Blanka

Elindultak a kastély felé. A sötét éjszaka meleg volt. Roland felnézett az égre, és látott egy hullócsillagot.
-El is felejtettem. Ma nagy hullócsillag eső van. Figyeljük az eget, és majd kívánunk.-Mondta nevetve, és akkor egy másik hullócsillag is lehullt.
~ Azt kívánom, hogy lássak bele mások fejébe. ~
Jó volna belelátni Blanka fejébe, hogy mit gondol róla; hogy miként érez iránta.
Roland a nagy nézelődésben ásít egyet, majd átkarolja a lányt. Kicsit magához húzza, és megpuszilja a fejét.
-Remélem, nem haragszol érte -mondja egy kacér vigyor mellett.
A lány folyamatosan nevetett valamin. Valószínűleg a gondolatain. Ki tudja, min gondolkozik. - És ekkor Roland is elmosolyodik a saját vicces gondolatain.
Ha most valaki látná őket, biztos, hogy azt hinné, hogy barát és barátnő. ~ Nem is lenne rossz. Hmm... tényleg. Kifejezetten jó lenne. ~ Gondolta Roli.
-Viccelsz? Tényleg nagyon gyönyörű vagy te buta!-Édes mosoly hozzá.
~ Biztosan nem gondolta komolyan ezt a kérdést, csak szereti hallani, ha dicsérik. Rafinált ~ nevetett magában.
-Nem, nekem sincs barátnőm. Igazából ugyanúgy vagyok, mint te. Kb. senkit nem ismerek itt.
A lány szemébe néz, és olyan szívesen megcsókolná, de csak mosolyog rá. Mosolyog, mint egy idióta.

Csatáry Konrád

Tudom, hogy most kezdődött el a vizsgaidőszak, és egy normális és átlagos levitás a szobájában ülne, vagy épp a könyvtárban tanulna, de én nem. Ezek szerint én nem vagyok normális levitás, bár ki tudja. Az elmúlt jó pár napot azzal töltöttem, hogy tanultam, szinte hozzám ragadtak a tankönyvek, le sem lehetett rólam szedni őket. De már egy kicsit belefáradtam, és már a szemem is kezd fájni a sok olvasástól. És ami rosszabb, teljesen elhanyagoltam a kreativitásomat. Vagyis úgy értem, hogy az utóbbi, talán egy hónapban egyáltalán nem rajzoltam, vagy vettem elő a gitárom. De a mai délutánt csakis a zenének szánom, vagyis kimegyek valahova a kastély köré, és előveszem régi ismereteimet.
Egy egyszerű kék ruhában, és hozzáillő cipőben indulok útnak, természetesen hajamba egy kék virágot tűzök. Le sem lehet tagadni, hogy levitás vagyok, főleg most, de ez nem is baj. Hamar kiérek a kastélyból, és a tavacska felé veszem az irányt. Ott remélhetőleg nem lesz senki, és nyugodtan tudok majd gitározni. Szerencsémre valóban nincs még itt senki, így leülök a fűbe, és egy mély lélegzetvétel után elkezdem pengetni a húrokat. Hagyományos Japán számokat játszom, mert azokat nagyon imádom, és amúgy is már nagyon rég hallottam olyanokat. Bár az eredeti hangzáshoz képest ez semmi, de még így is nagyon szépen hangzik. Legalábbis szerintem. Ki tudja, hogy másoknak hogyan tetszene, ha lenne itt valaki, de szerintem nem is akarom megtudni. Egyetlen hangot nem vétek el, minden teljesen tökéletes, és engem is teljesen átjár a zene, szinte teljesen egybeolvadok vele, és környezetem minden apró zaját teljesen kizárom elmémből.

Keiko Sama

Konrád fáradtan indult el a faluba, most, hogy elkezdődött a vizsgaidőszak egy csepp nyugta sincs. Ott van még néhány kijavítatlan szorgalmi, no meg a rengeteg vizsgalap. Úgy hallotta, hogy a falu határában fekszik egy kis park, ahol talán nyugodtan meg tud piheni. Mire le ért a faluba, már alig voltak az utcákon. Azt gondolta valószínűleg miden diák a vizsgára készül. Lassan végiggyalogolt az utcákon és közben azon járt az agya, hogy mit csináljon a szünetben. ~ Talán haza kéne mennem, vagy inkább maradjak itt Bagolyfalván? ~  Miközben így elmélkedett észre se vette, hogy a talpa alatt a köves utat felváltotta a füves rét. Körülnézett a kis parkban, de nem látott senkit. Egy ideig figyelte a tavacskát, amelynek felszínén egyetlen hullámot sem lehetett látni. Felvett egy kavicsot, amit rá akart dobni a tó tükrére. Visszaemlékezett gyerekkorára, amikor még szüleivel együtt jártak le piknikezni a házukhoz közeli tóhoz. Amíg ő nosztalgiázott a tavacska felszíne elkezdett gyűrűzni a süllyedő kavicstól. Egyszer csak lágy zeneszó ütötte meg a fülét. Körbenézett és felfigyelt egy lányra, aki éppen gitározott a parkban. Először meglepődött, aztán gondolt egyet és közelebb ment hozzá. Megvárta még szünetet tartott játékában, majd megkérdezte tőle:
- Szervusz! Te ide jársz iskolába? Csak mert a legtöbb diák ilyenkor tanulni szokott. - kérdezte kíváncsi hangon.      

Csatáry Konrád

Miközben játszom, néhány madár csiripel, de ez különösebben nem zavar, sőt, talán így még jobban élvezem a játékot. Minden egyes hang eszembe juttatja szülőhazám, amitől most nagyon távol vagyok, és félő, hogy még a szünetben sem tudok néhány napra hazalátogatni a családomhoz, és az ottani legjobb barátomhoz. Szemem előtt feltűnnek, mégha csak képzeletben is, azok a gyönyörű cseresznyefák, mik alatt sokszor pihentünk, meg az egész táj, szinte minden megelevenedik előttem, és a régi emlékek is a felszínre kerülnek. A jók és a rosszak egyaránt, és ezek vegyes érzelmekkel töltenek el. Ezeknek az érzelmeknek a harcától, ami bennem van, könnyek gyűlnek a szemembe, ami miatt kénytelen vagyok egy kis szünetet tartani, hogy szememet meg tudjam törölni. Ekkor valaki hozzámszól, és én egyszerűen ledermedek. Nem merek megmozdulni, mert érzem a hangon, hogy egy nálam jóval idősebb férfi szólított meg, akár még tanár is lehet. Sőt, biztos vagyok benne, hogy tanár. Lassan, és óvatosan fordulok meg, vagyis pontosabban felnézek, mert az a valaki mellettem áll. Sejtésem igaznak látszik arról hogy tanár, mert mintha láttam volna már őt a kastélyon belül. Mondjuk engem nem tanít, az biztos,mert akkor tuti emlékeznék az arcára, és még a nevét is tudnám. De az arcmemóriám az mindig is nagyon jó volt, szóval bizton állíthatom, hogy már láttam őt a kastélyban.
- J-jó estét. - köszönök én is, bár ez egy kicsit nyögve-nyelősen ment. Nem is tudom, hogy igazából, hogy köszönhetnék neki, mert azért mégsem tegezhetem le, de a "csókolom" meg valahogy nem jön a számra. És hát ez lett belőle. - Igen, én is ide járok. És tudom, hogy nekem is tanulnom kéne, de eddig folyamatosan azt tettem, és csak egy kis pihenésre volt szükségem. - Felelem egy igen halovány mosoly kíséretében, ami eléggé bátortalanra sikeredett, bár ez az arcomon is látszik, hogy kicsit bepánikoltam, de próbálom ezt le gyűrni, kisebb nagyobb sikerrel.

Keiko Sama
Amíg ő várt a lány válaszára eszébe jutott, hogy egyszer látta már őt valahol a levita ház környékén. Miközben ezen gondolkozott, addig az ismeretlen lány kissé ijedten válaszolt a neki. ~ Biztosan nem tanul nálam, mert úgy látom kicsit megijedt. ~
- Á, értem, hát igen ez a vizsgaidőszak mindenki számára kiakasztó. - válaszolta nyugodt hangnemmel. Az utóbbi időben elégé strapára mentek az idegei, de jobbnak látta nem idegesíteni vele senkit. Szerencsére az előző héten ki tudta pihenni magát. Észrevette, hogy a lány mosolyog, de arra is felfigyelt, hogy bizonytalan egy kicsit.
- Mond csak jól vagy? - kérdezte tőle, mert látta, hogy a szemét törölgette.  

Csatáry Konrád

Szerencsére, legalábbis így az elsőre ezt tudom leszűrni, nem az a szőrös szívű, komor tanárfajta az az ember, akivel szemben állok. Pontosabban ülök. Mondjuk az is igaz, hogy még itt, a kastély falain belül nem igazán találkoztam olyan tanárral, bár lehet hogy van olyan is, csak én még nem.futottam össze olyannal. De addig jó, míg az nem történik meg, és reményeim szerint ilyen nem fog olyan lenni úgy nagyjából... soha.  Válaszából azt tudom leszűrni, hogy neki is nagyon sok dolga volt, vagy esetleg még mindig van, a vizsgaidőszak miatt. Bár ez nem csoda, hisz tanár, és biztos sokan küldtek neki szorgalmit, meg mi egyebet, de ezen kívül tuti sok más dolog van, amit tanár ként meg kell biztos csinálnia, de erről sokat nem tudok.
- Öhm... Maga milyen tanár? Mármint mit tanít? - teszem fel ezt a roppant egyszerű kérdést, ami már egy pár perce furdalja az oldalam. Kíváncsi vagyok rá, mert azért jó tisztában lenni azzal, hogy pontosan mit is tanít, de lehet hogy majd az fog kiderülni, hogy valójában nem is tanár csak egy Bagolyfalvi lakos. Ki tudja?
- Hm? Nem, nincs semmi baj. - Felelem kicsit értetlenül, mert nem értem, hogy ez most hogy jutott eszébe. Az persze fel sem merül bennem, hogy a szemem törölgetése végett kérdezte, de mindegy. - Miből gondolja ezt?

Keiko Sama

~ Ezek szerint tényleg levitás ~. Szűrte le ezt a választ Konrád, ha így reagált a vizsga szó hallatán.  Amit ő megtudod a levitásokról, hogy mind sokat tanulnak, ráadásul most, ebben az időszakban. Ezen kívül másik sejtelme is beigazolódott, hogy a lány nem jár hozzá órára. Az év folyamán azért sikerült megjegyeznie tanítványait, bár ha nem is név szerint, csak felismerte őket. Közelebbről még egy diákot sem ismert annyira, nem azért, mert ellenezte a baráti tanár-diák viszonyt, csak mert sose jutott rá elég ideje. Itt az iskola falain belül szabadidejét a tanáriban töltötte vagy a könyvtárban. Ott is elegyedett már szóba diákokkal, de inkább végzősök beszélgettek vele személyesebb témákról. De ezt a lány biztosan nem látta az óráján. Nem is tévedett, ugyanis a következő kérdés el is árult mindent.
- Én Csatáry Konrád vagyok, Mitológiák és Vallásokat tanítok az iskolában. Ha jól sejtem, te nem jász hozzám órára?- válaszolt neki.
Konrád kicsit meglepődött, hisz egyértelműen azt látta, hogy a lány egy könnycsepp törölt le az arcáról.
- Csak azért, mert úgy láttam, hogy a szemedet törölgeted.  

Csatáry Konrád

Mitológiák és Vallások. Hm... Elég érdekesen hangzik, biztos jó tantárgy lehet, de szerintem nem igazán az én stílusom, vagy hogy is mondjam. Igazából a tanárokkal soha nem beszélgettem olyan nagyon, csak épp annyit, amennyi szükséges volt, és hát, az nem túl sok. Talán csaknéhány mondat erejéig beszéltem négy szem közt egy-egy tanárral, aztán rögtön el is mentem onnan.
- Igen, én nem járok a maga órájára. - Felelem egy, már kicsit bátrabb, de még mindig halovány mosoly kíséretében. - Amúgy a nevem Keiko Sama. - Mutatkozom be, h már ő us elmondta nekem a nevét, mert ez tudtommal így illik, mégha nem is kérdezte.
Persze, a könnyek a szememben, hogy-hogy nem jöttem rá előbb? Én is biztos azt gondolnám, valami baja van a velem szemben álló embernek, ha a könnyeit törölgetné. De nekem most nincs semmi bajom, szóval ez egy kicsit megtévesztő lehet.
- Tényleg nincs semmi bajom. Csak... emlékek. - Csak ennyit mondok, és szememet leemelem a tanárról, majd a tavat kezdem nézni, a férfi válaszát várva.

Eljött ez a nap is. Olyan régen beszéltem Gergővel, és akárhol kerestem, sehol nem találtam meg, így hát írtam neki egy baglyot, hogy ma estefele találkozzunk a faluban lévő tónál. Úgy is hétvége van, majd megkérem Yancsit, hogy hagy aludhassak nála. Tuti megengedi, mert jó fej, és már régóta ismerem. Vele is majd beszélnem kell, mert érdekel, hogy mit is gondol most rólam, hogy már nem a kékeket erősítem. Furcsa, mert egyszer azt mondtam, hogy velem ne szúrjon ki a kastély, hogy másnap egy másik házban ébredek, de ezek szerint megetette. Ha így látta jónak, hát nem szállok vele vitába, és kitudja nem e szeretem meg a Rellont. Hamar meg fogom szokni a változást, csak azt nem tudom, hogy kinek fog feltűnni, hogy már nem vagyok ott. De őszintén szólva eddig is láthatatlan voltam, és ha nem nyertem volna meg a Tusát, még most is az lennék. Na de ennyi elég arról, hogy már nem vagyok Levitás.
A délután szunya sajna azt eredményezte, hogy most kapkodhatok, hogy időben odaérjek a tóhoz. Gyorsan felvettem egy inget, meg a cipőimet, kivettem a szekrényből egy doboz minden-ízű drazsét, amit Gergőnek adok, és már rohantam is le a faluba. Jó pár embernek nekimentem, de nem érdekelt. Ők voltak az útban és nem én. Már jól tudtam az utat a tó felé, így nem kellett megállnom, hogy megkérdezzek valakit. Befordultam pár sarkon, még rohantam vagy tíz percig, és kifulladva érkeztem meg. Gergőt még nem láttam sehol sem, ezért megnyugodva ültem le a fűbe, hogy kifújjam magam, mire ideér. A Tusa óta nem beszéltünk, ha jól emlékszem. Sok mindenről kellene beszélgetnünk, de konkrétumokat nem tudok, majd adja magát a helyzet. Körbenézek, és mivel még nem látom Gergőt sehol sem, ezért keresgélni kezdek. Hamarosan a kezembe akad egy kő, és mosolyogva hajítom bele a vízbe, hogy kacsázzon. Pár ilyen dobálás után, elfekszek a földön, és az eget kezdem nézni. Szép tiszta, és ez tetszik benne.

Đomesz


Mióta szakítottam Biancával ki sem mozdultam otthonról, a hétvégéket pedig otthon, a házban töltöm Janeyékkel. Vincent még mostanában sem tér haza, kezdem azt gondolni, hogy egy napon teljesen el fog menni. Janey mindennap Tristannel van, vagy épp az ajándékboltot vizsgálja át, nehogy valami baj legyen, ugyanis az alkalmazottaira van bízva az egész üzlet. A mostohahúgaim pedig mindig az előkészítőben tanulnak új dolgokat, amikről általában mosolyogva számolnak be, kezdenek kissé az agyamra menni. Én pedig összetörtem, mint az a váza, amit öt éves rúgtam le a polcról mikor ninja-sat játszottam. Olyan apró darabokra hullottam szerte a földön, hogy csak nagy nehezen lehet összerakni. Mindig is érzékeny típus voltam, aki nagyon ragaszkodik az emberekhez és nehezen engedi el őket. Bianca Charlotte Shanes-t egyszerűen képtelen vagyok csakúgy, egy csettintésre szárnyalni hagyni. A fejemben mindig hallom azokat a szavakat, amelyeket a fejemhez vágott az utolsó találkozásunknál. Az a gyűrű még azóta is nálam van, nem akartam az erdei menedékben hagyni, elvégre kifizettem azt a hülye tárgyat, nem is kevés pénzért. Máshova fogom dobni, oda, ahol soha, senki sem találhatja meg. Szóval az üresség, ami most a szívemben van, nem lehet betömni, mint egy rossz fogat. Mikor fogok újra úgy beleszeretni valakibe, mint Biancába? Lesz-e egyáltalán az életemben egy olyan lány, aki olyan okos, olyan szép és olyan különleges, mint ő? Valószínűleg soha. Még egyszer utoljára úgy átölelném és megcsókolnám. Tényleg, egyszer sem adtam puszit a szájára, mindig féltem attól, hogy kiakad. Na, mindegy. Most inkább összeszedem magam és megyek a kis tavacskához, mert Đomi küldött nekem egy levelet, hogy találkozzunk ott. Már régen beszéltem a sráccal és úgy érzem vele megoszthatom mindezt. Mellesleg neki is van mesélni valója, mióta megnyerte a tusát alig dumáltunk. Felkapok egy fehér nadrágot és egy zöld pólót, felhúzom a cipőim. Benézek Tristan szobájába és látom, hogy halkan fekszik a kiságyában. Felveszem és ő rögtön elvigyorodik. Magamhoz ölelem, nyomok egy puszit a homlokára, lesétálunk az emeltről és szépen beleteszem a babakocsiba, nem árt neki a séta. Az úton egész végig beszélek hozzá, nem akarom untatni. Mindenféle hülyeséget mondok a babának, amiken jókat derül, még akkor is, ha nem érti. Olyan kis aranyos. Mikor megérezünk a tavacskához rögtön megpillantom Đomit. Odasétálunk hozzá és mikor már előtte vagyunk, köszöntöm őt és kiveszem a kocsiból Tristant. Leülünk mellé, a babát az ölembe veszem és megfogom a kicsi kezét, majd úgy csinálok a kis kacsójával, mintha integetne.
 - Látod, ő itt Đomi, Nagy B. Đomi. - mondom. - Jaj, annyi mindent kell neked mondanom. - mondom egy sóhaj kíséretében, közben pedig Đomeszra nézek.

Léptek zaja üti meg a fülemet, na meg babakocsié, ebből következtetek arra, hogy biztosan nem Gergő érkezett meg. De kellemeset kellett csalódnom, mikor megállt mellettem, és meghallottam a rég nem látott haverom hangját. Felültem, és vigyorogva néztem végig Gergőn. Megváltozott elég rendesen, vagy csak nekem tűnik úgy? Nem, határozottabban más lett, a legutóbbi találkozásunk óta. Ami még furább, hogy egy kis lurkót is hozott magával.
– Hello. Ennyi idő eltelt, hogy már gyereked is lett? –vigyorogva kérdeztem rá, bár tuti nem az övé. Nem úgy ismertem meg, hogy fiatalon apa legyen, de nem tudtam kihagyni ezt a dolgot. Remélhetőleg ő is viccnek fogja fel. Integetek a kicsinek, és még kezet is rázok vele, persze finoman. Az én húgom is ilyen aranyos, mint ő, és már van tapasztalatom a kicsik terén. Közben Gergő elmondja, hogy sok mindent kell nekem mondania, és a sóhajtásból ítélve, nem valami vidám történetek lesznek. De erre valók a barátok, hogy meghallgassuk egymást, még akkor is, ha nem tudunk segíteni, csak annyival, hogy itt vagyunk egymásnak.
– Nekem is mondanom kell majd pár dolgot, de előbb mesélj te. –mindig is jó hallgatóság voltam, de most már kezd kinyílni a szám is. Igaz, csak azokkal szemben nagy, akik megérdemlik, de mivel Gergő a barátom, vele szemben csak akkor fogom kinyitni, ha tényleg hatalmas ostobaságot követ el, és egy alapos fejmosás kell majd neki. Olyankor aztán lesz régi csapatkapitányi hangulatom, csak itt az lesz a különbség, hogy Gergő nem az egyik átlövő játékos, aki nem tudja alkalmazni a bizonyos formációkat.
– Aranyos gyerek. Hogy hívják? –kérdezek rá mosolyogva, mert ez még nem derült ki, és valahogy hívni kell a kicsit is, nem csak babunak, meg kis lurkónak. Biztosan Gergő mostoha öccse lehet, vagy valamelyik szomszédjának a gyereke, csak éppen bébicsőszködik. Az is jó kis zsebpénz forrás, de mondjuk inkább lányok szoktak lenni a gyerek vigyázok, ezért marad az, hogy az öccse.

Lyra

Nem érti, miért érez késztetést aziránt, hogy szóra bírja a lányt, akárhányszor találkozik vele. Sejti, nagyrészt Nadya műve, a barátnőjét még Drake harapta meg... állítólag, és kis híján bele halt a vérvesztésbe, neki is olyan furcsa az illata, csak nem ennyire feltűnő.
- Nektek, rellonosoknak bizonyára, de az én eridonos mivoltom teljesen feleslegesnek érzi, hogy a magunkénak nyilvánítsunk egy közterületet, és nem mellesleg baromi nagy önzőségnek, de hát- tárja szét a kezét, amolyan "ez van" feelinggel. Nem érzi rosszul magát, csak a véleményét fejezte ki, és ahhoz joga van ugyebár. Tényleg feleslegesnek érezte Kath kirohanását, hisz semmit nem tett azon kívül, hogy közelebb merészkedett hozzájuk, persze ez nem jelenti azt, hogy hagyta volna magát, ha elfajulnak a dolgok. Nem is olyan rég bebizonyosodott, hogy az eridonost se kell félteni, tud ő kreatív is lenni, ha arról van szó. Kezdi egyre inkább elfogadni, már nem a régi, és bár élvezni még nem tudja, igyekszik szemet hunyni az emberi gondolkodása felett, hisz már nem kell úgy tennie, mintha az lenne, nem ember.
- Nézd, csak mert van még egy vámpír, aki feltételezem, mióta megtudta, hogy én itt vagyok, az egész kastélyt magáénak érzi, én attól még nem fogok egy sarokban kuporogni, ha összefutunk, hát... nem elkerülhetetlen, de ne várd tőlem, hogy féljek egy magamfajtától- néz rá komolyan, bármilyen is a viszonyuk a rellonos vámpírral, talán őt érzi a legközelebb magához, hisz bizonyára átélte már azt, amit Oliv is, és ez megnyugtatja, az hogy nem épp a legfényesebb a kapcsolatuk, nem számít, Oliv még így is kevésbé érzi egyedül magát, neki elég a tudat, hogy van a közelében valaki, aki olyan, mint ő, a többi  már mellékes.
- Az illatod. Tudod, ezt akartam elmondani a temetőben. Van egy barátnőm, a mostohaapám megharapta, majdnem bele is halt, nos, neki is hasonló illata van, csak nem ennyire.... kirívó- húzza kissé össze a szemeit, úgy vizslatja Lyrát.
- Nem lehet könnyű... mármint, a vámpír szájában összefut a nyál... nem, eszem ágában sincs megharapni- teszi is fel a kezét védekezőileg, de nem tehet róla, sejti, a rellonos őszinte választ akar hallani, nem holmi kertelést, Oliv meg nem fogja vissza magát.
- És kicsit féltékeny vagyok emiatt rád, gondolom... megharaptak, de... de te nem lettél egy szörnyeteg, ez igazán... aljasság- mosolyodik el fanyarul, miközben a füvet kezdi tépkedni.

Oliv

- Mások vagyunk, és nincs ezzel semmi baj. Bár valamiért én úgy gondolom, hogy az éjszaka teremtményei, akik vadásznak, valamilyen területre szorulnak. De lehet, hogy tévedek. - Kimondatlan megállapodás volt az köztünk Kath-tel, hogy ha egyszer valami módon legyűrne a méreg, akkor is tovább segítjük egymást, hiszen nem tudhattuk, hogy működik, így az ő területe akár mintha az enyém is lett volna, de persze én ezt nem vettem komolyan. Nekem nem kellett vér, hála az égnek és a szerencsémnek, ezzel a helyzettel pedig tökéletesen elégedett voltam, mert már túltettem magam azon, hogy valamilyen szinten már én is az éjszakához tartozom.
- Nem mondtam, hogy félj - legyintettem. - Csak nem tartom jó ötletnek, hogy direkt provokáld. De erre talán már magad is rájöttél.
Furcsa volt a lány, valahogy éreztem rajta, hogy nem olyan rég lehet még az élőhalottak sorában, mert nem tette egészen magáévá a szokásos gondolkodásukat. Mindenesetre erre nem vesztegettem több időt, mert szóba került valami, ami sokkal inkább érdekesnek bizonyult, mint az, hogy vajon egymásnak esnek-e Kath-tel. Különben is, mi közöm nekem ahhoz?
- Valóban? - kérdeztem vissza kíváncsian, a lány arcát fürkészve, mielőtt nemes egyszerűséggel kinevettem volna. - Kérlek, harapj meg, úgyis rég láttam már haldokló vámpírt! - mondtam neki, de a hangomon érezhető volt, hogy nem gondolom komolyan. Aztán meg is magyaráztam a dolgot. - A vérem mérgező nektek, te előbb halnál bele, ha innál belőle, mint én a mérgedbe.
Aztán a vallomást hallva elmosolyodtam.
- Nem te vagy az első, aki ezért jött hozzám beszélgetni, és azt hiszem nem is az utolsó, bár megjegyzem, örülnék, ha nem mászkálna az iskolában több vámpír - mondtam meg őszintén. - De nehogy azt hidd, hogy így is könnyű volt elfogadnom a helyzetet. A barátnődnek... neki vannak képességei? - kérdeztem aztán tapogatózva.

Keiko Sama


Konrád már régóta nem beszélt olyan diákkal, akit ő nem tanít. Kellemes csalódás érte, mikor megtudta, hogy ő nem jár hozzá. Végre olyasvalakivel beszélt, aki nem csak ellenzi vagy pártolja a vallást. Őszintén szólva, kicsit unalmas volt neki, hogy a legtöbben csupán azért keresik fel, hogy szerinte helyes erkölcsi úton haladnak-e? Természetesen szívesen segített az embereknek, csak már belefáradt ezekbe a dolgokba. Mikor meghallotta a lány nevét, azonnal megértette, miért is játszott Keiko japán dalokat. Miután elmondta, hogy miért könnyezett, belőle is előtörtek az emlékek. ~ A régi szép idők ... ~
- Á, értem. - válaszolt Konrád. Kissé zavarban volt, hogy nem gondolt erre. Pedig rá is rá szoktak törni ilyen visszaemlékezések. Átérezte a lány bánatát, hogy milyen messze lehet most az otthonától. Eközben azt is észrevette, hogy Keiko a tavat bámulja.
- Nos, én azzal a céllal érkeztem, hogy pihenjek egy csöppet. Mit szólnál, ha leülnénk ide a padra, persze csak, ha van kedved beszélgetni? - mondta neki, azzal a reménnyel, hogy talán közelebbről is megismerhetne egy diákot.  

Đomesz

Ahogy ránézek a kisöcsémre eszembe jut milyen is volt kicsinek lenni és mindenen csak nevetni. Olyan jó lehet neki, hogy egész nap mindenki vele foglalkozik, etetik, itatják. Sosem szomorú, csak akkor, ha Janey egyedül hagyja, vagy ha más nincsen vele. Tudom, nem a vér szerinti testvérem és nem is örökölhetett tőlem semmit, de a szemei olyanok, mintha az enyémek lennének. Imádom Tristant, még akkor is szerettem, mikor nem éppen azt mutattam ki. Ő még nem tudja mi az igazi fájdalom, milyen szerelmesnek lenni és kétségbeesetten kapaszkodni a másikba, csak azért, hogy ne menjen el. Igen. Próbáltam magamhoz láncolni Biancát, de ő inkább szárnyakat növesztett és egyedül hagyott. El nem tudja képzelni most milyen nehéz nekem. Milyen rossz őt látni Noellel ebédelés közben, vagy amikor a folyosón összefutunk és nem köszön nekem, ezért én sem. Ennek mikor lesz már vége? Valaki mondja meg?!
Igen, útközben újra ők jutnak eszembe és mikor megérkezem a tavacskához inkább rámosolygok Đomeszra és nem törődök velük. Odatolom a babakocsit, szegény Tristan kicsit rázkódik de őt nem zavarja különösebben, inkább vigyorog. Mikor a padhoz érünk Đomika felül és én pedig lecsüccsenek mellé. Kiveszem a kocsiból a babát és az ölembe rakom, megfogom a kis kezecskéit és úgy mozgatom azokat, mintha integetni akarna Đominak, Tristan ezt nagyon élvezi.
 - Óh, aha, persze. - nyújtom ki a nyelvem, majd elnevetem magam. Oké, Đomi humorérzéke még megvan. Hú, most hogy ezt felhozta rájöttem mennyire szeretnék magamnak egy nagy családot három gyerekkel. Szép nagy házam lenne Budapesten és a feleségem is gyönyörű lenne. Biztosan nem az iskolából fogok választani, mert a végén úgy végezném, mint Biancával, amit már nem igazán szeretnék.
Egy sóhajtás kíséretében mondom Đominak mik is történtek velem. Jobb lesz, ha most elkezdem, mert nem fogok a végére jutni.
 - Szóval. - megköszörülöm a torkom, mintha olyan nagy dolgot szeretnék mondani. - Csináltam egy jó nagy hülyeséget. Biztosan tudod, hogy Bianca Charlotte Shanessel régebben jártam, de ő már másba szerelmes, ám én nem tudtam annyiban hagyni. Egyszerűen nem tudtam csakúgy elengedni, én nagyon ragaszkodom azokhoz az emberekhez, akiket egyszer megszeretek. Ezért elhívtam őt az erdei menedékbe, ahol énekeltem neki egy gyönyörű dalt és adtam neki egy gyűrűt, amivel azt szerettem volna kifejezni, hogy addig várni fogok rá, míg vissza nem tér hozzám. Nos... ez jó nagy hülyeség volt, ugyanis teljesen megutált engem és látni sem akar, én pedig szomorú vagyok, de nagyon. Nem tudom, hogy te voltál-e már szerelmes, de ez az érzés iszonyúan fájdalmas tud ám lenni. - mondom Đomesznak. Hát igen. Egyáltalán nem jó, főleg most. Azt sem tudom mivel töltsem ki azt a szabadidőmet, amellyel a szakítás óta rendelkezek. Az összes barátomnak dolga van, itt a vizsgaidőszak és... tényleg, majd levizsgázom az összes tárgyamból, így legalább nem fogok a lányra gondolni, addig se.
 - Tristannek hívják. - mosolygok a fiúra. - Ő a mostohaöcsém. Meg szeretnéd fogni? - kérdezem a sráctól. Nem várom meg a válaszát a kezébe nyomom az öcsikém. Az ember azt gondolná, hogy ilyenkor a baba ordítani kezdene, de azén öcsém nem. Ő ugyanolyan, mint eddig, biztos érzi Đomin, hogy nem rossz ember és nyugodt.
 - Na, most te jössz!

Csatáry Konrád

Én nem vagyok olyan nagyon vallásos, mint egyes emberek, és igazából nem is nagyon hiányoltam ezt az életemből. A nagyapám természetesen az, vagyis nagy keresztény, és azokban a ritka napokban, mikor meglátogattuk őt, mindig csak ilyenekről tudott beszélni, így valamelyest tisztában vagyok az ilyen dolgokban, de nem igazán szeretek róla beszélni. Nem mintha bajom lenne vele, de nem áll közel a szívemhez. De ezt inkább nem mondom ki, mert hallva, hogy milyen tanár Konrád, ő biztos vallásos, vagy hogy mondják. Meglep, hogy beszélgetne velem, mert én végül is csak egy diák vagyok, ő pedig tanár. De lehet, hogy ennek nincs semmi értéke, vagy értelme, mert engem nem tanít, szóval miért is ne. Attól, hogy ő felnőtt, az még nem azt jelenti, hogy ne beszélgethetnénk egy jót. Végül is ott van Hayate is, vele is nagyon jókat beszélgettem régen, még mielőtt bekerültem volna a suliba. Jó, tudom, hogy az teljesen más, mert őt már nagyon rég ismerem,és szeretem,apámként tisztelem. De talán annyira mégsem más. Mindegy, nem mondok nemet, és egy kis beszélgetés nem árt.
- Igen, lenne kedvem beszélgetni. -felelem egy mosollyal kísérve. Csak éppen nem tudom, hogy miről is tudnék beszélgetni egy tanárral, akit épphogy csak néhányszor láttam, futólag. Elteszem a gitárt a tokjába, majd szép lassan feltápászkodom, és odamegyek a padhoz. A gitárt a padnak támasztva leülök, és a tanárra nézek csendesen, várva, hogy ő is helyet foglaljon.

Föföföldesy Krikrikrikristóf Dododominik ^^


Én nem értem Lallát, egyszerűen nem tudom mi van vele...
Igen, össze vagyok zavarodva, a legjobb barátom szomorú és halványabb, mint eddig volt. Nem is beszél olyan sokat, mint tegnapelőtt. Mióta kiment Elliot kis házikójából teljesen megváltozott. Talán elkapta őt a képzeletbeli rendőrség és rájöttek, hogy megszöktettem őt az otthonából, így most mérgesek rám. Talán az egyik képzeletbeli kutya megharapta őt, ezért ilyen halvány. Mi van, ha maradandó a sérülése és meghal? Nem akarom, hogy meghaljon, annyit sírnék, hogy csak na. Nem, nem, nem és nem! Ő sosem fog meghalni! Lalla mindig is erős fiú volt! Igaz, olyan erőtlennek tűnik az ágy másik végén. Odamászok hozzá és az ölembe veszem.
 - Jól vagy? - kérdezem aggódva. Mintha kicsit kezdene ugyanolyan színű lenni, mint régen.
 - Most már sokkal jobban! - mondja és megölel. Ez egy igazán furcsa ölelés volt, talán így, soha nem ölelt még meg senki. Érződött mennyire szeret engem Lalla, és hogy ezt szavakba nem tudja önteni, csak megmutatni. Egy könnycsepp folyik végig az arcomon.
 - Miért sírtál, mikor ott voltam Elliottal? - kérdezem.
 - Mert... Marci! Hiszen, hiszen, hiszen te nem dadogsz! - mondja Lalla csodálkozva. A szám elé kapom a kezem. Tényleg! Most jóval hangosabban szólalok meg, mint eddig:
 - Nenenenem dadadadogok! - vagyis de, dadogok. Talán ha Lallával beszélek, akkor nem dadogok, tök jó. Ránézek az órára és látom, hogy már három van, a francba!
 - Lalla, ha nem gond, akkor majd később beszélünk, most muszáj mennem, szia! - köszönök el a barátomtól. Felkelek az ágyamról, belebújok a cipőmbe és kiviharzok a Csikólakból. Még régebben kitaláltam, hogy ma lesétálok a faluba és elmegyek a kis tavacskához, gyakorlom az úszást. Ha legközelebb találkozok Noel lovaggal, akkor tökéletesen kell úsznom. Gyorsan lépkedek, mert beosztottam a mai napomat. Háromtól-négyig úszok, négytől-ötig pihenek, öttől-hatig játszok Lallával a többi fennmaradóidőben pedig eszek és alszok.
Már éppen kisétálok a kastélyból, mikor eszembe jut, hogy nincs rajtam fürdőnadrág. Azt a kacska-macskafrakát! Mindegy, majd úszok a nadrágomban. Gyorsan szedem a lábaimat, nem figyelek oda, hogy ki, vagy mi kerül az utamba. Mellesleg jó lesz nekem ez az úszás, úgyis olyan meleg van most.
Beletelik húsz percbe, mire megérkezem a tóhoz, de mikor már ott vagyok gyorsan lekapom a pólóm, a cipőm és a zoknim. Beleugrok a vízbe, és úgy teszek, ahogyan azt Elliot tanította. A lábaimmal csapkodni kezdek a kezemet pedig előrenyújtom.  Mikor elfáradok megállok, ám azzal nem számolok, hogy süllyedni fogok. Ordibálni és csapkodni kezdek, úgy tűnik nem hall senki. Végül feladom, elengedem magam és hagyom, hogy elsüllyedjek.

Kiöltötte a nyelvét, szóval vette a humort, és nem olt le miatta. Tudtam, hogy bár régen találkoztunk, azért tudja mikor viccelek, és mikor beszélek halál komolyan. Aztán megköszörüli a torkát, ebből arra következtetek, hogy valami hosszadalmasat fog mesélni. Érdeklődve figyelek rá, és reményeim szerint tudok is majd neki mit mondani a hosszas monológja után. Elhangzik egy név, egy hely, és egy gyűrű is. Csak remélni merem, hogy Gergő nem tett ostobaságot 14 évesen, és ezt az ő szavai is alátámasszák. A kisebb monológját azzal fejezi be, hogy a szerelem fájdalmas érzés. Hát igen, sajnos én is tudom, hogy milyen rossz, ha az ember hoppon marad. Veszek egy mély levegőt, s mindezt lereagálom.
– Voltam, és még most is szerelmes vagyok, így tudom, hogy milyen pocsék érzés. –együtt érzek vele. A lányok már csak ilyenek, mi meg csak reménykedhetünk, hogy észhez térnek. Gergő közben a kezembe nyomja mostohaöccsét, akit Tristannak hívnak. Nagyon aranyos kiskrapek, és mivel már van tapasztalatom a babázásban, hála a húgomnak, így tudok rá figyelni, meg foglalkozni is. Mivel Gergő már befejezte a mondandóját, így én következtem. Összeszedtem a gondolataimat, és egy mély levegővétel után kezdtem bele.
– Na szóval emlékszel a Tusa nyitóbáljára? Ott kimentem Amirával a lépcsőházba, mert kellett egy kis friss levegő. Beszélgettünk, meg minden és hát elcsattant egy csók is. A hogyanokat, mert a miérteket most hagyjuk inkább. Azóta valahogy mindig megmagyarázhatatlanul hevesen dobogott a szívem, mikor megláttam, és idővel bele is szerettem. A csók közben kitudódott, és szakított a barátjával... miattam. –itt tartottam egy kis hatásszünetet, mert erre még mindig nem vagyok büszke. Hiába cselekedtem utána jól, mégsem tudom megváltoztatni a múltat. Közben visszahúztam a kicsit az ölembe, mert éppen szaltózni készült. – Aztán találkoztunk Amirával a madárfészeknél, és elmesélte, hogy már vége van a kapcsolatának, én hülye meg kihasználtam... már ha érted mire gondolok. Másnap az Alagsori medencénél összefutottam Kristóffal, időközben befutott Amira is, és az még egy szép jelenet volt... Nem tudom hogyan, de sikerült őket kibékítenem, és most én maradtam egyedül. –szinte már elcsukló hangon mondtam a végén, visszatartva a felesleges könnyeket. Senkinek nem mondtam el, Gergő az egyetlen, és neki is csak azért, mert bízok benne. Kíváncsian fürkészem az arcát, hogy megtudjam belőle a véleményét erről az egészről.

Đomukli

Örülök, hogy van egy olyan jó barátom, mint Đomesz, vele mindent meg lehet beszélni és még okos dolgokat is tud hozzáfűzni a mondandómhoz. Miközben beszélek fogom a kis Tristant, nehogy valami baja legyen, úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére, egyszer már megígértem Janey-nek. Szóval elmesélek neki mindent, valahogy úgy érzem Đominic olyan, mint Endre, csak kisebb változatban. Vele is jól meg tudtam dumálni a dolgaimat, ugyanúgy viselkedett, mint most Đomesz. Hiányzik a kis Raczka, de vissza kellett térnie az otthonába, mert valami súlyos dolog történt a szüleivel. Megértem őt, de azért szomorú vagyok.
Miután végzek a mondandómmal kifújom magam. Ő az első ember, akinek ezt elárultam, jó volt kiadni magamból. És nem tudom elmondani neki, mennyire fáj, milyen rossz ez az érzés. Biancát akarom, talán az lesz a legjobb, ha egy kis időre eltűnök, elmegyek Janey szüleihez. Igen, ez egy tökéletes megoldás. Mielőtt még Đomi elkezdhetné a saját történetét a kezébe nyomom a kisgyereket, most fogja ő, biztos szeret babázni.
Figyelmesen hallgatom a srácot és miközben mondja egyre magasabbra szökik a szemöldököm. Miért pont Amirával? MIÉÉÉÉÉÉÉRT???
 - Először is: UTÁLOM AMIRÁT! És nem csak azért, mert egyszer majdnem eltörte a gerincem, hanem azért is, mert kétszínű és csak egy valamit akar a fiúktól, amit tőled meg is kapott. - mondom a srácnak.
Igen, Amiráról megvan a véleményem és szerintem egész jól látom a helyzetet. Kölcsönösen utáljuk egymást. Én sosem tudnám azt megtenni vele, amit Đomi, fúúúj. Igen Mira tényleg szép, a szemei egyenesen meseszépek, a mosolya pedig elragadó, de tudom, legalábbis képzelem milyen belül, úgyhogy én nem kérnék belőle.
 - Hát... én nagyon sajnállak téged, de lássuk be, Mira csak kihasznált téged. Legalább mondott egy köszönömöt? - kérdezem. Kiveszem Đomesz kezéből a gyereket és szépen belehelyezem a babakocsiba.
 - Mi lenne, ha elmennénk hozzánk és ott folytatnák, én kicsit éhes vagyok és szerintem Tristan is. - ajánlom fel a srácnak, hogy sétáljunk el hozzánk, otthon most nincsen senki, ott legalább nyugodtabban tudnánk dumálni.

Gergő szemöldöke egyre magasabbra, és magasabbra szökik, amiből kitallom, hogy nem igazán tetszik neki, amit mondok. Ráadásul olyasmi derül ki Amiráról, amit nem hittem volna. Csak nagyokat pislogok Gergőre, amolyan: "ez most komoly?" nézéssel.
– Hogy mit csinált veled? –még mindig nem akarom felfogni, amit Gergő mondott. – Igen megkapta... de hát mit tudjak csinálni, ha egyszerűen szerelmes vagyok belé? –költői kérdésnek szántam. Mintha valami rokonlelkek lennénk, mert neki is, és nekem is szerelmi bánatom van. Hogy melyikünké a nagyobb, na azt az egyet most meg nem mondanám.
– Ki... én meg még segítettem neki, hogy újra összejöjjön Krisivel. –visszaadtam a kicsit Gergőnek, majd lesütöttem a szemeimet. Ez az én szerencsém. Beleszerettem valakibe, akibe nem kellett volna, és ez lett a vége. El kellene felejtenem, de nem igazán megy. Elgondolkodtam egy kicsit, és Gergő szavai ébresztettek fel belőle.
– Jó, menjünk, de csak ha nem zavarok. –felkeltem, és nyújtózkodtam egyet. Nem tudom, hogy a szülei jó szemmel néznék, ha most beállítanék hozzájuk. Nem is ismerem őket, és még hallani se hallottam róluk egy szót sem. Vajon Gergő miért nem beszélt róluk eddig? Na mindegy, majd kiderül, hogy milyenek.
– Figyelj, kérdezhetek valamit? –igaz, ez már kérdés volt, de nem erre akarom megtudni a választ, hanem valami egészen másra vagyok most kíváncsi. Ezt se nagyon halogathatom tovább, mert ki fog derülni, de jobban szeretném, ha tőlem tudja meg, és nem a huszadik verzióban hallja vissza. Ha igenlő választ kapok, akkor egy nagy levegő után kérdezem csak meg.
– Mit gondolnál rólam, ha azt mondanám, hogy többé nem Levitás vagyok? –lassan lépkedek mellette, és közben felkészülök az újabb kiakadására.

Keiko Sama

Türelmesen várt, míg a lány eltette a gitárját, addig a tavat bámulta. Észrevette, hogy egy vízcsepp töri meg a tó csillogó, egyenletes tükrét. Kitartotta a kezét, hogy ellenőrizze, nem esik-e az eső. Valószínűleg tévedett, mert nem kezdett el esni. Pedig az ő szeme sosem csal - gondolta. Konrádot rendkívül izgatták a paranormális jelenségek. ~ Mondjuk, ez nem nevezhető annak. ~ Míg ő ezen elmélkedett, Keiko leült mellé a padra. Gyorsan kiverte a fejéből a gondolatokat, és kiegyenesedett, mert már szinte lecsúszott a padról, úgy nézte a tavat. Egy ideig csak ült némán, és a szeme sarkából figyelte a tó tükrét. Észre sem vette, hogy már vagy fél perce csak némán ülnek a padon. Hirtelen nem jutott eszébe semmi téma. Már rég beszélgetett valakivel hosszabban. Ismerkedni meg még annál is régebben; leginkább csak a barátaival és rokonaival csevegett. Az iskolában is mindig csendes volt, bár azóta barátságosabb lett. Próbálta észrevétlenül végigmérni a lányt. A ruhája csak korábbi állítását igazolta, hogy levitás lehet, ugyanis teljesen kékben volt. De egy másik kérdés még jobban furdalta az oldalát. ~ Vajon hányadikos? ~ Erről csak egyféleképpen győződhetett meg, így hát erőt vett magán, hogy ne nézze a tavat, és megkérdezte:
- Mondd csak, hányadikos vagy? Már régóta fúrja az oldalamat ez a kérdés. Na, és ha jól gondolom, levitás vagy? - kérdezte Keikot felé fordulva.    

Sarah Hudson


Ahogy véget ért az utolsó tanítási nap, nem bírtam magammal. Tervezgetni kezdetem, hol készülök fel a vizsgákra. Mit csinálok az itt töltött időszak alatt, és mivel fogom a munkás napjaimat színesebbé tenni.
Szóval a tanulás.
Ideális környezetben, kevés ember közelében - nehogy valami elterelje a figyelmemet- na, persze a természetben lehet legjobban tanulni.

A mai nap éppen csak virradt, mikor kikeltem az ágyamból. Szobatársaim mélyen aludtak még. Leszaladtam az étkezdébe és szereztem pár szendvicset, friss palacsintát, forrócsokit, almás pitét na meg sütőtök levet.
Hátizsákomba csomagoltam, jól teletömtem, már szinte egy kósza sóhaj nem sok, annyi sem fért el benne.

Gyors léptekkel elindultam a a falu felé. Majd egy határozott irányváltással, hogy a falú nagy részét kikerüljem egy ösvényre léptem. Szép és kellemes fák, bokrok között vitt tovább. A madarak halk hangja jelezte, hogy ébredezik a természet is. Rövid idő után kiértem a keresett helyre. Egy kis tavacska mellé.

mivel sohasem volt még olyan, hogy senki se legyen itt rajtam kívül, először körbejártam, figyelve a vizet és a körülötte elterülő tisztást. Azon gondolkodtam, melyik hely lehet a legjobb, ahonnan egész nap nem kell kimozdulnom, árnyék alatt leszek, de mégis mindent látok.

Találtam is egy hatalmas fát, annak törzsének vetettem a hátamat , körbenéztem. Ez az!
Na gyors csomagolás, pokróc leterítés, élelem és italok hűs helyre tétele után elővettem, a mai vizsga anyagom.
Legendás lények gondozása. Igen, ezzel hamar kész leszek, hiszen ez az egyik kedvenc tárgyam. A másik hét ráér, ebből legyek mihamarabb készen, így több időm marad a többire.
Persze, már tudom mely óráktól szabadulok meg az évfolyam végén. Túl sok ez a 15 tárgy.

Ahogy olvasgattam, jegyzeteltem egyszer csak megütötte a fülem valami nesz. Állat? Ember? Nem tudom, majd talán a szemem elé kerül, akkor ráérek ezen gondolkodni mitévő legyek. Persze a pálcám a kezem ügyébe vettem.

Ronald

Ma reggel széles vigyorral az arcomon ébredtem. Végre itt vagyok Bagolykőben és készen állok az első napomra. Annyi mindent elterveztem már, hogy miket szeretnék csinálni, merre szeretnék elmenni, hogy hirtelen nem is tudom mivel kezdjem. Talán egy kis délelőtti mozgás nem ártana. Amúgy is szeretem a természetet és legalább a kastély környékét is felfedezném egy kicsit. 
Hamar ki is pattanok az ágyamból, előkeresem a táskámból a fogkefémet, egy topot és egy rövidnadrágot, majd gyorsan elfoglalom a fürdőszobát, mielőtt megérkezne a többi gólya. 
Körülbelül 10 perc múlva teljes készenlétben állok, hogy elinduljak a szokásos reggeli futásomra. A kis hátitáskámba teszek egy üveg vizet, majd elindulok.
Először eltöltök egy kis időt azzal, hogy kitaláljak a kastélyból, de ezt is sikerül megoldani. A kaputól már el is kezdek futni. Egyenesen előre megyek, de nincs konkrét célom. Ahogy haladok kifelé az udvarból, egyre több lélegzetelállító dolgot látok. Az egész környék csodálatos és olyan nyugalmat érzek, mint még eddig soha. 
Most tudom megérteni igazán, hogy miért szeretik annyira ezt a helyet, ha tehetném az egész napomat így tölteném, hogy csak futkosnék a faluban és felfedezném az egész mesevilágot. Most viszont még rengeteg mindent meg kell néznem, úgyhogy le is lassítok, amikor megpillantok egy kis tavacskát. Gyönyörű az egész környéke, én pedig nem tudok ellenállni, ezért lihegve indulok el a víz felé. A nagy melegben úgysincs jobb hely, mint ez, én pedig -mivel mostanában hanyagoltam az edzést- eléggé kifáradtam, úgyhogy még külön jót is tesz egy kis pihenés. 
A tó körül van néhány pad, de ezek mind foglaltak, úgyhogy inkább csak keresek egy jó nagy árnyékos fát és beülök alá. Miközben megindulok, előveszem a kis hátizsákomat és elkezdek benne kotorászni a víz után. Annyira nem figyeltem, hogy fel se tűnt hogy valaki ül a földön, így hát szokásomhoz híven szépen hasraestem az illető kinyújtott lábaiban és egy kupac könyvön landoltam.
- A fené... Ó... Jaj, ne haragudj! Csak a vizemet kerestem és... téged ez nem érdekel... bocsi... csak nem figyeltem... szóval... sajnálom! - Össze-vissza beszélek, szegény fiú meg szerintem azt se tudja, hogy mi történik. Gyorsan lehúzom a lábamat az övéiről és ügyetlenül elkezdem összerendezni a könyveit. Ijedt szemmel nézek rá, mert nem tudhatom, hogy milyen természetű. Lehet, hogy fél perc múlva már le leszek fejezve... Szép kezdés az első napon, mit ne mondjak... Hoztad a formádat Sarah, bravó!

Sarah Hudson


Épp azon tűnődöm mit is kezdjek a könyvek fogságában. Elkezdek kotorászni a hátizsákomban, egy kis élelem után. Jó szokásomhoz híven, ha magamban vagyok tanulás közben, jobban mondva olvasás közben eszek is.
Így alig veszem észre, hogy a tó partjáról nesztelen hangon jön felém valaki. Pedig az előbb, még hallottam valami neszeket. De úgy néz ki a korgó gyomrom a veszélyt feledtette velem.

Az utolsó pillanatban elém tűnt egy szőke kék szemű lány. Igaz ezt már csak az esése után vettem észre. Belém botlott, vicces dolog, hiszen ezen a nagy területen egymagam vagyok. A fiatal hölgy kicsit zavarba esett, ahogy a könyvkupacaimon landolt. Egyből pakolgatni kezdett, majd motyogott zavartan.

Nevetnem kellett volna. De gondoltam nem veszem észre a mostani botlását, figyelmetlenségét. Megfogtam az egyik kezét és megpróbáltam kedvesen válaszolni neki.

-Azt hiszem nem történt semmi, de ugye neked sem esett bajod? - mosolyogtam. A könyveket hagyd csak, a jegyzetekért sem kár. -Majd óvatosan elengedtem a kezét, mert éreztem ez már azért sok, elvégre még nem is ismerjük egymást.
-Én épp reggelizni akartam, megkínálnálak téged is, ha elfogadod. Amúgy Ronald vagyok, Ron ahogy a barátaim hívnak. Szerintem már láttalak a kastélyban.
Mélyen a szép kék szemeibe fúrtam a tekintetem és vártam a reakcióját. Közben elkezdtem kipakolni eléje az ételt és a sütőtök levet.
-Szendvics, palacsinta esetleg almás pite? Ja és van forró csoki is....
Azt hiszem vidám nap elé nézek, ha a fiatal lány velem fogyasztja el a reggelit és talán kicsit fel is üdíthet a jelenléte. Amúgy pedig a tanulás várhat még....

Ronald

A reggeli mozgás tényleg jó ötlet volt és a környékkel is teljes mértékig meg vagyok elégedve, magyarul egy tökéletes napot kezdhettem volna el... Ha nem rontom el az egészet az óriási hasraesésemmel. De hát nem is én lennék, ha minden úgy alakult volna, ahogy azt előre elképzeltem. Valahogy mindig történik valami, amivel megszűnik a teljes nyugalmi állapotom és ez általában saját hibámból, vagy adott esetben bénaságomból adódik. Minden esetre elég izgalmas életet élek, de legalább soha nem unatkozom.
A fiú -nagy szerencsémre- egyáltalán nem úgy tűnik, mintha haragudna, sőt még el is mosolyodik. Nem tudom nem észrevenni, hogy milyen jóképű az illető, és ettől még jobban zavarba jövök. 
A srác megfogja a kezem, mire egy picit összerezzenek, majd elpirulok. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, hiszen már volt dolgom fiúkkal, nem is egyszer, de valamiért ez most mégis más...
- Ó, én teljesen jól vagyok. A könyveid tompították az esést, úgyhogy nem is éreztem. De remélem tényleg nem lett semmi bajuk...- A fiú nagyon szimpatikus és megértő, legalábbis így, első látásra. Ahogy fölsegít, gyorsan el is engedi a kezemet, biztosan nem szokott hozzá nagyon a testi érintkezéshez, főleg idegenekkel.
- Köszi, szívesen maradok ha nem zavarlak. Én Sarah vagyok és szerintem ennek nem is nagyon van becézése, de ha mégis kitalálsz valamit, akkor azt is használhatod... kivéve ha nagyon szörnyű. - Felelek vigyorogva. Már kezd elmúlni a hirtelen zavarodottságom és szerintem hamarosan teljesen önmagam leszek, aztán majd le se lehet lőni. Szegény Ron, nem tudja mire vállalkozott, hogy itt marasztalt. 
- Tényleg láttál? Pedig még csak tegnap érkeztem. Esetleg ha eridonos vagy... - Magamban kicsit reménykedem, hogy hátha ugyanabban a házban vagyunk, mert akkor biztos gyakrabban láthatom az új ismerősömet, aki mellesleg folyamatosan tartja a szemkontaktust és olyan tekintettel néz rám, hogy nem sokáig bírom ki, hogy el ne kapjam a fejemet.
- Egy palacsintát elfogadok, köszönöm. Milyen ízűt hoztál? -
Eléggé meglep, hogy Ron ennyi mindennel készült, pedig nem úgy tűnik, mintha várt volna valakit, szóval gondolom egyedül akarta megenni az összes kaját. Annak ellenére, hogy ez egy szép nagy mennyiség, a srácon egyáltalán nem látszik, hogy el lenne hízva,  sőt a póló alatt szerintem nem kevés izom van.
- Amúgy a vizsgákra készülsz ilyen szorgalmasan? Jó sok tantárgyad lehet, már csak azért is, mert a fél pokrócot a könyveid foglalják el. Vagy esetleg már mestertanonc vagy? - Az utolsó kérdésemre már sejtem a választ, mivel a fiú nem tűnik sokkal idősebbnek nálam, maximum egy-két évvel, de aztán kitudja. Gyakran tévedtem már ilyenekben, úgyhogy inkább megkérdezem, hogy elkerüljem a félreértéseket.

Csatáry Konrád

Már legalább egy fél perce csak némán ülünk egymás mellett, és ez kezd kicsit nyomasztó lenni, de nem tudok ellene mit tenni, mert nincs semmi ötletem, hogy miről is beszélhetnénk. Hát ebből nem lesz nagy beszélgetés, ha így folytatjuk. Nem tudom, talán akad majd valami téma, amiről tudnánk beszélni, mert ez a csönd nem igazán tetszik. Felmerül bennem egy téma, de azt rögtön el is vetem, mert nem biztos, hogy szívesen beszélne a tantárgyáról, eleget beszél órákon is. Gondolom. Végül a csendet ő töri meg, két kérdésével.
- Elsős vagyok. Még. De remélem nem sokáig. Vagyis, én úgy érzem eleget tanultam ahhoz, hogy átmenjek a vizsgákon. Igen levitás vagyok. -Felelem, majd a tavat kezdem figyelni, de szemem hamar az égre emelem. Egy repülő halad el felettünk, úgy nagyjából 8-9 kilométerrel, amit más talán csak egy kis pontnak lát, vagy nem tudom, de én tisztán kivehetőén látom, hogy az egy nagy utasszállító, ami kelet felé halad. Ki tudja, talán épp Japánba megy, hogy ott letegye a turistákat, vagy az épp hazafelé tartó japánokat. Most szívesen lennék azon a repülőn, ha valóban arra tart, hogy elszabaduljak egy kicsit a nyomasztó vizsgáktól, de tudom, hogy ez nem lehetséges, de azért álmodozni csak szabad. Ezektől a gondolatoktól mosolyra húzódik a szám, majd egy két perc elteltével, mikor már elég távol kerül a repülő, a szemem az égről, Konrádra emelem, és szótlanul nézem őt.

Sarah

-Ó, a jegyzetek. Azoknak nincs bajuk, a könyvek meg strapabírók. Nem kell félni.- mosolyodtam el újra.
-Hogy tompították az esést, annak örülök. Sajnos nem a karjaimban kötöttél ki, mert akkor kisebbet esel, valamint én sem lepődök meg ennyire.
Ekkor kicsit félve néztem a lányra, mert ezt nem akartam kimondani. Sajnos megint hangosan gondolkodtam. Pedig ez csak akkor fordul elő, ha valaki megtetszik. Naná, most nincs senkim. De ez eddig nem zavart.
Sokáig elidőzött a tekintetem Sarah arcán. A szeme megfogott. Tiszta angyali. Mármint boszorkányosan vonzó. De ezt már nem említettem. Legyen az én titkom, mit gondolok róla.

-Tudod, én félig angol vagyok apám részéről. Hallottam,, ahogy a Sarah nevet másképp becézik, de az sem igazi, hiszen két önálló név lett belőle. Sally és Saide. Elég távoli becézés, szóval már ez sem az igazi. Téged csillagszeműnek neveznélek szívem szerint, de gondolom, ez nem tetszik.
-Ja és a palacsinta: csokis(nem az a kakaóporból készült utánzat), lekváros, túrós és mákos.

-A lényeg, tudod, Eridonos vagyok, és tegnap elmentem a gólyák mellett. Igaz, akkor nem tudtalak ennyire megfigyelni, de láttalak. Szóval elsős leszel, én harmadikos. Tanulni pedig azért tanulgatok, az összes tantárgyat felvettem egyelőre, mert auror akarok lenni, de még nem tudom, minek vehetem a hasznát. - Mosolyodtam el újra.
-Sajnos még nem vagyok mestertanonc, de a harmadik évtől patrónus bűbájt fogok tanulni. A különleges képességemet szeretném előhívni. Az alakváltást későbbre tartom. Szóval, van dolgom rendesen.
-És Te tudod már mit szeretnél tanulni?

Most a sok infó után, amit Sarah fejére zúdítottam, csendben vártam, mit fog kezdeni ifjú barátném. Közben töltöttem neki sütőtöklevet is egy pohárba, és elé tettem. Majd a kezembe fogtam újra a kezét, és megszólaltam. - Tudtad, hogy a kezed mennyire selymes? Nagyon puha. Ha már itt tartunk, milyen pálcád van?
Na, talán nem vetettem el a sulykot.

Ron ^^

-Oké, ha te mondod, akkor rendben. - Felelek és kezdek egyre jobban megnyugodni. Biztos csak a kezdeti sokk volt, amitől ennyire össze-vissza hablatyoltam. 
A fiú a következő mondat után, mintha megszeppenne egy kicsit és én is ismét zavarba jövök, de ez az érzés most inkább pozitív.
- Lehet, hogy az kellemesebb lett volna...- Huncut vigyor jelenik meg a szájam sarkában, amikor szép sorban kimondom a szavakat. Kezd visszatérni a szokásos határozottságom és ennek most kifejezetten örülök, mert úgy tűnik, hogy izgalmas napnak nézek elébe.
Ron egyre szimpatikusabb és külön tetszik benne, hogy kimondja, amit gondol. Soha nem szerettem, amikor a srácok finomkodnak meg köntörfalaznak. Sokkal jobb az egyenes beszéd.
- Én félig amerikai vagyok, de nálunk valamiért nem terjedt el semmilyen becézés. A csillagszemű pedig szerintem aranyos. - Felelem mosolyogva és felpillantok a srácra. 
- Akkor egy ilyen csokisat szeretnék. Mégegyszer köszi. - Mondom, majd óvatosan kiveszek egy palacsintát a dobozból.
A következő kijelentésre felcsillan a szemem és szélesen elvigyordom. Tehát Ron is Eridonos. Ez jobban nem is alakulhatna.
- Biztos nagyon el voltam foglalva a pakolással és ezért nem vettelek észre, de örülök, hogy ugyanabban a házban vagyunk. -
Hamarosan kiderül, hogy a fiú nem véletlenül hordoz magával egy kisebb könyvtárat. Először teljesen elképedek, hogy mégis hogy lehet ennyi mindent megtanulni, de végülis teljesen jogosak az érvei.
- Akkor nagyon szorgalmas vagy! Ezért tényleg tudlak irigyelni, nekem biztos nem lenne ennyi energiám és türelmem, hogy az összes tárgyból felkészüljek.-
Ez a srác hozzám képest egy zseni. Határozott elképzelése van arról, hogy mit fog csinálni az elkövetkező pár évében és szerintem ez tök jó!
- Na, szép terveid vannak! Mióta tudod, hogy ezt szeretnéd csinálni? 
Nem, sajnos nekem még ötletem sincs, hogy mit kezdjek magammal... De remélem azért az első év után kiderül, hogy mi az, ami érdekel. Meg most még úgyis ráérek, vagy nem? -
Tényleg érdekel Ron véleménye, mert most már biztosra mondhatom, hogy ő sokkal jobban ért az ilyen kérdésekhez. Legalább majd ha valamit nem értek, akkor lesz kihez fordulnom.
A sok beszéd után különösen jól esik majd az ital, amit a fiú tölt nekem. Nagyon rendes tőle, hogy ilyen figyelmes.
- Köszi szépen! Remélem azért nem akarsz megmérgezni. - Nézek rá ártatlanul, majd újra elvigyorodom. 
A következő pillanatban azt veszem észre, hogy Ron újra a kezemhez nyúj, de most teljesen ok nélkül és olyanokat mond, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elakad.
- Ó.. Hát köszönöm... - Vörös arccal mosolygok a srácra. Nem hiszem el, hogy már megint zavarba tudott hozni. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálja.
- Mi? Hogy a pálcám..? Jaa! Egyszarvúszőr, 10 és fél hüvelyk... Na és neked? - Hirtelen annyira meglepett a gyors váltás, hogy nem is igazán jutott el az agyamig a kérdése, de azért mégis sikerült összehozni egy félig-meddig értelmes választ.

- Hát igen. A pakolás miatt nehéz mindent észrevenni. Én is csak futólag néztem a gólyákra, rohannom kellett.
Majd elgondolkodtam egy pillanatig, vajon, ha ez így van, márpedig ez tény, hogyhogy emlékeztem Sarah-ra?
Majd hirtelen visszatértem egy kérdés hallatán.
Mióta tudom, hogy ezt szeretném csinálni? Nem tudom, hogyan mondjam el neki, de a családi tragédiákról elég sokat hallottam.
-Tudod, a családunk hagyományosan a sötét varázslók és boszorkányok ellen küzd. Így döntöttem az auror szakma mellett. Habár itt is vannak kevésbé veszélyes feladatok, de semmi sem lehet tökéletes. Remélem, sok kalandban lesz majd részem.
-Hogy miket tanulj, arról senki nem tud véleményt mondani az első év előtt. Vannak fontos és kötelező tantárgyak. De sok mindent lehet tanulni, amihez érzék kell vagy éppen mély elme. Úgyhogy jó lenne, ha magadtól jöhetnél rá, miben vagy igazán jó
-Szóval van időd eldönteni, mit is szeretnél. Egészen a nagy vizsgákig. -feleltem mosolyogva.
Miközben beszéltem, Sarah megköszönte az italt, majd viccesen megkérdezte, hogy reméli, nem akarom megmérgezni.
- Dehogy! A mérgeket még nem tanultuk. Majd később, ha engeded, kipróbálom rajtad, de addig is nyugodtan fogyassz bármit, amivel megkínállak.
-Ja, igen. Én pedig félig angol vagyok.- kacsintok a lányra, és még mindig a csillagszemeit nézem elbűvölve.
-Olivander készítette a pálcám - közben előveszem megmutatni - tizenhárom és fél hüvelykes tiszafa pálca főnixtoll maggal. Nagyon büszke vagyok rá, mert a főnixtoll elég ritka, na meg a házunk jelképe is főnix.- Most már széles mosolyom jelzi, nagyon jól érzem magam.
-Sarah, érdekelne mit csinálsz szabadidődben. Tudod, van pár dolog, amit szeretek csinálni, és jó lenne egy társ is némelyikhez. Persze csak, ha lenne hozzá kedved.
Még mélyebben a szemeibe fúrtam a tekintetem, és vártam a válaszát. Most eldőlhet kedvel-e.

Natacha

Úgy gondoltam, hogy a sok tanulás közepette leegyek a partra egy kicsit olvasni. Fogtam a Jane Austen könyvem, és egy pokrócot, majd kisétáltam a tavacskához. Ott éppen nem volt senki, én mégis egy kényelmes pad helyett a pokrócomat választottam. Leterítettem a fűre, és rátelepedtem. Kinyitottam a könyvet, és hamar belemerült Mr. Darcy és Lizzy veszekedésébe. Olyannyira, hogy észre sem vettem, hogy valami körülöttem ólálkodik. Akkor kaptam fel a fejem, amikor harmadjára reccsent meg a nádas. Hátrapillantottam, és Áfonya fekete pofiját pillantottam meg. A drága cicuskám egész a tóig követett úgy, hogy én észre sem vettem. Magamhoz hívtam, és megsimogattam a fejét, majd magam mellé fektetve olvastam tovább a könyvet.