Leonie

Szintén meglepett arcot vág, de ő inkább azért, mert Leonie meglepődése túlságosan őszintének tűnik. Átfut az agyán, mennyire izgalmas napok várnak rá, ha itt minden diák ennyire lökött, és erre újfent kénytelen megengednie magának egy vigyort.
- Az utolsó vonattal jöttem, és elcsatangoltam a faluban. - Feleli gyermeki őszinteséggel, és ártatlanul nézi, ahogy Leonie sokadjára megragadja a csuklóját és egyre inkább belelovalja magát a kötelességeinek teljesítésébe.
- Leonie, igazán nem kell folyton fogdosnod, megígérem, hogy nem megyek el. - Jegyzi meg játékosan felkacagva, és már igazán csak a kacsintás hiányzik, de az sajnos kevésbé lenne jellemző rá. Igazából csak attól fél, hogy a lány a nagy kapkodások közepette pofon vágja magát, vagy őt.
- Nem tudom irányítani a varázserőmet. - Vallja be a kiábrándító igazságot, és most nem is mosolyog olyan ijesztően szélesen. Tulajdonképpen a varázsereje olyan, mintha önálló erőként működne benne, tőle teljesen függetlenül - azt még ő maga se tudja, hogy ez inkább a tehetségére, mintsem a tehetségtelenségére utal. Végül is ebbe a témába nincs idejük belemenni, mivel Leonie súlyos elvi vitába keveredik önmagával, az ilyen vitáknak pedig elég durva következményei lehetnek, főleg akkor, ha agresszióvá fajul az egész.
Keith jobb ötlet híján megpróbál harmadik félként becsatlakozni a beszélgetésbe egyrészt, mert róla van szó, másrészt, mert a lány akármennyire is hasonlít egy ámokfutó dobosra, meglehetősen döntésképtelennek látszik, ő pedig megígérte, hogy nem megy el.  
- Nem tudom milyenek itt a büntetések, de ha szeretnéd, leszek én az elsőd. - Valahogy egyre kevésbé tudja elvenni a mondatok perverz élét, és bár szinte sose használja ezt a humort, most mégis ad egy plusz komikumot az egész helyzetnek - ő tudja ezt, és jót is derül rajta, miközben szórakozottan bele-beletúr a vörös bozontba.  
- De cserébe vezess körbe a kastélyban, és ne szabj ki nagyon nehéz feladatot. - Teszi még hozzá a tőle hallható legártatlanabb hangon, hogy Leonie is érezze, ki tesz kinek szívességet. Az természetesen eszébe se jut, mit fog szólni a Házvezetője ahhoz, hogy rögtön a megérkezése órájában beszerzett egy büntetést.

Keith

-De hát én nem is fogdoslak! Hiszen megengedted, hogy a hajad… - Ja, hogy nem is arról van szó. Lenéz a kezére, és jót mulatva a látványon, egyetértése jeléül nagyot bólint.
-Vagy úúúgy! – Elengedi a srác csuklóját, merthogy ezek olyan önkéntelen mozdulatok voltak, szinte észre sem vette, hogy ennyire belemelegedett a magyarázásba. Keith a varázserejét, Leonie a saját testét nem tudja rendesen irányítani, megesik az ilyesmi. Újdonsült ismerősének esete persze jóval izgalmasabb, a sajátját már egészen megszokta.
-Hogy nem tudod irányítani? Mondjuk, rám célzol, és a hátad mögött gyullad fel valami? – Elég izgalmas lehet az úriember mellett élni, bizonyára minden hétre jut valami szörnyen érdekes eset. Szegény, szegény Keith. Egyetlen mondatával elérte, hogy Leonie minden szabad percében ott loholjon a nyomában, hátha a srác valamikor lerobbantja a plafont a helyéről. Márpedig azt neki is látnia kell. Kit tudja, talán át tudná véletlenül változtatni a Trófeaterem összes csillogó darabját plüssmacivá. El kéne oda csalnia, és kipróbálni… Csak előbb a büntetés!
-Aaaazt nagyon én sem tudom… igazából… - Tanácstalanul megvonogatja a vállát. Fel sem fogja, hogy tulajdonképpen Keith remekül átlátja a kétértelműséget a beszédben. Hölgyünk azonban, bármily’ meglepő, olyan, mint egy távirányító, amiben lemerült az elem. Nem kapcsol.
-Óóó, nagyon szeretném! – Amiért a fiú rendkívüli hajlandóságot mutat a büntetés iránt, egészen belelkesül, és még meg is ölelgeti őt hálája jeléül. Tiszta szerencse, hogy kézben tartja a dolgokat, nem? És már majdnem olyan, mintha a kis törpe irányítana.
-Nagyot fogunk mókázni, majd meglátod! – Csak előbb gyorsan ki is kéne találnia, mi lenne a megfelelő feladat, mert nyilván nem fogja halálra kínozni áldozatát, ezt kérni sem kell tőle. Vöröskénknek olyan lágy szíve van, hogy egy szenvedő arc láttán inkább maga is beállna segíteni a büntibe.
-De most nem vezethetlek körbe. – Ráharap alsó ajkára, és arcára kiül a nagy dilemma. Ha elengedi a „szélben hullámzó búzamező” hajzatú urat, unatkozni fog. Márpedig újdonsült ismerőse roppant vicces társaság. Viszont talán Keith sem éppen arra gondolt, hogy ládájával együtt kívánja bejárni a kastélyt.
-A házadig persze elkísérlek, nehogy elvessz. – Ajánlja készségesen. Igazán kár lenne ezért a furafiúért. – Ha már itt tartunk… melyikbe is jársz tulajdonképpen? – Az egyetlen elfogadható válasz az Eridon, már csak azért is, mert a többiről nem tudja, hol a bejárata. Kínos.
-A feladat pedig… - Harciasan megböködi mutatóujjával Keith mellkasát, hogy azért tudjuk ám, ki a góré a házban. Legalábbis ki hiszi azt magáról…
-…nem kívánságműsor! – Próbálja valahonnan kistáskája mélyéről előkotorni a „Gonosz banyák” játék szettet, amit karácsonyra kapott, és felvenni belőle a sátáni vigyort, de mindez maximum a képzeletében megvalósítható csak, mert a vérszomjas fej elmarad a valóságban.

Leonie

- Hát tudod, inkább az van, hogy sose tudom, mikor fogok önkéntelenül varázsolni. Amikor izgatott vagyok, vagy ha megijedek... - Ennél a témánál valahogy mindig sokkal zavartabb lesz, mert képtelen normális szavakkal elmondani, hogy mit csinál. Most is vakargatja bőszen a tarkóját, végül egyszerűen megvonja a vállát, mintha csak azt mondaná; végül is mindegy. Don't panic.
Valahogy Leonie is azonosulhat ezzel a felfogással, ugyanis a büntetés vállalásának hírére olyan hirtelen öleli meg a srácot, mintha legalábbis fordított helyzet lenne, és Keith éppen megkönyörült volna a tetten ért csatangolón. Sebtében viszonozza is a gesztust, nehogy a végén konzervatívnak tartsák, vagy valami.
- Tudod, félelmetesen hasonlítasz az unokahúgomra. Egy ideje nem láttam, de azért ennyit mégsem nőhetett... - Riri most konkrétan az ölelésről jutott eszébe, a kislány ugyanis híres arról, hogy bárhol és bármikor megtámadhat a szeretetével, akkor pedig nincs menekvés, megölel és kész. Csakhogy Riri legutóbb szőke volt és 4 éves, úgyhogy a vörös maximum egy súlyosan infantilis, lökött hölgyemény, aki szabadidejében esetleg leül teázni a kislánnyal - ennyi elég, hogy felbukkanjon Keith fejében a komoly felismerés; bizony ő sem fog menekülni egy hasonló délutáni programról. Mivel már több ilyenen részt vett, bátran állíthatja, hogy igen bájosan áll neki a rózsaszín.
- Eridon. - Válaszolja nyugodtan, kedvesen elmosolyodva, és újra Leonie-ra pillant. Míg a lány tipródott a megfelelő döntésen, addig a srác a kastélyt bámulva ábrándozott - hogy a felfedezni való folyosókon, vagy esetleg a ládájában fellelhető rózsaszín masnikon, azt mindenki találja ki magának. Lopva most is elnéz arra, de aztán teljesen a lány felé fordul.
- Kösz szépen. - Újra elvigyorodik, miközben kihalássza a ládáját a latyakból - még jó, hogy sötétben nem látszik, milyen koszos lett. Mikor sikerül menetirányba állítani a dögöt, Leonie bájos-kedves módon újra előtte terem. A srác arcára szinte már akkor kiül a jellemzően széles vigyor, ha látja, hogy nyílik a Pöttöm szája, ami fél óra ismeretség után azért szép teljesítmény.
- Rendben van. - Ebbe az alkuba nevetve és készségesen egyezik bele.
- Én azt teszem, amit a kedves prefektus hölgy parancsol! - Teszi hozzá merő önszorgalomból, miközben egy széles karmozdulattal a kastélyba vezető útra mutat, jelezve akár el is indulhatnának.

Noel

-Utálom, ha sok ember ragad rám -mondja undorodó fintorral, s egyre jobban jön meg a kedve, hogy pár méterrel arréb menjen. Mikor a fiú megjegyzést tesz arra, hogy nyolc után nem lehet kimenni vállatvon, de mikor a büntetést említi felemeli a szemöldökét. Megvárja, amíg a fiú elindul, majd nyelvetnyújt. Végül feláll, és dühösen utánna trappol. Már teljesen nyugodt arckifejezéssel áll meg felé magasodva.
- Nem -suttogja halkan, mézes mázosan mosolyogva. Dühös volt a fiúra, még sem érzett ellene semmmi ellenszenvet, sőt, eddig ő keltette fel a legjobban a figyelmét társai közül. Ravasz, furfangos, nem neveszhető gonosznak, inkább csak kárörvendő. Látszott rajta, a lány látta rajta, hogy hiányzik belőle az az arrogancia, ami a leg több rellonosba megvan. De azért eldöntötte magába, hogy nem fog csak úgy a parancsai szerint ugrálni. Vele ezt senki sem teheti meg. Főleg nem most, hisz nem is tudott rólla. Mondjuk mindegy, mert annak ellenére, hogy mostmár tudja, biztos ki fog  még lógni esténként. A következő kirándulásig legalább kigondolja, hogy állhat bosszún a sebhelyes arcú fiún.

- Ciki. A gólyalakban átlag húszan vannak esténként, biztos élvezni fogod - jegyzi meg egy vigyorral, jót derülve a lány antiszociális modorán. Ha szeretné ezt fenntartani, valószínűleg keresnie kell majd egy alternatívát, mert nem lehet minden estét egy fenyő tövében ücsörögve tölteni. Noel ezért költözött az üvegházba Lyra és Ophelia társaságában - őt annyira nem zavarják az emberek, de amikor tíznél több kamaszodó srác hörög, szuszog és horkol esténként, azt nem neki találták ki.
A lány utánafut, úgyhogy Noel megfordul, hogy szemben állhasson vele, amikor Tiffany közli vele, nem hajlandó megcsinálni a büntetőmunkát, és nem hajlandó visszamenni a hálókörletébe.
Miért is menne ez olyan egyszerűen, mint ahogyan azt Noel elképzeli?
A lány közel áll hozzá, így terve szerint gond nélkül kapja el bal kézzel az elsős csuklóját, maga felé húzva, s eközben lábával megsegíti a lány szabadesését, hátracsavarva Tiffany karját, tornacipős lábával pedig a fekvő csaj lapockája közé lép. Feltéve, hogy nem történik valami, ami ebben megakadályozza - lehet, hogy a lány magasabb nála, de egyrészt, a kiscsaj olyan vékony, mintha szándékosan éheztetné magát - talán ezt is teszi -, másrészt Noel idősebb, harmadrészt fiú, negyedrészt pedig hivatalosan is tanították csontot törni - oké, ők ezt harcművészeti edzésnek hívják, de senki ne áltassa magát a lényeg tekintetében.
Ha ez a leírtak szerint történik, közel hajol a lányhoz, hogy a fülébe suttogva megkérdezhesse:
 - Hogy mondtad? - ad neki lehetőséget arra, hogy esetleg megváltoztassa a véleményét, szabad kezével pálcát nyomva a torkához, bár utóbbit csak azért, mert a földön fetrengve a lány nem láthatja az eszközt, amit Noel igencsak nehezményez, mert szeretné neki megmutatni, milyen szép.

Egyáltalán nem reagállja le, mikor a fiú a földhöz csapja. Már megszokta, így meg sem ijed, csak hagyja, hogy a nagyobb srác véghez vigye az egész kis jelenetét. Hangtalanul, ellenszegülés nélkül hagyva, hogy ellenfele a földre küldje, hisz tudja, úgy sem ér semmit vele,ha harcolni próbálna, úgy is ő lány, a másik fiú, s kitudja, ha kirántja a kezét talán sikeresen ki megy a csuklója, erre pedig egyáltalán nincs szüksége.
-Úgy mondtam, hogy a büntető munka olyan dolog kéne legyen, ami tanítja valamire a diákot, nem amivel megalázod. Éppen ezért az általad feladott kis feladat nem megfelelő -sziszegi hallkan, a földhöz lapulva. Mennyiszer volt már ilyen helyzetbe! Azok a nagyobb lányok, akik felkenték minden szilárd tárgyra, beletapostak, belerúgtak ahányszor csak nem nézett oda tanár... Tiffanyt tehát már nem igazán hatotta meg az erőszakos megoldás. Tudta, hogy az emberek csak azért csinálják, hogy ráijesszenek a másikra, túl drasztikus módszerekhez nem folyamodnak, mert félnek, hogy őket is megbüntetik. Ahány heget s ütést kapott egyik sem volt maradandó, senki sem merte annyira bántani, hogy bajba kerüljenek mind ketten. Inkább csak tűrt, míg a másik kitombolta magát.

Furcsa reakció, Tiffany nem csinál semmit; Noelt viszont ez nem érdekli különösebben, azon a véleményen van, hogy aki hülye, nyugodtan meghalhat, legalább a természetes szelekció ma is érvényesül, és ha az elsős a legkevesebb életösztönnel sincs megáldva, az az ő baja, ettől a srác még ugyanannyira élvezi saját tanítási módszereit.
A megjegyzés hallatán nem tudja nem kiröhögni a lányt, na nem mintha annyira erőlködne a neveletlen gesztus ellen, de felettébb viccesnek találja a kijelentést - milyen naiv kislány.
 - Hidd el, a Gamajun-ház lakóitól rengeteg dolgot tanulhatsz - biztosítja vigyorogva Tiffanyt. - Egyébként meg olyan büntetőmunkát adok, amilyet csak szeretnék, mert megtehetem - közli félvállról, és valóban így gondolja. Nem nagyon szokta visszafogni magát ilyen téren, és úgy őszintén semmilyen téren sem.
A lány gondolatmenete talán egy másik személlyel szemben helyes lenne, azonban Noel nem ez a típus - őt a legkevésbé sem érdekli a lehetőség, hogy esetleg megbüntetik, úgyhogy gátlástalanul folytatja a tervet, amit kieszelt.
 - Reamoveo - mutat a pálcával a lány körüli talajra, mire Tiffany valószínűleg elkezd süllyedni, ugyanis a halmazállapot-változást előidéző varázsige sáros duzsvává változtatta a talajt alatta. Kapálózhat, de mivel mozdulatlanul engedte, hogy Noel a földbe passzírozza, a fiúnak nem volt gondja azzal, hogy jó fogást találjon rajta, úgyhogy valószínűleg Tiffany ilyen irányú próbálkozásait tudja hárítani.
Van annyira kegyes, hogy a lány fejét megemeli egy kicsit, úgyhogy a ragacs csak nyaktól lefelé kezdi elnyelni, de Noel továbbra is cipőjével szegezi a földhöz - trutyihoz - ,ezzel gyorsítva egy kicsit a folyamatot, egészen addig, amíg a feljövő talaj már azzal fenyeget, hogy az ő lábát is elnyeli. Ekkor ugyanezt az igét használva ismét szilárddá változtatja a földet.
Leszáll a lány hátáról, majd leguggol a feje előtt, hogy a másik láthassa az arcát.
 - Ötig számolok. Ennyi időd van elfogadni a büntetőmunkát, amit felajánlottam, utána itt hagylak - mondja, és valóban elkezd hangosan számolni.

Düh, gyűlölet, bosszúállás. Csak ez jár a lány fejében. Mikor a fiú már varázsláshoz folyamodik úgy dönt, ez alkalommal megadja magát. Nagyon jól tudja, hogy néha jobb vissza lépni mint erőltetni a dolgot.
-Jól van, jól van!-mondja hallkan a srácnak mikor az számolni kezd. Csodás. Most a kedvenc farmere is tönkre ment egy hülye gyerek miatt. -Azonnal eressz el, és akkor meg csinálom a hülye büntetésedet -mondja suttogva. Utálja, hogy már itt is így kezdődik az első napja. Pedig bízott benne, hogy itt már nem ő lesz a szánalom csúcspontja, nem őt fogja piszkálni mindenki egyszerűen azért az okért mert ő más. Türelmesen vár, hogy a fiú hatástalanítsa a varázslatot. Még nem tudja hogy, de csak bosszút áll a sebhelyes arcún. Mostmár nem húzódhat be egy sarokba sírni, hogy ellene van a világ. Ezt is már megszokta, s mostmár nem fog összeroppanni attól, hogy egy kis szerencsétlen meg próbálja ijeszteni. Vesz egy mély levegőt, majd a srác szemébe néz.
-Kérlek eressz el. -nyőgi ki úgy, hogy hangja ne szóljon arrogánsnak.

- Öt.....nééééégy......háááárom...Á, észhez tértél - állapítja meg a sürgető szavakra. Elégedetten tapasztalja, hogy a lány megadja magát, és hajlandó együttműködni, még ha egy kicsit nehezebben is adta be a derekát, mint ahogyan azt Noel szerette volna első körben, de visszagondolva örömmel vette, hogy az események ilyen fordulatot vettek. Legalább valami szórakozás neki is kijutott mára..
 - Ha az ember ilyen helyzetben van, ha nem követelőzik annyira, mint egy hároméves hisztis királylány, több esélye van a túlélésre - jegyzi meg, csak amolyan tanácsként, elvégre prefektusként nagyon szívén viseli az elsősök tanítását.
Szép szó a kérlek, de amikor a lány tekintete totálisan az ellenkezőjét mondja, kissé kevéssé hiteles. Noelt nem is nagyon hatja meg hát Tiffany könyörgése, csak megpaskolja a fejét, mintha valami különösen ocsmány kutyát dicsérgetne, majd felállt, de még egy utolsó ajándékot hátrahagyott a kislánynak.
 - Capillux - jelenti ki, mire Tiffany haja lángba borul, még ha nem is valójában égve, de jelzésértékűen.
 - Meggondoltam magam. Remélem, elég emlékezetesre sikerült az első napod - mondta, majd megfordult, és tényleg elsétált ezúttal, vissza sem nézve, akkor sem, ha Tiffany esetleg utánaszól. Majd másnap reggel kibányássza valaki.

Tiffany
takarodó után

Egy halom könyvvel, még több rágcsával, és egy termosz kávéval a kezemben tartok az Üvegház felé. Most, hogy Lyra és Noel prefektusok lettek, nem sokat tartózkodnak a kecónkban, így olykor rám tör az unatkozhatnék. Akkor általában csöpögős regényeket olvasok, telezabálom magam csokival, és megvárom, míg lefogyok. Na, jó, ugye ezt senki nem gondolta komolyan? Bár tényleg olvasok, de olyasmit, amit érdemes.
Igaz mostanság gyakrabban járok le Vandához, így nem olyan gyakoriak ezek az esetek, viszont ma nem volt kedvem, meg amúgy semmihez se. Tipikus punnyadós nap ez, kár, hogy csak én látom így, mert Lyráék megint a szabályszegőket amortizálják. Még most is vigyorgok azon, hogy engem is meg kellett büntetnie, bár akkor tényleg nem volt más választása, kilátástalan helyzetünk volt.
Nem, nagyon hatnak meg a lavírozó prefik, akiktől tartanom kéne, azokból kettővel együtt élek, és még nem láttam őket, ahogy megesznek valakit, bár ehhez hozzátartozik, hogy későn kelő vagyok, szóval ki tudja.
Amúgy, mostanság egész elviselhetőnek érzem magam, talán, mert már nincs kedvem rágódni azon,  ami történt, változtatni úgyse tudnék rajta, így marha felesleges.
A házunk előtt egy alakot látok, mire megtorpanok, és felvonom a szemöldököm. Oké, bízom benne, hogy azt, hogy zárva az ajtó a tanároknak tudja be, mert eszem ágában sincs arra kelni, hogy valaki fölöttem áll, és az ordítja, takarodj!, vélhetőleg azzal a lendülettel ütném is le. Nem ajánlatos engem felkelteni.
- Hát te?- kérdem tőle szerintem jogosan, mert takarodóóóó, hahóóó. Hihetetlen, hogy ez ennyi mindenkit hidegen hagy, ezért nem jönnek korábban Lyráék. Azért, bízom benne, hogy most se lesznek a közelben, szerintem, nem örülnének, ha látnák, hogy valaki betörni készül ide.

Összeszorított fogakkal hallgatja végig a fiút, s mikor az megpaskolja azonnal elrántja a fejét. Még is csak mit képzel magáról? Érdekes, hogy Tiffany eddig még sosem ijedt meg annyira, mint most, mikor felgyúlt a haja. Akármit, csak a haját ne. Első ösztöne az volt, hogy a srác után üvöltsön, de még sem tette meg. Nem fogja elveszteni a méltóságát. Oldalra hajtja a fejét, ezzel beborítva sárral a vörös tincseket, de legalább már nem lángolnak. Gyűlölködve néz az elsétáló fiú után, s azon kezd járni az esze, hogy most mihez kezdjen, mivel vicces lesz, ha itt marad napokig, majd kibányásszák a csontvázát. Próbálkozik egy kis rugkapálózással, eredménytelenül. Valahogy eljut hozzá, hogy már igen késő van. Ezzel aztán biztos nem szerez pluszpontot, hogy az első napján sokkal sötétedés után ki van ásva a rétre. Vicces... Nem így képzelte el. A márvány fehér, szeplős arcon végig folyik egy könnycsepp, szinte a lány tudatán kívül. Gyorsan megrázza a fejét, és összeszorítja a szemeit. Utál sírni. És nem fogja engedni, hogy egy undok senkiházi tönkretegye. Ezzel az elhatározással váltott át fapofára, és az éppen olvasott könyvön kezd el gondolkodni, idő töltés gyanánt, mikor hangokat hall. Vagyis egy, bizonytalan lány hangot.
-Öhm...segítenél? -nyőgi kínosan. Csodás. Biztos azt hiszi majd, higy egy félőrültel van dolga, pedig ő nem is csinált semmi (nagyon) rosszat.

Szegény pára

Nem kicsit döbbenek meg, mikor a rétre érve látom, hogy valaki komolyan gondolta "az élve elásás" fogalmat. Nem kell sokat agyalnom, hogy rájöjjek, tuti valamelyik háztársam a hunyó, csak azt kéne kideríteni, melyik. Szívesen kifejezném neki az elismerésem.
Igazából, lehet, sajnálnom kéne a csajt, de belőlem veszettül kiveszett az empátia, viszont valami belső hang mégis azt sugallja, ne hagyjam már itt szegényt.
- Ja, segítek, málnás, vagy banános?- nyújtok felé két müzliszeletet, miközben sztoikus nyugalommal ülök le mellé, aztán jobban szemügyre véve, elhúzom a szám.
- Nincs nálam párna, bocsi. Amúgy hozhatnék, de olyan jól elülök itt, mellesleg... mit keresel kint takarodó után, és hogy kerültél ilyen közeli viszonyba a talajjal?- döntöm oldalra a fejem, ahogy kedélyes csevegésbe kezdek. Értékelhetné is akár, mert nem sokszor csinálok ilyet.

Mentőosztagos néni

Reménykedve néz a közeledő lányra, de ahogy kinyitja a száját rájön, hogy háztársával all szemben, szóval még sincs oly sok esélye a menekülésre. Vesz egy mély levegőt, hogy lehiggadjon, hisz a csaj jelenti az egyetlen esélyt, és midnenképpen kedves kell legyen vele.
-Egy, viselkedéséből ítélve Rellonos fiú nagyon unatkozott... A sebhelyes arcú. Tán ismered? -kérdi ugyan olyan higgadtan, majd hozzáfűzi: - Nagyon szívesen csevegnék, de lennél oly kedves, hogy először segítesz újra normális talajszintbe kerülni? -néz rá kérlelően. Akármilyen lobbanékony is, igen is rejtőzik benne egy kis színi tehetség, s a nagyszájú lányból azonnal síró kislányt tud varázsolni. Egyre kényelmetlenebbül érzi magát, s egyre jobban az az érzése, hogy ebből előbb utóbb gyengélkedő lesz-az a kevés egészséges csontja is mindjárt összeroppan. Egy fejrántással hátra lök egy vörös hajtincset, így a nagyobb lány már teljes nagyságába látja a szeplős pofit.

A csajt látva, egyből egy szobanövény jut eszembe, amit öntözni kell, meg szép cserépbe rakni... hmmm... na, jó nem. Nekem még gyakorolnom kell a rellonos jellemet elvileg, így csak nem hagyhatom itt, plusz... ezzel talán kicsit ellensúlyozom a saját... nos botlásom.
A leírást hallva felenvetek, őszintén, és hangosan, épp hogy csak nem ütögetem a földet mellettem.
- Nem, még sose hallottam, miszter Humor Heroldról- vigyorodok el, mert, ha Noel nem mutatkozott be, én se fogom elárulni. A végén még rajtam is kamatoztatná a kreativitását.
Aztán felállok, előkotrom a pálcám a zsebemből, majd járkálni kezdek, miközben a megfelelő varázsigén agyalok.
- Oké, előre szólok, hogy eddig csak gáz volt abból, hogy varázsoltam, szóval nem vállalok felelősséget az épségedért- a miheztartás végett, jobb, ha közlöm vele, majd a pálcám ráirányítom.
- Baziteo- ejtem ki a számon, majd ha a lány jelentősen megnöveszti magát, elvigyorodok.
- Oké, most mássz ki... így talán könnyebb- adom neki az instrukciót, majd, ha kikászálódott, egy Reducio-val visszaváltoztatom az eredeti méretére.
- Na.... viszont a hajaddal már nem tudok mit kezdeni- húzom el a szám, mert konkrétan annak örülök, hogy ezt sikerült végrehajtanom.

Ó...szóval a kísértője egy igazán ismert alak. Nagyon jó. Előbb utóbb csak kisüti, hogy hogy hívják. Mikor a lány a varázslati tudásáról kezd magyarázkodni ösztönösen nemet akar mondani, de inkább csak bólogat, s várja a hatást. Mikor elkezd még jobban nőni megpróbál kikászálódni a lyukból, ez úttal sikeresen.
-Köszönöm- mondja miközben a haját rendezgeti.
-Ezt majd elintézem én -mutat sáros-kócos vörös tincseire.
-Most ha megkérhetnélek rá, vissza kaphatom eredeti méretem? Eddig is elég magas voltam...-szólal meg a lány fölé magasodva. Legalább élve megúszta. Vágül is lehetett volna rosszabb is, nem? Megtapogatta a bordáit és a lapockáit, amelyek különösen fájtak, de úgy döntött maximum felugrik a gyengélkedőre. Elkezdte kiszedegetni hajából az oda tapadt sár darabkákat, s közben méregette fel a kisseb-nagyobb szerzett sérüléseket. Mindenképpen jól kezdte ahhoz képest, hogy 12 órája sincs itt. Azt azonnal eldöntötte, hogy apjának nem említi meg ezt a kis esetet, kitudja, hogy hogy reagálja le az öreg.

Bálint

- Offende Onorare- suttogja egy szobor mögül, és elégedett vigyorral konstatálja, hogy megint aratott. Ravennek már-már sajátos elképzelése van a bolondok napjáról, viszont mentségére legyen mondva, sose tett másképp.  Bár lehet, hogy ami számára szívatásnak minősül, az másnak kínzás, de efelett a tény felett mindig is szemet hunyott.
Ahogy a lány elfut, ő laza természetességgel sétál ki a szobor mögül, miközben kortyol a kávéjából. Most még jó idő van, így úgy dönt, ideje kimozdulni, és megnézni, vajon mennyi kár érte a helyet, esetleg még pár lézengőt megviccelni. Lassan halad úgy, mintha nem is miatta hallucinálna az a szegény Navinés, nem az ő hibája, csak rosszkor volt rossz helyen... előfordul.
Igazából nem teljesen érti magát, mert... mielőtt felkaszabolta azt az elsőst eléggé búval bélelt volt, mindenesetre, most megint a sztoikus nyugalom lett úrrá rajta, és úgy hiszi, ez jobb mindenkinek.
A rétre érve nem igazán lepődik meg, hogy talál kint diákokat, akinek van esze, kimozdul. Ő minden esetre egy fának dőlve issza a kávéját, ami mellé jól esne egy cigi, de mivel nem dohányzik, ezt teljes mértékben nélkülözni tudja.
Azért kezdi érdekelni, hogy a többi Mestertanonc ilyenkor merre lehet, nem sokkal futott még össze, na nem mintha ezt fájlalná, nem az a nagy társasági lény, viszont, kicsit hülyén érzi magát, hogy "nagy" létére folyton egyedül kószál. Bár, lehet azért van, mert a többiek már megunták a helyet, Raven meg nemrég jött ugyebár, még egy hónapja sincs.

Raven;

Ki hinné az ember, hogy imádom a bolondok napját. Dr. Nádori Pál azt mondaná, hogy csak az bolond, aki annak érzi magát - én meg erre felröhögnék, hogy még jó hogy, hiszen szép is lenne, hogy aki annak érzi magát, de nem lenne bolond, viszont aki nem érzi annak magát bolond lenne. Attól eltekintve, hogy kezdek lassan belezavarodni, no way, szuperül érzem magam. Bolondok napja van, csináljunk bolondot, felfordulást, hatalmas party-lázt! Emlékszem tavaly...tavaly mi is volt? Mégsem emlékszem. Mintha Pesten lettem volna, hatalmas kacarászás az utakon, összegyűlt barátok, valahonnan hangos lufik szállingóztak, ja meg volt vodka is. Vagyis narancslé citromos vízzel. Egészséges, fogyókúrás recept. A lényeg, hogy mégsem emlékszem, pedig vicodin józan voltam bizony, na jó a bolondok napi mókázás az lesz, hogy kedves leszek. Mindig kedves vagyok, de ma rendkívül kedves leszek.
- Hé te, húzzál innen! - ennyit a kedvességről... Gyorsan a semmilyen tekintetet felváltja a vigyorgás, elkezdek úgy vigyorogni, mint egy őrült eridonos, akik tényleg azok, bár mindenki őrült, aki meg nem, az hazudik...vagy tuti nem százas. Vigyorgok, legyintek egyet a levegőbe, és inkább tovább indulok az úton, ami kijuttat a rétre. Azta milyen régen voltam itt, ezt se nagyon hiszem el, hogy most mégis, biztos csak álmodok. Megcsípem magam, erre nekem jönnek. Mégsem álmodok, az emberek meg még mindig figyelmetlenek.

Tömeg, napsütés, felhőtlen nevetések, idegbeteg nevetések, szócsaták, mozdulatok, cigaretta... Ó egy cigaretta, csak egy pici füstgumó, az nem ellenkezik a kedvesség és jóság mai szabályával sőt. Az inspirálja! Így Bálint, ahogy sétál az úton, előveszi, előbányássza, előkotorja tartóját és öngyújtóját, mert varázslat ide vagy oda, de öngyújtó kell. Meggyújtja, visszarakja, száll a szájban, ki-be fújás, levegővétel, sétálás, füst, száll és hejj. Napsütés, fák, illatok.

- Hello kedveske! Kérsz egy szálat a kávéd mellé? - kezdek el elindulni a fa irányába, ahol egy lány álldogál. Tuti mestertanonc, amilyen szerencsém van. Ez meg eléggé kedves köszöntés volt? Én ám igyekszem, tényleg lássa lelkem, a szemeimet meg az arcom fapofaságán még valahogy dolgozom, de hát a hang, a hang az mély tud maradni.. de majd valahogy igyekszem.

Domcsiii

- Nem is kell, látod, te is ismersz ezek szerint cuki lányokat. Kik ők? - Őszinte érdeklődéssel tekint felé, ugyanis tényleg szeretné megismerni őt, kedvesen mosolyog rá. – Labdával a kezedben? Hű, ami a labdákat illeti. Valami halálfélelem szerű dolgom van tőlük. Borzalmas. – Mondja nevetve, de azért kicsit ijedt képet is vág mellé.  
Ez a nap sem zajlik rosszul ezzel az eseménnyel, szeret új embereket megismerni, és most is pont ez történik. Sok minden járkál a buksijában igazából, nagyon kedvesnek és aranyosnak tűnik Domi. Ahogy hallgatja, és egyre inkább a személyes dolgairól beszél neki, kezdi úgy érezni, hogy sikeres volt a hozzáállása, hiszen a cukiság viszonzásra kerül, boldogan hallgatja a dolgokat és reagál is rá.
- Mindenki a semmiből kezdi, én is onnan kezdtem, de aztán nekem is sikerült eljutni idáig, hogy már akár egy zárat is ki bírok nyitni egyedül. – Felnevet, persze próbál viccelni, azért ennél megy egy kicsit több is neki, mondjuk egy Invito. Jó, jó, nem kell lenézni Mucit, de tény, ami tény, akad olyan varázslat, amit ötödikes fejjel is csak félve próbálgat, akkor is, ha tudja, hogy képes lenne rá némi határozottsággal. De most nem ő a lényeg, legalábbis most nem a saját nosztalgiáját kéne megélnie, hanem inkább a jelent és mostani helyzetét.  
- Igen, ezt szokták ránk mondani. De szerintem békések is vagyunk, nem csak jószívűek. Bár azért abban biztos vagyok, hogy az unikornis erő velünk van, és mi is tudnánk háborúzni a békéért. – Igazság szerint nem azt mondja ezzel, hogy agresszívak, meg azt sem, hogy ez a közhely igaz, viszont harcos természet minden emberben ott van, küzdeni pedig az ő háza is szeret, a következő tanévben is ez lesz a céljuk, nyerni! Remélhetőleg teljesíteni is tudják ezt a kitűzött célt.
- A háztársad is Mestertanonc esetleg? Egyébként én, ha majd nagyon nagylány leszek, Sárkánykutató leszek. Nagyon szeretnék velük foglalkozni. Kiskorom óta szeretem az állatokat, épp úgy a mindenki számára ismerteket, mint a varázslényeket, gondolkodtam még sok szakon, de úgy igazából ez vonzott leginkább. – Meséli el neki, mi a helyzet vele, de hallgatja is tovább, amit még ezek után mesél neki.
- Ezt annyira megértem, anyu még mindig nem igazán fogadta el, hogy én itt vagyok, apu támogat, ő egy másik iskolában Bűbájtant tanít, tőle tanultam az alapokat is. Anyának, még így, 18 évesen is kislány vagyok, az ő pici gyereke, akit mindentől óvna, így a varázsvilágtól is. – Vidáman beszélgetnek, bár a téma nem feltétlenül ad okot rá, de sorstársra lelt, aminek igazán örül, na meg láthatólag a másik fél is.
Kicsit túllépve az iskolán, és ezeknek a családi dolgoknak a megtárgyalásán a sport vetődik fel, amiben bár nem jártas, mégis tud róla ezt-azt Emmus, és örömmel hallgatja a történeteket, meséket, mindig szeret újat tanulni. Nagyokat mosolyog a kifejtésen, miért is kerülné a kviddicset Domcsi. Teljesen megérti, bár neki csak a labdaiszonya a visszatartó erő, a repülés már egészen megszokta, de lehet nem ártana pár órát venni.
- Nagyon ügyesek vagytok, gratulálok, igazán szép teljesítmények! – Mondja kedvesen és még meg is veregeti a fiú vállát, éreztetve megbecsülését. Aztán a fényképeket nézi és hallgatja még, ahogy mesél róluk, van még egy két érdekes kép abban az albumban, de a vége felé már csak kérdésekkel fordul felé.
- Nagyon jó lehetett apukáddal együtt átélni ezeket a dolgokat, biztos nagyon szeretitek egymást. Neki köszönhető ez a nagy sportszereteted is? – Érdeklődve várja a választ, közben kicsit jobban rákezd a havazás, lassan majd vissza kell menni, nehogy tüdőgyulladás legyen a vége.

Keith Y.
.kellemes, tavaszi, hűs este.

 Egyszer volt, hol nem volt, vége is volt. A nappalnak. De még mindig nem volt kedvem bemenni. A nap nagy részét a faluban töltöttem, ha már ilyen idióta időjárás uralkodott mindenhol, miért ne használjam ki. Az iskola felé battyogtam vissza, miközben kiropogtattam a nyakam és körbetekintettem. Még nem volt késő, de már sötétedett. Tökéletes időpont, úgy mindenre. Sétálni, merengeni vagy csak leülni valahová. De hová? A kinti helyek nem annyira jó döntések, még a túlbuzgó prefik rajtam éleznék a nyelvüket, hatalmukat, ha nyílt terepen, majdhogynem tálcán kínálom neki magamat. Hogyne, Leo vagyok én, nem bolond.
Így, amint tehettem éles kanyarral levágtam a kastély felé vezető utat. Kedvtelen képpel rúgtam bele egy kavicsba, amely nem olyan messze ért földet, halk puffanással. Amint odaértem, ismét belerúgtam, de úgy, mintha ez a szerencsétlen kavics tehetne arról, hogy vergődöm és nem tudok mit kezdeni magammal. Ahogy focizgattam a kövecskével, úgy értem közelebb a fénylő lelkek udvarához, melyre tekintve vállrándítással reagálta. Hagyva a "labdámat", besétáltam, körbetekintve nyújtóztam egy sort, agyaltam ki, mégis mi a fészkes fenét csináljak itt. Beljebb haladva vágtam zsebre kezeimet, miközben kiszúrtam az ismerős szökőkutat, amivel már nem elsőre akadtam össze. Már nem tudom kinek a társaságát élveztem itt, de lábat azt tuti mostam benne, ennyi rémlik. Régi emlékek, nem sokat engedek át a szűrön, már nem. Inkább csak sóhajtottam, leültem a szökőkút peremére és lábamat kinyújtva tekintettem előre. Sehol senki, de még a hangjuk sem ér el ide. Pálcámat elővéve forgattam ujjam közt, unaloműzés céljából. Fejemet hátradöntve tekintettem felfelé, külső szemlélőnek talán úgy tűnhettem, mint aki épp a szökőkútba akar beleesni, holott én csak így pihentem. A fura dolgaimat még mindig nem vakartam le. Nem is akarom.

Keith Y.

 Vágni lehet a csendet, vagy én vagyok süket. Már totálisan mindegy, de a másik lehetőségnek adok igazat, mert nem szúrtam ki, hogy vendégem van. Remélem prefi, majd bemagyarázok neki valamit. Valami olyasmit, hogy nem ismerem az órát. Persze már csak akkor jöttem rá a látogatóra, amikor letelepedtem és az a valaki a közelemben motoszkált. Fejem előrebillent, melybe nyakam bele is roppant, de nem adtam neki hangot. Ujjaim közt megállt a pálca, de fényt nem akartam, mert épp, az amúgy is sötét ruházatommal kaméleont akartam játszani. Így keressen meg, ha tud. Csak azt nem értem, ő miért nem gyújt semmit? Lehet valami szupermájer és lát a sötétben, ideje tujának álcázni magam, már ha az olyan könnyen menne. De nem történt semmi - egy ideig. Nem talált meg. Ezt is megúsztam, már ha tényleg az volt, akinek hiszem. Egyáltalán minek gondolkodom ilyenen? Nem vagyok már elsős, hogy féljen kelljen, inkább visszadőltem a kezdeti pozícióba, fejem ismét hátrahajtottam és bambultam. Álmosított a csend és a sötét, így pár pillanatig hunytam le a szemem, pont addig, amíg megint hallottam a lépteket. Tehát süket nem vagyok, ez boldogított. Ellenben az nem, hogy közeledett. A pálcát markoló kezem még mindig csak pihent a peremen, hiszen azon támaszkodtam, mintha napoznék, de már vártam a megfelelő szavakat, azokat, amikkel a lebukásomat fogja majd körbeírni. De nem, nem ez történt. Hirtelen szisszentem fel, mikor lábamba ütközött és ahogy felkaptam, már borultam is, majdnem bele a vízbe, ha nem támaszkodok meg a kezeimen, amelyek nagyobb csobbanással érkeztek a kútba. Így megúsztam némi vízzel a hátamon és a karomon szerencsés vagyok. Kiegyenesedve ráztam le kezemről a vizet, morogtam el a Lumos szócskát és egyenesen az érkezőre világítottam. Nocsak, nem rá számítottam.
- Király, működik a láthatatlanná tévő köpenyem. - vigyorogtam egy sort, miközben megnéztem jobban magamnak, de nem álltam fel. túl kényelmes volt nekem a peremen, bár most kissé hűvös lett a hátamnak. Oda se neki.
- Bujkálsz a prefik elől, hmm? - tekintettem ismét körbe, majd vissza rá, miközben lejjebb eresztettem a pálcám, de már nem merültem vissza a sötétségbe.

Keith Y.

 Nem épp a legkellemesebb érzés elázott háttal ücsörögni, de ha nyár lenne, akkor kifejezetten áldanám a srác nevét. Így sem szidom, majd megszárad. Még nem vagyok cukorból, hogy el is olvadjak tőle. Legyintettem hát csak, mikor megint bocsánatot kért, hiszen tök felesleges volt. Ha zavart volna a tény, akkor úgyis átok lett volna belőle, hiszen zöld vagyok.
- Úgyis melegem volt már itt, kellett a zuhany. - pillantottam csak hátra, miközben kitapogattam, mekkora területen terpeszkedik a folt, de nem volt vészes, így visszafordultam felé. Egy kicsit kínzó volt már felfelé nézelődnöm, hiszen ülve vicces lett volna magasabb lenni nála, de lustaságom még mindig az eget verdesi, pedig csak felállni kéne. Kellene. Miközben a másik megszabadította magát a kosztól, amit összeszedett a földön. Lábamra nézve cipőmnek meg sem kottyant a találka, a lábujjam sem sajgott, könnyen megúsztam. Kőből vagyok. Szavaira húztam magam alá a lábaimat, megtámaszkodva ismét, a pálcát az ölembe pakolva néztem rá, miközben bólintottam.
- Ez ismerős. - tűnődtem el azon, hogy nekem is napi szinten feljön ez a dolog, kivétel, amikor megtalál valaki, és le tudom kötni magam. Na, olyan napokat akarok. Tudom, lehetne tanulni is, de majd. Ráérek még, most kezdődik csak az év, nem kell parázni.
- Nekem kilométerhiányom volt még napközben, aztán inkább ide jöttem, mint be. Szellősebb. - válaszoltam a kérdésére, majd felállva nyújtózkodtam egyet, dőltem most már magam is a peremnek, mivel nyakam ennyit bírt. Öregszem.
- Üdv Keiy, én meg Leo. Nem látszol elsősnek, de eddig nem láttalak itt. - szemléltem meg immáron szemből, miközben megfogva a kezét, kezet ráztam vele. Ha a nevekre nem is, de az arcokra szokásom emlékezni, de ő határozottan nem ugrik be. Kipp kopp, most jön a találgatós rész.

Keith Y.

 Arcomat vakartam meg a beálló csendben, stílusosan, mintha át akarnám rendezni arcberendezésemet, de csak úgymond felfrissítettem magam. Most jönne jól egy kávé, na jó kettő, de ha nem szereti a srác, akkor dupla adagom lenne. Viszont a konyha messze van, oda még el is kéne jutni, meg úgy el kéne indulni. Macerás, de innentől kezdve majd termosszal a farzsebembe járok. A szavaira már nem reagáltam semmit, csak felsőmet igazgattam meg hátul, mert idegesített, ahogy rám tapadt, de semmi több. Talán ha levenném és megszárítanám, jobb lenne. Majd. Most leköt, hogy megtudjam, tényleg jó-e a memóriám, vagy túlságosan szortíroztam és amúgy még ismerhetem is. Na az lenne ciki, nem a faláb. De míg nem mond semmit, nem akadok ki saját magamra. Várok, pálcámat szorongatom ismét, még mindig ezzel teremtve a fényt magunk között.
- Ó, akkor nem tévedtem. Akkor üdv nálunk, gondolom már körberajongtak az üdvözlődolgokkal meg a többi nyalánksággal. - amúgy arra már nem is nagyon emlékszem, én kaptam-e valamit, amikor jöttem. Ja egyből szobatársat akivel.. hagyjuk mi történt. Szép volt, ennyi a lényeg, majd borzalom. De nem ez a téma, nem kell elkalandoznom. Inkább rá figyeltem, értelmes képet vágva hallgattam és bólintottam aprókat, ahogyan megismertem, amit meg kell, ami olyan.. átlagos ismereteket fed le. Ma is okosabb lettem.
- Áhhá. Merről fújt ide titeket a szél? - kérdeztem vissza, majd aprót nevettem a tanulni kellene dolgon. Túl ismerős, túl ismerős. - Kellene. De mindig érdekesebb valami, mint a szobádban ülni és a könyvet bújni. Hidd el, ez így lesz. Hirtelen kajálnod kell, meg kell nézned a legunalmasabb termet, ilyenek. Borzasztó. - ráztam a fejem, mintha amúgy ez gond lenne, mintha engem zavarna, hogy nem tanulhatok egész nap. Azt hiszem akkor gondok lennének, bár, végzős évem van, egy napot majd rászánok. Feltevésére, hogy én mióta vagyok itt, bólintottam egyet. Hajaj.
- Lassan már bútornak is elmehetek, olyan rég, meg olyan megszokott dolog, hogy itt vagyok. De nem olyan vészes, csak ne akasszon rám kabátot senki. - szórakoztam megint a pálcámmal, majd, már csak a megszokás kedvéért tekintettem körbe, nem-e ólálkodik valaki a közelben. Senki. A normálisak alszanak már?

Emma

– Az egyik lányt Aileen Aurora-nak hívják, a másik lányt pedig Trixinek. A teljes nevét nem tudom, nem mondta meg, de felismerem, ha találkozok vele. Rora vezetett körbe, Trixivel meg akkor találkoztam, mikor eltévedtem a Levita toronyban. –azt szándékosan kihagytam, hogy a fürdőben, mert nem tudom, hogy mennyit szabad elmondani más ház tagjának arról, hogy mik is vannak a mi tornyunkban. – Igen. Ha már nem tudok nagyot ütni, fejbe dobom egy kézilabdával. Azzal, úgy is nagyobb sérülést tudok okozni. Kiskorodban történt valami, ami miatt félsz tőle? –először lelkesen, és vigyorogva meséltem, ám mikor Emma kijelentette, hogy fél a labdától, kíváncsian kérdeztem rá, hogy mitől. Nálam nem lenne előny, ha félnék tőle, apa tett róla, hogy ne féljek. Meg hát nem kapus vagyok, okom nincs, hogy tartsak a labdától.
– Látod, máris többet tudsz, mint én. Nekem csak az sikerült, hogy a labdát a kapuba varázsolja, de akkor sem voltam tudatában, hogy ezt művelem. –ismét halkan felnevettem. Ahogy felelevenítem az emlékeket, egyre jobb és jobb kedvem van. Itt beszélhetek erről szabadon, mert nem néznek hülyének. Ha ezt otthon mondom el valakinek, biztosan azt mondanák rá, hogy csak szerénykedek, meg nem vagyok tisztában a képességeimmel. Pedig igenis tudom, hogy volt számtalan olyan gól, amit ha más próbált volna értékesíteni, neki tuti, hogy mellé megy, kapufa, vagy a kapus megfogja. Nekem soha, egyik sem volt, és ez olyan jó érzés volt számomra. Látni, hogy mindenki büszke rám.
– A békéért, meg a győzelemért, én is tudok harcolni. Szerencsére, én csak a pályán vagyok agresszív, de ott sem ellenség ellen, hanem az ellenfél ellen. A kettő meg nem ugyanaz. –mosolyogtam a lányra, és megjegyeztem azt is, amit egy igazi Navinés mond a saját házáról. Nem tűnik olyan haragosnak Emma, tényleg nagyon illik rá a házának a leírása. Kedves velem, pedig alig ismer. Ez pedig nekem is azt sugallja, hogy nyugodtan lehetek nyitottabb felé, mert nem lesz belőle probléma.
– Rora még nem, Trixi meg pálcakészítő szakra megy. Sárkánykutató? Nagyon izgalmasan hangzik. Én még nem tudom, de még bőven sok időm van ezt eldönteni. Lehet, hogy az évek során ki is fogok bukni, amilyen béna vagyok. –vontam meg aprón a vállamat. Én sem gondoltam komolyan, de ennek is megvan az esélye. Részben örülnék, mert visszamehetek a csapatomhoz, de nem ez lesz a célom. Bebizonyítom, hogy egy olyan jó varázsló vagyok én is, mint egy olyan velem egyidős, akinek a szülei is varázslók.
– Akkor a bűbájok terén nagyon ügyes lehetsz. Elhiszem, hogy félt anyukád. Engem is sokszor féltett a pályán, de amikor látta, hogy nincs értelme, már csak biztatott. Persze, a szülői féltés mindig ott van, és így tudod, hogy a családod veled van. –mosolyogva osztom meg vele a véleményem a szülői féltésről. Én mindig úgy voltam vele, ha anya félt, akkor ez azt jelenti, hogy a pályán is velem van, érezhetem a közelségét, és mindig helyesen cselekedek. Apa meg soha nem mondta, hogy félt, de persze tudtam, mivel az egy szem kisfia vagyok, és számára páratlan ezen a világon.
– Köszönöm, a csapat nevében is. A varázstalan világban, a legtöbb apa, mindig focizni tanítja a fiát. Nálunk ez nem így volt, és jobban is szeretem a kézilabdát. Igen, apának köszönhetem a sport iránti szeretetemet. –válaszoltam a kérdésre, és szép sorban meséltem a képekről, amiket láttunk az albumban. A végén becsuktam őket, és Emmára néztem. – Mit csináljunk most? –nekem teljesen mindegy volt, engedtem, hogy ő döntsön.

Leonard

A kis balesete után Henry nyugalomra vágyott ezért úgy döntött meglátogatja a rétet. Egyik könyvével megcélozza az egyik padot. Emeric Ripropsky: Átváltoztatásról kezdőknek. Rendkívül érdekes könyv, bár Henry-t nem érdekli. Év végén mindenből át akar menni, és nem árt ha már most elkezd tanulni. Minden akaraterejét összeszedve próbál a könyv lapjaira figyelni, de nem megy neki. "Majd holnap" stílussal tette le maga mellé a könyvet, és a helyszínt fürkészte. Diákok járkálnak ide-oda, mindenki a saját dolgával foglakozik. De hát ő mihez kezdjen. Eszébe jutott hogy még alig kezdődött el az év de már a Rellon vezet a pontversenyben, ennek örömére el is határozta hogy ő maga is csinál pár szorgalmit hogy valamennyire hozzájárulhasson. A kviddics körül is forognak a gondolatai. Elég jó lesz-e ő nekik? Biztosan. Ez csak gyakorlás kérdése. Valahogy meg kéne ismernie a csapattagokat, elvégre egy összeszokott csapat jobb teljesítményre képes.

Keith Y.

 Újnak lenni itt, gyerekfejjel jó móka, viszont idősebbként már nem annyira. Valamiért.. nincs már meg a varázs. Vagy legalábbis nekem nem lenne, nem tudom, hogy a srác hogy van amúgy vele. Erről ugyan nem fogom faggatni, mert nem kérdező bizottság vagyok én, de ha nyilatkozik róla, okosabb leszek. Rajta áll, a többi meg azon, hogy merre lökjük a témát épp.
- Á, értem. Akkor megúsztad, bár azért konfetti esőre nem kell számítani. Majd az elsősök körberajongnak, mert nagy vagy és úúúú.. valami ilyesmi. – alapjáraton a lányok a herceget keresik a fiúk meg azt, kivel lehetnének jóban, hogy megússzák a szívatást, illetve hogy ki vigye bele őket majd a rosszba. Ezekkel nem egyszer futottam össze magam is, na meg a másik, hogy nekem anno nem kellett ilyeneket művelnem, mentem én a makacs fejem után, aztán alakultak a dolgok. Szép kis évek, egy pillanatig el is kalandoztam a múltban, miközben végigtapogattam a tenyeremen pihenő heget. De visszahúztam magam gyors a jelenbe, az udvarba és a másikra figyeltem, hiszen kérdezősködtem, csak még nem okosodtam meg tőle. Vagy valami olyasmi. Figyelj már ráááá. Jópofa alaknak tűnik, olyan felfogásúnak, mint magam is, még a végén akad majd közös téma is. Más szempontból viszont nem figyelem meg, még nem. Majd. Talán.. ha.
- Az egy jó hely, közel van. Vagy legalább is Graz közelebb van hozzá, mint a suli, bár konkrétan ott még nem jártam. – gondolkodtam el azokon, hogy merre fordultam meg már és hol nem, de a hely neve cseppet sem rémlik. Ráérek még. Vigyorára viszont magam is vigyorgok, ahogy nézem, elszórakoztatom így az esti órákban. Még maradt a bohócból, régről, csak átalakult. De úgy néz ki nyugalmaznom sem kell, elvégre a közönség egészen jól fogadja. A kérdésre helyezem magam jobb pozícióba, pakolom le a fényt adó pálcát és igazítom meg ismét a felsőmet, amely, talán már száradni is kezdett, vagy csak már totál nem érzékelem a hideget.
- A rellonban igyekszem túlélni. Téged hova pakoltak? – pillantottam vissza rá, érdeklődve, hogy merre lehet, mivel már egy jó ideje nem bajlódom a saccoljuk meg ki hova való játékkal. Van szám, meg a másikaknak is, szóval probléma megoldva. No meg, a szimpatikus alakokról jobb ha tudom, hogy hol keressem.

Antonio


Ahogy Antonioval lementünk a pályára éreztem, hogy a friss szellő belekap hajamba. Nagyon jó érzés lesz a seprűn ezt még jobban megérezni. A pálya hangulata még ilyen csendes környezetben is igazi élményt jelent a magányos repkedő számára.
Már rég tudtam a tűzvillámomat kipróbálni, akkor is csak pár percre. Ez az átka egy új seprűnek. Sosem elég belőle. De most Antonio társaságában mindent beleadok. Igaz egy másik álmom is teljesülhet. Az Ő Nimbusz seprűjét is kipróbálhatom. Ahogy hallottam nagyon jó gép. Egyetlen gyenge pontja a tűzvillámmal szemben, hogy lassabban gyorsul fel.
Amúgy megbízható.
Kezemben a seprűvel barátomra nézek.
-Akkor felkészültél?