok, és körülnézek, van-e valahol hely. Szerencsére nincsenek sokan, így kiválasztom a legmegfelelőbb helyet, az ablak mellett. Amint leülök, azonnal jött is egy pincér és megkérdezi, mit szeretnék.
- Kérek egy milkshake-et, két extracsokis muffint és egy nagy tál fagylaltot. - mondom, egy barátságos mosoly kíséretében.
- Rendben, és milyen fagylalt legyen? - kérdez vissza a pincérnő.
- Öhm... Vanília, csoki, és citrom. - vágom rá hamar, majd nézem ahogy elmegy a rendeléssel.
Míg várom hogy megjöjjön, kinézek az ablakon, és figyelem az embereket.

Keiko

Márk

 Szeretek itt lenni, ha tehetném, minden nap eljönnék ide. Szerintem itt nagyon kellemes a légkör, és a sütemények is írtó finomak. Mindig az ablak mellé ülök, hogy ki tudjak nézni, mert szeretem figyelni, ahogy az emberek mennek mindenhova gyerekeikkel, vagy épp párjukkal. Néha jobb a tömegből kiválni, és csak külső szemlélőként figyelni őket. Gondolataimból egy hang zavart fel, ami kimondottan váratlanul ért. Zavartan pillantod fel, a hang gazdájára, ki nem más mint Márk. Első találkozásunkkor nem épp kellemes élményem volt vele, így nem igazán szeretnék most vele beszélni. De megbántani nem szeretném, nem hiányzik nekem egy ellenség, főleg nem a saját házamból. Azt azért egy kicsit faragatlanságnak tartom, hogy még csak meg sem kérdezte, hogy leülhet-e, hanem csak szó nélkül kényelembe helyezkedett. Na de mindegy, nem fogok ezen kiakadni, mert ilyen emberek is kellenek.
- Szia. Nincs semmi különös, elvagyok. - Mondom teljesen közömbös hangnemben, majd a pult felé nézek, hogy mikor hozzák már ki a rendelésem. - Egész jó volt, bár nem maradtam ott olyan sokáig. Igen, egész jól elbeszélgettünk Rufusszal. - Felelem, és egy halvány mosoly látszik az arcomon. Azok az emlékek először nem töltöttek volna el boldogsággal, de mióta mindent megbeszéltünk ketten a madárfészekben, azóta mindent másképp látok. Sőt, talán még Rufus nevétől is mosolyra húzódik a szám. Végre megjött a pincérnő, kezében a rendelésemmel, arcán egy barátságos mosollyal.
 - Elnézést a késésért de itt van a rendelése. - mondja és leteszi elém. Miután megköszönöm, és kifizetem az egészet, elmegy. Kortyolok egyet a milkshakeből, majd ránézek Márkra nézek.
- És te hogy vagy? Milyennek látod eddig az iskolát? - Kérdezem, s míg hallgatom a válaszát megeszem a muffint.

Oliv

Teljesen kiterülve feküdtem a fűben, tagjaimat szétvetve, és a csillagokat bámulva. Ebben a melegben muszáj voltam egy kicsit lefeküdni, mert bár vágytam a mozgást, de nem tudtam sokáig hajtani magam. Hiába sötétedett már be, még mindig szinte perzselt a forróság, de itt a tó mellett egy picit jobb volt, mert a vízgőz hűtötte a levegőt.
Szerettem így egyedül kószálni olykor, ettől a szokástól nem tudtam, és nem is akartam szabadulni, főleg, hogy amúgy is szinte minden este járőröznöm kellett. Ma viszont szabad voltam, mint a madár, és ezt kihasználva pihengettem idekint. Kahlil valószínűleg dolgozatot javított odafent, és bár kísértett, hogy segítsek neki, de valljuk meg, hiába voltam bejegyzett melodimágus, az elmélethez nem sokat konyítottam, így talán jobb, ha nem piszkálok bele ilyesmibe. Erről a gondolatról aztán eszembe jutott, hogy gyakorolni kéne, és oldalra fordítva a fejem a tóra szegeztem a tekintetem. Halk dallamot kezdtem dúdolni, valami kicsit búsan nyugodtat, a mágiát a vízre irányítva, hogy az finoman gyűrűzzön a hang nyomán. Néha belegondoltam, hogy mennyire nagy energia is az mm, és hogy mekkora pusztításra lenne képes. Régen nem gondolkoztam ezen, csak használtam, és ennyi - azt hiszem kezd rám hatással lenni, hogy sokat vagyok Kahlillal.
Füttyszóra váltottam, és nem érdekelt, hogy ha esetleg valaki hallja a dallamot, csak szórakoztam magamnak. Jó volt ez az édes semmittevés, már csak azért is, mert közben szépen lassan elkezdtem lehűlni. Igazán vége lehetne már ennek a forróságnak.

Keiko

Eric

Lyra

Céltalanul bolyong a faluban. A múltkorihoz képest már szinte teljesen nyugodt, de mégse annyira, hogy a lelkiismerete előtörjön. Mondhatni, aznap éjjel belefáradt abba, hogy amiatt utálja magát, amiről nem is igazán ő tehet. Vámpír, vért iszik, olykor megöl embereket, de ez azzal jár... állítólag, mégis.. Drake szerint fényévekkel jobb a hasonszőrű társainál. Ő maga mondta, hogy szinte csodálatra méltó, mennyire... emberi maradt. most már csak vállat von, mert tudja, ez nem egy végtelen állapot, bármikor billenhet a mérleg nyelve, és ő nem fog mást tenni, csak úszni az árral. Nem róhatják fel neki, nem vonhatják felelősségre, nem utálhatják, mert.... fajához méltón viselkedik. És emberek... meg fognak halni, jobb esetben, és az eridonosnak fontosabb, hogy a saját "rétegébe" sikerüljön beolvadnia, hisz az onnan kötődő kapcsolatokon nem igazán fog az idő.
Megint az az ismerős szívdobogás, és az illat. Találkozott már vele egyszer, így nem is gondolkodik, egyenesen a tavacska felé veszi az irányt, hisz a lánynak ott kell lennie. Talán most tudnak is beszélgetni mindenféle hisztéria nélkül. Oliv még most is jót kuncog  a másik vámpír viselkedésén, mintha bármi célja lett volna az elemi kíváncsiságon kívül. Őszintén szánalmasnak tartja, de ezt persze megtartja magának. Sose érzett késztetést aziránt, hogy saját magának nyilvánítson valamit, de persze... hisz ezek rellonos jellemvonások, amiket ő nem örökölt, hála az égnek. Tulajdonképp a pincelakókat - legalább is nagy többségüket-, még annyira se tartja, mint a manókat, akik a kastélyban dolgoznak, de ez persze egyéni szociális probléma.
- Szia, zavarok? Nem baj, ha leülök?- csendül fel a hangja, ahogy a lányhoz ér, és egy halvány mosoly kíséretében le is ül, persze távolságot tartva.
- Sajnálom, hogy a múltkor miattam lett feszült a hangulat, de tényleg csak a kíváncsiság vezérelt- úgy érzi, ennyivel tartozik, hisz sejti, nem lehet könnyű két vámpír kereszttüzében tengődni.

Oliv

Szinte már épp elkezdtem csodálkozni, hogy még senki sem járt erre, és nem óhajtott velem feltétlen beszédbe elegyedni, mikor meghallottam a lépteket. Könnyedén haladt a közeledő, volt az egészben valami nem-emberi, amiből arra mertem következtetni, hogy valamelyik vámpír tanoncot vetette erre a sors, és tényleg, hamarosan fel is tűnt egy szőke lobonc, aminek az eridonos példány volt a tulajdonosa.
- Csak tessék - intettem a gyep szabad része felé, elvégre nem volt semmi kifogásom a lányka ellen, ha pedig neki feltett szándéka velem társalogni, akkor csak tessék. Olykor azért eltűnődtem, hogy honnan ez a birkatürelem, amit mostanában produkálok, mindenesetre most csak feküdtem tovább a fűben, a lányt fürkészve.
- Semmi vész - mosolyogtam egy haloványat a bocsánatkérésre. - Engem nem zavarsz, csak Kath egy kicsit nagyobb vehemenciával kezeli az ilyen helyzeteket. Ami szerintem érthető - tettem még hozzá, mert ha én vámpír lennék (ami hála az égnek nem vagyok), akkor biztos, hogy bármi áron védeném a területem, még akkor is, ha ettől az egésztől volt némi "pisiljuk körbe a territóriumunkat" feelingje az egésznek. Magam is rellonos voltam, tökéletesen megértettem Kath-et.
- Mindenesetre szerintem jobb, ha elkerülöd őt - javasoltam, mert nem tudtam, hogy ők azóta beszéltek-e már egymással, vagy történt-e bármi fejlemény. Egy biztos, legközelebb nem biztos, hogy ott leszek, hogy lenyugtassam Kath-et.
Az oldalamra fordultam fél kézen támasztva a fejem, miközben a lányt néztem. Kedves arc, nyílt tekintet - ha nem tudom, akkor egészen biztos, hogy nem nézem ki belőle, hogy vámpír. Nekem pedig nem volt okom kötözködni vele, bár azt azért nem felejtettem el, hogy Kath a szövetségesem. Ezt a szót használom leginkább a kapcsolatunkra, mert a barát kicsit talán erős fogalmazás lenne, bár ki tudja.
- Hogy kerültél ide? - kérdeztem végül, remélhetőleg elég nyilvánvalóan ahhoz, hogy a lány ne a tóra értse.

Niki és Runa

Márk

Úgy látszik nagyon otthonosan érzi már magát Márk itt, Bagolyfalván. Legalábbis a viselkedéséből ezt lehet leszűrni. Bár nem is csoda, mert nagyon kellemes egy hely, sokkal jobb itt élni,mint a nyüzsgő nagyvárosokban. Az igaz, hogy eddig egy nagyvárosban éltem, és szeretek is ott lenni, de itt, vidéken, valahogy jobb. Jobb a levegő is, és nincs annyi ember, akikkel összefuthatsz az utcákon.
- Hát pedig a vizsga az muszáj, ha nem akarsz ismét elsős lenni. - felelem, és ismét kortyolok egyet a milkshakeből. - Na ja, a Navinések is elég szorgalmasak, ha akarnak. Én is be szeretnék még küldeni valamilyen szorgalmit, bár én inkább rajzmágiából. - mondom, s elmosolyodom. Azért ha elszánja magát Márk, akkor ő is tud valamit nyújtani, bár nem hiába lett levitás. Ezek után ismét kifelé bambulok, közben már az olvadozó fagylaltot eszem. Nézem a ki, és beáramló embereket. Nagy forgalma lehet ilyenkor, bár ez meg is látszik. Nem csoda, hisz itt bármit kérsz, megkapod. Egyrészt ezért is szeretek ide járni, másrészt meg itt mindig felvidulok.
Teljesen elkalandoznak a gondolataim, még azt is elfelejtem, hogy van itt előttem valaki. Persze ha Rufus lenne itt, biztos nem történt volna meg, de nem ő az aki velem szembe ül, így nem is nagyon figyelek rá.
Kérdésétől kicsit ledöbbentem. Azt hiszi, nem tudom mi az a metró, vagy mozgólépcső? Talán ilyen hülyének nézek én ki? Na ezen most kicsit kiakadtam, bár lehet, ok nélkül, mert valószínű csak én értettem félre, de első reakciómat szóban is kifejtem.
- Nem vagyok hülye, tudom mi az a mozgólépcső, és metró. - Mondom kicsit talán barátságtalan hangnemben, de hamar észbe kapok, és már normálisan teszem hozzá. - Én is mugli környezetben nőttem fel. - Nem tudom, hogy fakadhattam ki ennyire, ez egyáltalán nem jellemző rám. Talán ragadt rám valami apám Mardekáros mivoltából, bár ezt kétlem, mert ő és én két külön világ vagyunk. Lehet ezért nem is jövünk ki olyan jól egymással.

Keiko

Márk

Látszik Márk arcán a meglepettség, és ez nem is csoda, és is meglepődtem saját magamon, hogy így beszéltem. Azonnal meg is bántam, amint kimondtam, de a kimondott szavakat már nem lehet semmissé tenni. Sajnos. Pedig most olyan jól jönne. A fiú reakciójától gyakorlatilag a sírás kerülget, de visszatartom. Ha az előbb így tudtam válaszolni, akkor biztos van bennem annyi bátorság, hogy ugyanígy folytassam. De nincs. Nincs bátorságom, de még könnyeimet tudom tartani, hogy ne kezdjek el sírni, mert az elég rosszul jönne ki, főleg most. Hirtelen még az étvágyam is elment, és eltolom magam elől a tálcát, amin még ott van majdnem az összes fagyi, meg a másik muffin ott van.
- Hát... nincs...- mondom,de közben egyszer sem nézek fel Márkra, szemem az asztalra szegezem. Jó, igaza van, hogy ezt nem lehet eldönteni, de akkor is. Nem kéne előítéletnek lennie egy olyan emberrel szemben, akit mégcsak nem is ismer.
- Akkor minek vetted fel azt a tantárgyat? - nézek rá kérdőn, s még a szemöldököm is felhúzom. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy minek vett fel olyat amit talán nem is élvez. Ha tanulnia kell, akkor legalább olyat tanuljon, amit szeret is. Legalábbis nekem ez a véleményem.
- Én.... én nem Pesten nőttem fel. Sőt,  is az országban. - Válaszolom már teljesen közömbös hangnemben. most komolyan, mielőtt elkezdene ilyenekről kérdezősködni, előtte inkább informálódjon egy kicsit. De ezen az utolsó Mondatán akadok ki a legjobban. Oké, azt felfogom, hogy a japánok és a kínaiak kinézetre hasonlítanak. de könyörgöm, azért megkérdezhette volna, hogy milyen származású vagyok. Ettől újra rámtör a sírógörcs, de most kevésbé hatékonyan tudom elfolytani, és néhány könnycsepp legördül az arcomon. Neki biztos az összes ázsiai nép kínai, és én ezeket az embereket nem igazán tudom megérteni. Azokat, akiknek Ázsia Kínát jelenti.
- Én.... én nem vagyok kínai. Japán vagyok. A kínaiakhoz semmi közöm. - fakadok ki a tőlem nem megszokott hangnemben. Ezzel nálam teljesen elásta magát Márk, jobbra már nem hiszem hogy fog fordulni a köztünk lévő kapcsolat, szóval erről ennyit. - Szóval teheted is el azt a papírt, mert egyáltalán nem ismerem Pestet. - fejezem be, s ekkor már végképp nem tudom magam tartani, fejem a kezembe temetem, és csak hagyom, hogy könnyeim hadd záporozzanak.

Keiko

Keiko, Márk

Márk és Rufus

Nem érdekel már semmi sem, csak minél hamarabb el tudjak menni innen. Bár nem nézek fel, de érzem az emberek tekintetét rajtunk, és ez nem sok jót sejtet. Ezt már nem fogom tudni olyan könnyen elintézni. Jó igaz, hogy elsétálhatnék csak úgy, mintha mi sem történt volna, de a lábam nem mozdul. Egyszerűen úrrá lett rajtam a sírás, és nem tudok elmenni, csak ülök, zokogva. Persze ezek után már teljesen más hangnembem beszél hozzám, de olyan érzésem van, hogy ez csak álszenteskedés, hogy fejezzem be a sírást. Ilyennel már sokszor találkoztam a régi sulimban. Sokszor csinálták már ezt meg velem, hogy megbántottak, és néhány kedves szó után természetesen megbocsájtottam nekik, de újból hátba támadtak, és kezdődött minden elölről. Ezt a hangnemet már nagyon is jól ismerem, de a következmény mindig is ugyanaz lett, így már nem igazán hiszek az ilyen szavaknak. Nem szeretnék rá felnézni, s nem is szólok már hozzá, inkább elmennék most rögtön, de a hangtól, amit meghallok muszáj felnéznem. Mintha Rufust hallottam volna. De az nem lehet, mikor jött volna ide? Sejtésem igaznak látszik, valóban Rufus az, ki nem épp túl nyugodt. Csak nézem őt, nem szólok semmit, bár nem is tudnék, egyrészt, mert Rufus egyből Márkra pillant, másrészről pedig a rémület miatt, nehogy valami örültséget csináljon.
- Rufus. - szólalok meg elhaló hangon, de ezt ő talán meg sem hallotta, sőt biztos vagyok, hogy nem hallotta meg. Most már valóban mindenki minket néz, és ez aggaszt, így a lehető leghamarabb el szeretnék innen menni, menekülni. De nem egyedül. Rufust is magammal viszem, nehogy távozásom után kárt tegyen magában. Veszek egy mély levegőt, hogy egy kis bátorságot merítsek, és hangosabban szólaljak meg.
- Rufus! -mondom ezt már hangosabban, és hogy biztos legyek abban, hogy rám figyel, még a kezét is megfogom. - Hagyd,nem számít. Inkább menjünk innen. - mondom végig Rufus szemébe nézve, szeme csillog a sírástól. Majd felállok, és Rufus kezét fogva, szó nélkül elmegyek. Erről most nem szeretnék vele beszélni, s remélem.nem is fogja még egy darabig felhozni a dolgot. Most csak vissza szeretnék menni a kastélyba, és kipihenni magam.

Keiko s Rufus

Keiko Sama

Reggel mikor felébredtem, gyors megittam egy bögre kakaót aztán megettem egy finom és teljes mértékben egészséges szendvicset. Mikor végeztem a reggelimmel kitártam a szekrényem ajtaját és tanácstalanul vizsgálódtam a sok divatos holmim között. Minden reggel  eljátszottam a nem tudok mit felvenni...- című játékot, de most kevesrbb sikerrel. Csak a virágos, pántos kék egyberuhámat tudtam felvenni ezen a csodálatosan szép napon. Kezembe vettema könyvemet és elindultam a játszótérre. Mikor kiértem, láttam, hogy kedvenc helyem, a hinta már foglalt úgyhogy inkább leültem egy fa mellé. A nap az arcomta sütött és amíg élveztem az időjjárást , q madarak csicsergését és az emberek vidám sikongatását, kinyitottam a könyvem és neki álltam olvasni.

Blanka

Ma már elég korán fenn voltam, és még éjszaka is alig tudtam aludni. Bár nem csoda azok után, ami tegnap történt a cukrászdában. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha nem lépett volna közbe Rufus. Így legalább könnyebben átvészeltem ezt az egészet,és ennek örülök, nagyon.
Tudom, hogy most inkább a tanulással kéne foglalkoznom, de ez most nem megy. Nem megy, mert nagyon fáradt vagyok és kialvatlanság miatt, és nagyon kevés dologra tudok figyelni. Ki kell mennem a friss levegőre, ért az elvileg csodákrá képes. Talán egy kis energiához is jutok, hogy azért tudjak egy kicsit tanulni. Egy egyszerű kék felsőt veszek fel egy rövidnadrággal, meg strandpapuccsal, és elindulok. igazából nem is tudom, merre menjek, csak valahova, ami kinn van a szabadban. A lábaim egyenesen a faluba vezetnek, és végül a játszótéren lyukadok ki. Hát, ha már idáig eljöttem, egy ideig itt maradok. Sajnos a hinta foglalt, így a fa irányába indulok el, ahol egy lány ül.
- Szia, leülhetek melléd? - kérdezem, kicsit bátortalanul. Remélem nem küld el, de ha mégis, akkor megyek máshová. Vám még sok hely ezen a környéken.

Keiko  
                                               
A könyv amit tegnap kölcsönöztem ki a kőnyvtárból, nagyon érdekesnek bizonyult. A legendás lényekről szólt. Egy kicsit hasonlított  LLG tankönyvre,de volt benne néhány érdekesség, ami a tankőnyvben nincs benne. Tegnap este rengeteget olvastam még az ágyamban, aztán viszont elkezdett nagyon fájni a szemem. Először úgy éreztem ég a bal szemem, aztán meg már viszketett is. Csak a bal szemem. A jobb szememmel persze semmi gond nem volt. Tegnap hajnalban és ma reggel is bekentem valami csodaszerrel. Már nem viszketett, de még mindig úgy éreztem, hogy ég. Persze igazából nem égett, csak úgy hittem.Egy lány közeledett felém. Láttam, hogy ő is nézegeti a hintát aztán végül odajön hozzám és megkérdezi odaülhet-e mellém.
-Persze, gyere!-feleltem biztatóan mosolyogva. Egy nagyon aranyos és barátságos lánynak tűnt.-Te hanyadikos vagy?-kérdeztem bátorítóan.

Blanka

Szerencsére, nem küld el, amiből csak annyit tudok eddig leszűrni, hogy nem rellonos. És ez jó hír, semmi kedvem egy rellonossal sem találkozni. Legalábbis most nem. Helyet foglalok mellette, s egy már bátrabb mosolyt küldök felé.
- Elsős vagyok. Még. De remélhetőleg már nem sokáig. - Felelem, és ismét eszembe jut a vizsga időszak, hogy már csak néhány nap vám hátra. - És te? Hányadikos vagy? - kérdem, majd a lányról a könyvre téved a szemem. - Mit olvasol? - hangzik a következő kérdés, és hangomban puszta kíváncsiság hallatszik. Ez legalább eltereli a gondolataimat mindenről, ami eddig foglalkoztatott, amiből aludni sem tudtam.
- Jaj, bocsi, bemutatkozni el is felejtettem. Keiko Sama vagyok. - Mondom, egy hatalmas mosoly mellett. Teljesen kiment a fejemből, hogy még nem is találkoztunk eddig, ezért illendő lenne bemutatkoznom. De azért remélem nem veszi sértésnek, hogy csak most tettem meg.

Keiko

A lány nagyon aranyosnak és kíváncsinak látszott. Próbáltam kedves lenni vele, mert nagyon fiatalnak tűnt, lehet, hogy elsős még, vagy talán másodikos. Egyébként azt nem tudom melyik házban van, talán Eridon, bár még soha nem láttam,de ki tudja?! Erről a lányról eszembe jutott önmagam, mikor ideérkeztem. Mennyi érzelem volt bennem... Kíváncsi voltam, boldog, tele voltam energiával és persze már akkor is rengeteget beszéltem, ha csak belebotlottam valakibe. A lány azt mondja elsős. Nem lepődök meg, mert látszott rajta.
-Én másodikos vagyok. Egyébként izgulsz a vizsga miatt? Nyugi, egyáltalán nem kell félned. Az első vizsgámon én annyira izgultam, hogy majdnem kiugrott a szívem a helyéről. Persze aztán kiderült, hiába izgultam annyit... Nem ért annyit az egész!-kicsit már megint többet beszéltem a kelleténél. Reméltem neki nem baj, ha sokat beszélek! Úgy láttam nem zavarja, mert még arra is rákérdezett, mit olvasok.-Egy legendás lényekről szóló könyvet olvasgatok.-Ezután bemutatkozott. Gondoltam, hogy valami egzotikus helyről jött, de a neve ezt alá is támasztotta.-Az én nevem Blanka Carson, de hívj csak Blankának vagy Blaninak. Egyébként nagyon szép neved van! Hogy szoktak szólítani? - mutatkoztam be én is.- Melyik házból vagy? - Tettem még hozzá.

Blanka

Szóval másodikos. Végül is látszik rajta, hogy nem sokkal idősebb nálam, és ki is derül, hogy csak egy évvel.
- Igen izgulok. Egy kicsit. - Felelem egy mosoly kíséretében. Igazából nagyon izgulok.Nem vetne túl jó fényt a házamra, ha megbuknék, és én is nagyon rosszul érezném magam miatta. Az azonban valamelyest megnyugtat, hogy szerinte nem nagy ügy a vizsga. Hát remélem valóban így van, bár levitás vagyok, szóval a tanulással nincs nagyobb gondom. - Örülök, hogy elmond ilyen dolgokat, mert ezek számomra elég fontosak, így annyira már n is félek a vizsga miatt, és ezt egy mosollyal tudom csak meghálálni.
Legendás lények? Sajnos nem vettem fel az LLG-t az óráig közé, így sokat nem is tudok róluk, de biztos érdekes lehet, ha ezt olvassa. Terveztem én is, hogy felveszem azt a tantárgyat, de végül mégsem tettem meg, és most, hogy itt ülünk, talán egy kicsit megbántam, hogy nem tanulok LLG-t.
- Egyszerűen Keiko, vagy Kei. - válaszolok a kérdésre. Kicsit meglepett, ért ilyet még nem kérdeztek tőlem, mindig úgy szólítottak, ahogy akartak, de ez a kettő a legjellemzőbb. - Nek is tetszik a te neved. - teszem hozzá egy mosoly mellett. - Én levitás vagyok. És te?

Dorota, a rém, és Niki, a megfigyelő

Ezúton közöljük, kedves Dorota, hogy a banyák kora régen leáldozott. Manapság nem menő a szigor, ha tiszteletet és csendet akar kicsikarni, bár tény, megfélemlítésnek még mindig remek eszköz. Csak vigyázzon, drága Vaslady, nehogy egy adag rajzszögbe üljön egy nap, mert holmi buzgó alattvalói megelégelték keménységét.
Már az akaratosság sem imponál neki, de fogadni merne, hogy ha unokanővérére nézne most, valami hasonló elégedetlenség halvány árnyait fedezhetné fel Niki arcán is. Persze azután, hogy legombolta róla a pókerarc különösen vastag és makacs rétegét. Niki holtbiztos, hogy nem viccelt, mikor kijelentette, hogy ebbe nem szól bele.
Nagyon durván kezd felmenni benne a pumpa, mikor Őnagysága előadja a Marie Antoinette-féle különszámot: ha nincs kenyér, kalácsot az embereknek, figyeljetek csak rám, mert nekem van csak fontos mondanivalóm. Egy fenét! Ahogy Dorota halad előre a beszédben, úgy kezd egyre látványosabban lüktetni a homlokán az a bizonyos dühér, ellenben a szája körül mind szélesedik a mosoly, mintha egy cukorborsó kislány lenne, aki a nagymamája ezeréves történetét hallgatja teljes lelkesedéssel. Felkönyököl az asztalra Dorotával farkasszemet nézve, s mikor a tisztes matróna végre befogta hatalmasra méretezett és nagyképű lepénylesőjét, ő is belefog a tisztes visszavágásba.
-Szerintem beszéljünk nyíltan, Miss Dorota.- jó erősen megnyomja a Miss szót, mintha szándékosan lenézné a korosabb hölgyet, azaz még annyira sem érdemesíti, hogy tisztes feleségnek nézze. Másképp mi a fenét keresne itt? Paraszti észjárás eleje volt ez, de azóta már mindketten megvilágosodtak, hogy ez a kontyos Elvtársnő csak egy kerítőnő.
-A hirdetést A FÉRFI adta fel, tehát Ő KÉRDEZ. Neki JOGA VAN nem megjelenni, ha túl elfoglalt. És elfoglalt, szavamra. Sokkal elfoglaltabb, mint Miss Delarosa valaha is lehet. Nnos... Ha előbb ön válaszol a MI kérdéseinkre, akkor esélyes, hogy én is válaszolok az ÖN kérdéseire.- vesz egy mély levegőt és közben vállon veregeti magát, hogy elolvasta Niki kérdéseit, mielőtt a majdnem-nővére széttépte a lapot. Így most fejből tudja citálni az összes kérdést hála a fotografikus memóriájának.
-Hány másodperc alatt futja a százat? Meddig bír fél lábon állni? Hogy viszonyul a szemtelen tinikhez? Mennyit költ havonta ruházkodásra? Ki a kedvenc sportolója? Mi fogta meg a hirdetésben?- mikor szépen és érthetően elsorolta őket, még mindig a legangyalibb mosolyát villogtatja, de immár minden feszültség nélkül. Határozottan élvezi a helyzetet, de később nem fog elfelejteni bocsánatot kérni Nikitől. Nem gondolta volna, hogy a flúgosokat is bevonzza a hirdetés, bár Esztert egyáltalán nem tartotta annak, csak súlyosan önbizalomhiányosnak.

Nándor

Ismét vége egy napnak, ismét odabent ültem és mit mondhatnék, ezt a szöveget már igencsak unom. Talán tényleg igaza van a first ladynek és a sarkamra kellene állnom, viszont azt szokás mondani, hogy mindenki csak addig nyújtózkodjon, amíg a takarója ér. Nem szeretek pofátlan lenni, kuncsorogni valami érdekesebb munkáért, mint az aktatologatás, inkább megelégszem és csendben török előre. Van nagy szám, mint a bécsi kapu, de ilyen ügyekben nem nagyon akarom feleslegesen jártatni, mert még a végén sikerül összehoznom valami kevésbé tolerálható munkakört egy rossz beszólással. Kellene kerítenem valakit, aki mellettem van és gyakorolja rajtam a szájzáró bűbájt, amikor kényes talajra tévedek.
Szóval hazafelé tartok a Minisztériumból, kezemben legalább hat mappa, azokban legalább hatszáz papírral. Ügyetlenül bukdácsolok végig a macskakövön, a francba is, még mindig nem sikerült megszoknom a magassarkú adta lehetetlen helyzeteket és terepeket. Beszereztem még párat a Nicoltól kapottak mellé, hogy lelkes tanárom ne tudjon megszólni emiatt, és igazán megszerettem őket. Soha sem voltam az a típus, akit annyira érdekelne a divat, az öltözködés, igyekeztem mindig a legkényelmesebb darabokat felkapni, aztán rohanni munkába, mostanában viszont egy kicsivel korábban kelek fel, mint anno, hogy azért némi időm legyen átgondolni a dolgokat a szekrény előtt. Még mindig nem bonyolítom agyon magam, nincs felesleges cicoma, csak a magassarkú, esetleg szűkebb, térd feletti szoknya hozzá illő blúzzal és annyi. Ma is ilyen hangulatban ébredtem, de igencsak rossz ötlet volt így a nap végén a sarok által meggyötört ingatag lábakon a macskakőre merészkedni. Hoppanálhattam volna a hídig, de félő volt, hogy elvesztek valamilyen iratot, így inkább a megterhelő, de biztonságosabb utat választottam.
Akadnak körülöttem emberek ilyenkor is, hiszen az élet a pubnak és a csárdának köszönhetően nem áll meg este sem, én pedig vagyok olyan szerencsés, hogy egy kiálló kőnek köszönhetően kimegy a bokám és elvágódok az utca közepén. A lábam szörnyen fáj, de mégsem ez a legnagyobb problémám. Fülig vörösödök, már nem a dühtől vagy egyéb okokból, hanem mert valószínűleg a nullához képest elég sok embernek sikerült végignézni az attrakcióm.

Léna

Ki miképpen tölti el napjai végét ebben a döglesztő hőségben, az tulajdonképpen mindenki saját dolga. Noha a tanév még egy hétig tart, Nándor mit sem törődve a holnapi tanítási nappal, a közeli pub tareszán kortyolgatja hűs italát. Kimérten emeli magához a korsót újra meg újra, miközben világító kék íriszei a kint kószálókat fürkészi. Mióta lement a nap, egyre többen merészkednek elő, a fülledt jó időnek köszönhetően pedig a férfi szemét gyönyörködtetvén, több hölgy lengén öltözve, mély dekoltázsokkal, rövidre vágott farmerokkal ragadják magukra a figyelmet. Igazi svédasztal ez minden látó számára, a professzor pedig egyébként is nagy csodálója a buja, szinte felkínált idomoknak.
Nézni ezeket jó, mi több, nagyon kellemes, de azt is tudja, az ilyennek kezdeni nem feltétlenül érdemes. Hiszen, ha kitesznek mindent, nem marad mit felfedezni, igaz?
Lassanként aztán a sör elfogy, s ő is távozóra fogja a dolgot, nem feltétlen azért, hogy máris a kastélyba vegye az irányt, inkább annak reményében, ma is sikerül valakitelkapnia estére, ha már a kis levitás naíváról le kellett mondania. Kár volt beleélnie magát... Nem nézi merre, csak elindul, egyik kezét zsebébe mélyesztve, másikban egy szál szivart sodorgatva ujjai között. Nem láncdohányos, olykor mégis elpattint egy-egy szálat a fanyar, kesernyés dohányáruból. Már az első pillanatokban kiszúrja az ügyetlenkedő fiatal nőt, valahogy nem illik az utca monoton képébe bizonytalan járásával. A férfi szemöldökét felvonva méri végig, számára egyértelmű, új még a nőnek a magas sarkú. Látott ő már valódi dívákat, olcsó táncosnőket, vagy épp fiatal-koraérett csitriket suhanni hasonló lábbelikben. Nincs benne az a finom tartás, a mozgása sem olyan egységes és folyamatos, mint amazoké. Egy apró fintorral vezeti tovább tekintetét, igazából ennyivel le is rendezné a hölgyet, s keresne új látnivaló után, ha nem ütné meg fülét a macskakövekre hulló papírkötegek hangja. Mire odakapja fejét, az előbbi nőnek már semmi nyoma, legalábbis tengerszint felett. Összvonva szemöldökeit vet egy pillantást a környezetre, s a többi ember tekintetét követve lefelé, veszi észre ismét a lányt. Lemondón szusszan egyet, majd ismét körbekémlel, de senki nem óhajt lassítani, a hölgy segítségére sietni.. Újabb fintort követően aztán megteszi azt a néhány lépést, amely eddig elválasztotta tőle, hogy felsegítse.
- Jól van, Kisasszony? - kérdezi nyájas, lágy hangon. Mindigis meggyőzően adta az úriembert, ez most sincs másképpen. Kedves, figyelmes... - Segíthetek? - húzódik halovány, féloldalas mosolyra ajka, metsző kékjei mélyen fúrnak a barna íriszekbe. Kezét előrenyűjtja, kissé előre is hajol.

Nándor

Jobb napjaimon már egészen tűrhetően megy a magassarkúban járás vagy inkább billegés, a menetelésem egyre inkább hasonlít a rutinosabb versenyzőkéhez és ez büszkeséggel tölt el. Valójában nem számít nagy dolognak a magassarkú viselése, régebben volt egy korszakom, amikor hordtam, persze sokkal kisebb sarokkal, lévén hogy konzervatív nevelést kaptam és egyébként sem érdekelt mások véleménye soha. Ennek ellenére örülök, hogy újra egymásra találtunk én és a sarok, már csak dűlőre kell jutnunk és jó barátok leszünk - jó úton haladok, érzem, már ha nem nehezíti macskakő a dolgom és nem vágódok hasra a nagyérdemű előtt.
Fejem a vörös ezerféle árnyalatában pompázik, miközben tekintetem a földről a fölém tornyosuló férfire emelem. Már csak ez hiányzott; nem elég, hogy ilyen kínos helyzetbe hoztam magam, még arra sincs lehetőségem, hogy a szégyent egyedül feldolgozva összekaparjam a papírjaimat, aztán olyan gyorsan hazasiessek, ahogy csak lehet. Nem, ehelyett tőlem egy ránézésre pár évvel idősebb férfi siet a segítségemre, én pedig ha lehet, még inkább elvörösödöm. Félő, hogy ennél jobban már nem igazán lehet.
 - Ami azt illeti, nem igazán - motyogom magam elé, miközben lekapom a cipőket és magam mellé helyezem. A férfi lágy, törődő hangja nem hogy megnyugtat, még inkább idegessé tesz. Kezem-lábam remeg, a bokám rettentően sajog, én pedig csak ülök a földön talptól a fejem búbjáig vörösen és nézem a csodálatosan kék szempárt, ami az enyémekre szegeződik.
 - Á, hagyja csak... mindjárt összekaparom magam - remegő hangon elutasítom a felkínált kart. Nem vagyok udvariatlan, mielőtt azt gondolhatnánk, egyszerűen csak nem érzem még magam és a bokám készen arra, hogy felálljak, a papírok is a földön vannak még és külön procedúra volna állva összeszedni őket, az érintésekről ne is beszéljünk. Még mindig beleborzongok, amikor eszembe jut István egyetlen érintése és az a kisebb hegyomlás, amit keltett bennem. Nem igazán hiszem, hogy ennél jobban el tudnék pirulni, de félő, hogy nagy szendeségemben még a végén meggyulladok.
Még mindig a földön ülve igyekszem a körülöttem szétszóródott papírtengert felszedegetni, ami lássuk be, nem igazán egyszerű dolog úgy, hogy egy piszkosul jóképű és mosolyú férfi vájja beléd gyönyörű kék íriszeit.

Léna

Így közelebbről szemügyre véve a férfi kénytelen elismerni, hogy a kevéssé kihívó ruhadarabok egy igenis formás teremtményt rejtenek. Az arca legalábbis mindenképpen az egyik leggyönyörűbb, amivel mostanában találkozott. Nem érti különösebben az elutasítás miértjét, de lehetséges, az elfogyasztott sör miatt, ma nem engedi ilyen könnyen lepattintani magát. Máskor igazából megvonná a vállát és egy jó napot nélkül tovább sétálna, ám ma, talán a hölgy szerencsétlenségére, nem hátrál meg. Egy pillanatra összeszűkülnek szemei, mosolya pedig kiszélesedik, ahogyan a szégyenkezéstől kipirult pofit figyeli. Jó szórakozásnak ígérkezik, ha nem is huzamosabb ideig, de legalább néhány kellemes percet szerez magának.
- Egészen biztos benne...? - vonja össze szemöldökeit újra és újra végigfuttatva tekintetét a nőn. Kezei koszosak, a papírjai szerteszéjjel, és amint itt ül, nyilván szoknyája is megviseltebb lett. - Elég nagyot zakózott.. - teszi hozzá egy apró fintor kíséretében, amelyet ügyel arra, hogy a nő is lásson. Miközben beszél, közelebb mesterkedi magát, a földön ücsörgő mellé guggol s továbbra is kritikus szemekkel vizsgálgatja.
- Nem fáj? - akad meg tekintete végül bokatájékon, miközben a hölgy próbálja összeszedegetni méltóságát és a papírjait egyaránt. - Úgy nézem, ez kificamodott.. - motyogja alig elnyíló ajkakkal, miközben térdén pihentetett kezét szájához emeli. Mutatóujjával megkopogtatja ajkát, majd a formás lábakról ismét visszapillant a lány arcára. Lassan már karmazsin színben játszik az orcája. Rég találkozott ilyennel, még a kastélyban is, a kis gólyák is kardosak és magabiztosak... olykor maga Nándor lepődik meg, mikor egyik-másik felajánlja magát neki. Más világ ez már, már a fiúk sem olyan szégyenlősek.. baj ez? Természetesen nem, annyira nem tud ledöbbenni, hogy ne használná ki a kínálkozó lehetőséget.
És természetesen Nándor most sem lenne Nándor, ha nem határozná el magában, bizony ez a bájos zavartság, a piros pofi az ő személyének szól.
- Ha gondolja, én rendbe teszem Kegyednek! - és ajkától kezét elindítja a sérült rész felé.

Nándor

Nem igazán tudom hová tenni azt a széles mosolyt, ami a férfi arcán mutatkozik. Ennyire mókás volnék? Hiszen nem történt más, csupán csak elvágódtam az utca közepén ingatag lábaimnak köszönhetően. Igazán beérném egy faképpel is, mert így az az érzés támad bennem, hogy nevetség tárgya vagyok, és ez még inkább rombolja alig feltámadt önbizalmamat.
 - Egészen biztos - felelem még mindig elhalt hangon. Bár a testem mást sugall a vörösödés és a remegés által, azért némi tartás van még bennem. Nagyon könnyen zavarba lehet hozni egy gyönyörű mosollyal is, egyszerűen nem tehetek róla, ilyen vagyok. Nem azt mondom, volt már férfi az életemben, de lévén hogy jó ideje egyedül vagyok ilyen fiatalon, elbizonytalanít a másik nemmel kapcsolatban és egészen furcsa reakciókat vált ki belőlem, ha két méter távolságon belül kerül egy-egy példány. A férfi és a helyzet okozta frusztrációm összeadódik és ebből következik az, hogy képtelen vagyok összeszedni magam és a papírjaimat.
 - Előfordul, majd legközelebb jobban ügyelek rá - nyögöm ki a megállapításra és a fintorra egyaránt. Egyszerűen nem tudom nem észrevenni az arcjátékot, mikor már olyan szörnyen közel van. Mi járhat vajon a fejében? Biztosan azt gondolja, hogy egy ügyetlen csitri vagyok, aki képtelen végigmenni egy utcán anélkül magassarkúban, hogy idiótát ne csinálna magából. Pedig ha tudná, hogy a kiképzés során miket ki nem bírtam... Talán nem nézne esetlennek, bár igazából nem is csodálkoznék rajta, ha így volna, én is ezen a véleményen volnék, ha nem ismerném magam, főleg a reakcióim és az akaratlan önkinyilvánítás miatt.
Nagyra nyílt szemeimet a férfire szegezem, miközben leguggol mellém még mindig azzal azzal a piszkosul szexi mosollyal az arcán és ahogyan az ujjai játszanak az ajkán... Istenem. Végigfut rajtam a libabőr és lesütöm tekintetem.
 - Dehogynem, piszkosul - ha akarnám se tudnám leplezni fájdalmamat, a vörösség mellé még egy fájdalmas fintor is megjelenik arcomon, ahogy igyekszem megmozdítani a bokám. Egyetlen varázsige volna, már ha nem felejtettem volna otthon a táskám reggel, amibe belesüllyesztettem zseb hiányában. Fene se gondolta volna, hogy ilyen történik, ezért nem szaladtam haza érte - papírmunkához minek.
- Ne! - sikkantok fel, ahogy keze a lábam felé nyúl. Nem akarom, hogy hozzám érjen, mert félek, hogy elindítja a lavinát, amit nagyon nem szeretnék - Majd... majd én megoldom! - esdeklem egy sort és felhúzom a térdeimet, hogy némiképp alátámasszam mondandóm. A szoknyám kezd vészesen felfelé csúszni csupasz combjaimon, ezzel még inkább kellemetlen helyzetbe hozva engem. Nem hogy itt ülök a forgalmas utca közepén kificamodott bokával, egy átkozottul jóképű pasival a mondhatni intim szférámban - egészen kitágítottam ezt a kört -, még meztelennek is érzem magam. Remek.

Léna

Nem új keletű Nándor számára a félénkség, vagyis inkább az, ha valaki fél tőle. Az esetek túlnyomó többségében maga a professzor is tesz azért, hogy féljenek tőle, diákok, kollégák és természetesen bűnözők. Máskor, mint ahogyan most is, jön ez magától, s az újabb elutasítások után a lány még össze is húzza magát. A férfi szemöldökét felvonja a sikkantásra, ezt a reakciót azért nem várta, hiszen most semmi durva szándék nincsen benne, egyszerűen csak szemügyre venné a bokát.. Végül aztán a hölgy feladja az ellenkezést és közli, majd ő megoldja. Nándor kétkedőn ráncolja homlokát, arcán is egyértelműen látszik a hitetlenség, de hagyja, had bontakozzon ki a kismadár, s ha valóban ura a helyzetnek, oldja csak meg egyedül.
Ez jó móka lesz...
Valóban, még gondolatban is kissé lefitymáló a fiatal teremtéssel, de erről ő aztán végképp nem tehet, hisz ha tényleg képes lenne kezelni a helyzetet, nem ücsörögne még mindig az utca közepén, még mindig sajgó, vizesedő, duzzadó bokával, mintha olyan kényelmes lenne.
- Nos, rendben, akkor talán itt lenne az ideje felkelnie, az emberek nem győzik kerülgetni és a cuccai is beszennyezik az utcát - hangnemet nem vált ugyanolyan lágy bariton, mint eddig, de az élt nem lehet nem észrevenni benne. Részéről ő továbbra is kellemesen szórakozik, pláne, amikor elhátrálásában felfedezi a vészesen feljebb kúszó szoknyát. Kissé megdönti fejét, mintha jobb belátást próbálna biztosítani, de ennyire azért nem gyerekes... noha most van benne némi alkohol, ami miatt kevésbé ad a kimértségre.
Felemelkedik, igazából jól is esik neki ismét kinyújtóztatni tagjait, innen néz le a meleg barna szemekre.
- Azért a közelben maradok, hátha kisebb méretű katasztrófát óhajt előidézni.. - ez már leplezetlen vérszívás, melyet flört gyanánt emberemlékezet óta nem vetett be. Ad teret, helyet s nem kevés szkepticizmussal, és kissé sürgető intéssel jelzi a hölgynek, hogy kezdheti. Csibészes félmosolya nem akar múlni, ezzel adva tökéletes keretet az egész helyzetnek. Pálcája közben kezébe csusszan az alkarjához erősített tartóból, melyet eddig hosszú, hófehér s makulátlan ingujja takart. A környezet biztosítására első sorban, de talán méltóztatik egyetlen lusta intéssel a papírlapokat is összegyűjteni. Noha nincs szükség a segítségére, és ez egy egyszer az életben bekövetkező alkalom, hogy ő mégis felajánlja azt. A kisasszonynak fogalma sincs, milyen óriási kegyben részesült épp az imént.