Molly Jefkins


*A sütemény lassan elfogyott. Nem tudom miért gondoltam azt, hogy soha nem fog elfogyni és egyszer majd elmegy a lány ha nem rá figyelek. Sajnos, nem lett igazam. Még mindig ott ült a tortájával és a vizével velem szemeben, kétségbeesett arccal. Nem értem miért próbálkozik még mindig beszédbe elegyedni velem, ha látja, hogy nem akarok. Egyik kérdését sem olvastam le a szájáról. Kezd kínos lenni számomra, hogy még mindig itt van. Emiatt vetem be az utolsó fegyveremet, ami elriaszthatja.
A jelbeszéd egy remek tudomány, mert nem kell hozzá hang, hogy értsük egymást. Ráadásul a jeleket annyira nem nehéz elsajátítani, mert sok a kötődésük a szó jelentéséhez. Ezt tanultam meg először és csak utána a szájról olvasást. Azt is csak azért mert az emberek kilencven százaléka nem érti a jeleket.
Ezért döbbentem meg teljesen mikor Molly elkezdte mozgatni a kezét, amiből egy mondatot lehetett kiolvasni. Nem néztem ki belőle, hogy tudná csinálni, kellemesen csalódtam benne. Látszott, hogy már rég csinálta, a végét el is rontotta, de jelelt. Felnézek rá és elmosolyodok.*
- Te tudsz jelelni? *Kérdezem, mert nem akarom, hogy ne értse. Eztán belegondolok, hogy mit jelzett az előbb. Segítséget akar nekem nyújtani, mert látta, hogy baj van. Az örömöt csalódás váltja fel, ő is csak egy szerencsétlennek hisz, akinek segítség kell. Sok ilyen emberrel találkoztam már, bár azok nem tudtak jelelni. Azokat az embereket teljesen elítélem, mert nem tudják milyen az én helyzetem. Segítség. Elboldogulok én magam is.*
- Nem kell segítség! *Mondom undokan. Túlságosan kedveskedőnek tűnik. Most jön az a helyzet, hogy maradjak és próbáljam megismerni, vagy menjek el. Lehet, hogy csak kicsúszott a száján az az egy mondat, de jobb lett volna, ha nem mondta volna oda. Végül az előbbit választom.*
- MinWoo vagyok!

Halloween

Eléggé gyorsan vége lett a játéknak ahhoz képest, amennyit készültek rá a DÖK tagjai. Mindig ez van, nagy a felhajtás a rendezés körül, de aztán olyan gyorsan vége van, mintha csak felrepülne egy bagoly.
Amira úgy érezte, első körben egész jól sikerült neki a levezénylés, a feladatlapok kijavításával is egészen hamar készen lett. Még mielőtt visszaértek a játékosok, ő már előtte öt perccel végzett, így volt egy kis szusszanásnyi ideje. Ezalatt Leo-t próbálta észhez téríteni, aki annyira megunta a temetőben való fekvést, hogy valószínűleg örök haragot fogadott a gazdi ellen.
Amint megérkezett az első játékos, Amira a kezébe vette a játék eredményét rejtő lapot. Egyelőre nem akarta, hogy tudják, ki lett az ottani elvégzett játékok szerint a győztes, úgyhogy csak beszélgetést kezdeményezett a háztársával, majd amint megérkezett a többi emberke is, feléjük fordult.
-Szóval vége is van a játéknak, remélem jól éreztétek magatokat, és sikerült sok édességet gyűjteni. Az a helyzet, hogy most itt kellene hagynotok a kosárkátokat, amit aztán a réten levő töksátorban az eredményhirdetés alkalmával kaptok vissza. Nyugi, nem fogom senkiét megenni -mosolyogva fejezte be a mondandójának ezt a részét, és megvárta, hogy mindenki letegye a kosarát az asztalra. Amint ez megtörtént, folytatta is tovább. -A tudáspróbás játékokkal Zachary öt, Gergő kettő, Alex tizenkettő, Derik kilenc, Amanda öt, Laura pedig szintén öt csokit szerzett. Gratulálok, és ne felejtsétek el, hogy a töksátorban ott legyetek az eredményhirdetésen, ami a jelmezverseny eredményhirdetésével lesz egybekötve.

Min Woo

Volt egy olyan érzésem, hogy a fiú el akar ijeszteni a jeleléssel, de ez nem sikerült. Én is megleptem őt. Látszott rajta, hogy nem számított rá, hogy én is tudom a jelbeszédet. De amikor felnézett, elmosolyodott. Én pedig megkönnyebbültem.
- Igen, tudok. Árvaházban éltem, mielőtt idejöttem, és ott volt egy lány, aki megtanított erre. De már nagyon régen használtam. – Feleltem mosolyogva. Régen mindig azt hittem, hogy aki süket az nem tud beszélni. Ezért is volt kicsit fura, hogy ő most rendesen beszélve kérdezett engem, nem pedig jelelve. Biztos nem akarja, hogy félreértsek valamit. Ez kedves tőle. Így már nem is tűnik annyira ellenségesnek, mint eddig gondoltam. Az előző mondatomban említettem, hogy valami baja lehet. Most már tudom, hogy van is.
- Bocsáss meg, nem úgy értettem! –Néztem rá félénken. Hangom kicsit könyörgő volt, de ezt ő nem hallhatta. Elég undokul felelt, de megértem őt. Nem akartam megbántani, vagy valami. De legalább már tudom, hogy melyik témát kell kerülnöm. Pedig meg szerettem volna tudni, hogyan süketült meg. De úgy tűnik, erre még várnom kell. Nem fogom ezzel piszkálni, hogy mondja el. Majd ha akarja, akkor elmondja. Gondolom.
Láttam rajta, hogy hezitál. Biztos azon gondolkodott, hogy elküldjön-e. A tortám már elfogyott, szóval, ha elküld, mennem kell. Végül megszólalt, én pedig megnyugodtam. Nem küldött el, hanem bemutatkozott. Elmosolyodtam.
- Szájról olvasni vagy jelelni szeretsz jobban? –Kérdeztem. Nekem végül is mindegy, hogy melyiket használjuk. Hamar belejövök a jelelésbe, és akkor könnyen tudunk beszélni. Én sokszor próbálkoztam a szájról olvasással, de sose ment. Nem tudom megkülönböztetni a betűket. Majd egyszer talán megtanulom, de előtte még meg tanulok spanyolul beszélni. Már így is beszélek öt nyelven, plusz a jelbeszéd, ezek mellé, ha megtanulok spanyolul és szájról olvasni is… Úgyis van érzékem nyelvekhez, mert az összeset egyedül, önszántamból tanultam meg. Az árvaházban töltött unalmas délutánok tökéletes alkalmak voltak a nyelvtanulásra.  Itt már nincs annyi szabadidőm, de ha esténként csak egy fél órát erre szánok gyorsan meg tudok tanulni spanyolul. Legalább meg van a következő életcélom. A lehető legtöbb nyelven megtanulni.
- Hol éltél mielőtt ide jöttél? –Kérdeztem mosolyogva.

[Adorján]

 Nem tudtam eldönteni, hogy Adorján tényleg ennyire figyel, és érdekli a dolog, vagy csak megjátssza. Kár, hogy nekem nincs olyan képességem, mint amilyen neki van, és amibe beavat. Félre biccentett fejjel hallgatom amit mond, és erőteljesen bólogatok, bár nem nagyon értem, hogyan képes erre. Persze láttam én filmeket ahol az emberek tudtak olvasni a másik gondolataiba. De nem gondoltam volna, hogy ez ténylegesen is létezik. Látszik, hogy nem a varázslókat tanulmányoztam eddig, hanem a szellemeket.
- Ez elég érdekesnek hangzik. Én nem tudom ezt esetleg megtanulni? –
Sejtem, hogy nem sok esély van arra, hogy egy negyedrészt varázslény tudjon olvasni az emberek gondolataiba, de azért egy próbát megér a kérdés. Sok veszteni valóm nincs, maximum totál idiótának fog nézni Adorján.
A lényes kérdésemre egy kedves választ kaptam, miszerint nem vagyok fura, és látott már nálam durvább dolgokat is. Ezen kicsit felnevetek. Aranyosan fogalmazta meg, gondolom nem akart megsérteni semmivel. A nevetgélésem után egy kérdést intéz hozzám Adorján, amire én természetesen készséggel válaszolok. Ha már ennyi mindent megtudtunk a másikról pár perc alatt, akkor ez az apróság már simán belefér.
- Hát egyelőre a hotelben béreltem ki egy szobát. De már tervben vagy, hogy kiveszek egy lakást. Bár reményeim szerint a következő tanévben már a közeli iskolában fogok tanítani. Esetleg hallottál már valamit arról a suliról? Jártál már benne? Te is itt élsz a faluban?  –
Ismét izgatottan bombázom meg Adorjánt a monológommal és a kérdéseimmel. Remélem nem kérdeztem semmi rosszat, bár ezekben semmi rossz nincs, szóval nyugodt szívvel várom a választ.

Egy ideig még elbeszélgetünk Adorjánnal mind az ő képességéről, mind az én vélaságomról, majd egy rövid távon együtt megyünk hazafelé. Én a társas lakásnál elköszönök, ő pedig folytatja tovább az útját hazafelé.

Molly


Az árvaházat biztos azért mondta, hogy tudja mit érzek. Csak sajnos nem értheti. Míg nem éli át azt a csöndet, amibe én vagyok, nem értheti. Egész nap úgy menni, hogy nem hallom az állatokat, nem hallom ahogy esik az eső, vagy fúj a szél. Nem hallhatom a testvéreim mostani hangját, mert biztos vagyok benne, hogy már megváltozott mindegyiküknek. Nem veszem észre, ha valaki mögém lopakodik, mert nem hallom a lépteit. Nagyon rossz így élni, de ezt kaptam, legyek így teljes. Én meg azt nem tudom elképzelni, milyen lehet család nélkül élni. Nehéz lehet az biztos, de neki biztosan vannak barátai. Az a néma lány is a barátja lehet.
- Most már nem tartod vele a kapcsolatot? Biztos sok szeretettre lenne szüksége, ne vedd el tőle. * Mondom még mindig egy kicsit mogorván, de most már kezdem megkedvelni. A segítség nyújtást azonnal visszautasítom, mert nincsen nekem szükségem rá. Azonnal mentegetőzni kezd. Visszatartok még egy gonosz megjegyzést, mert eléggé megbántottam az előbb is. Hogy lehet másképp érteni azt a mondatot, amit mondott. Ez most nem egy plusz pont tőle, de hát csak jót akar nekem. Elfogy a tortája így már csak beszélgetni tudunk. A kérdése meglep, mert ahogy az előbb leoltottam, mert segíteni akart a sérülésem miatt, most mégis azzal kapcsolatban hoz fel témát. Én biztos másra tereltem volna a szót a helyében, még is díjazom egy kicsit a kérdést.*
- Jelelni, de most beszélgessünk, mert a Kastélyba csak azt fogom nagyobb időben csinálni. *Válaszolom. Most megkérdezhetném, hogy ő melyiket, de ez egy eléggé hülye kérdés lenne tőlem, amire azonnal tudom is választ. Gondolkozom, hogy rendeljek e még egy édességet, de végül a nemnél maradok. Nem hiszem, hogy nagyon sokáig maradok még itt, mert még be kell iratkoznom. Nem nagyon nézhetek máshova, mert a következő kérdés már érkezik is. A válasz egyszerű, de nem tudom, hogy beengedjem e ennyire magamhoz, mert még nem nagyon ismerem, de ő nagyon szeretne közelíteni hozzám. Akkor próbáljunk meg barátok lenni.*
- Budapesten lakok a családommal. Te merről jöttél?

Nikike, szédelgős

Lotte

Min Woo

Kicsit elmerültem a gondolataimban. Elképzeltem, hogy milyen lehet süketnek lenni. Az biztos, hogy nagyon rossz. Nekem már –és szinte mindenkinek- az élete egyik legfontosabb része, hogy hallja, hogy mi folyik körülötte. Azt mondják, a csend megnyugtató. Biztos nem a süketekre gondoltak. Hallani a zenét, a madarak csiripelését, vagy bármit az egyik legjobb része az életnek. Az én életemben is a legmeghatározóbb dolog hangszeren játszani, énekelni és táncolni. Ha nem hallanék, és nem tudnám ezeket csinálni…
- Én szeretném vele tartani a kapcsolatot! Csak... az árvaházban ő volt az egyetlen barátom. Amikor megtudták, hogy varázsló vagyok, mindenki elment mellőlem, mert féltek tőlem. Csak ő maradt velem. De a nevelők nem örültek annak, hogy ő a barátom, ezért megtiltották, hogy vele játsszak. Mi mindig megpróbáltunk átszökni a másikhoz, hogy beszélgethessünk, de ha lebuktunk büntetést kaptunk. Aztán öt éve elvitték őt az ország másik végébe, egy olyan iskolába, ahol mindenki olyan, mint ő. És a nevelők nem mondták meg, hogy hova vitték. Még mindig reménykedek, hogy egyszer megtalálom őt! –fejeztem be a kicsit hosszúra sikerült gondolatom. Miközben beszéltem, olyan emlékeket mondtam el, ami miatt elszomorodtam. Öt éve próbálom kinyomozni, hogy hol lehet. Ha ennyi idő alatt nem sikerült, akkor mennyi az esélye, hogy most sikerül? Elég kevés. De nem adom fel. Az emlékek hatására könny szökött a szemembe. Oldalra fordultam, és gyorsan letöröltem. Vettem egy mély levegőt, aztán visszafordultam. A könnyek helyett egy halvány mosoly került az arcomra.
A következő kérdésemre kicsit később kapom a választ. Biztos elgondolkodott valamin. Végül is én ráérek, miért siettetném!? A válasz mellé egy kérdést is kapok.
- Németországban, egy apró faluban –feleltem. Más biztos visszakérdezne, hogy akkor hogy lehet, hogy ilyen folyékonyan beszélem a magyart. Könnyen. Van érzékem a nyelvtanuláshoz. Meg abban a faluban szinte csak magyarok éltek. Az árvaházban is mindenki magyarul beszélt, és négy éves korunktól kezdve tanítottak németül. Így már majdnem tökéletesen beszélem. De nem szeretem. A magyar és a francia szép, sokkal jobban szeretek ezeken, vagy a többi beszélt nyelven kommunikálni.

5. forduló, meg a vég

Black kisasszony

Különös feszültséget éreztem a levegőben, mintha lassított felvételben történtek volna az események, a röpke másodpercek lomha percként hatottak. Főleg az a pillanat, amikor Allegra megmosolyogta a szeretek bulizni kijelentésemet. Pontosan ez az, ami én is éreztem, már ki se nézik belőlem, hogy igenis ki tudom ereszteni a gőzt.
- Komolyan mondtam. Ennyire nem lehet vicces. - nevettem egyet én is, mert meg tudtam érteni a kisasszony reakcióját. Elég rendesen le voltam sajnálva az iskolai közvélemény által ezen a téren, ahogyan innen-onnan hallottam. Pedig tudtam volna ellenpéldát mondani a közelmúltból: a nyáron a faluban rendezett kubai esten senki se gondolhatta úgy, hogy egy karót nyelt alak vagyok. A tizenévesek szokták emlegetni a bulis élményeiket, hogy legyen mivel menőzniük, nekem meg harmincévesen azért kell erre gondolnom, hogy legyen mibe kapaszkodnom, emlékeztessem magam, hogy még élek. Szánalmas. Egy kicsit el is húztam a számat, miközben ezt így végigzongoráztam az agyamban.
A lehetőségek kapcsán Allegra nagyon titokzatosan kijelenti, hogy neki eggyel több lehetősége van. Nem bírtam az ilyet, mert nem értettem mi húzódik meg a kijelentés mögött. Miért nem kettővel, hárommal vagy százzal több?
- Eggyel több? Mit értesz ez alatt? - rá kellett kérdeznem, mert nem szerettem nyitva hagyni a kérdéseket, nyíltan szerettem társalogni.
- Áh, nem untam meg. Imádok kviddicsezni, még mindig. Sok minden összejött egyszerre, amikor abbahagytam. Sérülés, magánéleti gondok. Ilyesmik. - nagyon keserves időszaka volt az életemnek, amiről még mindig nehezen beszéltem. Most is zavart voltam, kerültem a szemkontaktust, még talán a hangomon is érezhető volt a megrázkódtatás. A mindig magabiztosnak, sőt fölényesnek mutatkozó Markovitsnak bizony ez egy súlyos téma volt.
- Mondjuk még vissza is térhetnék. Érzek magamban még négy-öt jó évet. - kíváncsi voltam, hogy ez a kijelentésem is kuncogásra készteti-e a kisasszonyt.
A pincér közben hozott egy kis étvágygerjesztő itókát, meg is örültem neki.
- Köszönjük szépen. Koccintsunk! – fordultam végül Allegra felé. Úgy gondoltam, hogy egy egyszerű aperitifnél nem érdemes többet szónokolni.  

A kislány

Komolyan nem kerültem még ilyen helyzetbe azelőtt. Nem csak arra gondolok, hogy eddig az étel minőségére, se a mennyiségére nem érkezett panasz, szóval emiatt egyszer sem kellett elhagynom a főhadiszállást, hogy megküzdjek a vendéggel. Emlékszem, egyszer régebben volt egy eset, mikor egy idősebb hölgy kikelt magából, de az a pincér udvariatlanságának volt köszönhető. A pincérsrác természetesen már nem dolgozik itt. Nekem szerencsére eddig csak dicséret jutott, bár ezt a mostani esetet sem érzem komoly fenyegetésnek a hírnevemet illetően. Az egész inkább csak megnevettet. Nem a gúnyos értelemben, komolyan vidámmá tesz. Főleg, ahogy kiakad a kislányozás miatt. De nem fogom ám ezzel húzni az agyát többet, nehogy tényleg dührohamot kapjon, és felrobbantsa az éttermet, vagy valami! Aztán a főnökasszony majd rajtam veri le az egész balhét.
A konyha többi dolgozója se nagyon került olyan helyzetbe, hogy egyszer csak megjelenek egy vendéggel a munkaterületen. Nem is csodálkozom, hogy első pillantásra értetlenül álltak a jelenet előtt. Fogadok, hogy az új szakácstanoncnak még az is eszébe jutott, hogy a lány valamilyen fogyasztóvédelmis, és már azon izgult, vajon mibe fog belekötni. Ám a munkatársaknak hamar leesett, hogy én ura vagyok a helyzetnek, csak egy elégedetlenkedő vendéggel meg az én problémamegoldásommal állnak szemben.
Szóval, ugorjunk az izgalmasabb részekhez.
- Itt edd meg, kérlek, hogy szemtanúja legyek én is a nagy mutatványnak. - válaszoltam a kérdésre, s ezzel egy időben egy széket is odatoltam a kisasszony mellé, amire aztán felpattant. Miután jeleztem neki, hogy én nem óhajtok enni, mivel: "munkaidőben csak sütök-főzök, és maximum kóstolok!", várakozó pillantásaim közepette nekilátott.
Odett és a spagetti izgalmas küzdelmének lehettünk szemtanúi, kedves hölgyeim és uraim! A vége felé, néhány pillanatig úgy tűnt, a lány feladja. Ám hiába, minden reménykedésemmel ellentétben, a spagetti tényleg eltűnt! Pár hitetlen pislogás után aztán elismerően bólintottam, bár kedvem lett volna csalónak kikiáltani Odettet, csak, hogy még egy kicsit bosszanthassam. Nem tettem. Nem akartam magamra haragítani.
- Egészségedre! - Egy picit még beszélgettünk ezután. A lány persze cukkolt, hogy mégis neki lett igaza, én ezt csak mosolygással nyugtáztam. Majd elbúcsúztam a lánytól. Ahogy a konyhaajtóból figyeltem a távozó spagettigyilkost, úgy éreztem, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy én vele találkoztam. Erre a gondolatra hümmögtem egyet, majd visszatértem a munkához.

Veronika

Magas fiatal baktat az éjszakában egyenest a Navine kicsiny, de annál otthonosabb berkeiből. Ki kell ereszteni valahol a fáradt gőzt, és az bizony nem a torony, vagy a kastély falain belül lesz. A költözés, testvére házasságkötése, a szégyentelen némber családtaggá válása, apjának mugli hóbortjai és édesanyja szerető szíve többé nem volt hétköznapi probléma, amellyel illett foglalkoznia csak, mert ott élt velük. Elköltözött. Végre.
- Nincs több gond, sálálá - dúdolta halkan, szürke szövetkabátja és hatalmas kék nyaka köré vetett sáljának rejteke alatt, miközben még a varázslók atyja sem tudhatta, hogy Araczkiék kisebbik fia merre is csatangol éppen. Új volt még ez a kastély, új volt a vidék, és az itteniek is mind megbámulták, pedig nem volt különc alkat. - Talán a hajam.
Hangosan beszélt olykor, de csak ha egyedül volt, vagy ha nem volt tudatában annak, hogy valaki meghallhatja, titokban elkaphatja egy-egy kiejtett szavát. A haját nagyon szerette igényesen saját maga nyírni, soha, még édesanyjának sem engedte, hogy varázslatokkal igazítson rajta. Fejének jobb oldalán frissen nyírva simultak bőréhez a pici hajszálak, míg ahogy haladt a szemlélődő Endre bal félteke felé, úgy lett egyre hosszabb a látvány is. A hatás persze nem váratott sokáig. A családja, a barátai, na meg még az idegenek hogyan tekintettek rá. Pedig jámbor jószág volt ez a fiú kiskora óta. Finom arcszőrzetével nem sokat foglalatoskodott, hol bozontos volt, hol "szőrös, mint a hegyekben élő vérfarkas", de igénytelennek senki nem nevezte. Egyelőre.
Arcát pirosra csípte a hideg, kezeit folyamatosan dörzsölte, ajkai között látszódott a kifújt levegő. Kezdett fázósra fordulni a helyzet.
Melegséget rejtő szürke szemeivel csak most nézett körbe, és csak most vette észre, hogy valójában nem is jött olyan sokat, mégsem tudja, hol is van.
- Nagyszerű. Vissza a kezdetekhez - mormogta, és fel sem nézve a cégérre bújt be egy hőmérséklet javulással kecsegtető helyiségbe.

Endre

Veronika

Csokoládé, sütemények, kirakat meg a csillogó fények. Ezek a dolgok hamar rádöbbentik az embert arra, hogy valójában merre is lehet, hova is léphetett be. Szerencsére meleg idő fogadta, és az sem volt ellenére, hogy köröskörül csokoládéhalmok csábítgatták. Egyetlen, röpke pillanatra állt csak meg a bejáratnál, majd gyorsan beljebb lépdelt nehéz bakancsaiban. Tekintete csillogott, ahogyan a kinti sötétségből a fényesség helyi paradicsomába érkezett. A kastélyba érkezése óta nem érezte ennyire otthon magát, és miután az eladólány megszólította abban a bolondos szerelésben, Endre önkéntelenül is vigyorba fulladva nézelődött a cukrászdában.
- Varázslatos hely - mondta köszönés helyett, kedvesen és az egyik párra sandított. Hova is mennének a szerelmesek, ha nem ide? Gondolatai nem fonódtak az érzések megfejthetetlen gyűrűjébe, inkább az összetört tányér, és a lány bekötött keze irányába mozdult. - Vagy inkább veszélyes lenne ez a mesés cukrászda?
Vigyorogva felpattant, kigombolta kabátját, letekerte sálját, majd maga mellé engedve felesleges ruhadarabjait, csíkos pólójában és egyszerű, már kissé kopott farmerjében visszaült a pulttal szembeni székre és nagy szemeivel csendesen nézni kezdte a kötéssel ügyködő eladó lánykát.
- Mondjuk... - gondolkodott el hosszasan a pultra könyökölve, hol Veronikát, hol pedig a semmit nézve. - ...kérek szépen egy csokis muffint, valami finom pudingos töltelékkel. Talán vaníliával, vagy ami van. Ha nincs, akkor a te kedvencedet kérném. Ha az sincs, akkor kénytelen leszel kitalálni valamit a kedves vendégnek.
Csak remélni tudja, hogy most nem tűnt sem bolondnak, sem rátartinak, sem pedig bunkónak. Csupán jókedvű, és némileg szórakozott. E kettő gyakran nem jó párosítás.
- Amúgy szívesen segítek a kezednél - bök arcával a lány keze felé, és ha az elfogadja a segítséget, akkor Endre ügyesen bekötözi neki, remélhetőleg nem túl szorosra.

Endre

Veronika

Barátságos, őszi színek. Aha. Hát rendben. Tökéletes ismerkedős, első témának tűnik a cukrászda színeiről beszélgetni. Ilyenformában csatlakozhatnának is a fogyatkozó párocskákhoz, akik a sűrű csókolózáson kívül valószínűleg másról sem tudnak beszélni, mint a hűvös időről vagy a melegséget árasztó, őszi színekről. Hibbant ez a lány? Endre rövidke gondolatán hamisan felhorkant, majd nevetni kezd, és gyors szavak hagyják el torkát.
- Csak, mint én - rázza komikusan fejét, és hálás tekintettel néz fel a pletykaéhesnek mutatkozó eladókisasszonyra.
Mugliismeret? Beadandó? Tanulás? Iskola? Órák? Araczki összehúzza világos szemöldökeit, és mimikáin bizonyára kivehetőek az értetlenkedés jelei. Óvatosan előrébb hajol, és elismerő pillantással nyugtázza a lány szavait. Ő életében nem írt még meg egyetlen kiváló dolgozatot sem, sőt, a legtöbb órájára be sem tette bakancsos lábait. Jobbnak és egyszerűbbnek tűnt kívülről szemlélni az eseményeket, lustán heverészni az otthoni könyvek felett, vagy barátokkal lógni kihalt játszótereken, háztetőkön vagy az otthoni garázsban szívni a füstöt és mugli zenére lazulni.
- Szóval a megtestesült szorgalom áll előttem? - kérdezte kíváncsian, majd kedvesen folytatta. - És még van kedve mosolyogni, kiszolgálni, veszélyesnek lenni önmagára?
És csinosnak lenni. Ezt már nem mondta ki hangosan. Soha nem tenne ilyet, főleg nem egy ilyen helyen.
Araczki megköszöni a süteményeket, majd gyorsan odanyúl a lány kacsójához, hogy elbíbelődhessen a kötéssel. Nem túlságosan ért a sebekhez, csak épp annyira, mint egy átlagos korabeli srác, de valószínűleg ezesetben ez éppen elegendő is lesz.
- Talán ez kitart egy kis ideig, csak míg bezársz, és hazamész - mosolyog Veronikára, és azonnal neki is lát az egyik süteménynek. Az illatuk mennyei, és az első harapás után az ízről is többoldalas házidolgozatot tudna írni. - Hát ez csodás!
Percekig nyammog, meg sem szólal, teljesen elkábítja a sütemények ízvilága. Nem csoda, imádja a hasát, és ez a hely - vagy Veronika - pontosan tudja, mire van szüksége. A muffinok hamar elfogynak, és Endre ezzel a lendülettel tele is érzi magát.
- Nagyon köszönöm, valami fantasztikusan jók voltak! - lelkendezik a csupaszív eladóhölgynek, majd elnyom egy ásítást. Biztosan későre jár már, de egyelőre nem szeretne nyugovóra térni. Jó neki itt. Meleg is van, a színek is szépek, és Veronika is olyan kedves.
- Mióta dolgozol itt? - kérdezi most már csak a lányra koncentrálva. Iskola, munka, meg még kedvesség is egyben. Ezek a nők! Időközben azon is morfondírozni kezd, hogy vajon mennyi idős lehet a kiszolgáló erő, mert nem tűnik sokkal idősebbnek önmagánál. Bár a külső nagyon megtévesztő tud lenni, és valószínűleg idősebb is Veronika, mint amennyinek Endre megtippelné. Húsznál biztosan nem több! Vagy mégis? Kizárt dolog.
A cserfes, ide-oda szaladgáló gondolatok mellett nincs ideje normális mondatokat kinyögni, így Veronikának muszáj elviselnie a fiú mosolygós, talán kissé zavartnak - de nem az - tűnő válaszait, néhol felvetett kérdéseit. Sok dolog úgyis majd csak éjszaka, a kevésbé szép színekkel kivarrt ágyneműje alatt fog eszébe jutni, no de nem baj, majd küldi a füst jeleket.

Endre

Yar

Útnak indult egy kisebb felfedező útra, melynek célpontja az étterem lett. Itt kellemes beszélgetésbe keveredett, vagyis eddig, és remélhetőleg ezután is az lesz. Nem igazán ismeri a srácot, ennek ellenére minden érdeklődő kérdésére próbál válaszolni. Megesik azonban, hogy a másik fél nem érti.
- Annyi a köze, hogy ott van olyan, hogy általános iskola, és épp úgy, mint itt, ha megbuksz évet kell ismételned. Nekem viszont addig nem méltóztattak elmondani a szüleim semmit az életem egy meghatározó tényezőjéről, míg ki nem jártam azt az iskolát.- próbálja az imént elhangzottakat részletezni. Majd tovább folytatódik minden. Ő eszik, az ismeretlen pedig kortyolgatja forrócsokiját. Az, hogy nem ismeri, láthatólag örömteli dolog a fiúnak. Mikor elhangzik az, hogy legalább így nem előítéletes, egy gondolatkavalkád kezd el fejlődni a lány fejében. Szerencsére hamar eltorlaszolja azokkal az új gondolatokkal és kérdésekkel, hogy ki is lehet a titokzatos szőkeség előtte.
~Rellon....sokan vannak...talán túl sokan..~ indul meg ez is, ugyancsak szőke buksijában. Ezután, mivel nem hall rendesen egy kérdést, próbálja leinformálni, mi is volt az, de csak újabbakat kap, mire először megpróbál gondolatokat összefogalmazni, aztán kimondani. Erősen gondolkozó fejet vág, az evést arra a pár pillanatra be is fejezi. Végül elkezdi kifejteni véleményét.
-Ahhoz, hogy az ember bármit is elérjen kitartás és küzdeni akarás kell. Az, hogy milyen mértékben, az a kitűzött céltól függ. Nagyobb és fontosabb cél esetében mindkét említett dologból nagyobb az igény, és fordítva. Nekem kicsike céljaim vannak, hosszútávra nem tervezek. Csak homályban, vázlatokban. ami most fontos, hogy bukás nélkül végigcsináljam a sulit, utána pedig még eldöntöm mi lesz...-elmosolyodik mondandója végén, vet egy pillantást diáktársára, majd folytatja a táplálkozást, amit mindjárt be is fejez. De még pár falat hátravan. Iszik, aztán legyűri azokat is, miközben figyeli az előtte ülőt.
-Neked mik a céljaid?- érdeklődik most már ő is a másik iránt kissé, nehogy azt higgye, hogy figyelmen kívül hagyja. Mivel befejezte az étkezést, és elfogyasztotta a narancslét is, a pincér elvitte a tányért és poharat. Nem tudta, hogy innentől kezdve hogyan folytatódik a beszélgetés, vagy egyáltalán folytatódik-e.

Veronika

Endre sokat hallgat és még többet mosolyog, ahogyan az eladók gyöngye beszél, mesél, és produkálja magát. A negyedéves diák szürke tekintetét le sem veszi a pult másik oldalán színészkedő leányzóról, és időközben kényelmesen hátra is dől a székében, hogy minél jobb szögből, és a lehető legjobb pozitúrában tudja szemlélni a kész produkciót.
- Ha mindenki ezen az elven volna - feleli nevetésre álló szájjal - akkor nem volna érdemes ide betérni. Talán másoknak nem ezt jelenti a 'mindent a vendégért', de igen szimpatikus a kedves eladólány nézőpontja.
A fiú ezalatt a röpke idő alatt, amíg elfogyasztotta a muffinokat, és élvezte Veronika szenvedélyes társaságát, már sokkal jobban érezte magát, mint egész héten, amit itt töltött. Igaz az is, hogy nem sok emberrel találkozott, csupán a festményekkel diskurálhatott, meg a baglyokkal érthetett szót, de Veronika mellett szóljon, hogy mind a festmények, mind pedig a baglyok jóval lemaradtak a lány zseniálisan vicces, és őrjítően csacsogó stílusa mögött.
- Milyen megtisztelő a friss sütemény - mondta előredőlve, miután Veronika kötelességtudóan ellátogatott a távozni készülő pároshoz, és bezsebelt jó pár sarló borravalót. - Szép teljesítmény, de én mondom, megérdemled az összes ajándékpénzt.
Araczki nem szeret bókolni úton-útfélen, nála valahogy ez egészen másképp működik,  mint a mai átlag fiataloknál. Részéről csak akkor és csak ott lehet ilyesmiről szó, ahol a másik fél is komolyan gondolja, és nemcsak olyféle bizsergető fizikális vonzalomról van szó. Bár, ott nem is igen kell udvarolni, körbeugrálni a lányokat. Pár pillanatra magába zuhan, és gondolatfoszlányai száguldásába még bele is szédül. Hamar rá kell döbbennie, hogy igazából még nem is volt méltó a bókjaira senki sem, és talán ő sem volt még elegendő egyetlen boszorkánytanoncnak, muglinak, nőkezdeménynek. Ha én magam nem vagyok méltó, hogyan fogok valakit egyszer annak tartani?
- Ó, kérlek - legyint gyorsan a fiú még a lány hálájára, és kopogtatni kezd a pulton. Már csak három pár tartózkodik rajtuk kívül a kedves kis cukrászdában, és körbenézve mintha az egyik páros ismét indulóban volna. Kezdi magát zavaró félnek érezni, de még nincs kedve felöltözni, és kilépni a hűvösbe. Túl hideg van odakint, itt pedig túl kellemes.
- Nagyon illesz ide, és már most olyan érzést keltesz bennem, mintha tiéd lenne az egész kóceráj - nyugtázza lelkesen Endre a lány szavait, azután mosolyogva felhúzza a szemöldökét, majd ismét visszadől a szék háttámlájára.
- Mufurc lennék?! - kérdezi, és játszott sértődöttséggel karba fonja maga előtt a karjait. - A Navine ház dicső tagja vagyok - mondja a Rellonos magabiztosságot utánozva, majd megrázza a fejét, és kuncogva folytatja. - Elköltöztem otthonról a kedves családom miatt, és nem volt jobb ötletem, idejöttem szerencsét próbálni.
Be kellene vallania Veronikának, hogy eddig az egyetlen szerencsés dolog, ami itt történt vele, az ez a cukrászda volt. De ez most furcsán venné ki magát, és inkább magában tartja az ifjú.
- Van egy testvérem, méghozzá egy bátyám, Iván, aki nemrégiben megházasodott. - húzza a száját, ami talán mindent el is árul a szemlélőnek. - Ez mind szép és jó, de a nő csak a szüleim pénzére vágyik. Na, én itt léptem le. Engem ne azért szeressenek, ebből nem kérek.
A hangjában méreg és tehetetlenség bújkál, de hamar ismét mosolyra változik a peckes szájtartás.
- Ilyen az élet, nem? - húzza meg a vállát, és elmerengve bámulja Veronika arcát.

Csongor

Az élet apró örömei. Igen, most, hogy lejöttem a faluba, és normális úton jutottam hozzá a kávémhoz, mondhatni helyreállt a lelki békém. Jó, ez azért enyhe túlzás, ugyanis míg itt vagyok, ez sosem fog bekövetkezni.
Persze, tudom, hogy amíg nem adok egy esélyt a helynek, nem is fog változni a véleményem, de én soha nem adok esélyt, miért változtatnék ezen? A kávé azért finom, bár a nyakam teszem rá, hogy csak azért esik ilyen jól, mert nem kellett szenvednem érte. A konyhában történteket feledném, úgy ahogy vannak, mégse tudom kiűzni az agyamból, és sehol egy pláza, hogy kivásárolhassam magam. Oké, nőiesen bevallom, hogy a ruhák enyhítenek a fájdalmamon, de nem teljesen, és van olyan mély sebem, amit még maga az idő sem tud begyógyítani, hacsak, valami csoda folytán el nem vesznek az emlékeim, vagy fel nem támad anyám, vagy nem látnám minden átkozott éjszaka magam előtt a jelentet. Az egyetlen emlékem ötéves koromból, hogy a szemem előtt ölik meg, hát nem valami bizalomgerjesztő igaz?
És még tovább sajnáltatnám magam, ha nem kényszerülnék megállásra. Körbe nézek, kétszer is, aztán gondolkodni kezdek, vajon mikor került ide ez a játszótér. Mert hogy most itt állok,  és fogalmam sincs, hogyan. Kell nekem elkalandozni egy idegen helyen...
- Most komolyan szívatsz?- motyogom sóhajtva, miközben az égnek emelem a tekintetem. Oké, túlteszem magam a hogy kerültem ide kérdésen, és rá térek a fontosabbra, hogy fogok én innen visszakeveredni? Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy takarodó előtt, mert nem leszek rosszul, ha azt a szabályt megszegem, és még egy büntetést is bevállalok, ha kikerülök innen. Találomra elindulok egy irányba, de azzal sem járok sikerrel, mert ugyanitt kötök ki.
Lehuppanok az egyik hintára, és összegzem magamban a tényeket. Nézem az utakat, de innen az összes egyformának tűnik, és így fogalmam sincs, melyiken jöttem. Ez annyira igazságtalan. Most a lehet legkomolyabban mondom, hogy gyűlölöm ezt a helyet, mióta itt vagyok, csak a rossz dolgok történnek velem, erre még el is tévedek. Bravissimo.
A táskámból előkotrom a cigim, és rágyújtok. Most nem érdekel, hogy közterület, és nem szabad, próbáljanak meg visszatartani, amennyi stressz felgyülemlett bennem, nem lesz egyszerű malőr, az már biztos.

RUHA

Endre

Ophelia

Elgondolkozva, lassú, ráérős léptekkel, zsebre dugott kezekkel közelítettem a játszótér felé. Arcomon néha álmodozós mosoly, a másik percben pedig gondterhelt ráncok jelentek meg. Most azonban igyekeztem a feladatomra koncentrálni, ahelyett, hogy túlelemezgettem volna azt, amit már ezerszer túlelemezgettem.
Kék szalagos, virágos könyvjelző. Őt kellett megtalálnom. Unokahúgom, Abigél ugyanis ma délután arról küldött baglyot nekem, hogy elvesztette a kedvenc könyvjelzőjét, ami nélkül nem tudja folytatni az olvasást - voltak ilyen heppjei, igen. Felvázolta a helyzetet, miszerint a szobájában nincs, a termekben sincs, de eszébe jutott, hogy tegnap kint volt a játszótéren, és ott olvasta is a könyvét. Mivel azonban neki a mai nap halaszthatatlan dolgai akadtak (megkeresni azt a madarat, amit múltkor a szobaablakában látott), ezért rám hárult a feladat, hogy átfésüljem a játszóteret.
Én pedig, mivel jófej nagybácsi vagyok, munka után rögtön bele is vágtam az izgalmas kalandba. Ó, ez ironikus (vagy szarkasztikus? sosem tudom, melyik melyik...) megjegyzés volt, úgy érzem. Nem annak szántam, félreértés ne essék! Nagyon imádtam Abigélt, az összes dilijével együtt, és mindig szívesen segítettem neki, akármit is kért tőlem. Így semmiféle morcosság nem volt bennem most sem, hogy egy könyvjelzőt kellett megmentenem. Sőt, a séta jót is tett nekem most. Az este már leszállt, sötétedett, az utcai lámpák égtek már, mire elértem a célhelyszínt. Megálltam, hogy felmérjem, hol is kéne kezdenem a keresést. Eszembe jutott megint egy fontos részlet: Abigél hintázott.
Pillantásom a hintában ücsörgő lányra esett, ahogy elindultam a kiszemelt irányba. Próbáltam megfejteni, ismerősről van-e szó, vagy sem. Menet közben azért néha a lábam elé is néztem, olykor megálltam, ha nem voltam benne biztos, hogy mindent alaposan megszemléltem magam körül. Egyelőre semmi, így végül tényleg elértem a hintákhoz.
- Helló! - köszöntem az ismeretlennek. Már láttam azt is, hogy egy fiatal lány, és, hogy dohányzik. Ejj-ejj. Morcosnak is tűnt, de azért ha már itt volt...
- Nem láttál itt valahol egy kék, szalagos, virágos könyvjelzőt? - néztem rá segítségkérően.

Csongor

Van az a mondás, hogy Isten nem bottal ver.... Hát engem semmivel se verjen, mert esküszöm, visszaütök. Oké, ezt csak a kezdetleges dühroham mondatja velem, de úgy érzem, "húzzuk Ophelia agyát" nap van. Pardon, mit nap... hét, és ez egy cseppet sincs ínyemre. Mióta átléptem az a hülye határt, minden összecsapott felettem, visszatértek a rémálmok, és lehet akármilyen visszataszító a kisugárzásom, mindig belém botlik valaki,  és nekem mindig figyelnem kell arra, mikor, mit mondok. Konkrétan azt sem tudom, mikor került az nekem ekkora erőfeszítésbe. Ha még ez nem lenne elég, meg kell barátkoznom a ténnyel, hogy varázsló vagyok, és itt kell tanulnom, plusz magamnak kell kezelnem a kávéfőzőt. Oké, ez lehet vicces, de nem jegyeztem meg, Endre hogy csinálta, és az utolsó próbálkozásom is csúfos kudarccal ért véget, a faluba meg nem járhatok ki folyton.
Így senki ne merjen felelősségre vonni azért, mert élek a káros szenvedélyeknek. Az még LaFonde-éknál is bocsánatos bűnnek számít.
Legalább nem fogsz elhízni.
Ennyivel, na meg egy vállvonással tudta le Gregory a dolgot, mikor megtalálta a dobozt a táskámba. Oké, csak papíron az apám, de őszintén... ennél egy cseppet többet vártam tőle, de végül is egy szavam nem lehet, hisz mindent megkapok tőle... amit pénzért lehet venni. Az egyéb szükségleteim, mint mondjuk, hogy a lányaként kezeljen, vagy legalább én érezzem magam családtagnak, ha egyszer sajátom már nincs, nos ezek őt hidegen hagyják. És pontosan ezért döntöttem úgy, hogy engem is mindenki más. Egyszerűen, ha ők nem mutatnak hajlandóságot aziránt, hogy többet akarjanak látni, mint amit mutatok, hát én sem fogom megerőltetni magam.
Az órámra siklik a tekintetem, mire dühösen fújtatok. Van körülbelül egy órám, hogy megússza ezt a kitérőt mindenféle következmény nélkül. Oltári. Persze a helyzet változatlan, akárhogy is forognak a kerekek, csak nem tudom, merre induljak el.
Ráadásul megint erre tart valaki, bár ez most talán szerencsés esetnek mondható. A srác ideér, és olyan kérdést tesz fel, amire a szemöldököm magasba szökik. Oké... ez... fura, és a nyakam ráteszem, ezt ő is látja rajtam.
- Öhm... nem, nem hiszem, viszont segítek megkeresni, ha cserébe elmondod nekem, hogy jutok a kastélyba- igen, ez még mindig jobban hangzik, mint bármi más, amiben a "segíts", vagy az "eltévedtem" szó szerepel. Legalább a büszkeségem megmarad.

Muszáj elmélyülnöm a város atmoszférájában. Olyan ez, mintha elcsevegnék vele, és közelebbről megismerném. Saját története van, melyet szívesen megoszt bárkivel aki erre jár. Elsétáltam jó pár kirakat előtt, és a házakban gyönyörködtem. Mindig is szerettem kicsit eltávolodni a külvilágtól, és magamban gondolkozni az élet kérdésein. De most nem ezért jöttem.
Néhány órája megbeszéltem Carlie-val egy találkozót, miután sikerült kipakolnom a cuccaimat, és berendezkedtem a szobában.
 Sosem voltam az a könnyen barátkozós fajta, de vele nagyon régre nyúlik vissza a kapcsolatunk. Azóta nem beszéltem vele, mióta elköszöntem miután leszálltunk a vonatról. Végig a leendő iskolánkról beszéltünk, és a felvett óráinkról. Emlékszem arra a pillanatra, amikor megkaptuk a levelet. Azonnal felhívott, és éles hangon sikoltozva ujjongott a fülembe. Ez az, ami nélkül képtelen lennék élni. Bármilyen idegesítő is tud lenni néha, már a részemmé vált.
Alig volt néhány napja, hogy elköszöntünk egymástól, de hatalmas hiányérzetem volt nélküle. Mivel nem egy házba kerültünk, szétváltak útjaink, de ez nem állhat természetesen a barátságunk közé.
Megálltam egy kis bolt előtt, ahol a kirakatban megakadt a szemem egy gyönyörű kitűzőn, mely egy unikornist ábrázolt. Már megint kiszakadtam a külvilágból. Hosszasan bámultam a gyönyörű állat vonásait, de ekkor felkaptam a fejem, ugyanis megpillantottam az én kedves barátnőmet a kirakati üveg visszatükröződésén.

Megint késésben vagyok. Soha nem voltam az a késős típus de az utóbbi időben mióta az önállóság művészetét gyakorolom gyakran előfordul hogy kifutok az időből. Gyorsan kikaptam a frissen kipakolt cuccaim közül egy hordhatónak tűnő nadrágot felkaptam és már indultam is. Odafelé vezető utamat nem nevezném zökkenő mentesnek mivel háromszor megbotlottam az idióta csatorna ereszekben. A fő utcza gyönyörű volt a járda csak úgy csillogott. A boltok kirakatai csábítóbbnál csábítóbb dolgokat kínáltak és egy pillanatra majdnem elfelejtettem hogy hová is tartok mikor megláttam egy kitűzőt az egyik kirakatban. Pici volt mégis könnyen észrevettem, egy  ilyen egyszarvú szerű lény volt rajta.De nem nézhettem sokáig hiszen tovább kellett mennem Evelin várt. Megszaporáztam a lépteimet de azért megpróbáltam most nem megbotlani semmibe. Végül oda értem Evelin ott állt egy kirakat előtt és hosszasan nézett valamit, végül megfordult nyilván észrevett.
-Szia Evelin, bocsi hogy késtem. Hogy vagy?-
Nem is próbálok magyarázkodni úgyis ismer. Inkább elterelem a témát. Már egy ideje nem láttam és valljuk be hiányzott. Nem szoktunk egymással túl sokat lelkizni mindig vidám dolgok voltak a témáink középpontjába. Szemügyre vettem a kirakatot amit ő annyira nézett az előbb és érdekes dolgot fedeztem fel ennek a boltnak is ott volt a kirakatába az unikornisos kitűző!
-Furcsa amikor jöttem idefelé én is láttam egy ilyen kitűzőt.Neked tetszik?-
Én soha nem voltam oda az ilyen dolgokért és eddig azt hittem ő sem. Volt valami még is ebben a kitűzőben ami érdekessé tette. Azt hittem valami egyedi de ezek szerint többet gyártottak belőle.

Megfordultam és Carlie zöld szemeibe néztem.
-Hát ezt tőled nem nagyon szoktam meg. Te aki soha nem késik sehonnan. -mondtam egy kis ironikus lejtéssel- Köszönöm a kérdést, jól vagyok főleg hogy ideértél. Nagyon örülök, hogy újra láthatlak! - egy őszinte mosolyt villantottam felé.
Sosem voltunk az az ölelkezős, puszilgatós barátnők. Sosem éreztük szükségét az érzelmek ilyen módon való kimutatását. Egyikünknek sem hiányzott, minek erőltetni. De azért fontosabb pillanatokban mi sem hanyagoljuk az ölelkezést. Mindig módjával cselekszünk, és ez az egyik dolog amiért imádom a barátságunkat.
Visszapislantottam a kitűzőre.
-Valóban? Nem is tudom, valami nagyon megfogott benne. Sosem szerettem az ilyenfajta ékszereket, de ebben akkor is van valami. -
Valóban, csak nagy ritkán hordtam ékszereket. Azok is inkább kis karkötőfélék, mint ezüstnyakláncok.
-Egyébként sikerült kipakolnod? Hogy tetszik a szobád, meg a társaság?-
Furcsa érzés volt a szobájáról faggatni.. Mindig is az volt az álmunk, hogy majd késő este együtt beszéljük meg a napot, elpletykáljuk a megszerzett kis titkokat egymásnak, a közös hálókörletben. De ez nem működhet. Talán annyira nem is meglepő, hogy külön házba kerültünk, hiszen teljesen ellentétesek vagyunk. Talán itt is érvényesül az ellentétek vonzzák egymást elv. Míg én inkább zárkózott típus vagyok, ő az aki ösztönöz engem, és biztat dolgokra. Azonban ha túlságosan beletenyerel valamibe, én vagyok az, aki kihúzza a dologból. Teljesen kiegészítjük egymást.

Alex

Majdnem csak szótlanul ül mellettem már a vége felé. Látszik rajta, hogy valami bántja Alexet vagy rosszat mondtam volna? A hullámokban rám törő rosszullétek sem könnyítik meg a kommunikációt, könnyen lehet, hogy nem válogattam meg a szavaimat. De ebben a helyzetben senki ne csodálkozzon azon, ha nem repkedek cicerói magasságokban az eszmecserénél, amikor örülök, ha egy értelmes betűt ki tudok préselni az ajkaim közül úgy, hogy ne látszódjék rajtam semmi. Gondolom meg is oldom valahogy, mert eddig nincs semmi gond, de legbelül érzem mégis rajta, hogy nem stimmel valami. Talán többet várt ettől az első találkozástól, mint amit adni akartam és tudtam, vagy nem tudom, hogy mi lehet a baj. Van velem elég, ehhez kétség sem fér, de hogy a sok közül épp most melyik, az kérdés. Mivel a rosszullétek nem múlnak, csak sűrűsödnek, ki kell találnom valamit. Hivatkozom a melegre és Alex segít előzékenyen levenni rólam a kabátot, de nem felejti el megjegyezni, hogy már rég le kellett volna vennem, akkor nem érezném, hogy túl meleg van. Magamban hozzáteszem, hogy rajtam valószínűleg nem segített volna. A pár korty tea se használ és egyre ijedtebben jövök rá a keserű tényre, hogy visszavonhatatlanul el fogok ájulni. Ekkora blamázst, itt a teázó majdnem közepén. Jó kis látványosság leszek. Egyszer már rám fogták, hogy szenzáció hajhász vagyok, hát most az Isten se mossa le rólam. Még jó, hogy a humoromat nem veszítem el még ilyen hatványozottan válságos pillanatban sem. Agyő Világ! Szép volt veled! Agyő Alex! Ne haragudj! Baromi kellemetlen lehet ez neked. De már nem látom az arcát sem, csak elmosódott foltokat, a hangokat sem hallom, aztán már a sötétet se érzékelem, mert ahhoz is tudatomnál kéne, hogy legyek. Azt se látom, hogy pillanatok alatt, hogy bolydul fel a teázó, nem látom az ijedt és elégedett arcokat. Akik örülnek belül, hogy a jó időben voltak jó helyen. Egy kis extra élmény, felár nélkül. Lefektetnek, felpolcolják a lábamat. Most, ha ébren lennék, lenne ezzel kapcsolatban is pár gunyoros megjegyzésem, de most ez is szünetel. Ám egy ilyen állandóan pörgő agy nem pihenhet sokáig. A legyezés nem sokat használ, inkább a vízszintbe helyezés. Lassan oszlik a sötét köd és fölém hajoló arcok jelennek meg előttem. Alex-é is köztük, akkor ez még nem a mennyország. Nem vagyok csalódott, jobb itt most és kicsit megnyugszom, bár a teremben én vagyok a legnyugodtabb, mégis nekem lenne jogom a legidegesebbnek lenni. Érthetetlen ez az egész. Pont fordítva működik minden. Iszom egy kis vizet a felém nyújtott pohárból és feltápászkodom. Kicsit még kába vagyok, de ez érthető. Mikor elül körülöttem a feltűnés vihara, félve pislantok Alexre.
-Ne haragudj, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak! Én sem tudom, hogy mi történt. Illetve ….talán. Elmesélem, csak menjünk innen valami nyugisabb helyre!-
Fizetek, míg Alex összeszedi magát és ha ő is akarja, távozunk a teázóból.

Köszönöm a játékot!

Veronika

A lány visszakérdez, és bár Endre nem tudja, hogy némi tudatlanság, szebben szólva finom ártatlanság bújkál szavai mögött, sejtései neki is vannak. Hiszen hasonlóan fiatal ő maga is ebben a témában, és a barátoktól-családtól, a hírekben hallottakon kívül erőtlen sugallata sincs az élet egyik legfontosabb mozgatórugójáról. Sohasem nézett másként egyetlen lányra sem, és amikor közelebbi kapcsolatba került egyik régi évfolyamtársával, akkor sem értette mitől kellene úgy odalennie.
- Én csak azt mondom, hogy példát kellene venniük rólad egyeseknek - menti ki magát a szituáció zavarából, és igyekszik nem csak a pult lapját szemlélni, hanem a kedves kiszolgáló felé is pillantani.
- Nekem is van ilyen perselyem - nevet az otthoni sárkányos pénzmegőrzőjére gondolva. - Csak az enyémnek még a bordái is látszanak. Apukám bűvölte meg régebben.
Endre kifejezetten utálta a pénzt, egészen kiskrapek kora óta megvetette, és azon kívül, hogy megvette a neki tetsző dolgokat, ingeket, pólókat, vagy egy menő seprűt, - amin lovagolni csak igazán kezdő szinten tudott - nem foglalkozott vele. Iván már más tészta volt. Az üzleti világ megszállottjaként sokszor hazavitte a munkát, a folytonos idegességet az árfolyamcsökkenés miatt,így könnyen és gyorsan elérte, hogy a kisöccs hamar ódzkodni kezdjen a bankok hatalmától.
- Áron? Ő esetleg a...? - kérdezi, ám semmi perc alatt rádöbben, hogy talán nem kellene ilyen tolakodónak lennie, és igyekszik kijavítani könnyelmű hibáját. - Ne haragudj, ehhez igazán semmi közöm, nem is tudom miért nem gondolkodtam előbb, szóval az unikornisok szépek, főleg a jó, húsos persely unikornisok.
Elvigyorodik, majd fel is nevet saját zavarán, amit az utóbbi kérdéssel, majd annak bolond kijavításával csak még mélységesebbé varázsolt. És még pálcára sem volt szüksége. Igazi balfékként viselkedtél, Endre, bravó!
- Magad készíted a süteményeket? - kérdezi kedvesen, hangjában meglepettség játszik. - Valamiért azt gondoltam, hogy manók tüsténkednek itt is, de ez pozitív csalódás számomra. Igazán értesz a dolgodhoz, mert oltári finomak voltak azok, amiket elém tettél, és - fordul hátra a párok felé - úgy látom, nemcsak nekem ízlettek ennyire. - elismerően, összehúzott ajkakkal néz fel a bolondos leányzóra, majd beletúrva szőkés-barnás hajába, felkönyököl a pultra. - Fogadok, hogy dugig van ez a hely éjjel-nappal. Legalábbis, lenne, ha 0-24-ben nyitva tartanátok.
Vigyora elárulja, hogy szívesen venné, ha a nyitvatartás az elképzelései szerint működne, de a világért sem várná el Veronikától, hogy még az éjszakáit is itt töltse, mint dolgod munkaerő.
- Az első boszorkány, akibe belefutottam, lám lám, hát nem háztársam? - nevet fejét rázva, és figyeli, ahogyan Veronika vizet tesz fel főni, majd gyorsan elszalad az egyik távozni készülő párhoz. Endre ujjaival játszik a pult lapján, míg beszélgetőpartnere, és egyben kedvenc cukrászkisasszonya vissza nem tér társaságába.
Szép dolog a szerelem. Tényleg szép lenne? A fiú egyelőre nem válaszol, inkább szemeivel próbál valamit meglátni Veronikán, keresi annak tekintetét, a választ erre az apró, jelentéktelennek is tűnhető mondatra. Tényleg így gondolja? Ő csak Iván és Andrea szerelmére tud gondolni, és ebből kifolyólag arra, hogy neki pont ez az állapot, amire nincsen szüksége. Inkább nem felel Veronika kijelentésére, csak nézi és hallgatja a lányt. Szívesen veszi az elé készített apróságokat, mélyen tiszteli azokat a nőket, akik ennyire figyelmesek, és kérés nélkül kedveskednek a másiknak.
- Köszönöm - mondja mosolyogva, és belenyúl a dobozba, rá sem nézve a teafüvek választékára. Elkészíti magának a forró italt, kevés cukorral és sok-sok citrommal ízesíti azt.
A negyedéves végignézi, ahogy Veronika a kókuszos süteményekkel ismét távozik a pult mögül, majd újra megjelenik. Kezd hozzászokni ehhez, és érdekesnek találja, hogy még tetszik is neki a helyzet.
- Kviddics - horkant fel és ujjaival kiveszi, és megnyomkodja a titokzatos teafiltert. - Ha én otthon bejelenteném, hogy kviddicssztár leszek, a családom hetekig röhögne rajtam. Nem értek a repülés művészetéhez, elég bénán kezelem a seprűt, legyen az bármily drága, és szuper, ahogy a kirakatokban reklámozzák őket. Alattam a seprűk nemigen maradnak meg... sőt, hogy úgy fogalmazzak, szokásuk ledobálni magukról, így nem egyszer volt már, hogy a hátsó kertben métereket zuhantam.
Önfeledten nevet és úgy mesél Veronikának. Jó visszaemlékeznie az elmúlt évekre,  az erőltetett menetekre és seprűlovaglásra fecsérelt délutánjaira. Az apja varázslatai nélkül sehol sem lenne már, az is szent.
- Úgyhogy tőlem sajnos, nem sajnos, távol áll a kviddics, úgy, mint az aurorság is. - kissé elgondolkodik saját szavain, hiszen anyukájától sokszor hallotta, hogy az aurorok jó emberek, biztos állással rendelkeznek, és vénséges korukig dolgozhatnak. Endrét mégsem hozta lázba, ő mindig a könyveit bújta, és a meséket hallgatta újra és újra, melyek fenséges sárkányokról, és halhatatlan lényekről szóltak.
- Engem a különleges lények érdekelnek - válaszolta meg a tervekről érdeklődő kérdést. - Különösen a sárkányok, bár meg kell mondjam, hogy csak elméleti szinten tudok róluk, a gyakorlatban aztán lehet, hogy én lennék az első, aki lemeredve könyörögne, hogy vigyék haza, vagy nem tudom.
Azután ismét a szerelem felé terelődik a szó, kétségtelen, az ifjú nem ússza meg egyszerű nem válaszolással ezt a témát. Testvére tényleg totál odavan Andreáért,  de az a nő még szépnek sem mondható, nem hogy vélaleszármazottnak.
- Á, kizárt, hogy bármi köze is legyen a vélákhoz - rázza a fejét, de azért elraktározza az információt, és éjjel, az ágyában biztosan ezen az elvétett félmondaton fog rágódni. - A tesóm nagyon szereti Andreát, és se lát, se hall, mint ahogyan az ilyenkor szokás lenni. Pedig választhatott volna mást, akit az egész család nagyon szeretett volna menyecskének, sógornőnek, egyszóval családtagnak. Nem is értem, hogy került mégis Andreára a választása annak a normálatlannak.
Endre hadarni kezdett útközben, hiszen kezdett megnyílni. Vicces, hogy egy idegennek, akinek még a nevét sem kérdezte meg, és akiről az ég adta világon semmit sem tud, csak, hogy finoman süt, és szereti az unikornisokat. Na meg van egy Áron nevű valakije.
- Jó volna - mosolyog ábrándokba veszve, és merengve emeli szájához az átforrósodott bögrét.

Zötyögve állt meg az állomáson a vonat, én pedig szedelőzködni kezdtem. Leemeltem a bőröndömet, majd megtorpantam.
Vajon jól tettem, hogy visszajöttem? Vajon vár engem még valaki ebben az épületben?  
Gondterhelt lélekkel, de fagyos, érzelemmentes arccal léptem le a vonatról, az állomásra. Hideg levegő csapott meg, és az egyedüllét. Senki nem volt a peronon, egyedül utaztam. De nem hibáztathatok ezért senkit.
Megálltam, és leültem a bőröndömre, valahogy nem akaródzott tovább menni. Lehunytam a szemem, hogy átgondoljam az elmúlt három hetet.
Hazahívtak, én pedig gondolkodás nélkül csomagoltam és ültem vonatra. De nem szóltam senkinek, itt hagytam Kathie-t, itt hagytam Yar-t, egyedül csak Janey-nek szóltam a munka miatt. Amikor elindult a vonat, akkor nem voltam benne biztos, hogy még visszatérek.
Nem tudok semmit már róluk, nem írtam nekik levelet, nem kerestem őket, nem szóltam hol vagyok, s mit csinálok.
Otthon persze nem ért nagy meglepetés.
Esküvő.
Különösképpen nem rázott meg a hír, valahogy nem is érdekelt. Viszont az utolsó héten már nem bírtam.
Még hogy én a koszorús lány? Egy idegen nőnek? Nem..azt hiszem itt tört ki minden belőlem.
A fülemben csengtek a vita mondatai, szemem előtt láttam apám vérvörös arcát. Muszáj volt visszaszöknöm, nem bírtam ott maradni.
Csak egy-két hetem van regenerálódni, hisz a mostoha bátyám ideiratkozott be.
A nagy gondolkodásban észre se vettem, hogy lassan sötétedik, a fogaim hangos csattogással jelezték, hogy fázom. Teljes testem remegett, de én nem mozdultam. Az a pár hét alatt gyökeres változáson mentem át. A régi Jess eltűnt a mélységben. Helyette egy új, komor, hallgatag jött vissza az iskolába.