Mintha tudnál tenni bármit is

 - Nem hiszem, hogy ez így működik - jegyezi meg, amolyan elnéző mosollyal. Nem sok időt töltött a varázsvilágban gyerekkorában, de alapvető dolgokat az apja megtanított neki, és mivel igencsak apás kölyök volt, csüngött az örege minden szaván, nem csoda hát, hogy ilyen távolságokban is emlékszik erre, hiába élt muglik között az elmúlt röpke nyolc évben.
Felnevetett, olyan abszurd kép volt, ahogy felvillant előtte a vérmes kanári vijjogása. Igen, valóban rémisztő a sárga, ökölnyi tollgombolyag, aki kedélyesen csipog és csapdos kis szárnyaival.
 - Kiaza Seren? - teszi fel a kérdést. Biztos valami diák, de Noel mindig mindenről tudni akar, és többnyire meg is jegyzi a dolgokat, elraktározza későbbre, hátha fel tudja használni valamilyen módon.
Többnyire talál rá lehetőséget, hogy felhasználja.
 - Woa, sólyom? Lehet ilyet tartani az iskolában? - kérdezi lelkesen, ugyanis szeretne beszerezni magának valamilyen élőlényt, de egyelőre túl sok volt a lehetőség, hogy tudjon dönteni. Valami mágikusra fájt a foga, de felmerült benne a gyanú, hogy a vezetőség nem díjazná, ha mondjuk egy hippogriffel állítana be.
Nem is beszélve arról, hogy egyelőre valószínűleg kezelni sem tudna egy valamirevaló varázsbestiát.
 - Nem unalmas egy skorpió? - morfondírozik. Azért meg lehet unni, ha egy állat nem csinál mást, csak a kis ízeltlábaival mászkál a karodon - vagy legalábbis Noel biztos, hogy megunná. Valószínűleg a hüllőkkel is ez lenne a baja - szépek, de csak sütkéreznek a napon meg kajálnak, abban semmi érdekes nincs.
 - Kanári. Elnézést - bólint, elismerve, hogy fogalma sincs a madárrendszertanról - vagy ha már itt tartunk, bármilyen rendszerről, esetleg tanról. Nem szégyen a tudatlanság, ha az ember hajlandó beismerni és eltüntetni a fekete foltokat.
Néhány másodpercig csak pislogva nézi a lányt, de miután meggyőződik róla, hogy tényleg fogalma sincs, Noel miről beszél, a fiúból akaratlanul is kitör a röhögés.
 - Vagy vére... - röhögés. - Vagy nincs.... - röhögés.
Miután ilyen szégyentelenül kiszórakozta magát a lányon, erőt vesz a rekeszizmain és hajlandó válaszolni.
 - A sárvérű azt jelenti, hogy nincsenek varázsló felmenőid. A félvér pedig azt, hogy csak az egyik szülőd varázsló, és így tovább - mondja. - Az elv olyan, mintha zsidó lennél, csak persze más kifejezésekkel - teszi hozzá, hogy legyen viszonyítási alap.
Igaz, a holokauszt óta elég megbotránkoztató egy ilyen hasonlattal élni, de Noel nem zavartatja magát, elvégre nem pejoratív értelemben használja, és egyébként is idegesíti, hogy vannak dolgok, amit vagy ócsárlunk, vagy nem beszélünk róla. Neki nem voltak ilyen gátjai.
 - Soha nincs olyan, hogy ok az általánosításra - viszonozza a pillantást. Látszik, hogy a lány próbál félelmetes lenni, de Noel a Gamajun-ház urával is ijedelem nélkül szemezett, nemhogy egy elsőssel.
Kedvtelve rágcsál, majd elvigyorodik a lány kérdésén.
 - Részben - közli, de nem fejti ki jobban az álláspontját, valószínűnek tartja, hogy társa - ha máshonnan nem, felvilágosító óráról - értesült már a férfi lélek működési elveiről, főleg, ha a lélek tulajdonosa épp most jár a pubertásban.
 - Én nem láttam kólát, de töklevet igen - mondja. - Igaz, soha nem értettem, hogy a varázslók mit szeretnek ezen, tiszta undormány - fintorog. Még a gondolatától is kirázza a hideg. - Viszont van kávé meg vajsör - teszi még hozzá, ugyanis jól feltérképezte a konyhai állapotokat, mielőtt visszajött volna, egyrészt mert szeret enni, másrészt pedig mert szeretett volna kapni egy benyomást az itt lakó emberről, erre pedig az egyik legjobb mód a konyha átnézése.

Ne akard tapasztalni

- Oké, jegyezd meg. Ha rólam van szó, semmi nem működik úgy, ahogy kellene- világosítom fel, kihagyva a tényt, hogy az agyamban is van egy jókora defekt, sőt ha már itt tartunk, bennem is. Persze ezek olyan tények, amiket még magamnak is csak alig vallok be.
Összefonom a kezem a mellkasom előtt, és úgy várom, míg a delikvens kiröhögi magát Lillán. Igazából, meg kell erőltetnem magam, hogy egy hang se jöjjön ki a számból, nem akarom adni alá a lovat.
- A Sötét Varázslatok Kivédése prof- vonok vállat, mintha nem lenne ez akkora nagy szám. Amúgy nem is, csak... oké, nem most fogok erre gondolni, mikor egy köpésre van az erdő. Be nem teszem oda a lábam.
- Hogy lehet-e, azt nem tudom, de neki van- amin én nem lepődök meg. Hallomásból tudom, hogy Serennek sok mindene van,  ami nem lehet, és sok mindent tud, amit nem lehet. Márpedig én aljasságnak érzem, hogy nem tanítja meg, hogy kell megbuherálni a mobilom, na majd ha legközelebb jó hangulatában találom.... feltéve, ha meg akarom találni.
- Nem az a lényeg, hogy unalmas. Szeretem őket, mert szépek, és nem igényélnek annyi törődést, mint mondjuk egy kutya... így talán sokáig bírják nálam- bár velük még nem kísérleteztem. Épp elég volt a Kanárit megszokni, ahhoz képest, egész jól kijövünk. Már nem érdekel, hogy mások röhejesnek találják, szerintem aranyos, és ez a lényeg. Még ha nem is egy komplett testőr gárda.
- Nem gáz, ha Seren nem mondja, én se jövök rá. Plusz könyvtárba is kéne mennem, hogy megtudjam, mit eszik, de mivel még nem dobta fel a talpát, feltételezem, amit most kap, nem halálos- tudom le egy vállvonással, így ürügyem is van, miért nem megyek oda.
Ha a szemeimmel ölni lehetne.... most vélhetőleg kínok közt fetrengne szegény, de utálom ha kiröhögnek.
- Hát... nem tudom, lehet, hogy valamelyik szülőm az volt... passz- nézek ki az ablakon, amin bemásztunk, mert... mert nem szívesen beszélek erről, sőt. Csak azt tudom, vagy sejtem... bízom benne, hogy LaFondeknak semmi köze ehhez a világhoz, bár akkor ott a kérdőjel, hogy Gregory honnan tudta, hová kell engem  vinni? Na, mindegy, azért annyira nem érdekel a dolog.
- És mert csak sárvérű vagyok, megölnének?- hökkenek meg. Oké, ez azért durva, még akkor is, hogy ott a tény, hogy nem biztos a sárvérű mivoltom, na meg, ha arra kerülne a sor, nem igazán hagynám magam. Még jó, hogy nem olyan gyakori ez a csevegési mód. Ha erről kellene beszélnem, tuti megint hülyén érezném magam, és nem csak azért, mert jelenlegi állás aszerint, fogalmam sincs, milyen vérrel rendelkezem, hanem azért is, mert.... mert a sárvár egyenlő a halállal, hát hurrá.
- Ha te mondod- hagyom rá, mert igazából semmi kedvem még valakivel megértetni a nézetemet, először is veszett ügynek minősült, így felesleges.
Nevetnem kell azon, hogy be se érünk egy házba, már kajál. Ez annyira jellemző.
- Oké, a másik részét ne részletezd- teszem fel a kezem, amolyan túl kicsi vagyok még ahhoz, hogy ezt hallanom kelljen feelinggel, persze ez nem igaz, csak na... én is abban  a korban vagyok, mégse érzek késztetést aziránt, hogy úton útfélen üzekedjek, mint a tengeri malacok. Nem mellesleg... ez több okból se valósítható meg.
- Szerintem undorító.... de azt mondtad kávé?- csillannak meg a szemeim, és karon ragadva a srácot, a konyhába vezetem. Nem nehéz megtalálni, főleg, mert onnan jött ki.
- Kávé vagy vajsör? Ha kávé, hogy kéred?- teszem fel neki a kérdést, miközben tök hiperaktívan nekiállok a lötty elkészítésének, mert az már megy. Hát... bízom benne, hogy a tulaj nem fog infarktust kapni, csak mert megdézsmáltuk a konyháját.
 

Sharlotte

A hideget már eléggé megkezdtem szokni. Nem sokat tudok tenni ellene. Meg amúgyis ami nem öl meg engem az csak megerősít. Eléggé kilátástalan a helyzet, szerintem kezd biztossá válni, hogy vérzem. Egyre gyakrabban érzem a szédülést, egy kicsit rosszul is vagyok, de szerintem, remélem nem vesztem el az eszméletem. Könnyen rosszul lehetünk ha félünk, hogy rosszul leszek. A félelemtől való félelem.
-Akkor jól megszívtuk. Éjszaka az iskola területén kívül, ha egy tanár megtudja akkor szívjuk meg igazán.
De még mennyire. Nem lenne jó büntetésben lenni, hisz nem is tettünk semmi rosszat. Egy ilyen gödröt nem lehetett könnyű hamar kiásni, bár ahogy elnézem nem sokat törődött azzal, hogy odalent kényelmesen elférjenek ketten. Ráadásul egyikünk sem alacsony.
-Vajon hogyan kerülhetett ide? Nekem sincs ötletem.
De ez nem is jó poén. Ráadásul nem is láthatnak. De akkor miért szivattak meg?  Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem vagyok benne olyan biztos, hogy akár felére is választ kapok.
-Ez nem jó, hogy vérzem.
Nem valami nyugtató, bár az nagyon jó, hogy Sharlotte nem fél. Nincs értelme félni hisz eszméletemnél vagyok. Szerintem egy előny ha az ember megtudja nyugtatni magát veszélyes helyzetekben. Ha nyugottak vagyunk hozhatunk megfontolt döntéseket, ami rendkívül előnyös. Lassan telnek a percek és valószínűleg még hosszú ideig itt fogunk maradni. Jó lenne ha fellehetne gyorsítani az időt. Én még nem hallottam ilyen varázslatról. Az idő lassan telik, de ha játszunk feledjük az idő múlását.
-Nem játszunk valamit?
Hogyan jussunk ki? Mondjuk ha kiabálnánk? De lehet Sharlottenak nem tetszene és nem hallanának meg. Ha feltudnék állni akkor sem tudnék valószínüleg kimászni ebből az egérlyukból.
-Ezért szeretnék játszani. Múljon az idő, mert nincs ötletem.
Játék közben hátha jobban tudok gondolkodni.

Zsolt

Emily

A lány szobába bezárós történetén elgondolkozva igazat adtam az édesapjának, ez valóban egy jó módszer lehet, talán legközelebb nekem is ki kéne próbálnom. Miközben Emily megtörölte már nem igazán könnyes szemeit, én válaszoltam Erickel kapcsolatos kérdésére.
- Hát, tudod ez Valentin-napkor volt, úgyhogy képzelheted. – néztem rá sokatmondón, de aztán úgy éreztem, hogy mégsem kéne a fantáziájára bíznom a dolgot – Igazából csak úgy viselkedett, mintha hirtelen belém zúgott volna és nagyon nem volt önmaga, de szerencsére az esti bulira kikezeltük. Elég durva lett volna, ha a barátnőjének kellett volna magyaráznunk, hogy miért is nem jelent meg. – ebbe belegondolva még most is elég rossz érzések kerülgettek. Sosem szerettem másoknak gondot okozni, fájdalmat meg főleg nem.
- Egyébként az nem baj, ha beindult a fantáziád, mert sok olyan dolog van, amit én elképzelhetetlennek tartottam vagy nem úgy képzeltem és végül nagyon jól sültek el. Például múltkor elmentem egy álomfejtős jóslástan órára, ahol nagyon érzékletes álmaim voltak és sokat segítettek abban is, hogy végre fel tudjam dolgozni édesanyám halálát. – ahogy arra az órára gondoltam nagyon sokféle érzés járt át a boldogságtól a megkönnyebbülésen át a zavarig és a hiányig – Ott ismerkedtem meg egy sárkánnyal is, akit Dallamszárnynak neveztem el, mert nagyon muzikális kis lény volt. Valójában még csak kölyöksárkány és gyakran kapom azon magam mostanában, hogy hiányzik egy kicsit, de jó kezekben hagytam. – mosolyodtam el és közben el is pirultam, mert az álombéli druida vezér utolsó szavai még akkor is nagyon közelinek tűntek.
Bizonytalanul néztem Emilyre, mert hát végülis beszélhettem volna róla, de azt olyan nagyon „csajosnak” éreztem, és a röhögcsélve sugdosás eléggé távol áll tőlem, azonban mindenképpen meg akartam neki mutatni, hogy a varázslat az tényleg egy olyan dolog, ami segít kiterjeszteni a valóságot és amihez szerintem nagyon is kell a gazdag képzelőerő és a kreativitás.
- A sárkányomat egy druidánál hagytam és bár álom volt az egész mégis mintha láttam volna már valahol. Alig lehetett idősebb nálam és nagyon furcsán nézett rám, de mellette végig biztonságban éreztem magam, ezért is mertem rábízni Dallamszárnyat. Az álmom végén úgy búcsúzott, hogy keressem meg őt a valóságban, de fogalmam sincs, hogy ezt most komolyan kéne vennem vagy egyszerűen felejtsem el és soroljam be a többi álmom közé.
Miközben beszéltem, nem igazán néztem Emilyre, inkább valahova a feje fölé a felhőket céloztam meg a tekintetemmel. Reméltem, hogy az enyhe pirosságnál megállt a zavaromat jelző bőrpír és Emilynek nem egy céklát kellett néznie. Elvégre miről is beszéltem egy kvázi idegennek? Egy srácról, akiről álmodtam. Ez azt hiszem nem egy kezdő társalgási téma, az általában az időjárás szokott lenni. Bár ennél a korábbiakban sokkal komolyabb témák jöttek elő, úgyhogy emiatt nem is éreztem már annyira ostobán magam. Viszont fogalmam sem volt, hogy Emily mit tudna erre mondani.

Amanda Meggie Philips


~Egy újabb nap.~- gondolta Állia és ásítozva fölkelt.
Ma úgy tervezte megnézi a rétet, szép lehet és békés. Gyorsan felöltözőt,  elindult lefelé a kastélyból.
Mivel új volt szinte senkit se ismert, mindenkit csak látásból.
Az úton pár házbeli  ráköszönt, ő kedvesen visszaköszönt és gondolkodott kik lehetek. Nem jött rá.
~Mindegy gondolta.~
Elindult a sétányon.
Hirtelen ráköszönt egy házbeli.
Amanda volt, a ház egyik prefektusa.
Visszaköszönt:
- Szia Amanda! Állia vagyok.
Állia meglepődőt, hisz Amandát nagyra becsülte, ugyanis kviddicsezett,ő is szeretet volna.
Kíváncsi volt mit szeretne tőle.
- Hogy vagy?
Kérdezte és mosolygott. Remélte barátok lesznek ők is, és szerez még párat az iskolában.

Kiva

Jó dolog a repülés, a seprű nyelébe kapaszkodni, látva, milyen az élet a magasból... Mary részben ezért szeret repülni, és részben ezért is jött most ki. Részben. Másrészt, hogy meguntassa magával ezt a tevékenységet, legalább két hónapra előre. Ami, mit ne mondjak, igen nagy munka. Hisz, hogyan is lehetne meguntatni valakivel a repülést, akár egy napra is, ha világ életében ez volt az egyik legnagyobb vágya? Más kérdés, hogy van-e kedve éppen az illetőnek repkedni vagy sem. A 'most nincs kedvem' nem egyenlő a 'most egy időre meguntam'-al. Bár az utóbbi is igencsak jól jön akkor, amikor nem lehet, de legjobb az előbbi. Minden esetre ez most nem is lényeges. Az már sokkal inkább, hogy Mary épp most ül a seprűjén, és épp most vette észre, hogy nincs egyedül.
Mary látja, hogy a lány épp felé süvít, nem is lassan. Igyekszik összpontosítani, mert nem szívesen ütközne össze a hölgyeménnyel. Azonban még nem rántja el seprűjét, nehogy a másik vele tükörképesen tegye ugyan ezt, elkerülve a baleset elkerülését. Ezen oknál fogva igyekszik felmérni a terepet, megfigyelni, hogy a lány merre is indul. Mikor biztossá vált - igen gyorsan - , ő is elrántotta kölcsönvett járgányát.
- Jól vagy? - kiabál ő is háta mögé fordulva. Egy cseppet sem mérges, sőt. Megfordul, kisebb félkörívet leírva, és az immáron lajháralakzatban felé haladó lányt nézi. Felkészül az esetleges összekoccanás újabb elhárítására, de nem úgy néz ki, mintha a lány tovább akarna repülni. Miután visszafordult rendes helyzetbe, megáll Mary előtt, majd kissé szabadkozni kezd.
- Ó, egyáltalán nem haragszom! Én nem vettelek észre, pedig láthattam volna, hogy nem vagyok egyedül a pályán... - húzza el kicsit a száját. Néha olyan vaksi, hogy az már neki is fáj. Mondjuk, mindig neki fáj elsődlegesen, de na. Lassan már nem lehet vaksinak nevezni, hanem mindjárt vaknak. Azért az egy dolog, hogy keres valamit, és akkor sem látja meg, ha épp azt nézi, de az már igazán kiszúrható, ha ott repked valaki előtte.
- Vadulni? - vigyorog ő is. - Öhm, zavarok a vadulásban? Mert ha esetleg útban vagyok, csak szólj nyugodtan, legfeljebb jövök később. - mosolyog a lányra. Nem szeret útban lenni másoknak, inkább elintézi a dolgát később, minthogy kellemetlenséget okozzon.

Peersze-peeeeersze *nyelvet ölt*


 - Akkor várom a pillanatot, hogy a gravitáció felmondja a szolgálatot és elreppenj, mint egy héliumos lufi - feleli kissé gunyorosan. Idegesíti az ilyen hozzáállás: semmi nem úgy működik, ahogy kellene, de ki mondta, hogy van egy meghatározott mód, ahogy minden történni köteles?
 - Még jó közeli viszonyban vagytok - jegyzi meg, ahogy a lány csak letegezi a profot, akiről Noel úgy hallotta, nem híve a közvetlenkedésnek.
De legalább nem olyan vaskalapos, mint amilyennek a fiú elsőre képzelte, legalábbis erre utalnak a másik szavai. - Menő - vigyorog, egyszer megnézi még magának azt a madarat, bár még nincs rá terve, hogyan, de nagyon vonzzák az ilyen állatok. A macskák már túl kommerszek.
Aprót rándít a vállán, ő nem igazán a szépséget keresi a házikedvencekben, vagyis néhány kivétellel a legtöbb állatot szépnek látja, van bennük valami egyszerű báj.
 - Jó látni, mennyire szíveden viseled a sorsát - vigyorog, kissé oldalra döntött fejjel nézve a kanárit. Nem tűnik úgy, mintha haldokolna, de az embernek nem árt tudnia legalább megközelítőleg, hogy mit eszik háziállata, nem igaz?
A navinés gyilkos pillantásai csak fokozzák Noel jókedvét, nem tud nem röhögni azon, ahogy ez a mondat kibontakozott. Hamarosan azért összeszedi magát, hogy aztán egy bólintással reagáljon a lány szavaira.
 - Árvalány? - biccent. Még nem döntötte el, hogy feszegesse-e a témát tovább, nagyban függ a másik reakciójától - no nem azért, mert Noel visszariad attól, ha ráförmednek, de még nem döntötte el, hogy elég érdekes-e ahhoz, hogy forszírozza.
A navinés meghökken, Noel meg visszahökken: nem tudja, a lány honnan jutott erre a következtetésre.
 - Micsoda? Ilyet egy szóval sem mondtam - pislog néhányat még mindig meglepetten. Eszébe se jutott a dolgok ilyen vonulata.
Kicsit elhúzza a száját, nem túl őszinte ez a beleegyezés, de nem szól, nem vitatkozik feleslegesen.
A következő pillanatban a lány megragadja Noel karját, aki engedelmesen követi őt. A kávé szóra mintha benyomták volna az "on" gombot a kanáritulajon, mert rögtön átmegy vizslamódba, hogy kiszagolja, merre található az értékes nedű.
 - Oké-oké, tudok menni egyedül is - biztosítja a lányt, aki még mindig nem engedte el a csuklóját, de most már talán megteszi.
Noel felpattan a konyhapultra, és kényelmesen elhelyezkedik, s amíg a lány a kávégyártással van elfoglalva, a berendezést pásztázza tekintetével.
 - Vajsör. Kávéból elég a napi egy, nem szeretnék ráfüggni - magyarázza, ugyanis a koffeinhez elég hamar hozzászokik a szervezet, őt pedig a gondolat is idegesíti, hogy valamiféle dependencia alakuljon ki nála. Utálja, ha megkötik, és a függőség minden tekintetben kötöttséget jelent, akármennyire is "ártalmatlan" a tárgya.
 - Mi ez a nagy kávémánia? Úgy csillog a szemed, mint egy háromévesnek karácsonykor - érdeklődik vigyorogva.

Nem hiszed el???? Pedig... pedig jobban tennéd * vissza nyelvet ölt*

- Na látod, azt én is várom- biccentek tök egyetértve, aztán kissé megütközve tekintek a srácra.
- Öhm... muszáj olyan idétlenül béna hangot is kiadnom mellé? Tudod, valami olyat, hogy nyeeee- próbálom úgy elvékonyítani a hangom, amennyire csak tudom, de nehéz ezt úgy érzékeltetni, hogy nem szívtam héliumot. Remélem, így érti, mire akarok kilyukadni.
- Az enyhe túlzás, de azt mondta, órán kívül tegezhetem... most nem vagyunk órán, nem? Plusz.... kihúzott a csávából.... egy párszor- teszem hozzá kissé halkabban, mert ugyan, ki kérkedne már azzal, hogy eláztatott egy termet, vagy épp majdnem öngyilkos lett egy fénygömbnek köszönhetően. Oké, az öngyilkosság túlzás, de tény, ha Seren nem bukkan fel, lehet elég égő helyzetbe keveredtem volna.
- Az.... - mosolyodok el halványan, mert én is sok dolgot tartok menőnek, mondjuk, hogy meg tudja buherálni a mugli cuccokat, hogy azok működjenek, és épp ezért fáj, hogy engem nem tanít meg rá. De fog. Még ha... még ha könyörögnöm is kell érte.
- Kezdő vagyok, oké? Ez az első szívósabb háziállatom- még a kezem is feltartom védekezésképp. Tény, hogy minta gazda se lesz belőlem, de úgy őszintén... csak nekem akkora nagy dolog, hogy A Kanári MÉG ÉL?
Persze, hogy gondolatban, már kikötözöm valahová, és a nemlétező bicskám élét próbálgatom a nyakán. Nem szeretem, ha röhögnek rajtam, épp ezért nem járok órára. Legalább is olyanra nem, ahol varázsolni is kell.
A kérdés hallatán, elkomorulok. Ez a nem beszélek róla téma határát súrolja, de aztán csak erőt veszek magamon.
- Bárcsak....- ennyit azért csak megengedhetek, még sóhajtok is, aztán imádkozom, hogy ne akarja ezt fitogtatni. Nehéz ugyan beismerni, de nem ellenszenves a srác, és nem akarom, hogy az én hülye sztereotípiám miatt legyen nyomott a légkör.
Meghökkenek azon, hogy visszahökken. Nem értem, ő miért lepődik meg, mikor ő mondta?
- De...de azt mondtad, hogy a sárvérűség olyan, mintha zsidó lennél. A zsidókat megölték, mert zsidók voltak- mondom neki roppant tudálékos fejet vágva- bármilyen is legyen az-, hisz ennyit még én is tudok, bár azt nem, hogy kik, meg miért, csak azt, hogy aki zsidó volt, meghalt.
Meghallva, hogy van kávé, fel is pörgök. Ritka alkalmak egyike, mikor engem ilyen állapotban lehet látni, külső befolyásoltság nélkül, tehát még ezt is meg kell emésztenem.
- Ja... hopp... bocsiiii- vigyorgok rá, ahogy elengedem a kezét. Jó, én se szeretem, ha hozzám érnek, fel tudom dolgozni, hogy ez akár mással is így lehet. És amúgy is... nem érdekel, mennyi idő van, most kávét iszok.
Ez az elhatározásom egészen addig tartott ki, mígnem megláttam a szerkezetet, amiből lehetne előcsalni.
- Oké, mondd, hogy ez most csak poén, és valahol van elrejtve egy konnektor, így nem kell varázslatosan megbuherálni- húzom el a szám, mert ha így van, nos... akkor én itt csúfos kudarcot vallottam.
- Ááááá nyugi, nem igazán lehet- legyintek. Én. Aki napi ki tudja, hány pohárral önt le a torkán. Áááá, nem függök, egy kicsit se.
- Csak szeretem- az én számból ilyet hallani, felér egy kisebb traumával, de tény, hogy így érzek a fekete lötty iránt.
- Amúgy... Ophelia vagyok, basszus, mostanság mindig elfelejtek bemutatkozni- vonom meg a vállam, és felpattanok mellé a pultra, amíg kitalálom, hogy csaljak a gépből kávét.

Javasbácsi

* A pici hercegnő úgy határozott, hogy ma neki az udvaron kell játszania. Az anyukája mostanában nem nagyon ér rá, hogy elvigye a játszótérre meg sajnos sokáig rossz idő is volt. Ma viszont szikrázó napsütés lengi be az egész területet, felhőnek meg télnek nyoma sincsen. Igazi játszós idő ez, így felpakolja az összes olyan játékát, amire szüksége lehet, s vidáman elindul az udvarra. Van nála színes kréta, pöttyös labda, egy szőke hajú baba meg egy játék unikornis. Vidáman szökdécselve halad le a számtalan mennyiségű lépcsőn, határozottan szeli a kanyarokat, és mindösszesen kétszer gurult el a labdája, úgyhogy kifejezetten ügyesnek mondható ma. Kitárja az iskola hatalmas bejárati ajtaját, rögtön a szökőkúthoz siet és lepakolja mellé a cókmókját. Most leginkább a rajzoláshoz van kedve, ezért előkapja a kabátzsebéből a színes krétákat, leguggol és átadja magát az alkotás élvezetének. Tudja, hogy a szép kabátjában nem szabad leülnie, meg azt is, hogy beteg lesz attól, ha a hideg kőre leteszi a popsiját. Először kékkel rajzol egy házikót, majd feketével jó nagy kunkort fest a kéményhez. Hideg van, fűtenie kell az ott lakó családnak, akik most kinn vannak a kertben. Ott áll egy nagy fa, meg sok virág. A gyerekek labdáznak, a felnőttek meg állnak és nézik őket. Nem messze tőlük egy sárkány figyeli a családot, de nem bántja őket, aranyos kis jószág.  Az égen egy narancssárga napocska mosolyog a kedves képen. Miután ezzel végzet megunta az alkotást úgy dönt, hogy inkább Sawával, a babájával, meg Lekkivel az unikornissal folytatja inkább a játékot.  Ráül a labdájára a szökőkút mellett, s annak peremén kezdi el mozgatni a figurákat. Sawa, a hercegnő éppen egy erdőben sétál, és énekelget.* - Imádom az eccavút, imádom az eccavút! * Dalolja a kislány a baba helyett, majd arra vágtat Lekki is, a patadobogást a szájával próbálja imitálni.* - Jaaj, itt egy egyszarvúúú! * Kiáltja lelkesen a kislány. Óvatosan a patás irányában mozgatja hercegnőjét, miközben a lovacska távolodni próbál a királylány elől.* - Nyihaha, nyihaha!* "Mondja" kétségbeesett hangon a pici lány.*

Ririke

*A mai napot egyszerűen képtelen lettem volna a kastély falai között tölteni. Pedig az gyorsan kiderült számomra, hogy a régi épület még sok felfedezni valót tartogat, és egyáltalán nem olyan unalmas és eseménytelen itt az élet, mint hittem. Igaz, mindeddig nem sok fogalmam volt róla, hogyan is működik gyakorlatban egy ilyen varázslóiskola. De kiderült, hogy munkám az valószínűleg mindig akad majd.
Ennek ellenére egy percig sem haboztam már reggel elhagyni a gyengélkedőt. Nem aggódok, hogy pont a távollétemben érkezik egy súlyos sérült. Az alatt az idő alatt sem hulltak a diákok, amíg nem üres volt a gyógyítói pozíció. Elég szomorú lenne, ha most kezdenének hozzá. Így tehát, eldöntöttem, hogy a mai nap egy kicsit kikapcsolódok nem a munkával fogok foglalkozni. Ez nálam nem éppen mindennapi dolog, sőt, mondhatnám különlegesség, mivel az az idő, amit saját magamra, szórakozásra fordítottam mindig is nagyon kevés volt. A tanulásnak, a kutatásaimnak, a körülöttem zajló eseményeknek és a munkámnak élek. Mindezek által változok, folyton megújulok - legalábbis igyekszem -, a folytonos változás pedig üdítő hatással van rám, így közvetve mondhatjuk akár, hogy valójában mindig csak magammal foglalkozom. A semmittevés felesleges időpocséklás számomra. Ezért aztán kikapcsolódni is aktívan szeretek.
Az utam egyenesen a kastély parkba vezetett, s nekiindultam, hogy feltérképezzem a birtokot. Megnyugvással töltött el, ahogy a szabadban sétálok. A természet mindig is nagyon fontos volt nekem, gyorsabban kiismerem magam egy sűrű erdőben, mint mondjuk egy nagyvárosban. Egy elég nagy sétát tettem a birtokon. Először a kviddicspálya felé indultam. Ezt az utat sokat fogom még használni, hisz a munkaköri leírásom szerint az iskolai csapatok meccseit majd figyelemmel kell kísérnem, felkészülve arra az esetre, ha valaki megsérülne. A pályát elhagyva elindultam az erdő felé, körbejártam a vadőrlakot, bár a vadőrrel nem találkoztam. Ezek után tovább haladtam az erdő széle mentén, a ligetes lazaságban növő fákon túl a vízesést és a távolabbi hegyeket és megpillantottam. A vízeséshez érve elfogott a vágy, hogy felmásszak és megtaláljam a forrását, de a gyomrom hangos korgás elvette a kedvem. Ma még csak bögre kakaót ittam és egy fél kiflit ettem, ami nem mondható kiadós és kifejezetten tápláló reggelinek. Így nem csoda, hogy így kora délutánra már rendesen megéheztem.
Emberi szükségletem által vezérelve indultam vissza a kastélyhoz, azonban nem a főbejárat felől közelítettem meg az épületet, hanem a belső udvar felől. Már távolról láttam a szökőkutat és az oszlopokat és közelebb érve észrevettem a kút mellett kuporgó kislányt is. Nem jellemző, hogy engem bármi megakasztana, vagy eltántorítana a célomtól, most konkrétan attól, hogy táplálékot találjak, de mégis megtorpantam szőke apróságot figyelve. Úgy tűnik a kislány nagyon belemerül a játékba, nem akarom megzavarni...
Nem nagyon vagyok hozzászokva a az ilyen korú kisgyerekekhez. Nem is tudom, mikor láttam gyereket utoljára. Nagyon régen, az biztos. Nem is igazán tudom, hogy csak kell bánni a kicsikkel. Többek között ezért is kerestem olyan iskolát, ahol 14 éves kortól oktatnak, ezzel a korosztállyal már reményeim szerint könnyebb közös nevezőre jutni, mint mondjuk a tizenegy évesekkel. Most viszont nem tudom, az a lányka hogy került ide, hiszen diák még biztos nem lehet. De értek a kicsikhez, vagy nem, azért halványan mosolyogva hallgatom a játékát, amíg csak észre nem vesz. Ami valószínűleg egyidejűleg következik be a hasam újabb morajával. *

Ijesztős bácsi

* A hercegnő tovább kergeti az unikornist, aki még nem fárad, ellentétben a királylánnyal, aki a magas sarkújában nem bírja követni a patás iramát. Így a szőkeség ledobja az aranyszínű topánkáit és úgy ered a varázslény nyomába.* - Várj meg eccavúúú, van nálam répa! * Próbál könyörögni Sawa kényes hangján a pici lány. A királylány igazándiból már nagyon dühös, mert az apukája, a bölcs király megígérte, hogy kaphat unikornist, de eddig egyet sem tudott neki szerezni. Milyen dolog már az, ha a király szava sem ér semmit?! Ezek a buta unikornisok azt hiszik, hogy nekik bármit szabad? Sawa olyan gyorsan szalad, hogy megérinti az egyszarvú farkszőrzetét, mire az rúg egy hatalmasat, s az elkényeztetett hercegnő sápítozva elrepül. A szegény állat nem így tervezte a kalandot, de legalább szabadon elmenekülhet, úgyis dörög az ég. Hogy mit csinál? De hát nincs felhő, süt a napocska, mi ez a hang? A törpilla felpillant az ég felé, ahol szikrázó napsütéssel találja magát szemben, azonnal el is takarja a kék szemecskéit, mert bántja az erős fény. Miután kitisztult a világ körbenéz, hogy meglelje a furcsa hang forrását. Szinte azonnal megpillant egy magas, ijesztő férfit, aki épp őt nézi. Gyorsan leesik neki, hogy ez vagy a bácsi gyomrából jött, vagy valami fenevad, és morgott rá. Ijedtében felnyüszít, Sawa kisasszony és Lekki pedig a szökőkútban landolnak. Menekülvén a férfi elől ösztönösen hátratolat, ami egy gumilabdán nem éppen biztonságos dolog, azonnal leesik popsival a földre, sőt a könyökét is beüti a szökőkút peremébe. Éles fájdalom nyilall a kicsi könyökébe, majd pár pillanatra lezsibbad az egész alkarja. Kétségbeesetten nézi a kacsóját, majd miután visszatér bele az érzés ismét a rémisztő alakra pillant. Szerencse, hogy már szobatiszta, vagy 4 éve még bajba lett volna a tisztaruhával.  Ki lehet ez a bácsi? Nem is látott még ilyen színű embert, a lengyelek meg a magyarok teljesen máshogy néznek ki. Talán ő a vasorrú bába, aki miatt nem akarják engedni, hogy annyi édességet egyen? Vagy a fognyűvő manó? Annak túl nagy, inkább a Jancsi és Juliskából a boszorkány lesz. De azt már megölték, vagy nem? Ki tudja, hány testvére volt annak a gonosz néninek. Ajkai remegni kezdenek, látszik, hogy ebből hamarosan bőgés lesz. Tétován a rajzára pillant, amin egy barátságos sárkány mosolyog a családra. Azt mesélték, hogy ha megijedsz, vagy mérges vagy, akkor jön elő a varázserőd. Az első kipottyanó könnycsepp kíséretében drukkolni kezd a rajznak, hogy keljen életre, majd pedig az ő védelmére. Végtelenségnek tűnő másodpercekig nem történik semmi, a picur keserves sírásban tör ki, s először megszólítja a férfit. * - Ne egyél meg! *Az anyukája tanár, azt ígérték, hogy senki nem fogja bántani.*

Sharlotte

Mi lesz velünk? Kezdek bepánikolni. Nem erről álmodtam, Sharlotte szimpatikus de elég magas, ami alapvetőleg nem lenne gond, de itt ebben a helyzetben, ebben a gödörben a fél centiméter is nagyon soknak számit. Ekkor Sharlotte kiborult, mivel    nem tetszett neki, hogy játszani szeretnék.
-Sajnálom, akkor unjuk itt magunk. Nekem már fáj a fejem.
Nagyon fáj a fejem, ráadásul vérzem is, most nincs erőm gondolkodni azon, hogy mit  tudjak tenni nnak érdekében, hogy kimásszak. Elég mély a gödör, csak egy fenti megmentő tudna segíteni.
-Semmi baj.
Miért kezdett el mozgolódni Sharlotte? Örülök, hogy neki van annak egész lelki ereje, hogy meneküljünk ki. Belevaló, és örülök, hogy ilyen szorgosan próbálkozik.
Ez jó ötlet amit Sharlotte mond, csak nem vagyok biztos valamiben.
-Tetszik az ötlet, de nem azt mondtad, hogy fáj a lábad?
Ha most valaki egy létrát eresztett volna le, annak sem tudtam volna örülni. Teljesen elöntött a búskomorság. Holnap biztosan keresni kezdenek minket, mivel eléggé feltünő lesz, hogy hiányzunk. Legalább is remélem. Lépteket hallok. Biztos csak képzelődöm.
-Sharlotte látod ezeket a lépteket?
Ezzel visszajött az életkedvem, és gondolkodni kezdtem. Kiabáljunk.
-Segítség! Van ott valaki?! Hahó!

micsoda fenyegetés

 - Ilyet semmiképp - rázza meg a fejét elborzadva. - Jobban hasonlított egy haldokló rókamanguszta vonyításához, mint héliumos léggömbhöz - közli még utólag, hogy a lány értse, mire ez a nagy fintorgás.
 - Áh. Értem - reagálja le gyorsan a tanári tegezés kérdését. - Milyen csávából? Átengedett a vizsgán? - találgat, elvégre nem kerüli el a figyelmét az elejtett félmondat.
 - Minden elismerésem - vigyorog, és már egészen máshogy néz a kanárira. Igazi túlélő a kis szárnyas.
Ophelia szemébe néz, tekintete fürkészi a másik pillantását - és meg is kapja a választ, amit keresett, úgyhogy nem kérdez, nem feszegeti a rövid szócskát. Mi értelme lenne? Pontosan látja, hogy a másik azt kívánja, bár ne is találkozott volna az emberrel, aki felnevelte; Noel nem tudja, hogy az illető bántotta-e, vagy "csak" elhanyagolta, de ez a két opció épp elég volt ahhoz, hogy némán elraktározza magában az ismereteket.
Talán ha szüksége lesz rá egyszer, előhúzza, de addig a lánynak nem kell tudnia, hogy ő tisztában van mindezzel.
 - Jaj. Jaj. Jaj - fogja a fejét. - Nem így. Csak a vérség szempontjából, hogy ki minek számít - magyarázza, igaz, azt a népirtást, amit az aranyvérűek néhány évtizeddel ezelőtt a sárvérűek és a muglik között rendeztek, könnyedén lehetett mindenféle történelmi genocídiumhoz hasonlítani.
Noelt nem zavarta, hogy a lány a kezét szorongatja, csak ez a huzavona volt kicsit kellemetlen, elvégre elég kompetens a járás technikáiban így tizenöt évesen.
 - Öm - nézi a szerkezetet nagy bölcsen, elgondolkozva. -  Ez nem elektromos, csak sima kotyogós kávéfőző - jegyzi meg végül, a lányra pillantva. - Valami villában éltél eddig? - teszi fel a kérdést, elvégre valószínűleg ez az egyetlen indok, ami kielégítő magyarázatot ad arra, egy nyíltan kávéfüggő személy miért nem tanulta meg, hogy kell kezelni ezt az egyszerű szerkezetet.
Noelnek viszont nem voltak ilyen problémái, úgyhogy egész gyorsan összeszerelte, az alsó tartályba a vizet, a felső, kisebb részbe a darált kávét rakva, de a tűzhely nemlétén elgondolkodott kicsit. Jobb ötlet híján előveszi a varázspálcát - hogy, hogy nem, már megint valahol a hajában találta meg a szerencsétlen eszközt, pedig megfogadta, hogy rendes, varázslóhoz méltó helyet fog neki keresni -, majd a lányra néz, de végül nem kéri áldását a tevékenységre, Lacarnium Inflamaréval egy kicsit alágyújt, reménykedve, hogy nem égeti le a faházat maguk körül.
 - Dash - mutatkozik be ő is, természetesen könyvszereplő nevét használva. Hová lenne a világ, ha a Noel Rainsworth név egyszer is elhangzana a szájából?

Majd rájössz  

- A.... minek a vonyításához?- hunyok szemet afelett, hogy megint sértegetett, és inkább rákérdezek arra, ami valóban fontos. Mellesleg... így jobban járunk mindketten, legalább a hisztirohamomtól megkímélem magunk.
- Hát... először eláztattam a termét, és nem büntetett meg, hanem megtanított egy varázsigét, aztán eltévedtem az erdőben, és kis híján felgyújtottam magam, na akkor is ő segített- hadarom el gyorsan, mert amúgy utálok erről beszélni, de ha már egyszer van alkalmam, hogy elmondjam egy ismeretlennek, Seren mit tett, még mielőtt meghallja a pletykákat, akkor megteszem, hátha ő sem fog félni tőle.
- Jah, én is csodálkozom, hogy még él- tűnődök el Lillát nézve. Nem titkolom, hogy irtó béna vagyok, ha állattartásról van szó. Gregory még a tengeri malacot is nehezményezte.... nem igazán csinálhattam ott semmit, nemhogy még állatot tartsak.
- Ahhaaaa- vágok értetlen fejet, mert most már végképp elvesztettem a fonalat. Most akkor mi van? zsidó vagyok, de nem ölnek meg? Vagy... ááá ki érti ezt. Ez a varázsvilág tényleg marhára túl van bonyolítva.
Igazából örülök annak, hogy azt a témát nem feszegetjük, és még kávé is van. De mikor meglátom a szerkezetet, kihűlök. Oké, ez nem az én napom, komolyan már-már olyan képet vágok, mint a kisgyerek akinek a szeme előtt lengették meg a nyalókát, aztán szépen zsebre vágták.
- Ohhh... olyan még van?- kérdem döbbenten, mert hallani hallottam róla ugyan, de még sose láttam. Nálunk minden hiperszuper modern, a nagybátyám megteheti, hogy a legújabb dolgokat veszi meg... akár háromszor is, bár ez engem hidegen hagyott, mert mindent a szám elé raktak, nem is kellett törődnöm azzal, hogy került oda.
- Öhm... kúriában- nézek rá félszegen, hisz a hely szerintem nagyobb volt, mint egy villa. Meg persze, attól függetlenül, hogy néha eljátszom az elkényeztetett libát, még nem vagyok az.
-  Figyu... hagyjuk inkább ezt a ki vagy, honnan jöttél, meg mi egymásos témát, oké? Már így is többet tudsz, mint mások- értem én ezt úgy mindenre, ami kimeríti az "ismerjük meg" fogalmat. Igen, inkább megkérem, mintsem hozzá vágjam, hogy amúgy mi köze ehhez, mert... mert tényleg nem akarom magamra haragítani, főleg, hogy megint csak ülnöm kell, mert ő megcsinálja helyettem a kávét.
- Na, de akkor mesélj te is. Honnan jöttél, Miért vagy félvér?- döntöm oldalra a fejem, úgy figyelem... Dasht. A név hallatán, én nevetem el magam, persze gyorsan abba is hagyom, nehogy megsértsem.
- Bocsi, de ez tök úgy hangzik, mint aki bedugult orral tüsszent- vágok angyali képet,  de a mosolyom, csak nem akar eltűnni onnan.

Csapdába esett lelkek

„Este van, este van: kiki nyúgalomba!”
Bár kevésbé mondaná a kis vöröske, hogy igazán nagyon családias errefelé a légkör. Tulajdonképpen roppantmód félelmetesnek lehetne inkább leírni ezt az esti sétát. Merthogy hölgyünk megrögzött szabályszegő, ez már kezd kiderülni róla, csak a legtöbbször megússza az ilyen kis kiruccanásokat.
Az egész úgy kezdődött, hogy nem tudott aludni, mert a szülei azt írták neki, hogy otthon felújították a szobáját, és rengeteg meglepetés fogja várni. Még Trillian is királyi kuckót kapott állítólag benne. Ennyi neki bőven elég volt ahhoz, hogy úgy felspannolja magát, hogy napokig csak ezen lelkendezzen, és még éjszaka is álmatlanul forgolódjon. A kakaó pedig köztudottan segít… mindenben. Ha jó kedvű az ember, ha rossz, ha fáradt, ha éber… tehát úgy döntött legurít egy bögrécskével. A konyhában, ahová azóta jár szívesen sötétedés után, mióta megismerkedett ott Balázzsal. A mai estén is leosont, és minden úgy zajlott volna, mint általában, ha nem néz ki az ablakon. Ahh, milyen jó is lenne egy kicsit odakint sétálni. És már meg is született a terv.
Egy bögre forró kakaóval a kezében oson ki a szabad ég alá, és útját a Rét irányába veszi. Ezt még maga sem gondolhatta komolyan, tuti el fogják kapni. De klassssz!
-Ajj, Leonie, csak egy kör, és mész vissza az Eridonba… na jó.. legyen mondjuk egy kör, és kicsit ücsörgök. Vaaagy… megyek egy kört, és elüldögélek, amíg elfogy a kakaóm… - Magával egyezkedik, egészen addig, míg segítségkiáltást nem hall. Hamar el is dobja a bögrét ijedtében.
-Anyu, anyu, anyu – Mindig csak eljátssza, hogy veszélyes helyzetekbe keveredik, de sosem volt még éles szituációban. Most meg itt van valaki… várjunk csak? Ez Zsolti hangja? Hmm… sanszos, hogy egy gyilkosos rémálomba csöppent. No, mindegy, ha már benne van, ideje tenni is valamit. A földhöz lapulva elindul a hang irányába, és alig pár perces keresés után rátalál a csapdára.
Úristen, egy gödör! Tuti, hulla van benne! Vajon Zsolti fiúé? Lehet, nem kéne belenézni, hátha túl rémisztő a látvány. De mégsem hagyhatja diáktársát itt, hogy idővel a kukacok lakmározzanak belőle… Oké, de szegény kukacok, megfossza őket egy ilyen lakomától? Hát legyen már nekik is karácsony valamikor!
Nagy levegő, lenéz a lyukba.
-Jééé! – Itt egy meglepett, ám derűs felszólalás, amiért két ismerős arcot pillant meg. – Ti éltek! – Pluszként egy fokkal szomorúbb hang, amiért nem is olyan izgalmas az eset, mint gondolta…
-Jó kis helyet találtatok az összebújásra! No, akkor azt hiszem, nem is zavarok tovább. Jó mulatást! – Rákacsint diáktársaira, és nem viccel, komolyan le akar lépni. A kis törpe van olyan elvarázsolt, hogy azt higgye, azok ott ketten éppen remekül mulatnak.

- Nem vagy nagy barátságban az állatvilággal - jegyzi meg, de nem ismétli, amit mondott.
Elismerően bólint a felsorolást hallgatva.
 - Itt vannak jófej tanárok? - kerekedik el a szeme, mert számára ez a fogalom olyan volt, mintha egy mesekönyvből szedték volna ki, vagy valami utópiából, mert hogy még eggyel sem volt szerencséje összefutni, az is biztos.
De majd megnézi magának ezt a Serent, hogy tényleg olyan-e, mint amilyennek Ophelia írja le. Emberek kapcsán soha nem bízik mások ítéletében, csak a sajátjában - úgy vette észre, pontosabb képet tud alkotni, mint a legtöbben.
 - Inkább ne erőltessük - közli végül egy fintorral, nem akarja tovább forszírozni ezt a témát, Ophelia láthatóan nem hajlandó használni a fejét, bár Noel biztos benne, hogy a lány nem annyira maki, mint amilyennek most mutatja magát.
Elneveti magát a navinés őszinte csodálkozására, ahogy a kávéfőzőt megpillantja - utoljára a húga vágott ilyen képet, amikor Noel elmondta neki, hogy a Földön még ma is léteznek emberek, akik sátrakban élnek.
Kíváncsi, Nadia vajon hogy bírja egyedül - Noel próbált neki mindent elmondani, mielőtt eljött, és rendszeresen ír levelet, de eddig mindig ott volt a húga mellett, a kislány pedig lényegében egyedül maradt így, ami biztos nagy váltás volt neki.
Elhessegeti a gondolatot, Opheliára néz, aki kijavítja: nem villában él, hanem kúriában. Noel rosszallóan morog kicsit, mert ő nem érzi a különbséget a kettő között, kőgazdag-kőgazdag, nem mindegy? Egy kicsit haragszik azokra az emberekre, akiknek annyi pénzük van, hogy nem tudják hova tenni, de nem mutatja, elvégre azt már tisztán érzi, hogy Ophelia örömmel elajándékozta volna a kúriát, ha cserébe nem kell együtt élnie a mostohaszüleivel.
Bólintással beleegyezését adja, nem kérdez többet, ha a lány nem akarja, de így is megtudott mindent, amit csak kigondolt. Persze, lehetne pontosítani a részleteket, de minek? Sokkal izgalmasabb a félhomályban tapogatózni.
 - Nem úgy volt, hogy ezt a témát hagyjuk? - vigyorog a lányra,  miközben a kávéval foglalkozik. - Csak akkor mesélek, ha te is - vonja meg a vállát, ugyanis ő semmit nem ad ingyen, s visszafordul az elfoglaltságához, nem említve, hogy Opheliának nem muszáj szavakkal beszélnie ahhoz, hogy Noel értse. Még ha az ember nem ad ki egy hangot sem, a mozgása, ujjainak rezdülései, tekintete, de még öltözködése és hajviselete is róla mesél. Az, hogy ne ítélkezzünk a külsőről, hülyeség - ezernyi dolgot lehet valakiről megtudni csak abból, ha ránézel, és ha hajlandó vagy figyelni.
Noel pedig hajlandó.

Zsolt és a megmentő

Ririke

*Már épp azon vagyok, hogy talán ideje lesz indulnom, még mielőtt egy valaki nagyon csúnyán félreértelmezné a helyzetet. Mert valljuk be, társadalmilag nem kifejezetten elfogadott, ha egy idősebb férfi, (aki nem hozzátartozó, de még csak nem is ismerős), távolabbról figyel egy békésen játszadozó hat éves kislányt. De mielőtt ténylegesen beoldalognék a kastélyba a gyomrom hangos korgással jelzi a jelenlétem. A kislány persze azonnal felém pillant, és meg is ijed tőlem rendesen. Nos igen, általában így kezdődnek a bajok köztem meg a gyerekek között, nem vagyok túl szimpatikus számukra. A szöszke lány ösztönei is azért kiáltoznak, hogy minél távolabb kerüljön tőlem, de csak annyi lesz az eredmény, hogy lepottyan a labdáról, és beveri a könyökét a kút kávájába. Ezt látva azonnal teszek felé pár lépést, hogy ha hagyja, mindössze egy érintéssel elmulasszam a fájdalmát. De aztán megtorpanok, mert nem akarom megijeszteni még jobban, és egyébként is úgy tűnik, sikerül magán erőt vennie, és ahogy a fájdalom tompulni kezd, újra felém fordul. Ijedtséget és talán némi kíváncsiságokat látok az íriszeiben, de nem tudom, mit mondhatnék neki. Talán egyszerűen csak kereket kéne oldanom, de a következő pillanatban a lányka itatni kezdi az egereket, így pedig már képtelen vagyok szó nélkül itt hagyni. Valahogy szeretném megvigasztalni, elmagyarázni neki, hogy nem fogom megenni, és egyáltalán nem kell tőlem félnie. * ~ Kellett nekem erre jönni!~ * Bosszankodok egy kicsit, de nem tudom becsapni saját magam. Nem csak arról van szó, hogy nem volna dolog szép dolog szó nélkül itt hagyni a síró lányt, igazából fáj, hogy így megrémítettem. Azáltal, hogy őt megvigasztalom, magamat is meg akarom nyugtatni. Soha nem volt célom gyereket megfélemlíteni. Hozzászoktam, hogy az emberek a külső alapján ítélkeznek, meg egyébként sincs szükségem arra, hogy mindenki szimpatizáljon velem. Így nem szokott érdekelni, ki mit gondol rólam, ezt az utat választani sokkal energiatakarékosabb és egyszerűbb, mint mindenkinek megpróbálni bebizonyítani, hogy soha nem ártanék senkinek. De mások bizalmatlansága, vagy ellenszenve nem ugyanaz, mint egy kislány őszinte félelme. A kicsik még szinte fekete-fehérben látják a világot. A szőkeség valószínűleg tényleg rossz embernek tart egyetlen pillantás után.
A kúthoz lépek, leguggolok a lány mellé és kihalászom a lány játékait a vízből. Közben folyamatosan a lányt figyelem, igyekszem a tekintetemmel sugározni felé, hogy nem kell félnie, nem akarok semmit rosszat. Ha netalántán elszaladna, már esélyem sem lenne megnyugtatni. Az unikornist felállítom a kút peremére, a babát pedig mellé ültetem. Ha a saját dolgaimról lenne szó hagynám, hogy maguktól száradjanak, de a kislány miatt most mégis a pálcám után kutatok a zsebeimben. Némi csalódottsággal veszem tudomásul a tényt, hogy nincs nálam az ősöreg fadarab, aminek használata nálam ünnepnapnak számít. Így végül nem tudom megszárítani a figurákat, helyette azonban találok az egyik zsebemben egy levélmintákkal díszített, kissé gyűrött, ruha zsebkendőt, amit a kislány felé nyújtok. Barátságos, melegséggel és a helyzet miatt árnyalatnyi szomorúsággal pillantok a lányra. Remélem, elfogadja az ajándékom, és abbahagyja a pityergést. *

- Áááá, ha csak az állatvilággal nem lennék barátságba- vonom meg a vállam, mert az hagyján, hogy az állatokkal nem jövök ki jól, az emberekkel se valami fényes a viszonyom.
- Meglepő, de ja- tudom, mit érez. Eleinte engem is letaglózott, igaz én én soha nem jártam iskolába, de a magántanárok sem a jófejségükről voltak híresek, talán ezért is nem bírták ki mellettem sokáig. Nem, még az se, aki hárfázni akart tanítani, aaaaaj ugyan már.
- Úgy van, szerintem se kéne, Még a végén oda lyukadnánk ki, hogy én nyírok ki mindenkit, aki nem sárvérű- nevetem el magam, mert magam ismerve simán tudnám addig csavarni a dolgokat, míg tényleg az lesz a végkifejlet. Igazából, nem lenne nagy cucc megérteni ezt a vérizét, ha érdekelne, de nem érdekel. Senkitől nem fogok vérmintát venni, csak hogy megállapítsam, szabad-e beszélnem vele.
Voltaképp nem is azon csodálkozom, hogy létezik még ilyen "gép", hanem azon, hogy van, aki még ezt használja is. Itt radikális modernizálóadásra van szükség, bár... tekintve, hogy az iskola egy kastély, mindenféle modern cucc nélkül - sehol mondjuk egy LCD tévé, a laptopról nem is beszélve-, ez számomra veszett ügynek minősül. Oké, hogy itt varázslók vannak, az is oké, hogy feltehetőleg a diákok nagy része, pálcával jött ki az anyjából, de könyörgöm, tessék már gondolni az analfabétábbik hányadra is. Sok más mód is létezik ahhoz, hogy a fejünkhöz vágják, mennyivel jobbak, nem kéne 24/7-ben éreztetni velünk, hogy mellesleg egy kalap lócitrom vagyunk. Már pedig ezt teszik. Mondjon bárki, bármit, én mindig ezt érzem.... persze nem teregetem a szennyest, de attól még igenis rosszul esik, mert meglepő mód, még érző lény vagyok... még.
- Ne morogj, hallod? Nem tehetek róla, hogy odakerültem- markolom meg a szekrény szegélyét, inkább az, mintsem valami olyat tegyek, amit később megbánnék. Nem tudom, hogy Gregorytól örökölhettem-e a hangulatingadozásaim, de cseppet sem segít abban, hogy megpróbáljak imponálni másoknak. Mellesleg, ha a srác féltékeny, örömmel adok neki egy utca nevet, és házszámot, menjen csak... én örülök, ha a közelébe nem kell tartózkodnom. Mellesleg fenemód tud idegesíteni, ha valaki az alapján ítéli meg a másaikat, hol lakik.
- Oké, mondd, mit akarsz tudni- persze eszem ágában sincs választ adni rá, csak a hirtelen indulat mondatja ki ezt velem. Én igazán nem tehetek róla.... próbálok nem olyan lenni, mint egy időzített bomba, esküszöm, de ez bazi nehezen megy, mikor még csak megsaccolni se tudom, mi lesz a következő, ami kivágja nálam a biztosítékot. De... legalább nem hazudtam abban, hogy defektes vagyok. Ezt már ő is láthatja, ha eddig nem jött rá.

- Pedig sokszor könnyebb, mint az emberekkel - mosolyodik el halványan, de nem részletezi a gondolatait.
 - Nem semmi - bólint elismerően, tényleg meg kell néznie magának ezt a pasast, úgyis vett fel SVK-t, de eddig még nem volt érkezése bemenni is rá - reggel tízkor? Ugyan már.
 - Ha egy kicsit szélesíted az életbenmaradók körét, hajlandó vagyok segédkezni - vigyorog Opheliára, mivel valószínűleg a rellonosoknál külön génpár létezett, melybe a "világuralomra törés" és a "minden ember kipusztítása" nevű tulajdonságokat kódolták.
 - Tudom - vonja meg a vállát, és tényleg nem morog tovább, de egy kis zsörtölődés néha neki is kijár amellett, hogy mennyi mindent képes elviselni szó és panasz nélkül.
Egy pillanatra elfordul a kávéfőzőtől - veszett lassan melegedett a víz, de nem akart nagyobb bűbájjal kísérletezni, nemrég érkezett, örül, hogy tudja, melyik végénél kell megfogni a varázspálcát -, majd tekintetével a navinés pillantását keresi, de valahogy sosem találkozik a tekintetük. Nem volt nehéz levágni, mi a stájsz.
 - Értékelem az elővigyázatosságot, de nem fogok sírva elrohanni, ha rám nézel - közli a lánnyal csak olyan marginális megjegyzésként, miután egyre nyilvánvalóbbá vált a számára, hogy Ophelia tényleg nem tud a szemébe nézni, talán mert érzékeli, hogy Noel könnyen olvas a tekintetekből, és nem akarja megbántani - ez pedig meglepően kedves gesztus, de a fiú nem igényli. Nem takargatja az arcát, nem menekül az emberek elől, és nem fél szembesülni azzal, ha meglátja önmagát a másik gondolatainak tükrében. Megtanulta, hogy hiába is próbálna másnak mutatkozni, mint ami, ez nem változtatna a valóságon, csak önmagát ámítaná, az pedig merő energiapazarlás.
Most fel lehetne hozni ellenérvként, hogy akkor miért nem képes a saját nevén bemutatkozni, de ez nem rejtőzködésből van, inkább csak ártatlan csíny, amin remekül szórakozik.
Egy fél pillanatig sem érdekli, hogy a lány kérdését csak a harag mondatja ki vele: érzékelte már a másik agresszióját, de nincs benne félelem a következményektől, ahhoz pedig nem elég empatikus, hogy együttérzésből ne tegye fel a kérdést, ami őt érdekli. Ennek ellenére fel van készülve az eseteleges ellentámadásra, legyen az fizikai, vagy érzelmi: nem hiszi, hogy a navinés majd szó nélkül tűri, hogy a múltjában vájkáljon.
 - Ki bántott annyira, hogy ilyen nagyon próbálsz teljesen érzéketlennek tűnni? - néz Ophelia szemébe, inkább érdeklődve, mint együttérzőn. Egy személyes tragédia még senkit nem tett szimpatikussá a számára, ahhoz sokkal több kellett ennél.

Lányok

Felcsillant, egy enyhe reménysugár amitől boldog voltam. Nem kell akkora erővel gondolkodnunk ha jött a megmentő. De, lehet, hogy ez a jómadár, aki a levelet írta. Előfordulhat, hogy csak nevetni jött ide.
-Bocs, csak már gondolkozni sem tudok, azt szerettem volna kérdezni, hogy hallod-e.
Ez kínos, de nem érdekel, ha ki tudok jönni a gödörből. A hang gazdája már rendkívül közel volt a jukhoz.
-Vigyázz! Gödör!
Megnyugodtam, mikor meghallottam Leonie csilingelő hangját, ami most sokkal szebb volt, mint bármikor máskor.
-Leonie, félre értetted! Csapdába estünk!
Ekkor láttam, hogy Sharlotte könnyedén kimászik. Ez zene szemeimnek. Rendkívül meg örültem, hogy kint vagyunk. Ekkor neki térdeltem a ödör falának, és kezemet nyújtottam Leonienak. Mivel segített, ki tudtam mászni. Nem kellett húzzon, mivel mászni tudtam, csak nagyon szédültem, és rosszul voltam. Már nem láttam Sharlotte-ot. De szavaiból tudtam, hogy segíségért indult. Ott álltam Leonie előtt de nagyon-nagyon szédültem. Lefeküdtem, mert nagyon rosszul voltam.
-Leonie!
Mivel már kijuttam a gödörből megnyugodtam. Ekkor hangom elhalkult, egy haldokló hangján szóltam a lányhoz.
-Nem tudod elhinni, mennyire örülök, hogy itt vagy.
A tudat, hogy Leonie itt van nyugtatott. A fejemből folyt a vér, én meg szédültem. A vörös már megérdemli, hogy elmondjam neki titkom.
-Szépség! Megmentettél. Emlékszel? Nem akartad elfogadni a medált. Most kiérdemelted. Ott van a bal zsebemben, vedd ki.
Szóltam Leonie-hoz elhaló hangom. Nálam volt az ékszer mindig, amiután Leonie nem fogadta el. Nagyon nem örültem, hogy nem vette el most elveheti.
-Nem baj ha kicsit lehunyom a szemem? Nagyon rosszul vagyok. Kicsit menj álj távolabb, nehogy véres legyél. Kár lenne a ruhádért.
Lassan lélegeztem, szemem behunytam. Sajnálom, hogy Leonie így lát, gyengén, erőtlenül. Tudom, hogy nem fogok meghalni, de nagyon fájj a fejem és vérzik. így hogy lehunytam szemem, legalább nem láttam, hogy szédülök.
-Vedd fel a medált.
Ha felveszi, kinyitom a szemem és azt mondom:
-Jól áll rajtad, Tündérlány! Szeretlek!
Majd jó nagyot sóhajtottam, mintha lelkem leheltem volna ki, és elájultam.

- Lehet, inkább náluk próbálkozok, talán több eséllyel indulnék- mosolyodok el, mert, ha az embereknél nem vált be, na náluk tuti befog. És ideje lenne felébrednem.
- Egye fene... a félvéreket életben hagyom- jelentem ki nagylelkűen, mintha tényleg csak rajtam múlna, ki fog tovább élni. Oh, bárcsak így lenne. Vagyis, egy részem tényleg ezt mondja, de ott egy másik is, aki nem igazán akaródzik bántani - komolyabban- másokat, mégis gyakran ráveszi a kényszer. Azt hiszem, kezdem kapizsgálni, miért is kerültem én a csikók, vagy egyszarvúk, esetleg púpútévek közé. Ki emlékszik már, milyen állat díszeleg a taláromon...
- Öhm.. izé.. nem... vagyis... Ha ez megnyugtat, szerintem vagány- kellemetlenül fészkelődök a helyemen, és próbálok szemet hunyni afelett, hogy épp dühös vagyok, ehelyett valami halvány mosolyfélét kicsikarni. Mindig is hülyén kezeltem az ilyen helyzeteket, ez Arvidnál is bebizonyosodott, de nem tehetek róla. Nekem is van defektem, de az nem ennyire szembetűnő, feltéve, ha nem épp valami alig takaró göncöt aggatok magamra, de erre mindig gondosan ügyelek, ahogy arra is, a hegek és kisebb nagyobb zúzódások, még csak véletlenül se látszódjanak. Aztán hirtelen gondolok egyet, közelebb megyek a sráchoz, és felhajtom a pulcsim úját, ahol még halványan ugyan, de látszik egy tenyér nyom.
- Látod? Nekem is vannak.... hibáim, csak én el tudom rejteni őket- bíztatóan mosolygok rá, bár nem értem, miért teszem. Biztos vagyok benne, hogy az ő esete merőben más, mint az enyém, de csak le bírja szűrni, hogy ezt eddig rajta kívül senki más nem látta. Oké, pocsék vagyok a vigasztalásban. Viszont én még fejlődhetek, nem? Nekem nem kell olyannak lennem, mint annak ott a kúriában, nála még most is sokkal jobb ember vagyok.
- Fontos az?- komorul el a hangom. Megijeszt, hogy nyíltan rákérdez, bizalmatlanul mérem végig, majd minden mindegy alapon vállat vonok.
- Valaki megtette, ennyi nem elég?- vonom fel a szemöldököm, mert hiába mondanék nevet, sejtem, hogy csak arra kíváncsi, vajon tényleg úgy áll-e a helyzet, ahogy ő azt gondolja. Megnyugtatom, úgy áll.

ez már a vég

Se hullák, se vidám társaság. Az ember azért többet várna egy éjszakai túrázástól, de kis vörösünk nem finnyáskodhat, magának kereste a bajt. És mielőtt még kisétálhatna a közös jógaszakkörről, megállítják. Jaa, hogy ezek ketten itt nagy bajban vannak? Hát… neki nem tűnt fel, de így már kissé aggodalmasabban nyújtja le a kezét Lotténak. Ő, a hős felmentő sereg, hatalmas vigyorral húzza ki szorult helyzetben lévő pajtásait a pácból. Elvégre nem konyha ez, hogy pácolni kelljen az alanyokat.
-Veletek meg mi történt? Megtámadott Titeket a chupacabra? Nem esett nagy bajotok? – Árasztja el azonnal a delikvenseket kérdéseivel. – Jó búvóhely, nem mondom, de azért gondolnotok kellett volna rá, hogyan jöttök ki! – Jajj, olyan kis bolond ez a lány, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mond. Valami egészen más világban él ő, mint az emberek többsége.
-De ne hagyj itt! – Mondja gyermeteg rémülettel a hangjában, bár igazából már csak a sántikáló leány hátának címezheti szavait. Valahogy nem fűlik a foga hozzá, hogy kettesben maradjon Zsolti fiúval, mert kissé tart tőle. Nem azért, mert úgy hiszi, ő Hannibál legújabb tanítványa, hanem mert sosem képes kezelni a helyzetet, mikor találkoznak. Csak nyugi, csak nyugi. Elvégre a srác láthatóan egy kupac lókaki szintjén érezheti magát, csak nem fogja ismét letámadni a saját őrületével. Ennél nagyobbat még sosem tévedett! Pedig aztán evett már krémest mustárral és tormával megpakolva!
-Szerintem ne beszélj, elég rosszul nézel ki. – Ajánlja diáktársának a legkézenfekvőbb ötletet. Egyébként aggódik miatta, és roppantul együtt érez vele, így kedvesebbik oldala győzedelmeskedik saját kétségei felett.
-Talán nem itt kéne megvárni, amíg visszaérnek. Fel tudsz állni? – Bár Zsolti fiú rendelkezik azzal a tartással, ami az igazi férfiemberek sajátja, mégis gyengülni látszik a vitéz harcos, mintha csak haláltusát vívna. Papot ide! Gyónnia kell szegény ördögnek, mielőtt megmurdál!
-Te figyelj.. ne halj ám meg! – Ez az áldott jó lélek, amivel törpénk rendelkezik, kár, hogy a srác mindenképpen arra játszik, hogy Leonie-ból minden rendes szándékot kiirtson. Hát nem megint rákezd a szokásos nótára? Mármint nem az örökérvényű Kör-re Pataki mestertől, aki még az ufókkal is táncolt egy-egy mámoros éjszakáján. De nem ám! Jön itt ezzel a medállal. Hát nem dobta már rég ki az ablakon? Leonie totál elfelejtette azóta az egészet.
-Hogy mit érdemeltem ki? – Óóó, ezt ő bizony nem érti. Vakarja is a fejét tanácstalanul, és megzavarodva bámul a földön fetrengőre. Szóval itt ő a királyfi, aki kiállta a próbát, és most megkapja a jussát? Köszöni szépen, de ezt valahogy nem így álmodta meg. Zsolti fiú pedig minden mondatával azon van, hogy lerombolja egy kislány képzelt világát. Szép dolog ez?
-De én mondtam, hogy nem fogadhatom el! – Beteggel nem veszekszünk, csak hát az ő szülei nem tanították jó modorra. Esze ágában sincs kikotorni a medált a srác zsebéből. Inkább megfogadja a következő szavakat, és arrébb mászik. Úgy érzi, menten pánikrohamot kap ettől a fura alaktól. És akkor még jön ezzel a „szeretlek” szöveggel… Elkerekedett szemekkel bámul rá. Ezt ne! Csak ezt ne! Hála a jó égnek a fiúka beájul, Leonie pedig azzal a lendülettel sarkon fordul, és elkezd rohanni.
-Várj meeeg! Ne hagyj iiiitt! - Nem szép dolog félig hulla embereket magára hagyni, de neki nagyobb traumát okoz a másik viselkedése, mint az, hogy betört a feje. Eztán járhat pszichológushoz. Igen, az lesz az első dolga, hogy felkeresi az újonnan jött nénit...

A lány zavara és összekuszált mondatai mosolyt csalnak az ajkaira, de értékeli a - bár kissé gyenge - próbálkozást.
 - Kösz - nevet fel, mikor Ophelia kijelenti, hogy vagány félig összeégett arccal élni. - Ezt még senki nem mondta - teszi még hozzá, bár végül nem szól arról, hogy ez összességében pozitív vagy negatív, csak raktározza magában a hallottakat.
Rápillant a lány kezére, majd az arcára siklik a tekintete, és biztos benne, hogy a rajta uralkodó kifejezés nem mindennapi vendég a navinésnél.
 - Máris kivételes embernek érzem magam - vigyorog a lányra, utalva arra, hogy tisztában van vele: ezt nem sokan látták és nem is fogják. Nem köszöni meg, nem sajnálkozik, nem jön zavarba, nem szégyenkezik, de teljes mértékig önmaga marad, kezdjen Ophelia ezzel azt, amit szeretne, Noel nem változik mások kedvéért.
A keserű hangot hallva ismét a lányra pillant, aki a kérdést hallva ugrásra készen megfeszül, tekintete pedig leginkább egy űzött vadéhoz hasonlít: bizalmatlan és fél.
 - De, elég. De akárki is ő, ezen a félelmen élősködik, és ez az oka, hogy nem képes elengedni, olyan ez, mint másoknak a drog. Amint legyőzöd ezt a félelmet, nem tud majd használni, és dühös lesz, de el tudsz menekülni, végleg, mert nem lesz értelme, hogy visszahívjon magához. Azt kell megértened, hogy nincs hatalma fölötted - mondja egyszerűen, de nem várja, hogy tanácsát megfogadják, vagy akár csak számításba vegyék, csupán közli azt, ami eszébe jut. Tisztában van vele, hogy ez egyáltalán nem olyan könnyű és lépésszerű, mint ahogy ő leírja, de ez a dolog váza. Noel többet nem tehet Opheliáért, és az is ritka, hogy bárkinek is próbálja megmagyarázni, ő mit lát abból, ahogy az emberek működnek - azt viszont senki nem érdemeli meg, amin a lány keresztül ment, mert ha ezt nem tudja lezárni magában egyszer s mindenkorra, örök és élő problémaként fogja elkísérni az élete hátralevő részében, ezt a felelősséget pedig Noel nem volt hajlandó magára venni.
 - Kész a kávé - érkezik megmentésükre az értékes innivaló, ugyanis így legalább semmiképp nem kell folytatniuk a kényelmetlen témát, ha Ophelia nem akarja. Noelben nincsenek ilyen gátlások, de tisztában van vele, hogy az emberek többsége nem olyan, mint ő.

Szabályszegők

Hogy hogy is lehetséges az, hogy három idétlen kölyök takarodó után kint kószáljon egyedül a réten, és ezt senki ne vegye észre? Úgy, hogy igazándiból volt, aki észrevette, méghozzá a Rellon egyik prefektusa, Amira személyében.
Már egy órája ücsörgött ott kint, egy doboz cigivel a zsebében, mikor megjelent a két jómadár. A hangokból nem nagyon ismerte fel a személyeket, de aztán beszélni kezdtek egymáshoz, hallotta a nevüket is. Sharlotte, akit már jól ismer. Illetve a jól ismer durva kifejezés, büntette már meg a lányt, és a DÖK jóvoltából kénytelen ismerni. A másik valami fiú volt, akinek még a nevét sem hallotta. Vagy csak annyira nem érdekelte, hogy még ezt is elfelejtette. Halkan felkelt a földről, lábai teljesen elzsibbadtak. Hogy tudjon menni, kicsit mozgatni kezdte. És milyen jó, hogy nem támadta le őket azonnal! Itt kezdődött a mozizás. A fiatalok belepottyantak egy gödörbe, és sipákoltak össze-vissza. Mira kénytelen volt befogni a száját, hogy ne nevessen fel hangosan. Kissé közelebb ment hozzájuk, de a sötétben úgy eltudott rejtőzni, hogy képtelenség lett volna észrevenni. Minden szavukat hallotta, már ott tartott, hogy valahonnan szerez magának egy adag popcornt. Jobb mint egy színház!
Nem lépett közbe, ugyanis megakarta várni, hogy az idiótái kimásszanak onnan egyedül. Vagy ha nem tudnak, majd reggelig jól átfagynak. És hogy ne álljanak meg az események, jött a nagy megmentő, a vöröske személyében. Amira egy néma "Merlin szerelmére..." mellett a homlokához nyúlt, és behunyta a szemét. Jobb csapatot nem is foghatott volna ki magának így az este. Kíváncsian várta az eseményeket, már tényleg kezdett izgulni rajta, hogy vajon hogyan fognak ezek kimenekülni onnan. Megfordult a fejében hogy majd Leonie megint hozza a katonát felmentőseregnek...
Lotte ügyesen kimászott, és elindult segítségért. Mivel eléggé bicegett, nehezen jutott volna el gyorsan valakiért, tehát a prefilánynak bőven volt ideje még nézni, ahogy Zsolt szerelmet vallott a lánynak. Halkan kuncogott, nem bírta ki. Aztán amin nem csodálkozott, hogy ennek hallatán a vöröske is elfutott, hátrahagyva az ájult kisgyereket.
Persze ennek lesz böjtje, most viszont a lány elővette a pálcáját, aminek végén a hasznos kis fényecske jelent meg. Odasétált a fiúhoz, letérdelt mellé. Tényleg vérzett, de az volt a legkisebb baj.
-Valetudo! -a fiú fején levő sérülést ezzel rendbe tudta hozni, az ájulásból viszont egyelőre visszahozni...hát majd negyedikben. Ezért próbálkozott inkább olyan módszerrel, ami valamelyest segítségére lehet. -Wasser!
Ha bevált a dolog, akkor magához tért, ha nem...hát akkor Mira úgy hagyta ott, mint a pinty.

Hát tehetek én róla, hogy hülyén érint az ilyesmi? Nem tengek túl az empátiában, ez tény, de akkor is, fogalmam sincs, hogy lehet kezelni normálisan az ilyesmit, vagy hogy lehet-e egyáltalán.
- Nem is értem, miért nem. Pedig.... szerintem tényleg nincs vele semmi baj- azt inkább nem mondom, hogy gondoljon bele, nem kell sokat agyalnia a farsangi, vagy a halloweeni maszkján, mert ki tudja, nem lesz-e sok neki hirtelen, viszont nekem elsőre ez jutott az eszembe. Talán azért, mert mindig annyira vacakolok az ilyesmiken.
Aztán gondolva egyet, mutatok neki valamit, amit még senkinek. Ráérek később agyalni azon, mi volt ez, bár... úgyse tudnék rá választ adni.
- Hát izé... másnak is megmutatnám, ha komolyabb okom lenne rá.... gondolom- bizonytalanodok el, mert őszintén, erre nem sok esélyt rátok. Ekkora horderejű ütőkártyát senki kezébe nem adnék csak úgy, épp ezért magas nekem, hogy most miért. Lehet tényleg nem ártana meglátogatnom Zója nénit, na oké, a beteg ötleteket is ráfirkanthatom a miért vagyok én dilis listámra.
- Ha elmenekülök, már tényleg nem marad senkim- suttogom magam elé, nem is vagyok biztos benne, hogy meghallja. Megtehettem volna, és ha tudtam volna, hogy csak egyetlen biztos pont van az életemben, már rég ott se lennék, de nincs. Oké, most itt van Bagolykő, de....de... ez nem ugyanaz. Így legalább van egy hely, amit az otthonomnak nevezhetek, van valaki, akit megemlíthetek, ha valaki rákérdez, hogy kivel élek, a hogyan már megint más dolog. És igen, lehet, hogy Gregory egy utolsó féreg, de ha minden kötél szakad, ha már tényleg nincs más választásom, legalább oda visszatérhetek. Jó, nem hiszem, hogy ez valaha be fog  következni, mármint az, hogy önként és dalolva megyek oda.
- Hála égnek, azt hittem már sose- sóhajtok fel megkönnyebbülten. Vége szennyes teregetésnek, vagyis.... rávigyorgok a srácra.
- És most te jössz. Én beszéltem, most rajtad a sor- emlékeztetem arra, mit is mondott úgy két perce.

Bácsi

* Kétségbeesetten szipogva fordul vissza ismét a sárkányát ábrázoló rajzához. Még nem vesztette el teljesen abban a hitét, hogy ő most érik boszorkánnyá, és menőzhet mindenkinek, hogy ő bizony nem született annak a kuglinak, vagy minek. Igaz, most elsődlegesen nem a dicsekvés a célja, hanem az, hogy ne váljon a rémisztő zsákos ember zsákmányává. Igen, zsákos ember, közben sikerült beazonosítania a rémet, akinek nyilvánvalóan sikerült elhagynia a puttonyát. Gyerünk Süsü, kellj életre! Reményvesztetten kinyújtja a föld felé a kezét, hátha akkor áradni fog belőle a mágia, és végre meghallgatásra talál a könyörgése. Mivel semmi nem működik, ezért kénytelen szembenézni a mumusával, valamit cselekednie kell.  A férfi óvatos léptekkel közelít felé, mintha nem akarná még jobban megrémíteni. Vagy így cserkészi be az ebédjét, a nagyszülei cicái is sokszor settenkednek. Most mer először az arcára nézni, be kell látnia, hogy ijesztőbb, mint Szebi bácsi. Való igaz, hogy nincs botja, amivel üthetne, de szemmel láthatóan tökéletesen működik a lába, nem tudna elfutni előle. Mire feleszmél, a férfi már ott guggol mellette, s megmenti Sawát meg Lekkit attól, hogy vízbe fulladjanak. Lehet, hogy inkább őket akarja megenni helyette, amiért így elsírta magát? Még nem tudja eldönteni, hogy pontosan milyen szándékok vezetik a férfit, érdeklődve figyeli annak minden mozdulatát. Talán a gyanakodva jobb szó lenne, a szemeit le sem veszi a rém kezeiről, aki mintha keresne valamit. A pici lány nyel egy nagyot, egy kicsit már kevésbé sír, a mancsával megtörli az arcát és riadtan bámulja a vele szemben ülőt, aki egy kendőt nyújt felé. Az ajkába harapva szipog egy nagyot, miközben tétován átveszi a mintás anyagot. A férfi szeméből mintha nem azt olvasná ki, hogy finomnak találja szendvicsben, sokkal inkább bűnbánónak látja. Zavarodottságában el is felejti megköszönni, amit kapott, inkább csak újra felül a labdájára, s az ölébe teszi a kendőcskét. Félszegen a játékai után nyúl, alaposan megtörli őket, főleg a szőrös-hajas részeket, azok nagyon átáztak. A hercegnő ruháját majd le kell venni, azzal most nem sokat tud kezdeni. Egy utolsó nagyot szipog, kezdi felfogni, hogy sikeresen megúszta azt, hogy ő legyen a férfi mai ebédje. Visszanyújtja a kendőjét, halkan mintha egy köszönömöt mormolna. Már nem fél annyira, de még mindig furcsa neki ez az ember. Miért nem szól hozzá, talán nem tud beszélni?  Óvatosan előre-hátra kezd hintázni a labdáján, valószínűleg a feszültséget vezeti így le.  Zavarodottan tekergeti az ujjacskáit, amikor is bevillan neki, hogy beverte a könyökét. Már szinte nem is fáj, de azét inkább feltűri a kabátja ujját, hogy megnézze mi a helyzet. Csak egy kicsit pirosabb lett, a ruhák felfogták az ütést. Hozzá van szokva az ilyen sérülésekhez, ha nem hozzák rá a frászt, akkor is mindig beüti magát, ebben teljesen olyan, mint a nővére. Visszaöltözik, majd ismét a férfire terelődik a figyelme. Ismét megszólal, ezúttal is motyogva.* - Ki vagy? *Nem szokta így letegezni a felnőtteket, de lányos zavarában nem ügyel az illemre.*

- Meg lehet szokni - válaszolja egy nemtörődöm vállrendítéssel. - Még szerencse, nem lenne túl gyakorlatias, ha minden fogmosásnál rám törne a sikítófrász - vigyorog Opheliára, ugyanis tényleg megszokta. Nem mindig volt ez így, de mostanra többnyire megtanult élni vele, ahogy az ember mindenhez hozzá tud szokni, legyen szó bármilyen mély tragédiáról. Ezt még csak nem is lehetett a komoly problémák közé sorolni, igaz, Noel nem az a típus, akit nyugtatna, hogy sokaknak nehezebb a dolga, mint neki. Meg lehet játszani az altruizmust, de ha valaki épp aktívan szenved, nem fog arra gondolni, hogy szegényéhezőgyerekekAfrikában.
 - Mi számít komoly oknak? - kérdez rá, érdeklődő tekintettel jártatva pillantását a lány arcán. Ő az előbbi esetet nem érezte komolynak, sőt, még annyira indokoltnak se, de ezt a véleményt megtartja magának, főleg, mivel Ophelia sem őszintén mondta megjegyzését, szóval valami más magyarázat áll a háttérben.
Azzal nem ámítja magát, hogy csodálatos személyisége és a vadőr konyhájának kellemes napsárga függönyei váltották volna ki a fenti hatást, az egoizmus távol áll tőle.
A válasz kicsit meglepi, egy fél pillanatig összeráncolt homlokkal néz a lányra, hogy vajon mi vihet valakit arra, hogy ragaszkodjon egy olyan emberhez, aki nyilvánvalóan arra használja őt, hogy belerúgjon párat, ha épp nagyon unatkozik már a villájában - bocsánat, kúriájában - kávézgatva.
 - Így sincs senkid - mutat rá. Zord mondat, de Noel nem szeretetszolgálat, hogy kedvesen óvja az elesettek lelkivilágát. - Ez az ember egy gyennyláda, nem pedig valaki, te pedig nem lehetsz olyan idióta, hogy ezt nem látod - teszi még hozzá nem kevés értékítélettel, talán kicsit túl erélyesen, igaz, valószínűnek tartotta, hogy ha Ophelia erre nem ébredt rá tizenakárhány éve alatt, nem Noel szívhez szóló megjegyzése fogja létrehozni a megvilágosodást.
A megkönnyebbült kis mondatot hallva nem szól, csak kiönti a kávét két csészébe - ha már ennyire megdolgozott érte, nyilván nem fogja hagyni, hogy a navinés tolja be az egészet -, és a lány felé fordul.
 - Mit kérsz bele? - néz a másikra, majd szétnéz a konyhaszekrényekben, és kisvártatva leveszi a cukortartót, rakva a saját italába valamennyit.
 - Kérdezz valamit - vonja meg a vállát, önként természetesen nem tartana mesedélutánt. Nem érzi, hogy bármi titkolnivalója volna, és nincs azzal gondja, hogy kifejezze - neki a beszéd mindig könnyen jött, úgyhogy gyakorolja is rendesen. Szerencsére viszont senki nem áll meg, hogy a beszédkényszeres, gunyoros, irritáló kiskölyökről faggatózzon, legtöbbször el vannak foglalva azzal, hogy várják, mikor lép le, Noel pedig tökéletesen elégedett mindezzel, elvégre szándékos.

- Nem vagy ijesztő- jelentem ki határozottan, tipikus olyan éllel a hangomban, mai azt mondatja, jobban teszi, ha nem cáfol rá. Tényleg nem tartom ijesztőnek, sőt még csak azt se mondhatnám, hogy visszataszító emiatt, mert nem.
- Öhm... azt nem tudom, eddig semmi nem számított komolyan... igazából, azt sem értem, neked miért mutattam meg- vonom meg a vállam tanácstalanul, aztán ugyanolyan érdeklődéssel tekintek rá, mert ő talán tudja. Hehe, mintha képben lenne az én agyam működésével, mai veszett ügy, mert azzal én se vagyok képben, de próba szerencse.
Nem tehetek én róla, hogy ilyen vagyok. Vélhetőleg ez is az egyik komolyabb defektem következménye, mert egy értelmes ember biztos nem maradna olyas valakivel, mint amilyen a nagybátyám. Viszont egy értelmes embernek nem kell végignéznie öt évesen, hogy megölik az anyját, és egy értelmes embert nem passzol csak úgy le az apja. Na, ezzel se dicsekszek, pedig... így már  érthető lenne, miért játszom meg néha, hogy nekem megvan mindenem. Ami valamilyen szinten igaz is, hisz tényleg megkaptam mindent, pár elhanyagolható érzésen kívül. Azt nem lehet pénzért venni, és amit nem lehet megvenni, az nem létezik, azaz, szerintem Gregory így gondolkodik, de nem akarok a fejébe látni.
- Oké, és szerinted mit kéne tennem? Lépjek le? Aztán mégis hová? Az addig oké, hogy itt van Bagolykő, de mi lesz utána? Esetleg könyörögjek egy sort apámnak, hogy fogadjon vissza? Azt se tudom, él-e még, és amúgy is az lenne az utolsó dolog, amit megtennék- ismertetem vele, miért látom tökéletesen kilátástalannak a helyzetem, mert  hogy én meg az egyedül boldogulás... ugyan már.. még csak közelébe se engedtek a konyhának, nem hogy egy tűzhellyel elbánjak, és ez csak egy aprócska probléma a sok közül. És nem, jelenleg cseppet sem érdekel, hogy a srác nem biztos, hogy kíváncsi rá, akkor miért kérdezett? Vagy miért nem terelt hamarabb.
Lepattanok, és rakok cukrot a kávémba, azt szeretem én csinálni, mert általában sose tudják eltalálni, mi az ami még jó, és mi az, ami már túl édes, ez van. Nagyon hepciás vagyok erre.
- Hogy lett ilyen az arcod?- ragadom meg az alkalmat, bár szerintem egyértelmű, hogy engem ez érdekel, mindenesetre, érdeklődve figyelem a rellonost, miközben kortyolok az italomból.