Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Mestertanoncként nem ritkák a lyukas órák és mivel, most is lyukasórám volt, próbáltam jó prefektusnak tűnni, szóval járőröztem. Vagy mi. Ezt sem értettem tulajdonképpen. Én? Mint prefektus? Rossz embernek adtak hatalmat úgy érzem, de nem lövöm le előttük a poént, ez nekem csak jó, a többiek meg nem érdekelnek.
Egy szőke, nem túl magabiztos hölgy mozgására figyeltem fel a folyosón, aki hirtelen felbátorodássál nyitott be az egyik terem ajtaján, majd megfagyott. Röhejesnek találtam, de meg akartam nézni közelebbről. Odaaraszoltam gyors léptekkel ám az bezárta az ajtót pont az orrom előtt. Hirtelenül ért, meg  kellett egy pillanatra tántorodnom, nehogy orrba vágjon a nyílászáró.
Retkes ajtó.
Ha korábban jól láttam, ide több házból is gyűltek emberek, biztos nem fogja őket zavarni egy lábát lógató rellonos, aki amúgy már túlkoros ezekhez csatlakozik. Undorító dolog ez a kíváncsiság. Benyitva kérdőn néztem körül. Nadrágom zsebébe volt tűrve bal kezem, míg jobbal az ajtó kilincsén támaszkodtam és nézelődtem.
Úgy tűnt én voltam az  utolsó az óra kezdete előtt. Vállat vonva belöktem lábbal az ajtót és beültem leghátulra a székem két hátsó lábán egyensúlyozva vártam a továbbiakat. Igazából azt sem tudtam hova kerültem. Az emberek kilencvennyolc százaléka szinte ismeretlen volt még mindig, ám a Professzor úr szigorú ábrázata már az évnyitón is szemet szúrt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Országomat egy szabadu-ló-ért
🎶

Igyekszem nem szélesen vigyorogni, ahogy bejelenti, hogy nem fog feleltetni, de ezt csak úgy tudom leplezni, hogy az összeszorított szájas rókavigyor elé emelt kezemmel megdörzsölöm a "viszkető" orromat. Valahogy amikor az életekkel való játszadozás kerül szóba, biztosra veszem, hogy nem is lesz annyira komoly, mint egy felelés lehetne, így teljes nyugalomban örömködök magamban. Annál nagyobb bennem a megdöbbenés, amikor beosztanak valamilyen csapatba, egy ismeretlen feladatra, egy ismeretlen lánnyal. Barátságosan intek felé egyet, de ahogy halad tovább az ismertetés, egyre kikerekedettebb szemekkel reménykedek, hogy csak álmodom. Lysander? Mit keresne itt Lysander?

Rögtön jobban kezd aggasztani az az elejtett "életekkel játszanak" rész, de az ugye nem lehet, hogy... Neem, ez csak egy játék, biztos nem eshet baja... Ugye?

A tekintetemmel a csapattársamat keresem, de hirtelen nem látok semmit. Próbálok pislogni párat, és ezzel egyidőben nyúlok a szemem felé, majd mindent megértek, amikor a Professzor eljut a hátráltatások ismertetéséig. Hát jó, akkor játsszunk! Letörhetetlen (-nek tűnő) lelkesedéssel vetem bele magam a dologba - biztos csak egy képet kell megtalálnunk cicóról, vagy esetleg egy figurát...

Kinyújtom a kezeim magam elé, nagyjából arra, amerre legutoljára a szőke lányt láttam.
- Hahó? Csapattárs? Merre vagy, és hogy hívnak? - Jah, végülis azért az sem éppen egy lényegtelen kérdés, hogy hogyan jelezhetek a "szememnek", ha "látni akarok".
Csak ácsorgok fogalmamsincshol, és hűvös levegőt érzek végigkúszni a karjaimon, az orromat pedig fenyőszag tölti meg.
- Okkéé, ez így kezd ijesztő lenni, csapattárs, kéne egy kis segítséég!
Ahogy zümmögést hallok, a fülem felé kalimpálok.
- Szuper. A szúnyogok is nagyon élethűek...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Remek, végre megkezdődik az óra, már kezdtem unatkozni. Valahogy a várakozás sosem tartozott az erősségeim közé. A professzor szavaira csak biccentek egyet, köszöntem már amikor beléptem, és amúgy sem vár válaszra. Sőt, szerintem zavarná is, ha közbeszólnék a bevezetőjébe. A lényeg úgyis az után jön, hogy ma mégis mi vár ránk. A felelés elmaradásának ténye nem igazán vált ki belőlem reakciót, azonban a más életével játszás már annál inkább. Abbahagyom a dobolást az ujjaimmal a padon, és kikerekedett szemmel nézek a tanerőre. Ugye csak rosszul hallottam?
Ó remek, nem hallottam rosszul. A Tiltott rengetegben kell megkeresni két kis állatkát. Szerencsére nem az én kedvencemet nevezi meg bajba jutottként, bár igazából ez teljesen mindegy. Bárki állata is legyen, akkor sem hagynám ott. Nem, állatot soha! És amikor már azt hiszem, hogy ez nem lehet rosszabb, kiderül, hogy hatalmas tévedtem!
- Ezt most ugye nem gondolja komolyan? – szalad ki a számon döbbenten. Így is épp elég bonyolult a feladat, de hogy még ráadásul a partneremnek elveszik a hallását, és szerencsétlen teljesen rám kell, hogy hagyatkozzon? Hogy ha nem érintem meg akkor semmi esélyünk? Oh remek! Végül is, hát persze, hogy pont mellém kell egy fiút beosztani, tipikus.

De mire felhívhatnám a professzor figyelmét arra, hogy ez így ilyen formában nem fog menni, nekem nem, már minden meg is változik és az erdő szélén vagyunk. Teljesen egyedül. Csak magunkra számíthatunk, meg arra, hogy felül tudok-e emelkedni a félelmeimen. Muszáj lesz, egy szegény ártatlan állatka élete a tét! Szembeállok a fiúval, hátha szájról tud valamelyest olvasni és már ki is találtam, hogy mi az első, amit meg kell tőle tudnom.
- Szia! – integetek, hogy ha nem tudna a számról olvasni akkor is értse, hogy köszönök. – Figyelj csak! – rámutatok a két szemére majd magamra, hogy nézze mit csinálok, aztán leguggolok és keresek egy botot. Gyorsan három dolgot rajzolok a talaj puha földjébe: egy macskát, egy kutyát és egy madarat mindegyik felé egy-egy kérdőjelet rajzolva. Rámutatok a macska képre, majd egy fára, ujjaimmal egy felszaladó mozdulatot próbálván utánozni. A kutyánál a földre mutatok, a madárnál meg a fejünk fölé. Jó persze, ennél többféle állat van, lehet akár tigrispitonja is a fiúnak, de a lényeg szerintem nagyjából sejthető. Azt szeretném tudni, hogy nagyjából miféle kedvencet keresünk, és kell-e a talajon kívül máshol is keresnünk. Mindezt rövidítve és lassan tagoltan el is mondom Daninak, remélem meg is érti.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Meghúzódva a háttérben azt hittem semmi sem történhet és csendben megfigyelhetem az órát. Kollégám a katedrán már-már kihívó magabiztossággal mozog és beszél. Mindig tiszteltem azokat, akik ilyen erőt voltak képesek sugározni, de egyben féltem is tőlük diák koromban. Hamarosan kiderül, hogy ez most sincs másként. Gyomrom ugyanis bukfenceket kezd vetni, ahogy hallgatom szavait. Beoszt egy diákkal egy csapatba. Ennyit a csendes szemlélődésről. Eljött hát a keresztút, amin állva döntenem kell. Felfedem magam, s ezzel vállalom akár a haragvó megvetését is, hiszen egyrészt áthúztam a terveit, másrészt jogtalanul tartózkodtam itt mindeddig...Vagy továbbra is titokban tartom tanári mivoltomat, belemegyek a játékba és segítek a diáknak, akit párommá jelölt ki a professzor. Az ösztöneimre hagyatkozom. Felállok és odasietek a tekintetével engem kereső lányhoz, aki kezdi elveszíteni látását, ahogyan ezt oktatójuk előre jelezte. - Anna vagyok - mondom, miközben lassan változik köröttünk a tér és mi egy erdőbe kerülünk - Segítek! Nincs ok a pánikra, az csak ront a helyzeten - fogom meg óvatosan a karját és felkészülök vezetésére, míg hangomban igyekszem a feszültséget elnyomni és megnyugtatni a mellettem állót. Attól, hogy a szeme leszek, az eszét és a lábait még neki kell használnia és egyik sem megy ha meg van rémülve. A szúnyogok raja megérzi friss vérünk lüktetését és belőlem már lakmározik is egy, de mivel én most Anna vagyok, a diák, nem húzok pálcát és tüntetem el mind egy szálig az összes élősködőt. Ha már a véletlen és saját választásom folytán jutottam ide, legalább az események további részében legyek tisztességes. Így csak oda-odacsapok a véremet csapolókra és próbálom elpusztítom őket. Ezután körbepillantok. Az erdő illúziója hihetetlenül hiteles. Ezt a szúnyogok esetében is tapasztalom, de az illatok, hangok és a látvány is megerősít ebben. Elismerően biccentek. Ehhez nagy tudás kell és ez tiszteletre méltó, ahogy az a bátorság és szakértelem is, ahogyan vakká és siketté tette két tanulóját. Viszont most egy elveszett kedvencét féltő fiatal lány szemén át kell látnom a helyet és a helyzetet. Be kell mennünk a sűrűbe, ebben biztos vagyok. Nem lesz sétagalopp, de menni fog, mennie kell. - Indulnunk kell. Erre! Óvatosan, lassan - mozdulatom határozott, de nagyon féltő is egyben. Ha hagyja, hogy valóban én vezessem, úgy minden léptemet megfontolom és vigyázni fogok rá legjobb tudásom szerint.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Országomat egy szabadu-ló-ért
🎶

Szóval Anna. Lazul a feszültég a vállaimban, ahogy megérzem az érintését, és meghallom a hangját. Kellemes hangja van, és én továbbra is próbálok visszaemlékezni, hogy melyik háznál láttam már, de akárhogyan erőlködöm, csak homályos foltok ugranak be az évnyitóról. Eljátszom egy pillanatra a gondolattal, hogy megkérdezzem hová tartozik, de ahogy pörögnek tovább az események, valahogy más dolgok tűnnek fontosabbnak.
- Én pedig Masa. Tudod, ha esetleg rám kéne kiáltanod, hogy ne lépjek rá valamire, mert ott egy csapda vagy gödör vagy ilyesmi - valamiért nem tudok bízni abban, hogy ez egy teljesen veszélytelen kaland lesz. Bólogatni kezdek a szavaira.
- Nincs pánik, indulunk, követlek - foglalom össze hangosan is a lényeget, csak hogy Anna is biztos lehessen benne, hogy eggyüttműködöm.
Hagyom, hogy megfogjon és finoman megindítson egy irányba. Picit talán komikusan magasra emelem a lábaimat, de az, hogy nem látom hová lépek, akaratlanul arra késztet, hogy jobban odafigyeljek olyan dolgokra amikre amúgy nem szoktam. Kezdem érezni, hogy lassan sűrűsödik körülötünk a növényzet, egyre lassabban tudunk csak haladni, mert nehezen ügyeskedem át magam az aljnövényzeten.
- Egyébként, ha csak nincs neked is egy Lysander nevű háziállatod, egy szürke, naagyon bolyhos szőrű kandúrt keresünk, bojtos fülekkel, és felemás színű szemekkel - adok egy általános leírást a cicáról, elvégre mégis ő lesz az aki majd megpillanthatja. Már nem próbálom hitegetni magam, hogy csak egy bábut vagy rajzot keresünk, bár azért abban reménykedek, hogy Várkonyi professzor nem gondolta komolyan, hogy bármelyiküknek is baja eshet.

//Torpedó1: D2//

//Torpedő2:A3//

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Fogalmam sincs mit keressek. Tekintetemet járatom körbe-körbe, miközben lassan és nagyon óvatos, valójában tapogatózó lépésekkel haladunk, sejtésem szerint az erdő belseje felé. Bár a szélén voltunk a területnek, feltételezem, hogy a szabaduláshoz a sűrűn át vezet az út számunkra. - Az én háziállatom neve Lex. Szürke kandúr, Salvador Dali kinézettel - mondok pár szót macskámról majd tovább vezetem a lányt karjánál fogva. Talárom beakad egy magas, tüskés bokorba és az istennek sem akar kijönni, hiába rángatom. Addig forgolódom és ügyetlenkedem fél kézzel, míg össze is csikarja a kezem az az átokverte cserje. Magamban hevesen szitkozódom, majd megállunk - Csak egy pillanat -  mondom, azzal elengedem a lány karját és kibújok a bokorhoz csökönyösen ragaszkodó ruhadarabomból. Elég jó idő van és belülről fűt a felelőség indulata - Most már indulhatunk tovább. Megszabadultam egy hátráltató tényezőtől - fejtem ki pár szóban a rövidke intermezzo okát. A diák által leírt macskának nyoma sincs egyelőre. Mi viszont egyre jobban elmerülünk az átláthatatlan erdőségben. Csak abban reménykedem, hogy hamarosan megtaláljuk a szerencsétlen cicust vagy legalább valami utalást a hollétére. Kollégám elmés játékot űz, de minden feladványnak van valamiféle megoldása, vagy mondanivalója. A lehetetlen szituáció, a veszteség, a lemondani tudás vagy a vesztett helyzet elfogadása, mint például a Kobayashi Maru teszt esetében. Remélem itt koránt sem erről lesz szó most. Minden esetre kíváncsian várom a végkifejletet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Országomat egy szabadu-ló-ért
🎶

- Salvador Dali kinézettel... - visszhangzom a lány szavait - az milyen? Bajusza van? Elfolyik? - hangosan töprengve hagyom, hogy vezessenek. Mondjuk lehet nem kellene ennyit fecsegnem itt össze-vissza, még a végén itt hagy, ha elege lesz belőlem. Igyekszem picit gyorsabban lépdelni (és csöndben lenni, bár ez utóbi ijesztőbbnek bizonyul), nehogy okot adjak bármiféle elhagyásra.

Érzékelem, hogy lelassítunk, majd meg is torpanunk, és amint elenged, vigyázállásba vágom magam, hogy minél kevésbé érjek hozzá... Hát bármihez is, ami körülöttem van. Bár nem látok, de a fejem automatikusan abba az irányba fordul, amerről Anna hangját hallottam, ezt elkönyvelem ilyen beidegződés-féleségnek. Furcsa hangokat hallok az irányából, levélzörejt, ágrecsegést, ruhaszakadást, és ezeket nem igazán tudom hová tenni. Najó, az egyetlen dolog ami eszembe jutott az az, hogy éppen megtámadott minket egy ördöghurok szerű cuki növényke, de a képzeletemet megtartom magamnak. Tényleg nagyon nem akarom, hogy megunjon és itthagyjon... A helyzetjelentésére csak aprót bólintok, és kinyújtom nagyjából felé a jobbkezemet, hogy ha készen van, indulhassunk.

Alig teszünk meg egy vagy két lépést, egy nagyon ismerős nyávogás töri meg az erdő neszeit.
- Lysander? - kiáltok fel automatikusan, de erre már nem érkezik macskanyelven válasz. Helyette viszont megkapjuk az első feladatunkat.

- Öhm, szép napot! - köszönök vissza, miközben elkezdem forgatni a fejem, próbálva kitalálni honnan beszélnek hozánk. Alig láthatóan picit közelebb is araszolok a társamhoz. Csak a biztonság kedvéért. Kattognak a fogaskerekek, és suttogni kezdek, hogy az idegen ne hallja amit mondok.
- Hol van aki beszélt? És mi ez a kérdés, benne sincs a tananyagban! - már nem mintha jelenleg pont valami felkészült lennék... Miután kimondom a gondolataimat, a hely neve derengeni kezd - valamelyik szünetben olvastam róla a Wikipédián.
- Ez nem valami vizsgahelyszín volt mágusoknak? - a suttogás megmarad, mivel nem vagyok biztos a dologban, de hé, azt nem mondtam, hogy sokra is emlékszem, csak azt, hogy elolvastam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Összefont karokkal s érzelemmentes ábrázattal dülöngéltem előre, majd hátra a székem két hátsó lábán, amíg a professzor úr előadta a szokásos tanármonológot. Ha valami hülye auror lennék, mint apám, biztos a frászt hoznám a gyanúsítottra ilyen ábrázattal és úgy énekelne, akár a dalos pacsirta. Még veritaserumra sem lenne szükség. Haha, azért ez elég szórakoztatónak hangzott - legalábbis nekem.
Halvány mosolyféle kúszott az arcomra, fogaimat is megvillantgatva az "életekkel való játszadozás" kijelentés hallatán, azonban ez hamar ráfagyott a képemre, amikor meghallottam a kölyökróka nevét.
Az, hogy a cserfes kék megvakul, én megsüketülök és hogy párba leszek osztva egy -számomra- idegen lánnyal... az tulajdonképpen már nem is nagyon érdekelt.
Rudi.
Ő az egyedüli, aki valamit is megmozgatott abban a sötét és üreges testemben ezen az egész pereputtyon kívül, akik a kastélyban laktak velem együtt.
Ha bármi baja esik annak a kölyöknek, én nem vállalok felelősséget a tetteimért. - morogtam az orrom alatt, szemeimet le sem véve az oktatónkról. Lehetett ő akármekkora mágus, aki bántani meri Rudit, azt én is bántom.

Végül már ott tartottam, hogy a hangok egyre tompábbakká váltak számomra, végül minden megnémult. Olyan érzés volt hirtelen, mint amikor egy piszokhangos házibuliban rohadsz órák óta, aztán hirtelen belépsz egy hangszigetelt szobába és.... nem fájt ugyan, de mocskosul kellemetlen volt. Zavart.
Ha tetszett, ha nem, a mellettem álló alsósra kellett bíznom az irányítást. Megbízni, na azt azért nem fogok, de... ő hallott és én nem. Mindjárt övé volt az előnyösebb helyzet, nem?
Amint elém állt, rögtön felfigyeltem a vonásaira, ajkai mozgására és keze rángására. Integetett. Le sem vettem róla a szemeim, igazából egész kellemes látványt nyújtott, na nem mintha akarnék tőle valamit. Csak tudjátok, jobb egy fiatal lánnyal együtt bóklászni az erdőben, mint például egy öregasszonnyal, aki csak a retiküljével ver nyakon, ha nem válaszolsz azonnal neki.
- Szia - Borzalom! A saját hangom sem hallottam - SZIA! - próbáltam hangosabban, de továbbra sem hallottam és egyre jobban frusztrált, pedig még el sem indultunk. Nagyszerű lesz, de nem érdekelt, csak Rudi legyen meg.
Sajnos nem tudtam és valószínűleg nem is fogok soha szájról olvasni. Ahogy azt figyeltem, amint előttem guggolt le, hogy valami görbe ággal rajzolgasson a homokba, már a szemeim forgattam kínomban. Itt rajzolgat, ahelyett, hogy mennénk és segítenénk a fiamon. A kérdőjelek no meg mutogatása hamar rávilágított számomra, hogy nem egyszemélyes óvodai foglalkoztató órát tartott magának, hanem engem próbált faggatni arról, miféle állatot keresünk épp.
- TE MOST AZT KÉRDEZED, MILYEN ÁLLAT RUDI? - továbbra is artikulálva, hangosabban kérdeztem rá, mint az alap hangszínem. Valamiért az ember szereti hallani a saját hangját és másképp is hallja azt, mint mások. Talán ettől érzi magát valóságosnak, élőnek. Én semminek sem éreztem magam.
- RUDI EGY RÓKA, Ő IFJABB IV. RÓKA RUDOLF LUCIFER FLÓRIÁN! - próbáltam elmondani, mert hát csak ezt kérdezhette, ha már mutogatott. Elővettem a pálcám és lumos bűbájt használva fényességet csiholtam az éjszaka sötétjét megtörve.
- SZERINTEM INDULJUNK MEG AZ ÖSVÉNYEN ÉS HA HALLASZ RÓKAKÖLYÖK SÍRÁST, RÚGJ BOKÁN! - próbáltam felvenni a barátságosabb siket énemet, amely képes szocializálódni és barátkozni, holott ez piszkosul nem volt igaz, de ha épségben vissza akartam kapni a rókám, akkor ez semmiségnek számított.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Egy hang szól hozzánk, ami mintha körülvenne bennünket. Testtelen, furcsa zengés ez, mely éteri bölcsességgel teli. Előtte közvetlenül  hallottuk a keresett macska ijedt nyávogását, de az gyorsan elhal az erdő sűrűjében, nyom nélkül. Ez lehetett a bizonyság, a mézes madzag, úgy hiszem.  Saját macskám bajszos és a lustaságtól sokszor elfolyó természetét is kitárgyaltuk még, mielőtt a felsőbb hatalom hangja hozzánk elért volna. - Csak egy hang, aki a kilétét eltitkolja. Az a fontos, amit kérdezett. Nyomra az vezet. Vagyis a válasz - mondom a lánynak csendes, eltökélt megnyugtatással. Ezután mindketten gondolkozni kezdünk. Nem fogom helyette megfejteni a feladványt, de igyekszem jó irányba terelni és tartani, ha rátalált. Vizsgahelyszín. Nem rossz gondolat. Ezen érdemes lehet elindulni. Be is villan nekem is valami, amivel támogatni tudom, hogy érzésem szerint megvan a jó irány - Egykor a mágusok tizenkét ilyen helyet, templomot jártak végig mire a Denderaihoz éretek. A kiválasztottak itt részesültek végső beavatásban. Akár a nap, mely útját járva a zodiákuson végighalad és bölcsességet szerez - magyarázom rávezetés, igazolás gyanánt, miközben saját tanulmányaimra és olvasmányaimra gondolok. Nem voltam iskolaelső sosem, sőt, bizonyos tárgyakból igencsak rezgett a léc néhányszor. De ami érdekelt és szerettem, az nagyon jól ment. Az asztrológia a numerológia és még pár dolog a gemmológián kívül pont ilyen volt. Ez most jól jön. Meglátjuk mire megyünk vele.

//Lövésem: A4 és C4//

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Talán még izgalmasnak is tudnám felfogni ezt az egészet, ha nem éppen egy kisállatkáról lenne szó. Na meg ha nem épp én lennék benne ebbe a szituációba. Megfigyelőként biztos szórakoztató lehet, ahogy szerencsétlenkedik mindenki. Így hogy benne vagyok így kevésbé mókás a dolog. Főleg, hogy soha nem tudnám megbocsátani magamnak ha a srác kedvencének valami baja esne, valamelyest az én hibámból. De hát csak nem hagyja meghalni a professzor úr, ugye?
Mindenesetre igyekszem magabiztos képet vágni, és elégedetten bólintok egyet, amikor a fiú visszaköszön. Akarom mondani rám ordít. Ez a módszer fog működni, bár az egész erdőt felverjük. De végül is nem hallja magát, elég fura lehet neki, szóval jól van ez így, nem is ez a fontos most.
Már-már kezdem feladni, hogy a rajzolgatással elérek bármit is, de úgy tűnik végül csak szerencsém van és rájön, hogy mit szeretnék. Nagyokat bólogatok válaszként, hiszen hallani úgy sem hallja, amit mondok, és nem úgy tűnik, hogy a szájról olvasás bevállna, szóval felesleges beszélnem.
- Szép neve van. – csúszik ki mégis a számon, majd egy apró mosollyal és egy határozott biccentéssel adom a fiú tudtára, hogy vettem az adást. Egy újabb bólintás, a javaslatára, miszerint induljunk már el, és végre kezdjük el keresni a kisrókát. Előkapom én is a pálcámat, fényt varázsolok én is. Hihetetlen, hogy nem jutott eszembe!
- Rudi?! Rudi! – kiabálom a kiskölyöknek miközben magasba emelt pálcával az ösvény jobb oldalán elterülő részt figyelem, hátha meglátok valami mozgást, vagy meghallok valamit. Lassan megindulok, lábnyomokat, szőrpamacsokat vagy bármit keresve. Hihetetlenül nagy itt a csönd, ami egyszerre baljóslatú és biztató. Ha bármi megmoccan akkor azt hallani fogjuk, vagyis fogom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Országomat egy szabadu-ló-ért
🎶

Bár Anna szépen kiegészíti azt amit én mondtam, és én heves bólogatással is kísérem, a hangnak mégsem tetszik a megfejtésünk. Gondolkodni kezdek, hátha még bármi beugrik, de csak egy képre emlékszem valami plafonról. Dejó, szóval ez nem egy olyan "válaszolsz ha akarsz" fajta kérdés, hanem egy "válaszolj vagy baj lesz"-szerű. Hát ezt nem láttam jönni. És tényleg nem.

- Ez igazából egy állatkert ugye? - kapkodom a fejem döbbenten a nyávogás és üvöltés után. Ha elbődülne még egy oroszlán, vagy trombitála egy elefánt már az sem lepne meg. Vagyis de, rendesen meglepődnék, de talán még mindig kevésbé mintha kiderülne, hogy egy afrikai esőerdő közepén dekkolunk. Az mekkora poén lenne már!
Nyúlkálnék a rádió után, hogy elkapcsoljak a fehérzajos adóról (modern kor gyermeke), de ahogy egyre erősdik a zümmögés már valahogy mássmilyen lesz. Darazsak, hümmögök magamban, csak hogy pár pillanat eltltével felkapjam a fejem. Darazsak?! Reflexből rántom ki a kezemet Annáéból, és labdapózba gugolva próbálom eltakarni a fejemet a raj elől. Gondolkozz Masa, csak volt valami abban a nyünyünyü képeskönyvben!

Képeskönyv? Gondolom újra végig a dolgot, és ahogy már a fülem körül hallom a kis rovarokat, a hang vélt irányába kezdek kiabálni.
- Van valami festmény a plafonon! - kezdek hadarni, a mondandóm felét csak tippelgetve. Igen, a plafon volt egy tipp.
- Csillagképekkel - ez kicsit úgyhangzik mintha kérdezném, de azért igyekszem tovább gondolkodni. Emlékszem, hogy kettő van, de hogy melyik kettő... Próba cseresznye.
- Bika és Mérleg? - remélem ez nem olyan mint azok a TV-műsorok ahol a rossz válaszért büntetés jár.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nem, tényleg nem igazán tartozott erősségeim közé a szájról olvasás. Sőt, skillnek sem nevezném, ami szerepelt valaha is az eszköztáramban. De ez van, nem lehetek mindenben tökéletes.
Elégedett bólintással adtam tudtára, hogy örültem neki, amiért végre elővette a pálcáját és lumost használva fényt csiholt. Így legalább két irányba tudtunk figyelni. A legtöbb bokrot próbáltam átnézni, az ott sertepertélő csúszómászókat pedig öklömmel lapítottam ki, mint hülye gyerek az asztalon a gyurmát. Utamban voltak.
Jobb vállam felett néztem át a másikra, hátha ő több szerencsével járt, mint én, aki ólálka módján tapicskolt négykézláb a sárban. A lányról egy furcsa, sötét árnyékra terelődött a tekintetem. Valami  madárszerűre az egyik fa ágán gubbasztva vöröslő dologgal a karmai közt. Egy pillanat alatt összeszűkült a pupillám, tekintetem eltorzult a dühtől és ijesztő hideg kezdte azt átjárni. Automatikusan emeltem a kezem, amellyel a pálcám tartottam. Még gondolkodtam, hogy melyik átokkal sújtsak le a tollas veszedelemre, ha már a professzor életekkel játszik, akkor én is játszadozom a madara életével. Így egál.
Már kezdtem kinyitni a szám, és mély levegőt véve egyik kedvenc átkommal akartam megajándékozni a -szerintem- gyilkos tollast, csakhogy felfigyeltem a szövegre a lábaim előtt. Hallani nem hallottam, de a szöveg láttán -akármennyire is szeretném tagadni- borsódzott a hátam.
- Két.... mi? Most komolyan?! - néztem hitetlenkedve a földre, majd fel a madárra, Rudira, majd megint a földre. Egy furcsa érzés kapott el, még nem igazán éreztem ezt, mintha a csontomig hatolt volna az aggodalom, a bátortalanság. Félelem, ez volt ami engem akkor átjárt. Szemeim előtt jelent meg a varázstalan társadalom, ahogy az általam kirobbantott magnix-mágus világháborúban ők, és az undorító varázstalan fegyvereik pusztítanak el minket. Tehetetlennek éreztem magam és gyengének, amelyet nem tűrtem.
Térdre rogytam.
- Thébai Héphaisztión, ha jól tudom.... egy Apoteleszmatika címet viselő asztrológiai összefoglaló munka szerzője. Ennek jelentőségét a benne megőrzött, máshonnan nem ismeretes korai görög asztrológiai munkákból származó idézetek, értesülések adják. - feleltem halkan.
- A másik pedig, a másik... a másik - és itt akadt el az a nagy tudományom. Rég volt már, hogy én asztrológiát tanultam. A lányra pillantottam oldalazva, hátha annak volt ötlete. Bármi ötlete.
Ha nem volt, egy stupor még mindig akadt a tarsolyomban. Vagy esetleg egy sectumsempra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Normális körülmények között talán bele is pirulnék, hogy egy mestertanonc legyen tanúja annak, hogy elfelejtem boszorkány voltomat és nem rögtön pálcát rántok bármi is van. De tény, hogy ilyen helyzetbe se kerültem még, úgyhogy szerintem talán még el is lehetne fogadni a dolgot. Viszont most nem normálisak a körülmények, és túlságosan koncentrálok a környeztem felfedezésére, mint hogy belegondoljak ebbe az apróságba.
Próbálom kizárni a fiú motoszkálását, bár eléggé hangosan csörtetünk mindketten. Minden bokorba belenyúlok a pálcás kezemmel – azért van annyi eszem, hogy ne puszta kézzel fogdossak össze kitudja milyen növényeket – hátha valamelyik alatt ott lapul a kisróka. Ahogy telik az idő és egyre beljebb hatolunk az erdőben úgy leszek egyre idegesebb. Annyi, de annyi veszély leselkedhet itt rá!
A ronda nagy dög madarat persze nem veszem észre, eddig eszembe se jut, hogy valami felragadhatja őt, és olyan magasra felviheti; a hangot azonban hallom. A semmiből érkezik, mégis olyan, mintha mellettem állna a beszélő. Közvetlenül mellettem. És mintha valami végigsúrolná a karomat is, ahogy beszél. Azonnal megdermedek, képtelen vagyok akár csak egy hangot is kiadni, megmozdulni, sőt még gondolkodni sem tudok. Tágra nyílt szemmel nézem végig, ahogy Danin is elhatalmasodik a pánik és a térdére zuhan. A szavai nagyon nehezen jutnak csak el a tudatomig, mintha köd venne körül mindent. Látom, hogy segélykérően néz rám, én is hasonló pillantásokat lövelek felé. Hogy mondhatnék bármit is, amikor valami simogat, tapogat én meg képtelen vagyok tenni ellene bármit is? Nem vagyok elég erős, nem hall meg senki.
Egyre szaporábban veszem a levegőt, a szívem őrült iramban kalimpál, és érzem, hogy hamarosan elájulok. Hogy lehetséges, hogy megtörténik egy ilyen itt, ezen a helyen? Az iskolában, egy tanórán! Rajtam múlik egy kisállat élete, és ez történik? Ez egyszerűen képtelenség … ez … lehetetlen. Ez nem történhet meg, ez nem történik meg!
- Paracelsus. Ő úgy tartotta, hogy fontos, hogy az orvos jártas legyen a csillagjóslásban, mert az ókori hagyományokhoz híven Naprendszer bolygói és az emberi test szervei, szervrendszerei között összefüggés van. Írt egy művet a különböző zodiákus jelekkel ellátott medálokról, talizmánokról, hogy milyen gyógyító hatásuk van. Azt hiszem Archidoxes of Magic volt a címe. Például a Merkúr a tüdőhöz kapcsolódik, a Nap a szívhez, az agyhoz pedig a Hold … - szinte magamat is alig hallom, ahogy az ájulás küszöbén próbálok választ adni a testtelen hangnak a kérdésére. Azt ugyan nem tudom, hogy vajon megfelelőek-e ezek az emberek, akiket mondtuk Danival, viszont amikor kiejtem azt a szót, hogy Hold valami megváltozik. A simogató érzés eltűnik, és szépen lassan az erdő képe is szétfolyik a szemem előtt. Először azt hiszem, hogy azért mert legyűrt a pánik, azonban pár pillanattal később már mintha a tantermet látnám magam előtt. A padot, amiben ültem. Érzetre is olyan, mintha a helyemen ülnék, leszámítva, hogy minden forog körülöttem. Visszatértünk. Gondolom a rókakölyök is megmenekült. Leborulok a padra, és próbálok egyenletesen lélegezni, hogy újra normális legyen minden.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A furcsa állathangok hallatán összerezzenek, majd gyorsan körbefordulok, hátha látom merről is jöttek. - Sajnos nem - felelem a lány kérdésére és számat finoman elhúzva megcsóválom a fejem. Valahogy az indokolatlan szadizmus -még ha csak illúzió is- sosem volt ínyemre. De mit van mit tenni, ha már belecsöppentem a helyzetbe hinnem kell benne, hogy nagy tudású kollégám nem bántana sem állatot sem embert sem egyiket a másik kínjai által. Már épp szóra nyitnám a szám, hogy próbáljam segíteni őt a válasz kiegészítésében, amikor furcsa zúgás üti meg fülemet. Szinte felocsúdni sincs érkezésem, amikor a lány már ki is húzza karját az enyémből és a földre veti magát. Darazsak! Tudatosul bennem a tény és azt teszem, amit a leghelyesebbnek érzek. Lehunyom a szemem és mozdulatlanná dermedek. Még lélegzésem is puhává teszem, azt mantrázva magamban, hogy mindez csupán a mágia szüleménye. Ezután már képes vagyok tovább gondolkozni azon, hogy miként is tehetnénk teljessé a választ a Hang számára, de partnerem megelőz ebben és úgy hiszem jó nyomon jár. - Igen, azok vannak ott, azt hiszem - erősítem meg őt és csak remélni merem, hogy a rajnyi darázs a hamarosan eltűnik és a a válaszunk helyesnek találtatik. Lehet a stressz miatt de egyelőre nem érzek fájdalmat, ha mégis megcsíptek kiderül allergiás vagyok e a bűvöld darazsak mérgére vagy sem. Ilyenekkel még sosem volt dolgom. Nem mintha valódiakkal lett volna. Legalábbis ennyivel biztosan nem és remélem ez a jövőben is így marad. Ha túléljük ezt, azt hiszem egy ideig nem nyitok be sehová úgy, hogy nem vagyok biztos benne száz százalékig, hogy mi van az ajtó mögött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

A mai nappal elégedett vagyok, méghozzá maximálisan. Sikerült mindent elintéznem, amit el akartam a héten, sőt, annál is többet. Az ezer éves papírjaimat is kidobtam. Már csak pár kacatot kell eltüntetnem, pontosabban olyan holmikat, amik nekem már nem kellenek, de másnak még jók lehetnek. Tankönyvek, talárok, néhány kósza jegyzet. Az ilyeneket rendszeresen elviszem a szertárba, különböző helyekre lepakolom, nehogy már egyben azzal gyanúsítsanak, hogy oda hordom a szemetet, majd mint aki jól végezte dolgát, indulok is vissza.
Most azonban az utolsó fázis elmarad, hiszen megpillantok egy büntetésre alkalmas kölyköt, egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy a sajátjaim közül egy. Vagyis, olyasmi. Vannak kedvenceim na, most mi tagadjam, ő az egyik. Imádom a jellemeket, Denis, Diát és az itt ma megjelent Adriant pedig kifejezetten ide lehet sorolni. Vállat vonok, majd beljebb indulva ledobok néhány illetlennek gondolt férfimagazint, amit Kedves vett el valakitől, csak nem mondta meg, hogy kitől, így szerencsétlen kölyöknek visszaadni se tudom. Majd aki megtalálja, örülni fog neki.
- Mi a helyzet, Adrian, az asszony nem engedi, hogy bagózz?
Vigyorgok kárörvendően, és ha már itt vagyok, a saját dobozomból előhúzok egyet, és a "legjobb fej férfi a világon" feliratú öngyújtómmal szintén életet lehellek belé. Elégedetten szippantok egyet, majd a kifújt füst után rápillantok a mocsok kölyökre jókedvűen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Tekintetem követi az újságok útját, megemelve szemöldököm billentem oldalra fejem, hagyom, hogy a füst lassan szivárogjon ki ajkaim közül, ahogy közben inkább összevonom szemöldököm, hol Sárközire, hol a véletlenül sem tankönyv formájú borítókra pillantok, aztán..
- A feleséged tud erről? - pofátlan vigyorra húzódnak ajkaim, miközben szabad kezemmel megtámaszkodom magam mellett, jó, hát na, ha egyszer neki szabad, akkor nekem miért ne lehetne, főleg most, hogy kollégák vagyunk. Kollégák. Mégis mit várnak el egy olyan generációtól, aminek útjait olyan személyek egyengetik, mint ő meg én? Persze, egy nap az összes szaros nagy dolgokat fog elérni, erre a nyakamat tenném, éppen csak az etikai mércéjükkel lesznek javíthatatlan problémák.
- Az asszony - meglehet, hogy most használom először ezt a megnevezést, nem mintha nem örülnék annak, hogy Emily a barátnőm, vagy, problémám lenne az ezzel járó extrákkal, de azért mégsem kell ennyire előre szaladni, nem igaz? - szerint felesleges erre használnom a szám - vállat vonok, újra elmosolyodom az agyam automatikusan kapcsol, és ha azt hinnéd, nem kezd el ennyi idő után is pörögni, akkor tévedtél.
- Figyelj csak? - alapvetően máig sem tudom eldönteni, mi okozna nagyobb elégedettséget, ha folytatnám a tegezését, vagy ha elkezdeném magázni, és minden egyes csókolomnál látnám az arcára kiülő kifejezést, mert az, barátom, a lappangó kétségbeesés képe is lehetne. Aprót szusszanok. Valahogy ennyi idő után sem szeretek kérni, sem tőle, sem mástól, nehezemre esik, és nem tudok vele mit kezdeni azon kívül, hogy újra és újra megküzdök vele, pedig esküszöm, néha még a nyelvem is összeakad, mintha a testem ezt nem akarná.
- Van ez az okklumencia dolog - félig lehajtom fejem, de közbe végig rá nézek, gyűrűsujjammal vakargatom meg a bal szemöldököm. - Majd valamikor el kéne kezdenem, szóval, ha majd ráérsz, hát, tudod.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Hm?
Lepillantok az újságokra, a szám pedig vidám vigyorba kanyarodik, mielőtt elnevetném magam, és az újságokat új helyükre dobnám, ahol úgy tippelem, egy napig sem fognak lakni.
- Úgy véled, Anna mellett szükségem van rájuk? Olyan nőt kell választani Adrian, aki szendének tűnik a külvilág számára, aztán, mintha csettintettek volna, cicából tigris lesz.
Na ezt jól megmagyaráztam azon a virágnyelven, ahogy felvilágosítani szokás az embereket. Mondjuk az én édes asszonyom, onnantól, hogy tudta, hogy a feleségemnek akarom, avagy az első lánykérés alkalmát követően, átkapcsolt, és már egyszer sem akart szende cica lenni. Huszonöt év, letöltendő , előtte öt év előzetes hogy bánom-e, kicsit sem. Szép kerek harminc év, és én még most is mocskosul szeretem ezt a nőt.
- Kedves valamelyik kölyöktől kobozta el, csak nem tudom melyiktől. Nem értem, hogy csak mert neki nincs élete, másnak miért baj, ha van.
Vagy legalábbis megpróbálja kiegészíteni azt, hogy amikor majd megint lesz, akkor nyeregben legyen. Szép kis gyűjtemény mondjuk, azt meg kell hagyni. Elmosolyodom, ahogy betalálok mégis az asszony kifejezéssel, érzem a hangjában, hogy nem tetszik neki, és meg tudom érteni. Ha tudná, hogy szó szerint az asztallapba vertem a fejem, amikor először meghallottam, hogy együtt vannak, akkor még talán csúnyán is nézne rám. Pedig így volt, esküszöm.
- Na.
Imádom, hogy tegez, de viaskodik a dologgal, pedig jól csinálja. Valamikor Brightmore-nak is szólnom kéne, hogy ha akarja, tegezzen, nála is élvezettel hallgatnám ezt a szenvedést.
- Ráérek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Alapvetően sokszor gondoltam már arra - már, amióta visszajöttem -, hogy sokkal könnyebb lenne az életem, ha megpróbálnék beférkőzni a fejébe - valamiért mindig kényszeresen meg akarok felelni valakinek, csak a célszemély kiléte a változékony - de minden egyes alkalommal rájöttem, hogy felesleges. Nem azért, mert nem lenne könnyebb az életem, ugyan, dehogy, de azonnal észrevenné, és ha egyszer rájönne, akkor már nem lenne visszaút, ami fogalmam sincs mégis hogyan változtatná meg a kapcsolatunk, de az is tény, hogy nem is feltétlen akarom tudni, mire szokott gondolni.
- Ó, valóban? - elgondolkodva révedek arcára, szemöldökeim hajszálnyit emelkednek a nagy figyelemben, hosszan pislogok, ahogy mélyen bólogatni kezdek. Igen. Így van. Ki vagyok én, hogy bárkit is félbeszakítsak az élettel kapcsolatos jó tanácsaiban, ha egyszer ennyire belelendülnek a dologba. Hogy én erre eddig miért is nem gondoltam. - Nem hiszem, hogy ezek után képes leszek ugyanúgy nézni rá - vállat vonok, újat slukkolok, arcomra visszaül a mosoly, szemeim sarkában szarkalábak gyűlnek.
- Ó, Kedves, a pedagógia mintapéldánya - megingatom fejem, zsebemből előhúzva a cigarettás dobozt pattintom fel annak a tetejét, majd felé nyújtom. Alapvetően nem azt kérdőjelezem meg, hogy ne tudná azt, amit tanít, vagy, hogy nem igyekezne átadni, de a gyerekek megfélemlítése és a szabályok céltalanul szoros betartatása, amivel körülbelül elveszik előlük azokat az éveket, amikben még jogosan és következmények nélkül lehetnek felelőtlenek, csinálhatnak hülyeségeket, sodorhatják magukat - bizonyos mértékig - veszélybe, igazán élhetnének, nem feltétlenül... jó. Hülye gyerekek, kell őket hagyni élni, kell őket hagyni szarságokat csinálni, mielőtt azon kapnák magukat, hogy idejekorán megöregedtek.
- Tényleg? - gyanakodva vonom össze szemöldökeim, tekintetem fel-alá jár arcán, miközben azt próbálom kitalálni, hol van ebben a csapda, mert az bármikor és bárhol lehet. - Mikor?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Ennyitől megfutamodsz? Pedig azt hallottam, hogy igencsak nagy Casanova vagy.
Homlokomhoz emelem a mutatóujjam, és kétszer megkopogtatom, arcomon a letörölhetetlen, elégedett vigyorral. Elégedett vagyok, mert én magam igen jól szórakozok a ténytől, hogy ilyen dolgokat tudok.
- Az a kislány olyan féltékeny, hogy még engem is összezavart. Azt hittem, komoly, ami közöttetek van.
Érdekes, hogy éppen rá, csak rá, és elmagyarázhatatlan ellenszenvvel. Na ők ketten is ám megérik a pénzüket. Egyszer kérdeztem is a kis Emily-t, hogy nem lenne-e jobb kimondani, hogy mi van, amire ő olyan riadtan nézett rám, mint egy fészkéből kiesett kismadár. Próbálta rejteni, de ha nem látnék a fejébe, akkor is, az arcára volt írva és van írva most is, hogy mennyire komolyan szereti ezt a bolondot. Furcsa, hogy kettejük közül a kislány elméjébe merek gond nélkül belenézni, és Adriané az, amibe nem szívesen. Talán a végtelenül romantikus énem nem akar megint csalódni.
- Mondom, Adrian, ráérek.
Mélyet szívok én is a cigarettámból, Kedvesre nem is reagálok. Aki retardált gyökér volt fiatalon, az öreg korára csak rosszabb lesz. Rám halálos ellenségként tekint, mert a húga a feleségem, és az fel sem merül benne, hogy Anna esetleg, talán nem kényszerítés hatására lett a nejem, hanem azért, mert szeret. Nem, a házasságom negyed évszázada az ördögtől nyert képességeimen alapszik. Édes Merlin szent eszére. Kedves sosem fog megváltozni.
- Na jó. Nézzük mennyire vagy jó. Nézzük az alapot. Az egészet úgy képzeld el, mintha egy védőfalat képeznél egy bizonyos emlék vagy emlékcsoport köré. Első körben rejts el mindent a védőfal mögé, aztán a későbbiekben előhozunk párat. A falat fel kell építened, te döntöd el az alakját, mintha becsomagolnád az emlékeket. Legyen mondjuk Shayleen és a három legkedvesebb emléked vele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Ívesen megemelem jobb szemöldököm, alapvetően továbbsiklanék azon, hogy épp a képességeim birizgálja a kis botjával, gyerünk, Adrian, érezd csak úgy, mintha ez is egy hülye kis verseny lenne, ki tud több nőt minél rövidebb idő alatt gerincre vágni - ha a következőben nem kezdene el Emily-ről és a vele való kapcsolatomról beszélni. Az arcom egy pillanat alatt válik komollyá, tekintetem ide-oda ingázik az arcán, mintha csak azt várnám, hogy e következő percben elnevesse magát és megveregesse a vállam, hogy há-há, újra bedőltem neki, de ez elmarad, és valahogy jobban sért, mint arra bárki is számított volna.
- Tényleg? - ha nem lenne róla szó, legyintenék, ha nem ő mondaná, különösebben nem érdekelne, de elég régóta ismerem Sárközit ahhoz, hogy tudjam, nem beszél hülyeségeket. Hosszan kifújva fogaim közt a füstöt simítok végig államon, az enyhe borostám végigkarcolja az ujjaim, nem igazán érdekel, sőt, a súrlódás elenyésző érzete némileg megnyugtat, pontosan úgy, mint évekkel ezelőtt a fájdalom. - Hát én is - elhúzom szám, belenyomom a fém tálkába a csikket, majd újat gyújtok. Ha egy hisztis gyerek lennék, most hátat fordítanék és lelépnék innen, hogy napokig duzzogjak azon, hogy a nőm nem képes legalább annyira megbízni bennem, hogy ne mástól halljam azt, ő mennyire féltékeny, annak ellenére, hogy pontosan tudja, ő az egyetlen, pedig Merlinre, épp csak a kezemet kellene kinyújtanom. Ujjaim halántékomnak támasztom. Lapozzunk.
- Shayleen - bólintok, állkapcsom akaratlanul feszül meg a neve hallatára. Nem tudok másképp reagálni erre. Egy pillanatra behunyom szemeim, a cigarettába szívva vonom össze szemöldökeim, és szedem össze a gyerekkori emlékeinket, még az előtt, mielőtt beteggé vált volna. Az ő első versenye, az én első boxkesztyűm. Együtt festünk, együtt firkálunk üres lapokra olyan álmokkal, mint hogy majd egy nap híresek leszünk, és százezer dollárokért adják majd el a pályánk kezdeti darabjait. Aztán hirtelen ugrás, az egyik teremben vagyunk a kastélyban, egy kandallóban ropog a tűz, ő pedig épp csak csipeget a pogácsáiból, de már ez is istentelenül boldoggá tesz. Képezzünk hát falat. Kinyitom szemeim, tekintetem Sárközi arcára függesztem, holott egyikőnknek sincs erre különösebb szüksége, tudom. Csak kell egy határozott pont. Érzem, ahogy egészen összeszűkülnek pupilláim, ahogy falat képzelek az elmém peremére, amolyan gátat, hideg jégfalat, mintha vissza kellene fognom őket a kitöréstől.
- Na? - kíváncsian vonom fel szemöldököm.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Ha lenne bármilyen józan megfontolás az egész mögött, már rég megkérdezte volna magától, hogy mégis mi a jó ég baja van a Machay fiúval – de eddig nem jutott el ő sem. Sőt, ami azt illeti, bele sem gondolt igazán, ugyanakkor bárki, aki kívülről látja és tapasztalja az eseményeket látja, mennyire irritált Ábellel, nos, azóta, hogy először találkoztak és osztották be őket egy csoportfeladatra. Pedig a másik rellonos igazán nem követett el semmit, tényleg. Még abba is csak módjával tudott belekötni, hogyan vágja egyenlő hasábokra a fehér aszfodélosz gyökeret, pedig az egy technikás pontja volt a bájitaluknak. Azért nem kell félteni, sikerült annyi hibát találnia még így is, hogy indokoltnak érezze egy feszült, lekezelő arckifejezéssel kivennie a kést a másik kezéből. Saját maga fejezte be az aprítást, miközben a következő feladatrészig sikeresen levegőnek nézte Ábelt. Mindez azért, mert lendületet gyűjtött a következő alkalomig, hogy a maga szótlan, kurta, de nyers módján megint kifogásolnivalót találjon. Valamennyi mozgásteret muszáj hagynia a fiúnak ennek ellenére, mert nem véletlenül lett párosan kiosztva a feladat, ez a főzet bizony két embert igényel, sőt, ami rosszabb: szinkronban dolgozó két embert. Ha valamit nem érzett magában, az a szinkron ezzel a másikkal. Jó ég tudja, miért, de ránézni sem szívesen nézett, mert csak felhúzta magát a.. nem, felesleges is megkérdezni, min. Ez van, vannak ilyen személyek, akik az első pillanattól kezdve zavarják az embert, és mindegy, milyen okokból kifolyólag, de Ábel ilyen volt neki.

Ezért a „nap végére”, azaz a bájital utolsó fázisához érve tulajdonképpen senkit sem ért igazán meglepetésképpen, hogy mikor Ábel tényleg hibázott valamit véletlen (ami nem volt sem igazán számottevő, és csak leheletnyit befolyásolta a főzet végső hatásfokát a teljesen tökéletesről a nem annyira tökéletesre), és a főzet épp csak egy árnyalatnyival eltért a vártaktól, Dante csak ridegen felé fordult és gyomorszájon vágta. Nem ordított, nem átkozódott, láthatóan teljesen magától értetődő, természetszerű ösztönből jött az ütése  - ami nem maradt válasz nélkül. Nyilván, akiben egy csepp önérzet és magabiztosság van ezt nem hagyta volna annyiban, Ábel sem, rögtön viszonozta a csapást, amire természetesen jött is a kontra Dantétól. Megrántotta a másik ingének nyakát, a Machay pedig úgy mozdult volna, hogy kitérjen a következő támadás elől, de mindkettejüket elvitte a lendület, fellöktek egy padot (szerencsére az üstöt nem), meg egy csoporttársuk sem lépett félre időben, őt úgy rántották félre, hogy talpon maradjon – nem úgy, mint a két srác.

Nehéz lenne „cicaharcnak” nevezni a ténylegesen ököllel vívott harcokat, egyikük sem spórolt ki semmit a belefektetett erőből: fél napja épülő feszültséget vezettek le vele a fájdalmasabb úton. Igaz, Ábelnek már sok választási lehetősége nem volt, miután Dante volt a kezdeményező fél. Utóbbinak a szeme alatt a járomcsontjánál szakadt fel a bőr, előbbinek az orránál egy ponton, ahol másodjára sikerült a magasabb fiúnak eltalálni. Ahogy a vékonyabb, de még így is szilárd test alá szorult, alattomosan felbugyborékolt benne valami egyelőre megfejthetetlen és számára behatárolhatatlan inger, hogy valamit tegyen. Arról ugyan nem volt fogalma sem, hogy mit, de maga az inger idegensége is csak még inkább olaj volt a tűzre.
Aztán megérezte. Félreérthetetlenül feszült neki, még csak a naiv ostobát sem játszhatta, hogy másra fogja, nem. Egészen biztosan tudta, mit hozott ki a másikból a dulakodás heve, a realizációtól pedig az ő tüdejébe is fájdalmasan megrekedt a levegő egy örökkévalóságnak tűnő, fojtogató pillanatra. Egész testében megmerevedett, gerince mentén idegen tenzió szaladt végig, amely megfeszülő állkapcsában kulminálódott. Elkapta Ábel pillantását – vagy az az övét, ez más csak részletkérdés volt, ami Dantééból sütött az viszont az elemi indulat volt. Nehezen meghatározható ugyan. Dühös, mégsem tényleges düh, ártani akarás, mégsem az a színtiszta rosszindulat. Rászorított Ábel torkára, nem a gyilkos szándék erejével, de így is úgy, hogy biztos volt benne, egy ideig még ottmarad az ujjainak nyoma a másik bőrén, és nem, határozottan nem nézett végig a megrángatott ruha alól felvillanó kulcscsont ívén sem.

Lehet, hogy ájulásig ütötte volna a másikat, ha nem rángatják le időben: de még idejében kapcsolt a környezetük, hogy márpedig Dante nem fogja csak úgy abbahagyni, ahogy Ábel keze is ismét ütésre lendült önvédelemből, revansként, ki tudja. Elrendezték a szituációt, a két kölyköt szétrángatták, a gyengélkedő két teljesen ellentétes pontján látták el a sérüléseiket.. a büntetőmunka viszont természetesen így is elkerülhetetlen volt.
És itt vagyunk. A bájitaltan szertár egy tágasabb helyiségében, számtalan kipakolt nyers komponens közt, amit mind nekik kéne tökéletes állapotban feldolgozni és előkészíteni az alsóéves évfolyamok óráira, a termen egy ellenőrző bűbájjal, ami riasztja a tanárt a fizikai erőszak első határozott jelére. Ha van ennél frusztrálóbb… Nem csoda, hogy Dante kifejezetten borús hangulatban húz maga elé egy mozsarat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Egy valakit mégis teljesen felkészületlenül ért a gyomrom összerántó, szétáradó fájdalom: engem.
Alapvetően elég sok terén az életnek túl kellett teljesítenem a többi rokonom - hiába az egyedül bennem fellelhető képesség, a vélamágia abszolút minimális felbukkanásának tekintetében mindig is magasabbra helyezett mércéket ugrottam meg. Én nem hibáztam - legalábbis, akkorát egész biztosan nem, hogy azért képes legyen megütni. Oké, nem vagyok egy bájital zseni, de az átlagom így is magasabb a többségnél, és nem kezdek bele olyan folyamatba, amiről tudom, hogy nincsenek meg a kellő képességeim hozzá, ami, ha úgy vesszük, kifejezetten hasznos jellemvonás.
Persze keveredtem már verekedésbe máskor is, hol részegen, hol teljesen tudatosan, ha valakinek célszerűbb döntés volt beverni a nagy száját. Ha úgy vesszük, ez az elmúlt pár órában is számtalanszor megfordult már a fejemben, amikor teljesen lehetetlen dolgokba kötött bele, vagy egyszerűen csak kivette a kést a kezemből (talán ez volt az alkalom, hogy a foga közé állítsam). De nézd: én nem keresem a bajt. Én nem kezdek erőszakba, nem szólok be a gyengébbeknek és esetlenebbeknek - a dolog megtalál engem. Dante megtalált engem. Én egészen az utolsó pillanatig hittem abban, hogy majd képes lesz a tíz csillagos Kiválója helyett elfogadni csak kilenc és féllel, ugyanakkor, azt sem várhatja el senki tőlem, hogy majd lenyeljem, ahogy mindenki előtt megaláz. Ez már elvi kérdéssé fajult - nekem pedig, saját magammal kapcsolatban, elképesztően megrendíthetetlen elveim vannak.
A teljes megszégyenülés viszont csak ez után következett. Ő érzékeny területre került, én meg… Ennek lényegében nem is kell ésszerű magyarázatot adni. A véremben megemelkedő adrenalin, maga a düh emelkedett indulata, vagy akár a lecseppenő vér látványa is kiválthatta, hogy rosszkor, rossz helyen, rossz időben... megtörténjen.

Állkapcsom roppanva mozdul véglegesen a helyére, ahogy tenyerem éle a bőrnek feszül, fájdalmasan fintorodom el. A gyógyítók kétség kívül jó munkát végeztek rajtam, ez csak amolyan intim dolog köztem és a testem között. Szinte teljes értékű rituálé. Ujjaim végigfutnak tarkómon, a most nyakam köré tekeredő Nairobi engedelmesen hajtja fejét lapockáim közé. Könyökömig gyűröm a néhol még vörös pettyes, egyébként fehér - és mostanra jelentősen gyűrött ing - ujjait. Ennek a megtisztítását már egy iskolai gyógyító sem vállalta. Állkapcsom megfeszül, úgy gondolom, a terem legtávolabbi sarkában talán nem fog semmi kivetni valót lelni bennem, szóval egy tízes pakknyi kémcsővel és egy tisztogató ronggyal foglalok helyet az utolsó padban. Gondolom, ezeket is el kell törölgetni, de ha mégsem, akkor Weiler Úgyis-Jobban-Tudom Dante majd biztosan készségesen szóvá teszi ezt is.

Különben pedig, ki hisz egyáltalán még a közös büntetőfeladatok erejében? Ez az elmebeteg megpróbált agyon verni - de nyilván nem sikerült neki, ezt fontosnak érzem megjegyezni, mielőtt csorba esne a becsületemen - egy teljesen jó bájital miatt, mielőtt annyit mondhattam volna, hogy mondjuk, bocsi. És akkor most mi lesz? Addig leszünk bezárva ide, amíg belátva bűneink (bűnét) bocsánatot nem kérünk egymástól (ő tőlem)? Érzem, ahogy újra megfeszülnek ujjaim a törlőkendőben, még meg is ingatom fejem a gondolataim válaszaként, ahogy súrolni kezdem az egyik karcsú üveget.
Nem fogok foglalkozni vele.
Nem fogok rá nézni.
Pedig szívesen megmondanám, hogy mire lenne szüksége.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Szándékosan kezd neki a nehezebb feladatnak, mert azzal legalább effektíven le tudja magát foglalni, míg egy helyiségben kell tartózkodniuk. Az őrlésre kikészített alapanyagokból választ egyet és a mozsárba tömi. Szíve szerint rágyújtana egy szálra, de ha valahol semmiképp sem dohányozna, az kifejezetten a Bájitaltan szertár, ki tudja, milyen éghető anyagok vannak kirakva – vagy mennyire roncsolódnának egyes komponensek a füst miatt.
Nem elég, hogy hidegfront van, de még ilyen ostoba büntetőmunkákba is belehajtják, rég nem.. sok, sosem váltak be ezek a közös feladatvégzések eddig. Mégis mit gondoltak? Hogy majd kevésbé fogja idegesíteni a srác, ha összezárják őket x órára egy figyelőbűbájjal? Nagy ötlet.

Lehet elő kéne jegyeztetni egy indulatkezelő terápiát a minisztériummal, ha engem kérdezel.
De nem kérdezlek.
Rég mentél bele ilyenbe, épp már mikor azt hinném, hogy az én imádott gazdatestem kezd felnőni, nekiáll céltalanul verekedni.

A hang a fejében gunyorosan csengett, és egyértelműen provokálni akarta – hogy minek? Fene tudja, az Alkimisát láthatóan néha önmagában azt szórakoztatta, ahogy Dante feltúrázza az agyát dolgokon. Az ilyeneket általában otthagyja az ember, viszont ez a lehetőség aligha volt adott a fiú számára. Úgy dönt, ignorálni fogja őt is.
Persze gondolhattam volna, hogy még azt sem tudod megállapítani, miért idegesít annyira.
Dante megáll a mozdulatsorban és felvont szemöldökkel mered le a kezében tartott mozsárra, nem mintha kívülről más tanúskodna a beszélgetésről azon kívül, hogy nem a legrendszerezettebbek a mozdulatai, néha megáll, máskor folytatja a munkát.
És? – teszi félre a büszkeségét úgymond, hogy visszakérdezzen, mert utólag végiggondolva az eseményeket, még tőle is vad volt az ilyesfajta reakció. Mélyebben viszont nem akarja értelmezni, jobb ez így.
Dehogy mondom el, később sokkal szórakoztatóbb lesz.
Baszd meg.

Az Alkimista nevetése még elkísérte egy darabon, miután nekiállt összetörni a következő hozzávalót. Mindeközben nagyon figyelve arra, hogy figyelmen kívül hagyja Ábelt, aki pontosan átellenben ült a helyiségben, nagyon helyesen téve ezt. Amíg külön feladatokat lehet végezni, addig amúgy telik is az idő, egyik sem keresi valószínűleg a másik társaságát, haladnak is a munkával, aztán viszont jön a nehezebbik része: az üstök, amiket nem oldhatnak meg mágiával, mert az üstre ragadt manalenyomatok befolyásolhatják a főzetet. Adott tehát a feladat, a nagyobb darabokat, amiket már mesterszakosok használnak az egyiküknek ideális esetben tartania kell, míg a másik megoldja a tisztítást.
Meg is áll az egyik ilyen előtt kedvetlenül.
- Elég, ha tartod. – Nem nagylelkűség, csak túl akar lenni ezen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Szemöldököm finoman megemelkedik, ahogy tekintetem az üvegcsöveről a fiúra villan - félreérthetetlenül és visszavonhatatlanul tükrözve a felajánlása keltette gondolataim. Magadnak nem tudnád megoldani? Eddig jól ment. Ugyan ajkaim már szólásra is nyílnak, hogy meglehetősen előzékenyen emlékeztessem a bájitala sikerességére - elvégre, nyilván egyedül neki köszönhető az is -, amikor Nairobi figyelmeztetés értékűen épp csak megmoccan a bőrömben.
Valahol nagyon is előre látható volt, hogy a bátyámhoz hasonlóan nekem is lesznek majd problémáim a türelmemmel, a nagy számmal, a túlzott önérzetemmel, a család többi tagjáról nem is beszélve. Nem vagyok egy kifejezetten erős véla ivadék, de a jellemvonásaik lekaparhatatlanul tapadtak rám, hiszen köztük nőttem fel. Amíg Iliánt a Minisztérium rúnázta fel - addig én ezt választottam. Nem korlátoz le, nem ad tanácsokat, viszont minden apró mozdulatát képes vagyok érezni, ha szükségem van rá.
Egy újabb üveg után nyúlok, mintha meg se hallottam volna, a teljes passzivitás és annak megjátszása, hogy látszólag teljesen elmerültem abban, hogy nagyon tiszta munkát végezzek, egyelőre teljesen jó tervnek tűnik. Magamnak is tennék egy szívességet azzal, ha segítenék persze, hamarabb a dolog végére érnénk, hamarabb végeznénk, és hamarabb szabadulnék meg a valósággal fojtogató jelenlététől, de jelen pillanatban nekem sokkal nagyobb kielégítést jelentene, ha láthatnám szerencsétlenkedni.
A totális ignorancia, a tény, hogy nem foglalkozom vele, akár maga a felismerés, hogy valaki nem szándékozik az akarata alá hajtani a fejét, akár még irritálhatja is. Szívesen mondanám, hogy ha nem venné magától értetődőnek, hogy majd beszállok az üstsikáló partiba, vagy, ha megfogalmazhatatlan erőfeszítések árán kinyögne egy kérleket, készségesebb lennék, de az igazság az, hogy pontosan ugyanígy reagálnék.
Ha igazán őszinte akarok lenni, valahol még várom is, hogy mikor fog újra nekem esni. Szívesen betörném a másik oldalát is.
- ‘bazmeg - a szándékosnál hangosabban szisszenek fel, ahogy Nairobi ezt a pillanatot választja, hogy az előbbinél valamivel erőszakosabban emlékeztessen rá, nem kell keresnem a bajt. Tenyerem a nyakam oldalára tapad, ujjaim idegesen szorítanak rá tarkómra - aztán hamar észreveszem magam, barna szemeim szinte azonnal a másik alakjára tapadnak. Csak ne figyeljen ide.
- Vagyis, szerintem akkor is menne, ha feltennéd valami padra.
Szép mentés. Se.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Nem mintha először csinálná ezt, otthon van saját professzionálisnak mondható felszerelése, minek után hamar felismerte a nevelőanyja is, hogy a tehetségét, akárhonnan származzon is, de érdemes gondozni. Arról nem szólván, hogy a minisztérium is mindent elkövetett azügyben, hogy lefoglalják a fiút, és valamennyire tűrhető szocializációs körülményeket teremtsenek neki még a nem kívánt útitárs ellenére is. Visszagondolva nem is volt más, amit valaha igényelt volna az “anyjától”, ennyi épp elég volt, minden mást pedig azóta úgy szerez be, ahogy éppen tud és ahogy éppen pénze van rá. Tény, hogy a legtöbb vagyona különböző alapanyagokra megy el, olyanokra is, amelyeket nem kérhet el csak úgy a szertárból, oktatótól.
Így amikor Ábel dacosan ellentmond neki, nem az a tény dühíti, hogy most aztán akkor takaríthatja egyedül ezeket is, inkább valóban a behódolás teljes hiánya és az a flegma ellenkezés, amit tanúsít az irányába. Tudta ő, hogy egy idegesítő kis rohadék, teljesen jól tette, hogy megütötte, tudatalatt is érezte mennyire megérdemli Ábel.
Nyil-ván. Hirtelen fejlődtek ki a látói készségeid, értesítsük is mindjárt a minisztériumot, a rejtélyügyi részlegnek egy kincs lennél.
Egyszer biztosan ki fog fejlesztetni valami vodou varázslatot, ami által csak a fejében trónoló entitást kínozhatja meg. Metszően villan a másikra a tekintete, a korábbi verekedésük indulatának árnyéka még ott lappang a mocsárzöld íriszekben, és Ábel egészen biztos benne hirtelen, hogy minden további nélkül képes lenne ismét a torkára fonni az ujjait. Mégsem teszi, pedig a kísértés ott van, majdhogynem kartávolságon belül - ahogy a figyelőbűbáj is felettük. Ez az, amire emlékezteti magát, mielőtt túlzott cselekvésvággyal szorítaná ökölbe a kezét. Ellazítja a vállait és egy futó körző mozdulattal kiroppantja a nyakát.
- Használhatatlan, mint eddig. Azt csinálsz, amit akarsz - veti oda komoran, majd valóban leül az említett padra oldalt, és odahúzza magával a hatalmas kondért. Hogy ne guruljon el vagy mozduljon el, egyik lábát teljesen kinyújtja, és a lábfejének hajlatával támasztja meg az üst alját, ezzel stabil alapot adva minden további mozdulathoz. Ha rágyújtani nem is gyújthat rá, de mintegy pótlékként a szájába biggyeszt egy szál cigarettát, addig sem káromkodik és átkozódik feleslegesen. Akkurátusan feltűri mindkettő ingujját a könyökéig, aztán szavaihoz híven valóban nekiállt kipucolni azt a szart.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Szám szegletében már ott bujkál valami, amiről egész biztosan elmondható lenne, hogy semmi jót nem fog jelenteni egyikőnk jövőjére nézve sem, ha teret engednék neki. Viszont ahogy találkozik tekintetünk, már túl késő lenne erre gondolni, a mosoly tenyérbe mászóan, elkerülhetetlenül terpeszkedik szét. Az íriszekben valami egészen más villan, szemeim egészen ártatlanul kerekednek el, fejem finoman oldalra billen, s ha Dante képes bármit is látni a saját dühén kívül, még a hosszú szempillák vetette vékony árnyékokat is felfedezheti az arcomon. Szándékosan csinálom.
- Szeretnél esetleg mondani valamit? - nekem például több kérdésem is lenne hozzá, első sorban az, hogy mégis mi a fasz baja van velem, amikor, tudtommal, nem ártottam neki semmit. Szemöldököm ismét megemelkedik, egyetlen apró, jelentéktelennek induló mozdulat rendezi át egész arcom, az előbbi jókedvű, kölyökállat-hatást keltő mosoly ugyan fokozatosan olvad le, végső hiánya mégis kellően feltűnő. Ujjaim elengedik az eddig tartogatott rongyot, az minimális zajt keltve terül el a padon, alkarommal támaszkodva annak lapján, teljes érdeklődést mutatva dőlök előre.
A megereszkedő vállakra, a túlzott feszültségtől most roppanó ízületekre csak elégedetten bólintok, miközben saját tartásom is jelentősen ellazul. Szívesen hozzátenném, hogy én is így gondoltam - bár a gesztus árnyaiban meghúzódó fölényesség önmagában is szinte a másik képébe ordítja ezt -, ellenben, ismerve a mágikus tetoválás türelmének határait megelégszem a puszta mozdulattal.
Ez után visszafordulok ahhoz a pár, megmaradt üveghez, amivel még nem végeztem - az ő mozdulatsorát ugyan figyelemmel kísérem, egészen addig egy szót sem szólok, amíg kényelembe nem helyezte magát, hogy az után teljes pofátlansággal robbantsam a képébe:
- Ja, nem kell megköszönnöd.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Nincs mit. – Tényleg nincs mit mondania, nincs semmilyen konkrét indoka, ami miatt ennyire szálka lehetne a szemében a másik, bár ezzel a pofátlan tenyérbemászással lassan kezd egzakt okokat biztosítani számára. Az már meg sem lepi, hogy amint elhangzik az azt csinálsz, amit akarsz, Ábel rögtön tétlen pozícióba helyezkedik, és még csak meg sem játssza, hogy a továbbiakban részt kívánna venni a szertár rendbetételébe. Hát jó, legalább nem vág haza semmit, gondolja magában, és bár akkor ezek szerint lassabban lesznek kész, de minden rendesen elő lesz készítve. Amennyivel még netán a másik csendben is maradna, ki is egyezik ezzel, nem nagy dolog.
Nem szakértője az ember jellemnek, igazán részleteiben nem tudja Ábelt sem olvasni most, de a gesztusai így is árulkodóak nagy vonalakban, elvégre a fiú meg sem próbálja elhátszani a diszkrétet. Tényleg rohadtul megérdemelné, hogy valaki megfogja a grabancát és kipenderítse, nos, akárhonnan is. Az üsttisztítás monotonitásában keresi önuralmának pilléreit és kapaszkodóját, az újra és újra ismétlődő mozdulatokban, ahogy más máskor is tette. Érdekes módon ilyenkor az alkimista is mintha jobban ellazulna, talán neki is ismerős és otthonos tevékenység, olyasmi, amit még egy előző életből ismert.
A pofátlan odamondásra azért egy hosszú pillanatra megáll, lassan kifújja a levegőt, még tart. Még nem szakadt el a cérna egyelőre, így némi feszültséggel ugyan, de tüntetően figyelmen kívül hagyja Ábelt és a szemtelenkedését. Ha már a semmittevést választotta, inkább kushadjon meg a sarokban és próbáljon úgy tenni, mintha nem létezne, akkor ő sem figyelne fel akaratlanul a szeme sarkában a mozgolódásra. Nem mintha ilyenkor látványosan megállna vagy egyáltalán odanézne, inkább valóban csak a figyelme fókuszál át egy rövid időre, mielőtt visszatérne az üsthöz. Már ez is pont elég, ahhoz hogy még a jelenlétét is akadályozó tényezőként tartsa számon.
Egyszóval nem, nemcsak, hogy lényegi, de úgy egyáltalán semmilyen válaszra nem méltatja Ábelt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Hát jó. - vonok egyet vállaimon, nem vagyok én a pszichológusa, hogy minden áron ki akarjam húzni belőle, ami a lelkét nyomja. Nem gondolom, hogy valóban ne lenne mit mondania, csak úgy, buliból, egy egész osztály és tanár jelenlétében nem túl ésszerű minden előjel vagy ésszerű ok nélkül a másik torkának ugrani - és akkor ne is térjünk ki arra, hogy a túlbuzgó véleménynyilvánítása hozadékaként mennyi minden történhetett volna egy bájitalokkal teli teremben.
Mindegy.
Ajkaim kissé elbiggyednek, ahogy a várt, látványos reakció elmarad, de egyelőre nem tervezek mást. Helyette, a szövet anyagán keresztül megfogva mindenféle pipetta, üvegcse és kémcső tárolására alkalmas - mi is ez pontosan tulajdonképpen? - tartót emelem meg azt, majd felemelkedve a padtól indulok el a szekrények felé, hogy visszategyem azt rendeltetésszerű helyére. Szándékosan nem tolom hátra magam mögött a széket, elvégre ki tudja, talán a felkarcolódó parketta hangja szakítaná végleg ketté az idegeit, és, tekintve, hogy üvegtől kemény tárgyig elég sokszínűen felhasználható eszközök vannak a kezemben, nem szívesen kezdenék egy újabb verekedésbe.
Elvégre én még képes vagyok tisztán gondolkozni.
Ahogy végül elhelyezem a dolgokat a megfelelő polcon, aprót szusszanva tűröm a törölköző-féle sarkát oldalt a nadrágomba, arra az esetre, ha még szükségem lenne rá valami kapcsán, s így felszabaduló kezeim összefonva magam előtt fordulok a másik felé. Mutató- és középső ujjam hangtalanul, tompán koppan az ing összegyűrődött szövetén, amíg teljes nyugalomban bámulom a másik hátát - teszek egy fél perces pihenőt az elmúlt órák állandó feszültsége után, mert ha még egy fél napot ilyen állapotban kell kibírnom, valószínűleg idegösszeroppanást fogok kapni.
- Van még valami, amit eddig nem csináltál meg? - mert, hogy azt a gejlt nem fogom kivakarni egyetlen lusta, maga után eltakarítani teljesen inkompetens  faszarc javára sem, arra mérget vehetünk.