- Tudom. Már ki is fejtettem egyszer, mennyire szimpatizáns vagyok a tanárokkal - bólintok magam elé. Az agyam nem szita, csak vannak helyzetek és alkalmak, mikor szelektíven működik. Ennek semmi köze ahhoz, hogy mennyire érdekel valami, vagy sem, csak hogy mennyire volt pozitív vagy negatív a nap, mennyire voltam magamnál.
Végigpillantok a kivillanó combomon, nem ártana kicsit menni és lebarnulni, de erre nem a kórház a legjobb hely, pláne nem, mikor hajkurásznak a nővérek. Ettől még persze, egy gyors reggeli napfürdő a tetőn talán bele is férhetne.
- Menten megsajnálom őket, várj. Majd veszek fel latexot Ivánnak, meg valami csipkét Istinek. Csak megvigasztalódnak - forgatom meg a szemeim, nem hiszem, hogy ezzel különösebb reakciót váltanék ki belőle. Mert hát úgy kimondottan... nem volt köztünk semmi, csak járogattam a koncertjeire néha, meg elmentünk erre-arra.
Az ügyvédes dolog miatt nem nevet ki, csak bólogat pár sort, ami meglehetősen fura is, de nem teszem végül szóvá.
Jól esik, ahogyan átkarolt, szinte már gyengéden, a fejem a vállának is döntöm. Az ajkam egyszer-kétszer ér a bőréhez, mielőtt apró csókot nyomnék a füle tövébe, egész halványan elmosolyodva.
- Már látom is, ahogy az asztalra csapsz - nevetek fel csendesen, mielőtt még egy egészen kicsit közelebb csúsznék hozzá. Mélyen szívom be az illatát, jól esik, hogy itt van, egyszerűen csodás. - Hát, nem, ilyen nagyon mini kis élő furaság. De igazából mindegy, nem fontos, csak... szeretnék már kikerülni innen. Lassan begolyózok itt. Eltereled a figyelmem kicsit?
Még meg is vonogatom a szemöldökömet, mielőtt újabb apró csókot nyomnék a nyakába. Csak piszkálom, természetesen.

A vigyor le sem akar hervadni, ami a rengeteg jó élmény miatt már vagy legalább fél napja az arcomat díszíti. Pedig már fáradtnak kéne lennem, és mégis, annyira tele vagyok adrenalinnal, hogy megállás nélkül csacsogok a szobánkba menet is. Hogy milyen szuper volt a víz, meg finom a fagyi, meg a gyönyörű kecses hattyúk, akik ügyet sem vetettek ránk, csak úsztak tova. A buliról is fecsegek, a szuper dekorációról, a remek hangulatról, apró kis eseményeket idézgetek fel a lányok egy-egy megmozdulásáról, vagy vicces pillanatokon nevetek fel újra és újra. Mintha Thomas nem lett volna részese az egésznek. Pedig dehogynem, nagyon is. Ha minden egyes nap ilyen lesz este, akkor szerintem a többiek háromszor is meg fogják gondolni, hogy legközelebb ennyi víz közelébe engedjenek-e vagy sem.
Belépve a már sötét szobába megszokásból jobbra kezdek el matatni a falon, és kell pár másodperc mire rájövök, hogy itt bal oldalt van a villanykapcsoló. Mugli környezet, szóval automatikusan az otthon megszokott módon közlekedek. Kezem megtalálja a keresett műanyaglapocskát, a szobát pedig rögtön elönti egy barátságos kis félhomály. Feljebb húzom a szabályozót, hogy teljesen világos legyen, majd a fürdő felé veszem az irányt. Megvárom, amíg kattan a bejárati ajtó a fiú mögött, csak ez után nyitok be a kisebb helyiségbe, hogy kiengedjem Benitot. Jobbnak láttam bezárni őt oda, mielőtt lementünk volna a buliba. Azért kicsit megviselte az egész napos bezártság, hiába van hozzászokva. Valószínűleg érzi a víz illatát. Vagy a tudat, hogy egy szobában leszünk mindhárman. Amint a csodacica kirohan, hogy üdvözölje Thomast, nekidőlök az ajtófélfának, úgy figyelem a kis duójukat. Elgondolkodva vándorol a tekintetem össze-vissza, hol az erkélyajtót figyelem, hol a tévét, mindent, csak az ágyakat nem. Tudom, hogy semmi értelme, de kicsit mintha izgulnék. Aludtunk mi már egy szobába, de akkor barátok voltunk csak. Most … meg … hát tényleg nem értem, miért vagyok picit zavarban. Végül megállapodik a pillantásom a fekhelyeinken és sóhajtok egyet halkan.

Őmacskasága persze nem hazudtolja meg magát, azonnal maximális fokozatra kapcsolja a berregőjét, ahogy a fiú hozzáér. Majd egy halk nyávogással ad hangot csalódottságának, hogy csak ennyi kedveskedés jutott neki, pedig ő egész nap várt türelmesen. Nem tett tönkre semmit, a fürdőben száradó ruhákat sem. Halványan mosolyogva figyelem, ahogy átmegy valami pulikutyába, és követni kezdi Thomast.
- Uhh – „mondom” a szemcseppentőt meglátva. Persze tudom én, hogy ez szükséges meg minden, de még mindig a világból ki lehetne kergetni vele. Szóval nem nézek oda. Szerencsére hamar végez a művelettel, már elég rutinos benne.
- Oké, ha gondolod addig megetetheted Benitot. De akár meg is várhatsz vele – felelem majd gyorsan összeszedem a szükséges dolgokat: szokásosan top-rövidnadrág kombó pizsama gyanánt, tisztálkodószerek … törölköző. Pff, borzalmas. Hamarosan már be is vetem magam a fürdőbe, magamhoz képest jóval több időt töltök el ott. Kapásból elcsúszom a kövön, mert hát ugye nem szárítom meg magam, a törölközőt meg messze raktam le a kádtól. Ennyire rá lennék már utalva az elemi mágiára, hogy egy sima fürdés is ekkora gondot okoz? Vagy más okozza a figyelmetlenségemet? Ki tudja. A  lényeg a lényeg, hogy amikor ismét előbukkanok, akkor kellemes eperillatot árasztok hála az itt talált samponnak. Nem szoktam ilyen gyümölcsös illatokat használni, viszont ez még mindig jobb, mint a balatoni víz illat. A törölközőt bennhagyom, bőven van hely a ruhaszárító radiátoron – vagy mi annak a pontos neve - , a fogmosással meg még várok. Inni úgyis fogok még lefekvés előtt valamit szóval, ráér.
- Tiéd a terep, vagyis a tiétek – mosolygok rá a „fiúkra”, utalva a múltkor elmaradt remek mókára miszerint a fürdéshez lehet ám vinni cicát is. Garantált móka és kacagás. Meg persze víz kipocsolás mindenhova. De majd feltörlik, vagy feltöröljük, vagy pedig felszárítom, ha annyi időre leveszem ezt a bilincset. Mostanra már így gondolok erre a karkötőre.  A még nedves hajamat rendezgetve sétálok vissza az ágyamhoz, de nem tudom, hogy mitévő legyek. Értelmetlen előpakolni a ruháimat holnapra, a maiakat egy mozdulat csak beletenni a táskába, tévét nézni nincs kedvem így hirtelen – bár biztos találnék érdekes műsort, amíg a fiú fürdik – szóval vetek egy pillantást az erkélyünk felé. Amint meghallom a fürdőajtó záródását már fel is pattanok, szélesre tárom az ajtót és kisétálok a kellemesen hűvösödő levegőre. Nekitámaszkodom a korlátnak és figyelem a távolban meg-megcsillanó vízfelszínt.

Nem is tudom, hogy mi lett volna ha mondjuk bekiált a bénázgatásom közepette, hogy minden rendben van-e. Leszámítva az elpirulást meg a hebegést. Szerintem ténylegesen kicsúszott volna a lábam alól a talaj és alaposan megütöttem volna magam. Szóval, tényleg, örülök, hogy ez nem így történt. Elvagyok én, elszerencsétlenkedem én, próbálva elfelejteni, hogy egy full extrás hotelszobában fogunk aludni. Mi ketten. Sehol egy felnőtt. Jó, nem mintha különösebben felügyelni kellene minket. De akkor is. Értékelném ha nem játszódna le a fejemben már megint ez a gondolatsor, és nem skandálnám azt némán, hogy ótejóég ótejóég. Nagy nehezen összekaparok némi bátorságot és kijövök a fürdőből...elég időt elszöszmötöltem már a mosdókagylóba kapaszkodással.
A zavaromnak köszönhetem, hogy nem veszem észre, ahogy végigmér. Ugyanis nem nézek rá annyi ideig, vagyis hol ránézek, hol nem. Akkor éppen nem. Szerencsém, de komolyan. Hallgatom ahogy keresgél, mialatt én elnyújtom a rámolás idejét amennyire csak tudom. Kicsit sem furcsa, hogy ennyire kerülöm a pillantását, á, dehogy. Határozottan megkönnyebbülök, amikor csukódik mögöttük az ajtó, és hogy ne is halljam, amit ott benn művelnek, inkább a biztonságosnak tűnő erkély felé veszem az irányt. Na meg mert amúgy is ki szerettem volna ott nézni. Persze oda is kihallatszik a nevetés, a csobbanás, loccsanás hangja. Aztán elhalkulnak a zajok. Bárcsak a fejemben is befejeznék a tekergést a gondolatok. Meg a bevillanó képek, a strandos jelenetek, a kellemes érzések, például ahogy bekeni a hátamat ... Valahogy ezek nem segítenek abban, hogy megnyugodjak. Egyáltalán nem. Sőt, a víz látványa is csak egy picit javít a helyzeten.
Az ajtó nyílását meghallom, Benito szokásos trappolását is, de Thomas lépteit nem annyira. Sóhajtok egyet továbbra is kifelé bámulva. Túlságosan gyáva vagyok ahhoz, hogy megforduljak. Itt fogok álldogálni, amíg be nem jelenti, hogy ő alszik. Kész. Sőt, az is lehet, hogy leülök itt kinn a székbe és az asztalra borulva alszom. Mi a fenétől vagyok én így berezelve?
Mélyet lélegzem, ahogy a már ismert illatok szállnak felém, majd becsukom a szememet. Tehát mögöttem van, kijött utánam. Puha tenyerét a derekamra simítja, ami furcsa érzéssel tölt el. Nem csikis, nem pánikkeltő … inkább nagyon is kellemes. Egy sóhajjal felelek rá, majd meglepetten pattannak fel a szemhéjaim, amikor megérzem az ajkait a vállamon. Egy pillanatra mozdulatlanná is dermedek a puszitól, majd erős késztetést érzek arra, hogy hátrafelé dőljek egy picit. Mielőtt ennek engedelmeskedhetnék már érzem is, hogy távolodik tőlem, odébb lép. Egyszerre önt el a csalódottság és valamiféle hálás öröm.  Hogy juthatott olyan az eszembe hogy a karjaiba simuljak? Ejj, még jó, hogy nem tettem. Így sokkal jobb. Vajon ha sokáig mondogatom magamnak akkor el is fogom hinni?
Visszamosolygok rá, és finoman nekidőlök a vállammal az övének. Ez még talán belefér. Felé fordítom a fejemet és figyelmesen nézem a vonásait, a fürdéstől kócos haját.
- Elképesztően jó itt – mondom bár magam sem tudom, hogy mire gondolok. Itt az erkélyen állva kettesben, vagy itt a Balaton parton? Mindkettő igaz, szóval nem próbálok meg rájönni. – Holnap szerinted lemehetnénk este a partra? Éjszakai fürdőzés … Benitot is vihetnénk, biztos élvezné.

Ahogy neki később esnek le dolgok, úgy nekem is. Ó én azt azonnal érzékelem, hogy ő mit tesz, csupán az én válaszreakcióm az, ami később tudatosul bennem. Azok eddig mindig ösztönösen, automatikusan jöttek. Hogy mikor érzékelem őket és szabok megálljt nekik az eléggé változó. Minden bizonnyal bárhol máshol nekidőltem volna. Bármilyen más környezetben. De itt és most nem mertem. Nem tudom, hogy miért. Az érzések, amiket meg kivált belőlem, hát zavarba hoznak. Szóval igyekszem elhihetni magammal, hogy ez így most jobb. Az áhított közelség így is megvan.
Nem követem a tekintetét, helyette inkább veszek egy újabb mély levegőt. Komolyan mondom úgy érzem most magam, mint valami tündérmesében, vagy álomban. Varázslatos környezet vesz körül, mellettem a világ legédesebb sráca, az illatok, az érzések … egyszerűen bódítóak. Csupán keveset észlelek a külvilágból a minket körülölelő köd miatt. Legalábbis én úgy érzem, hogy az vesz körbe.
Ahogy visszakérdez egy picit megvonom a vállamat. Persze, mi ketten, izé hárman, ha szeretné. Ha nem akkor nyilván mehetünk mindannyian – bár nyilván jobban örülnék neki, ha csak mi mennénk -, az sem gond. Ezt próbálja jelenteni az apró mozdulatom. Nem szeretném, ha esetleg zavarba jönne a felvetésemtől, vagy ha kényszernek érezné, vagy áh nem tudom. Szóval, ha belemegy akkor azt úgy tegye, ahogy neki is jó. Benito persze naná, hogy meghallja a saját nevét, és jön is képviseltetni magát, miszerint igen, ő aztán benne lenne a dologban. Már most rögtön is akár. Hát pedig várnia kell, mára már eléggé lefárasztottuk magunkat.
Mosolyom még szélesebbé válik, ahogy halkan elfogadja a felvetésem. Bólintok egyet csupán és igyekszem lecsillapítani a hirtelen hevesebbé váló szívdobogásomat. Éjszakai fürdőzés! Csak ő meg én! Na meg a macska.
- Valószínűleg igen. Meglátjuk, hogy mennyien lesznek, meg mennyire van kivilágítva a partszakasz. Maximum keresünk egy néptelenebb, sötétebb helyet – töprengek el ezen én is. Igen, lehet, hogy az utóbbi lesz belőle, hiszen Benito azért eléggé feltűnő tud lenni. Ha a színe nem is látszik majd rendesen, de a viselkedése is szokatlan. Egy pillanatra elkerekedik a szemem, majd gyorsan hozzáfűzöm a magyarázatot az iménti kijelentésemhez. -  Tudod, Beni miatt.
Igen-igen. Csak a macska miatt kell nekünk ilyen meghitt hely, ahol szinte senki sem jár. Igen, óvintézkedés. Egy aprót nyelve fordítom vissza fejemet a sétány felé, de hamar megunom a látványát. Felfelé emelem hát egy kicsit a fejemet és a Holdat, csillagokat kezdem el nézegetni. Néha lepillantok a vízre is, amiben tükröződnek a fényeik. És persze időnként Thomas felé is pislogok. Így történik meg, hogy egyszer csak összeakad a tekintetünk. Azonnal magam elé kezdek el bámulni én is, majd kuncogni kezdek ezen az egészen. Úgy viselkedünk, mintha még sosem merültünk volna el egymás tekintetében. Vagy mint valami madarak, ahogy táncolnak egymás körül fészekrakás időszakában. Egy rakás ilyen természetfilmet láttam. Az egész szigorúan meghatározott koreográfiára épül, és mindig csak akkor ugranak át a következő mozdulatsorra, ha az éppen bemutatott kellő fogadtatásban részesül a másik által, és az ő válaszlépései is stimmelnek. Aranyosak azok a madarak.
Kicsit álmatag tekintettel fordulok felé ismét, szeretetteljes mosollyal figyelve az egyre torzonborzabb frizuráját. Jobbommal odanyúlok egy kósza tincshez, ami a szeme felé tendál hála a szellőnek, úgyhogy elsimítom onnan, hogy ne zavarja. Én megúszom a dolgot, a nedves hajamba alig-alig kap csak bele a szél, pár tincset átfújva a vállamon, de túlzottan nem kuszál össze. Viszont egy-egy ilyen légmozgás újabb illat-hullámot eredményez, amitől mindig muszáj egy mélyet szippantanom a levegőbe.
- Persze, lefeküdhetünk – válaszolom, miközben a kezemmel végigsimítok az arcán, hogy leeresszem azt. Hirtelen lesütöm a pillantásom, ahogy konstatálom, hogy nyúlkálok itt felé össze-vissza. És van itt még valami ami erre késztet, de nem tudok rájönni, hogy mi is az. – Bár nem hiszem, hogy tudnék még aludni. Beszélgethetnénk, vagy esetleg nézhetünk valami mugli csatornát, ha van kedved hozzá. Vagy … te már álmos vagy?

Ó ha ő azt tudná, hogy én hányszor akartam már beletúrni a hajába! Maradjunk annyiban, hogy sokszor.  Nagyon sokszor. És még mindig csak ritkán merem megtenni. Pedig láthatóan jól esik neki. Meg az is hogy megsimogatom az arcát is. Azokra  a területekre, amiken borostásodik meg nem nyúlkálok, szóval nem tudom, hogy ott milyen lehet a tapintása. Gondolom szúrósabb. Majd egyszer levizitálom, gondolom.
Jól van, akkor ő is úgy gondolta, hogy még nem alszunk, ennek örülök. Biztos, hogy órákon át csak forgolódnék a helyemen, mire sikerülne elszenderednem. Pedig azért eléggé le tudja zsibbasztani az embert az utazás, a rengeteg strandolás, na meg a buli. Mégis úgy érzem magam, mint akire valami bűbájt szórtak, hogy pörögjön, mint a búgócsiga.
Amint belépünk a szobába én már a szúnyogriasztót keresem tekintetemmel, az erkélyen volt felszerelve mindenféle röppencseket távol tartó bizgergáj, de azért nem árt, ha a szobában is gondoskodunk a távol tartásukról. Hamar rá is akadok, és bedugom a konnektorba. Szerencsére nincs illata, legalábbis mi nem érezzük. Csak a vérszívók és egyéb rondaságok.
- Van valamiféle preferencia? Állatos? Mesecsatorna? Filmek? Ami jön? – teszek fel jó pár kérdést a készülék környékét szemlélve. Hamar megtalálom a távirányítót, ellenőrzöm, hogy áram alatt van-e a tv, majd a fiú felé fordulva várom a válaszát. Rögtön el is mosolyodom a kéjenckedő cicafejet meglátva. Hát persze, hogy megint kiharcolta magának a simiadagját.
- Öhm, még nem – válaszolom kicsit vontatottan, nem értve, hogy ez most miért ilyen lényeges. Arról volt szó, hogy elfekszünk és nézünk valamit, meg gondolom beszélgetünk is. Erre jön itt nekem a fogmosással. Anélkül, hogy megtudnám, hogy mégis milyen csatornát keressek. Ó, hogy ó. – Oké – felelem és kicsit tétován követem a fiút a fürdőbe. Útközben lehajítom a kapcsolót az ágyára, felesleges bekapcsolni addig. És tényleg elképzelésem sincs, hogy ez miért is akkora nagy szám az együtt fogmosás. Ám hamar rájövök, hogy eléggé mókás dolog veszett kutya kinézettel egymásra vigyorogni. És eléggé bonyolult is, úgy hogy közbe rám tör a nevethetnék. Mozdulataim hamar felvesznek egy ütemet, és még hümmögni is kezdek, valamiféle zenét alkotva. Ha tényleg szólna valami zene, hát bizisten még énekelni is elkezdenék mikrofonnak használva a fogkefét.  Ki tudja mennyi ideig bohóckodnánk úgy a tükör előtt.
A szobába visszaérve az ágyra ledobott távirányító felé veszem az irányt, lehuppanok a fekvőhely szélére, majd megpaskolom magam mellett a puha anyagot. Megvárom, amíg a helyet foglal mellettem, majd felé nyújtom A szent tárgyat. A távirányítót! A férfiak úgyis odavannak érte, őnáluk kell lennie. Rejtély, hogy miért.
- Nos, mivel nem válaszoltál korábban, így te kapod meg a távirányítót. Nézd, ezzel tudod bekapcsolni itt. Csatornaváltáshoz ezt nyomod, hangerő szabályozáshoz meg azt – mutogatom neki végig a fontosabb gombokat. Hátratámasztom a kezeimet és úgy figyelem hogyan kelti életre a masinát. Majd ha úgy látom, hogy magabiztosan nyomogatja, akkor átmegyek a saját ágyamra. De nincs értelme percenként felpattanni. Bár szerintem nem lesz gond. Ha a dvd-lejátszót akarnánk beüzemelni, az kicsit bonyolultabb lenne. De az se ördöngösség. Mosolyogva figyelem a gombokat nyomogató fiút, néha néha a képernyőre is rápislogok, kíváncsian várva, hogy mit választ ki végül.

Amint bekapcsolódik a tévé elgondolkozom azon, hogy vajon az alapbeállítása ilyen vacak, hogy rögtön ordítani kezd; vagy valami előző vendég hagyta-e így. Mindenesetre Thomas rögtön mély vízbe került és keresheti meg a gombot, ami megmenti a hallásunkat. Biccentek egyet, amikor már normális hangerőre állítja, persze eszem ágába sem volt belenyúlkálni, hogy megmutassam neki melyik is az. Ügyes fiú ő, megtalálja. Ha meg nem, hát akkor persze segítek. De nem egy multifunkcionális kütyüről van szó, ahol van vagy 50 gomb és találd el, hogy melyik is volt az.
Érdeklődve nézem a rácsodálkozó tekintetét, ahogy minden egyes csatornát alaposan megszemlél. Nem zavar a sebessége, hiszen tényleg nem ismeri ezeket. Vannak olyan adók, amiket körülbelül két másodperc után már továbblapoznék – híradó, sportcsatorna, háborús filmek – de ennek semmi jelét nem adom. Olyan is akad, amit én még nem léptetnék tovább, de az ő kezébe adtam az irányítást, szóval válasszon ő.
Egyetlen egy esetben látszik bármiféle reakció rajtam a csatornák kapcsán, és az a prostis. Persze, hogy azonnal rájövök mit is nézünk, Thomas azonban nem léptet tovább. Felvont szemöldökkel pislogok hát rá, ő viszont a képernyőre mered. Ó hát ez aztán remek. Ide-oda pislogok a fiú és a tévé között, anélkül, hogy a fejemet megmozdítanám. Kizárt dolog, hogy ilyet akarjon nézni! Ahogy egyre inkább belebonyolódik a történet mesélésébe a jobb napokat is látott nő, úgy kezdem magam egyre vacakabbul érezni. Megkönnyebbülten sóhajtok hát, amikor végre valahára tovább lapoz.  Nem különösebben szentelek figyelmet a többi műsornak, nekem a tv-ből ennyi hirtelen éppen elég volt. Na meg persze, nagyon is jól tudom, hogy még milyen csatornák bukkanhatnak elő. Hála az égnek, hogy a NatGeo-n normális adás megy!
- Jó választás! – adom tudtára a véleményem, majd gyorsan felpattanok és a saját fekhelyemhez igyekszem. Nekitámasztom a párnát a támlának, hogy még puhább legyen, a kispárnát odébb helyezem, és elhelyezkedem az ágyon. Tulajdonképpen ülök, térdeim felhúzva. A kispárnát a mellkasomhoz szorítom és úgy lesem a kis szőrpamacsot, ahogy a pótanyukáját tépi. Egy mosoly jelenik meg a szám sarkában a cicust nézegetve. Írtó édesek a gepárdok. – Szeretem őket nagyon. Olyan kecsesek, elegánsak. Gyönyörűek. És annyira szomorú, hogy lesprintelik a prédát, majd jönnek a lomhább ragadozók és elveszik tőlük, mert nekik már nincs erejük, hogy megvédjék. Olyan sokat éheznek.
Rápillantok a fiúra miközben szomorkásan beszélek  ezekről a nagymacskákról. A mi kisebb macskánk egyáltalán nem meglepő módon Thomas ágyára ugrik fel, nagy dorombolás közepette dagasztani is kezdi a puha takarót. Megcsóválom a fejemet ezt látva.
- Na, látom ma is veled fog aludni – jegyzem meg, arra gondolva, hogy akkor pláne nehezen fogok tudni elaludni. A múltkor is így jártunk. A cica Thomason aludt, majd egy idő után én is. Zavartan sütöm le a szememet, ahogy ez eszembe jut. Erre viszont most semmi esély, messzebb vannak a fekhelyeink jóval. Aminek nem kifejezettebben örülök. Változik a tévében a kép, a cica-kutya páros helyét egy bicajáról leeső fiú veszi át, meg a hozzá valamiféle krémmel kirohanó anyuka. – Á, ez a baj ezzel. Tele van minden műsor reklámmal.

Bezony, rengeteg állatos ismeretterjesztő műsort láttam, a nagymacskásak az egyik kedvenceim, szóval eléggé sokat tudok róluk.  Az meg igazából eszembe sem jut, hogy belebeszélek abba, amit a fiú néz(ne). Kicsit szanaszét vannak a gondolataim, a tapintatosan csendben maradás nem sikerül. Elszégyellem magam egy csöppet, bár az egy kicsit jobb érzéssel tölt el, hogy igazából semmi érdekes nem hangzott el azalatt, amíg én beszéltem. Megpróbálják majd a kis gepárdot visszajuttatni a vadonba. De ezt úgy is mutatni fogják.
Egy röpke pillantást vetek csak az összegömbölyödő macskára, majd újra a képernyő felé pislogok. Hát persze, hogy még mindig reklám megy, ugyan mi más is menne. Ez nem igazán köt le, ahogy Thomast sem. Igen, észreveszem, hogy időnként engem figyel. Ilyenkor mindig nyelek egyet kicsit.
- Hm? Erről nem én döntök. Nem baj, örülök neki, hogy szeret veled lenni, meg hozzád bújni – én is … teszem hozzá gondolatban. Még jobban magamhoz ölelem a párnát miközben a fejemet oldalra fordítva a térdemre támasztom. – Majd a macska helyett kispárnát ölelgetek alvás közben. Legalább nem kell attól félnem, hogy összenyomom.
Mosolyogva vonom meg a vállamat, és egyre jobban ráébredek mi is zavar úgy igazán. Nem az, hogy a macska kivel alszik. Sem az, hogy én hogy alszom. Nem, engem még mindig a korábbi műsor foglalkoztat, meg az, hogy az miért ment annyi ideig.
- Ha nem érdekel a reklám, akkor elkapcsolhatsz ám. Ha szeretnéd vissza is lapozhatsz az örömlányos műsorra – teljesen őszintén gondolom, amit mondok. Ha nagyon szeretné, hát nézze nyugodtan. Még talán én is fogom nézni, vagy legalábbis a képernyő felé fogok bambulni, bár nem valószínű, hogy látni is fogom a történéseket. Az előbbi ide-oda pislogásomnak köszönhetően pedig nem sikerült teljesen értelmeznem a reakcióit. Úgyhogy ha csupán miattam kapcsolt át, hát akkor … na, azt mondtam, hogy ő dönthet, hát akkor ő dönthet. Ha trancsírozós filmet választ, akkor is. Ha továbblapoz és másféle műsorokat talál … oké, hát azt azért nem hagynám szó nélkül.