Nem tudom mit lehet szeretni ezekben a kötött ruhákban, én személy szerint gyűlölöm na mindegy. Örülök hogy valakinek kell, mert nem lenne szép dolog kidobni. Előszedtem a dobozt ami egy kicsit arrébb zuhant a földre, szerencsére nem lett semmi baja így bele tudom még rakni a ruhákat és nem kell a lánynak a kezében cipelni. Mikor sikerült összepakoltam oda raktam a lány elé akinek nagy nehezen sikerült felállnia. Gondoltam körül nézek itt egy kicsit hátha találok valami jót magamnak vagy a házi kedvenceimnek. Találtam egy kulcstartót ami egy ilyen cuki űrlény izé volt, bár nem biztos lehet valami varázslény is igazából eléggé tetszenek az ilyen kacatok úgyhogy elraktam a zsebembe. Nem mintha valamiféle gyűjtögető lennék, de ki nem szereti a jó cuccokat? Aztán találtam egy egész jó állapotban lévő oldaltáskát ami fekete volt ilyen kis szegecsekkel. Észrevettem, hogy a cipzárja el van romolva, de egész jól varrok így megtudom oldani. Visszamentem a lányhoz az összeszedett dolgokkal
-És mit szeretnél, hogy hívjalak? Mert az Annamária kicsit hosszú.- Én eléggé szeretem, ha becéznek bár nem sokan teszik meg. A Lillith az egy kicsit túl hivatalos szerintem. Ránéztem a karórámra és rájöttem nemsokára mennem kell mivel kb ilyenkor szoktam Doktort elvinni megsétáltatni, ha nem viszem el rendszeresen pontosan ugyanabban az időben akkor egész nap nyüszít. Egy kicsit még elbeszélgetek vele, hogy megismerjem. Bunkósság lenne csak úgy lelépni azok után, hogy elfogadta a ruhákat. És szeretek minél több emberrel jóban lenni mert különben egész nap unatkoznék. Néha szokott lenni néhány veszekedésem, de hát jogosan.
Pólót inkább nem keresek mert kicsit finnyás vagyok és nem szeretek használt ruhákat felvenni.

 - Bözsinek! - tör ki belőle végre hoszú ideje viszafojtott álma, hogy ne az annyira sablonos neveken szólítsák, mint az Anna. Hát milyen gyönyörű kép az, amikor utánaordítanak a folyosón, hogy BÖZSIII, és ő vidáman, libbenő hajjal megfordul? Na, ugye. - Hívjál Bözsinek. - mondja nagy vigyorral, mert minden oka meg van örülni. Kapott egy doboz szúrós anyagú kötött pulcsit, és még fel is tudott tápászkodni, igaz, hogy csak másodszorra. Ez a nap gyönyörű.

 - És téged hogy hívnak? - az a mosoly továbbra is ott az arcán, és csivitel, mint egy madár, és ő is nekiáll kutakodni, mint egy szarka. Ahogy gátlástalanul kotorászik a teremben, rá kell jönnie azonban, hogy tekintélyes mennyiségű poron, porcicán, és pókocskán kívül sok használható dologra ő itt nem igazán fog bukkanni. Ó, de ha majd egyszer lesz valami hatalma, tuti ideküld valakit, hogy most rendberakod ezt a szobát, kislányom, vagy megmutatom, mit lehet csinálni egy söprűvel repülésen kívül is. És ha már ott vagy, hozzál már nekem valami régi kis aranygyűrűt is, jó?

 - Ezt nagyon szépen köszönöm, a mamád egy csoda. Valamit adhatok cserébe, mondjuk egy sütire meghívhatlak? - mert valahogy viszonozni kéne a dolgot, de neki nincs mamája, hogy kössön neki, csak kanárija van, aki viszont folyon gondoskodik arról, hogy kalitkát súrolhasson.

Victoria Fresmoon
Öltözék

A szertárban való indulatok eléggé kezdtek elharapódzani, az a kicsiny üvegben lévő löttyike is rásegített a két lány közti ellentétére. A rossz hangulat másik eszköze maga Lolita volt, aki az imént elég csípős megjegyzés közepette szolgáltatta vissza az üvegcsét. A lány kérdésére Lola kisebb gonosz indíttatással felkacagott.
- Ha akarod szívem... -kacsintott egy gonosz mosollyal az arcán, ám a fülét kicsit bántotta a csajszi vihogása. De végül is megérthető, hisz mindkét lány elég szépen a üveg aljára nézett, szóval, ha Lola is egy ilyesfajta nevetésben törne ki, az is megérthető lenne. A kis csaj beszólására azonban végleg elpattant a cérna hősnőnkben, és talán meg is folytja, ha az nem szegezi rá a pálcáját és átkozza meg. Lola egy sikítással hanyatt esett, majd miután földet ért tomboló dühe kimutatására fújtatott egyet, majd próbált felállni, miközben valami ilyesmit dörmögött, miközben karmolás-szerű mozdulatokat végzett a kezével.
- Na most meghalt te kis r****c! -ám amikor már majdnem feltápászkodott, ismét a földre zuhant- Mi a f***? Mit tettél, de kis r***? -nézett fel villámokat szóró szemekkel a rá átkot küldő lányra. Egy két perc gondolkodás után hirtelen a lány lába után vetette magát, abból a szándékból, hogy feldöntse. Több kevesebb sikerrel...

Büntetés

Évszázados kosz, matuzsálemi pókok, több generáció egérhad, legalább ötezer diák idehordott kacatjai amik a padlón hevertek, ékes összevisszaságban. Ezeket kell nekem, az utasítás szerint felpakolni a polcokra. Már ekkora súlyt megmozgatni is elég nagy munka, és még szelektálnom is kell, és ahogy elnéztem, beletelik vagy két hétbe. És pont most, a vizsga időszak végén, igaz, hogy már jórészt letudtam őket, de egy levitás soha nem érzi megfelelően felkészültnek magát egy vizsgára, még akkor sem, ha betű szerint fel tudja mondani a könyvet, a kötelezőket, az apró betűt, a gyakorlati feladatokat, a képek sorrendjét és címét, a szerzők neveit és életrajzát, az oldalszámot a leckékkel, a kötéstípusát a könyvnek, a kiadás dátumát, és ha több kiadás van, akkor azokról is kb ennyit. Leroskadtam egy papírkupacra, ugyanúgy, mint akkor, amikor bejött az a haláli rellonos, aztán meg a prefektus és most legyen deja vum? Nem volt. Csak a sírás kerülgetett váltakozva a gutaütéssel. Meggyújtottam egy szál gyufával a mennyezetről lógó lámpát, aminek gyér fényében jobban szemügyre vehettem azokat, amiket látni sem szerettem volna. Legjobb lenne, ha szépen mindent elégetnék, akkor rend lenne egy ideig. Kinek kellene bármi is ebből a halom szemétből? A fene esne bele ebbe az egészbe - dohogtam a dohos magányban, ami csak látszólagos magány volt. Ahány rejtett szeglete csak akadt a teremnek, apró és még apróbb szempárok lesték mozdulataimat a sötétből. Ha összeszámoltam volna, az összetett és egyszerű szemeket, eltartott volna egy darabig. Levettem a helyéről a centi vastag porréteggel megáldott lámpát, és a polcok feliratait szemléltem fényével. Úgy tűnt ABC sorrendben vannak elosztva a dolgok, iratok, és egyebek, és mivel a holmik java része a földön volt, a polcokon elég üres hely akadt. Miután nagyjából memorizáltam a betűk hollétét, ami ugye egy levitásnak nem nagy kunszt, egyik kezemben a lámpával, lehajoltam, hogy egy kupacot beazonosítsak. "Bájital jegyzetek ötödik évfolyam, Felagund fejtegetései a felejtésitalokról. Felírtam, hogy el ne felejtsem, felejthetetlen jegyzet" állt az egyik rakat iromány tetején. Ezt most hova? Menjen az F betűhöz, abból több van benne, mint a b-ből. Hatalmas porfelhő közepette raktam helyére a lomha lomot. Következő. Újabb halom fölé hajoltam, azon a következő cím díszelgett: "Csillogó csillagok, csilingelő csasztuskái" Ha ebből egy szót is értek, lemegyek kutyába, de nem volt idő csodálkozni, a csodás csomagot a CS betűhöz pakoltam be. Következő: Ez egy egér. Ezt bárki megláthatja. Szürke, farka rövidebb a törzsénél, mely 7-10 centi hosszú. Na, te menj akkor az E betűhöz. Odaraktam a megszeppent egeret a helyére, bár gyaníthatóan nem maradt ott. Mindegy, én elpakoltam, megcsináltam, ennyi. Folytattam tovább...

A feltételezett tolvaj

Büntetés
Mesélő

Hát még ha csak a pókok és egerek figyelő szemei követték volna a mozdulataimat, akkor a világot is rózsaszínűbbnek láttam volna, ám a helyzet ennél sokkal rosszabb volt. Alig pár perce kezdtem el a rendrakást, már valami nem stimmelt. A figyelő tekintetek a hátamba fúródtak, kellemetlen érzés futkosott a gerincemen fel és le. Talán három kupacot ha helyére raktam, de már le kellett ülnöm egy nagyobb kupacra, hogy önvizsgálatot tartsak. A rossz érzés nem szűnt meg, de nem láttam és hallottam semmi olyat, ami a bennem támadó nyugtalanságra okot adott volna. Most már óvatosabban folytattam a pakolászást, szemeim pásztázták a sötétet, mert mintha mozgásra lettem volna figyelmes.  ~ Ááá, dehogy, megőrültél. A pókokon kívül nincs itt senki. ~ nyugtattam magam. " Bájoló bűbájok" Na ez biztosan mehet a bé betűhöz. Felemeltem a kupacot, de el is ejtettem, mikor egy sipító hangocska reccsent a fülembe.
- Ki az? Mi van? - Aztán kezdtem a szavak értelmét is felfogni, mert addig csak értelmetlen zagyvaságot érzékeltem az egészből. A sötétből egy kis alak bontakozott ki, meg sem lepődtem nagyon, csak megdicsértem magam, amiért jól működnek a receptoraim. Nem is tudtam mit válaszolni neki, nem is várt feleletet, csak újra a földre pakolta, amit már egyszer visszaraktam. Hát ez így nehéz lesz a fenébe. Az amúgy is bennem dúló keserűség, csak nagyobb méreteket öltött, a kilátástalan sziszifuszi munka eredménytelensége láttán a könnyek is a szemembe gyűltek. Előbb csak cseppekben, aztán patakokban folyt szemem sarkából a sós lé. Nem is tartottam vissza. Ha nem csinálom meg a pakolást rendesen, itt tölthetem még a szünidőt is. Magamban átkoztam a balszerencsémet, a rellonost, a prefit, az iskolát, a vizsgákat, a kacatokat...mindent...az egész világot. Elkeseredésemben egy jókorát rúgtam egy papírtoronyba, ami a lökéstől darabjaira hullott.
- Kell is nekem ez a sok vacak. Fel kéne gyújtani az utolsó szálig mind. - eredtek el még jobban a könnyeim. Zokogtam.

A feltételezett tolvaj zokogó lány

Büntetés
Mimi manó

A könnyeim csak záporoztak és annyira magamba mélyedtem, hogy szinte meg sem hallottam a kicsi lény kétségbeesett mondatait, de ha hallottam is volna, akkor sem érdekelt. A fájdalmam nagyobb volt az ő gondjánál bajánál, Békéscsabánál. Kit érdekelt akkor, hogy a kis mitugrász mit hablatyol. Újra elátkoztam sorrendben mindenkit, és mire megint elölről folytattam volna, akkor nyílt ki a szemem az előttem toporgó manócskára. Második pillantásra sokkal cukibbnak látszott, mint mikor szétdúlta a munkásságomat.
- Nekem itt rendet kell csinálnom, különben...érted? - tört ki belőlem a keserűség, pedig végül is az sem nagy baj, ha pontlevonás lesz a vége ennek. Majd bepótolom vagy elásom magam, tudom is én. Inkább megírtam volna három esszét, mint itt a lomokat pakolni. Tényleg úgy éreztem magam ezek után, mint Sziszifusz, a görög mítoszhős, aki sziklát görgetett fel egy hegyoldalon, de mire felért volna, a kő visszagurult.
- Nem lopok el én semmit Mimi. Sőt...még megkapod a harmadikos könyveim, füzeteim, mindent amit akarsz. Csokit, cukrot, amennyit meg bírsz enni, még túró rudit is adok, pedig azt én is nagyon szeretem csak füllentened kéne egy ilyen picikét! - Felmutattam a mutató s hüvelykujjamat, úgy, hogy két milliméter hely volt csak közöttük, demonstrálandó a hazugság mikroszkopikus volta. Elborzasztó, hogy hova jutottam az erkölcsi züllés szintjén. Egy turpisságot kiagyalni annyi, mint elfújni egy gyertyát. Sajnálatos, hogy a rendes, becsületes diákokat, lásd engem, arra kényszeríti egy prefi, hogy hazudjon, mint a vízfolyás. Ha abból kéne vizsgáznom, iskolaelső is lehetnék. Ha minden a terveim szerint alakul, Mimi kapható lesz egy kis kegyes hazugságra a csoki és cukorkahegyek reményében. Mivel volt is nálam egy fél zacskónyi pillecukor, azt mindjárt át is nyújtottam, mint egy előlegképpen.
- Na, mit szólsz? És cserébe, nem nyúlok semmihez. -

Zokogó Ajándékozó lány *.*

Büntetés
Mimi manó

~ Hát ez roppant cuki, meg lesz oldva itt mindent ~ csillant fel a szemem, mikor Mimi sóvár tekintettel a zacskó felé nyújtotta vékonyka karjait. Át is adtam neki, nekem meg megért ennyit, hogy letudtam a pakolást, ami ezen körülmények között teljesen lehetetlen lett volna. Zsombor azt kapja, amit szeretne, én elpakoltam, csak ugye...volt egy kis fennakadás.
- Nem viszek el semmit, megkapod, amit ígértem, és közben nem történik meg az, ami megtörtént volna úgyis, de mi kihagyjuk, csak úgy teszünk, mintha, mert ha megtörténik, aminek meg kell történnie, úgyis minden változatlan marad. - A végén még én is belekavarodtam a magyarázatba, úgyhogy rájöttem, valahogy le kell egyszerűsítenem a képletet, mert szegény a döntő pillanatban fog belesülni és az katasztrófa lenne. Felemeltem az ujjam, hogy maradjon egy kicsit csendben, én pedig gondolkodtam, mert ugyan az elmélet remek volt, a gyakorlaton sok minden múlt,elsősorban a siker.
- Na, figyelj! Ha én újra elkezdenék pakolni, te mindent visszaraknál a földre, igaz? Ezért ezzel egyszerűsítünk, kihagyjuk a képletből. Én nem nyúlok semmihez, neked nem kell visszapakolni, de azt kell hinnünk, hogy mindez megtörtént, csak azt elfelejtettük. - Huh, na ez még mindig nem volt az igazi. Új stratégia kellett, hogy ő is megértse. Egy még egyszerűbb, de nagyszerűbb.
- Szóval, ha bárki kérdezi, hogy mi történt itt, te csak annyit mondj, hogy én, azaz Victoria, itt volt, pakolászott, de te utána mindent szépen visszaraktál a helyére a földre, mert ott a helye. Világos? - kérdeztem reménykedve, hogy talán ez a legutóbbi magyarázat nem hagyott benne kétségeket és bízhatok benne.
- Ha ügyes leszel, akkor én most elmegyek, nem viszek el semmit, csak hozom neked majd, amit megígértem. Rendben? Akkor most próba. - Komoly arcot erőltettem magara és Zsombi hangját utánozva kérdeztem a manócskát.
- Mesélj csak, te manó, mit láttál? Mi történ itt? Válaszolj, mintha élesben lenne a szituáció! - súgtam ki a jelenetből izgulva, most kiderül, megértette-e.

Cinkostárs lány, aki ad valamit

Büntetés
Mimi manó

Ráment egy fél zacskó cukrom, két drága órám, pár hajszálam, néhány dézsa könnyem, tiszta kosz vagyok, a hajamban vagy három pókháló. Nevezhetem magam áldozatnak? Sziszifusznak nem volt egy ilyen készséges manója, aki a szépen felépített terveit romba döntötte volna egy pillanat reményt sem hagyva neki a boldogság országútján. Ennyi volt, kész, mehetek a süllyesztőbe, nekem befellegzett. A kilátástalanság szürke leple borult homlokomra, azzal a néhány pókhálóval együtt, ami most pár napig ott fog dekkolni beleragadva a hajamba. Amint a manó utolsó mondatai is elhangzottak, én csak álltam ott, szólni sem tudtam, nem is lett volna lehetőségem, ahogy hadart a kis lény, aztán magához szorítva a cukrot, eltűnt egy rejtélyes résben.
- Héhá! Hottizza! - próbáltam rekedten még utána kiabálni. Reménytelen. Jól kitolt velem a kis bestia. Soha többet nem bízom a manókban. Kis galád jószágok. Körülnéztem a helyiségben, ahol hála nekem még nagyobb kupleráj volt, mint előtte. ~ Rakja ezt rendbe a Bem Apó lova. ~ fújtam el a kis lámpa halovány lángját. Megvontam a vállam, volt még egy aprócska reményem. Ha Lolita is idetalál valamikor, majd megcsinálja helyettem is, én meg kitalálok valamit és csókolom. Az ajtó felé indultam, majd kiléptem a közben elsötétedett folyosóra. A hálókörletben lemosom magamról a szertári koszt, aztán még tanulok egy kicsit a vizsgákra. Maradt még pár szőlőcukrom, mert teljesen hülye mégsem vagyok, csókolom.

Köszönöm a játékot! *.*

Bözsi

-Nem semmi név, Bözsi. Engem nyugodtan hívhatsz Lilinek vagy ahogy akarsz.-
Eddig nem nagyon volt Bözsi nevű ismerősöm, de mondjuk elég ritka név. Felkínált egy kis sütit amit én nagyon imádok bár most nem nagyon kívántam meg amúgy sem vártam el semmit hiszen már eleve azzal szívességet tett, hogy elvette ezeket a rémes ruhákat.
-Nem szükséges sütit csinálnod, de azért aranyos vagy!
Furcsa egy kicsit ez a lány, de azért szerintem cuki. Hátráltam egy lépést és véletlenül meglöktem egy szekrényt amibe furcsa lötyik voltak, de csak egy borult ki az is rám.
Odafordultam Bözsihez, de amikor megakartam szólalni, egy általam nem ismert nyelven hangzott. A kezemet a számra tapasztottam és rájöttem,hogy az az ital igazából mi is. Nem tudtam mitévő legyek így reméltem, hogy Bözsi tudja.
-Bjözsy!-
Még a nevét se tudtam rendesen kimondani a bájital miatt. Eléggé megijedtem mivel fura lenne így flangálni, hogy egy értelmes szót sem tudok kinyögni. Léptem előre még egy lépést amikor egy újabb szekrényt meglöktem pont Bözsi mellett. Rá  üveg is esett.
-Bjocshánawt.- Úgy látszik ma bal lábbal keltem fel és ezt ez a lány bánta, na meg persze én. Remélte, hogy Bözsinek nem lesz nagyon súlyos a probléma vagy esetleg az is jó lenne ha valahogy meg tudnánk oldani a problémát. Lehetőleg nem lesz rám nagyon mérges, mondjuk én tuti kiakadnék. Na majd csinálok neki valami sütit. Biztos el fogadja hiszen mindenki szereti, majd extra nutellát teszek rá.

Péter Fanni

Semmi sem alakult úgy, ahogy szerette volna. Ez pedig nem meglepő, de ettől függetlenül rettentően bosszantó. Valahol megnyugtatja, hogy a másikban nem tett nagyobb kárt, s hogy az általa cipelt dolgok is egyben vannak még. Az viszont, hogy a varázslás ilyen borzalmasan megy nagyon lelombozza. Hogy fogja így meggyőzni a tanárokat, hogy ő tud ám mindent - elméletben - ha használni nem tudja? Fogalma sincs, de a sírás kerülgeti valahányszor eszébe jut a dolog. És tessék most is! Most is kárt okozott. A kérdésre viszont elég könnyű válasza van.
- M...m...mmemert iiitt egy...gy...gyedül... - nem fejezi be, mert rájön, hogy nem igaz. Csak hitte, hogy egyedül lehet, de mint kiderült nem ez volt a legjobb választás, hiszen a másik lány is pont ide tévedt be. Sóhajt egyet, aztán újra kezdi a mondatot.
- Azt h...h...h...hhitttem, h...h...h...hogy, egy..gy...gyedül l...l...lllllehetek - ezzel pedig le is ül az ominózus székre, ami megadja magát alatta, s ezzel be is telik Nyesténél a pohár. Toporog, mint egy óvodás, majd úgy dönt, a földön a legjobb. Nem megy ő már innen sehova, a varázslást is hagyja. Legalábbis mára. A szemét is lehunyja, hogy megnyugodjon kicsit. Mély levegőt vesz, majd ki is fújja. Csak a másik lány hangja zavarja meg. Felpillant hát rá, de csak a fejét rázza. Eszében sincs felállni. Jó most neki a földön. Legalább egy kicsit még. Végül azért meggondolja magát, s elfogadja a felé nyújtott kezet, s annak segítségével talpra is áll.
Kicsit leporolja magát, miközben megpróbálja kimondani, hogy "köszönöm", aztán vet egy pillantást a romos helyiségre, felszedi a pálcáját, a törött ceruzáját és mindent bepakol a táskájába.
- Én... én... én azt... azt... h...h...hiszem... m...m...mmmmegyek - mondja végül, mert úgy érzi ez a legjobb, amit most tehet. Azért még észbe kap, és odanyújtja a kezét a másiknak - Ny...ny...nyeste! K...k....köszönöm, h...h...hhhogy s...s....ssssegítettél - aztán ha túl vannak ezen is, akkor még mindig kormos arccal kihátrál a helyiségből és visszamegy a navine körletbe, hogy ott átkozza magát tovább, amiért ilyen kis szerencsétlen.

Noel
 A lány egyik lábáról a másikra állt, kezei alatt egy érdes, régi ajtó domborodott ki a falból. Ha jól követte az előírt utat, akkor ennek a szálkáktól hemzsegő úttorlasznak kellett lennie a könyvtár bejáratának. A fejében előre kiszámolt lépések közelében lévő számot kapott, Zoru látott néhány diákot ahogy több könyvet cipeltek a megszokottnál, a jelek pedig általában nem csapták be a lányt. Jó helyen kellett járnia, ő mégis kissé bizonytalan volt. Sokszor félt az olyan helyektől, melyeket fel kellett keresnie, ám sohasem járt még bennük azelőtt. Mindig ott élt benne a kétség, hogy bolondot fog csinálni önmagából, ha véletlen elszámolja magát, vagy rossz folyosón indul el, esetleg nem a megfelelőt választja két bejárat közül.
- Kérj segítséget! - az ékszer hangja megrémisztette Csermelyt, olyan sokáig csend telepedett fülére, hogy kezdett egészen elfeledkezni kísérője jelenlétről. Válla picit megugrott, fejét néhány pillanatra feljebb emelte, azután vöröslő orcával újra az előtte lévő, kérdésekkel teletömött ajtóra fordította figyelmét. Nem akart más terhére lenni, biztos volt benne, hogy az illetőnek sokkal jobb dolga is akadt annál, mint őt kísérgetni.
Megragadta a kilincset és óvatosan megpróbálta lenyitni, ám az nem mozdult se feljebb, se lejjebb. Az ajtó vagy be volt zárva, vagy  nehezebben nyílt a többi kastélybeli ajtónál. De hisz a könyvtár nem lehetett csukva. A diákokkal nem tennék meg az iskola dolgozói. Legalábbis Csermely így vélekedve tovább folytatta kísérleteit a bejutásra.
- Csermely kérj segítséget! - sziszegte a fülbevaló, hangja sokkal feldúltabb volt, mint a legtöbb beszélgetések során lenni szokott.
- De hát miért nem nyílik? Ki kéne nyílnia! - tényleg nem értette a lány, hogy miért nem engedett neki az ajtó. Ajkai lassan lekonyultak, arcára halovány szomorúságot vetetettek az árnyékok. Lassan itt volt a takarodó ideje, talán már csak egy óra volt hátra addig, ő pedig még mindig keresgéléssel töltötte az idejét ahelyett, hogy könyveket olvastatott volna fel Zoruval.

Egy raktár szerű helyiségben kötöttem ki egy kis bolyongás után a kastélyban. Az ódon hangulatot árasztó hely rejtélyesnek tűnt, még sosem jártam itt, csak véletlenül keveredtem ide. Volt itt minden, amit az idők során felhalmoztak az emberek: megsárgult pergamenek, elhasználódott ketrecek, fiolák és egyéb érdekességek. Próbáltam nem hozzáérni ezekhez a cuccokhoz, mert eléggé poros volt minden, már régóta álltak itt ezek az eszközök, melyek többsége hasznavehetetlenség miatt került ide. Az olajmécses nem adott túl nagy fényt, körbenéztem és számos pókhálót találtam, ezen meg sem lepődtem, hiszen az egész hely a pókok Mekkája volt, itt nem piszkálta őket senki és nyugodtan vadászhattak. Nem féltem tőlük, mert ártalmatlan lények voltak, de a környezetemben sok lány undorítónak tartotta őket, pedig nem tehetnek arról, hogy így néznek ki. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ebben a világban kötök ki, valahogy jobban hozzászoktam a muglik világához, ami nem csoda, hiszen abban nevelkedtem. Tetszett a sok újdonság, de még nagyon kívülállónak éreztem magam a varázsolni tudó emberek között, bár egyre több dolgot tanultam az iskolában, ami még később itt hasznomra válhat. Nem igazán voltam tisztában vele, hogy mihez fogok kezdeni, ha kijárom az iskolát, de úgy véltem, hogy lesz még bőven időm ezen gondolkodni és idő közben biztosan megjön majd az ihletem ez ügyben. Úgy tűnt, hogy egyedül voltam a helyiségben, mert rajtam kívül csak a pókok mozgolódtak körülöttem, ami egyáltalán nem zavart, csak az nem nyerte el a tetszésemet, hogy maga a levegő kissé száraz volt és dohos, de egyébként semmi bajom nem volt az egésszel. Körbelestem, de nem nyúltam egyelőre semmihez, amit tudtam, azt megszemléltem, ezzel ütöttem el az időmet, bár egyelőre semmi érdekeset nem találtam.

//Álmodói tudnivalók: minden eddig külön témás tanterem itt található az első posztban, feltüntetve azt is, hogy a kastélyon belül hol helyezkednek el. A megcímzésnél elég feltüntetnetek, hogy hol játszotok.//

Az utolsó óra után leültem egy padra egy kicsit nyugodtan elücsörögni. Nem zavart volna, ha más is leült volna, de nem így történt. És pont ez az oka annak, hogy elkezdtem gondolkodni. Igen, jól olvassátok, gondolkodóba estem. És a megvilágosodás pillanatában rájöttem, hogy otthagytam az egyik könyvem a bűbájtan tanteremben.
Nyögve indultam neki a vissza vezető útnak. Kellett nekem Gyógynövénytanra tanulnom más órán. Ha nem tettem volna, akkor nem maradt volna a padban. És akkor élvezhetném a szünetet. De nem így volt.
Visszaértem, és rögtön ahhoz a padhoz battyogtam, ahol ültem. Leguggoltam, és benéztem, de ott bizony nem volt semmi. Ezt végigjátszottam az összes fából készült tárggyal, de a könyvem nem volt ott. Az arcom grimaszba fordult a gondolatra, hogy talán a tanár meglátta, és elvitte. Ha pedig elmegyek érte, akkor lehordják a fejem.
De megláttam az egyik pad alatt a tárgyat, és rögtön felcsillant a szemem, mintha csak a napsütésnek örülnék - annak pedig nagyon tudok. Leültem a székre, és azon elfekve próbáltam elérni a papír alapú dolgot. Jól kinyújtóztam, és végre a karomban tudhattam a könyvet. Elégedetten fektettem a hasamra, és úgy döntöttem egy kicsit ebben a furcsa, kitekert pózban maradok. Amúgy sem látna meg senki, ha bejönne, és bármily eszeveszett, kényelmes volt az az elhelyezkedés.

Tánya

Bizonyos tantárgyakhoz azt hiszem meg van a tehetségem, de a bűbájtan kimondottan nem tartozik közéjük. Még a bájitaltan is sokkal jobban megy, pedig eleinte azt hittem azzal lesz majd inkább a későbbiekben gondom. Ma úgy döntöttem visszamegyek a tanterembe gyakorolni. Sose szerettem tanulni, szívesebben mentem a szabadba lovagolni vagy kirándulni, vagy bármi mást. De ez már nem csak egy sima suli, itt varázsolni tanítanak, ami fontos lesz majd egész életemben. Minden tantárgyat el kell sajátítanom, hogy megkönnyítsem a saját dolgom.
Ahogy beérek a terembe már húzok is elő a zsebemből egy tollpihét. Órán is ezt gyakoroltuk, úgyhogy az lesz a legjobb ha most is ezzel kezdem. Csak nem lehet olyan nehéz, hogy ne menjen. Maximum amíg legalább egyszer nem emelkedik a magasba addig itt maradok.
- Vingardium Leviosa - hadarom és közben a varázspálcámat tartó kezemmel elvégzem a megfelelő mozdulatot. De nem történik semmi. Újra neki állok, de másodszor se történik semmi.

Kara úrfi

---

Ott fekve a székeken egyszer csak lépteket hallottam meg. Először azt gondoltam, hogy biztos csak valaki benézett, aztán el is megy, amikor látja, hogy nincs bent senki, de nem így történt. Egy lány hangját hallottam meg, aki egy varázslatot próbálgatott.
Felküzdöttem magam ülő pozícióba, és úgy néztem a szőke lányra. Épen a tollröptetést próbálta, de nem igazán akart sikerülni neki. Hát úgy gondoltam, hogy segítek neki.
- Ne mond ilyen gyorsan. Lehet, hogy te nem érted, de a szavaknak értelme van. Mond ki őket úgy, hogy ez érthető legyen a pálcád számára is, és a toll számára is. - adtam a tanácsot, bár lehet ezzel kicsit ráijesztettem a lányra. Ő valószínűleg úgy gondolta, hogy a teremben nincs senki, és én egyszer csak ott termettem, mintha oda hoppanáltam volna. Felálltam, és a kislány közelébe mentem, hogy onnan nézzem a próbálkozásait. Pontosan úgy, ahogy régen apa csinálta velem. Mindig ott volt velem, és addig gyakoroltatta, amíg nem sikerült, vagy amíg nem látta rajtam, hogy már nem fog sikerülni. És én még igazán nem is döntöttem el, de a lelkem már tudta, hogy én is ugyanígy megfogom próbálni segíteni a szőke kislányt, aki betévedt a terembe, amikor én is ott voltam.

Annamária

A padtársa igenis örül neki, csak éppen hosszú ő-vel, ha lehet. Itt ülnek a teremben, megy a szokásos háttérzsivaj, ő pedig szorgalmas kisdiák módjára szeretné megírni az átváltoztatástan-dolgozatát, ami a mai utolsó órájára kell, és volt rá egy hetük megcsinálni, neki pedig tegnap este jutott eszébe, mikor a táskáját pakolta. Szóval az ideje drága, nem ér rá azzal foglalkozni, hogy ütemesen kopogtatják mellette a padot, vagy hogy a mögötte ülő nagyon csámcsog a sonkás szendvicsén, vagy hogy a sarokban a lányok nagyon nevetnek. Ilyenekre egyszerűen nincs ideje, de azért minden apró zajt meghall, és borzasztóan idegesíti. A rossz lelkiismerete, biztos az játszik vele.

 - Ne haragudj, hagyd már abba, légy szíves. - fakad ki, miután negyedszere is félreírt egy amúgy tök egyszerű szót, mert nem tud koncentrálni. Dühösen néz a padtársára, és ha már elkezdte, szeretné megbeszélni a szendvicsen rágódóval is, hogy lehet azt halkabban is enni, és úgy egyáltalán, mindenki maradjon csöndben, kösz. A probléma gyökerét az adja, hogy fogalma sincs arról, amiről pedig kéne, nevezetesen, hogy mi is az elméleti alapja a sünök tűpárnává változtatásának. Az csak a ráadás, hogy ezen mindig nevetnie kell, mert mekkora hülyeség ez már. Mégis mért akarna tűpárnává változtatni egy sünt?

 - Tanulni próbálok, ha nem látnád. - fröcsög oda valamit a szomszédjának, miközben úgy érzi, megfájdult a feje ettől az egész butaságtól. A lapja fölé hajol ugyan, de valószínűleg előbb rajzol oda egy süncsaládot, mint hogy folytassa ezt az értelmetlenséget. De ha már csúnyán beszél az iskolatársaival, látszatja legyen, és elszántan úgy tesz, mint aki ír, és mint aki tudja, mit ír.

Annamária

 - Arra. - fel se néz a mogorva válasza közben, nem ér rá; nagyon elfoglalja ugyanis az, hogy magában sok-sok csúnya szóval illesse a tanárát, a tűpárnákat és a sünöket is, bár az utóbbiért rögtön elnézést is kér magában; a sünök aranyosak, és a mágusok hülyeségeiről végképp nem tehetnek.

 - Idióta! - kiált oda a repülőt dobáló fiúnak csak úgy, aztán lecsapja a pennáját, és elkeseredetten rákönyököl a félkész dolgozatra. - Ez egy hülyeség, én ezt nem csinálom meg. - motyogja maga elé, és fáradtan néz a padtársára, aki a dolgozatát nézegeti. Ezen meglepődik, mert sok haszna nem lesz belőle, még ha ki is tudja silabizálni az apró betűs, és mérhetetlenül ronda, kapkodós írását. Egy darab értelmes mondat se nagyon van benne, a témához kapcsolódó meg pláne nincs.

 - Viheted, ha kell. - tolja inkább a másik orra alá a lapot, ő ránézni se akar. Még gyorsan odafirkantja a nevét a lap aljára, és hagyja az egészet a fenébe - az utolsó mondata pacás is meg félkész is; erre se kap jó jegyet, az is biztos.

 - De most komolyan, ekkora hülyeséget, nem? Meglátsz egy sünt a kertedben, és akkor ara gondolsz, hogy úgy sincs otthon zsákvarró tű, most majd lesz? Atyaisten. - rázza a fejét fásultan, mert a mágusvilág egy nagyon katyvasz valami, de mindjárt jobb a kedve, hogy nem kell ezen problémáznia. Örömmel készen áll arra, hogy amíg a tanár megjön, szapulja az összes dolgozattémát és házi feladatot, vagy igazából bármit, ami felmerül.

Annamária

 - Na, logikából, abból tényleg nincs sok. - dörmögi félhangosan; saját tapasztalata szerint is a varázsvilág nagyjából úgy írható le, hogy valaki mindenfélét összeevett, és ezután nagyon hosszan és nagyon furcsákat álmodik össze. Logika meg racionalitás? Ugyan már.

 - Atyaisten. - szalad ki a száján, mikor padtársa üvöltözni kezd. Kuncogni sincs ideje, pedig ilyen szöveg alatt az a minimum, úgy megijedt hirtelen. De ha nem vele kiabálnak, többnyire élvezettel hallgatja, és hát a srác arckifejezése megérte azt a kis ijedtséget. Vág egy fintort neki és a lány háta mögött a lány felé mutat, jelezve a fiúnak, hogy figyelj, ez van, és ettől csak rosszabb lesz, szóval talán a saját érdekedben hagyjad már abba. De a kis navinés felől, mondja a fintor, igazán lehet folytatni is, mindig gyönyörűség azt nézni, hogyan átkozzák, a varázsvilágban szó szerint, szét egymást a diákok. Így felmérve az erőviszonyokat, nem fogadna a srácra.

 - Hagyjad, aki ekkora idióta, azon nem lehet segíteni. - próbálja azért kötelességudóan nyugtatgatni a padszomszédját, elvégre az előbb meg ő segített neki. - Amúgy is mindjárt jön a tanár. - jut eszébe, hogy amúgy óra előtt vannak, már csak az a kérdés, hogy mégis milyenen. Annyira szenvedett a dolgozattal, hogy kicsit lemaradt a napi eseményekről. A lába hozta ide, már megszokásból, de az esze az valahol lemaradt.

 - Te, figyelj, most milyen óránk is lesz..? - most mit csináljon, sose volt okos, ez van. Addig se a srácra figyel a másik, azaz annál tovább marad életben a fiú.

Annamária

Él a gyanúperrel, hogy most gúnyolódnak rajta, de nagyon nem törődik vele. Nagyjából elfogadta és belátta már, hogy nyomós oka van annak, hogy nem a Levitába került, és azzal is megbarátkozott, hogy sok mindent lehet szerezni, a mágusvilágban meg pláne, de észt, azzal sajnos azzal kell beérni, amennyi adatott. Ha nem sok, akkor nem sok.

 - Volt már olyan, hogy rossz órára mentem be.. észrevettem hamar, de hát jó volt az úgy, maradtam. Nem tűnt fel senkinek, hogy addig még nem láttak. - von vállat a kérdésre; és ha egyszer eljut ötödikbe, egy mágiatörténet óra anyaga már flottul fog menni neki.

 - Amúgy meg mindegy is. Ha nem kéne itt lennem, csak szól valaki. Ha meg nem, az se baj, van még házim, amit nem írtam meg. - ugye milyen laza? Majd' szétesik. De nem jó idő van, az meg nemtörődömmé és álmossá teszi - ha ő egyszer már leült ide, akkor nem akar egy darabig felkelni.

 - Kösz. - vet egy utolsó pillantást a dolgozatra, és gyorsan el is rakja a táskájába, mielőtt megint sopánkodni kezdene az értelmetlen feladaton. - Mesélj inkább, hogyan szoktad szekálni szegény idős tanárbácsit, aki ezt egészen biztosan nem érdemli meg. - kanyarodik vissza az előzőekhez, előre felkészülve valami cifra történetre. Van egy-két jóindulatú, idősebb tanár, akinek látszólag fogalma sincs, milyen évszámot írunk, de azért a szakterületükhöz jól értenek - ő aranyosnak tartja őket, más meg szeret kibabrálni velük. Azzal sincs baj mondjuk, de neki nem kenyere az ilyesmi. De meghallgatni szívesen meghallgatja a különböző trükköket.