Keiko

  - Na, akkor jól gondoltam! - nevettem. Örültem, hogy van egy nálam picit fiatalabb akivel beszélgethetek. Szeretem a társaságot. Sok embert ismerek, de azok szinte mind nagyobbak nálam. Végre volt itt egy ilyen kedves lány. Ennek nagyon örültem.
  - Hát. Például elmondhatnád milyenek a szüleid mit dolgoznak, milyen származású vagy. Szeretném még tudni, hogy ... mm ... mi a kedvenc ételed, és hasonlóak - fejeztem be. Jó volt vele beszélgetni. - Persze vegyél csak - oda nyújtottam neki a tányért.
  - Hallottál a Bagolykő Mágustusáról? - tettem fel még egy utolsó kérdést. Vártam a válaszra és közben én is vettem egy palacsintát.

Vanília

Bólintok egyet, mikor megengedi, hogy vegyek a palacsintából, és elveszem az egyiket.
- Anyám japán származású, apám meg magyar. Japánban születtem, és mindig is ott éltem, csak pár hétre látogattunk el Magyarországra. Apám a Mágiaügyi minisztériumnál dolgozik, de vele nem vagyok valami jó kapcsolatban, anyám meg csak egy orvos - veszek egy mély levegőt, majd folytatom tovább. - Ebből már valószínű rájöhettél, hogy félvér vagyok. Hmm... A kedvenc ételem... Hát,nem is tudom, mindenféle japán étel, meg eléggé édesszájú vagyok, így sokféle süti - elnevetem magam, aztán bekapom az utolsó falatot, és folytatom.
- A mágustusáról? Igen, hallottam, de nem valószínű hogy megyek, max szurkolni fogok a levitásoknak.
Sóhajtok egyet, mikor befejezem a mondandómat.
- És veled mi a helyzet? Te mész a Tusára? - kérdezem érdeklődve, s közben az arcát figyelem.

Kei

  Figyelemmel hallgatom a mondandóját, és figyelek minden részletre. Bár tudtam, hogy nem kérdezte, de azért elkezdtem mesélni magamról.
  - Az apukám magyar. Ciceró Perwinkle, és csillagászattal foglalkozik. Nem varázsló, ahogy anyám se. Ebből következik, hogy én sárvérű vagyok. Ő Betty Burke és író. Van két féltestvérem, Lisa és Leslie ők is Bagolykövesek. Van egy testvérem Kim. Mi négyen tudunk varázsolni a családban. A féltesóimmal már nem nagyon tartjuk a kapcsolatot. Már nem Figyelnek ránk annyira. Talán Leslie ő jobban. A nyarakat mindig együtt töltöttük. Én vagyok a legidősebb. Ők mind elsősök én meg másodikos vagyok. Mind a Levitába járunk - fejezem be. Elgondolkodok a következő kérdésen.
  - A jelentkezési lapot elküldtem már csak várni kell. Van esély, mivel kevesen indultak, így nagyobb az esély, hogy bekerülök- mondtam el. - Valamikor elmehetnénk ketten sétálni a Fő uczára. De azért még maradjunk, mert sok a kaja - nevettem.

Keiko-sama

Alexa

Kávé, kávé, kávé! Kell, gyorsan, MOST, különben elalszom.
Szinte beestem a konyha ajtaján, kis híján feltaposva egy manót, ami az én lábméreteim tekintve igen érdekes mutatvány lett volna, de miután meggyőződtem róla, hogy a kis lénynek nem esett különösebb baja, rögtön szalasztottam is a fekete nedűért, majd helyet foglaltam az egyik asztal mellett. Letettem a kezemből a könyvet, ami az utóbbi napokban majdnem oda is nőtt, és nem enyhe undorral toltam odébb az asztallapon. Nem, még mindig nem szerettem meg a pedagógiát, és továbbra is az volt a véleményem, hogy ez abszolút felesleges nekem, tanár szak ide vagy oda. A fejembe verhetem, de nem szándékozom ebben az átkozott papírformában használni.
Közben odaintettem magamhoz egy másik manót is, mert ha már itt voltam, akkor akár meg is vacsorázhattam.
- Tésztát kérek, valami paradicsomos szósszal, de egyébként rád bízom, hogy mit hozol - mondtam neki a rendelést, aztán gyors váltásban már jött is az első a kávémmal. - Köszönöm - vettem át a bögrét, amiben épp az ízlésem szerint elkészített ital volt, hiszen annyit jártam ide kávéért, hogy már megtanulták hogy szeretem.
Ha nem kellett volna éjt nappallá téve tanulnom a holnaputáni dolgozatra, akkor sem hiszem, hogy sokkal többet aludtam volna, mint így. Újra meg újra eszembe jutott, ami ott lent történt az Üvegháznál, meg ami azóta, és még mindig olyan hihetetlennek tűnt, de azért valahol belül boldog voltam a dolgok ilyen fordulatától. Csak még nem nagyon tudtam, hogy ezt hogyan is mutassam ki.
Közben a vacsorám is megérkezett, szóval nekiláttam az evésnek, tüntetőleg rá se nézve a tankönyvemre, ami mintha még röhögött is volna rajtam, pedig nem a mozgó irodalom közé tartozott.

Lyra


Ruci:

Alexa

Már a vacsorám felét megettem, mikor nyílt az ajtó, és hátrafordulva Alexát láttam belépni, akinek nagyon megörültem. Régen találkoztunk, pedig azt hittem, hogy miután a házvezetőm lett, többször fogunk összefutni, de talán mert még mindig nem a rellonban laktam, elkerültük egymást.
- Nahát, nagyon csinos vagy! - szaladt ki a számon, mikor jobban megnéztem őt, aztán bólintottam egyet, jelezve, hogy nyugodtan leülhet. Folytattam az evést, amíg ő is rendelt, aztán a megjegyzésre csak elmosolyodtam.
- Szerintem az évek során ez már megszokott lett, nem? De egyébként minden a legnagyobb rendben, csak ez - böktem a könyv felé -, keseríti az életem.
Leraktam a villát a kezemből, és a kávé után nyúltam, hogy kortyoljak egy kicsit, mielőtt Alexa szeme láttára belefejelek a tányérba.
- Egyébként te hogy vagy? Nekem úgy tűnik, majd' kicsattansz - mondtam neki, az arcát tanulmányozva, ami már rég tűnt ennyire gondtalannak.
Kedveltem a nőt, mert mindig kedves volt velem, még akkor is, mikor jogosan lehetett volna felháborodott és ellenséges, gondolok itt arra az incidensre a kviddicsmeccsen, miután is takarítani kellett utánam a navinéseket. De Alexa jólelkű ember volt, szerette a diákokat, és én is meglepően jól elvoltam vele. Kicsit néha úgy is éreztem, hogy olyan mint egy barát.
Közben a kávém is elfogyott, és miután egy darabig csak bámultam a bögrébe, úgy döntöttem, nagyon sürgősen kell még egy, hát oda is intettem az egyik manót, újratöltést kérve.

Lyra

Mucim

*Ma reggel is sikerült a szobatársai előtt felébrednie, így nyugodtan készülődhetett reggel. A lusta népek éjjel sokáig viháncolnak meg olvasnak, nem tudják mi a rend. Aztán meg reggel sírnak, hogy milyen korán kell kibújni az ágyból. Hát kérem, aki éjjel legény, az nappal is legyen az. Aztán meg persze csak tapossák agyon egymást a fürdőben, bele sem mer gondolni, hogy mi lesz akkor, ha majd az összes lány komplett sminket akar viselni. Valaki kénytelen lesz az íróasztalokra vagy az ágyikóra húzódni, mert bizony az nem két perc. De se gond, mert ő a legteljesebb nyugalommal tudta felvinni az újabban nem is olyan halovány sminkjét. Az utóbbi hónapokban lázas kísérletezésbe fogott a tusvonalakat illetően, és mára már egész tűrhetően megy pláne azzal a csodálatosan pedigrés kézügyességgel, amivel odafentről megáldották. Így ma is egy cicás tusvonalra, hozzá aranyló szemhéjfestéket használt és ezúttal már fekete szempillaspirált. Régebben jobban szerette a barnát, mert az valahogy természetesebben mutatott a szőke hajával meg hófehér bőrével, viszont be kell ismernie, hogy a fekete sokkal jobban néz ki. Mostanság már a szemöldökét is festi, így legalább látszik, hogy olyanja is van neki. Mert van. Tényleg.  A szájára enyhén színezett szájfényt tett, az almácskáit pedig barackszínű pirosítóval emelte ki. Hosszú szőke haját valamivel rövidebbre nyesték néhány hete, mert már elég csúnyán tört a vége, úgyhogy most úgy kicsattan az egészségtől, hogy csak, na! Ez az egészségtől duzzadó hajkoronát nem rejti konty vagy fonat mögé, mindenkinek látnia kell, hogy milyen gyönyörűen is fest leengedve, enyhén hullámos loknikba szedve! Oldalt egy tincset megcsavart, hogy ne lógjon a szemébe és egy díszes hullámcsattal a füle mögé tűzte.
Ehhez sajnos csak az iskolai egyenruháját ölthette fel, mivel ma tanítás volt. Eléggé kimerült, idén sokkal több tárgya van, mint a tavalyi évben, ráadásul ott vannak a kviddics edzések is, amik tovább nehezítik a 9 tantárgyból való sikeres fejlődését. Igaz, hogy a tanév elején nagyon sikeresen indított, ám mostanra teljesen kimerítette magát, jobban szeret egy kicsit pihenni. Az utolsó órája után úgy döntött, hogy egy kicsit társaságba vágyik, de nem is akármilyenbe-, idegenekébe. Úgyhogy ellátogatott a meglepően üres társalgóba. Vélhetőleg zabálni mentek a többiek, azért ennyire üres az amúgy nyüzsgő helyiség. Ő maga még nem éhes, majd ha nem lesznek ott a tanárok meg az a sok mindenki, akkor megtiszteli a Nagytermet a jelenlétével. Vagy összeüt valamit a Navine konyhájában. Úgy döntött, hogy marad és unottan lehuppan kanapéra. Kényelmesen elterült az ülőalkalmatosságon, majd behunyta a szemét. Talán pár percig relaxálhatott a maga kellemes kis társaságában, amikor valami zörgést hall az ajtó felől. Puff? Zavartan felkapja a fejét és bambán a bejárat irányába mered, ahol hamarosan megpillantja a háztársát, aki rögtön csevegni kezd vele.* - Szia... öhm… igen. Neked is? *Kérdi, mialatt kulturáltabb pózt igyekszik felvenni a kanapén, hogy a lánynak is legyen helye. Érdeklődve figyeli, hogy mik kerülnek elő a táskájából. Szó mi szó, furcsa dolgokat hord magánál a lány. Nála a mugli tolla meg valamiféle érdekes könyv az extra felszerelés az iskolai szereken kívül.* - Jesszus, mik ezek? Te hajfestékkel jársz órára? * Kíváncsiskodik hüledezve, miközben mutatóujjával megdörzsölgeti az arcát. Nem is tudja elképzelni, hogy mire kellhettek ezek. Rédey nem tanít mesterképzésen, ő nem mondhatta, hogy vigyenek be mugli vackokat.* - Ja, hát.. tudok. Tudod ki az a Zsolti? Perott? Őt akartam megviccelni vele… * Kezd bele egy kicsit zavartan. Időnként nehezére esik a másik szemébe nézni beszéd közben, ám most megerőlteti magát és a lányra pillantva folytatja.* - Kicsit rendezgettem egy szem Menthos cukrot egy flakon kólához… így madzaggal. Mindegy, az lett volna, hogy ha kinyitja, akkor sugárba kilövi a kólát az arcába, de valahogy felém tartotta… * Fejezi be ismét a földet bámulva, miközben morcos fintor húzódik az arcára. Ezek a levitások… Még csak szívózni sem lehet velük.*

Alexa

- Nem, sajnos nem ismerem őket - ráztam meg fejemet. Már Alexa is tanár volt, mikor én ide kerültem, úgyhogy nem voltam tisztában azzal az évfolyammal, amibe ő járt. - De örülök, hogy ilyen jól érezted magad. Ne haragudj érte, de eléggé nyúzottnak tűntél az utóbbi időben, most viszont szinte szikrázik körülötted az energia - mosolyogtam a nőre, akinek az arcán látszott a vidámság.
A megjegyzésre aztán hangosan felnevettem. Én is olvastam az Edictumban azt az ominózus cikket, és ha a többi részét nem is értettem (Hát kitől is akarnék én jegygyűrűt, úgy mégis? Kész rejtély.), de ez határozottan tetszett, és dagasztotta a májam.
- Na igen, miután ilyen megtisztelő címet kaptam, bizonyára boldogok lesznek a diákok, ha a leendő átoktörés tanárukat viszontlátják a tankönyvben. Szegények, még nem is tudják mi vár rájuk!
Megállíthatatlanul vigyorogtam ezen a gondolaton, hiszen szép képet festett a jövőre. Igazából azt terveztem, hogy mivel jelenleg a mestertanoncoknak nincs SVK, így Seren tananyagának folytatásaként átoktörést és defenzív mágiát tanítanék a felsőbb osztályokban, természetesen csak ha fel is vesz az igazgató. Ha nem, akkor megyek ereklyékre vadászni.
Közben elfogyott a tésztám, és egy manó el is vitte a tányérom, én pedig újra a kezembe fogtam a kávésbögrét, ezt az adagot már lassan kortyolgatva. Az előző szerencsére volt olyan erős, hogy máris érezzem a hatását.
A kérdésre aztán újra megráztam a fejem.
- Seren továbbra is a munkájával áll szoros és rendkívül intenzív kapcsolatban, szóval maximálisan a tiéd. Meg persze Eiriané. Édes az a kislány, ahogy hallottam, még Kont is lefegyverezte, bár ezt azért igencsak feltételes módban hiszem csak el - vigyorogtam egyet a gondolaton.
Tulajdonképpen őrület, hogy mennyire más lett az életünk mostanra. Serennek lánya van, még ha csak fogadott is, Kon három éve van együtt Arviddal, és egy igencsak szép házban élnek együtt, én meg... Én meg az eridonosok legnagyobbjával folytatok kapcsolatot. Csak ne lenne ezt ilyen nehéz még gondolatban is kimondani.
És úgy tűnt, Alexa mindenről tud. Alig hogy úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet a beszédben, és iszok a kávémból, máris újabb pletykával jött elő, és volt olyan rellonos, hogy csak a legvégén mondja az alanyt, erőteljes fuldoklásra késztetve engem. Miután sikerült megelőznöm, hogy korai halálom egy korty kávé okozza, kissé eltűnődve néztem fel a nőre, azon gondolkodva, hogy vajon mennyit tud, és azt honnan? Nem hittem volna, hogy ennek ilyen gyorsan híre megy, de láthatóan igaz a mondás, hogy itt még a falnak is füle van.
- Khm....Ig..gen..? - nyögtem ki végül valami olyan hangszínben, ami jelenthetett helyeslést és kérdést is, attól függően, hogy ő mit hall bele, vagy mit tud eleve a dologról.

Vanília

Kíváncsi figyelmességgel hallgatom, amit a családjáról mond.
- De jó neked, hogy van testvéred! - mondtam, de hamar el is fancsalodtam. - nekem nincs tesóm mert már halva született meg.
- Juj, akkor majd kimegyek szurkolni neked - váltotta fel ismét a szomorú kifejezést a vigyor. - Persze ha bejutsz... De biztos bejutsz.
- Szívesen elmennék veled sétálni valamikor - fogadom el meghívását, majd felállok, és elveszem az asztalról azt a tál palacsintát, amit már az elején kinéztem magamnak,és visszaülök Vanília mellé.
- Ugye te sárvérű vagy - kezdtem bele a mondandómba, kissebb szünetekkel, míg lenyeltem a falatokat-, a szüleid mit szóltak ahhoz, hogy mindnyájan ide jártok? - érdeklődöm tovább.

Kei

  - Ha akarod én szívesen gondolok rád úgy, mint egy tesóra. Nekem van 3 is, és ahol 3 elfér ott a 4.-nek is jut hely - mosolyogtam rá. Örültem neki, hogy valakit, lehet, hogy így felvidít az ha lehet egy testvére.
  - Köszi! Remélem tényleg bejutok! - mosolyogtam. Örültem, hogy valaki majd kijön szurkolni, ha egyáltalán bejutok.
  - Neked jó a holnap? Mert akkor pont ráérek - vigyorogtam rá és újabb palacsintát vettem.
  - Igen. A szüleim büszkék voltak ránk - húztam ki magam. - Örülök, hogy itt vagy - ezzel megölelem.

Vanília

- Igenigenigen, szeretném - lelkesedtem fel, annak hallatán, hogy Vanília gondolna rám úgy,mint egy tesóra.
- Igen, tökéletes - felelem, még mindig mosolyogva.
- Na akkor az jó - válaszolok neki. - Örülök neki, az én anyám igazán nem nagyon szerette volna hogy idejöjjek.
Kicsit meglepődöm, mikor Vanília átölel, de vissza ölelem, és közben halkan nevetek. - Én is nagyon örülök, hogy itt lehetek, ilyen kedves emberekkel, mint amilyen te is vagy.
- És mit szeretsz csinálni szabadidődben? Van valami hobbid, amit szívesen csinálsz? - megeszem még egy palacsintát, s aztán kérdezek tovább.

Lyra

Alexa

- Valójában ez még elég képlékeny, de gondolom abban egyetértünk, hogy nekem effélékhez van leginkább tehetségem - mosolyodtam el. - Amúgy ha nem jön össze, akkor úgyis elmegyek ereklyékre vadászni. És majd fohászba foglalom, hogy nem akarok Grósz Annával kerülni szembe - vigyorogtam a gondolaton. A lánnyal egyszer volt egy futó párbajunk, ami olyan sehogy se végződött, egyikünk sem nyert igazából, de azért valahogy úgy éreztem, ki tudnám hagyni az életemből az ellene való harcot.
- Ki? És hogy? - meresztettem nagy szemeket Alexára annak a bizonyos Áronnak a neve hallatán, akit felteszem ismernem kellett volna, de meg kell vallanom, hogy bár több jó barátom is a tanári karból került ki, sőt, most még a... Te jó ég, nagyon ciki lenne vajon megkérdeznem Kahlilt, hogy ezek után hogyan is hivatkozzak rá? Na de a lényeg az, hogy nem voltam tisztában a kastély pletykáival, és bizony azoknak a tanároknak a személyével sem, akikkel nem kellett beszélnem.
- Lopózz oda a Gamajun-ház ablakához, és ha egyik alkoholmárkáról elnevezett állat sem esz meg téged addig, akkor less be az ablakukon, mikor Arviddal van - javasoltam somolyogva Alexának, mikor említette, hogy szívesen látna egy aranyos Kont. - Szerintem ilyennel csak és kizárólag Arvid találkozhatott, ha egyáltalán.
A következő téma viszont mélységesen zavarba hozott, ami csak súlyosbodott a nő szavait hallva.
- Ne haragudj, én nem akartalak... - köszörültem meg a torkom, és éreztem, hogy hozzám annyira nem illően az arcomba szökik a vér. - Akkor ugye ne is kérdezzem, hogy honnan tudod? - pislogtam végül Alexára, még ha valójában nem is akartam inkább tudni, egyszerűen csak kellett pár pillanat, amíg összekaparom a gondolataim.
- Nem tudom mit mondhatnék - nyögtem ki végül, nem túl sokat lendítve a helyzeten. - Megkérdezte, hogy nekem mi a véleményem erről, szeretném-e, én meg igent mondtam. Hiszen most, hogy már nem tanít engem... - Folyton elharaptam a mondatokat, mert nehezen tudtam megfogalmazni a gondolataim ezzel az egésszel kapcsolatban. - De most jó nekem így, és azt hiszem, neki is.
Nem voltam egy elsőosztályú jelölt bármilyen emberi kapcsolatról is volt szó, de most tényleg igyekeztem, az ő kedvéért, és magamért is. Tudtam, hogy szükségem van valakire, Kahlil pedig jobb ember volt, mint amit valaha is kívánhattam volna magamnak, de éppen ezért néha fel is merült bennem, hogy talán nem pont egy magamfajtát érdemel, viszont örültem neki, hogy mégis így alakult. Fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz a következő lépés, még arra sem tudtam volna válaszolni, hogy holnap mit csinálunk majd, de olyankor, mikor a karjai közé zárt valami furcsa boldogságot és felszabadultságot éreztem. Jó volt mellette lenni.

Alex

- Hehe, akkor viszonylag könnyű dolgod van - viccelődöm, halk nevetés kíséretében. -, mármint Bagolykövön belül.
- Az anyám itt, Magyarországon járt orvosi egyetemre, és apámmal a Nemzeti Múzeumban találkoztak, és egyből egymásba szerettek. Mondhatni szerelem volt első látásra. Japánba költöztek, ott születtem meg én is. Mikor apám megkapta a mostani állását itt, akkor szinte minden idejét Pesten töltötte csak nagy ritkán jött haza, végül el is váltak. Nem iauan hallottam felőle, míg egyszer azzal állított be hozzánk, hogy elmondja, hogy én ide fogok járni. Vagyis inkább egy parancs volt - hangosan most egy kis megvetést lehetett hallani az utolsó résznel, bár ez nem meglepő. Elvileg azért árok ide, mert apám többet akar vele lenni, bár ezt nem nagyon hiszem, mert most is csak havonta egyszer látogat meg - fejezem be egy megvető - hát hogy is mondjam - szisszentés kíséretében, majd lerakom a ceruzát a kezemből, amivel eddig firkálgattam.
- Mivel még nagyjából csak elméleti részt vettünk, így azt kell mondanom, hogy egész jól megy, de szerintem a gyakorlati résszel sem lesz gond - felelek Alexnek.
- Öhm... Sakkozni? - kérdezek vissza. - Hát az alapokkal tisztában vagyok,tudom mivel hova kell lépni, de még nem játszottam úgy nagyjából... soha - mondom, közben nevetek.
Visszateszem a könyvet a helyére, s mikor visszaérek ezt mondom:
- De szívesen játszanék veled. Indulunk? - kérdezem, és indulok is kifelé a könyvtárból.

Amira, és majd a gyógyító bácsi

Fáj, fáj, fáj és fáj. Kellett nekem leugranom arról az ágról. Ráadásul, csak egy boríték, meg egy jelentkezési lap a jutalom. Mondjuk, amire jelentkezni kell, az nagyon nagy szó, és büszke vagyok arra, hogy megkaparintottam a lapot. Egy bokaficam, ugyan fáj, de nem ez az első eset, és gondolom itt, valahogy gyorsabban helyre fogják rakni. Nem voltam még az iskola gyengélkedőjén, ezért sem tudom pontosan, hogy merre kell mennem. Szerencsére, néhány velem egyidős sulitárs elmondja, hogy merre találom, még segítségüket is felajánlják, de megköszönöm, hogy nem kell. Elbicegek én, addig is van időm gondolkodni, hogy mire is számíthatok azon a tusán, vagy micsodán. Egyetlen egy Rellonost kérek meg, hogy szóljon Amirának, aki bár nem igazán akar meghallgatni, de végül azt mondja, hogy megteszi. Nem vennék rá mérget, hogy tényleg szól neki, de egy próbát megért.
Nagy nehezen felbicegtem a második emeletre, és lassan belöktem a gyengélkedő ajtaját. Nem láttam bent senkit sem, még a gyógyítót sem. Körbenéztem, és meg kell, hogy mondjam, elég jó kis hely, annak ellenére, hogy olyan, mint egy kórház. – Hahó! Gyógyító bácsi, itt tetszik lenni? –szólaltam meg, mert ha nincs itt, akkor inkább kimegyek, és az ajtó előtt ücsörögve várom meg. Csak a fájdalom közbeszólt, és nem bírok tovább állni a bal lábamon. Leültem egy szabad ágyra, feltettem rá a jobb lábamat, és óvatosan levettem róla a cipőmet, meg a zoknimat. Felhúztam a nadrágom szárát, és fancsali képpel vettem tudomásul, hogy a bokám, kb kétszer akkor, mint kellene. Csúnyán kificamítottam, de az is lehet, hogy megrepedt a csontom. Majd a gyógyító biztosra megmondja, és ameddig várok, addig nézelődök a szobában. Nem szeretnék gyakori vendég lenni, de jó ha ismerem a helyet. Remélem a gyógyító bácsi nem fogja rossz néven venni, hogy úgy jöttem be, hogy ő nincs itt. Nagyon fájt már a lábam, és muszáj volt lepihentetnem. Annyit tudtam csinálni, hogy fogtam a szomszédos ágyon lévő párnát, félbehajtottam, és a bokám alá tettem, ezzel megemelve azt. Én pedig elkezdtem töltögetni a jelentkezési lapot, hogy ezzel is haladjak.

Öcskös és Uff

A tusával nagyon sok a dolog és tennivaló, ezért Mira még akkor is jegyzetekkel a kezében mászkál az utóbbi egy-két napban, amikor órára igyekszik. Ezért nem is volt különös, hogy a Nagyteremben is az iratai fölött ült. Ebédidő volt, ami nála annyiból állt, hogy megivott egy pohár narancslevet -mint mindig-, és megevett egy fél almát. Sem kedve, sem ideje nem volt rendesen enni.
A vállának kocogtatására kapta fel a fejét. Sötét pillantással mérte végig háztársát, aki hosszú nyökögés után sikeresen elmondta neki, hogy miért is zavarta meg. Egy -állítása szerint- 'eeekkora', sötét hajú fiú kérte, hogy küldje el a Gyengélkedőbe, okot viszont már nem adott, vagy csak az a gyökér felejtette el.
Morogva ugyan, de összeszedelődzködött és gyorsan kapkodva lábait felfutott a gyenguszra.
Fejét dugta be először az ajtón, hogy megnézze magának, merre jár a gyógyító. Sajnos volt már szerencséje hozzá, amikor az a bestia darabokra roppantotta az amúgy sem túl erős lábait. Most nem látta, csak egy ismerős kisfiút. A múltkor találkozott vele járőrözés közben. Valami történt a lábával, és ahogy jobban szemügyre vette, megpillantott a kezében egy papírt. Odasétált mellé, a holmiját a szomszédos ágyra rakta.
-Te hívtál? -a szokásos hideg, érzelemmentes hangon kérdezett rá egyből a lényegre. A körítés valahogy jelen pillanatban hidegen hagyta, csak szerette volna minél előbb megtudni, hogy mi a jó francnak rángatták ide.
-Jó ronda a bokád -kissé közelebb lépett az említett testrésze felé. Elhúzta a száját, majd félig leült Domi ágyának szélére.

Anyuka <3
előzmény a kapuban

Lyra

Tesó, és majd a gyógyító bácsi

A gyógyító még nem érkezett meg, és Amira sem ért még ide. A jelentkezési lapot, pedig már kitöltöttem, így unottan dőlök el az ágyon. Kényelmes, olyan, mint a szobában. Talán, minden ágyat ugyanazzal a bűbájjal tettek ilyen kényelmessé, vagy nem tudom. Szívesen hazavinném az egyiket, de azt a suli, valószínűleg nem díjazná. Vagy öt percig nézhettem a plafont, mire Mira megérkezett a gyengélkedőre. Most valahogy más, mint akkor este. Olyan furcsa, de lehet azért, mert rossz napja van.
– Igen, én hívattalak, mert van számodra valamim. –lezártam a borítékot, és Amira felé nyújtottam. – Azt írták benne, hogy neked kell eljuttatni egy bagollyal, de a bokám miatt, nehezen tudok sétálni. Remélem nem bánod, hogy személyesen akartam odaadni. –mosolyogva néztem rá, és vártam arra, hogy elvegye a borítékot.
– Tudom... Le kellett ugranom egy fáról, de valami szakadék volt alattam. Az ág, és a másik oldal között egy méter volt még, és elég rosszul érkeztem. Kificamodott, de nem vészes, mert nem ez az első alkalom. –vontam meg a vállamat, mintha ez olyan természetes jelenség lenne. Nem sűrűn ugrálok le fákról, főleg nem úgy, hogy tériszonyos vagyok. – Amúgy, hogy vagy? Olyan zaklatottnak tűnsz, vagy csak én látlak annak? –tettem fel egy ártalmatlan kérdést, miközben arrébb pakoltam a lábamat, hogy kényelmesen elférhessen az ágyon ülve. Igaz, hogy fájt megmozdítani, de nem fogok belehalni. Nem olyan fából faragtak engem, hogy egy bokaficam megöljön. Ugyan, a lábamról pár napig ledönt, de addig sem kell ide-oda rohangálnom, meg remélhetőleg órákra sem kell bemennem, mert a szünetek alatt, biztosan nem érnék oda az egyik teremből, a másikba.

Dominic és Amira

Domi és Javasbácsi

Előre látta, hogy ki fogja tekerni annak a nyakát, aki hobbiból rángatja fel a gyengélkedőre. Nem akar ápolónősködni, ha meg valaki akar valamit, arra ott a bagoly, vagy a szája, és megkeresi.
Igazság szerint csak az volt az enyhítő dolog az egészben, hogy olyan ember hívta, akinek még úgy ahogy elnézte. Fontolóra vette, hogy esetleg még marad is egy kicsit Domival, a gyógyító úgyis pikkpakk helyrerakja a baját.
-Hm, a szerelmeslevél -állapította meg, majd halovány félmosollyal elvette tőle. Becsúsztatta a papírjai közé, végül nem hagyta ott, hanem megnézte, milyen sérülést szenvedett el a fiú, és leült mellé.
-Csúnya, gonosz fa -csóválta meg a fejét gúnyolódva. Mintha nem is ő lett volna a szakadék kitalálója...meg úgy az egész próbatétel egyik kivitelezője. Nem tudta nagyon sajnálni Domit, nem érezte át sem a fájdalmát, sem azt, hogy megtörtént. Tudhatta volna, hogy ok nélkül nem szabad bemenni egy ajtón mert ki tudja mi vár rá, ezzel meg, hogy átadta neki a jelentkezést, garantálta a további ilyen sérüléseit.
A második, hogy vagy utáni kérdésre elvigyorodott. Zöld szemei a fiúéra szegeződtek. Egy-két másodpercig csak nézte, majd válaszra nyitotta a száját. Azonban vissza is csukta, és csak vállat vont. Ő még nem ismeri. Higgyen csak amit akar. Nem zaklatott ő, csak önmaga, és nem olyan, mint amikor először találkoztak.
-Chaske bácsi! -vidáman, mosolyogva nézett a befelé igyekvő férfira. Felnevetett a neki szánt kérdésen, és reflexből válaszolt.
-Nem, dehogy. Bírom én magát, de annyira nem, hogy újra ápolásért látogassam meg... Bár lehet, hogy őt neki kéne adnom a bestiának -még mindig mosolyogva fejezte be a válaszát, természetesen angolul, hogy a férfi is értse, és egyszerű legyen a kommunikálás köztük. Fejével Domira bökött, ezzel utalt rá pontosan, hogy rá gondolt. Az pedig már nem nagyon érdekelte, hogy a fiú érti-e amit mond.
Jött is hamar ezután a diagnózis, amit már a srác is megmondott. Ficam, semmi más. Amira lemászott az ágyról, végigsimított a ruháján, tekintetével pedig követte a javasbácsit a szekrényig.

Tesó, és a gyógyító bácsi

– A fene, most lebuktam. De vigyázz, mert bűbájt szórtam rá, és ha elolvasod, belém esel. –nevettem fel a végén. Milyen szép is volna, ha tényleg képes lennék arra a bűbájra, ami szerintem nem is létezik. Álmodozni meg lehet róla, azt még senki nem tiltotta meg.
– Még jó, hogy nem fúriafűz volt. –mosolyogva vontam meg a vállamat. Az lett volna csak a szép. Nem lett volna elég a szakadék, de még egy fúriafűzön is át kellett volna vágni magam. Kijutni, tuti nem jutottam volna ki, mert a szoba folyamatosan változtatta magát, ezért sem találtam meg az ajtót. De szerencsére nem volt ott, és mér vége is van ennek az egésznek. Túléltem, most már nem kell olyasmin rágnom magam, ami nem fog megtörténni.
Amira, nem válaszolt a kérdésemre, ami eléggé meglepett. Biztosan valami nincs rendben, és azért ilyen, vagy alapjáraton furi, és múltkor volt valami baja. Ehh, majd kiismerem egyszer, és akkor tudni fogom, hogy mikor morcos, mikor nem, meg a többi érzelem hulláma. Közben a gyógyító bácsi is megérkezik, akit alaposan megnézek magamnak. Noha nem azért, mert nem bízok benne, hanem mert nem volt még vele szerencsém találkozni. Ez részben annak is betudható, hogy engem holmi betegség nem dönt le a lábamról, csak a komolyabb sérülések, és ezért el kellett kerülnöm a gyengélkedőt. Meg büntetőmunkám sem volt még itt, és remélem, hogy nem is lesz. – Szebb napot. –köszöntem végül én is, elhúzott szájjal. Chaske bácsi, közben nyelvet vált, és Amira felé fordul egy kérdéssel, miközben megvizsgálja a bokámat. Megerősíti, hogy csak egy bokaficam, aminek örülök, mert féltem, hogy talán megrepedt. Biccentettem neki, jelezve, hogy értem a nyelvet, majd miután elindult a szekrénye felé, Mira felé fordítottam a fejemet.
– Milyen bestia elé akarsz te engem dobni? Vigyázz mit mondasz, tudok angolul. –vigyorogva néztem rá, ezzel is enyhítve azt a félreértési lehetőséget, hogy én most megfenyegettem volna. Eszem ágában sincs, hiszen ő sokkal idősebb, nem telne fél percbe, és máris legyőzne. – Látom, jól ismered a bácsit. Volt súlyosabb sérülésed is? –kérdeztem érdeklődve Amirától, a várakozás közben. Remélem erre válaszol, ha nem túl kényes téma a számára.

Alexa

- Ilyen egyáltalán lehetséges? - néztem nagyot a történetet hallva. Oké, nem voltam egy nagy szakértő gyerekek terén, pláne ha kisbabákról van szó, de mindeddig azt hittem, hogy ha valaki terhes, pláne ha két gyerekkel, akkor az látszik. Vagy legalább az anya észrevesz magán bizonyos változásokat. Ilyenkor azért örültem neki, hogy nekem nem kell effélétől tartanom, legalábbis egyelőre.
- Biancával? - kérdeztem aztán ismét vissza, újfent bebizonyítva, hogy mennyire nem vagyok képben, ha mások életéről volt szó. Már az is csodaszámba ment, hogy Ophról meg Noelről eljutott hozzám pár dolog, bár utóbbiról inkább csak a cselekedetei híre. Na igen, nagyon úgy tűnt, hogy alakulóban van a következő nagy rellonos generáció.
Aztán a visszakozást hallva elnevettem magam.
- Pedig tényleg nagyon szép házuk van, olyan otthonos. Sosem hittem volna, hogy Kont egy nap ilyen környezetben fogom látni, de illik bele, és örülök, hogy így fordult a sorsa.
Talán negyedannyit sem tudtam a fiúról, mint lehetett volna, ha többet kommunikálunk, de a hírek róla elsős korom óta elértek. Bajos életmód, sebesülések, és persze igencsak aljasnak mondható húzások szegélyezték az útját, én pedig nem voltam hülye, éppen hogy nagyon jól tudtam, hogy miféle előélet tud ilyet kiváltani az emberekből, már persze a hajlamon túl. De mivel a srác nekem már akkor is szimpatikus volt, mikor még nem tudtam, hogy rokon, őszintén tudtam örülni annak, ahogy most Arviddal vannak. Különös páros, azt meg kell hagyni, de szépek.
Aztán az elképedés és a visszakérdezésem után amíg Alexa beszélt, volt időm összeszedni a gondolataim, csak szórakozottan bólogatva arra, amit az informátorokról mondott. Persze hogy nem adja ki őket, nem is akartam igazán, de időt kellett nyernem. Az utána következő monológ pedig ismételten meggyőzött arról, hogy ő aztán nem bánja, hogy mit is csinálunk mi Kahlillal. Persze ez így volt jó, nem akartam, hogy bárki is azzal nehezítse a dolgom, hogy még el is ítél, vagy bármi hasonló, bőven elég volt a falak suttogását hallgatni. Örömmel jelenthetem viszont, hogy ennyi nem tudott eltéríteni a próbálkozástól.
- Hát szóval... köszi - mosolyogtam végül a nőre, lévén fogalmam sem volt, mit fűzhetnék még a dologhoz, hiszen mindent elmondott, amit lehetett, de aztán egy ponton megakadtam. - Jártál a tanároddal? - kérdeztem vissza kíváncsian. - Azt hiszem nekem egy kész rejtély a te életed - böktem ki, mert hát mindig mikor hallottam egy újabb részletet, azt sehogy se tudtam odapasszintani a többihez.

Kei

  - Üdv a csapatban tesó! - kiáltom és megölelem. Megérkezett a 4. tesó! - Akkor holnap mehetünk is. Már nagyon várom - mosolyogtam. Holnap séta, Keivel. - Ja neked jó? - kérdeztem meg még gyorsan. Milyen lenne, ha én ott egyedül sétálgatnék rávárva.
  - Hááát... olvasni, tanulni és tornázni, balettozni és ilyenek. Bár még szeretek énekelni - mondtam végig a hobbijaim listáját. - És neked van hobbid?

Vani

Mikor átölel nem szólok semmit csak nevetek.
- Igen, jó a holnapi nap - mosolygok rá.
- Hű, olvasni és énekelni én is szeretek - felelem. - De én még zenélni, meg rajzolni is imádok. Szeretem lerajzolni a körülöttem lévő dolgokat. Ja és néha szoktam írni is. Van egy naplóm, amibe minden este írni szoktam, de amúgy saját novelláim is vannak, meg egy-két haiku is, bár szerintem azok nem olyan jók - mondom, s nem bírom abbahagyni a mosolygást, mert annyira feldobott ez az egész. Az hogy Vani volt olyan kedves és befogadott tesójának. Ez annyira jó.

Keiko

  - Írni én is írok naplót, és most írom a második könyvem. Az a Bagolykő életéről szól az én szemszögemből. Téged is bele írlak- mosolyogtam rá és folytattam tovább mondókám.  - Rajzolni is szoktam, de azt ritkábban - mondtam végig a kis beszédem.
  - Hogy érzed magad itt a Bagolykőben? - tettem fel a fontos kérdést, Keiko-nak.

Vani

- Juj, de jó! - ujjongok, mikor elmondja, hogy beleír engem is a könyvébe. Meg soha nem voltam ilyen boldog, s örömömben megölelem Vanit.
- Majd megmutatod néhány rajzod? - kíváncsiskodom, hátha megmutatja.
- Hát eleinte nem éreztem magam itt olyan jól, mert igazából csak az apám "parancsára" jöttem ide - kezdek bele. - De ahogy teltek a napok, egyre jobban megkedveltem, és már nagyon szeretem ezt a sulit. Már úgy gondolom, kár lett volna nem ide jönni. - fejezem be, majd egy mély levegőt veszek, és rámosolygok Vaníliára.

Amira és Dominic