Katalin

Kelletlenül elhúzom a szám, ahogy meglátom a kaput, a kerítést, és a mögötte lévő épületet.
Egyik börtönből a másikba? Gratulálok Gregory, csakis te lehetsz ilyen....
Az alapjáraton kifejezéstelen, szürke szemeim, most dühösen villannak meg. Ha nem önmagam lennék, még toporzékolnék, és hisztiznék is, de ezt magamba fojtom. Senkinek, semmi köze ahhoz, mi játszódik le bennem,sőt, hogy még feljebb menjek az arrogancia lépcsőin, hozzám sincs közük.
Igen, vélhetőleg az ember nem ezt várná, egy újonnan érkezett diáktól, de annyi gond legyen, majd arra fogom, francia vagyok. Hisz nyílt titok, hogy a "csigazabálók" prűdebbek az Angoloknál is. Vagy ezt csak én látom így? Hát... végül is velük éltem, nem tévedhetek akkorát.
A tűsarkúm egyenletes kopogása töri meg a csendet, én meg felteszem magamban a kérdést,hol van mindenki? Tekintetem a kezemben szorongatott papírra vándorol, hála égnek, a betűket még a gyér világításban is ki tudom venni. Upsz, cseppet késtem, takarodó már elmúlt, de mit számít ez, hisz már hetekkel ezelőtt itt kellett volna lennem. Remélem,nem keltett akkora megbotránkozást a hiányom, hogy egyből Gregory nyakán keressenek, nem avattam be abba, hogy teszek némi kitérőt. Bár, ő meg naiv, ha azt gondolja, velem minden olyan simán megy, volt jó pár évem ahhoz, hogy rácáfoljak, és meg is tettem. Mióta anyám meghalt, és apám úgy döntött, nem kellek neki, elhatároztam, hogy nekem sem kell senki más, igen, még ő se, aki a nevére vett. Sose hívtam apának, mindig tartottam a távolságot, és ő sem erőltetett semmit, leszámítva ezt. Nem akartam, hogy közöm legyen ehhez a világhoz, a másik is épp elég pocsék volt, de a géneket nem irthatom ki magamból, igen, felettébb sajnálatos.
Megállok. Egyáltalán miért is akarok én oda bemenni, mi keresni valóm lenne ott, eddig is megvoltam varázslás nélkül, most sincs rá szükségem. A szám rágom, egyedül a szemeimen látszik, hogy magamba mélyedtem, az arcom rezzenéstelen, és komor.    

A körmeimet vizslatva latolgatom a lehetőségeim. Megtehetem, hogy most eltűnök, amíg nem vesznek észre, aztán valahol Amszterdamban várom, Gregory mikor kezd el keresni, hogy aztán a fejemhez vágjon mindent, ami hirtelen eszébe jut.
Nem tudom, honnan veszi azt, hogy meg bírok változni, hát az a tömérdek év nem volt elég neki, hogy rájöjjön, mennyire nincs így? Nem tudom, miért hisz még bennem, sose adtam rá okot, sőt,rendesen rá is cáfoltam az álomvilágára, amiben élt, mondhatni, rávilágítottam a valóságra, de ezek szerint reménytelenül. Ő meg adta ezt az úgymond utolsó esélyt, mondván, biztos jobb lesz, ha hozzám hasonlóak vesznek körül. Hozzám hasonlóak? Ugyan már, nem hiszem el, hogy nem látta a "baráti köröm". Ennyi erővel elvonóra is küldhetett volna, nem hazudok, rám férne. De hogy itt olyan lecsúszott emberek legyenek, akik bűzlenek a bűn szagától... azt erősen kétlem. Próbáltam már mindent, tönkre akartam tenni magam, csak mert... mert azt éreztem, senkinek sem kellek, hisz miért lenne másképp? Családom nincs, az apám csak úgy eldobott magától, mint egy felesleg rongyot, bár ez még mindig a jobbik eset, legalább nem voltam kolonc, de akkor is.
Ennek következtében tanultam meg egyedül gondoskodni magamról,a nevelőapám segítségét csak nagyon ritkán kértem, és kizárólag csak, ha a kapcsolataira volt szükségem. Az érzelmeim elrejtettem mindenki elől, nem hagyhattam, hogy fogást találjanak rajtam, bármit, amivel sarokba tudnának szorítani, ebből kifolyólag, voltak akik még a rendes nevem sem tudták, nem hogy a hátterem, és ha rajtam múlik soha nem is fogják.
Az épületet fixírozva próbálok rájönni, vajon mi haszna lenne ennek az egésznek. Megtanulnám ezt az ágat használni, ami épp a kezembe van, és csak annyit tudok róla, hogy sárkányszívizomhúr, bükk és 12,5 hüvelyk. Ezek az adatok semmit nem mondanak nekem, bezzeg, ha a Gucci legújabb táskájának a gyártásszámára lennének kíváncsiak, bár... megkockáztatom, hogy itt még nem hallottak róla. Greg mesélte, hogy a mugli dolgokban nem jártasak. Muglik, röhögnöm kell, szóval ilyen alantas névvel illetik azokat, akik már többet elértek, nagyobb erőfeszítéssel, mint ők. Na igen, a féltékenység szép dolog.
- Jó estét - a szemöldököm felszalad. Oké, hogy takarodó van, és én itt állok, na de ő? Ohh...  szabályszegő, már majdnem imponál is, de egyből eltűnik a lelkesedésem, - mert volt, csak ő nem látta- mikor a hangját hallom. Nem vagyok terapeuta, és nem érdekel, mi baja lehet, tehát ezt  a kérdést az én számból nem is fogja hallani.
- Nem tudom, szerinted?- tekintek le a csomagjaimra, majd vissza rá. A szemeim gúnyosak, ahogy a hangom is. Önvédelem, ha minél előbb sikerül eltaszítanom magam mellől mindenkit, azok nagy eséllyel nem is fognak a nyakamra járni. De mivel be kell látnom, hogy egyenlőre tehetetlen vagyok, sóhajtok egy nagyot.
- Ophelia LaFonde vagyok. Pár héttel ezelőtt kellett volna megérkezzek... és elméletileg a Navine a házam. Mondd ez neked valamit?- hát bízom benne, mert nekem aztán semmit. Persze a kiállásom magabiztos, még csak az kéne, hogy lássa, elbizonytalanodtam.

Sokkal könnyebb  lenne, ha egyszerre ki tudnék igazodni ezen az átkozott helyen, nem kéne másra hagyatkoznom. Egyáltalán  nem tetszik ez a kiszolgáltatott helyzet, de ezen remélem, senki nem fog meglepődni. A lány meg lehet akármilyen kedves, az én szívemet nem lágyítja meg. No lám, már teátrális is lettem? Hurrá, vajon mi jön még?
Persze megértem én, csapjunk le az újoncra, csak akkor van baj, ha az újonc erre egyáltalán nem vevő. Mert az újoncnak esze ágába se volt ide jönni, sőt az életének ezzel a részével se akart törődni, jól megvolt a maga züllőt kis világába. De ezt nem zúdíthatom rá, bármennyire is fura, az illemnek azért hódolok, nem hiába vagy LaFonde. Naná, tudom, hogy ez a név itt nem sokat jelent, más körökben viszont elég nagy hordereje van, amit én örömmel használok ki, különben a divathétre se jutottam volna be.
- Amszterdamban voltam, divathéten. Úgy terveztem kiélvezem az utolsó pár napom.... kicsit elhúzódott- vonok vállat, a hangom is semleges. Ez nem olyan információ, amit nem osztanék meg, hisz ha jár neten, vagy olvas divatmagazinokat, ő maga is láthatja.
- Ugyan már, ha nem akarok valamire válaszolni, nem fogok- persze, egyből bocsánatot kér, nem meglepő. Ha valakivel úgy indítok, ahogy vele az előbb, általában fülét-farkát behúzza,mellesleg van mikor teljesen jogosan, de ez nem az az eset, így nem látom okát. A stílusom ilyen, ha megszokják egész tűrhető.... legalább is Greg szerint. Vajon neki mennyi időbe telhetett? Na mindegy, igazából nem is nagyon érdekel.
-  Háztársak?- vonom fel a szemöldököm, ez a szó valamiért nem nyerte el a tetszésem.
- És pontosan mit is takar ez a háztársasság? - jobb az ilyet előre megtudni, mielőtt még ajtóstul rontanak rám, ezzel is megalapozva a gyűlöletem. Igen, nos a privát szférám nagyon érzékeny, és utálom is, ha bepofátlankodnak oda. Ugye nem kell részleteznem, mennyire nem vagyok barátkozó típus? Egyszerűen nincs szükségem rájuk. Persze a kapcsolatokat nem árt kiépíteni, de véleményem szerint, jobb ha csak a felületnél maradunk, így nem esik kár semmiben, és senkiben. Biztonságosabb.
A nevére biccentek, nálam ennyi a bemutatkozás. Ezt is csak azért, mert nem kerülne neki nagy fáradtságba, hogy rájöjjön, ez a valódi nevem.
- Megköszönném. Hiába van nálam ez a fadarab, használni nem tudom. Na nem  mintha létfontosságú lenne, nekem nem is az, csak az otthoniaknak a rögeszméje, hogy én ezt megtanuljam használni- forgatom meg a szemem unottan. Igen, ködösítek, mert ez már bőven beletartozik a nem beszélek róla kategóriába.
-  Oui. Francia vagyok. Magántanár tanította meg a magyart, de még most sem megy olyan könnyen- az akcentusomon is érződik, hogy azért vannak még problémák, de legalább megértetni sikerül magam.
- Na és, milyen az a Navine, vagy alapból a házak, gondolom nem csak az van - kérdő tekintettel fordulok felé, miközben elegánsan tipegek a házamig... gondolom én.

Szendrődy Tanár úr

Levegő.... igen, erre van most szükségem, mert különben  megfulladok. Ez a sok ember... honnan jönnek, és mégis hogy férnek itt el?
A falhoz lapulok, nehogy bármi kár essen bennem, közben elborzadva figyelem a tömeget. A nagyterem az a hely, ahová én soha többé nem teszem be a lábam, bár igazán beláthatnám végre, hogy egy iskolában vagyok, emberek közt, de... egyszerre ennyi... mintha Prada leárazás lenne, komolyan, csak ott nem érezném ennyire elveszettnek magam, amit persze nem hagyok kiülni az arcomra.
Életemben nem voltam még ekkora tömeg közelében,hisz magántanuló voltam, ráadásul, ha valami csoda folytán mégis több emberbe botlottam, lefoglaltam magam azzal, hogy a ruhájukat elemeztem. Na de itt, ez a talár mindenkinek egyforma, leszámítva a rajta levő címert, és ez idegesít a legjobban. Nem csak a szabadságomtól, de az egyéniségemtől is megakarnak fosztani? Mégis milyen.... vadállatok teszik ezt.
- Rendben, quiétude - motyogom magam elé, és tényleg azon is vagyok, hogy lenyugodjak. Mihelyst kezdenek oszladozni, én nem törődve a takarodó fontosságával, meg a szabályok betartásával, az udvar felé veszem az irányt. Nem érdekel, hogy hideg van, nem érdekel, hogy öt perc múlva mehetek is vissza, ki kell szellőztetnem a fejem, és össze kell szednem magam. Mennyivel könnyebb helyzetben lennék, ha felvilágosítottak volna az itteni életről, de nem, Gregorynak még csak eszébe se jutott.
- Cheval- fortyogok is mellé,és már-már trappolok, ami nem szokásom. Valami kútnál kötök ki, ami jelenleg a legkevésbé érdekel, így fogom magam, és leülök a peremére.
Próbálom emészteni azt a rengeteg mindent, ami így a napokban történt velem, kezdve azzal, hogy idejöttem, azon túl, hogy a kávés gép is kifogott rajtam, mert bár muglik között éltem, abszolút nem kellett használnom, ráadásul még el is tévedtem, és most ez. A legszívesebben torkom szakadtából ordítanék, de ehelyett, a lábamra teszem a könyököm, és a tenyereim közé temetem az arcom. Nem fázok egyenlőre, sőt azt sem érzem, milyen idő van, most ahhoz túl ingerült vagyok. Mellesleg ezt a hülye talárt is letépném magamról.

Kis külön óra Lyra

Hatalmas botorság volt tőlem, hogy annak ellenére is jelentkeztem a párbaj szakkörre, hogy voltaképp egyetlen varázslatot sem ismerek, ezért mihamarabb felvettem a kapcsolatot a tanársegéddel.
Úgy gondolom, neki inkább van erre ideje, mint a tanárnak, és végül is, nekem egy felsőbb éves is megtenné,de így mégis csak jobb, tekintve, hogy barátkozós téren, cseppet sem vagyok a toppon. Amúgy, csodálkozom azon, hogy Lyra belement, mert lerítt róla, hogy neki ez cseppet sincs ínyére. Talán belátta, hogy azért mégis vannak kötelezettségei, vagy csupán jó időtöltésnek szánta, vagy engem szánt meg, bár az utolsóba még csak belegondolni se szeretnék. Nem vagyok olyas valaki, akit szánni lehet, persze, ha nyíltan felvállalnám a múltam, talán tényleg így lenne, de erről senki nem tud, leszámítva az érintetteket, hisz valamit mégis kellett írni arra a jelentkezési lapra.
De nem boncolgatom tovább a dolgokat, hanem elindulok a rét felé, mert elméletileg ott lesz a különórám, feltéve, ha Lyra nem döntött mégis úgy, hogy ezt inkább kihagyja. Egy részről talán meg is érteném, hisz akik ide jönnek, talán valamit már konyítanak a dolgokhoz, de én nem tartozom közéjük,  ebből kifolyólag nehezebb eset is vagyok. Sajnálom, nem tehetek róla, hogy később avattak be, sőt... ha a dühömből fakadóan nem sikerül szinte mindent összetörnöm, amit lehet, ki sem derült volna. Gregory számlájára írható ez is, hisz most elvesztette a kedvenc bábuját, aminek én örülök, hisz itt nem rángatnak dróton, nem kell fejet hajtanom, és csendben csinálni, amit mondanak.
Épp ezért sem talárban megyek ki, hanem egy Nike melegítőben, a célnak megfelel, mert fogalmam sincs, mit tervez a tanársegéd, ahogy arról sincs, mi fog kisülni ebből az egészből.
A rétre érve, nekidőlök az egyik fa törzsének, és úgy várok Lyrára.

Tanárnéni

Lyra kedve se túl rózsás, ezt már akkor látom, mikor megjelenik. A bakancsot észrevéve, próbálok nem rosszallást mutatni, és tényleg minden idegemmel azon vagyok, hogy ez ne mutatkozzon meg az arcomon. Nem hiába, ha valaki évekig úgy élt, hogy szinte beleprogramozták, hogy mit, hogyan és mivel vehet fel, az ilyesmi azért szúrja a szemét, de mivel így is hálás lehetek azért, hogy segít abban, hogy ne összekaparni kelljen a maradványaim, vagy épp retusálni a termet egy átkom után, így tényleg egy árva szót sem szólok. meghúzom a copfom, ami most a fejem tetején van, hisz ilyenkor azért összekötöm a hajam, még csak az hiányzik, hogy valami kár érje.
- Szia, persze és még egyszer köszönöm - biccentek én is. A mosoly úgy tűnik egyikünk repertoárjában se szerepel, de ennek is csak örülök, talán úgy élvezhetőbb lesz, ha saját magam adhatom, és mindenféle kedélyes csevegést száműzve, csakis a feladatra összpontosítunk, mert lefogadom, hogy ő sem azért van itt, hogy spontán teapartit csapjunk, biztos akad jobb dolga is. Memorizálom a dolgokat, ami így egyenlőre még nem tűnik annyira vészesnek, azon viszont meglepődök, hogy itt is megadják a módját az egésznek - utalok itt a meghajlásra-, és persze egyet is értek vele. Tisztelni kell az ellenfelet, még ha utána földbe is döngöljük, vagy ő minket... nem mellesleg, a pukedlizés után ez igazán semmiségnek számít, és a kézfogásnál még mindig ezerszer jobb.
- Ez így kicsit furán néz ki - vonom fel a szemöldököm, persze kötekedni egyáltalán nem szeretnék, csak ha olyan lennék, amilyen nem vagyok, most biztos vigyorognék Lyra beállásán, de annyi baj legyen, ezt könnyebb megjegyezni.
-  Értem, hát igazából, a protegot meg a tarantallegrát próbáltam, az utóbbi nem sikerült, de egész eddig a varázsvilágról nem tudtam, tehát kicsit le vagyok maradva ezen a téren- vonom meg a vállam, nem érzem szégyennek, vagyis nem az enyémnek, hisz akinek fel kellett volna erről világosítania, az nem tette meg.

Tanárnéni

- Miért, te is arra gondoltál, hogy úgy néz ki, mint aki.... nos olyat csinál, amit az illemhelyen szoktak?- teszem fel a kérdést egy halvány mosoly kíséretében. Ritka alkalmak egyike, mikor ez a jelenség fellelhető az én arcomon, nem szokásom ilyesmivel dobálózni, főként, mert egy csomó mindennel ellent vall, amit belém sulykoltak, de tudom, ha Isobell most látna, felettébb büszke lenne rám, neki a rögeszméje, hogy legyek kicsit.... emberibb, de ez tényleg nehéz, és nem is mindig megy.
- Igazából.... kicsit hülyén érzem magam amiatt, hogy ennyire fel kell zárkóznom, a szakkörre is emiatt jelentkeztem, aztán jöttem rá, hogy ahhoz minimális alaptudás sem ártana, és ezért mentem hozzád, hogy ne szerencsétlenül álljak ott. Amúgy, ha ez segít, nagyon fogékony vagyok, többen mondták már, szóval nem kell mindent a számba rágnod, talán így te is könnyebb helyzetben leszel- életemben nem beszéltem még ennyit, főleg nem ilyen normális hangnemben, de ha már mindenki más igen, legalább Lyra ne legyen rólam rossz véleménnyel, és amíg olyan dolgokról beszélünk, amik nem lépik át a határaim, nekem tökéletesen megfelel ez a helyzet.
- Ohh... fejlettebb is... azaz nem tudom... mikor kiderült ez az egész, a végeredmény az lett, hogy összetört körülöttem minden- elégedett mosolyt villantok felé, amit talán ő nem érthet, de ott az az aprócska tény, hogy akkor Gregory húzott fel, az ő szobájában, amit talán még most renoválnak... Legalább ennyivel meg tudtam hálálniazt a sok jót, amit tőle kaptam. És igen, ez kivételesen egy olyan emlék, amire szívesen gondolok vissza bármikor, és ha erre gondolok, még a következmények is elviselhetőbbek.
- Igen, persze nem harcoltam ki magamnak egy párbajt senkivel, lehet azt kellett volna...- vonom össze a szemöldököm, próbálok rájönni, hogy annak vajon milyen kimenetele lett volna, aztán megcsóválom a fejem, nem semmiképp nem jöttem volna ki belőle jól.
- Protego - szinte Lyra átkával együtt hallatszik az én bűbájom is. Még szerencse, hogy figyelek arra, amit mondd. Mit ne mondjak, nem hagy időt... de ez jó, nem?

Tanárnéni

Csak az első pillanatokban volt vicces a dolog, aztán jobban belegondolva, tényleg hasznos. Tehát már nem is tartom annyira viccesnek, mert épp a segítségemre is lehet. Persze arról is illene meggyőződnöm, milyen egy párbaj szakkör, mármint mindenki mindenki ellen, mint a kidobósban? Akkor hamar kispadra kerülök majd.
- Igen, engem is ez a cél vezérelt, mikor bekopogtam hozzád- biccentek, mivel az én szemem előtt is az lebegett, hogy nem kéne összeszedegetni a maradványaim, vagy rosszabb esetben felújítani a termet. Az kicsit kellemetlen lenne.
- Azért kicsit ijesztő volt... te hogy jöttél rá?- ha már van alkalmam rákérdezek, maximum válaszolni nem fog, de hát az előbb mondta, hogy kérdezzek nyugodtan, még ha azt nem is konkrétan erre értette. Amúgy is nagy ritkaság, ha engem érdekel valami, így hát most megragadom az alkalmat, hisz a másik ritkaság, hogy kivételesen olyas valakivel szívom együtt a levegőt, akivel még beszélgetni is lehet, és még mindig úgy, hogy nem lépünk át egy határt se.
- Igen igen... biztos, jobb dolgod is van- terelődök is vissza a valóságba, ahol valaki készül épp megátkozni. Hmmm, mugli szemmel, simán elmenne egy akciófilm jelentetnek.
- Oké, értem, amúgy se  áll szándékomban, bár erről m ások tuti más véleményt mondanának- forgatom meg a szemem, majd már időm sincs tovább ragozni a dolgot. Lyra átkoz, én meg szinte vele egyszerre mondom ki az egyetlen bűbájt, amit tudok, és még sikerül is, de nem eléggé. Táncolni kezdek, de hála égnek ez sem tart sokáig, Lyra   mondd valamit, és megállok. Na ez azért durva volt...
- Rendben- lazítom el a kezem, persze nem annyira, hogy kiessen belőle a pálcám.
- Protego- még szerencse, hogy megtanultam ezt a szót, így aránylag gyorsan sikerül kapcsolnom, bár a sokk miatt, nem tudom, hogy sikerül.

Tanárnéni

- Jó lehet neked- fanyar mosoly kúszik az arcomra, de aztán rezzenek is vissza valóságba. Nem nosztalgiázni, meg lelki sebeket gyógyítani jöttünk ide, így a feladatra koncentrálok, agyalni később is ráérek. Próbálok én minden tőlem telhetőt megtenni, és bízom benne, ez látszik is rajtam, bár ha még nem lépett le, biztos látja a próbálkozásom, meg azt, hogy ezt tényleg akarom.
- Oh... oké, ezt jó tudni, meg is jegyzem- biccentek, mégis jobb tisztában lenni azzal, mivel vethetek véget egy varázslatnak, ha már egyszer normálisan is menni fog. Egyenlőre viszont táncikálok, másodszorra már nem is ér akkora meglepetésként.
Próbáljam átélni... nos, miért is ne. Ahogy Lyra mondja mit csináljak, vele párhuzamosan csinálom is.
- Protego- még a hangom is határozottabb, és hát... számítottam erre, de talán még mindig gyorsabb volt. Remélem, azért már sikerül.

Tanárnéni

Biccentek, ugyanakkor megnyugvással tölt el, legalább egy kicsit, hogy nem csak nekem volt elcseszett gyerekkorom, mert a "ne hidd" erre enged következtetni, persze nem firtatom, nincs hozzá jogom, de a tudat, hogy valaki talán.... na mindegy, ez most kellett nekem. Tényleg szükségem volt arra, hogy nem csak én vagyok az egyetlen selejt múlttal ellátott egyén ebben a kastélyban, így újult erővel állok neki a gyakorlásnak... mit gyakorlásnak, tanulásnak.
Elégedettséggel tölt, hogy végre sikerült, így tényleg úgy érzem, nem feleslegesen rabolom az idejét, persze nem sokáig agyalok...
- Protego, protego- az előzőeken felbuzdulva, még egy fél lépést oldalra is lépek a két átok között, mert mintha az elején azt mondta volna, hogy olykor ez is használ. Így meg már tényleg kezd tetszeni ez a varázslás, legalább is, a pajzsrésze már megy... és csak ezt az egyetlen varázsigét tudom, de ennyi remélhetőleg épp elég ahhoz, hogy ne darabokban végezzem, az meg sem fordult a fejemben, hogy a szakkörön nyertesként végzek, már  ha van olyan, hogy nyertes. Ha sikerül, a térdeimre támaszkodom, és kifújom a levegőt, mert azt nem mondhatom el magamról, hogy bele se fáradtam, igen is nehéz dolog, főleg így elsőre.

Több órányi gyakorlás eredményeképp sikerült még elsajátítanom pár átkot, és nyíltan kijelenthetem, lemondok az izzadtságtól büdös melegítőmről, na de... legalább így nagyobb esélye van annak, hogy egybe elhagyom majd a termet. A szobámba visszaérve azért még belevettem magam az egyik könyvbe, hátha tanulok még valami hasznosat.

Benjamin

A lelátón ülve vizslatom a lényeket, amik elhaladnak előttem. Embernek nem igazán nevezném őket, főleg azt nem, aki épp az imént gáncsolta ki az egyik háztársam.
Gyökér.
És ennyi. Nem állok fel, nem megyek oda, hogy vegyen vissza és a többi, a srácnak se segítek összekanalazni magát. Sosem tengtem túl az empátiában, most sem, de hát ez is csak az elcseszett énem egy része, amit természetesen nem bánok. Nem muszáj nekem olyannak lennem, mint a háztársaim, mindenhová kell egy fekete bárány, nem? Na jó, ez így kicsit csúsztatott, mert a hajam már megint szőkén omlik a vállamra. Tök jó ez a varázslás, a festéktől már tuti tönkrement volna, és ez így azért egyszerűbb.
A szememet forgatom, mikor viháncolást hallok, na de jó, hogy egyesek ennyire tudnak örülni valaminek, nekem is dobhatnának egy keveset a lelkesedésből. Oké, tudom, hogy most energiatúltengésemnek kéne lennie, de akárhányszor rávillan a tekintetem a seprűre, én arra fel nem ülök, komolyan. Ez azért röhej, mert általában söprésre használják, és nem arra, hogy... repüljenek. Mi jön még? Ali baba szőnyege? Oké, félre kéne tennem a szarkasztikus humorom, már amennyiben ez annak nevezhető, mert tapasztalatból tudom, ez nem jön be sokaknak.
Aztán megjelenik Benjamin, nem... még nem megyek le hozzá, kíváncsi vagyok, mit csinál, és mivel nőből vagyok, késhetek. Arról meg nem kell tudnia, hogy bájitaltan helyett is itt dekkoltam, valamiért nem jön be az a tárgy, és nem szeretném rövid úton felrobbantani a helyet. Na jó... talán egy kicsit.
Futni kezd,nekem meg felszalad a szemöldököm. Ja tényleg, ahhoz az izéhez ez is kell. Te jó ég, mit aggattam a nyakamba. Először a párbajszakkör, aztán ez... le kéne állnom, és arra koncentrálni, hogy egybe kihúzzam az elsőt. Mit ne mondjak, marha felemelő érzés, tizenhat évesen a kicsikkel lenni, na de sebaj.
- Szia,kifutottad magad?- kiáltok oda neki, mihelyst látótávolságon belülre keveredek. A seprűm fent hagytam a lelátón, nem is én lennék, na mindegy.  

Szendrődy tanár úr

A levegő kicsit javít a kedélyállapotomon, de még mindig  egy időzített bombának érzem magam, ami bármikor robbanhat. És ezt nem akarom. Emlékszem, amikor utoljára keltem ki magamból, újra kellett tatarozni egy szobát, plusz Gregory ide száműzött, de hogy ő honnan tud erről a helyről, az rejtély. Hiába az apám, legalább is papíron, utálom. És akit utálok, azzal nem fogok leállni cseverészni, de szerintem ez egyértelmű.
Már kezdem érezni, hogy hidegebb van a vártnál, de nem érdekel, hiába tudom, csak magammal cseszek ki, mert én fogok bezsebelni egy tüdőgyulladás, még sincs az az Isten, hogy oda visszamenjek, legalább is addig nem, amíg el nem tűnik onnan az a rengeteg ember.
Sokszor elgondolkodtam már azon, mi lett volna, ha szimplán Amszterdamban maradok, ott jó volt, ó de még mennyire, de itt. Ez az egész hely bazira idegen nekem, és mindenféle előítélet nélkül mondhatom, hogy szenvedés lett itt, legyen bármennyi évről is szó. Akikkel eddig találkoztam, mások, mint én, nagyon, és ha mindenki ilyen... na nem mintha én lennék a megtestesült barátkozás, de azért pár egyén szokott lenni, akiket elviselek, de itt...
Sóhajtok, mivel egy hangot hallok, és mivel rajtam kívül senki nem olyan hülye, hogy itt üljön, bátran merem feltételezni, hogy engem szólítottak meg, na de minek. Ez egy olyan dolog, amit sose fogok megérteni, bennem sosincs késztetés, hogy odamenjek valakihez, ha egyedül van, de gondolom, csak én lehetek ilyen elcseszett.
- Üdv- motyogom némi akcentussal a hangomban. Komolyan, francia lévén az angolt előbb megtanultam, és könnyebben, mint a magyart, és az jobban is megy, de nem hiszem, hogy itt az angolommal annyira boldogulnék. A franciáról nem is beszélve.
Ahogy leül mellém az illető, a szemöldököm magasba szalad, majd fél perc múlva egy beletörődő sóhajt hallatok.
Oké, akkor beszélgessünk... persze, miért is érdekelne másokat, hogy nekem ez nem megy, és alapból kedvem sincs hozzá, na de mindegy.
- Bent sok az ember... nem bírom a tömeget- vonok vállat, sose szégyelltem eme hiányosságomat, sőt úgy alapból semmit. Gregoryra fogok mindent, miatta vagyok ilyen, hát tessék.
- És te?- gond nélkül tegezem le, nem lehet sokkal idősebb nálam, és amúgy is, itt úgyis mindenki tegez mindenkit nem? A szemeimben némi érdeklődés csillan, ami csodával egyenlő, ha rólam van szó, de hát mégis csak egy ismeretlen valakiről van szó, és most nem is akarok tapló lenni.
- Mikor kijöttem, még nem hitte volna, hogy itt ennyire hideg van- motyogom szinte magamnak, mert valamiért biztos vagyok benne, hogy ez őt nem érdekli. Fázósan fonom össze a karom a mellkasom előtt, és úgy vizslatom az idegent itt mellettem.
- Ophelia- biccentek, majd pár másodperc múlva, hezitálva nyújtom az egyik kezem, mert nekem is mindig nyújtották, amit persze nem tudok mire vélni, de ha itt ez a szokás...

Leon

Az érdekel a legkevésbé, hogy hideg van, muszáj kimennem, különben megzakkanok, komolyan. Már bánom, hogy kis híján szemközt röhögtem Endrét, mikor a fejemhez vágta, a süveg nem is tévedhetett volna nagyobbat, mint mikor engem a Navinébe osztott. Mára már én is így látom, egyszerűen... fel nem bírom fogni, hogy fordulhat meg bárki fejében is, hogy én hasonlítanék azokra, akik most is klubhelyiségünkben ontják a lebegőt. Tény, hogy nem vagyok a legszociálisabb alkat, de el bírok viselni magam mellett embereket, viszont ez már az én tűrőképességem, esetleg a mazochista hajlamaim is túlhaladja. Ezért is kapom fel a kabátom, és hagyom el a házam, amilyen gyorsan csak tudom. Nyugodt vagyok, ez tény, a Sibellevel történő beszélgetésem megtette a hatását, most már nem akarok ok nélkül bárki nyakának ugrani. Komolyan, az a nő simán elmehetne pszichológusnak is, persze sajnálnám, mivel már-már ő nevelt, így nem szívesen mondok le róla.
Kilépve a kapun, egyből megcsap a hűvös levegő, és kivételesen jól is esik. Nem törődök a tekintetekkel, már megszoktam, hogy mindig van valaki, aki úgy vizslat, mintha most érkeztem volna. Nem sok mindenkivel találkoztam még, és akivel mégis, vele is elmaradt a viszontlátás. Nem is értem... és ennél álszentebb tényleg nem lehetek, menten leszakad a pofám. Mintha nem is én akartam volna elkergetni mindenkit magam mellől, mintha nem is nekem lett volna feltett szándékomban, mindenkibe un szimpátiát kelteni személyem iránt. Büszkén kijelenthetem, az esetek többségében sikert is arattam ezzel, persze akadtak szívósabbak is, de előbb utóbb ők is megtörték, leszámítva Endrét és Min Wot. Velük valami elemi csoda folytán még ki is jövök, vagyis inkább.... nem akarok a falnak menni, mikor meglátom őket, ami tényleg nagy szó, legalább is nálam.
A rétre érve kicsit megdöbbenek azon, vannak itt még rajtam kívül, hisz általában sikerül mindig kifognom az elhagyatott helyeket, de most egy vállvonás kíséretében haladok tovább.

Leon

Szerintem senki nem fog csodálkozni, ha azt mondom, utálom a havat. Oké, szép, meg fehér, meg minden, de mihelyst olvadni kezd, tiszta sár lesz minden, és ez gondolom, senkinek nem fekszik annyira.
Viszont most jól esik itt sétálni, még ha ezzel fel is vonom magamra a figyelmet, nem bánom, hisz most tényleg már-már melankolikus állapotban vagyok, akár rám van írva, akár nem. Már szinte ösztönösen fojtok magamba minden érzelmet, ami az enyém, és amitől gyengének tűnhetek mások szemében. Nem, én sose leszek az az ember, akit kedvükre szívathatnak mások, és azokat se sajnálom, akik erre a sorsra jutottak, hisz ők is tehetnének ellene.
Egy vakkantást hallok, mire a hang irányába kapom a fejem, és a szemöldököm is felvonom. Elég érdekes látványt nyújt a srác, meg az a valami, akit készül.... megfojtani? Normális esetben tojnék rá, mit csinálnak azok, de ez egyáltalán nem normális eset, így észrevétlenül próbálok közelebb araszolni hozzájuk. Megállok, és egy fa törzsének támaszkodva kísérem végig figyelemmel az eseményeket, vagyis... mind addig, amíg valami nem repül egyenesen a kabátomra. Lenézek, és ahogy meglátom a szendvicset, vagyis annak megmaradt darabkáit, elhúzom a szám, aztán erőt véve magamon egy tisztító bűbájjal megszabadítom magam a folttól.
- Öhm... azt hiszem... ez a tiétek-   szólalok meg elég hangosan ahhoz, hogy észrevegye a valaki, már nincs egyedül... vagyis még egy emberi lény tartózkodik a közelébe. Kezemmel a kérdéses kajamaradványra mutatok, mert hogy én azt fel nem veszem, az is biztos.
- Bár, most hogy már a földön kötött ki nem biztos, hogy ízleni fog- teszem azért hozzá, mert nem is én lennék. Próbálok magamra valami barátságosabb arckifejezést csiszolni, de ez csak nem akar összejönni, na mindegy... senki nem mondhatja, hogy nem próbálkozok.

Noel

Idegőrlő tud lenni, ha valami sose sikerül úgy, ahogy eredetileg eltervezted. Ezért is hordok mostanság kapucnit. Oké, a Trullussal még mindig vannak gondjaim, és egyáltalán nem szeretném, ha valakinek egyből a vér jutna az eszébe. Még mindig nem hiszek a vámpírokban, de ha lennének, nekik talán még imponálnék is ezzel a színnel, vagy csak szimplán vérszemet kapnának, és egyből torokra mennének. Valljuk be, egyik lehetőség sem szívderítő egy védtelen lány számára.
Az időt nem is nézem, megint csak kitépem a bejárati kaput, hogy aztán a levegőn találhassam magam. Annyit le bírok szűrni, hogy este van, de csakis a sötétség miatt, amúgy meg, nem mondhatni, hogy érdekel ez a tény. Mióta itt vagyok, még sose tartottam be a takarodót, és meg is úsztam többé-kevésbé épp bőrrel. Igen, nem mindig, persze erről mélyen hallgatok, hisz nem látta senki, és az Edictumba se jelent meg. Ellentétben mással, amit jobb, ha nem kezdek el boncolgatni, mivel egyszer már sikerült felhúznom magam rajta, és ennek szegény manók látták a kárát, nos elkönyvelhetjük, hogy ezek után m,ár biztos nem fogok a a szívükbe nőni.
Csak megyek előre, gondosan kerülve az utat, ami az erdőbe vezet, hisz megfogadtam, oda többet be nem teszem a lábam, viszont emlékszem, volt itt egy másik leágazás is, amit ideje felderíteni. Most nem félek, nem tudom, miért. Talán, mert van egy lángocskám, ami nem gyújt fel semmit, mert most marhára arra koncentrálok, na meg az sem elhanyagolható, hogy Lilla felettem repked. Igen, viszem magammal mindenhová, bár a nyakam rátenném, hogy senki nem venné be, igazából egy véreb. Na, de majd egyszer... Ugyanis feltett szándékom betanítani, ha másra nem is, legalább arra, hogy mindig valakire csináljon, ahhoz minden madár ért.
Egy ház körvonalára leszek figyelmes, már amennyire ki tudom szűrni, így legyőzve mindenféle fura gondolatot, megközelítem a helyet, mondván, kíváncsi vagyok, és egyszer úgyis ott hagyom valahol a fogam. Na, meg az egyszer élünk duma.
Kicsit megrökönyödök a fák láttán, aztán elkönyvelem, hogy nem gond, hisz biztos a suli falai legalább téglából készültek, vagyis.... őszintén remélem, mert nem akarok attól pánikolni, hogy rám szakad a plafon.... pedig lenne jó néhány eset, mikor megérdemelném.
És biztos határozottan jól döntök, hogy lebeszélem magam arról, hogy ajtóstul rontsak a házba, így előbb kifigyelem a terepet, legalább arról had győződjek meg, hogy nincs itt senki.

Ijesztgetős

Tudom, hogy azért fogok lebukni, mert azon agyalok, bemenjek-e, plusz egy lánggolyó, meg egy kanári van a közelemben, ami feltűnő jelenség, szóval nem ártana kezdeni valamit a helyzettel.
Csakhogy megint egy ág reccsenést hallok, minek következtében lefagyok, és komolyan küzdök azzal, ne nézzem meg, ezt mi okozza. Valahogy semmi kedvem tisztában lenni azzal, hogy milyen vadállat leselkedik rám, azt már megtudtam, hogy van erre jó pár. Bár a csuklyám némileg kompenzálja az összképet, legalább is... most kivételesen a fejem se virít. Utálom ezt a színt, tényleg.
Arról meg inkább nem is beszélek, megint mennyire horrorfilmbe illő helyre csöppentem, úgy tűnik, tehetségem van ahhoz, hogy megtaláljam ezeket a helyeket, szuper. És ez most szarkazmus volt.
Felsóhajtok, mivel sikerült rábeszélnem magam a tovább lépésre, vagyis... arra, hogy ne cövekeljek le, ha egyszer nem szeretnék lebukni, már pedig, ez nincs a terveim közt. Ráadásul a ház is elhagyatottnak tűnik, aminek őszintén nem tudom, hogy kellene-e örülnöm, az ilyesmi sose szokott jól elsülni.
Bu.
Hallom meg közvetlen a fülem mellől, mire összerezzenek, majd megfeszülnek az izmaim, ezzel párhuzamosan az ajkamba harapok, nehogy elsikítsam magam, majd a könyökömmel hasba vágom az illetőt, aki a közelembe mert jönni. Tény, hogy részben miattam van, jobban kellett volna figyelnem, de könyörgöm, íratlan szabály, hogy ne ijesszünk meg sötétben egy lányt. Bízom benne, elég erős csapás érte az illetőt, bár az ilyesmibe sose kételkedtem, hisz még sose fordult elő, hogy le kell becsülnöm a férfit, akinek köszönhetően profi mód meg tudom védeni magam, ha egyszer arra kerül a sor.
Rendezem a vonásaim, csak eztán fordulok a "támadóm" felé. Jeges tekintettel mérem végig a srácot - mert idő közben rájöttem, hogy az -, majd sóhajtok egyet.
- Öngyilkossági kísérlet, vagy puszta mazochizmus?-  teszem fel a kérdést nem törődöm módon.

Noel

Ha jobban utálok valamit annál, hogy vad idegenek jönnek a közelembe, akkor az az, hogy valami hülye sztereotípia miatt azt hiszik, hogy meg is lehet ijeszteni. Oké, meglehet, csak a mellékhatások fájdalmasak, bár a srácnak még szerencséje van, hisz könnyűszerrel kikerüli. Fel is vonom a szemöldököm, és egy pillanat töredékéig érdeklődve meredek rá, de aztán csak vállat vonok.
Nem fogom kicsinálni a srácot, bár megérdemelné, most még sincs hozzá kedvem. Igazából, rossz szokásom leblokkolni, és több időt vesz igénybe, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétem.  
- Hidd el, egyikkel sincs kedved találkozni- vigyorgok rá gúnyosan. Tény, hogy minkét állapotban nehéz eset vagyok, és úgy amúgy is. Na, de, ha már egyszer idekeveredett, akkor csak ő is szándékozik bemenni oda, így jobb lesz nem elkergetni, ha mást nem is, legalább is az ütéseket fogja.
- Ohh, pedig erre gyúrtam- fájdalmas fintort vágok. Igazából, sose  a külsőmmel volt gond, az elenyésző rossz, ahhoz képest, amilyen a jellemem, na de, ne akarjuk már ilyen gyorsan kiismerni egymást.
- Félni, én? Biztos, hogy nem- a hangom határozott, mert már tényleg nem félek, most, hogy van a közelemben valaki, még ha az a valaki felettébb idegesítő is, még mindig jobb, mint Lillával, aki leereszkedik a vállamra. Határozott léptekkel indulok meg az ajtó felé, ami résnyire van nyitva. Hála égnek, legalább nem kell vacakolnom az alohomorával. Ki is nyitom azt, majd felvont szemöldökkel nézek vissza a srácra, aztán elvigyorodok, és arrébb állok.
- Hölgyeké az elsőbbség- ezt már egyszer el akartam sütni, épp itt az ideje, na meg... a filmekben tök jól hangzik.

Ugye tudsz róla, hogy idegesítő vagy?

- Pontosan, főleg, ha a hozzád hasonló idegenek próbálják feszegetni a határaim- vigyorgok rá gúnyosan, hisz burkoltan ugyan, de a fejéhez vágtam, hogy egy cseppet idegesítő. Oké, tény, hogy felnyársalnám, ha tudnám, és bármennyire is szeretném azt hinni, ez csak amolyan megszokott reakció, nem az. Fel fog húzni, és annak nem lesz jó vége.
- Te is az vagy- vonok vállat laza természetességgel. Nem szokásom gyúrni a visszavágásra, mert nem szoktam visszavágni. Tök felesleges, és amúgy is, biztos erre is fog mondani valamit, amivel azt hiszi, felhúzhat. Hát nem fog.
Elméletben örülnöm kéne annak, hogy a hajamat a csuklya takarja, de egy tincs is árulkodó lehet, ahogy elnézem. Oltári. Felhorkantok, és kedvem támad letörölni azt az ocsmány vigyort a képéről. Már mindegy alapon lekapom a fejemről a kérdéses óvóeszközt.
- Oké, kapsz két percet, vágj a fejemhez mindent, ami eszedbe jut a hajamról, aztán maradj csendben, ha nem szeretnél csigákat öklendezni- nézek rá jelentőségteljesen, ne mondja, hogy nem vagyok jó szívű, plusz a csigaöklendezést talán még el is tudom érni valahogy, azt pontosan nem tudom, hogy, de szerintem nem lehetetlen a dolog. Igaz arra is rájöhetnék már, hogy tudom visszavarázsolni az eredeti színére, mert komolyan, ennél még az a fura lila szín is jobb volt. Sokkal.
Lilla a vállamra száll, és ahogy látom, a másik is észrevette, gonoszkás vigyor kúszik az ajkamra.
- Vigyázz, torokra megy- mert mehetne, ha rájönnék, hogy lehet betanítani egy kanárit, sajnos addig még nem jutottam el a könyvben, bár abban is kételkedek, hogy van olyan fejezet. Na mindegy, kimondva jól hangzik.
Határozottan indulok, aztán mégis magam elé engedem, mondván jobb lesz szem előtt tartani, ki tudja, milyen alattomos módszerrel próbálna hátba támadni. Igen, tényleg csak egy kicsit vagyok paranoiás, mondhatni feleannyira, mint agresszív. A srác nem is sejti, mennyire beletrafált ebbe.
- Haver.... én a helyedben erre nem lennék büszke- nevetek fel, mert amúgy nem veszem fel, hisz tudom, lehetnék én más milyen is, mert már voltam, csak, hogy az életemnek az a része már egyáltalán nem érdekel, és ha még nőies se vagyok, akkor kevesebb esély van arra, hogy fel kell rúgnom valakit, zaklatás miatt. Na, micsoda hasznos dolgok ezek.
- Persze, nektek tényleg muszáj mindent túlspilázni- motyogom puffogva, majd követve őt, az ablakon keresztül veszem be a helyet. Fura, az ember azt hinné, hogy majd kiakadok, meg ilyenek, pedig nem. Nem egyszer volt már hasonló esetben részem.
Az asztalhoz sétálok, mivel sikerült valami számomra furcsa dolgot észrevennem. Közelebbről is megfigyelem, de ez nem olyan valami, mint amit én szoktam látni.
- Mi ez, valami sakk?- komolyan, még a bábuk sem egyformák, sehol egy paraszt, meg a többiek. Hát persze, csoda lenne, ha a varázsvilágban valami olyan lenne, amilyennek lennie kellene. Chhh.

Annyira azért nem alacsony, te is egyben vagy még

- Honnan veszed, hogy nem arra specializálódtam?- vonom fel a szemöldököm, ugyanis simán lehet, hogy egy varázslatban teljesen jó vagyok, mondjuk, profi mód el tudok árasztani egy termet, esetleg olyan ocsmány masszát létrehozni, amiről fogalmam sincs, mi az. Tehát.... azért ne tessék már engem annyira leírni.
Bosszús tekintettel honorálom  a nevetését, Lillán nem szabad, mert ő igenis lehetne egy vérengző dög, ha akarna, plusz, ha lecsinálná, vélhetőleg már nem nevetne ennyire.
- Nevess csak, de majd, ha a szemeiddel játszik...- oké, azért ennyire valótlant nekem se kellene állítanom, de tiszta poén lenne. Szegény kanári, még a végén tényleg beveszi valaki, hogy ő a kastély ügyeletes bestiája, bár tuti, hízna tőle a mája.
- Nyertél. Seren pálcájából jött ki, és ha nem tartom meg, megetette volna a sólymával, így valljuk be, az éhen halás még kegyesebb halál a számára- mosolyodok el, mert bár mostanság már berögződött, hogy etetni  is kell valakit, na de mi lesz, ha egyszer elfelejtem?
- Amúgy igen, de a madárpók szóba se jöhet, esetleg egy Akromantula, vagy skorpió, a skorpiókat csipázom- vonok vállat, miközben el is tervezem, hogy karácsonyra meglepem magam egyel. Oké, a fa alá azért nem rakom, meg be se csomagolom, még csak masnit se kötök rá. Viszont inkább egy skorpió, mint egy vadállat, aki vélhetőleg felfalna, hiába vagyok a gazdája.
- És amúgy kanári... nem pacsirta- sziszegem, mert azért Lillát se cseszegesse, ő így... jó, igaz még mindig nem veszem sok hasznát, de legalább túlélt nálam egy hetet, ennyi elég nekem ahhoz, hogy beismerjem, szívós egy madár.
Pislogás nélkül meredek rá. Milyen sár, milyen vér? Mi van?
- Oké, fogalmam sincs, miről beszélsz, de nekem teljesen normális vérem van, nincs benne semmi sár. És hogy érted, hogy fél vér? Az embernek vagy van vére, vagy nincs- legalább is szerintem így van, még sose hallottam olyanról, akinek csak félig van vére. Akkor a másik fele mégis mi? Mosogatólé? Bár... egyesekből kinézem.
- Amíg ide nem kerültem, azt se tudtam, hogy létezik olyan, hogy varázsvilág- vonok vállat, miközben körbetekintek a kis szobán.
- Tehát okkal általánosítok- fúrom tekintetem az övéibe, már ha, van annyi vér a pucájában, hogy farkasszemet nézzen velem.
Aztán meglátom a sakkhoz hasonló valamit, ami.... érdekes.  Csak rá kellene jönnöm, hogy működik. Tuti, valami hülye varázsige lesz a megoldás, szóval veszett ügynek minősül.
A srác közben csámcsogva tér vissza a konyhából, megjegyzem, fogalmam sincs, mikor ment oda ki. Megcsóválom a fejem.
- Nektek pasiknak folyton a kaján jár az eszetek?- veszek ki egy szemet a zacskóból, már, ha a másik nem csap a kezemre, vagy valami hasonló.
- Hmmm, szerinted mennyi esélye van annak, hogy az itt élő képben van a kólával is?- kérdezek rá, mert most jól jönne, és amúgy is rég ittam már.

Ne akard tapasztalni

- Oké, jegyezd meg. Ha rólam van szó, semmi nem működik úgy, ahogy kellene- világosítom fel, kihagyva a tényt, hogy az agyamban is van egy jókora defekt, sőt ha már itt tartunk, bennem is. Persze ezek olyan tények, amiket még magamnak is csak alig vallok be.
Összefonom a kezem a mellkasom előtt, és úgy várom, míg a delikvens kiröhögi magát Lillán. Igazából, meg kell erőltetnem magam, hogy egy hang se jöjjön ki a számból, nem akarom adni alá a lovat.
- A Sötét Varázslatok Kivédése prof- vonok vállat, mintha nem lenne ez akkora nagy szám. Amúgy nem is, csak... oké, nem most fogok erre gondolni, mikor egy köpésre van az erdő. Be nem teszem oda a lábam.
- Hogy lehet-e, azt nem tudom, de neki van- amin én nem lepődök meg. Hallomásból tudom, hogy Serennek sok mindene van,  ami nem lehet, és sok mindent tud, amit nem lehet. Márpedig én aljasságnak érzem, hogy nem tanítja meg, hogy kell megbuherálni a mobilom, na majd ha legközelebb jó hangulatában találom.... feltéve, ha meg akarom találni.
- Nem az a lényeg, hogy unalmas. Szeretem őket, mert szépek, és nem igényélnek annyi törődést, mint mondjuk egy kutya... így talán sokáig bírják nálam- bár velük még nem kísérleteztem. Épp elég volt a Kanárit megszokni, ahhoz képest, egész jól kijövünk. Már nem érdekel, hogy mások röhejesnek találják, szerintem aranyos, és ez a lényeg. Még ha nem is egy komplett testőr gárda.
- Nem gáz, ha Seren nem mondja, én se jövök rá. Plusz könyvtárba is kéne mennem, hogy megtudjam, mit eszik, de mivel még nem dobta fel a talpát, feltételezem, amit most kap, nem halálos- tudom le egy vállvonással, így ürügyem is van, miért nem megyek oda.
Ha a szemeimmel ölni lehetne.... most vélhetőleg kínok közt fetrengne szegény, de utálom ha kiröhögnek.
- Hát... nem tudom, lehet, hogy valamelyik szülőm az volt... passz- nézek ki az ablakon, amin bemásztunk, mert... mert nem szívesen beszélek erről, sőt. Csak azt tudom, vagy sejtem... bízom benne, hogy LaFondeknak semmi köze ehhez a világhoz, bár akkor ott a kérdőjel, hogy Gregory honnan tudta, hová kell engem  vinni? Na, mindegy, azért annyira nem érdekel a dolog.
- És mert csak sárvérű vagyok, megölnének?- hökkenek meg. Oké, ez azért durva, még akkor is, hogy ott a tény, hogy nem biztos a sárvérű mivoltom, na meg, ha arra kerülne a sor, nem igazán hagynám magam. Még jó, hogy nem olyan gyakori ez a csevegési mód. Ha erről kellene beszélnem, tuti megint hülyén érezném magam, és nem csak azért, mert jelenlegi állás aszerint, fogalmam sincs, milyen vérrel rendelkezem, hanem azért is, mert.... mert a sárvár egyenlő a halállal, hát hurrá.
- Ha te mondod- hagyom rá, mert igazából semmi kedvem még valakivel megértetni a nézetemet, először is veszett ügynek minősült, így felesleges.
Nevetnem kell azon, hogy be se érünk egy házba, már kajál. Ez annyira jellemző.
- Oké, a másik részét ne részletezd- teszem fel a kezem, amolyan túl kicsi vagyok még ahhoz, hogy ezt hallanom kelljen feelinggel, persze ez nem igaz, csak na... én is abban  a korban vagyok, mégse érzek késztetést aziránt, hogy úton útfélen üzekedjek, mint a tengeri malacok. Nem mellesleg... ez több okból se valósítható meg.
- Szerintem undorító.... de azt mondtad kávé?- csillannak meg a szemeim, és karon ragadva a srácot, a konyhába vezetem. Nem nehéz megtalálni, főleg, mert onnan jött ki.
- Kávé vagy vajsör? Ha kávé, hogy kéred?- teszem fel neki a kérdést, miközben tök hiperaktívan nekiállok a lötty elkészítésének, mert az már megy. Hát... bízom benne, hogy a tulaj nem fog infarktust kapni, csak mert megdézsmáltuk a konyháját.
 

Nem hiszed el???? Pedig... pedig jobban tennéd * vissza nyelvet ölt*

- Na látod, azt én is várom- biccentek tök egyetértve, aztán kissé megütközve tekintek a srácra.
- Öhm... muszáj olyan idétlenül béna hangot is kiadnom mellé? Tudod, valami olyat, hogy nyeeee- próbálom úgy elvékonyítani a hangom, amennyire csak tudom, de nehéz ezt úgy érzékeltetni, hogy nem szívtam héliumot. Remélem, így érti, mire akarok kilyukadni.
- Az enyhe túlzás, de azt mondta, órán kívül tegezhetem... most nem vagyunk órán, nem? Plusz.... kihúzott a csávából.... egy párszor- teszem hozzá kissé halkabban, mert ugyan, ki kérkedne már azzal, hogy eláztatott egy termet, vagy épp majdnem öngyilkos lett egy fénygömbnek köszönhetően. Oké, az öngyilkosság túlzás, de tény, ha Seren nem bukkan fel, lehet elég égő helyzetbe keveredtem volna.
- Az.... - mosolyodok el halványan, mert én is sok dolgot tartok menőnek, mondjuk, hogy meg tudja buherálni a mugli cuccokat, hogy azok működjenek, és épp ezért fáj, hogy engem nem tanít meg rá. De fog. Még ha... még ha könyörögnöm is kell érte.
- Kezdő vagyok, oké? Ez az első szívósabb háziállatom- még a kezem is feltartom védekezésképp. Tény, hogy minta gazda se lesz belőlem, de úgy őszintén... csak nekem akkora nagy dolog, hogy A Kanári MÉG ÉL?
Persze, hogy gondolatban, már kikötözöm valahová, és a nemlétező bicskám élét próbálgatom a nyakán. Nem szeretem, ha röhögnek rajtam, épp ezért nem járok órára. Legalább is olyanra nem, ahol varázsolni is kell.
A kérdés hallatán, elkomorulok. Ez a nem beszélek róla téma határát súrolja, de aztán csak erőt veszek magamon.
- Bárcsak....- ennyit azért csak megengedhetek, még sóhajtok is, aztán imádkozom, hogy ne akarja ezt fitogtatni. Nehéz ugyan beismerni, de nem ellenszenves a srác, és nem akarom, hogy az én hülye sztereotípiám miatt legyen nyomott a légkör.
Meghökkenek azon, hogy visszahökken. Nem értem, ő miért lepődik meg, mikor ő mondta?
- De...de azt mondtad, hogy a sárvérűség olyan, mintha zsidó lennél. A zsidókat megölték, mert zsidók voltak- mondom neki roppant tudálékos fejet vágva- bármilyen is legyen az-, hisz ennyit még én is tudok, bár azt nem, hogy kik, meg miért, csak azt, hogy aki zsidó volt, meghalt.
Meghallva, hogy van kávé, fel is pörgök. Ritka alkalmak egyike, mikor engem ilyen állapotban lehet látni, külső befolyásoltság nélkül, tehát még ezt is meg kell emésztenem.
- Ja... hopp... bocsiiii- vigyorgok rá, ahogy elengedem a kezét. Jó, én se szeretem, ha hozzám érnek, fel tudom dolgozni, hogy ez akár mással is így lehet. És amúgy is... nem érdekel, mennyi idő van, most kávét iszok.
Ez az elhatározásom egészen addig tartott ki, mígnem megláttam a szerkezetet, amiből lehetne előcsalni.
- Oké, mondd, hogy ez most csak poén, és valahol van elrejtve egy konnektor, így nem kell varázslatosan megbuherálni- húzom el a szám, mert ha így van, nos... akkor én itt csúfos kudarcot vallottam.
- Ááááá nyugi, nem igazán lehet- legyintek. Én. Aki napi ki tudja, hány pohárral önt le a torkán. Áááá, nem függök, egy kicsit se.
- Csak szeretem- az én számból ilyet hallani, felér egy kisebb traumával, de tény, hogy így érzek a fekete lötty iránt.
- Amúgy... Ophelia vagyok, basszus, mostanság mindig elfelejtek bemutatkozni- vonom meg a vállam, és felpattanok mellé a pultra, amíg kitalálom, hogy csaljak a gépből kávét.

Majd rájössz  

- A.... minek a vonyításához?- hunyok szemet afelett, hogy megint sértegetett, és inkább rákérdezek arra, ami valóban fontos. Mellesleg... így jobban járunk mindketten, legalább a hisztirohamomtól megkímélem magunk.
- Hát... először eláztattam a termét, és nem büntetett meg, hanem megtanított egy varázsigét, aztán eltévedtem az erdőben, és kis híján felgyújtottam magam, na akkor is ő segített- hadarom el gyorsan, mert amúgy utálok erről beszélni, de ha már egyszer van alkalmam, hogy elmondjam egy ismeretlennek, Seren mit tett, még mielőtt meghallja a pletykákat, akkor megteszem, hátha ő sem fog félni tőle.
- Jah, én is csodálkozom, hogy még él- tűnődök el Lillát nézve. Nem titkolom, hogy irtó béna vagyok, ha állattartásról van szó. Gregory még a tengeri malacot is nehezményezte.... nem igazán csinálhattam ott semmit, nemhogy még állatot tartsak.
- Ahhaaaa- vágok értetlen fejet, mert most már végképp elvesztettem a fonalat. Most akkor mi van? zsidó vagyok, de nem ölnek meg? Vagy... ááá ki érti ezt. Ez a varázsvilág tényleg marhára túl van bonyolítva.
Igazából örülök annak, hogy azt a témát nem feszegetjük, és még kávé is van. De mikor meglátom a szerkezetet, kihűlök. Oké, ez nem az én napom, komolyan már-már olyan képet vágok, mint a kisgyerek akinek a szeme előtt lengették meg a nyalókát, aztán szépen zsebre vágták.
- Ohhh... olyan még van?- kérdem döbbenten, mert hallani hallottam róla ugyan, de még sose láttam. Nálunk minden hiperszuper modern, a nagybátyám megteheti, hogy a legújabb dolgokat veszi meg... akár háromszor is, bár ez engem hidegen hagyott, mert mindent a szám elé raktak, nem is kellett törődnöm azzal, hogy került oda.
- Öhm... kúriában- nézek rá félszegen, hisz a hely szerintem nagyobb volt, mint egy villa. Meg persze, attól függetlenül, hogy néha eljátszom az elkényeztetett libát, még nem vagyok az.
-  Figyu... hagyjuk inkább ezt a ki vagy, honnan jöttél, meg mi egymásos témát, oké? Már így is többet tudsz, mint mások- értem én ezt úgy mindenre, ami kimeríti az "ismerjük meg" fogalmat. Igen, inkább megkérem, mintsem hozzá vágjam, hogy amúgy mi köze ehhez, mert... mert tényleg nem akarom magamra haragítani, főleg, hogy megint csak ülnöm kell, mert ő megcsinálja helyettem a kávét.
- Na, de akkor mesélj te is. Honnan jöttél, Miért vagy félvér?- döntöm oldalra a fejem, úgy figyelem... Dasht. A név hallatán, én nevetem el magam, persze gyorsan abba is hagyom, nehogy megsértsem.
- Bocsi, de ez tök úgy hangzik, mint aki bedugult orral tüsszent- vágok angyali képet,  de a mosolyom, csak nem akar eltűnni onnan.

- Áááá, ha csak az állatvilággal nem lennék barátságba- vonom meg a vállam, mert az hagyján, hogy az állatokkal nem jövök ki jól, az emberekkel se valami fényes a viszonyom.
- Meglepő, de ja- tudom, mit érez. Eleinte engem is letaglózott, igaz én én soha nem jártam iskolába, de a magántanárok sem a jófejségükről voltak híresek, talán ezért is nem bírták ki mellettem sokáig. Nem, még az se, aki hárfázni akart tanítani, aaaaaj ugyan már.
- Úgy van, szerintem se kéne, Még a végén oda lyukadnánk ki, hogy én nyírok ki mindenkit, aki nem sárvérű- nevetem el magam, mert magam ismerve simán tudnám addig csavarni a dolgokat, míg tényleg az lesz a végkifejlet. Igazából, nem lenne nagy cucc megérteni ezt a vérizét, ha érdekelne, de nem érdekel. Senkitől nem fogok vérmintát venni, csak hogy megállapítsam, szabad-e beszélnem vele.
Voltaképp nem is azon csodálkozom, hogy létezik még ilyen "gép", hanem azon, hogy van, aki még ezt használja is. Itt radikális modernizálóadásra van szükség, bár... tekintve, hogy az iskola egy kastély, mindenféle modern cucc nélkül - sehol mondjuk egy LCD tévé, a laptopról nem is beszélve-, ez számomra veszett ügynek minősül. Oké, hogy itt varázslók vannak, az is oké, hogy feltehetőleg a diákok nagy része, pálcával jött ki az anyjából, de könyörgöm, tessék már gondolni az analfabétábbik hányadra is. Sok más mód is létezik ahhoz, hogy a fejünkhöz vágják, mennyivel jobbak, nem kéne 24/7-ben éreztetni velünk, hogy mellesleg egy kalap lócitrom vagyunk. Már pedig ezt teszik. Mondjon bárki, bármit, én mindig ezt érzem.... persze nem teregetem a szennyest, de attól még igenis rosszul esik, mert meglepő mód, még érző lény vagyok... még.
- Ne morogj, hallod? Nem tehetek róla, hogy odakerültem- markolom meg a szekrény szegélyét, inkább az, mintsem valami olyat tegyek, amit később megbánnék. Nem tudom, hogy Gregorytól örökölhettem-e a hangulatingadozásaim, de cseppet sem segít abban, hogy megpróbáljak imponálni másoknak. Mellesleg, ha a srác féltékeny, örömmel adok neki egy utca nevet, és házszámot, menjen csak... én örülök, ha a közelébe nem kell tartózkodnom. Mellesleg fenemód tud idegesíteni, ha valaki az alapján ítéli meg a másaikat, hol lakik.
- Oké, mondd, mit akarsz tudni- persze eszem ágában sincs választ adni rá, csak a hirtelen indulat mondatja ki ezt velem. Én igazán nem tehetek róla.... próbálok nem olyan lenni, mint egy időzített bomba, esküszöm, de ez bazi nehezen megy, mikor még csak megsaccolni se tudom, mi lesz a következő, ami kivágja nálam a biztosítékot. De... legalább nem hazudtam abban, hogy defektes vagyok. Ezt már ő is láthatja, ha eddig nem jött rá.

- Lehet, inkább náluk próbálkozok, talán több eséllyel indulnék- mosolyodok el, mert, ha az embereknél nem vált be, na náluk tuti befog. És ideje lenne felébrednem.
- Egye fene... a félvéreket életben hagyom- jelentem ki nagylelkűen, mintha tényleg csak rajtam múlna, ki fog tovább élni. Oh, bárcsak így lenne. Vagyis, egy részem tényleg ezt mondja, de ott egy másik is, aki nem igazán akaródzik bántani - komolyabban- másokat, mégis gyakran ráveszi a kényszer. Azt hiszem, kezdem kapizsgálni, miért is kerültem én a csikók, vagy egyszarvúk, esetleg púpútévek közé. Ki emlékszik már, milyen állat díszeleg a taláromon...
- Öhm.. izé.. nem... vagyis... Ha ez megnyugtat, szerintem vagány- kellemetlenül fészkelődök a helyemen, és próbálok szemet hunyni afelett, hogy épp dühös vagyok, ehelyett valami halvány mosolyfélét kicsikarni. Mindig is hülyén kezeltem az ilyen helyzeteket, ez Arvidnál is bebizonyosodott, de nem tehetek róla. Nekem is van defektem, de az nem ennyire szembetűnő, feltéve, ha nem épp valami alig takaró göncöt aggatok magamra, de erre mindig gondosan ügyelek, ahogy arra is, a hegek és kisebb nagyobb zúzódások, még csak véletlenül se látszódjanak. Aztán hirtelen gondolok egyet, közelebb megyek a sráchoz, és felhajtom a pulcsim úját, ahol még halványan ugyan, de látszik egy tenyér nyom.
- Látod? Nekem is vannak.... hibáim, csak én el tudom rejteni őket- bíztatóan mosolygok rá, bár nem értem, miért teszem. Biztos vagyok benne, hogy az ő esete merőben más, mint az enyém, de csak le bírja szűrni, hogy ezt eddig rajta kívül senki más nem látta. Oké, pocsék vagyok a vigasztalásban. Viszont én még fejlődhetek, nem? Nekem nem kell olyannak lennem, mint annak ott a kúriában, nála még most is sokkal jobb ember vagyok.
- Fontos az?- komorul el a hangom. Megijeszt, hogy nyíltan rákérdez, bizalmatlanul mérem végig, majd minden mindegy alapon vállat vonok.
- Valaki megtette, ennyi nem elég?- vonom fel a szemöldököm, mert hiába mondanék nevet, sejtem, hogy csak arra kíváncsi, vajon tényleg úgy áll-e a helyzet, ahogy ő azt gondolja. Megnyugtatom, úgy áll.

Hát tehetek én róla, hogy hülyén érint az ilyesmi? Nem tengek túl az empátiában, ez tény, de akkor is, fogalmam sincs, hogy lehet kezelni normálisan az ilyesmit, vagy hogy lehet-e egyáltalán.
- Nem is értem, miért nem. Pedig.... szerintem tényleg nincs vele semmi baj- azt inkább nem mondom, hogy gondoljon bele, nem kell sokat agyalnia a farsangi, vagy a halloweeni maszkján, mert ki tudja, nem lesz-e sok neki hirtelen, viszont nekem elsőre ez jutott az eszembe. Talán azért, mert mindig annyira vacakolok az ilyesmiken.
Aztán gondolva egyet, mutatok neki valamit, amit még senkinek. Ráérek később agyalni azon, mi volt ez, bár... úgyse tudnék rá választ adni.
- Hát izé... másnak is megmutatnám, ha komolyabb okom lenne rá.... gondolom- bizonytalanodok el, mert őszintén, erre nem sok esélyt rátok. Ekkora horderejű ütőkártyát senki kezébe nem adnék csak úgy, épp ezért magas nekem, hogy most miért. Lehet tényleg nem ártana meglátogatnom Zója nénit, na oké, a beteg ötleteket is ráfirkanthatom a miért vagyok én dilis listámra.
- Ha elmenekülök, már tényleg nem marad senkim- suttogom magam elé, nem is vagyok biztos benne, hogy meghallja. Megtehettem volna, és ha tudtam volna, hogy csak egyetlen biztos pont van az életemben, már rég ott se lennék, de nincs. Oké, most itt van Bagolykő, de....de... ez nem ugyanaz. Így legalább van egy hely, amit az otthonomnak nevezhetek, van valaki, akit megemlíthetek, ha valaki rákérdez, hogy kivel élek, a hogyan már megint más dolog. És igen, lehet, hogy Gregory egy utolsó féreg, de ha minden kötél szakad, ha már tényleg nincs más választásom, legalább oda visszatérhetek. Jó, nem hiszem, hogy ez valaha be fog  következni, mármint az, hogy önként és dalolva megyek oda.
- Hála égnek, azt hittem már sose- sóhajtok fel megkönnyebbülten. Vége szennyes teregetésnek, vagyis.... rávigyorgok a srácra.
- És most te jössz. Én beszéltem, most rajtad a sor- emlékeztetem arra, mit is mondott úgy két perce.

- Nem vagy ijesztő- jelentem ki határozottan, tipikus olyan éllel a hangomban, mai azt mondatja, jobban teszi, ha nem cáfol rá. Tényleg nem tartom ijesztőnek, sőt még csak azt se mondhatnám, hogy visszataszító emiatt, mert nem.
- Öhm... azt nem tudom, eddig semmi nem számított komolyan... igazából, azt sem értem, neked miért mutattam meg- vonom meg a vállam tanácstalanul, aztán ugyanolyan érdeklődéssel tekintek rá, mert ő talán tudja. Hehe, mintha képben lenne az én agyam működésével, mai veszett ügy, mert azzal én se vagyok képben, de próba szerencse.
Nem tehetek én róla, hogy ilyen vagyok. Vélhetőleg ez is az egyik komolyabb defektem következménye, mert egy értelmes ember biztos nem maradna olyas valakivel, mint amilyen a nagybátyám. Viszont egy értelmes embernek nem kell végignéznie öt évesen, hogy megölik az anyját, és egy értelmes embert nem passzol csak úgy le az apja. Na, ezzel se dicsekszek, pedig... így már  érthető lenne, miért játszom meg néha, hogy nekem megvan mindenem. Ami valamilyen szinten igaz is, hisz tényleg megkaptam mindent, pár elhanyagolható érzésen kívül. Azt nem lehet pénzért venni, és amit nem lehet megvenni, az nem létezik, azaz, szerintem Gregory így gondolkodik, de nem akarok a fejébe látni.
- Oké, és szerinted mit kéne tennem? Lépjek le? Aztán mégis hová? Az addig oké, hogy itt van Bagolykő, de mi lesz utána? Esetleg könyörögjek egy sort apámnak, hogy fogadjon vissza? Azt se tudom, él-e még, és amúgy is az lenne az utolsó dolog, amit megtennék- ismertetem vele, miért látom tökéletesen kilátástalannak a helyzetem, mert  hogy én meg az egyedül boldogulás... ugyan már.. még csak közelébe se engedtek a konyhának, nem hogy egy tűzhellyel elbánjak, és ez csak egy aprócska probléma a sok közül. És nem, jelenleg cseppet sem érdekel, hogy a srác nem biztos, hogy kíváncsi rá, akkor miért kérdezett? Vagy miért nem terelt hamarabb.
Lepattanok, és rakok cukrot a kávémba, azt szeretem én csinálni, mert általában sose tudják eltalálni, mi az ami még jó, és mi az, ami már túl édes, ez van. Nagyon hepciás vagyok erre.
- Hogy lett ilyen az arcod?- ragadom meg az alkalmat, bár szerintem egyértelmű, hogy engem ez érdekel, mindenesetre, érdeklődve figyelem a rellonost, miközben kortyolok az italomból.

- És ez engem pont nem érdekel- mímelek csüggedtséget, mintha tényleg marhára szégyellném magam emiatt. Persze ez nincs így, de ha ő félvállról veszi a dolgot, én se töröm magam, hogy látsszon a túlzottempátiám.
- Kikérem magamnak, teljes empátiahiányban szenvedek.... például... simán végignéztem, ahogy valakit fellógat egy felsőbb éves, és még röhögtem is rajta- bizonygatom, hogy én aztán marhára nélkülözöm. Tényleg így van, csak aztán valahogy mégis beköszön, például, akkor is kicsit rosszul éreztem magam... aztán elmentem kávét inni.
- Inkább csak azért mutattam meg, hogy ne közösíts ki, mert nekem nincs bajom- osztom meg vele a felvetésem, mert valahol olvastam, hogy akiknek valami gázuk van, azok kiközösítik azokat, akiknek nincs, vagy csak jól titkolják, hogy nincs. Oké, ez így ritka hülyén hangzik, de még mindig jobb, minthogy még csak gondolatban is bevalljam, a rellonosnak igaza van.
Aztán kifakadok megint. Talán... lehetséges, hogy egy kicsit még jól is esik, bár... sokkal jobb lenne, ha csak egy bólintást kapnék azzal, hogy "oké, ez a te dolgod, engem egyáltalán nem érdekel a te szerencsétlenséged", könyörgöm, benne miért nincs meg ez a kiváló tulajdonság?
- Höh, nem láttál még varázsolni. Az, hogy átmentem SVKból, szerintem Seren nagylelkűségének köszönhető, vagy mert belátta, hogy vagyok annyira szerencsétlen, hogy megérdemeljem, kamatoztatni úgyse tudnám. Mellesleg még másfél év, és úgyis lelépek innen, nekem nem tetszik ez a hely, én nem akartam varázsló lenni- ajj, ezt kihagytam. Pedig, szerintem célszerűbb lett volna ezzel kezdeni, na mindegy. És amúgy is, ha elmennék Gregory mellől, keresnem kénem új valamit, ami miatt aktívan szenvedhetek, azzal meg aztán még több a macera.
- Ha nem akarsz beszélni róla- vele ellentétben, én adok lehetőséget arra, hogy visszatáncoljon. Ha nem kattantam volna be, belőlem se húz ki semmit. Aztán mégis elmondja, mire én felettébb értelmetlen képet vágok.
- Miért kellett feltörnöd a zárat?- vagy... nem is ez a lényeg? Upsz, bocsi.

- Nem áltatom, és ne hidd, hogy csak, mert láttál valamit, amit sokan nem, már nyitott könyv vagyok a szemedben- teszem egy kicsit helyre, mert azért na. Nem vagyok én annyira egyszerű eset, hogy csak ennyiből tartson megismerni.
- Hát, én is téged az én egyszemélyes bandámból, jujjj rendezhettünk volna bandaháborút- csillan fel a szemem a gondolatra. Oké, értem én, hogy a bandaháború abból állt volna, hogy mi ketten egymásnak ugrunk, de akkor is... banda... jujj.  
- Hidd el, elég ez, mázli, hogy az emberek többségét marhára nem érdeklik a körülöttük lévők- vigyorgok rá, hisz erre már nem egyszer volt példa. És amúgy is, tudom hozni a formám, simán elérem, hogy ne kérdezősködjenek, ha én nem akarom. Aztán, ha véletlenül nem tetszik nekik, hát ámen, az ő bajuk.
- Hah, mert az annyira egyszerű. Könyörgöm, egy Wasserrel eláztattam egy termet, mikor ki akartam takarítani, egy olyan masszát csináltam, amiről még Seren se tudta, hogy mi, nem mellesleg kis híján felgyújtottam magam egy tűzgömbbel, egy aprócska gömbbel- ha ezek után még mindig azt mondja, tanuljam meg, esküszöm, röptében hajítom ki a csukott ablakon. Hát, mit gondol, miért gyötröm én magam, ki tudja mióta?
- Hallod? Nem vagy ám vicces- közlöm vele vigyorogva, mert oké... egy kicsit mégis, csak ne rajtam akarná ezt tesztelni.
Nem akarok én erőltetni semmit, csak mert.... tudom, milyen érzés az. Én tényleg olyan vagyok, hogy elvárok valamit, de nem akadok ki azon, ha ezt más is elvárja velem szemben, mert ez így fair. Tehát arra se fogom kényszeríteni, hogy beszéljen, ha nem akar, attól én még nyugodtan fogok aludni.
- Öhm... van ennek a betegségnek neve is?- mert mi másra gondolnék? Tök úgy adja elő, mintha tényleg valami fura rendellenessége lenne. Aztán max megint röhög egy jót rajtam. Már kezdem valamiért megszokni ezt.
Íííí és jön a tulaj. Oké, én gondoltam hirtelen mindenre, csak arra nem, hogy itt laknak is... igen, ki ment a fejemből. Ezért is kezdek el kapálózni, mikor a srác csak úgy befogja a szám. Hát adjon már rám szájkosarat is egyből könyörgöm.
-  Figy.... tudod... én az elsőt nem egy lepukkadt viskóban képzeltem el, bocsi- nem hagyhatom ki, hisz biztos vagyok benne, semmi olyan szándék nem vezérli, csak na... ezt nem hagyhatom ki. Leguggolok mellé, és vigyorgok, mert ez mekkora már. Tisztára, mint valami akciófilm.
- És akkor most merre kússzunk?- kérdezem tőle tök nagy átéléssel, mert igen, képes vagyok rá.

Tiffany
takarodó után

Egy halom könyvvel, még több rágcsával, és egy termosz kávéval a kezemben tartok az Üvegház felé. Most, hogy Lyra és Noel prefektusok lettek, nem sokat tartózkodnak a kecónkban, így olykor rám tör az unatkozhatnék. Akkor általában csöpögős regényeket olvasok, telezabálom magam csokival, és megvárom, míg lefogyok. Na, jó, ugye ezt senki nem gondolta komolyan? Bár tényleg olvasok, de olyasmit, amit érdemes.
Igaz mostanság gyakrabban járok le Vandához, így nem olyan gyakoriak ezek az esetek, viszont ma nem volt kedvem, meg amúgy semmihez se. Tipikus punnyadós nap ez, kár, hogy csak én látom így, mert Lyráék megint a szabályszegőket amortizálják. Még most is vigyorgok azon, hogy engem is meg kellett büntetnie, bár akkor tényleg nem volt más választása, kilátástalan helyzetünk volt.
Nem, nagyon hatnak meg a lavírozó prefik, akiktől tartanom kéne, azokból kettővel együtt élek, és még nem láttam őket, ahogy megesznek valakit, bár ehhez hozzátartozik, hogy későn kelő vagyok, szóval ki tudja.
Amúgy, mostanság egész elviselhetőnek érzem magam, talán, mert már nincs kedvem rágódni azon,  ami történt, változtatni úgyse tudnék rajta, így marha felesleges.
A házunk előtt egy alakot látok, mire megtorpanok, és felvonom a szemöldököm. Oké, bízom benne, hogy azt, hogy zárva az ajtó a tanároknak tudja be, mert eszem ágában sincs arra kelni, hogy valaki fölöttem áll, és az ordítja, takarodj!, vélhetőleg azzal a lendülettel ütném is le. Nem ajánlatos engem felkelteni.
- Hát te?- kérdem tőle szerintem jogosan, mert takarodóóóó, hahóóó. Hihetetlen, hogy ez ennyi mindenkit hidegen hagy, ezért nem jönnek korábban Lyráék. Azért, bízom benne, hogy most se lesznek a közelben, szerintem, nem örülnének, ha látnák, hogy valaki betörni készül ide.

Szegény pára

Nem kicsit döbbenek meg, mikor a rétre érve látom, hogy valaki komolyan gondolta "az élve elásás" fogalmat. Nem kell sokat agyalnom, hogy rájöjjek, tuti valamelyik háztársam a hunyó, csak azt kéne kideríteni, melyik. Szívesen kifejezném neki az elismerésem.
Igazából, lehet, sajnálnom kéne a csajt, de belőlem veszettül kiveszett az empátia, viszont valami belső hang mégis azt sugallja, ne hagyjam már itt szegényt.
- Ja, segítek, málnás, vagy banános?- nyújtok felé két müzliszeletet, miközben sztoikus nyugalommal ülök le mellé, aztán jobban szemügyre véve, elhúzom a szám.
- Nincs nálam párna, bocsi. Amúgy hozhatnék, de olyan jól elülök itt, mellesleg... mit keresel kint takarodó után, és hogy kerültél ilyen közeli viszonyba a talajjal?- döntöm oldalra a fejem, ahogy kedélyes csevegésbe kezdek. Értékelhetné is akár, mert nem sokszor csinálok ilyet.