Fogalmazzunk úgy, hogy ma több óráról ellógtam. Igazoltan mondjuk, hiszen cseppet sem kellemes dolgokat vitattam meg a házvezetőnkkel. De így is rossz érzés fog el, hogy kihagytam a tanórákat. Ez ám az igazi prefektusi példamutatás, mi? Mindezt a vizsgaidőszak küszöbén. Univerzum te aztán tudsz időzíteni és keresztbe tenni az embereknek mondhatom.
Kezemben egy gyűrött cetlivel mászkálok össze-vissza a kastélyban, harmadszori nekifutással jutottam csak el a nyugati szárnyig, komolyan már ezért ovációval kéne jutalmazni engem jelenleg. A könyvtárba próbálok eljutni, de esküszöm, itt minden vándorol! Kivéve ezek a festmények ezen a folyosón. Mert ezek maradnak a helyükön és ordibálnak inkább a többivel.
Megállok az egyik piaci jelenet előtt, nagyon élethűen ábrázolják rajta a röfögő disznókat, de ami a legjobban mosolygásra késztet az a kakas, ami próbál elcsenni valami csillogót az őt mustráló kalapos úrtól. Még verdes is a szárnyaival, igazán mulatságos jelenet. Egészen addig, amíg kukorékolni nem kezd. Elfintorodom, megvonom a vállamat és tovább indulok lassan. A szemétdomb ura folytatja a kukorékolást, amitől semmit nem hallok egy ideig. Még a többi festményt sem. Olyan, mintha a fülembe ordított volna közvetlen közelről, szóval jelenleg félsüket vagyok. Hogy mögöttem van valahol valaki aki az én nevemet kiáltozza? Nem, nem hallok belőle egy mukkot sem. Megyek szépen tovább a nyárias szerelésemben. Persze nem uniformis van rajtam, ebédszünet után akartam felmenni a szobába felvenni újra; de ez elmaradt. Szóval maradtam a kényelmes rövidnadrágban és pólóban, amiben legalább nincs melegem.
Elhalad mellettem is az a pár ember, továbbra is csóválják a fejüket, és mintha valakiről beszélnének. Az egyikük hátra is pillant, ami kíváncsivá tesz. Meg sem torpanva hátranézek én is, és neki is megyek egy szemből érkező rellonosnak. Vagyis miután visszafordulok felé látom, hogy rellonos, és ahogy nézem elsős, szóval kis híján fel is löktem szegényt.
- BOCSI! – ordítom oda neki, feltartva mindkét kezemet, jelezve hogy nem szándékosan taposom ám le. Hátha nem hallja, vagyis valószínűleg nem hallja, amit mondok. Csak ez után fordulok vissza a röhögőgörccsel kínlódó Thomas felé. Hát persze, hogy ő az. De miért nevet ennyire? Mindenesetre elmosolyodom és gyorsan átszelem a köztünk lévő távolságot.
- Szia! Jól vagy? – ordítok rá amikor már előtte állok. Ha innen sem hall, akkor az úgy érdekes lesz. Reméljük, hogy tud szájról olvasni. Ha nem, hát valahogy csak megoldjuk, nem? Fejcsóválva, fülig érő szájjal várom türelmesen, hogy elmúljon a nevetése. Vajon megátkozták, vagy csak szimplán jó kedve van valamitől?

Tuti megátkozták. Ennyire nem kérdeztem vicceset, hogy megint nevetésbe törjön ki. Vagy igen? Furán fogalmaztam volna? Nem, nem hiszem. Felvonom hát a szemöldökömet és úgy nézem a vonásait. Felkuncogok amikor tátogni kezd, mint egy hal, oké ez tényleg vicces. Ó és tényleg, nincs rajta szemüveg. Érdekes, eltévedni eltévedek, de észreveszem azt, amit nem szoktam. Hát milyen nap van ma?
Elnevetem magam kicsit én is, amikor végre sikerül elmondania, miért is röhögött ennyire. Hát, mégsem átok. Szimplán … Thomas. Valóban nem túl mókás történet, viszont elképzelve az egészet a fiú szemszögéből, hogy mint hősszerelmes rohan a lány után, ordibálva egy hangzavarral teli folyosón hogy felhívja magára a figyelmet … a lány meg csak megy tovább, ő még jobban ordítani kezd, majd cserben hagyja a hangja? Hát ez kőkemény komédia. De tényleg, filmbe is beleillik. Néma filmbe, Chaplin főszerepével például nagyon ütős lenne. Szóval naná, hogy én is nevetek rajta. Bólogatok is, hogy igen-igen, értem, hogy miért találja viccesnek. Elmondani persze nem tudom neki, vagyis csak az arcába kiabálva tudnám, de őszintén szólva valószínűleg nevetésbe fulladna a dolog részemről is.
- Nem! Láttam, hogy hátrafordulnak az emberek megbámulni téged – kiabálom közelebb lépve az oldalához, hiszen mégsem szeretném például szemtől szembe leköpködni véletlenül. Meg a füle oldalt van, jobban hall elvileg. Elvileg. Mindenesetre rámutatok a folyosót éppen elhagyó társaságra, és még forgolódó mozdulatot is teszek a fejemmel. Pantomim ordibálással, pompás délutánnak ígérkezik ez a mai. Jókedvemben még az a válasz is megfordul a fejemben, hogy nem, csak tudtam, hogy itt vagy. De azért ilyen megérzéseim még nincsenek.
Tekintetem egy kérdést sugároz, ahogy végigpillantok a magabiztosságot árasztó fiún. Határozottan annak tűnik, teljesen magabiztosnak, olyannak, mint aki teljesen rendben van magával és a környezetével. Eddig se volt meghunyászkodó tutyi-mutyi, de az eddigi kiállásához képest ez a mostani teljesen más.
- Nem mentem órákra, úgyhogy igen, teljesen kész vagyok. Ráérek – megszokásból normális hangnemben felelek, amiből persze egy szót sem lehet hallani. Még én sem hallom, pedig éreztem, hogy mozog a szám. Mielőtt azonban elordíthatnám magam újra – egek teljesen be fogok rekedni – már érkezik is a következő mutogatással egybekötött kérdés. Hatalmas nagy mosolyra húzódik a szám mielőtt válaszolnék.
- Miért? Nem tetszik, hogy ennyire kiabálunk egymással? – ó na ezt a hangerőt, még a folyosó végén is hallani lehetett. Ezen a poénon én kezdek el nagyon nevetni, bár igazából kevésbé vicces. De nekem most az. Legalábbis eltereli az eddig dolgokról a gondolataimat. Kicsit lecsillapodva zsebre vágom a kezemet, hogy elrakjam a cetlimet, nehogy véletlenül rápillantva eszembe jusson.
Gyorsan körbepillantok, majd felcsillanó szemmel nézek vissza a fiúra, hívógatóan intve az ujjammal. A folyosó másik végében két mellszobor és egy rakás festmény között van ugyanis két piros bársonyborítású szék. Legalábbis innen annak néz ki.  Rámutatok az ülőhelyekre, majd komótosan oda is sétálok. Nem óhajtok innen elmenni még.  Tök nyugis ez a hely, a kutya se tud kihallgatni minket. És ó nem, köszönöm, nem óhajtok a közeljövőben az iskolaújságba kerülni, szóval tökéletes lesz itt nekünk.
- Ha oda leülünk és összedugjuk a buksinkat akkor tudunk rendesen beszélni – hajolok egy picit közelebb Thomashoz ahogy a székek felé sétálunk. Hangosan beszélek még mindig, eléggé hangosan ahhoz, hogy halljon. De ha egymás fülébe suttogva - akarom mondani normális hangon beszélve – sem halljuk egymást, akkor még mindig ott az írás lehetősége. Meg a mutogatás.

Az érdekes az az, hogy nem szoktam ám ilyet csinálni. Hogy kíváncsiskodva ide-oda forgolódom csak mert valakik azt teszik. Szóval lehet, hogy tényleg valami megérzés volt. Vagy tényleg nagyon fura egy napom van. Inkább az utóbbira voksolnék.
Erre viszont nem gondoltam, hogy a szájról olvasás az azzal jár, hogy bámuljuk a másik száját. Pedig mennyire logikus nem? Szóval kicsit meglepődöm, amikor a fiú így tesz. Enyhe idegesség is tör rám, amitől nyelek egyet gyorsan. Oké, talán nem ártana néha gondolkodnom is, hogy ne érjenek ilyen meglepetések. Annak pedig őszintén örülök, hogy nem fogta fel, hogy nem mentem órára. Mert akkor rákérdezett volna, és nem, most nem akarok belemenni. Most jó így nevetgélni, ordibálni.
A fiú üvöltése olyan hangosra sikerül, hogy ösztönösen a fülemhez kapom a kezeimet, pedig egyáltalán nem sérti a fülemet. Csupán az, hogy tudom hogy mennyire ordít most késztet erre a mozdulatra. A kofával meg nem foglalkozom, még akkor sem amikor ő is emeli a hangerőt.
- SZUPER! Azért ne szokj nagyon hozzá! – kiabálom vissza neki, hiszen így is van. Nem akarok én folyton ordibálni vele, sőt, ha nem itt vagyunk egyáltalán nem akarok kiabálni. A kofa még hangosabbra vált, ami mulatságos, figyelembe véve az enyhén lányos hangszínét. Most már szinte sipítozik. Nyíltan kinevetem szegényt és még nyelvet is nyújtok neki a körbenézésem során. Hamarosan úgyis fellélegezhet, mert odébb állunk innen.
Kuncogok egy sort a cuccait rendezgető fiún, ezt még mindig nem egészen tudtam megszokni vele kapcsolatban. Vagyis igen, csak még mindig elmosolyodom rajta. Mivel nálam nincs semmi így nem kell ilyenekkel foglalkoznom, szimplán leülök a székre, oldalammal a háttámlának dőlve. Thomas is felém helyezkedik, szóval így a logikus. A lábaink elhelyezkedését egy enyhe szemöldök felvonással nyugtázom. Hamar kisimulnak azonban a vonásaim, hiszen így kényelmes, nem ütköznek össze folyton a térdeink. Ez is logikus. Mi van velem meg a logikával ma, de most komolyan?
A gyomrom hirtelen összerándul, amikor közel hajol hozzám. Rászorítok a kezére amikor megérzem a lélegzete csiklandozását a fülemnél. Hiába volt az én ötletem, erre szintén nem gondoltam. Pislogok gyorsan párat, végigpörgetem a fejemben a dallamot, amit mostanában szoktam dúdolgatni, hogy megint kiegyensúlyozott legyek.
- Azt, ma könnyű napom volt. Na és neked? Történt valami izgalmas, érdekes? – picit grimaszolok, amikor kijelentem, hogy könnyű volt a nap. Tanulásilag mindenképpen. A hangomat nem emelem fel túlzottan, pusztán annyira, mint a tanteremben szoktam, ha kérdést tesznek fel nekem. Szerintem hallja így is rendesen.  De azért odahajolok én is a füléhez, tessék, most visszakapja a beleszuszogást.  Biztos, hogy valami érdekes vagy valami történt vele, ez lerí róla. Majd mindjárt kiderül, hogy rájön-e, hogy arra kérdezek rá, hogy most miért ilyen.

Meglepően könnyen mennek ezek az érintkezések. Persze van, hogy egy-egy pillanatra ledermedek, de tényleg csupán pár másodpercre, amíg hozzá nem szokok az új dologhoz, az újdonság okozta reakcióimhoz. Nem tudom, hogy Thomas észlel-e bármit ebből, talán igen, talán nem. Ösztönösen fenntartom ilyenkor a fizikai kontaktust, hogy ha észleli is a röpke furcsaságot a részemről, akkor se gondolja azt, hogy ez nekem sok. Hogy nem tetszik. Mert tetszik, nagyon is. És ez egy kicsit megijeszt, ha teljesen őszinte akarnék lenni. Most is, hogy itt ülünk ennyire közel hajolva a egymáshoz, lábaink összesimulnak és belesúgunk a másik fülébe, ez valami elképesztő. Izgatottan várom, hogy újra megszólaljon, hogy a lehelete csiklandozza a fülemet, a nyakamat. Hogy újra végigsöpörjön az adrenalin a szervezetembe és kirázzon a hideg, jó értelemben persze.
Bólintok egyet, tudomásul véve az elhangzottat a találkozásunk előtti időszakáról. Annyira árad a fiúból a nyugalom, hogy nem látom értelmét indokolatlanul megszólalni. Inkább élvezem ezt a kis harmóniát, a külvilágot teljesen kizárva. Biztos ugyanúgy ordibálnak a freskók, jönnek-mennek a diákok, de nem tűnik fel egyik sem. Most már teljesen értem azt a kifejezést, hogy ’néz, de nem lát’.
- Tényleg? Na, hát ez szuper! – amint ő hátrébb húzza a buksiját, hogy lássa a reakcióimat már ficergve csúszok is előrébb a széken egy csöppet és széles mosollyal az arcomon lelkendezek bele a fülébe. Csupán egy pillanatra dőlök hátra, hogy láthassa is mennyire örülök, majd folytatom is a mondandómat ismét nagyon közel hajolva hozzá. Közben szórakozottan a hüvelykujjammal finoman simogatni kezdem a kezét.
- Aikido? Az a japán védekező harcművészet ugye? Amikor a másik energiáját használod fel? – a fúzió részét persze nem értem a dolognak. Vagyis azt igen, hogy nem szimplán aikido-t tanul hanem valami személyre szabottabbat. Thomas ismer már annyira, hogy tudja nagyon szeretem a különféle kultúrák dolgait tanulmányozni, van ami megragad belőle, van, amit elfelejtek. A japán küzdősportokról keveset tudok például, ezen kívül egy-két nevet talán. De remélhetőleg jól emlékszem erre a kis kevésre és nem kérdezek butaságokat. – És hogy tetszik eddig? Ha jól látom a szellemisége már egész jól átjár! Jaj, úgy örülök neked!
Őszintén ujjongok a hír miatt, hiszen tudom ez milyen sokat jelent neki. Hogy már régóta tervezte. Annyira jó, hogy végre bele is vágott a dologba! Csak az előnyére fog válni az biztos. És nem fogja megváltoztatni az alap személyiségét, nem fog a folyosókon harcba keveredni a szabályszegőkkel csak mert ő ilyeneket tud. Sugárzó mosollyal húzom el csöppet a fejem, aztán eszembe jut még valami.  
- És ez valamilyen életmód váltással is jár? Vagy csak edzetek? – emelek egy picit a hangomon ugyanis nem dőlök vissza a beszélgetőspózba. A vonásaim is kicsit komolyodnak, hiszen tudom, hogy sokszor kell megváltoztatnia ezt-azt a küzdősportot űzőknek. Étrendet például, van hogy napirendet is. Tekintetem egyenesen a boldogságot, büszkeséget és erőt sugárzó barnáiba fúrom immáron újra mosolyogva.

Jaj de jó, ezek szerint jól emlékeztem az aikido-ra. Nagyon illik Thomashoz, szóval Liam bácsi határozottan jól választott. Én meg hajlamos vagyok elfelejteni, hogy küzdősportokat oktat, valahogy a fejemben inkább ügyvédként van jelent. Vagyis nem, inkább mint Thomas bácsikája vagy gyámja vagy áh, apukája és kész. Végül is, ő neveli, ő vigyáz rá, gondozza, meg minden. Biológiailag nem, de mindenképpen apa-figura a fiú életében.
- Ennek nagyon örülök – viszonzom a mosolyt, hiszen az fontos, hogy élvezze is, amit csinál. Semmi értelme csupán kínlódni valamilyen sporttal vagy bármilyen más hobbival kapcsolatban. Ha nem élvezetből csináljuk, akkor ne is csináljuk.
- Háát, nem is tudom – forgatom meg a szemeimet és felelek vonakodó hangon. Biztosan tudja, hogy látszik rajta ez a változás. És csak rájátszik itt nekem, hogy nem. Vagy … tévednék? Teljesen megkavar ezekkel a nagyra nyílt szemekkel. Most csak szórakozik vagy komolyan kérdezi? Á, jobb lesz ha inkább válaszolok rendesen, abból nagy baj nem lehet.
– Persze, hogy átjár! – szeretetteljesen mosolygok rá aztán a folyosó felé pillantok. Majd a plafonra. Mindegy hogy mit nézek, csak ne őt amíg így néz rám. Képtelen vagyok gondolkodni tőle. A tétovázó hang hallatán viszont visszakapom rá a tekintetem. Mit kell feladnia, hogy működőképes legyen ez az egész edzés?
- Jaj ne! Ezt most nem mondod komolyan? Pedig pont most akartalak elhívni egy kocsmába, hogy igyuk le magunkat a sárga földig. Tudod, csak úgy ünneplés gyanánt! Hát kivel fogok én most tequilázni? – belemegyek a játékba, kétségbeesett arcot vágva. Mint aki most azon gondolkodik, hogy honnan fog leakasztani magának megfelelő társaságot egy ilyen kicsapongáshoz. Aztán nem bírom tovább, elnevetem magam. Ez aztán nagy érvágás lesz neki. Nem ihat alkoholt. Még valami hasonló, amit el kell kerülnie?
- Ó, akkor ha jól sejtem az édességek tiltólistásak – ez már kevésbé jó hír viszont. Jó persze nem olyan tragédia nyilván, de akkor is egy olyan dolog, amire oda kell figyelni. A fejemben rögtön összekapcsolódnak a dolgok, miszerint nem csak neki kell akkor erre figyelnie, hanem nekem is. Hiszen nyilván van, hogy együtt eszünk, meg hasonlók, és talán nem kellene előtte befalnom egy egész csokitortát, tudván, hogy ő nem ehet. Na nem mintha eddig lett volna példa arra, hogy egy egész csokitortát akartam volna megenni.
- Az a jó, akkor hatásos – bólogatok nagyokat, igen sejtettem, hogy elfárad benne. Később jobb lesz, vagyis inkább amik most lefárasztják és nehézséget okoznak, azok már nem fognak. Helyettük más fogja. Amikor már megerősödnek bizonyos izmai és … ó. Na várjunk. Ez az egész nem csak a kisugárzásán fog meglátszódni, hanem szó szerint a kinézetén is. Ó. O-ó.
- Egyetértek, bár nem tudom, hogy oktat – szeretem ezt a hangsúlyt, ahogyan beszél a férfiről. Annyira át van itatva szeretettel minden szava ilyenkor. Az is jó, amikor olyan dologról beszél, amit nagyon szeret. Benitoról például. Ilyenkor szoktam teljesen bugyuta arckifejezéssel rámosolyogni. Nagyon átjön, amit érez, még én is teljesen telítődöm ezzel az áhítattal. Olyan könnyű az ő szemén át látni a világot néha, és eszméletlenül jó is. Nekem legalábbis nagyon jó, nem is tudja Thomas, hogy mennyit tud ez nekem segíteni.
A rögtönzött bemutatót érdeklődve figyelem, automatikusan hátrébb dőlve, amikor ő megmozdul. Bár nem hiszem, hogy lecsapna a hadonászás közben, de inkább adok neki még teret, hogy ne is kelljen erre figyelnie. Igazán mulatságosan festhetünk. Hol összebújunk, hol a lehető legmesszebb húzódunk a másiktól, mindenféle fura mozdulatok röpködnek a levegőben. Akaratlanul is elvigyorodom az egészen.
- Gondolom Liam bácsi is nagyon örül neki, hogy több időt tölthet veled – ha jól emlékszem van, hogy hétvégén is dolgozik, szóval az én fejemben az, hogy most hétvégenként edzi Thomast mindenképpen növeli az együtt töltött idejük mennyiségét. – Az amúgy nem rossz, hogy egész héten semmi, aztán két egymást követő napon van az edzés? Vagy szándékosan van így? Mondjuk én nem értek hozzá, nyilván Liam bácsi tudja, hogy mit, hogy csinál. Csak … kérdezem.
Tűnődő hangomba a végefelé már bocsánatkérő tónus is vegyül, hiszen eszem ágában sincsen bírálni a férfi módszereit. De tényleg.  Jaj, remélem nem fogja úgy felfogni!