Abi
Értettem a célzást, Sellőlány. XD

Ágo

Mindent tudok! Jön a vizsgaidőszak, mégsem aggódom. Ez már az egy... kettő... őh. Sokadik vizsgám. Szóval már tényleg nem izgulok. Nem is nagyon érdekel. Én nem félek a vizsgáktól. Ó, még sajnálom is, hogy anno nem vizsgáztam egyszer, mert akkor most mennék mestertanoncnak. De sebaj, jó nekem így is. Lassan felnövök, a fenébe már. És alig csináltam valamit a kastélyban. Rám tört talán valami kapuzárási pánik? Nem tudom. Szomorú vagyok. Elfogott a bánat. Már megint, igen. Talán kellene nekem valami cuki kis háziállat, ami megvigasztal. Egy beszélő szőrmók kell nekem, aki ölelget agyba-főbe. Ez az! Na, majd megkérem anyától, hátha jó leszek és akkor ad nekem! De cuki lenne! Tényleg nekem még tesóm sincs, azért vagyok ilyen magányos. Akkor kérek még egy kisbabát is, egy olyan cuki turcsit, és az pont jó lesz úgy! Na mindegy... majd megírom anyáéknak, csak ne nézzenek hülyének.
Szóval felvettem a télikabátom és kifeküdtem a hóba. Tekintetem a vakítóan fehér és a szürke szín határán táncoló égbolton volt, amiből akkor nem szállt le egy hópehely sem. Miért is rázná a télapó a szakállát, ha már elrepült? A hideget meg még nem vitték el a manók. És a meleget nem hozta meg se Sanyi, se Józsi, se a Beni.
Gyakran fekszem le a fűbe, a hóba meg főleg. Akkor nem kell félnem, hogy belemászik a fülembe egy bogár vagy valami. Anya mindig azzal ijesztgetett, hogy belém bújik a fülbemászó. Ezt nem akartam. És valahányszor kimentem, belerepült a szemembe egy muslinca, rám szállt egy légy és megkergetett egy méh. És ha felkeltem, arcon talált egy pókháló. Fujj! Ennek még nincs itt az ideje, úgyhogy nyugodtan hempereghetek, mint a kutya. És tök felszabadító érzés csak ülni és feküdni. Így telt el tehát a délelőttöm, hogy odakinn voltam és pihentem. Magolni meg majd este, a gyertyafényben, az ágyamon. Feltápászkodtam a hófödte talajról és már vissza akartam sétálni a sapkámban, amikor valaki felém dobott egy hógolyót. Nocsak, belefutok egy ismerősbe? Nem... Valami kisleányka volt az. Talán összetévesztett valakivel? Biztos valami Rellonos ördögfióka tör borsot az orrom alá.
Vállat vontam és kérdően néztem rá.
- Hm? - mosolyodtam el - Hát te ki vagy? Játszani akarsz velem?
Így elnézve nem is volt ő olyan kislány, max nekem. Akkor nem is kéne ilyen kisbabásan beszélnem vele, mert azt nem szereti, igaz?

Alex
Reméltem, hogy érted a célzást.

Noel

Tényleg mondott volna valamit ez az idegen, akinek még mindig nem tudom a nevét? Jó kérdés, mivel nem hallottam, de ő azt állítja, hogy igen. Ezen talán órákig vitatkozhatnánk, de nem az a fajta vagyok, és most különben sincs kedvem vitatkozni, főleg azért nem, mert nagyon úgy néz ki, hogy egy jó darabig itt ragadtunk. Viszont nézzük a jó oldalát a dolognak, nem kell egyedül végig unatkoznom az egész napot.
- Mondhattad volna hangosabban is, nagyon úgy tűnik, hogy itt a hang nem úgy terjed, mint általában - vonok vállat és körülnézve máris észreveszem, mintha már nem is ugyanott lennék, ahová indultam. Ez azért vicce, és hangulatomnak egy félmosollyal adok "hangot". Imádom, amikor ez történik, imádom a varázslatot. Aztán újra a névtelen fiúra nézek, aki elkezdi kielemezni a nevem második tagját. Felvont szemöldökkel hallgatom milyen okosságokat talál ki és a mosoly nem tűnik el az arcomról.
- Látom névelemzőnek készülsz. Egyébként nem a szüleim, hanem a nagymamám nevezett el az ő nagymamájáról. Szóval egy nagyon régi nevem van, viszont én még nem tudom a tiédet - nézek rá kérdőn, hátha végre elárulja és akkor már eggyel több ismerősöm lesz. Vagy legalábbis több embert fogok ismerni, az már biztos.
A következő pillanatban mozgást veszek észre a szemem sarkában és mire odanézek már egy fekete valami suhan felém, egyenesen a hajamba landolva. Volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy nem sikítottam fel, hanem csak elkezdtem kapálózni és próbáltam kiszedni a hajamból azt az izét. Persze az előttem álló srác csak halál nyugodtan nézett engem, mintha valami kísérleti patkány lennék. A kapálózásomból pedig csak annyit értem el, hogy sikeresen levertem valami üvegcsét az egyik polcból, és miután széttört fehér füst kezdett el felfelé szállni egészen a plafonig. A pók pedig, mint kiderült az volt, egy szökkenéssel egy másik polcra vetette magát, és nem láttam többé.
- Köszönöm, hogy segítettél, de tényleg - mondtam félig dühösen, félig ironikusan. Most pedig törődhetünk azzal, amit én kiborítottam, nagyon remélem, hogy csinál valamit az idegennel.

Abi
Hát ja, kicsit túlmagyaráztad...:D

Aileen

Mindig is azt hittem, szeretem a személytelen helyeket. Pályaudvarok, repterek ahol sok ezer ember fordul meg nap mint nap, de mind ismeretlenek. El lehet bújni köztük, nem kérdez senki semmit, nem kell válaszokat adni, és talán pont ezért szerettem ott tölteni az időm. Amikor az átszállás miatt több órát vagy akár egy egész éjszakát töltöttünk a váróban a legmulatságosabb dolog volt 6 éves korom óta. A kastély ódon falai valami miatt ugyan ezt idézték bennem, de így pár nap elteltével már egészen nyomasztó volt ez az érzés. A tudat, hogy nincs olyan ember, akihez odaszaladhatsz ha problémád van egy ideig izgalmas, de huzamosabb idő után már kétségbeejtő.
Talán ezért menekültem minden áron a kastélyból, amikor megláttam, hogy kint süt a nap. Lehet, csak áltatom magam azzal az érzéssel, hogy a szabadban jobb lesz, de legalább az a pár perc, amíg kiérek reménykedéssel, nem pedig a honvágy miatti hisztériázásommal telik. Gyűlölök hisztizni, a legrosszabb dolog, amit egy lány csinálhat, és talán pont emiatt nem vagyok mostanában önmagammal sem jóban, mert minden gondolatomat lekötötte a "haza akarok menni", "normális életet akarok élni" és hasonló tartalmú naplóbejegyzések írása.
Viszont most a napsugarak tényleg némi reménnyel kecsegtettek, úgyhogy gyorsan felhúztam a drapp bakancsom, és egy szál pulcsiban és farmerben elindultam a szobából. Pár lépés után viszont kicsit visszarettentem, mert jóval hidegebb volt a folyosón, mint vártam, úgyhogy visszaszaladtam a sálamért, és így egy fokkal felkészültebben vágtam neki a kastélynak. Boldog mosollyal léptem ki a napon, várva, hogy a D vitamin átjárja az arcbőrömet, de ehelyett csak csípős szél és fogvacogtató hideg jutott. Nem csoda...én vagyok a hülye. Mit vártam februárban? Hogy a napsütéshez majd 20 fok és csodás szellő párosul? Ugyan, tényleg gondolkozhattam volna kicsit előre, de sebaj, legalább hasznát veszem annak, hogy az elmúlt két napban alaposan áttanulmányoztam a kastély térképét, és a Fénylő Lelkek Udvarát mintha pont ilyen helyzetekre tervezték volna. Úgyhogy a FLU felé vettem az irányt, és amint megtaláltam a szökőkutat, abban a boldog tudatban ültem le a kávájára, hogy legalább egy dolog van ebben a varázslatos izébizében ami hasznos.

Az ismeretlen úgy dermed le, mintha loctiteba lépett volna, csak hogy a szemei kicsit csigaszerű mozgást végezzenek, enyhén dülledve. Gilbert nem tudta rögtön eldönteni, most el akar-e süllyedni, vagy mélyebbre már úgysem lehet, de örült, hogy álarc van rajta, mert így nem látszott, hogy legszívesebben kiugrana az ablakon. Igazából nem kellett volna már meghatnia a dolognak, elvégre a külseje miatt mindig is nevetség tárgya volt, plusz a sorozatos piszkálódások kedvenc céltáblája, azonban most egyáltalán nem azért festett így, mert ez volt vágyai netovábbja. Nem mintha a másik sokkal jobban nézett volna ki, elvégre kevés olyan szegény, szerencsétlen pubertás van, akit ennyire keményen sújt a hormoningadozás, de valószínűleg megszokhatta már, mert nem tehetett róla, ellentétben Gilberttel, aki csak saját hülyeségének köszönhette, hogy beleivott a bájitalba.
Közben a lány befejezte a pukkadozást, bár a kuncogást teljesen nem bírta azért elnyomni, de intézett hozzá egy felette érdekes kérdést. Hát, legalább nem csipkebokorhoz hasonlították.*
- Áh, csak...én egy lángelme vagyok.-*Sütötte el a létező legbénább poént, ami abban a pillanatban eszébe jutott. Sosem volt nagy viccmesélő, a humort pedig csak hírből ismerte, illetve leginkább azt az oldalát, amin ő képviselte a csattanót- mint most is, kellemes nevetéssel telő perceket szerezve egy újabb embernek. Egy negyed pillanatig eltöprengett, vajon milyen vicc lenne- a téren korlátozott műveltséggel rendelkezett, de leginkább faviccnek érezte magát. ~ Még mindig lehetne rosszabb~ gondolta, egy fanyar mosoly kíséretében, ~például, ha szőke nős lennék...~ A lány még mindig nem mozdult, és mivel nem tűnt rosszindulatúnak, vagy gúnyosnak az előbbi kérdése, Gil úgy döntött, kockáztat és megpróbálja előnyére fordítani a helyzetet.*
- Esetleg megszánnál egy Evapores-szel?-*Nem szokása segítséget kérni -nem annyira a büszkeség, mint inkább az önállósága miatt igyekszik mindent maga megoldani, de most sokat javítana a helyzetén, ha nem érezné úgy, hogy cipő helyett akvárium van a lábán és vékony jégréteggé hűlő ruhák rajta. És ha már a lány szóba elegyedett vele és kiröhögte, igazán meghálálhatja az ingyenmozit egy varázslattal.

Emily K. Crusader

Mivel a Valentin-napi pocsék hangulatom még nem múlt el, úgy döntöttem, hogy kimegyek a szabadba és rajzolgatok egy kicsit. Kivételesen nem lila, hanem barna pulóvert húztam, talán azért, hogy a külvilágot is figyelmeztessem rosszkedvemre. Amint kiléptem a kastély hatalmas ajtaján jéghideg szél csapott az arcomba, de én azért sem mentem vissza melegebb öltözékért, dacosan folytattam utam a Fénylő Lelkek Udvarához. Még magamnak sem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért pont oda megyek, ha nem pont azért, mert teljes ellentéte volt hangulatomnak. Talán az járt a fejemben, hogy ott majd felvidulok, elvégre nem maradhatok örökre ilyen mogorva.
Az udvarba lépve körülnéztem, majd, mert nem láttam senkit, megnyugodva közelebb sétáltam a szökőkúthoz. A hely szélvédettségének köszönhetően már egyáltalán nem fáztam, hiába, hogy csak egy vékony pulcsi volt rajtam. Az arcomat a nap felé fordítottam és lassan felmelegedtem a sugaraitól. Óvatos mozdulatokkal előbányásztam a felsőm alól a karácsonyra kapott mágikus naplómat, a farmerem zsebéből pedig a kedvenc ceruzámat. Épp letelepedtem volna a szökőkút szélére, de ott már ült valaki. Kissé megdöbbenve vettem tudomásul, hogy nem éppen rózsás kedvem a látásomra is kiterjedt, majd mérgesen összeráncoltam a szemöldököm. Azonban még éppen megálltam, hogy kiabálni kezdjek szegény lánnyal csupán azért, mert le merészelt ülni egy olyan helyre, ahol én akartam regenerálódni. Ehelyett magamban puffogva a szökőkút másik feléhez baktattam, jó hangosan csapva le a csizmámat, hogy felkeltsem magamra a figyelmét és lássa, hogy mennyire bosszússá tett.
Miután elhelyezkedtem és kinyitottam a könyvet, egy nagyot sóhajtottam és elismertem magamban, hogy gyerekesen viselkedem. Igazából már napok óta, egészen pontosan azóta a nap óta. Visszagondoltam az előbb látott lány arcára: ő sem tűnt túl boldognak. Hirtelen ötlettől vezérelve rajzolni kezdtem a füzetbe, majd kitéptem a lapot kis repülőt hajtogattam belőle és eldobtam. Persze előtte kiszámoltam a szögeket, az erőt és belevettem a gravitációt is, de már szinte automatikusan. Apámmal régen rengeteg papír repcsit készítettünk, ezzel próbált felvidítani, amikor szomorú voltam. Rajzom kecses kört írt le a szökőkút felett, majd a lány felé vette az irányt, végül az ölében ért „földet.” Úgy helyezkedtem, hogy rálássak az ismeretlenre, de közben úgy tűnjön, mintha nem is figyelnék rá. Magamban halkan kuncogtam és vártam a reakcióit.

/Íme a KÉP, csak fekete-fehérben. /

Aileen

Nem szabad elfelejtsem feljegyezni, hogy a mai napon megtaláltam a mágia értelmét...fogalmazódott meg bennem a gondolat, amint kezeimmel a hátam mögött támaszkodva az arcomat az égnek emelve élveztem a napsugarak bársonyos simogatását. Tavaszi lányka vagyok, így nem csoda, ha a napsütés a lételemem. Nem az az erős, égető augusztusi nap, hanem például a mostani, varázslat által megszűrt téli. Ebben a pillanatban úgy érzem, évekig is képes lennék elviselni ezt az állapotot, még egyedül a tesóm hiányzik a szökőkút túloldalára, és kész is a tökéletes világkép.
Kár volt, hogy idáig jutottam a gondolatmenetemben, mert amíg nem jut Daniel az eszembe, addig néha egészen élvezni is tudom a vizsgaidőszak miatti semmittevést, de ha még véletlenül is, mint például most, Rá gondolok, rögtön elfog az elviselhetetlen hiányérzet. Miért pont csak én vagyok ilyen "kivételes képességű" ahogyan az a nő fogalmazott, Ő miért nem? Pedig ha itt lenne, azt hiszem nem kellene a napsütéshez és a könyvekhez meneküljek. Minden egoizmus nélkül állíthatom, hogy találékony, és nagyon kíváncsi természetű vagyok, könnyen alkalmazkodom és eddig mindig, minden helyzetben feltaláltam magam, de most, tényleg elveszetten érzem magam. Pedig még azt sem mondhatom, hogy én vagyok a legfiatalabb, vagy a legújabb diák, hiszen szinte nap mint nap érkeznek új emberek, kiknek jobban, kiknek rosszabbul sikerül a beilleszkedés, s én azt hiszem az utóbbi csoportba tartozom. De félretéve a pesszimista gondolatokat, pár hónap, és jobb lesz! Tudom...
Gondolataimból az ajtó halk nyikordulása szakított ki, amire felkaptam a fejem, és kíváncsian néztem az épp belép lányra. Nem tűnt épp jókedvűnek, és láthatóan tudomást sem vett rólam, viszont mégis egyenesen felém indult, majd amikor mégiscsak észrevett bosszús arccal elfordult, és hogy hangsúlyozza rosszkedvét hangos léptekkel távozott. Azt hiszem le akart volna ülni a helyemre, mert mi másért indult volna a szökőkút felé, viszont ezek szerint én útban voltam. Nem vagyok veszekedős típus, de épp fel akartam állni, hogy hideg hangon közöljem vele: "Ha ettől jobban érzed magad, nyugodtan ülj le!" és elvonuljak, de tekintve, hogy már amikor belépett sem volt rózsás hangulatban, és nekem sem teljesen tiszta ilyenkor az ítélőképességem, inkább figyelmen kívül hagytam a dolgot, és továbbra is arcomat a nap felé fordítva sütkéreztem, egészen addig, amíg egy papírrepülő nem landolt az ölemben. Eléggé megijesztett, ezért hirtelen nyitottam ki a szemem, és elfelejtettem elfordítani a napról a tekintetem, így ennek eredménye a pár pillanatnyi vakság lett. A szememet dörzsölgetve hajtottam szét a kis "csomagot", majd amikor sikerült befókuszálni a rajzot elmosolyodtam. Körbenéztem, de még mindig csak az a lányka volt a kertben, aki az előbb morcosan elbaktatott, most viszont ő is kicsit kuncogva tekintett rám.
-Köszönöm!-
Néztem Rá nevetve, és újra repülőt hajtogatva a rajzból megpróbáltam visszadobni. Természetesen nem sikerült, hisz ebben mindig is Daniel vitte a pálmát kettőnk közül, így a repcsi pár méterrel a lány előtt landolt a talajon. Csendben felálltam, és elindultam érte.
-Bocsánat, sosem voltam túl jó ebben.-
Hajoltam le a rajzért, majd a lányhoz lépve visszaadtam neki az alkozását.
-Gondolom sokan mondták már, hogy gyönyörűen rajzolsz.-
Jegyzem meg mosolyogva, és csak remélni tudom, hogy amilyen ügyesen ő felvidított, legalább egy picit is viszonozni tudom majd.

Szinjátszósok.

Ha a lány azt gondolta, hogy könnyű dolga lesz, hát akkor nagyot tévedett. Amikor elvállalta ezt a feladatot, nem is gondolta, hogy a semmiből kell felépítenie a szakkört. Első dolga az volt, hogy diákokat toborozott, hogy álljanak be amatőr kis társulatába. Mikor már épp elegen jeleztek vissza, akkor kihirdette ezt a próbát. Az első és egyben utolsó próbát az előadás előtt.
Lassan lépkedve ment le a próbaterembe, kicsit mintha félt is volna. Soha életében nem irányított még semmilyen csoportot, és ez most kemény dió volt. Határozottnak kellett lennie, hogy mindannyian kövessék az utasításait. Nem akart akaratosnak vagy fennhéjázónak tűnni, de keményen kellett fogni a társulatot ahhoz, hogy jók legyenek.
Szép lassan megérkezett a terembe. Lassan ráhelyezte kezét a kilincsre, és lenyomta az öreg vasat, ami után az ajtó nyikorogva kinyílt. A terem hihetetlen volt, szép nagy és tágas, pont megfelelő ahhoz, hogy több ember is elférjen.
Szépen körbesétált, és mindent szemügyre vett. Először a babzsákfotelek felé indult, amik egymás hegyén hátán voltak odadobva a fal melletti részre. Nem bírta megállni, hogy ne huppanjon beléjük. Miután ücsörgött egy kicsit, fel is pattant és körbenézett a jelmezek között is. Máris megtalálta a megfelelőket a darabhoz.
Miután itt is végzett a színpadhoz ment, ami inkább volt katedra mint színpad, de a célnak tökéletesen megfelelt. Letörölgette a port a varázsgramofonról, a ruhaujjával, majd egy pöccintéssel bekapcsolta. Pattogós kalózmuzsika szólt a régi gramofonból. A lány nem állt meg itt, azonnal táncra perdült, és körbe pörögte a termet. Ha esetleg valaki rajtakapja, akkor azonnal megáll és elszégyelli kicsit magát.
Nagyon remélte, hogy mindenki el fog jönni, ahogy megígérték. Kicsit még táncikált, amíg a többieket várta.

Emily K. Crusader

Hiába tettettem figyelmetlenséget, halk nevetésem és az, hogy rajta kívül csak én tartózkodtam az udvaron egyből leleplezett. Megpróbálta visszadobni a repülőt, de nem sikerült neki, enyhén szólva is szörnyű volt a technikája. Amint hozzám szólt, a neve és pár adata megjelent a mágikus naplómban, majd hamarosan el is tűnt. Kicsit méláztam rajta, hogy a nevén szólítsam-e, elvégre a kis könyvnek hála már tudtam, hogy Emilynek hívják, de végül úgy döntöttem, hogy nem ijesztem meg. Meg hát azt sem akartam, hogy gondolatolvasónak gondoljon vagy ilyesmi.
- Köszi, tényleg elég sokan említették már, – mosolygok rá – de azért még sokadszorra is jól esik a dicséret. Ilyenkor látom, hogy tényleg megérte a rengeteg belé fektetett munka. Viszont… - egy pillanatra elhallgattam, mert nem voltam benne biztos, hogy tényleg bele kéne-e mennem egy beszélgetésbe. Persze bizonyára jót tenne a hangulatomnak, de nem biztos, hogy jobban akarok lenni. Eléggé komoly dolog miatt vagyok szomorú és dühös, viszont nem szeretném a barátaimra hárítani ezt és talán ez a lány segíthetne, hogy visszanyerjem a korábbi jókedvemet, vagy legalábbis a korábbi áljókedvemet, ezért úgy döntöttem befejezem a mondatot – Viszont a repülődobásod egészen katasztrofális. – grimaszoltam egyet, majd felnevettem és hajtogattam egy újat.
A naplómat leraktam a szökőkút mellé, egy olyan helyre, ahol nem érheti víz, majd felálltam és beirányoztam az udvar legtávolabbi pontját. Kicsit lengettem a kezem előre hátra, majd mikor éreztem, hogy a repülő rásimul a szél hátára egyszerűen elengedtem. Szomorúan néztem a repcsi szárnyalását és földet érését, majd elfutottam érte és visszahoztam.
- Látod, nem is olyan nehéz. A lényeg a jól meghajtogatott papír és a rengeteg gyakorlás. – biztatóan néztem rá, még egy mosolyt is kipréseltem magamból és újra eldobtam az origamit. – Persze ez először nem is olyan könnyű, de bele lehet jönni – miközben újra elmentem a repcsiért, beszéltem, főleg azért, hogy eltereljem a gondolataimat – Apukámmal rengeteget hajtogattunk régen és mindegyiket „megtanítottuk” repülni. – elgondolkozva forgattam a kezemben a papírt, majd felriadva Emilyre néztem.
- Tessék, – adtam oda neki – próbáld meg te is!

Vanília Perwinkle


A mai nap teljesen más mint a többi. Épphogy elkezdődött a vizsgaidőszak, amikor már három beadandómon túl is vagyok. Ez nagy szám a részemről. Eddig mindent az utolsó pillanatra hagytam. De most más a helyzet.
A kastélyból kiérve a faluba, pontosan tudtam hova is tartok. Nem álltam meg a főutcán nézelődni, egyenesen a Boglyas térre vettem az irányt.
Karórámra néztem és megnyugtatólag vettem észre, jó negyed órával korábban értem ide, mint ahogy terveztem.
Vanília Perwinkle!
Hihetetlen de igaz, vele volt találkozóm. Egyik Eridonos társammal üzent, hogy itt vár rám. Valami fontos dolog lehet, mert ilyen messze az iskolától még nem találkoztunk. Gondolom nem akarja, hogy megzavarjanak minket.
De aztán lehet, hogy csak beszélgetni akar valakivel, akinek kiöntheti a szívét.
Tudja, hogy bennem bízhat, hiszen már régóta ismer. Titkainkat rábíztuk eddig is egymásra, és nem is adtuk tovább másnak. Együtt próbáltuk megoldani azokat.
Micsoda barátság alakult ki köztünk pár hónap alatt.
Hihetetlen, de mellette nem hiányzanak az Angliai barátaim, akiket az iskola miatt hagytam távol.
Ránézek újra az órámra, örömmel látom már csak három perc és Ő is itt lesz.
Biztos?
Persze, kettőnk közül Ő az aki mindig pontos.
Már látom is, kissé sietősen jön felém.

Ronald Little-Leah

 Rohantam majdnem elestem a nagy sietségbe, hogy le ne késsek egy fontos találkozót. A Boglyas téren találkozom az egyik barátommal, Ronald Little-Leah-val. Reméltem nem várakoztattam meg. Mikor odaértem lihegve így szóltam:
 - Szia! Remélem nem vártál itt már rég óta.
Elindultum a téren, üres pad után kutatva. Meg is láttam egy fa árnyéka alatt. Oda mentem, és leültem. Belekezdtem a mondandómba:
 - Szeretném meg kérdezni, hogy lenne-e kedved majd velem lógni a szünetekben. Te vagy itt az egyetlen barátom és örülnék ha veled legalább beszélgethetnék. - ránéztem, hogy vajon mit gondolhat. Én mosolyogva folytattam:
 - Ja most jut eszembe, hogy haladsz a vizsgákra való tanulással? - kérdeztem.    Szerettem volna egy meg értő barátot, és ezt benne megtaláltam. Jó volt olyan emberrel lenni, aki tényleg megért mindenben.
 Aztán így szóltam:
 - Meddig maradsz?  

Calista

 - Vagy nem ártana beruházni egy hallókészülékre - mutat rá a másik eshetőségre, egyszerűen közölve a tényt, mindenféle él vagy negatív felhang nélkül.
Noelnek feltűnik a lány mosolya, mellyel az átrendeződött termet figyeli.
 - Remélem, akkor is fogsz legalább ennyire örülni, amikor már második hete keresed a kiutat, hiába - jegyzi meg egyértelmű közönnyel, nem mintha el akarná rontani a másik szórakozását, de nem árt felhívni a figyelmét erre az apróságra. Igaz, Noelt sem zavarja a bezártság, sőt, még a trükkös szertár sem, de úgy érzi, a lányban nem merült fel a fent említett lehetőség.
Kis naiv.
A névtörténetet hallgatva kissé összeráncolja a homlokát, nem annyira érti, miért neveznének el minden unokát Listának.
 - És mindenki ugyanolyan Lista, vagy vannak minőségbeli különbségek? - érdeklődik, bár igazából sejti, hogy valószínűleg csak veszettül félrehallotta, amit a lány mondott, de már ha megtudná az igazságot se hívná máshogy.
Ez sokkal viccesebb.
Az indirekt kérdés kapcsán eszébe jut, hogy rögtön rávágja: hát nem is fogod!, de végül meggondolja magát, s inkább egy másik taktikához folyamodik:
 - Lev Nyikolajevics Miskin - mutatkozik be kifejezéstelen arccal. - Szólíts Miskinnek - teszi még hozzá, a tökéletes pókerarc mögött remekül szórakozva.
Szemmel láthatóan tetszik neki, ahogy Lista hadonászva próbál megszabadulni a póktól, de nem tesz semmit, csak karjait maga előtt összefonva nézi, mit össze nem szenved a másik, de a műsornak sajnos hamar vége lett. A lány mindenesetre elért annyit, hogy egy kósza karlegyintéssel leveri a közeli polc egyetlen lakóját, s Noel hiába nyúl utána reflexszerű mozdulattal, az üvegfiola hangos csattanással kileheli lelkét.
 - Ügyes - jegyzi meg nem kevés bírálattal a hangjában, miközben hátrébb lép párat. Remélhetőleg senki nem tart ideggázt egy iskola szertárában, mert ebben az esetben igencsak nagy bajban lennének, lévén feltételezi, Lista sem tudja megtisztítani az egész terem levegőjét - mivel az összetört üveg tartalma nyilván rá is hatással lenne ilyen esetben, nemcsak Noelre.
 - Örömmel. De tényleg - vigyorodik el. Lista dühe mulattatja, ahogy közel mindenkié - a haragot mint olyat nevetséges érzelemnek gondolja, ami kifordítja az embereket önmagukból - vagy akkor lesznek igazán önmaguk? -, bár tény, pont ezért olyan érdekes.
Arrébb rúg néhány üvegcserepet, majd a tócsa mellett ellépve áthidalja a távolságot, ami közte és Lista között húzódik, s még épp elsiklik a lány mellett anélkül, hogy hozzáérne a szűk folyosón.  

Leonie



Mikor megkérdezte, hogy ritka szép madarat hoztam-e neki, felcsillant a szeme. Hirtelen úgy éreztem Ő megérdemelné, hogy tényleg kapjon egy szép énekes madarat. Milyen szép lenne látni gyönyörű szemében azt a pillanatot, amikor kalitkájába teszi kicsi, vörös énekes madarát. Épp olyan boldog lehetne, mint amikor én voltam a baglyom megkapásakor. Habár ez nem igaz, ez a Lány bármin túltenne örömében.
És amikor arról beszél milyen szép lenne a madárcsicsergés. A kis vörössel még én is szívesen mennék kirándulni, bár apró lábaival biztos lassan haladnánk.- gondoltam végig.
De olyan gyorsan alakul minden. Még, hogy az a sas, meg az izmai.
Ebből a csinos karból maximum egy kedves sas simogatásra tellene, de ahogy belegondolok szívesen lennék a sas helyébe.
-Tudod mit kedvesem. Ha ennyire szeretsz repülni, hogy a sast is üldözöd, szívesen elmennék veled egészen a csillagokig. Megnézhetnénk az összeset. Nem így földhözragadt halandóként, hanem közelről, onnan fentről, ameddig csak seprű repül.
Mi lenne, ha velem jönnél?- ebben a pillanatban komolyan is gondoltam, vele a világ végére is elmennék, hogy újra és újra másfelé keressük együtt a következő világ végét.
Láttam, ahogy meglepődik vetkőzésem láttán, hiába, zene nélkül nem tudok táncolni, pedig az biztos tetszene neki. Nem tudom mi lett velem, magával ragadott ez a kicsi vörös lány szenvedélye.
Mert, hogy szenvedélyes az biztos!
-Hogy csontos vagyok?-kérdem tetetett felháborodással, majd elnevetem magam.
-Jaj kicsim, hát nem tudod? Épp éhségsztrájkot folytatok, idestova két hónapja. Csak a mosolyodból táplálkozom, az éltet, mint hegyi patakot az olvadó hó!
-Még, hogy a boszorkány sokáig etetne? Hát ne ezt teszed velem minden alkalommal, mikor szép szemedbe nézhetek kedvesem?
Te jó ég, mekkora a pulóverem rajta. Milyen törékeny, akár egy karcsú váza. Pont ezt a szépséget akarja eltitkolni tökéletes alakját? Te jó ég, mi történt velem? Megbabonázott?
-Lehet egy kívánságom?  -te jó ég! Elmerjem hívni a faluba a cukrászdába? Vagy kérjem meg, hogy legyen a párom a vizsga utáni bálban? Esetleg kérjem meg, hogy mindig itt maradjon velem, kettesben ezen a csöpp kis erkélyen?
Ahogy beleveti magát a fotelbe, mint egy hercegnőn a báli ruha, lebben körülötte a hatalmas pulóver.
De ahogy beljebb invitál, be a melegbe. Te jó ég, ahogy két kis kezét felém nyújtja és megpróbál a meleg kastély felé csábítani, tudom. Most már boldog vagyok. Csak ez az este el ne múljon!

Vanília


Ahogy jött felém, féltem, hogy nagy a baj. Sosem láttam ilyen magányosnak. Elkísértem a padig, amit kiválasztott a nagy tölgy alatt. Leültem mellé és ránéztem.
-Dehogy vártam rád régóta! Pontos voltál mint mindig!- nevettem el magam.
De tudom nem viccelődni jöttél, miben segíthetek?
Kicsit megdöbbentem, mikor nyíltan elmondta, mennyire egyedül van itt ebben a hatalmas iskolában. Féltettem is hirtelen. Nem akartam, hogy úgy érezze, csak ezért mondok neki igent a kérdésére, így megpróbáltam nyíltan beszélni vele.
- Vanilia, tudod, hogy mindig melletted állok, de nem emiatt mondom, hogy a szünetet veled töltöm. Tudod, nem akarok hazamenni a szünetben Angliába. Itt akarom tölteni a kastélyban. Ha te is itt maradsz akkor mindenképpen együtt fogunk lógni. -mondtam nevetve.
-Úgyis sok mindent kell megbeszélnünk. Tudod, én mindig melletted vagyok. Hogy meddig maradok? Hát te? Amíg itt vagy én is itt maradok veled, hiszen ezért jöttem le.
Amikor a vizsgákról érdeklődött nagyot dobbant a szívem.
- Három vizsgámon vagyok túl, mindegyik sikerült. A többinek az időpontját nem tudom, úgyhogy szabad vagyok.
-Hova menjünk? Szeretném, ha újra nevetni látnálak. De ehhez el kell mondanod mi bánt.
Mélyen a barátnőm szemébe néztem és elmosolyodtam, reméltem minden jóra fordul.

Alex

Bocsánatkérés elfogadva, bár jelenleg fogalmam sincs, hogy miért kéri azt. Legszívesebben elrohannék, vagy a térdei elé csüccsennék, és úgy néznék rá, a térdem összekulcsolva, és azon támaszkodva.
Aztán nem történik semmi ilyen, és nem is mondok semmit, csak leülök, aztán megérzem meleg bőrét a kezemen, és végigfut rajtam a hideg, meg még egyszer, mire elered a könnyem, és beszélni kezdek.
Szépen végighallgatja, és ennek örülök, mert azt sem tudom, miről beszélek. Miután befejezem, csak ülök némán, és nézek lefelé, egészen addig, amíg meg nem kérdi, hogy mi lesz.
Ez, be kell vallani, nem esett jól, mintha madarat lőttek volna le a levegőből. De elviselem, nagy vagyok, és erős. Legalábbis remélem. Csak megrántom a vállam, mert fogalmam sincs, mi lesz, vagy hogy lesz, bár reménykedek én ám sok mindenben. Ezt persze magamban tartom, ráharapok a nyelvemre, és csitt lesz a nevem, aztán megint csak hallgatok. Nem lehet, hogy csak ennyi legyen a reakciója.
De bárcsak ne tenném, hanem inkább a szavába vágnék, vágtam volna. De nem teszem, mert illedelmes vagyok, és különben is... Az ő szavaiba?
Persze, most bánt, meg minden, de a mondat második fele valahogy kissé meg is nyugtat. Meg nem is, mert ezt nem képzeltem ám én így. Kicsit gondolkodom, és csak kidől belőlem a következő mondat.
- Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam.
Rázom meg picit a fejem, és csak lógatom a lábam. Aztán felemelem a fejem, de csak picit, hogy valamennyire lássam az arcát, és az azon lévő kifejezést. Csalódottság, és kicsi, vagy inkább nagy letörtség.
- Ha gondolod, elmehetünk, és lezárhatjuk most ezt a témát. Nem kell beszélni róla, úgyis elmúlik egy, maximum két nap.
Vagy hét, vagy hónap, de reménykedjünk, hogy előbbi, hiszen hallottam, amit az előbb mondott. Ennek ellenére mégiscsak még valami, még utoljára eszembe jut egy nagyon nagy marhaság.
- Szabad megölelni? Minden nélkül, csak megölelni, és semmi több.
Szemem szinte könyörgő, ami most látható is, hiszen felemeltem az állam. De aztán ez a kifejezés szinte rögtön el is tűnik, és átadja helyét az egyszerű közömbösségnek, mindennek, csak nem árulkodó jeleknek.

Noel

Marynek ismételten semmi kedve sem volt a tanuláshoz. Meg pont amúgy sem volt erre szüksége, hiszen aznap tanult eleget. Ezen oknál fogva, szobatársait faképnél hagyva úgy döntött, bejárja a kastélyt, hogy még nagyobb területen feltérképezhesse azt. Természetesen csak fejben, elvégre nem értett semmiféle térképrajzoláshoz. Kisebb korában is, a mugliiskolában ha elmentek kirándulni, fogott egy füzetet, hogy térképet rajzoljon. Természetesen valahányszor ennek nyomán vissza akart találni, nem jött össze. Szóval kénytelen fejben tartani, hova melyik úton akar eljutni.
El is érkezett az Átriumba. Emlékezett, hogy itt található a Nemzetek terme, ami igen csak szép, és hangulatos helyiség. Könnyedén el lehet mélyülni bármilyen gondolattal - nem mintha Mary alapvetően is nem tudná ezt bárhol megtenni.
A Nemzetek terme felé haladva azonban felfedezett egy másik helyet. Egy jó nagy helyet, név szerint, a Fejetlenség folyosóját.
Mindig kíváncsi volt, milyen lehet ez a folyosó. Sok mindent hallott már róla, és ezért nagyon szerette volna, maga is megszemlélni a helyet. Abban biztos volt, hogy tökéletes hely ez egy unatkozó embernek, ha mindig történik erre valami. De azzal is tisztában volt, hogy az a dolog nem feltétlen pozitív. Habár attól függ, honnan nézzük, vagyis mihez képest pozitív, vagy negatív. Minden rosszban van valami jó, és ez fordítva is igaz, így már annak is örülhet az ember, ha élve átjut a folyosón. Viszont mi van, ha nem ilyen rossz a helyzet? Mi van, ha épp fordítva van, és csak épp egy karcolást szerzel, és végig neveted az egészet, amiben csak az a rossz, hogy belefájdul a rekeszizmod. Ezt ki ne vállalná be, most őszintén?
Ennek a lehetséges jónak tudatában pedig Mary megemberelte magát, hogy bemenjen. Végül is, mi maradandó rossz történhet?

Aileen

Lehet tökéletes baromság volt beszélgetést kezdeményezni egy vadidegennel, de már mindegy. Ha elkezdtem valamit, azt szeretem stílusosan befejezni, úgyhogy továbbra is kedves mosollyal tekintek a lányra. Azt hiszem illene bemutatkozni, de sosem voltam a nevesítés híve. Biztonságosabb, ha az ember névtelen marad, de ha 5 percnél tovább tart a beszélgetés, akkor azért megjegyzem, hogy Emilynek hívnak.
-Na akkor jól gondoltam. De tényleg nagyon szép!-
Nyomatékosítom a dicséretem a rajzára vonatkozóan, mert ha figyelembe veszem, hogy pont 2 perce volt felvázolni az egész alkotást, akkor az duplán emeli az értékét. Jómagam is szoktam rajzolgatni, de az teljesen más kategóriába tartozik. Sokkal jobban szeretem nézegetni mások műveit, és véleményt alkotni róluk, megfejteni a készítőjük akkori lelki állapotát, és megbecsülni eszmei értékét. A nagybátyám miatt ragadt rám ez a szenvedély, és egy-egy kiállítást mindig igyekeztem beiktatni az utazgatások során.
-Hát, ez sajnos nem újdonság!-
Válaszolom nevetve a lányka grimaszán és a saját ügyetlenségemen, mert nincs mit szépíteni, nem vagyok jó papírrepülő dobálásban. Viszont Ő annál inkább, mert másodjára, sőt harmadjára is tökéletesen célba ér a kis repcsi. Csendben figyelem a lány játékát, és magyarázatát a tökéletes technikáról, de valami miatt, amikor repül a kis origami, mindig valami szomorkás mosoly ül ki az arcára, amiről egyelőre nem hiszem, hogy tudomást kéne vegyek, csak egyszerű megfigyelés. Nyilván nem szeretné, ha vadidegen emberek a problémáiról faggatják, tekintve, hogy én sem igazán díjaznám ezt fordított esetben, úgyhogy inkább csak szelíd mosollyal nyugtázom a tanítgatást, és amikor felém fordul kicsit bizonytalanul a kezembe veszem a repülőt.
-Biztos vagy Te ebben? Sajnos túl sok az esély rá, hogy a szökőkútban fog landolni.-
Felelem nevetve, de azért a kert egy pontját megcélozva eldobom a kis hajtogatott gépezetet. Néhány méter repülés után, kis köröket leírva száll le a földre, az elképzelt táv felénél, de legalább nem egyenes vonalban zuhant.
-Na, kényszerleszállni már megtanítottam!-
Állok fel nevetve a repülőért, és hozom vissza a kúthoz.
-Egyébként Emily vagyok.-
Mutatkozom be, mert a találkozásunktól már bőven eltelt az az 5 perc, amíg még nem nevezhető bunkóságnak, ha nem bemutatkozik be az ember.

Dalmi

Ronald

 - Hát elmehetnénk a Pillangó-varázs étterem és Teaházba. - ránéztem, és vártam válaszát. - Otthonos és itt farkasordító hideg van. Odabenn meg mindig fűtenek, és ott ihatunk egy finom vaníliás teát, ha szereted. - elmosolyodtam, és folytattam tovább:
 - Ja és én se megyek haza a szünetre. A családom elutazik, Párizsba. Nincs kedvem elmenni, mert ott nagy a nyüzsgés. Itt pedig kevesen vagyunk a szünetben. - rá néztem, várva reakcióját. - Úgy gondoltam rendezek egy kis bulit, majd valahol itt Bogolyfalván. Még nem döntöttem el hogy hol, de azt reméltem, hogy te majd segítesz a szervezésben. Ugye? - és kérdőn néztem rá. Szerettem volna, ha nem csak egyedül én dolgoznék a projekten, így azt gondoltam segítséget kérek a legjobb barátomtól.
 - Mi lenne, ha mondjuk a Czukorvarázs Cukrászdában rendeznénk? - ránéztem várva válaszát. - Ott azért jó mert sok a hely. Egyet értesz? - megfigyelve arcát, hogy mint gondol a témáról. Elkezdett esni az eső. Mindenki elkezdett rohanni a legközelebbi épülethez. Én így szóltam:
 - Még szerencse, hogy készültem. - és a táskámból egy esernyőt húztam elő. Kinyitottam, és folytattam ott ahol abba hagytam.
 - Na, akkor jó lenne, ha segítenél összeállítani a meghívottak listáját. Meghívhatod a barátaidat és én is a barátaimat, meg persze aki jönni akar. Na, mit szólsz? - megszemléltem arcát és vártam.

Emily K. Crusader

Bár először egy kicsit húzódozott, de aztán ő is megpróbálta a repcsi röptetést, kicsit több sikerrel, mint először, de még így is nagyon messze az elfogadhatótól. Halvány mosollyal az ajkaimon figyeltem szerencsétlenkedését, és kezdtem valahogy megnyugodni, de közben mégis szomorú voltam. Emily azonban megnevettetett és ezért hálás voltam neki, úgy éreztem legalább annyival tartozom, hogy kicsit én is javítok a hangulatán. Persze lehet, hogy erre nem épp a papírrepülőzés volt a legjobb megoldás, de ez egy kicsit engem is felvidított. Mikor elárulta a nevét, csak bólintottam, elvégre azt mégsem mondhattam neki, hogy tudom, még ha ez is volt az igazság.
- Engem Aileen-nek hívnak, de szólíthatsz Ilonának is, én félig angol vagyok édesanyám révén, és Angliában is születtem, így elsősorban az angol nevemet használom, de hallgatok a magyarra is. – döntöttem rá a kéretlen információkat. Fecsegéssel akartam kitölteni az űrt, ami azóta, a nap óta volt bennem.
Sóhajtottam egy hatalmasat, felkaptam a naplóm, firkantottam a legelső lapra egy kiscicát, majd azt is meghajtogattam és közben elmagyaráztam neki, hogy miért is repül a repülő. Még emlékeztem apám minden szavára, mikor öt éves koromban erre tanítgatott. Mikor végeztem az okítással, a kezébe nyomtam a kiscicás repcsit, a sajátomba vettem egy másikat és kértem, hogy utánozza le a mozdulataimat.
- Az a fontos, hogy a megfelelő pillanatban engedd el. Egyelőre nem kell céloznod semmit, csak hagyd, hogy szálljon. – folyamatosan magyaráztam neki, el akartam terelni a gondolataimat a gondjaimról, ezért eltökéltem, hogy megtanítok neki mindent a témában, amit csak tudok. Persze sokkal menőbben hangzana ez, ha valami valóban komoly dologról lenne szó. A szemem sarkából folyamatosan figyeltem a lányt, hogy mikor unja meg az egészet és hagy faképnél.
Nem tudtam eldönteni, hogy akarom-e, hogy ott hagyjon vagy jobb lenne társaságban lenni. Néztem a próbálkozásait és javítgattam a mozdulatait, vártam, hogy mikor sikerül úgy eldobnia, hogy az valóban szépen szálljon. Úgy gondoltam, talán jobban érezném magam a tudattól, hogy sikerült valamit megtanítanom neki. Hogy továbbadtam azt, amit édesapámtól tanultam. Egy pillanatra könnyek szöktek a szemembe, de úgy tettem, mintha csak a napba néztem volna, majd felnevettem, hogy teljesen elleplezzem a szomorúságom.
- Kezdőhöz képest egész ügyes vagy!

Alex

Ron

Első blikkre szimpatikus fiú volt, Mary számára. Nem bánta meg, hogy megállt köszönni neki, aztán beszélgetni.
- Köszönöm, nekem is tetszik a tiéd. - mondta. Persze azt már esze ágában sem volt megemlíteni, hogy ezt a nevet konkrétan ő adta magának álnévként, nehogy megtalálja az a valaki, aki elől menekül. Jobb volt így, hogy a fiú nem tudta, mi a helyzet. De mivel az nem titok, hogy nem ez az igazi neve, illetve olyanok előtt nem, akiket ismer, és akikben megbízik, majd ha úgy alakul, elmondja. Ha egyszer közelebbi barátságba kerülnek, és nem csak ismerkednek még. Mondjuk, a bartai, szobatársai nem tudják ezt, csak egy ember. De egy ideje már tervez vallomást tenni. Most, hogy megjött az új szobatárs, nincs akadály, annyi van, hogy vele is össze kell szokni előbb.
A lányt meglepi, hogy a fiú elveszi tőle a könyvét, miután a sajátját a kezébe adta. Hirtelen nem tudja hova tenni. De szerencsére hamar választ kap az Eridonostól, minek köszönhetően már érti is, miről van szó. Ennek ellenére elcsodálkozva néz a fiúra. Náluk ez valahogy nem szokás. Legalább is, ilyen apró súlyú dolgokkal, mint például ez a könyv, nemigen. Persze, ha mondjuk valaki nehéz csomagokat cipel, és úgy is egy fele mennek, a másik általában megszabadítja a cipekedőt terhe egy részétől, ha mást nem, legalább egy darabon.
A fiúnak valószínűleg feltűnt Mary csodálkozása, mert folytatja.
- Hmm... Értem. Nálunk nem ilyen, de jó tudni, hogy nem halt ki mindenhol a lovagiasság, és vannak még udvarias emberek. - mosolygott. - Bár a könyv speciel nem teher, és ugyan annyira fel tudok oldódni, ha a birtokomban van. - vont vállat. Kicsit furcsa volt neki, hogy nem nála van a könyve. Még nem volt olyan, hogy más vitte volna helyette a cuccát, pláne nem akkor, ha azt a mást két perce sem ismeri.
- Feltételezem, a közelgő események alatt, a vizsgákat érted. - vigyorodott el. Elsőre nem értette, mire céloz évfolyamtársa, ám alig egy pillanat múlva felfogta, mire gondolhat. - Mert ha igen, azt hiszem, ez menni fog. - bólintott. A következő pillanatban, ahogy a fiú a szellemszállást említette, Mary teljesen belelkesedett.
- Hú, a szellemszállást? Miért nem megyünk oda? Már én is meg akartam nézni egy ideje! Amúgy úgy emlékszem kísértet ház a neve... Bár mindegy is, lényeg, hogy tudom hol van! - vigyorgott mint a vad alma. Remélte, hogy az Eridonos benne lesz, hogy menjenek oda.

Aileen

-Tehát Aileen vagy Ilona. Értem, szerintem maradok az előbbinél, ha azt jobban szereted.-
Furcsa lehet kétféle névvel élni az életet, én már attól is besokallok néha, amikor véletlenül valaki a második nevemen szólít, mert azt hiszi azt használom, de két teljesen különbözővel, elképzelni sem tudom.
Mindeközben egyre nagyobb sikerrel dobálom sorjában a repülőket, s néhány már egészen messze, és szépen szállt. Aileen pedig töretlenül próbálja a fejembe verni az egész papírrepülő dobálás csínját-bínját, s talán kiderül nem is teljesen reménytelenül.
-Megfelelő pillanatban és cél nélkül. Értem.-
"Jegyzetelek" nevetve, és ugyan kicsit furcsa, hogy egy ennyire komolytalan dologból szinte egyetemi oktatást kaptam, de ha már nem vizsgázhatok idén, legalább tanulok valamit. A következő repülőre a lány egy cicát firkant, alig pár másodperc alatt, mégis tökéletesen felismerhető a kép.
-Hűha, nem kár ezekért a rajzokért?-
Jegyzem meg egy kis grimasz kíséretében, a szám széle még mindig mosolyog.
-Már egy szegény Diddle-t eldobáltunk, most pedig jön a cica is?-
Folytatom nevetve, s ugyan nem tudom ismeri-e az alakot, akit az imént lerajzolt nekem, mert már kiderült, hogy sok aranyvérű varázslógyermek pont annyi konyít a mugli világhoz, mint én az ittenihez. Viszont ha már egy gyönyörű kiscicás repülőt kaptam, komolyan veszem a feladatom, és ez már egészen szépen, és messze szállt, amiért meg is kaptam a dicséretem.
-Tudod, igyekszem!-
Pillantok nevetve Aileen-re és ha nem is egyhamar, de remélem nemsokára az ő szeméből is eltűnik a szomorúság. Bár lehet jóval nagyobb problémái vannak, mint az én egyszerű hisztis kedvem, de azért nemsokára talán feloldódik Ő is.

Aileen

Késő délután volt már, amikor sikerült rávennem magam, hogy ne lustálkodjak a szobámban, hanem helyette tanuljak a vizsgáimra. Átsétáltam a Navine kastélyszárnyból a keleti szárnyba a jegyzeteimmel együtt, mert azt hallottam, hogy a második emeleten van egy tanulószobának nevezett hely, ahol nyugodtan lehet készülni a vizsgákra.
Amikor benyitottam a terembe, nagyon meglepődtem. Arra számítottam, hogy ezer diák fog a szobában nyüzsögni, tekintettel arra, hogy már elkezdődtek a vizsgák, de senkit sem találtam benn.
Amint túlestem az első megdöbbenésen, odasétáltam az egyik szép, barna babzsákhoz, és lehuppantam bele. Még örültem is, hogy senki nem fog zavarni, és hamarabb végzek, mint terveztem.
Elkezdtem bájitaltant tanulni, de valahogy nem akart belemenni a fejembe a tananyag. Megpróbálkoztam még jóslástannal, és egy kis sötét varázslatok kivédésével is, de egyik sem ment valami jól.
Pihenésképpen odasétáltam az egyik ablakhoz, a jegyzeteimet pedig a babzsákon hagytam. Teljesen elmerültem a gondolataimban, amik össze-vissza csapongtak, egészen addig, amíg ajtónyílásra nem lettem figyelmes.
A bejárat felé fordultam, és egy lányt láttam belépni rajta.
- Szia! - köszöntem halkan. Nem tudtam, hogy kellene viselkednem, végül is nem ismertem a lányt, viszont az nagyon furcsa lett volna, ha úgy teszek, mintha ott sem lenne, lévén, hogy csak ketten voltunk az egész szobában.

Mary

Nagy az örömöm, eddig senkit nem találtam, aki elég bátor vagy éppen vakmerő lenne ahhoz, hogy elkísérjen a szellemszállásra. Meglepő, hogy egy lánnyal megyek oda, de nem mindegy? Elég, ha bátor, vakmerő és szereti a kihívásokat. Az ilyen embereket szeretem igazán. Nem tudom mennyire komolyan gondolja a dolgot, de ahogy látom a mosolyt az arcán, tudtam jó nap elé nézünk.
Az meg pláne tetszett, hogy tudja az utat odáig, mivel én még nem jártam arrafelé, épp útbaigazítást akartam kérni mielőtt Maryvel találkoztam.
-Ha gondolod indulhatunk- válaszoltam neki. Láthatta rajtam mennyire felvillanyozott a tudat, hogy nemsokára egy mások számára bevehetetlen házba megyünk be. Remélem nem fog meghátrálni és kint kell hagynom a Szellemszállás előtt, amíg bent csatangolok és veszélyre áhítozom.
Közben elárulom, hogy igen, a közelgő események a vizsgákat jelenti. Nekem már nincs sok. Öt vizsgát is megírtam. Így nem kell tartanom a többitől sem, mivel a többieknek még sok van vissza, elég szabadidőm van bármire.
-Nem akarsz valamit hozni magaddal?-Mert én még vennék egy kis élelmet és folyadékot magunknak, mert szeretnék hosszabb időt ott tölteni és nem biztos, hogy ebédre visszaérünk a kastélyba. Talán csak vacsorára.
Figyeltem a lány arcát, de még szélesebb mosoly jelent meg rajta. Talán Ő is erre gondolt? Vagy csak azon mosolyog, hogy ilyen kaland előtt még a hasamra gondolok, nem az esetleges veszélyre ami ránk várhat? Hiszen az sem biztos, hogy veszély leselkedne ránk odabenn, lehet az egész csak egy régi meséből származik, amit ma már mindenki tényként emleget.
Vagy csak rajtam mulat, furcsa szokásom miatt. Végül is egy könyv átvétele és cipelése nem nagy teher. De persze csak akkor adom neki vissza, ha kéri.

Emily K. Crusader

Emily jókedve lassan rám is átragadt, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy hangosan nevetek és bíztatom a lányt, pedig általában csendes és visszafogott szoktam lenni.
- Ne aggódj, ezek csak firkálmányok, de jók dísznek a repülőkre, legalább nem sima fehérek – mosolyogtam aggodalmán, majd hozzátettem – Szóval Diddle a neve. Igazából én eddig csak képeslapokon láttam, de megtetszett, mert jópofa. Gyakran szoktam lerajzolni, mert egyszerűek a vonalai. A cica viszont különleges, mert ő Pamacs, a kiscicám, akire apám vigyáz otthon. – magyaráztam felszabadultan, bár azért még mindig nem csattantam ki az örömtől, de azt amúgy sem szoktam.
- A papírért nagyobb kár, mert ez egy különleges napló, most karácsonyra kaptam a Télapótól. A klubhelyiség kandallója előtt hagyott egy rakás ajándékot és választhattunk közülük, nekem pedig ez jutott. Már akkor is nagyon örültem neki, úgyhogy kicsit lelkiismeret furdalásom van, hogy ilyen szörnyen bánok vele. – reméltem, hogy nem néz bolondnak, amiért a Mikulásról beszélek ennyi idősen, de ezen a problémán gyorsan túltettem magam, elvégre alig ismerjük egymást, majdnem mindegy számomra, hogy mit gondol rólam. Az ismeretségről eszembe is jut néhány kérdés:
- Egyébként te elsős vagy, mert még sosem láttalak? Persze ez nem jelent semmit, mert igazából szinte csak Levitásokat ismerek, úgyhogy, ha nem ebben a házban vagy, akkor amúgy sem sanszos, hogy találkoztunk volna. – éreztem, hogy kezdtek kicsit magamra találni, mert már megint összevissza beszéltem.
- Vannak már barátaid? Hogy tetszik az iskola? Tényleg, te még csak most tudtad meg, hogy léteznek varázslók vagy már ismerted a világnak ezen részét is? – Nem tudtam leállni a kérdésekkel, kíváncsi voltam a lányra. De hirtelen megijedtem, hogy talán túl sok ez így néhány percnyi ismeretség után, ezért hozzátettem. – Persze, ha nem akarsz válaszolni, nem kötelező, csak érdeklődöm.

Maia

Mivel a szobámban a kényelmes ágyon, kedvenc könyveimmel egy légtérben, ahol ráadásul a rajzeszközeim elérhető közelségben vannak úgy éreztem, nem tudnék tanulni, így elindultam a tanulószoba felé. Közben végiggondoltam, hogy mit is kéne átnéznem, végül a gemmológia, a bájitaltan és a sötét varázslatok kivédése mellett döntöttem. Úgy ítéltem meg, hogy a többi még ráér, ezeknek sokkal magasabb a prioritása.
Azonban, amikor beléptem a terembe csalódottan vettem tudomásul, hogy valaki már van benn. Nem mintha nem kedvelném az embereket, de ha van valaki mellettem miközben tanulok, sokkal nehezebben koncentrálok arra, amire kéne.
- Szia! Bocs a zavarásért. – bólintottam felé, mert hát mégiscsak ő volt a teremben előbb, így neki több joga van bosszúsnak lenni. A jegyzeteimet letettem az egyik asztalra, majd kapcsolódó irodalmakat kerestem a polcokon. A könyveket a cuccaim mellé pakoltam, majd leültem, hogy tanuljak, de valahogy minduntalan elkalandoztak a gondolataim. Végül odafordultam az ismeretlen lányhoz:
- Te mit tanulsz? – kedvem lett volna a fejemet a falba verni. Tudtam, hogy ez lesz, ha nem egyedül vagyok. Szidtam magamat a meggondolatlanságomért, de már késő volt. Úgy döntöttem megvárom a válaszát, aztán visszafordulok a tanulnivalómhoz. Addig is kedvesen, arcomon mosollyal néztem a lányra és reménykedtem benne, hogy nem zavartam meg semmi igazán fontosban.

Aileen

- Ugyan, semmi baj - legyintettem, mikor a lány bocsánatot kért. Visszaültem a babzsákba és a kezembe vettem a tanulnivalóimat. Elkezdtem olvasgatni a sötét varázslatok kivédését, hátha most jobban megy, de szomorúan kellett konstatálnom, hogy ugyanannyira nem boldogulok vele.
Már éppen kezdtem kínosnak érezni a közöttünk lévő csendet, amikor a lány megkérdezte, mit tanulok.
- Hát, elvileg sötét varázslatok kivédését, de sajnos túl fáradt vagyok hozzá - mondtam, felé fordulva. Leraktam az ölembe a lapjaimat, és visszakérdeztem. - És te?
Aztán rájöttem, hogy még be sem mutatkoztam, és lehet, hogy a lány bunkónak nézhet emiatt.
- Egyébként Maia Norwood vagyok. A navinébe járok, és ha minden jól megy, nemsokára másodikos leszek - fordultam a lány felé ismét. Lehet, hogy nem kellett volna ilyen részletesen elmondanom, ki vagyok, de valahogy mindig szükségesnek érzem, ha olyan emberrel beszélgetek, akivel épp akkor ismerkedtem meg.