woof

Nem köszi XD

Most olvastam, hogy egy fiút lelőttek, mert a butája pokémont vadászott és betört valahova... *persze tudja, hogy a gyerek a hibás, de azért most nem tűnik mégsem olyan viccesnek...*

Boldog éjfélt!

Rachel Octavia Amber

- Igen, de iskolai bálon! - világítok rá neki a dolog buktatójára. S hiába a vézősök bulija, lévén, hogy a kisebbek is eljöhetnek, nem tartom valószínűnek, hogy az iskola vezetősége megkockáztatja a dolgot. Elvégre minden meg van szigorítva, miért pont ebben vennék lazábbra a gyeplőt?
Ennek ellenére megindulunk az itókák felé, és közelebbről nézve még inkább lenyűgöz, hogy mennyire kreatív és szép még az italok tálalása is. A tüzes italt választom természetesen, s bár tudom, hogy nem olyan balga a vezetőség, hogy valódi tüzet engedjen, azért biztosabbnak érzem, beledugni előbb a kezem, mielőtt az arcomhoz emelném a poharat. Játszom kicsit, miután meggyőződöm róla, hogy valóban semmi baj a lángokkal, aztán vigyorogva pillantok az esti páromra.
- Azt hitted megégek? - nézek hitetlenkedve a lányra, hogy mégis mit gondolt, hogyan ihatnánk meg ezeket, ha valóban égne? De aztán azért rendezem a vonásaimat.
A poharam hozzákoccintom az övéhez, majd mielőtt innék még beleszagolok. Csak egy aprót kortyolok és jól teszem, hiszen Rach alkoholt vél felfedezni a pohárban.
- Tényleg? - kérdezem kissé bizonytalanul és hitetlenkedve, mégis inkább visszateszem a poharat az asztalra. - Akkor meghagyom ööö... későbbre... - mondom kissé habozva, hiszen sejtem, hogy furán veszi ki magát a dolog. Bár azt hiszem említettem neki, hogy nagyon nem bírom a piát, azért kicsit cikinek érzem a dolgot, bár magam sem értem miért, én ugyanis nem éreztem alkoholt az apró kortyban. De az is igaz, hogy én nagyon rossz vagyok ebben.
- Finom! Amúgy... - felelek a kérdésére, bár sejtem, hogy ellenem szól, hogy elteszem a poharat. De akkor is. Mondjuk nem szép, hogy már beleittam és visszateszem. Felkapoom hát újra, ő megközben leönti magát. Ezen kénytelen vagyok vigyorogni.
- Máris megártott? - kérdezem vidáman, aztán támad egy ötletem - Esettleg felújíthatjuk a ruhádat... - mondom a szemöldököm felhúzva és a poharam megemelem, ezzel próbálva kifejezni, hogy ha csak nem ragaszkodik hozzá, akkor festhetünk rá valami mintát... Vagy ez nagyon elvetemült ötlet tőlem?

Uh! 20-a! Valaki szóljon majd rám, hogy ne felejtsem el húgom szülinapját!

Tényleg? De jó

ha visszajön, szólj, megbüntetem

téged is büntetlek szívesen, ha csinálsz valami rosszaságot a kastélyban

akkor nem büntetlek meg

így    

Szívesen átveszem Ádit

Ádi *_* *el is szalad vele messzire, és nem adja vissza, mert önző dög *

*visszaszalad és elviszi Kamcsit is, mert a kicsi lánya nélkül nem élet az élet*

Farkas Kamilla - 2016.08.21. 21:17


 

Nya, kiért szakad meg a szíved? *ölelgeti Kamcsit, közben meg figyel, hogy Ádi le ne pottyanjon *

Nyajj, te lány! Ne legyél szomorú ez csak egy mese *próbálja vigasztalni, de nem jó benne*

Az írónő biztos Andersen fan volt kiskorában

Szerintem jó, hogy nem minden mese Happy End-del ér véget. A végén azt hinnék a gyerekek, hogy mindig minden jó véget ér, és csúnyán csalódnának, amikor kapnak egy-két nagyobb pofont az élettől. *azért még jól megölelgeti Kamit és ad egy puszit is a homlokára, aztán elengedi és Ádival együtt visszatereli a többiekhez*

Elteszem magam holnapra pupákok, legyetek rosszak!

Jó reggelt! *én az ágyamban fekve ünnepeltem *

Azért mást is szoktunk csinálni

Szép jó reggelt mindenkinek!

Szèp jó reggelt! Végre péntek *.*

Felhúzom a szemöldököm. Semmiképp sem tetszik ez nekem. Mármint, illegálisan engedélyezett útvonal, amit nem is ismer. Csak nekem tűnik totális hülyeségnek a dolog? Azt sem értem pontosan, hogy miért követem. Mármint persze tudom miért: a benne csörgedező vélavér teszi, illetve, amilyen hatással az van rám. De ezt csak az agyam egy hátsó szegletében érzékelem és nem is igazán akarok róla tudomást venni.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Nem lenne jobb kint menni? - ott legalább vannak igazodási pontok és már jártam párszor. Esélyesebb, hogy nem tévedek el annyira. Na meg van némi fény. Igaz ezt a problémát hamar megoldja egy pálcamozdulattal. Én persze megint nem tudom, hol hagytam az enyémet.
- Te ilyen kalandvágyó típus vagy? - kérdezem végül, hogy ne csak csendben ácsorogjunk - menjünk, mert hát elindul, ha lassan is, de lépked. Azt gondolom fél egy kicsit és szívem szerint átölelném, hogy ne aggódjon, de tekintve hogyan reagált korábban, bizonytalan vagyok ezen ötlet sikeressége felől. Már-már éppen rászánnám magam, hogy legalább a kezét megfogom, érezze, hogy nincs egyedül, amikor kérdez.
- Ööö... tessék? - pislogok rá először értetlenül, aztán rájövök, hogy nem a barlangra gondol. - Fogalmam sincs. Én szerintem hamarosan visszamegyek. Akkor is ha ti maradtok. Úgy tűnik, amiért jöttem, azt úgysem tudom itt elintézni.
Vállat vonok, aztán inkább a környezetre próbálok figyelni, hogy merre is járunk. Sajnos azonban így a föld alatt, egyáltalán nem tudom eldönteni, jófelé megyünk-e. Az egyetlen esélyem, bízni benne, hogy Zoé megérzései jók.

Rachel

- Szerintem nem illúzió... Szimplán csak nem éget. Melegíteni melegít. A lakásomban is ilyen van - felelem könnyedén, bár abban nem vagyok biztos, hogy a hálóm tüze pont ilyen, de egész biztosan hasonló. Az érzet legalábbis megegyezik.
Nem hiszem, hogy valóban van benne alkohol. Ez mégis csak egy iskolai rendezvény, a kastélyban még jelen vannak a felügyelők, és kiskorúak is jöhetnek a bálra. Nem lenne észszerű az alkohol, de jobb az elővigyázatosság, így könnyedén lemondok az italomról. Rachel persze lelkesen iszik, és ezzel meg is járja: a ruhájára is kerül az itókájából. Kissé gúnyos mosolyra húzom a számat.
- Még, hogy nem ártott meg... Már azt sem tudod, hol a szád! - nevetek, de aztán közelebbről vizsgálom meg a foltot, és arra jutok, hogy egészen könnyedén virágmintává alakíthatnánk. Így fel is vetem neki a lehetőséget, hogy újítsunk a ruháján, bár nem tudom, hogy érti-e mire is gondolok.
- Szereted a virág mintát? - kérdezem vigyorogva, közben meg keresek az asztalon egy textil szalvétát. Aztán ha tényleg belemegy, akkor az ujjam a poharamba mártom, a textilt a ruhájához illesztem és szép lassan az ujjamhegyéről csöpögtetni kezdem az italt a ruhájára. Figyelek rá, hogy egy csepp se gördüljön lejjebb mint kéne, ezért is kell a szalvéta, hogy felfogja a felesleget. S bár elég fura látványt nyújthatunk én igyekszem a foltból egy nagyobb virágot formálni, hogy úgy tűnjön, az mindig is a ruha része volt.

Fancsa

Újra rendezem a polcon a festékeket. Sosem tudom eldönteni, hogy hogy a jobb. Világostól haladva a sötétebb felé, vagy külön rakni a pigmentszíneket és melléjük a többi, másodlagos színt lenne-e a jobb. Kéne nekem Linke. De már nem tudom megkérdezni és igazság szerint egy ideje kétségbeejt ez, mert nem tudom, hogy lesz-e a jövőben művészeti képzés vagy sem. Ha nem, akkor ugye nagyon megszívom... Mármint, nem nagyon, de akkor keresnem kell hamarosan egy másik iskolát. Mondjuk hallottam egy speciális, kifejezetten művészetekre fokuszáló intézményről, de félek, hogy nem vennének fel oda. Mi van ha nem vagyok elég jó?
Mert igen, történt ez meg az, és festettem pár jó képet, de hát az nem elég. Nem mindenhez elég. Ha pedig azt mondanák, hogy MJ bocs, de nem, akkor nem is tudom mihez kezdenék.
Szóval sokadjára rendezem újra a festékeket, megint úgy döntve, hogy a fehértől haladok a fekete felé, közéjük pakolva a többi színt, s bár érzékelem, hogy újabb vevő érkezik, egyelőre nem foglalkozom vele. Épp ezért is jön rám a frász, amikor hirtelen rám köszön. Összerezzenek, és kell pár másodperc, amíg rájövök Fanni az, a kedvenc kutyám gazdija, aki mellesleg dolgozni is akart nálam, aztán nem láttam. Mondjuk ez inkább az én hibám. Azt hiszem nem adtam neki kielégítő választ. De inkább tanuljon, minthogy itt töltse a napjait. Igen. A tanulás fontos.
- Ajj, te lány! Ne ijesztgess! - dorgálom végül szelíden, és felegyenesedem, majd a pálcám felemelve a polcról egy intéssel rendezem el a festékes fiolákat. - Khm... Köszönöm. Igyekszem - köszönöm meg neki végül az elismerő szavakat, mert amúgy nagyon jól esik ezt hallani. Tényleg sok időt és energiát ölök ebbe a boltba, folyton figyelve rá, hogy a lehető legjobban kielégítsem az igényeket.
- Mi járatban vagy? - kérdezem végül, mert biztos nem ijesztgetni, vagy a kínálatot dicsérni jött.

Nőből van, félig-meddig véla is, nem is értem, hogy miért próbálom megérteni. De legalább arra rájöttem, hogy kalandvágyó természet. Csak azt nem értem, hogyha vissza akar menni, miért a bizonytalanabb lehetőséget választja. De hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem? Inkább csak bólintok, és bízom benne, hogy legalább ő nagyjából tudja merre kell menni. Aztán persze megfordul kicsit meg is inog, én reflexből nyúlok a karja után, de csak egy pillanatra fogom meg, aztán elengedem, ahogy megbizonyosodom róla, hogy nem esik el. Várok, hogy mi is lesz pontosan. De nem mozdul még jó darabig, én meg nem tudom merre, így ha akarnék se tudnék tovább menni. Vagyis tudnék, csakhát... Inkább mennék akkor már visszafele.
Végül aztán kibukik belőle egy kérdés, amire szerintem már válaszoltam korábban, vagy ha mást nem, az hogy itt vagyok vele, elég kéne, hogy legyen, de azért lassan bólintok is neki. Természetesen elkísérem.
Rövid gondolkodás után, nagyot sóhajtok.
- Menjünk vissza. Szerintem az a biztosabb - teszek javaslatot és ha beleegyezik, akkor meg is indulok arra, amerről jöttünk. Így, hogy világít a pálcájával nem lesz olyan nehéz a szabad ég alatt visszamenni. Idelent viszont rosszfelé is fordulhatunk és akkor kitudja hova lyukadunk ki. Talán ha nem vele lennék kipróbálnám a lehetőséget, így viszont nem merem. Féltem. Aztán, hogy ez az érzés mennyire valódi, az már megint más kérdés. Amint kijutunk a barlangból, a kezembe veszem az irányítást és a csillagos ég alatt csak egy-egy alkalommal megakadva, elgondolkozva a megfelelő útvonalon, kísérem vissza a kastélyba. Ahol aztán kénytelen vagyok elbúcsúzni tőle és visszaballagni a szállóra, hogy végre megmelegedjek.

Zoé
outfit

Zoé négyet mondott, és bár nem voltam biztos benne, hogy komolyan gondolja, úgy döntöttem, akkor ma négyig nyitva tartok. Szerencsére akadt is egy lányka, aki lóhalálában érkezett három után egy kicsivel és rettentően boldog volt, hogy még nem zártam be. Azért felvilágosítottam, hogy csak kivételesen van ilyen szerencséje, mert máskor délután kettőkör bezárok, de persze mindegy is volt. Négykor kipillantottam az utcára, de sehol sem láttam a lányt. Az első gondolatom az volt, hogy nem is fog jönni, a második, hogy csak késik. Mert az olyan női dolog. Megfordítottam a táblát nyitva-ról zárva-ra és úgy döntöttem felmérem, miből kell újabb adagot rendelni. Ezzel viszont hamar végeztem és Zoé még mindig nem volt sehol. Végül feladtam és azzal a gondolattal, hogy örök lúzer vagyok leültem a kanapéra, amit a boltom közepén helyeztem el. Ezzel csak az volt a gond, hogy pont ráláttam a képre, amit tegnap kaptam tőle. Mert én lökött kiraktam a boltom a falára. Lehunytam a szemem, hogy ne is lássam, és észre sem vettem, elnyomott az álom.
Arra ébredek, hogy zsibbad a nyakam, mert fura szögben áll. Laposakat pislogva állok fel és mozgatom meg elgémberedett tagjaimat. A kezeimmel a nyakamat masszírozom, a fejem meg jobbra-balra döntöm. Az órámra pillantok. 7 óra.
- Pff... - állapítom meg, hogy jócskán elszaladt az idő, majd sóhajtok egyet és úgy döntök hazamegyek. Megigazítom a pulcsim, kisimítom a pólóm, az ujjaimmal átfésülöm a hajam, mert valószínűleg égnek áll a nem tervezett alvástól.
Az ajtóhoz megyek, kilépek az utcára, ekkor látom meg a földön ülő alakot.
- Zoé? - kérdezem bizonytalanul, pedig egy másodperc alatt hatalmába kerít az ismerős érzés. - Ne haragudj! Régóta vársz? Én... én... azt hiszem elaludtam... - nézek le rá bűnbánóan és a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem. Már ha elfogadja...

Neked is

Felsegítem, aztán elkapja a kezét. Egy pillanatig a kezemre nézek, talán hideg? Lehet. Egy ideje mindig az. De nincs ebben semmi meglepő. A vámpírok hidegek, a félvámpírok meg nyilván hűvösebbek, mint az ember. De azért fura, hogy ilyen gyorsan elrántja a kezét. Bűnbánóan nézek rá, mert bár meggyőződésem, hogy késett, mégis csak én aludtam, majd két órát... Megrázom a fejem, hogy kifejezzem nem baj, hogy csak most ért ide, aztán megkönnyebbülten sóhajtok, hogy "csak" fél órát várt.
- Akkor mondjuk, hogy egálban vagyunk - elvégre én is vártam rá több mint fél órát, ő is várt rám... Elég gáz. De ez van. Visszacsinálni már nem fogjuk. A szökőkút említésére elmosolyodom.
- Ott találkoztunk először - állapítom meg és elnézek az szökőkút felé, bár innen nem látom. Végül visszafordítom a tekintetem a lányra és az előbb becsukott ajtót most ismét kinyitom.
- Kerülj beljebb! - invitálom a boltomba, aztán ha bemegy belépek utána. Világosságot varázsolok egy intéssel, majd a kanapéra mutatok, ahol az előbb még én feküdtem.
- Ülj le. Kérsz valamit? Kávét, teát? ööö azt hiszem van narancslé is... - bár utóbbiban nem vagyok biztos. Hátra is sietek a pénztár mögötti kis részbe ahol a minikonyhám van, hogy felmérjem a terepet. A hűtött szekrényben bizony találok narancslét is, és a két szelet krémes is ott van, amit még reggel vásároltam - abban bízva, hogy eljön.
A kérésének megfelelő itallal és a süteményekkel térek vissza hozzá. S remélem, ennyi idő alatt kissé megnyugodott. Nem szeretem, amikor feszélyezve érzi magát.

- Én sem voltam jobb - mondom vidáman, mert bár a vége a találkozónak nem volt tökéletes, az, hogy ma megint találkozunk bizonyítja, hogy olyan förtelmesen rossz sem volt mind amilyennek akkor gondoltam.
Szerencsére hezitálás nélkül lépked be hozzám, aztán kényelembe is helyezi magát. Igaz halkan mondja, de hallom, hogy eper teát kér és igyekszem is jól megvalósítani a dolgot, bár nem vagyok nagy teafőző művész. Azért hamar visszatérek egy bögrével, amiben ott az innivalója meg a két sütivel. A kanapé melletti asztalra teszem őket, aztán leülök a kanapé túlsó oldalára. Nekem is kéne egy tea, de azt elfelejtettem, szóval maradok innivaló nélkül.
- Öhm... Nem sok... - Igazából nem tudom mit kéne mesélnem. De aztán némi gondolkozás után belekezdek. - Elment a kedvenc tanárom, és most nem tudom, hogy lesz-e művészeti oktatás az iskolában. Pedig amiatt jelentkeztem - megvonom a vállam. Azt hiszem ez a legfontosabb esemény.
- Ezenkívül? Ja igen! Prefektus lettem - ezen pedig muszáj nevetnem, mert tök röhej. Én. Prefi. Mondjuk Zoé nem ismer és nem tudhatja, hogy korábban ilyesmit sosem bíztak volna rám. - Igyekszem jól viselkedni... Bejárni az órákra, megcsinálni a házikat... Most ennek hála a vizsgáim is jól sikerültek.
Tartok egy pillanatnyi szünetet, aztán eszembe jut két dolog.
- Jah! Megnyertem a Bogolyfalva csillagát és a végzősbálon bálkirálynak választottak... Nem is értem miért. Nem is vagyok végzős. Mondjuk a királynőim sem voltak azok. Ennek mi értelme van? - kérdezem meg Zoét, elvégre ő talán jobban rálát ezekre a dolgokra, mint a tanári kar tagja. Vagy nem. Nem tudom.
- Kérdezhetek én is valamit? És ne, ne mond, hogy ez is kérdés volt! - kérdezem, majd ismerve a humorát, rögtön meg is állítom, hogy azt mondja, amit. Ha pedig kapok engedélyt, akkor a képre bökök, amit tegnap kaptam tőle és ma már a boltom falát díszíti. - Mi volt az első gondolatod, amikor megláttad?