Vidáman figyelem az automatikus mozdulatsorát, amire igazából már semmi szükség nincs. De persze a reflex ugye nem a logikán alapszanak. Az már más kérdés, hogy éppen hogy most vizezte be az arcát azzal, hogy szárazra akarta törölni azt. Lassan lejjebb eresztem a szempilláim, mialatt ismét eltűnik a fiú arcáról a víz. Ezúttal érzékelhetőbben teszem, hagyom a rajta lévő pár vízcseppeket picit felmelegedni, majd az arca elé kényszerítem őket, hogy ott enyésszenek el.  Nem kommentálom a dolgot. Szerencsére a hajának igazgatásba nem nyúl bele végül, így zavartalanul mélyeszthetem bele az ujjaimat a vizes fürtjeibe. Felvonom a szemöldökömet egy pillanatra … mióta vagyok én ennyire hajmániás?
A jelenségeket én ugyan nem veszem észre konkrétan, de azt érzem, hogy történik valami, hiszen mondhatni dalol most a vérem, a képességem. De, hogy  ténylegesen meg is jelenik az, amire igyekszem koncentrálni egy-egy bevillanó képpel, na azt nem tudom. Aztán nehezebb lesz odafigyelni, sokkal nehezebb. Nem válaszol azonnal a kérdésemre, helyette végigpillant az arcomon. Derűsen és látszólag teljesen nyugodtan állok és várok, de dehogy vagyok én nyugodt. Te jó ég, de még mennyire, hogy nem! Kár, hogy a tekintetem nincs összhangban a békés vonásaimmal. Főleg akkor nem, amikor észreveszem, hogy a számra pillant. Őrült iramban kezd el verni a szívem és hirtelen vagy egy tucatnyi dologra érzek késztetést. Például, hogy lesüssem a szemem, vagy én is így végigvándoroltassam a pillantásom az arcán. Vagy akár az ujjaimat. Kezemet gyorsan beleejtem a vízbe, egyrészt, hogy elkerüljem azt, hogy meg is tegyem ezt, másrészt pedig, hogy elrejtsem a remegését. Harmadrészt pedig azért, hogy Benito neki tudjon dörgölőzni. Kétségem sincs ugyanis affelől, hogy azonnal abbahagyja a játékot és tengeralattjáró módon célba vett engem. Mindeközben már Thomas az alattunk lévő dolgokat fürkészi, én pedig lopva veszek pár mélyebb levegőt. Te jó ég, elég pár pillantás a részéről és máris teljesen felborul bennem minden. Ettől lehet, hogy meg kellene rémülnöm, de mégsem teszem úgy igazán.
- Ó, persze – nyugtatom meg rögtön a barátomat kicsit meglepődve. Na ilyen kérésre nem számítottam őszintén szólva. Mondjuk kellett volna, hiszen neki ez nagyon új, és valljuk be eléggé félelmetes is. Teljesen normális, hogy ezt szeretné. Határozottan sokáig kibírta anélkül, hogy felülkerekedett volna benne ez az ösztönös érzés. Nekem sem lenne rossz, ha nem meríteném le a mágiámat jobban. Hatalmas, boldog mosoly szalad szét az arcomon, ahogy újabb variációval áll elő.  – Szuper ötlet! Legalább gyakorolok.
Még mindig nem megy valami jól az úszás, de próbálkozom vele rendesen. Általában pár tempó után frusztrált leszek a haladási sebességem miatt, és inkább más megoldást választok. Most ezt a pár tempót próbálom sok sok pár tempóvá alakítani, egy tucattá. Vagy még annál is többé. Most eléggé nagy kedvem van hozzá, hogy így tegyek, le akarom magam fárasztani annyira, hogy ne tudjak butaságokra gondolni. Nem fog sikerülni soha se, igaz?!
Lágyan rámosolygok, hiszen tényleg nem baj egyáltalán, hogy ilyen hagyományos dolgokat szeretne. Hogy is lehetne bármi is unalmas vele kapcsolatban? Vagy fantáziátlan? Mielőtt nekifognék az úszásnak még bepillantok a tó közepe felé, és a messzeségben egy fényesebb sáv jelenik meg. A partról szinte nem is látható, simán ráfogható arra, hogy a Hold tükröződik vissza. A valóság azonban az, hogy egy jégcsíkot csináltam, hogy Benito addig is tudjon korcsolyázgatni, amíg mi úszunk.  Már ha szeretne. Megszüntetem a saját kis támasztékomat, és rögtön taposni is kezdem a vizet, muglimódon. Megvárom, amíg Thomas is készen áll arra, hogy önerőből maradjon fenn a vízen, eltüntetem az alatta lévő sűrűbb vízréteget és valamiféle mellúszás-szerűségbe kezdek el haladni befelé. Fejem persze végig kinn a víz felett. Ha beledugom, hát biztos, hogy delfin módon fogok haladni.  De még nem, még megy ez hagyományosan is, még fárasztom magam.

Javarészt csak hümmögök azokra, amiket mond. Ennyi megy az úszás mellett. Hébe-hóba ennél, azért többre van szükség, ezekben az esetekben azonban segítséget vetek be, hogy ne álljak le egy helyben lebegni. Sokkal nagyobb megerőltetés ez, mint gondoltam volna. De küzdöm magam tovább előre, nem törődve az izmaim sikoltozásával minden egyes tempó után. Előrefelé meredek, úgy lesem a partot, mint valami díjat. Már csak pár méter és leér a lábam. Igaz, hogy csupán lábujjhegyen állva tudnám a felszín felett tartani a fejem, de nemsokára ott vagyunk!
A hirtelen durranást veszem észre először, meg is torpanok és taposni kezdem a vizet értetlenül pislogva. Aztán meglátom a forrását. Áhítattal figyelem a gyönyörű színeket, rá-rámosolyogva Thomasra. Szívesen elnézném még ezt egy darabig, de túl hamar vége szakad. Picit elszomorodom tőle, enyhén lefelé görbülő szájjal pislogok rá a fiúra, mialatt lerakom a lábamat az iszapos talajra. Nem érdekel meddig ér a víz, ha kell ugrándozva közlekedek, vagy mágiával, de nem úszom tovább. Ezt az elhatározásomat be is váltom, a zene ütemére kezdek el kifelé haladni, míg végül sima lépésre nem tudok váltani. Ekkor a átmegyek enyhe ringatózásba, kezeimet is ide-oda mozgatom a víz tetején. Ez a mozdulatsor még jól is esik az úszás után. Addig lépkedek így, amíg a fiú meg nem áll, megtorpanok én is, de a rögtönzött vízitáncot nem tudom abbahagyni olyan könnyen.
- Tetszeni fog holnap a tűzijáték. Odahaza mindig tévéből néztem, ahogy a Duna felett robbannak szét. De élőben látni a vízparton ... veled ...- sóhajtok fel, ahelyett, hogy befejezném a mondatot. Igazából nem is tudom mi fejezhetné ki igazán, amit ezzel kapcsolatban érzek. Csillogó szemmel nézek a barátomra, ráérősen végigjártatva a tekintetem a kedves arcán. Igazából nem vagyok tisztában azzal, hogy meddig időzök el egyes területeken, olyan apró részleteken, mint például a szemöldöke íve; vagy az apró kis nevetőráncok száma, amik megjelennek a szemzugában, amikor mosolyog; mielőtt újra és újra a rátalálnék a tekintetére. A víz felszínén ide-oda sikló kezeim megállnak és előrenyújtom őket Thomas felé. Nem tudom mit csináljak. Szeretném megsimogatni az arcát, szeretném megölelni, szeretném ha ő is ezeket tenné. Szeretném, hogy  … ó hát én sem tudom, hogy mit is szeretnék. Egy biztos, hogy a parton villódzó különféle fények, amik erősen emlékeztetnek a tűzijátékra, furcsa kis táncot lejtenek a vízen és a barátom arcán, tekintetében. Álomszerű. Álmodom. Csak hát, én nem tudok ennyire fantasztikus álmot összehozni. Varázslatos.

Nagyokat bólogatok, miszerint igen, látni a tv-ben. Méghozzá élőben. Természetesen nem jut az eszembe, hogy a kérdése mögött több van, mint szimpla meglepődés, hogy ilyet is lehet nézni. Hanem már maga a módszerrel sincsen tisztában. Így hát nem is kezdek bele a magyarázkodásba, amúgy sem tudnám túl jól elmondani szerintem, szóval lehet, hogy még jobban is jár.
Örülök neki, hogy együtt lelkesedik velem az előttünk álló szuper élmény kapcsán. Mondjuk Thomas általában mindenért lelkesedik, kevés olyan dolgot tudnék mondani, amiért nem. Vagy elsőre nem, aztán utána mégis. Azt ugyan nem tudom, hogy ő hogy van vele, de az biztos, hogy én jelenleg egy dologért se nem lelkesedem, se nem várom: és az pedig hogy ennek a nyaralásnak vége legyen. Nem fogalmazódik meg ugyan bennem a gondolat. Teljesen el vagyok foglalva azzal, hogy a jelenre koncentráljak. Meg majd később az elalvás előtti pillanatokban azzal leszek, hogy visszapörgessem magamban a mai napot. Kicsit újra belemerülök majd az eseményekbe, újraélve azt, elraktározva az igazán fontos pillanatokat, és kitörölve azt, ami nem lényeges. A mai napból szerintem nincs is olyan, ami ne maradna meg később.
Még ez a tétova hezitálás sem érdemli meg, amit épp produkálok. Megérinteni, vagy nem megérinteni, ez itt a kérdés. Csak nézem őt, mialatt a gondolataim száguldanak, döntésre jutni próbálok. De hirtelen már nem is tűnik annyira lényegesnek az én kis vívódásom. Tekintete változik, ezt a nézését pedig már láttam. Valami történt, történik, történni fog. Nem tudnám megmondani, hogy melyik. Nem is nagyon kell, ismerem őt, tudom, hogy nemsokára elmondja. Nem találgatok, csupán nyelek egy aprót, felkészülve az információra. Bármi legyen is az. Már ha fel lehet rá készülni egyáltalán, én mindenesetre megpróbálok.
Egy apró mosoly jelenik meg arcomon, ahogy kiejti a nevemet. Igen, már ez is megszokott nálunk. Ez a kis felvezetés, bevezetés … amitől a szíve ugrik ki az embernek. Annak is, aki mondja, és annak is, aki hallja. Idegesnek látszik, vagy izgatottnak? Izgul, na. És izgulok én is. Nem is kicsit.
- Tessék – súgom annyira halkan hogy, valószínűleg meg sem hallja. Talán csak egy elmotyogott önnyugtatásnak gondolja. Amiben igaza is van, hiszen csak azért szólalok meg, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget magamban. Hogy tudatosítsam magamban, hogy én szeretném hallani azt, amiről szó van. És nem csak úgy belemondja a világba, hanem én kérem, hogy folytassa és ossza meg velem. Abbahagyom a ringatózást, de a jobb lábamat ide-oda csúsztatom az iszapon, amit észre sem veszek, amolyan kényszercselekvés csupán. Valamit muszáj csinálnom, amíg ki nem böki...ó.
Szemem hirtelen elkerekedik és nagyokat pislogva nézek a szemébe. Tényleg azt kérdezte, hogy megcs … igen, tényleg azt kérdezte. Hallottam, tisztán és jól  hallottam. Azt kérdezte. Én pedig ... ha eddig izgultam, akkor erre amit most érzek már nincsenek is szavak. Ledermedek, de halványan elmosolyodom. Nem ijedtem meg a kérdéstől, nem pánikolok. Csak, csak meglepett. Millió dolog suhan át az agyamon röpke idő alatt, de a félelem nincs közte. Helyette viszont valami egészen mást fedezek fel, amitől még a mellkasom is összeszorul. Borzasztóan erős, és pozitív érzés, de nevet még nem találtam rá. Nem is most fogok, nem ebben a pillanatban. Végig kellene gondolnom azt, hogy mivel járhat az ha igent mondok? Nem teszem. Tudom anélkül is, ahogy ő is tudja. Különben nem kérdezte volna, csupán megtette volna. Tétovázok-e azon, hogy mit kellene felelnem? Nem. Csupán azért a csend, mert hát ... jézusom! Ez most tényleg megtörténik, nem álom, nem fantáziálás. Hanem tényleges és valóságos.
Egy aprót lépek felé, számat szólásra nyitom, de hang az nem jön ki rajta. Így hát határozottan bólogatok egy kicsit. Igen, megteheti. Megcsókolhat. Szeretném. Nem megyek közelebb, nem ölelem meg, hagyom, hogy ő közelítsen. Szívem olyannyira hevesen ver, hogy a fülem is csengeni kezd tőle, és szerintem már nincs se gyomrom, se egyéb belső szervem. Legalábbis nem érzem, hogy lennének. Nem érzek semmi mást, csak izgatott várakozást. Magabiztosnak és határozottnak tűnök? Nem vagyok az, mármint de igen, de mégsem. Tényleg szeretném, tényleg igenlő választ adok neki, de borzasztóan izgulok. És most már kicsit szédülök is, amilyen össze-vissza kapkodom itt a levegőt. Nyelek egy aprót, és ekkor távozik a bennrekedt a szó, tisztán, érthetően, határozottan törve meg a csendet: - Igen.

Szerintem is teljesen úgy a helyénvaló, ha megkérdez ezekről a dolgokról. Nem vagyok egyszerű eset, szóval tényleg jobb biztosra menni, már csak abban is, hogy mindketten ugyanarra gondolunk-e meg ilyesmi. Na meg, hogy tényleg rendben van-e nekem valami, fel vagyok-e rá készülve. Mint jelenleg ugye arra, hogy megcsókoljon. Fel, persze, amennyire fel lehet. Jézusom, dehogy lehet egy ilyenre felkészülni! De ha már ő meg a kérdései, akkor én meg az igenjeim. Na meg eleve, azok a válaszaim, amik megerősítést kívánnak. Hiszen a bólogatás az még nem igazi válasz. Vagy legalábbis kevésbé érthető, mint egy igen. És ez világosan látszik rajta is. Ha nem feleltem volna szóban is, akkor biztos, hogy rákérdez. Pár bólogatásra még nem közeledne, nem? Nem.
Lassan indul el felém, én pedig egyre jobban küszködök azzal, hogy egyáltalán levegőt vegyek, valahogy nehéz erre figyelni a gyomromban repdeső pillangóktól. A fejemben meg szerintem mályvacukor van, vagy valami hasonló. Minden gondolat kiürül belőle és csak figyelem, ahogy közeledik. Csupán annyi mozdulatot teszek, hogy az előre nyúló kezeimet visszakormányzom magam mellé, hogy ne akadjon beléjük. Lehunyom a szemem egy pillanatra, amikor megérzem a kezét a nyakamon. Jól esik az érintése, nagyon jól. Olyan könnyű lenne most így maradni, lehunyt szemmel erre fókuszálni, de hát ennek még itt nincsen vége szóval lassan újra kinyitom szemeimet és a barnáit nézem. Pillantása lejjebb vándorol, nekem pedig egyszerre lesz nagyon melegem és kezdek fázni. Nyelek egyet miközben finoman megremegek.  Eddig csak belül remegtem, de az most végigszáguld rajtam. Izgulok. Nagyon. Hiszen te jó ég! Meg fog csókolni! Jézusom! Mint a mentőövbe úgy kapaszkodom a tekintetébe, végig azt figyelem, amíg tehetem. Semmi ijedtség nincsen bennük, attól nem kell tartania. A fülemben hallom a saját szívverésemet, rémisztően hangosan, és teljesen ütemtelenül ver az a szegény szerv. A végén még el fogok itt ájulni.
És ekkor elbújnak a barnái nekem pedig még megriadni sincs időm ettől a ténytől, már puha meleg ajkakat érzek az enyémen. Ösztönösen csukódik le a szemhéjam, hiszen nincsen szükség erre az érzékemre most. Csend telepszik a világra, ahogy a hallásom szelektálja a hangokat. Csak őt hallom, ahogy lélegzik, csak őt érzem. Nem húzódom hátra a puszi után, nem pánikolok így nem érzem szükségét, és nem tudatosan de abban reménykedem, hogy érkezik több is.  Az újabb után hátrébb húzom egy picit a fejemet, de csupán azért, hogy viszonzásul én hajolhassak vissza, finoman hozzáérintve az ajkamat az övéhez. Hosszan fújom ki a levegőt, és azon kapom magam, hogy kezeim megmozdulnak, majd a nyaka köré kulcsolódnak. Számat ismét az övéhez illesztem, bátrabban, mint az előbb, de továbbra is lágyan. Körülöttünk lassan kezd megbolondulni a világ, de nem veszem észre. Hullámok fodrozódnak szerte a vízen, minden irányban. Ebből mi nem sokat észlelhetünk, hiszen mi vagyunk a kiindulópontjukban. Na meg egyébként is bele vagyunk feledkezve a másik érintésébe. Beletúrok a kezemmel a hajába, az érzéstől pedig valami egészen szokatlan hang hagyja el az ajkaimat. Szusszanás? Sóhaj? Nyöszörgés? Nyögés? Morgás? Nem tudom, nem is érdekel, hogy mi a neve. Az az egy biztos, hogy eszméletlenül jó így. Így, hogy a szám az övén van, hogy finoman ismerkedem ezzel az érzéssel. Lassan, ráérősen. Időnk, mint a tenger.

Értelmezhető lehetne akár úgy is, hogy befejezést kezdeményezek az elhúzódással. Persze nekem ez eszembe sem jutott. Pusztán szerettem volna aktív részese lenni a dolognak. Megpuszilt, semmi baj nem történt, így mertem én is tenni valamit. Viszonozni az érintéseit, éreztetni vele, hogy mennyire tetszik, mennyire jól esik az, amit csinál. Picit talán fokozni is, hiszen tudom, hogy szereti ha a hajába túrok. A reakciója azonnali, és te jó ég az a hang! A számon érzem először, majd végigrezonál az egész testemen. Átkarol, és esküszöm, hogy szinte éget az, ahol a bőrömhöz ér a keze. Ennyire pedig nem hideg ez a víz. Komolyabbá válik a puszi, csókká változik át. Ismét felmordulok, amikor játszani kezd a számmal, követem minden mozdulatát.
Az egyik mély hangjánál valamiféle gát szakad át bennem, még közelebb lépek hozzá, belemarkolok a hajába, és finoman beleharapok az alsó ajkába. Nem vagyok teljesen tudatában tetteimnek, ösztönösen teszem, kiélvezve minden egyes pillanatot, amíg megtehetem. Remélem minél később fog eljönni az a pillanat, amikor el kell majd válnunk egymástól. A harapdálás helyére apró puszikat, csókokat hintek, majd a felső ajkát is beborítom ezekkel. Nem harapom meg újra, vagy legalábbis ez az elképzelés. Fájni nem hiszem, hogy fájt neki, arra azért figyelek.
Érdekel bárkit is, hogy mi zajlik körülöttünk? Mert engem nem, pedig a hullámok a közelünkben megdermedtek, szó szerint. Nem ezüstös színben, hanem egy számomra sokkal kedvesebben pompáznak: csokibarnák. A sötétben szerencsére ez nem látszik. Mégsem hűl le a víz hőmérséklete, közvetlenül mellettünk pedig apró buborékok szállnak fel a mélyből, először lassan, majd gyorsabban. Kontrollálom-e? Nem igazán. Annyit érzek, hogy belőlem a vízbe árad az erőm, és csupán egy dologra koncentrállok ezzel kapcsolatban: ne essen baja Thomasnak és ne legyen feltűnő. Ez az apró kis gondolatfoszlányocska nem vesz el a rá fordított figyelemből egy cseppet sem. Kezemmel a haját fésülgetve, számmal az övét becézgetve simulok hozzá egy boldog szusszanás kíséretében.

Határozottan tetszik, ahogy reagál a harapásra, a puszikra. Őszintén szólva ez az egész egy csoda. Minden. Az egész. De kezdem azt érezni, hogy talán nem kellene tovább feszíteni a húrt, talán … igen, jobb lenne ha nem úgy válnánk el, hogy muszáj miattam. Hogy egyformán kellemes emlék maradjon utána mindkettőnkben, az egészről. Viszont olyan nehéz elszakadni tőle, pedig meg kell tenni.
Ő mozdul el előbb, és ez egyszerre tölt el szomorúsággal és örömmel. Ha ő teszi, az úgy pláne jobb. Lassan nyitom csak ki a szemeimet, mint aki egy álomból ébred fel éppen. Egy különösen szép álomból. Kapkodok levegő után én is, majd szándékosan lassan és mélyeket kezdek el lélegezni, hogy lenyugtassam zakatoló szívemet. Mosolyogva nézek rá, tekintetemben eddig sose látott mélységgel. Még mindig a varázslatos élmény hatása alatt vagyok. És nagyon furcsának érzem most az ajkaimat. Picit talán megduzzadtnak is, de az biztos, hogy olyan … olyan … magányosnak? Lehetnek magányosak? Szerintem igen. Az biztos, hogy rengeteg új dolgot érzek most. Furcsán kellemes dolgokat. Ajajj, ez így nem lesz jó.
Lesütöm a szememet, majd mivel nem szeretnék távolabb menni tőle azt a megoldást választom, ami a legegyszerűbbnek tűnik. Egyik kezemet elvonom a nyakától, a vizet beleirányítom és az egésszel áttörlöm az arcomat. Mielőtt lecsoroghatna a víz, már el is tüntetem, nem szükséges azt tudnia, hogy mennyire hideg is ez a víz. De legalább segít tisztán gondolkodni. Sőt, abban is, hogy észrevegyem mi is van körülöttünk. Elképedve fordítom oldalra a fejemet a megfagyott hullámokat nézve.
- Azta! – sóhajtok fel, de nem jutok tovább a mondatban. Eleve, igazából most mindenre megállja a helyét ez az egy szó. A rögtönzött kis jakuzzink lassan megszűnik létezni, de a jeges alkotást még meghagyom egy picit. – Csók ihlette alkotás.
Elmosolyodom, majd visszateszem a kezem a nyakára, újra összekulcsolva az ujjaimat. Boldog vagyok, nagyon. És nem történt semmi rossz! És … jézusom! Én tényleg megharaptam?! Ettől a gondolattól egy ’hű’ szökik ki a résnyire nyílt ajkaim között. A vonásait fürkészem teljesen átszellemülten, hogy vajon neki nem volt-e sok a reakcióm. Mert hát valljuk be őszintén, szerintem, erre egyikünk sem számított.

Magam sem értem, hogy sikerül ennyire minimálisra szorítanom az önkéntelen mágiakitörést. Pedig azt nem merném állítani, hogy odafigyeltem volna, koncentrálltam volna  arra mi történik a vízzel. Egészen másfelé figyeltem, és még is, könnyen megúsztuk. Talán az, hogy két napja folyamatosan karkötő van rajtam. Vagy az a tudat, hogy Thomasszal vagyok, és őt nem szeretném semmiféle negatív dolognak kitenni. Mindenesetre nem bízom el magam, hogy ezentúl így lesz, jobb az elővigyázatosság továbbra is. Az összes jelenség megszűnik lassan, mialatt átsuhan a fejemen, hogy talán tűnhet úgy, hogy most kevésbé voltam boldog, mint a Fénylő Lelkeknél. Hiszen akkor sokkal kirobbanó volt a jelenség. Márpedig ez nem igaz. Olyannyira nem, hogy egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni úgy igazán. Mintha a föld felett lebegnék.
Egész este el tudnám nézegetni most a barátom arcát, a mosolyát, azt hogy mennyire boldog ő is. Ennyire örömittasnak még nem láttam őt soha, de a csóknak tulajdonítom, vagyis csókoknak. Apró kuncogásba kezdek, amikor kapok egy röpke puszit, persze azonnal érzem a késztetést, hogy elhalmozzam őt én is ilyenekkel, de lesz még idő arra. Most inkább le kellene nyugodnom rendesen, és ezt nem könnyíti meg azzal, ahogy kedveskedve simogat. Bármennyire is jó így, mégis örülök, hogy kifelé kezdünk el haladni. Mozgok, járok, csinálok valamit. Az állandó vigyorgáson kívül, mert azt képtelen vagyok abbahagyni.
A sétány felé visz az utunk, ha már egyszer kinn vagyunk este, akkor megnézzük. Mindenhonnan azt hallottam, hogy éjszaka telik meg igazán élettel ez a hely, és ez tényleg így is van. Elképesztő a hangulata, egy kis vidám karneválra hasonlít, főleg hogy ténylegesen vannak táncoló emberek. Járókelők is, és rendes művészek is. Örülök ennek a forgatagnak, mert legalább elterel attól, hogy állandóan újrapörgessem magamban a vízben történteket. Párszor be-bevillannak képek, érzések; főképp amikor egy-egy olyan pillantást, mosolyt kapok el Thomas felől, ami tiszta deja vu-t idéz elő. Nagyot nyelek ilyenkor mindig és egy mosollyal válaszolva kezdem el fürkészni ami éppen előttünk vagy mellettünk van.  
És az a helyzet, hogy bár tényleg fantasztikus ez a sétányolás, annyira mégsem köt le. Most nem. Úgyhogy ahogy a vitorlás térre érünk felvetem, hogy talán ideje lenne visszatérünk a hotelba, a szobánkba.  Nem kis lélekjelenlétet igényel, hogy ezt teljesen normális hangon tudjam javasolni. Thomas biztosít az egyetértéséről, így hamarosan már bandukolunk tova a szálláshelyünk felé. Továbbra is mosolyogva, jókedvűen társalgunk olyan könnyed témákról, hogy miket láttunk most a sétányon, milyen szuvenírt lenne jó beszerezni. Hamar megérkezünk, talán túl hamar is. A szobánk ajtaja felé közeledve szívem ismét hevesebb vergődésbe kezd a mellkasomban. És ekkor már nem tudom távol tartani az emlékképeket, talán nem is akarom.

Az ilyen pillanatokban nagyon tudom irigyelni Thomas ártatlan életszemléletét. Ő nem egész hazafele úton küszködött azzal a tudattal, hogy ismét kettesben leszünk, a szobánkban. Az összetolt ágyakkal. Jaj meg persze a macskával, szegényt el is felejtettem. Ha nem nyávogna akkor szerintem egy darabig csak rakosgattam volna jobbra balra a táskámat, amiben lapul. De így persze kiengedem szegényt. Vet is rám egy csúnya pillantást, majd az ágy lábához megy mosakodni. Nem rámolom el a cuccaim túl messzire, a többségére úgy is szükségem lesz fürdésnél. Mivel háttal állok Thomasnak így nem látom, hogy ő mikor mozdul meg, vagy hogy egyáltalán mit csinált addig. Bólintva veszem tudomásul, hogy ő kezdi a tisztálkodást, ám ahogy elhalad mellettem hátrapillantok a vállam felett és tekintetemmel követem a fürdő ajtajáig. Majd visszafordulok gyorsan mielőtt észrevehetné, hogy leselkedem.
Az ajtó záródását követően hangosat sóhajtok, letelepszem az ágy szélére és a fekete képernyőjű tévét kezdem el nézni. Felesleges bekapcsolnom, úgysem fognám fel az adást. Benito a lábamhoz telepszik, halkan dorombolva. Ő is vár. Nem érzékelem, hogy különösen hosszabb időt töltene el Thomas a fürdőben, vagy legalábbis az plusz pár perc nem tűnik fel nekem. Hamarosan nyílik is az ajtó, amire azonnal felkapom a fejem és lágyan figyelem ahogy frissen, illatosan, szanaszét álló hajjal előbukkan. Na igen, tegnap ezt a jelenetet akartam elkerülni, és tettem is sikeresen. Rámosolygok, majd olyan gyorsan veszem birtokba a helyiséget amennyire csak tudom. Benito szó szerint lohol utánam a pici lábain. Egy röpke pillanatig vacillálok, hogy a kádat, vagy a tusolót válasszam, de az előbbi megtöltése túl sok időt venne igénybe. Szóval a zuhanyfülkét választom, a vízhőmérséklet beállítással nem szórakozom, jó lesz a hideg víz. Sőt, tökéletes. Hamar letudom a tisztálkodást, hajmosást, majd csak álldogálok tovább a rám zúduló víz alatt. Amíg vacogni nem kezdek. Ekkor zárom csak el, hogy kilépve gyorsan megszárítkozzam, lenge pizsamámba bújjak és megtorpanjak az ajtó előtt.
Nagy levegő, kifúj és már nyitom is ki az ajtót. Éppen hogy csak lépek egyet előre, kissé zaklatott arckifejezéssel, majd meg is torpanok. Oké, most jön az, hogy gyorsan bespurizok az ágyamba, az orromig bebújok a takaró alá és ott kucorgok alvásig. Nem nehéz, csak el kell indulni, csak lépni kéne egyet befelé a szobába, aztán a többi már menne. Vagy legalább csak elmenni odáig lepakolni a cuccokat. Miért rémisztőbb egy szoba karkötővel, mint a Balaton karkötő nélkül? Lassan, szinte tétován indulok meg, ezen a kérdésen töprengve.