Egész éjszaka alig sikerült aludnom, mivel folyton kavargott a fejemben a sok idióta gondolat, egy csomó mindenről. Catről, Ricsi bácsiról, a vizsgáimról... És persze az egész házváltásos mizériáról is. Lehet, hogy mégiscsak a Levitában kéne maradnom. Szóval miután már harmadszor aludtam el az íróasztalomon a délután során, mintegy ötven perces periódusban, úgy döntöttem, hogy nem maradok tovább a Levita klubhelyiségben... amit mellesleg még bőven fel kéne fedeznem, de egyszerűen nincs hozzá sem energiám, sem ihletem. Inkább szépen felkaptam magamra egy pulcsit, összekötöttem a hajamat, majd az ajkam harapdálva elindultam világot, azaz kastélyt látni. Egy ideje Sebastiannak se híre, se hamva nem járt a szobám közelében, egyszerűen csak köddé vált és nem láttam. Remélem nem kapta el valami szegény pici cicámat. Szóval miután a fél kastélyon átvergődtem, pihenhetnékem volt, egyszóval fogtam magam és benyitottam a társalgóba. A portrék egyből mind beszélni kezdtek és osztogatták nekem a pletykákat, mire elmosolyodtam, de megráztam csak a fejem. Éppen nem volt itt senki, rajtam kívül persze, tehát lehet, hogy egy ideje nem volt társaságuk, akihez beszélhettek volna. Hagytam, hogy elárasszanak a dumájukkal, bár többnyire egymás szavába vágtak és így nem igazán értettem semmit abból, hogy mit szeretnének kihozni a történeteikből. Aztán már egymással kezdtek vitázni, hogy ez nem így volt, meg ez nem úgy volt, tehát míg ők marakodtak én elhúztam egy függönyt és leültem a párkányra, a fejemet az ablaknak döntve. Legalább itt nagyjából béke van, nincsen semmi baj, csönd és nyugalom, ha nem figyelsz a portrék örökös fecsegésére. Én könnyen ki tudtam zárni magam a társalgásból, ezt a tehetségemet tökélyre fejlesztettem hat és tizenkét éves korom között, mikor anyám állandóan motyogott valamit, főleg ha felöntött a garatra. Végeredményben azt hiszem, hogy egy kicsit elbambulhattam, mert a következő, amit hallottam, az az volt, hogy nyílik az ajtó és valaki belép. Ennyit arról, hogy egyedül vagyok. De ki lehet az?

Lavia
Hairstyle

Iza-miza

Mikor már éppen azon voltam, hogy kidugom a fejem, hogy megnézzem ki nyitott be, hirtelen lépések hallatszottak. De nem hiszem, hogy emberi lépések lettek volna. Mi a fene lehet akkor? Ezzel a gondolattal oldalra sandítok, hogy mi ez, és ekkor egy hatalmas lény zuhant rám. Nagy és szőrös és... mi ez?! Ez valami állatka, de mi ez az állatka? Mi ez az állat és miért ül a hasamon? Nyálas is volt, nem csak szőrös, szóval igyekszem lepakolni magamról, többnyire sikertelenül. Ezek után meghallom az aggódó gazdi hangját, ami nagyon ismerősen cseng, de még nem igazán vágom ki ez. Gondolkodom, de sehogy sem akar beugrani az aggódó hang tulajdonosa.
- Nyugalom, a kisállat csak rám zuhant, nem ki az ablakon, senki nem esett ki. Mindenki jól érzi magát, bár egy kicsit nehéz ez a... kutyus. - nyüszítem, aztán nagy nehezen lepakolom magamról és kihajolok. Nem mást pillantok meg, mint Nemes L. Izát, ami egyből mosolyt csal az arcomra, a nehéz kutya ellenére is. Integetek neki és nagy nehezen feltápászkodva teszek arra egy-két lépést.
- Szia, Iza. Ezer éve nem láttalak, hogy vagy drága? - kérdezem vigyorogva és végigmérem. Nagyon tetszik a fonata, jól néz ki, egyszer talán kipróbálom. Ismét a kutyára nézek, majd rá. - A te kutyusod?

Norina

Mindannyian ismerjük a sablon történeteket. A fiatal boszorkány vagy varázsló kiszakad a jól megszokott környezetéből és gyűlöli az új otthonát –kényelmetlen az ágy, sokan vannak körülötte, mindenki olyan elutasító, túl sok szabály és a többi. Valószínűleg most azt kellene mondanom, hogy én is hasonlóképpen éreztem az első pillanattól kezdve és átkoztam a szüleimet, amiért ide küldtek, de ez nem igaz.
Gyerekkoromtól kezdve erre készítettek. Aranyvérű család egyetlen kicsi lányaként mindent megkaptam, amit csak akartam. Az már csak hab volt a tortán, hogy apám alvilági körökben mozgott. Sohasem tiltottak a mugliktól, de azt sem szorgalmazták különösebben, hogy barátkozzam velük. Tökéletesen otthonosan tudtam mozogni mindkét világban, ebben pedig sokat segített, hogy a nagyszüleim régimódi aranyvérűként belém vertek mindent, amit a családunk nevének és természetesen az elmaradhatatlan jó hírének továbbviteléhez tudnom kellett.  
Miután berendezkedtem az új szobámban, amit a többi elsőévessel együtt birtokoltam felfedező utakat tettem a kastélyban, így aztán ma már céltudatosan vettem az irányt a Társalgó felé. Nem igazán csevegni akartam, inkább egy kicsit felmérni a többieket –halállista…ilyenek.
Halvány mosollyal löktem be az ajtót és telepedtem le a többiektől legtávolabb eső ablakpárkányra, kezemben egy könyvvel. Általában volt nálam egy, jelzés képpen, hogy nem kívánok társalogni senkivel sem. Ez csak akkor nem volt jó ötlet, ha az illető éppenséggel olvasta azt a bizonyos könyvet és nagyon kíváncsi volt a véleményemre. Olyankor gondolatban mindig bokán rúgtam magamat, hogy miért is nem tudok én egy nagy oroszt magammal cipelni… aki még azt is olvasta, az egy igazi őrült. Vele szívesen elcsevegek.

Siena

Sosem gondoltam volna, hogy az első néhány napom kellemesen telik majd. Igazából mindig is azt hittem, rosszul fogom magam érezni, amikor a szüleim bedugnak az iskolába. Maximalista szülők gyermekeinek lenni nehéz, főleg ha van mellettük két testvéred, az egyik, aki teljesen olyan, mint a szülők, maximalista, és ég benne a tanulási vágy, a másik pedig már 8 évesen meg akarja váltani a világot.
A suli ezek mellett kikapcsolódás.
Nem sok emberrel ismerkedtem meg időközben, de nem baj. Eddig csak az óráimra és a vizsgáimra mozdultam ki a jól megszokott, félhomályba burkolózó klubhelyiségből.
Most azonban úgy érkeztem a Társalgóba, hogy valóban ismerkedni szeretnék.
Kezemben egy itallal a Rellonos bárpultból és a hónom alatt egy frissen nyomott újsággal léptem be a társalgóba, ahol már ültek néhányan, főleg felsőbb évesek.
Mindenki beszélgetett valakivel, és úgy istenigazából senkit nem találtam akivel beszélgethetnék egy jót, addig amíg egy félreeső helyen, az ablakpárkányon gubbasztva meg nem láttam egy lányt, aki egyből szimpatikus lett. Fogalmam sincs miért, de én megérzem az ilyeneket.
"Jó emberismerő"- volt úgy szokás mondogatni.
Néhány földön guggoló, vagy néhány esetben fetrengő diákon átlépve, sűrű bocsánatkérések közepette értem el a célom, közben ügyelve, hogy ne öntsem ki az italom.
Megálltam a lány előtt, majd egy kis hezitálás után leültem vele szemben egy eldobott párnára a földön.
- Szia!- küldtem egy kedves mosolyt a lány felé.
Fiatalnak tűnt, nagyjából annyi idős lehetett mint én.
- Nem láttalak még errefelé. Csak nem te is elsős vagy?
Lesiklott a tekintetem a lánynál lévő könyvre, és úgy éreztem, talán megzavartam.

Norina

Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a bent uralkodó hangulatot. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a vizsgaidőszak mindenkit megőrjített volna. Én elég késve érkeztem, ezért úgy döntöttem, hogy bőven elég lesz a következő félévben nekifutni a tanulmányoknak. Elnézve az idebent gubbasztó, kétségbeesett tekintetű és néhol a könyvön alvó, kócos társaimat volt értelme a döntésemnek.
Próbáltam valamilyen szinten belemerülni a könyvembe, mikor is nyílt a társalgó ajtaja és egy barna lány suhant be rajta, kezében az italával és hosszas szemlélődés és döntésképtelenség után éppen felém vette az irányt. Kedvem lett volna valahogyan jelezni neki, hogy inkább nagy ívben kerülje el ezt az ablakpárkányt, mert az én tulajdonom és megharapom a kezét, ha közelebb jön, de hamar letettem róla. Mégiscsak meg kellene ismerkednem pár emberrel, hogy ne tűnjek túlzottan antiszociálisnak.
A remény hal meg utoljára alapon az utolsó pillanatig nem emeltem el a szemem elől a könyvet, azonban, amikor végül a lány megszólalt, ezzel jelezve határozott szándékát a beszélgetésre, feladtam. Mi értelme lett volna tovább bujkálni? Felsóhajtottam és elemeltem a könyvet az arcom elől.
-Szia!  -viszonoztam a köszöntést és figyeltem, ahogyan letelepszik. –Eltaláltad. Siena Aria Moretti. –mutatkoztam be gyorsan, mielőtt még rám süti, hogy neveletlen vagyok. –Gondolom te sem túl régen érkeztél. –jegyeztem meg halvány mosollyal, hogy valamiféle beszélgetést kezdeményezzek, ha már egyszer társaságom akadt.
Nem mintha bármiféle bajom lett volna az emberekkel, vagy egyszerűen csak felsőbb rendűnek tartottam volna magamat. Mindössze annyi, hogy szerettem magam megválogatni a barátaimat és nem igazán voltam rá vevő, ha valaki rám erőszakolja magát. A lány egyelőre nem úgy nézett ki, mint aki ég a vágytól, hogy társakat találjon, de hát sohasem lehet elég óvatos az ember lánya...

Siena

Igazam lehetett, mert a lánynak valószínűleg nem állt szándékában beszélgetni, de most, hogy mégis kezdeményeztem, nem futhattam el.
- Ne haragudj, ha megzavartalak. Kálnoki Norina vagyok, Rellonos. Igazából sosem voltam egy nagy barátkozós típus, de gondoltam itt az ideje változtatni egy kicsit és ismerkedni.- mosolyog kedvesen, de már egy kicsit bizonytalanul.
Nem akartam letámadni, de lehet hogy mégis sikerült.
Szinte utánam nyílt ki újra a társalgó ajtaja, és egy morcos nyávogás ütötte meg a fülemet.
- Gotto! Hát te kint rekedtél?- simogattam meg a feje búbját ahogy odaért hozzám.
Valószínűleg nem figyeltem és kint rekedt amikor becsukódott az ajtó és egy csapat láb között sikerült besunnyognia.
- Nemrég érkeztem. Nem is gondoltam volna, hogy mások is érkeztek vizsgaidőszakban. Csak nem te is egy maximalista család sarja vagy?- kérdeztem jóindulattal a hangomban- A szünidőt az unokatestvérem jegyzeteinek áttanulmányozásával töltöttem, hogy le tudjam tenni a vizsgákat. Szívesen halasztottam volna, de nehéz, ha olyan szülőkkel élsz mint én. Mindenáron a legjobbat akarják kihozni belőlem. Félek, hogy az ellenkezőjét érik el. - magyaráztam, miközben a macska füle tövét vakarásztam.
- Mégegyszer bocs, azért hogy megzavartalak az olvasásban. Ha gondolod akkor felkereslek később, ha nem akarsz beszélgetni. De akár te is kereshetsz ha szükséged van valakire. A klubhelyiségben általában elérhető vagyok.
Azért nagyon reméltem, hogy nem küld el, mert elsőre nagyon megkedveltem.

Arnoldó

Norina

A lány… Norina... valószínűleg észrevette, mennyire nincsen szükségem társaságra, mindennek ellenére képes volt venni a fáradtságot és leülni velem szembe, hogy egy kicsit beszélgessen; barátot szerezhessen. Nem mondhatnám, hogy különösebben ellenemre volt a dolog, mert tény, ami tény, olyan egyedül voltam jelen pillanatban a kastély falai között, mint az ujjam.
-Nem zavarsz. –rántottam meg a vállamat egy bátorító mosoly kíséretében és félretettem a könyvemet.
Egyetlen dolog volt, amit talán fájt magam mögött hagyni és ezek a barátaim voltak. Otthon már kialakítottam egy kört olyan emberekből, akikkel minden apró titkomat megosztottam és viszont. Egyáltalán nem éreztem magamat egyedül, sőt még csak olyan pillanat sem volt, amikor magányos lettem volna. Mindig volt mellettem valaki. Ez volt talán a fő oka, hogy nyitottam Norina felé, akiről időközben az is kiderült, hogy a háztársam. Szerettem biztonságban tudni magamat és hihetetlenül fontos volt számomra, hogy legyen kihez fordulnom, még ha első ránézésre kifejezetten keserűnek és elutasítónak tűntem is.
-Azt hiszem, egy cipőben járunk. –jegyeztem meg miközben a cicust figyeltem. –A családom elvárja, hogy tökéletesen teljesítsek, de azt hiszem neked rosszabb a helyzeted. –pillogtam a lányra. –Én majd csak a következő vizsgaidőszakban futok neki.
Amikor a barna ismételten bocsánatot kért már nem is igen tudtam, mit mondhatnék. Természetesen elővarázsolhattam volna elbűvölő aranyvérű énemet és közölhettem volna, hogy bizony-bizony rossz ajtón kopogtatott és talán ideje lenne elhúznia a csíkot, mielőtt fejbe vág önnön énem és megunom ezt a barátkozós csevejt, végül azonban az egyszerű megoldás mellett döntöttem.
Az egy barát is több, mint a semmi elvet követve csak elmosolyodtam és félrebillentett fejjel végigmértem a lányt.
-Nyugodtan maradj csak! Szükségem van egy kis társaságra. –biztosítottam gyorsan. -Én is Rellonos vagyok egyébként, ha ez eddig nem derült volna ki az elbűvölően édes személyiségemből.

#Leonie ; #Gwen

Julien már pár napja megvetette a lábait a kastélyban. Egész kis kényelmes bungalót kapott, amelyet valószínűleg a lehető leggyorsabban terített be a holmijaival. A szobarésze is úgy néz ki már, mint az otthoni, csak kisebb kiadásban, de hát neki a hely sosem akadály, bármit feldúl, ha arról van szó. Szóval, ebben a kollektív disznóólból - amit anyja nevezett mindig annak, neki viszont művészi káosz -, hogy harapjon valamit, mivel úgy hallotta, egészen finom erre a konyha, amit ugyan már tapasztalt, de addig nem hiszi el, míg majdnem a legtöbb fogást meg nem kóstolhatta. Eddig egész elégedett az eredménnyel. A vacsora hív, Julien pocakja hamar feltöltődik, sőt, zsebeibe még pár desszertből csent süteményt is csempész – persze, teasüteményt, mivel a krém nem mutatna jól zsebben.. – és nagy ásítások, és nyújtózkodások közepette állt fel, hogy ha nyugovóra nem is, de elinduljon valamerre. Eredeti terveiben az Eridon hálókörlete volt a cél, de mivel még gyakorlatlan abban, hogy megtalálja itt a helyes utat, és, mivel folyton megáll bámészkodni, vagy egy festmény láttán, vagy valami más miatt, így nemigen arra az útra jut el, amely neki opcionális lenne. Egy ideig ácsorog valami öreg, kissé süket portréalak előtt, aki valami „selyemhuszárnak” nevezte őt, mivel épp kötekedhetnékje támadt, ő pedig leáll pörölni, hogy még selyemalsót sem hord, mert kényelmetlen, és túlságosan rossz a hőelvezetése. De nemigen győzte meg ezzel őt, így inkább ott hagyja magában morogni, amikor is a hallócsövével tárgyalja meg, hogy milyen elvetemültek a mai fiatalok. Ezt már annyiszor, de annyiszor hallotta már…
Selyemhuszárunk immáron számára ismeretlen helyre keveredve ténferedik, és még a sütiket is sikerült befalnia, így elkeseredetten sóhajt fel, miközben barna szemeit körbeviszi a folyosón. Remélhetőleg nem ez a hely lesz az, ahol kiszáradva, múmiaként végzi, mert senki nem jár erre, hogy visszarugdossa a főnixes házba, vagy legalább térképet adjon a kezébe. Mondjuk, ez elég okos dolog lenne, ha az újaknak térkép járna, majd fel is veti valami okos előtt, ha visszakeveredik. Ahogy jobban a folyosóra ér, úgy hallja meg a pusmogást, a halk, de érhető szavakat, és szökken magasra szemöldöke. Oldalra billent fejjel, mint valami aranyos kutyus, közelebb oldalaz a falhoz, és hallgatózik, mi is lehet a téma. Hamar rájön, hogy amit eredetileg beszéltek, már nem téma, inkább ő maga, hogy idetévedt, és még van mersze kihallgatni őket. Jól ki is húzza magát, hiszen nem szégyelli magát kicsit se, sőt, köhint a Dámák felé, jól hallhatóan, hogy biztos ne tévesszen füleket.
- Elnézést, Hölgyek, hogy így belezavartam a napi rutinba. – ejti ki anyanyelvén a szavakat, pontosabban franciát használva, hogy még dallamosabban hangozhasson, és körbepillant, immáron ráérősebben. Szép dekorált fal, nagyon szép, egészen más, mint amiket eddig látott. Egy-két helyen még jól meg is tapicskolja, de nemigen érez semmit a hideg falon kívül, így hát visszahátrál a hölgyekhez, és figyel tovább. Nemigen jut el agyáig semmi, amit azok beszélnek, mivel a sok kajától sütitöl, vagy is a cukortól eléggé eltompultak érzékei, de odabent viszont igencsak felpörgött. Először csak leül, mint egy jóllakott napközis, és egy szalvétát kiegyengetve, a farzsebéből előkerült filccel pingálja szépre, hogy a pörköltszaft mellett megjelenjen valami új is, de negyed óra múlva azon kapja magát, hogy hirtelen megindulásból, a szelvétát a sarokba lökve, már a két Dáma felára alkot épp egy főnixkezdeményt. Nem, nem érdekli a tiltakozás, sem semmi más, ő jókat vigyorogva kezd bele a vonalak alapozásába. Ide rendeltek főnixet?

Siena

Első pillantásra megkedveltem Siena-t, bármily meglepő is, akkor is, ha először úgy viselkedett, mint akinek nem kell a társaság.
Mélyen meg tudtam érteni az érzéseit. Én is egyedül éreztem magam, de nem mondatta velem semmi féle gőg, vagy felsőbbrendűségérzet azt, hogy nem kereshetek magam társakat.
Biztosra vettem, hogy Siena sem így érez. Egyszerűen magányos, hiszen -ha persze igazam van- ő egy másik országból érkezhetett, vagy Bagolykőtől távol élt eddig.
Ha igaz a sejtésem, valószínűleg itt magányosan érezheti magát.
Örültem, hogy végül mégis értékeli a társaságomat, vagy legalább megpróbálja.
- Kiskorom óta sok mindent elvártak tőlem- vontam meg a vállam, Gotto oldalát simogatva.
És valóban. Sok mindent elvártak tőlem, de sosem szerettem erről beszélni. Úgy éreztem, a szüleim befolyásoltsága alatt vagyok, és talán miattuk lettem olyan, amilyen most vagyok. Kitartó és mindenben versenyt látva.
Az előbbi jó tulajdonságaim egyike, amire büszke vagyok. A második... az pedig egyszerűen csak velem jár.
- Valójában amikor megláttalak, már tudtam hogy te is a Rellonba tartozol. Nem sok levitás, vagy eridonos ül egyedül a társalgóban- vontam meg a vállam egy apró mosoly kíséretében- Általában én is egyedül voltam az első napokban. Bár én itt születtem Bogolyfalván, nem sok mindenkit ismerek itt. A legtöbbjüket csak látásból.
Halványan elmosolyodtam, amikor Siena az elbűvölően édes személyiségével jött.
- A rellonosok ilyenek, de ettől mások a többitől. Én sem vagyok ám az a szende kislány, ha eddig úgy is tűnt. Nekem is van jó pár olyan tulajdonságom ami miatt a Rellonba kerültem. Ami a szívemen a számon fajta vagyok, legtöbbször inkább a negatív irányban. A versenyszellemet a szüleimtől örököltem, amivel az otthoni barátaimat az őrületbe kergettem. Néha úgy tűnik hogy sosem fogyok ki a szavakból, de csak akkor, ha van kivel beszélgetnem. Eddig a napig szinte csak a klubhelyiségben éltem az életem, és persze lejöttem enni és bementem a vizsgáimra - sóhajtottam, ahogyan szépen lassan, szinte levegővétel nélkül elmeséltem eddigi életemet a Bagolykőben.
Lehúztam a maradék italomat a bárpultból és felálltam, lesöpörve magamról a macskámat, hogy kinyújtóztassam elgémberedett lábaimat, majd megfordítottam egy kósza széket és leültem lovaglóülésben, hogy a háttámlán átkulcsolhassam a karomat.
Gotto összegömbölyödött a szék alatt és egy szempillantás alatt egyenletes szuszogásba kezdett.  

Cyanne North - Hivatásos ősellenség keresési akció indul

megsínylett áldozat

---

Lavia

---

Armani és Gwen

Csodának kell történnie ahhoz, hogy Lencsit egyedül lehessen látni ebben az iskolában. Olyan mértékben összenőtt pajtásával, hogy néha még a wc-re is utánamegy, ha éppen nagyon lendületben van egy témában. Ebből már számtalan kínos pillanata támadt, de mindig azzal védekezik, hogy volt már fiú, nincs miért aggódniuk a többieknek, átérzi milyen szörnyű állva pisilni. Merthogy tényleg az. Célzó-érzéke nulla; a kviddicsben használatos botokkal jobban tud bánni.
No, az a lényeg, hogy végre elérkezett a pillanat, mikor egyedül surran végig a folyosókon, mivel Keith úgy határozott, ma nem enged a kísértésnek, és inkább nekiáll tanulni. Lencsike igazán megpróbált mellette csendben és békében ücsörögni, de nagyjából fél percig bírta. Utána tíz percig nyaggatta Keefet, hogy fesse ki az arcát és látható testrészeit, majd újabb fél óra volt, mire felöltözködött. Tulajdonképpen már régóta készül erre a különleges alkalomra. Sokat gyakorolt, a törzsi szerelést is több hét leforgása alatt tudta csak beszerezni, úgyhogy némi enyelgés után izgatottan, nevetgélve hagyja el a padlást. Ma bizony műsorozni fog!
Úgy tervezi, hogy az első emberre rátámad, akit meglát a folyosókon mozogni. Igen ám, de hiába szalad végig a folyosókon, egy árva legyecskével sem találkozik. Tán mindenki ilyen szorgalmasan tanul? De minek?
Már éppen kezdi feladni, mikor megüti a fülét valami hang. Hopp! Hoppácska! Mi folyik itt Bagolykőn? Elkezd settenkedni, s a sarkon egy pillanatra kidugva a fejét meglesi, ki motoszkál a túloldalon. Ezaz! Fogalma sincs róla… még egyszer gyorsan átgondolja a betanult koreográfiát, majd egy artikulálatlan üvöltés kíséretében előugrik rejtekéből, és belekezd. Láttuk már valaha a maorik haka táncát? Ha nem, akkor most figyeljük meg jól, mert a kis törpe éppen azt próbálja visszaadni. Festett arcával folyamatosan vágja a grimaszokat, miközben üvöltözik és halandzsázik, mert nyilván fogalma sincs róla, valójában mit kéne mondani. Mindenesetre roppant mókás látványt nyújthat törzsi aligruhájában.
-Vááá! - zárja végül az előadást, már ameddig Julien hagyja, hogy kibontakozzon őrült énje. Amint végzett, még bevág egy utolsó grimaszt, majd nevetve kihúzza magát, és odapattog Armani mellé.
-Naaa? Milyen volt? Megijedtél? - kérdezi reménykedve, majd a srác válla felett... hahh, jó poén... inkább hóna alatt rápillant a falra, és eltátja a száját.
-Te mit csinálsz? - kiált rá, mintha úgy felizgatta volna ártatlan lelkét, hogy a fiúcska összepingálta az iskola falát.
-Ezt mégis hogyan? - hitetlenkedik tovább, miközben arrébb tolja az útból háztársát, hogy jobban megszemlélje a kezdetleges rajzot.
-De a szárnyának sokkal nagyobbnak kéne lennie! Így senki nem fogja látni! - rávigyorog a fiúcskára, és közelebb pattog hozzá - Amúgy Leonie vagyok! Már láttalak ám! - ami nagy szó, mert Keith-en kívül nem sok mindent szokott észlelni a környezetében. Megfogja a srác kezét, és nevetgélve jól megrázza.

A tánc

Armandka és Lencsike

Egyszer történik valami, máskor meg halálra unja magát. Miért csinálja ezt az univerzum? Tegnap nem tudta, hogy melyik oldalára forduljon, és miket csináljon, ma meg arra ébred, hogy egy szamár van a szobájukban. Tudja, hogy Elenáé, mert a lány mondta nekik, de azt is megbeszélték, hogy nem hozza be a szobájukba. És mire kell ébredni? A vörös ott eteti a szoba közepén. Egy kisebb vita után a másik végleg megígérte, hogy Gwen nem találkozik többet a csacsival váratlanul. Ez után jött a reggeli, ahol nem talált ínyére valót. Nem szokott válogatni, de ezek közül nem evett semmit, így bevetette a B tervet, ami nem más, mint, hogy összedob magának valamit a konyhába. Ilyen 'izgalmakkal' indult ez a nap is, de most megint megöli az unalom. Kéne valami hülyeséget csinálni, vagy megszívatni egy másik diákot, vagy valamilyen lényt. De, ehhez most nincs ereje, mert éjszaka nem aludt sokat, és az ereje fogyóban van.  Az egyik folyosóra befordul, és egy fura dolgot pillant meg. Egy srác éppen a festményeket... fest. Ez nem is lenne feltűnő, mert sok olyan diák van, aki szereti megviccelni a kotyogó festményeket, de a táncoló lány kicsit sokkolja. A másik kettő nem láthatja, mert háttal állnak neki, de mikor a vöröske abbahagyja, az idiótaságot, elindul feléjük. Nem lehet kivenni az arcán, hogy jót szórakozik rajtuk, és csatlakozni szeretne. Ugyanolyan semleges, mint, amikor a folyosóra lépett.
- Hát ti meg mit csináltok? - kérdezi a másik kettőt. A vöröskével találkozott már, de akkor nem a saját teste volt, hanem Noelé.  Mármint nem a szőke cserélt vele testet, hanem Leonie.
-Beszállhatok?

Egészen belemerült a dologba, sőt. Néha nagyon is le tudja foglalni magát ezzel-azzal, ami ugyan egy nagyon hasznos tulajdonsága is lehetne, csak épp túl ritka ahhoz, hogy kamatozó legyen. De jelenleg megfelelő az egész, ahogyan nyelvét kidugva alkot, nem foglalkozva azzal, hogy az itt "lakó" hölgyek milyen hangosan tiltakoznak. Minek is hallgatna rájuk, ha nagyszerűen mulat éppen? Abba ugyan nem gondol bele,  hogy nem egyedül van a kastélyban, hanem igenis bárki jöhet erre, akár prefektus, vagy tanár, akikkel lehet nem lenne kellemes a találka, de.. oda se neki? Valahogy úgy. A főnix alakul, szépül, kivehető lesz maga az alak, hogy hogyan is álmodta meg, de még csak a vonalak alakulnak.
A közeledőre nem reagál, mivel a lépéseket elnyomja az, ahogyan a Dámák kajabálnak, de az amikor a settenkedő a színre lép, üvöltve, akkor maga is felvisít, elejtve a filcet, és az alak felé fordulva mered rá.
- Mi a.. ? - hördül fel, mikor megjelenik előtte a dolog lényege. Száját eltátja, pillái sűrűn moccannak, miközben követi a mozdulatokat. Agyarokkant dolgai vannak, az szent, de ilyet még sosem csinált. Csak figyel, néha meg-megemeli a kezét, úgy, mintha követni akarná a lányka mozdulatait, végül viszont nem kezd el ugrálni vele, mozizik, és a kezdeti ijedelem helyett már fel is nevet. Mint valami gyerek, úgy kezd ritmusra tapsikolni neki, mintha ütemet akarna adni, nem épp csak a tetszését fejezi ki.
- Váááááá! - pattog párat, mikor eljön a vég, és lezárul a táncika. Nem tudja, mi volt ez, normális-e, vagy bármi, de neki tetszett.
- Hogy csinálni ilyet? - kérdez élből, mert lehet, hogy ha eljön az idő, ő is beszállna mellé, és valljuk be, veszett jól nézne ki az egész. Szerinte. Ahogy mellépattog, úgy pillant rá, harci felszerelését jobban megfigyelve, majd, mikor befut hozzá a kérdés, kihúzza magát.
- Nem ijedni meg ennyitől! De amúgy.. nagyon ööö.. - akad le kissé, mivel ismét keresi a szót, amivel legjobban kifejezheti a dolgokat, viszont az nem mindig olyan könnyen jön ki belőle.
- Pazarló.. nem, nem, nem. Pazar! Meg jó. Jó, az volt. - bólogat, miközben leküzdötte félig-meddig nyelvi nehézségeit, és kinyögte kb, amit akart. Követi a tekintetet a falig, majd oda is fordul az idő közben majdnem elfelejtett rajzára, amelyet most láthatóan lektorálnak. Jaj neked, Julien? Vagy épp..
- Rajzolom. Csak úgy. - rezzen össze a kiáltásra, és készül, hogy megkapja a letolásadagját, amitől nem fél, csak nehezen magyarázkodik még.
- Filc. - fel is veszi a földről, és odatartja elé a rajzeszközét, meglóbálja, hogy ezt hogyan is alkotta. Na persze, lehet nem az volt a kérdés, hogy mivel tette, és arra volt kíváncsi, hogy művészvéna van-e a dologban. Na de már mindegy. Arra csak pislog megint, mikor arrébb lökik, de engedelmesen lép félre, tartogatja tovább a filcet, és fixírozza a másikat, hisz nem tudja, hogy mire készül. És már mondja is.. Julien arcára nagy vigyor ül ki, amikor nem letolást, hanem jó tanácsot kap. Egyből felvidul, bólintgat, hogy eme kritika igenis jó, és igenis alakítani fog rajta.
- Jó, hogy mond. Mindenkinek látni kell ezt! Nagyobb kell! - pillant a falra, de nem húz még vonalat, csak figyel. A bemutatkozásra figyel, mivel ha nem teszi, nagyon könnyen elfelejti a nevet, és igen kellemetlen lesz, ha nem tudja majd legközelebb.
- Én Julien. Hol látni? - rázza meg ő is a kezet, de mire mondhatna bármit, például azt, hogy harci dísze nagyon klafa, és neki is kell, ismét idegen, nem festménytől, és vöröskétől származó hang üti meg a fülét. Ma nagyon népszerű.
- Ahh! Te! - nem, nem ismeri a lányt, csak épp meglepi, mikor odafordul felé. Mit csinálnak.. Mennyire nézhet ki viccesen az indiánlány és a tróger punk egy helyen? El tudja képzelni.
- Mi mit? Euhm.. Épp fonogatni be a hajunk, illetve verset is tanulunk itt. - mindezt olyan ártatlan pofával veti szerencsétlen felé, mintha igaz lenne. Direkt ferdít, és löki a marhaságot, mivel a rajza látható, és a vöröske pedig felismerhető díszben van. A filc is az ujjai közt pihen, a rajzra lesve már húz is pár vonalat alapozásnak, és a felbukkanó kérdésre tekint vissza a szőkeségre.
- Persze, gyere ha azt akar. Amúgy.. - lép el a faltól, és ha már az előbb megejtette, megteszi most is. Kezet nyújt a szöszi felé, filcmentesen, miközben eléáll.
- Julien. Te?

Öregdiákok bálja

A DÖK ezúttal is kitett magáért és egy felejthetetlen buliba kalauzolja a vendégeket. Fiatal diákjaink már javarészt otthon, családjuk körében töltik a szabadidejüket, de vannak már végzett, idősebb (és fiatalabb) embereink is, akik a kastély közelében tartózkodnak.
Minden végzett diákunk baglyot kapott már egy hónapja az eseményről, így most az ő kedvükért öltözött díszbe a második emeleti társalgó.
A Társalgóba lépve először egy hatalmas üres teret pillanthatsz meg, melyet ha táncolni lenne kedved, igénybe vehetsz. A zene az oldalt elhelyezett gramofonból szól, mindenkinek a kedvére téve. Erre a térre időnként konfetti hull, ezzel is bulihangulatot keltve az ember érzékeiben. A plafon is bűbáj alatt áll, ezért ha felnézel, csupa színes csillag mosolyog vissza rád.

 Körülötte helyezkednek el a színes asztalok, rajtuk tömérdek finomság vár felzsúfolva. Van közöttük Égzselé, Hupikék fagylalt, Kacagó barack és még sok más. De ha már eleged lenne a sok édességből, ne keseredj el, hisz a cukros finomságok mellett találhatsz itt a varázsvilág többi ínyencségéből is. Hidegételek, nassolni valók és ezeket leöntendő itókák várnak.
Ha valaki nem az étlapnál szeretné eltölteni az idejét, annak lehetősége van a fotózkodni. A bejárat előtt már felállították a fényképezőgépet, és a díszletet, csak az emberek hiányoznak. Négy háttér közül lehet választani, amik a házak szimbólumai. Az ideiglenes stúdió kicsi, de nem ettől függ a képek minősége, hanem a fotóstól, aki a képeket készíti.
A program nyitott, tehát csinálhatsz bármit egészen a buli végéig, ott ugyanis meglepetés várja az öreg diákokat. Hisz ez az ünnepség nekik szól, hogy feleleveníthessék régi szép pillanataikat.

//Várunk minden itt végzett diákot, és mestertanoncot szeretettel. (Jelenlegi mestertanoncokat és csak mestertanoncképzésen részt vett végzetteket is.) Fiatalok csak akkor, ha valakinek a párjaként érkeznek.
Szálazásra figyeljetek!
Szerepjátékos dátum: szeptember 17., este 8 óra
Álmodói időpont: szept. 17-től okt. 1-ig.//

Izabella

Elvigyorodtam azon,hogy szegény Iza mennyire meg is ijedt. Ha velem történt volna, biztosan nem lettem volna ennyi mókás kedvemben, mert aggasztó lehet, ha azt hiszed, hogy a kutyád ki fog esni az ablakon. Nekem szerintem ezért nem akartak háziállatot venni a szüleim. Kissé elmerengtem a dolgon, de nem sok időre, mire különösebben látszódhatott volna rajtam, már el is illant a hangulat és ismét a háztársamnak és az ő kisállatának szenteltem minden figyelmemet. Azon meg aztán pláne nevetnem kellett, mikor összerezzent attól, hogy kimondtam a nevét. Ennyire ijesztő volnék? Pedig fésülködtem, mosakodtam és nem is sírtam, hogy annyira rémisztő legyek. Legalábbis eddig senki nem ugrott ki az ablakon előlem, mondjuk ezt még Izabella sem tette meg, hála Merlinnek. A köszönésére csak futólag bólintottam, elvégre én már megtettem ugyanezt a gesztust, az meg hülyén venné ki magát, ha egyfolytában köszöngetnék neki öt percenként. Volt a mugliknál valami film, amiben egy pasi csak tíz másodpercnyi dologra emlékezett. Tíz másodperces Tom! Most akkor és öt perces Lavia vagyok? Fura lenne szerintem... De lehet, hogy másoknak nem lenne az, csak idegesítő. Összességében a kutyus nagyon is aranyos volt, az összes hibája az volt, hogy túlságosan izgága, de gyanítom ez csak azért van, mert még fiatal. Az összes kiskutya nagyon aktív, miután túlértek a "napi huszonhárom órát alszom, nem érdekel a külvilág, hagyjatok már békén! Nem megy? Akkor itt alszom" - korszakon.Óvatosan lehuppantam az ablakból, ha már egyszer ilyen előzékenyen arrébb vonult a drága prefektusunk, majd megsimogattam óvatosan a  kiskutya bozontos buksiját, mire csóválta még jobban a farkát.
- Vatta a neved? Aranyos. A szőröd az oka, hm? Te kis bundás... - dögönyöztem meg a kisállat fejét széles vigyorral. Tetszett a viselkedése, olyan üdítő jelenség volt ez a kis Collie. Nem sok kutyát hoznak az iskolába, pedig szerintem mindenkinek jobb kedve lenne tőle, ha lennének.
A vizsga szóra azonnal felkaptam a fejem és az arcom fájdalmas grimaszba rándult. Igen, ez egy fontos téma, ettől függetlenül még nem kell, hogy szeressem.
- Naná, hogy vizsgáztam. Szeretnék azért másodikos lenni, annak ellenére, hogy nem mutatom ki, mennyire izgulok a jegyeken. Eddig azt hiszem csak Várakozáson felüli és Kiváló jegyeket kaptam... -próbáltam meg felidézni a dolgozatokra firkantott rövidítéseket, több-kevesebb sikerrel. Megráztam a fejem, mert most nem akartam ezen gondolkozni, majd Izabellára néztem kérdőn.
- Neked hogy sikerültek?

Lavia

---

Davidbocsi, hogy sokat késtem!

Éppen szabad óráimat élveztem, amikor erős elhatározásra jutottam. Benéztem egy kicsit a társalgóba. Amint ballagtam az irányába azon agyaltam, hogy kivel futhatok ott össze? Nem volt visszaút, ha már elhatároztam magam. Beléptem a terembe és legnagyobb meglepetésemre egy levitás fiút láttam az egyik kanapén ülve aludt. Csendben odaosontam mellé, majd leültem. Valamit még motyogott is álmába, de nem tudtam kivenni mit. Egyszer felébredt. óvatosan megköszörültem a torkom.

- Szia! Kilt Zoli vagyok! Remélem nem ijesztettelek meg!

Bíztam benne, hogy nem fog a kanapén keresztül esve kirohanni innen. Barátságos mosolyt küldtem felé, remélem nem sértődik meg, hogy ismeretlenül is, de ilyen közvetlen módon, de mellé ültem.

- Álmodtál és valamit még motyogtál is, de nem tudtam kivenni mit - mondtam neki, majd esküre emeltem a kezem ezt nem fogom elmondani senkinek, bízhatsz bennem

Körbenéztem a teremben. Bíztam benne, hogy ő is barátságos lesz hozzám, annak ellenére is, hogy bár háztársak vagyunk, most futunk össze először. Én szívből örültem a találkozónak. Reméltem valóban jó társaság ő is mint minden Levitás diáktársam, speciel Dasha is jó barátom és vele is jól el tudtam beszélgetni.

Iza-Miza

Annak ellenére, hogy el voltam foglalva a kutyussal, azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire megörült hirtelen valaminek. Nem igazán tudtam mire fel a nagy öröm. Talán annak örült, hogy a kutyája jól van, talán annak, hogy beszélek a kis döggel, igazából sejtelmem sincsen, de összességében felvidítottuk kicsit és ezt az eredmény én nagyon is büszkén könyveltem el magamnak. Még egy picit simogattam a Collie puha buksiját, közben persze a szemem sarkából figyeltem a mentoromra. Nem túl sokszor láttam őt mostanság, gondolom szokásához híven tanult, vagy ha éppen ő nem, akkor én tanultam, ez a Levitában sajnos gyakori ok arra, hogy egymást elkerüljük. Most viszont itt volt és ez mindenképpen feldobta az amúgy kifejezetten szürke délutánomat. Az idő is szürke, a kedvem is szürke, több hasonló színárnyalatra nem tartok igényt.
- Köszönöm, bár nem értem, hogy ebben mi a furcsa. Azt hiszem a házam igazán elvárhat tőlem ennyit. Hisz ez még csak az első év. - mosolyogtam, majd figyelmesen hallgattam, ahogy ő is elújságolta, milyen jegyei születtek. Felkuncogtam, majd még egyszer megvakargattam Vatta fülét kis mosollyal az arcomon.
- Ameddig nem buksz meg semmiből, szerintem addig nincsen ezzel semmi baj... Lehet, hogy ez csak az én véleményem, de nem lehet mindig mindent K-ra megírni. Aki az ellenkezőjét állítja, az a Levita él-szószólója is lehet, mert én nem tudnám Kiválóra teljesíteni az összes vizsgát, akkor sem, ha belegebedek. - sóhajtottam mélyet, aztán visszanéztem rá megint. Ez a hely viszonylag nyugis volt és a maga módján békés is, szóval azt hiszem, hogy ezt a helyet megőrzöm magamnak, mintegy vésztartalékként.
A kérdése kissé váratlanul ért, magam sem gondolkoztam még el ezen, legalábbis ezidáig nem. Az ajkamba haraptam, majd a padlóra pillantottam és vissza Izára. Megköszörültem kicsit a torkom, de ugyanúgy száraz maradt.
- Az őszintét megvallva sejtelmem sincs. Lehet, hogy igen, az attól függ, hogy Joli néni hazaért-e már Brazíliából... Ha nem, akkor szerintem biztosan nem megyek haza. Ha pedig hazaért, akkor lehet, hogy a nyarat Londonban fogjuk tölteni, tavaly legalábbis ezt beszéltük meg. Te? - mosolyodtam el halványan. Kissé érzékeny téma volt nálam minden, aminek a családhoz van köze, mert apám elhagyott, én meg elhagytam anyámat. Ez már nem zavart, csak az emberek néha meg tudnak botránkozni azon, hogy mennyire nem tud érdekelni mi folyik odahaza. Joli néni két havonta küldött nekem egy-egy képeslapot a világ négy sarkából, én írtam neki rendszerint egy rövid válaszlevelet, ez volt minden kapcsolatom év közben a keresztanyámmal. De jól volt ez így, mindketten így szoktuk meg és nem is akartunk ezen változtatni. Minden esetre a témát megpróbáltam valami kellemesebb felé terelni.
- Amúgy honnét szedted ezt az édes kis szőrgombócot? Kellett hozzá valami engedély, vagy...? Csak mert senkinél nem láttam még kutyát. Ugye, vatta? Te sem láttál kutyát? - dögönyöztem a kutyát leguggolva hozzá, ő meg eldobta magát, hogy vakargassam a hasát. Nevetve simiztem is.

Lavia

---

Emma néni