36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Choi Min Jong összes hozzászólása (849 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 19 ... 27 28 [29] Le
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 21:33 Ugrás a poszthoz

Martin


- Hát... hozzád képest az vagyok – felelem könnyedén, aztán nevetni kezdek. Tisztában vagyok vele, hogy egész kelet-Ázsiát lesárgázzák, de nem érzem magam emiatt rosszul. Ilyen szempontból mi is rasszisták vagyunk, mi is fehérezünk... na és? De nem bántanak az ilyen kifejezések, abszolút valósnak tűnik. A mi bőrszínünk tényleg valamivel sárgásabbnak hat. Még most is, hogy évek óta nem napozok, és magamat hófehérnek vallom, biztos vagyok benne, hogy „sárgább” vagyok, mint Martin, bár most nem fogom megnézni. Persze Koreában hódit a fehérség őrület, így a legtöbb szépészeti kence a bőrszínt is fakóbbnak fehérebbnek mutatja. Ilyesmivel viszont nem élek. Ha valamit magamra kenek, az inkább sötétebb legyen, akar a nyavalya úgy kinézni, mint aki féllábbal a sírban van.
- Szerinted? – nézek rá felhúzott szemöldökkel és ha csak egy pillanatra is, de oldalra döntöm a fejem, és lehúzom a szemüveget, hogy lássa – jó értelemben? – nekem legalábbis ez jó. De aztán vissza is tolom a szemüveget, mert a műtermi fény, nem kellemes. A mosolya azonban... Az kifejezetten kellemes, és nekem is mosolyra görbíti a számat. Lelkesen is mesélek neki a rózsaszín miatti rajongásomról. s nem teljesen értem, hogy miért gondolja, hogy szomorú a dolog. Jó persze az a kislány elment... de nem volt a világvége. Ami pedig az elengedést illeti... – Nem hiszem, hogy bárkit is el kéne engednem... Mármint, akik fontosak azok velem maradnak, akkor is ha fizikailag nincs rá lehetőségük. Máskülönben nem emlékeznék rá, nem? – Persze, ha elengedés alatt azt értjük, hogy nem sírok miatta, akkor igen. Akkor sem sírtam. Talán szomorú voltam, de mindig úgy gondoltam, hogy még találkozhatunk ha a sors úgy akarja. Ha meg nem, akkor is, sok szép boldog emlékem van belőle. Meg talán egy kicsi mozgó pálcikarajzom is.
- Amúgy meg... Japán, kínai de évek óta semmit se használtam, szóval... – elhúzom a számat, jelezve a tudásom jelenleg nem a legjobb. Nyilván visszajönne hamar, de azért más – angol, magyar. Kéne még valamit. De egyelőre semmi sem fogott meg úgy igazán – vállat vonok. Szeretnék tanulni, de egyelőre nincs motivációm.
A földalattihoz vezető úton a tanításról beszélünk és bár érdekel a véleménye, hogy szerinte hogyan kéne viselkednem, valahogy úgy érzem nem tetszik neki, hogy erről kérdezem. Bár a válasza megmosolyogtat. Igen talán ez a legjobb, ha meghagyom a kételyeket. Mondjuk, ha Theonon múlik akkor már úgyis mindenki tudja, és felesleges aggódnom emiatt.
- Igazad van... nem kéne ezen agyalnom. Nem tudom. – Az utolsó szavakat szitne csak súgom, nem is igazán fontos, hogy hallja, de egyelőre úgy döntök nem foglalkozom ezzel. Nem is nagyon tudok, mert megérkezik a szerelvény és mi is felszállunk. A tömött kocsiban pedig nem a legjobb szagra leszek figyelmes. Vagyis... egy részem nagyon is élvezi, épp csak nem akarok most erre koncentrálni. Martin meg... azt mondanám megijed, ahogy ezt szóvá teszem, legalábbis mintha megfeszülne, a hangja is furcsán cseng, és ez kissé elbizonytalanít, bár magam sem tudom, hogy mit vártam? Hogy átölel és azt mondja ne erre figyeljek?
- Nem - Hiszen őrültség, nem is tudom miért kavar ez most fel ennyire. De helyette az ő illatára koncentrálok. Lehunyt szemekkel, mély levegőket véve, kihasználva, hogy közelebb van a tömeg miatt, mint valaha. Aztán fékezéskor nekem is esik, én pedig, ha csak egy pillanatra is a derekára teszem a kezem. Reflex a dolog, amolyan biztosra megyek, hogy tényleg állva marad, hogy rendben van. De ahogy bocsánatot kér, már el is engedem.
- Semmi baj. – Mosolygok rá, pedig legszívesebben visszahúznám magamhoz. Helyette hagyom, hogy eltávolodjon és így már az illatát sem érzem annyira. Idegesen nézek körbe, hogy honnan jön az ínycsiklandó aroma, de nem találom meg a forrást. Meg is csóválom a fejem, nem értem mi van ma velem. Szerencsére kiszállunk és bár ez azt jelenti, hogy fel kell vennem újra a napszemüveget és visszafordítani a sapit, nem bánom, mert a városi levegőben kitisztul kicsit a fejem. Tisztulna ha aztán a fák közé érve, Martin nem tenné fel azt a kérdés,t amit soha sem akarok hallani.
Földbe gyökereznek a lábaim és lehajtom a fejem. Nem nézek rá, nem akarok ránézni. Jobb is így, ha látnám, ahogy a nyakához nyúl, bajban lennék.
- Nem. – szalad ki a számon a szó, sokkal nyersebben, mint szeretném – Nem akarom – folytatom, némileg enyhülve, de még mindig elég rideg hangszínnel. Nagyon nyelek aztán még mindig nem nézve rá, megindulok – Keressünk neked egy vattacukrost – kérem és remélem, hogy nem akar bele menni ebbe a témába. Én nagyon nem szeretnék. Egy darabig még biztos a földet fogom bámulni, mert az igazság az, hogy nagyon csábító ajánlat volt ez a részéről. De én csak arra tudok gondolni, hogy este be kell néznem Kins&Kens üzletébe... Úgy látszik a tanítás izgalma, a várakozás, hogy újra lássam őt, elfeledtették velem, az étrendem egy fontos elemét.

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 21:48 Ugrás a poszthoz

Martin

Van valami a velem szemben álló férfiban, ami úgy vonz, mint mágnes a vasat. Most is, ha csak egy pillanatra, de ahogy a szemeibe nézek, átfut a fejemen, hogy többet szeretném ezt a szempárt látni. S talán ha csak egy rövid másodpercre is, de a lelkébe pillantva az a benyomásom támad, hogy ő is hasonlóan érez. A szavak is hasonlót sejtetnek, a maga távolságtartó módján, de csak elmosolyodom rá, nem fejtem ki, hogy nekem elég a társasága. Azt pedig nem merem kérni, hogy legyen többet velem. Még nem.
Visszatolom a szemüveget a szemeimre, s tovább szemlélem a kiállítást. Már amennyire engedi, mert hamar rá kell döbbennem, neki nem annyira tetszik ez, mint nekem, és jelenleg a lelkesedésem sem elég ragadós. Épp csak arra jó, hogy egy-két történet erejéig felkeltsem az érdeklődését.
- Persze. Ha van rá lehetőséged, akkor mindenképp. De sajnos ez nem mindig ilyen egyszerű. – Persze megkereshetném a lányt. De vajon van-e értelme. Boldoggá tenné-e a tudat, hogy emlékszem rá? Engem boldogítana-e, ha most találkoznék vele. Kétlem. Talán az idő megszépítette az emlékét, és így a legjobb, hogy csak egy emlék, s nem több. Vannak más emberek is az életemben, akikkel pedig szimplán nem beszélhetek már. Ha meg is tenném, nekik nincs rólam emlékük... Marad az, hogy én emlékszem rájuk, meg arra, hogy milyen volt a múlt, hogy tudom milyen lehetett volna a jövő, ha más utakat szab nekünk a sors. De ezen nem kéne rágódnom, főleg nem Martin mellett.
- Tényleg, te milyen nyelveken beszélsz? – Svájcot említette, az pedig köztudottan többnyelvű ország, így egy percig sem volt kérdés, hogy ő maga is több nyelvet is beszél, de hogy melyikeket, azt még nem mesélte el. Apró információmorzsa, amit most felcsíphetek, és a puzzle közepére rakhatok, hogy majd köré rakva a többi darabkát, megkapjam a teljes képet.
A tanítás meg egy másik téma. Sok kétségem van, talán mert eredetileg nem tanárnak készültem. Mondhatni ez lett a D terv, amikor az előző három romba dőlt. Hiába olyasmi, ami tetszik és érdekel, hiába van benne rengeteg töri, és hiába teremtek könnyedén kapcsolatot másokkal, mégis más közeg. A kollégáim persze többnyire kedvesek, akik tudják, hogy mi vagyok, mind nagyon támogatóak és kedvesek – a felszínen legalábbis –, a diákok között pedig már könyvtároskodásom alatt is mentek a szóbeszédek. De úgy hiszem Martinnak van igaza. Nem ezen kell aggódnom. Ha megismernek úgyis tudják majd, hogy ha igaz a szóbeszéd, ha nem, nincs okuk tartani tőlem. Legalábbis ebben bízom.
- Igazad van – mondom újra, aztán mosolyra húzom a számat – mondjuk úgy, hogy örülök, hogy nem ülsz az osztályomban, mert nem lenne jó, ha meggyanúsítanának indokolatlan kivételezéssel – nevetem el magam. Pedig igazán nem vagyok vele sem kedvesebb, vagy másabb. Talán csak az a különbség, hogy ő sokkal jobban érdekel, mint a diákság. Mint férfi, mint ember, mint minden. Még mindig mágnesként vonz magához és ennek zavarnia kellene, mégsem zavar. Az sem, ahogy egy pillanatra nekem dől, a hirtelen fékező járműnek köszönhetően. Kifejezetten kellemes, ahogy az illata is, ami ha csak egy kicsit de elfeledteti a másik illatot, amitől jó-e vagy sem összefut a nyál a számban. Nagyokat nyelek, és próbálom kizárni a gondolatot a fejemből, de nem könnyű, amíg nem érünk ki a friss levegőre.
Sőt, ott sem az, mert mire túltenném magam rajta, Martin hozza fel újra a témát. Van valami rettentően csalogató az ajánlatában, de ez is megijeszt, hiszen én nem vagyok vérszomjas szörnyeteg, sosem voltam és most sem akarok azzá válni. A feltétezés is fáj, de nem akarok belemenni. Úgy magyarázom a dolgot, ahogy hangzik – segíteni akar, csak nem tudja hogy. De ahogy kifakad, amikor elutasítom az ajánlatát, az csak még inkább elszomorít. Nem, nem is ez a jó szó rá. Persze szomorú, de fel is idegesít. Hitetlenkedve nézek rá, miközben próbálom felfogni a szavait és annak súlyát. Szeretném a fejéhez vágni, hogy semmi köze ehhez, vagy hogy bánt, hogy ilyesmit feltételez. Az agyam egy hátsó szeglete viszont valami olyasmit sugall, hogy Martint a tény zavarja, hogy vele nem, míg mással esetleg... Beteg egy gondolat, amivel nem tudok hirtelen mit kezdeni.
Elfordul és nekem is el kell számolnom tízig – hála Merlinnek ez még megy – , hogy aztán a napszemüveget levéve, nagy sóhajjal menjek utána és álljak meg vele szemben.
- Martin, egy parkban vagyunk, ami hemzseg a mugliktól. Nem gondolom, hogy ez a megfelelő hely és idő erre – kezdek bele kissé remegve az idegességtől és a csalódottságtól, de viszonylag halkan és sokkal nyugodtabb hangszínt megütve, mint pár perce – Azért mondtam, mert azt reméltem számíthatok rád, hogy segítesz. De nem úgy. Hanem hogy eltereled a gondolataimat. – Igyekszem végig a szemeibe nézni, de még az árnyékban is beszűrődik pár bántó fénynyaláb, amik hunyorgásra kényszerítenek – Te a minisztériumban dolgozol. Tudnod kéne, hogy nem csinálhatok ilyesmit. Sosem engednének egy iskolába, ha... – az ajkaimba harapok és nem fejezem be a mondatot. Legyintek egyet, és ellépek mellőle. Megcsóválom a fejem. Lehet erre megy ki a játék. Talán nem is rám kíváncsi csak a minisztérium akar tesztelni. Felrakom újra  a napszemüvegem és a zsebembe nyúlok a telefonomért, helyette viszont a csomag ropi akad a kezembe. Meg is állok, és a zacskót kinyitva fordulok vissza Martinhoz, várva, hogy akkor most mi lesz. Közben pedig kihúzok három szál ropit és azokba harapok bele. Bizonytalanul ugyan, de Martin felé nyújtom a zacskót, némán kínálva őt, remélve, hogy túl tehetjük magunkat a földalattiban történteken.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 21:49
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 21:52 Ugrás a poszthoz

Martin

Tudja. Látom rajta, hogy tudja, az arcára van írva. Nem faggatom róla, nem is fűzök többet hozzá. Egyre gondolunk, ha más formában is. Ugyanakkor nem hiszem, hogy erre kéne koncentrálnunk, amikor... amikor épp együtt lehetünk. Együtt. Fura ez így vele kapcsolatban, mégis akarom, hogy a szó többet jelentsen annál, hogy egymás mellett lépdelünk, hogy együtt vagyunk egy helyiségben. Mélyebb, szorosabb kapcsolatra, valamire ami meg merem kockáztatni túlmegy a barátin is. De bizonytalan vagyok és félek a csalódástól is. Mégis tudom, hogy belefogok vágni, mert ha meg sem próbálom, akkor esélytelen lenne, s csak még jobban őrlődnék.
A gondolataimból a hangja ránt ki, ahogy a népszerűségemet taglalja. Elmosolyodom, kedves de naiv feltételezés.
- A népszerűség nem jár együtt barátokkal. Persze akad egy-kettő. De a többség csak lehetőséget lát benne... Ideig-óráig, amíg hasznuk van belőle a közeledben vannak, aztán találnak mást – megvonom a vállam. Nem vártam sosem, hogy mindenki velem marad. Persze voltak akikben csalódtam. Többen is, de belegondolva ebben sincs semmi fura. Az furább, hogy nem tanulok ezekből az esetekből és újra meg újra ragaszkodni kezdek olyanokhoz, akikhez nem kéne. Hányszor fogadtam meg, hogy nem adom ki magam könnyen, hogy nem nyílok meg. Kicsit talán szeretnék olyan lenni, mint Martin. De nekem igényem van a társaságra és arra, hogy érezzem fontos vagyok. Ez az igény pedig erősebbnek tűnik minden alkalommal, mint a védekező mechanizmus, ami arra int, hogy legyek óvatosabb. Egy kis hang most is azt súgja, hogy ne éljem magam bele semmibe, de már rég elkésett.
- Az szép – mondom elismerően, ahogy felsorolja hány nyelvet beszél. Engem mondjuk egyik sem vonz ezek közül, bár a svéd az érdekesen hangzik. A horvátra gondolni sem merek, az olyan lehet mint a szerb és akkor biztos tele van kiejthetetlen szavakkal, amibe beleakad az ember nyelve. Mondjuk ha Martin ezen nyelvek valamelyikén akarna mesélni, valószínűleg pont olyan elmélyülten hallgatnám, mint most. Szeretem a hangját, amikor ilyen nyugodt, kár, hogy a nyugodtság pár perc alatt szertefoszlik és ott mar belém, ahol a legkevésbé várnám.
Tudom magamról, hogy nem tudok tisztán gondolkozni az idegesség miatt, de azt is tudom, hogy nincs semmi rossz abban, amit mondok, amit kérek. Nem értem, hogy miért lesz ilyen támadó, hogy miért kell így reagálnia.
- Oh bocs. Elfelejtettem, hogy te varázsló vagy. Nem is értem, miért – csattanok fel, amikor úgy érzem lehülyéz, mert nem gondoltam „más megoldásra” és ahogy közli, hogy „csak” elvesztettem a varázserőmet. Mintha ez olyan könnyű lenne. – Nem is akarom, hogy sajnálj, de egy kis empátiát azért vártam volna. Elég okos vagy, tudnod kéne a különbséget. – Elegem van, ez az egész nem vezet sehova. Azt sem értem, miért hiszi, hogy kihasználom... Melyik mondatom tette már megint ezt a gondolatot a fejébe? Egyszerűen fel nem foghatom, hogy lehet egy egyszerű segélykérést ennyire félreérteni. Összeszorítom a fogaimat, a körmeim a tenyerembe vájnak, ahogy öklöt formálok, próbálva visszatartani a kitörni készülő sírást. Annyira szép volt minden. Túl szép, hogy igaz legyen. Fut át a fejemen, s a kis hang, ami végig óvatosságra intett azt harsogja, hogy ő megmondta. Szart sem ér. Nem segít. Se most, se máskor. Miért nincs egy hang a fejemben, ami azt mondja, hogyan kell ilyenkor reagálni?
Eltolom a kezét, ami az igazolványát mutogatja, nem akarom látni. Nem erről van szó. Igazán fel sem fogom, amit mond. Csak a mondatai visszhangoznak a fejemben, az elfogadásról. Elfordulok és elindulok nem is tudom hova, aztán a ropira téved a kezem és ahogy tovább cikáznak a gondolatok a fejemben, megértek valamit, vagy legalábbis érteni vélem...
Felé nyújtom a ropit, és észre sem veszem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem vagyok biztos semmiben sem, de az utolsó mondatai reményt adnak, hogy mégis lehet ez több, és hogy ő tényleg ilyennek fogad el, minden plusszal és negatívummal együtt. Az pedig igazán több lenne, mint bármi, amiről álmodni mernék.
Figyelem a kezét,a hogy bátortalanul az arcom felé nyúl. Nem tudom mit akar, de ezúttal nem tolom azt el. Hagyom hogy letolja a szemüveget és tekintetemet az övébe fúrom. Fúrnám, de a fény miatt le kell hunynom a szemem egy pillanatra, hogy aztán ha hunyorogva is de elmerüljek az övéiben. A könnycsepp pedig annak rendje és módja szerint legurul arcomon. Még a ropit rágni is elfelejtem, úgy nézek vissza rá, s remélem ő is azt látja, amit én, hogy sajnálom. Nem vele van a baj, én nem állok még készen. Erre nem. Még nem. De felnyitotta a szemem és hálás vagyok.
- Köszönöm – súgom, ropival teli szájjal, ami sokat ront a helyzeten, de nem érdekel. Visszatolom a szemüveget, majd tovább rágom a ropikat s utánpótlásként még egyet  a számba tömök. Aztán a fejemmel intek arra, amerre eddig mentünk, hogy induljunk tovább. Ha vágytam is vérre, az elmúlt, nem úgy, mint vártam. De talán, talán hihetem, hogy valami jobbat kapok.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 22:00 Ugrás a poszthoz

Martin

Megforgatom a szemeimet, ahogy azt mondja mellébeszélek. Jó, talán egy kicsit, de szerintem érezhető, hogy tapasztalatból beszélek. De azt hiszem, neki nem elég, ha egy válasz csak sejthető, mohón faggat én pedig megadom magam. Nagyot sóhajtok, a szemem is lehunyom egy pillanatra, nem értve miért olyan fontos ez, de megadva neki az örömet, hogy válaszolok.
- Ah... Az voltam. – Ma már nem gondolom magam annak. A tanári karban messze nem én vagyok a legnépszerűbb, és nem is bánom. Bár furcsa is, de ezt egyáltalán nem negatív élményként élem meg. Jó hogy nem én vagyok minden diák figyelmének a központjában. Jó végre kicsit elvegyülni. Persze pletykák így is vannak rólam, de jóval kevesebb, mintha „népszerű” lennék.
A gondolataim aztán teljesen más irányba terelődnek. A nyelvek kapcsán érdeklődve hallgatom és elismerően pislogok felé, mert tényleg büszke lehet magára, hogy ennyi nyelven beszél. Épp csak nem hoznak túlságosan lázba az általa felsorolt nyelvek. Ettől viszont még nem tartom kevésbé jónak, épp ellenkezőleg, csodálom, hogy ilyen nyelveket megtanult. Lelkesedni azonban nem tudok különösebben miatta, így a téma hamar el is vetődik. Jön helyette más. Olyasmi, amiről sosem szerettem beszélni. Amire már tettem pár utalást korábban, hogy nem hiányozna, ha nem lenne, és nem a varázserőmre gondolok. Az hiányzik. Elfogadom – vagy legalábbis próbálom elfogadni – de a vér. A vér megijeszt. A gondolata is. Legalábbis az emberibb felemet. A damfír bennem vágyik rá, de nem ilyen formában, és nem ilyen körülmények között. Néha álmodom róla. Valakiről, akivel furcsán bensőséges viszonyban vagyok és akinél nem érzek bűntudatot. Ennek az álom figurának, nincs arca, nincs neve, csak az érzés van, a különleges mély kapcsolat, amiben nem kérdőjelezem meg a dolgokat, amiben nincs helyes és helytelen.
Martin viszont nem áll ilyen közel hozzám. Még. Talán egyszer igen, de egyelőre sem róla sem másról nem tudom elképzelni, hogy ilyen szintre kerüljünk. De jó lenne tévedni. Nagyon is jó lenne.
- Nem zavar, nem ezt mondtam. Ne forgasd ki a szavaimat – fakadok ki, egyre jobban elveszve, átadva magam a kétségbeesésnek. Eljutva arra a pontra, amikor a racionális gondolkodás kudarcba fullad. Utólag ezerszer megbánok majd mindent, de most csak azt érzem, hogy újra meg újra belém szúr, és annyi sebből vérzek, hogy nem tudok egyszerűen mit reagálni. Apró foszlányokat fogok fel csak a szavaiból. De olyan sok bennem a kétely, hogy nem igazán áll össze a kirakó. Biztos ő is hasonlóan van, és emiatt ért félre, emiatt értjük félre egymást.
- Ha bajom lenne, nem lennék itt veled, nem kérném, hogy segíts... – próbálom elmagyarázni, de nyilván nem jól csinálom – Hadd tudjam már jobban, mikor mire van szükségem – fogy el a türelmem, aztán végleg betelik a pohár – Sajnálom ha ettől gyengének látszom – jelentem ki halkan, és elfordulok. Nem érzem magam gyengének. Mindig is úgy gondoltam, hogy az tesz erőssé, hogy nem engedek pillanatnyi lángolásoknak, ha valaki ilyen ajánlatot tesz. Hogy vissza tudom utasítani, és elnyomni az állatias ösztönt. Ő meg gyengének titulál, mert nem harapok bele minden jött-mentbe. Tudom, hogy csak áltatom magam, hogy valahol gyávaság a részemről, de bánt, hogy így a képembe vágja.
Kell az a pár lépés távolság, a rövid csend, amiben a orkánként dúló gondolatok kicsit csillapodhatnak. A ropi evés is csak egy pótcselekvés, valami olyan, amire egy kicsit elfeledteti hogy komoly vitában vagyunk. Valami, ami ha csak egy másodpercre is de megtöri a jeget. Mert azt hiszem megtöri. Nekem legalábbis segít lecsillapodni és remélhetőleg jobban megérteni őt. Azt nem tudom ő megért-e de jó jelnek könyvelem el, hogy nem hagy magamra, hogy a ki nem mondott invitálásomra velem tart, és együtt haladunk a vattacukros sátor felé.
Amikor újra megszólal egy halvány mosolyra húzódik a szám sarka, és csak ekkor tudatosul, hogy még könnyes a szemem, így kelletlenül de megtörlöm az arcom. Közben pedig a kezét is megérzem a hátamon. Furcsa tőle ez, de annál megnyugtatóbb. Miért nem tudta ezt csinálni az elejétől fogva? Miért kellett a vita előbb? Miért?
- Sajtos sósat akarok – mondom még mindig halkan ahogy a perecet említi. Aztán megállok, mert egy dolog csak most tudatosul bennem igazán és nem hagy nyugodni. Ha tovább lépne elkapom a csuklóját, hogy megálljon és rám figyeljen csak aztán szólalok meg újra.
- Nem vagy kevés. De félek, hogy kárt tennék benned. – Nem tolom le a napszemüveget, csak egy kicsit előre döntöm a fejem, hogy átnézhessek a lencsék felett az ő szemeibe. A bizonytalanságom legnagyobb oka. Mi van, ha nem tudok leállni? Mi van, ha túl lépem a határait, ha túl messzire megyek? Nem akarok bele gondolni. Helyette újra a sátor felé fordulok és valamivel magabiztosabban, nyugodtabban indulok el. Kimondtam. Elismertem. Gyáva vagyok. Lehet örökre az is maradok. Zsebemben elsüllyesztem a ropit, közben átkozom magam, hogy mikor végre elengedtük a témát újra felhozom. Csak remélni merem, hogy nem hánytorgatja fel nekem újra, a hiányosságaimat, csak elraktározza az információt későbbre, mert most először úgy érzem, nekem is át kell értékelnem a dolgokat magamban.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 22:03 Ugrás a poszthoz

Martin

Félreértés. Félreért engem és ezért azt hiszi ezt várom tőle. A kis hang a fejemben meg befoghatja. Az a baj, hogy nem ismer eléggé, és nem az, hogy már túl sokat mondtam. Ha tudná mit gondolok, hogyan élem meg ezt a felét az életemnek, nem jutott volna eszébe ilyen ajánlatot tenni. De nem tudja, ahogy senki sem, és pont azt gondolja, amit bárki gondolna. Azt mondjuk én nem értem, hogy ez miért ilyen bántó számára, de valószínűleg én is félreértem őt, mert én sem ismerem eléggé. Ettől persze nem lesz könnyebb, s a vita hevében nem is látom át ezeket az összefüggéseket úgy, ahogy kéne. Újabb félreértések és értetlenkedések jönnek, mire belátjuk, hogy most nem jutunk egyről a kettőre, és ideiglenesen felhagyunk a szócsatával.
Lassan indulunk meg a vattacukros felé, és a séta közben ahogy a csendben emésztem a történteket, a biztató szavait, pár dolog új értelmet nyer. Ezért is állok meg és állítom meg őt, hogy megpróbáljam elmondani, még ha jelenleg cserben is hagynak a legmegfelelőbb szavak. A lényeget sikerül kimondani, és az ő „Ó”-ja, amit válaszként kapok arra enged következtetni, hogy most megértette, mi a bajom, miért nem akarom. Mi tart vissza. Lehet emiatt gyávának tart majd, de tudnia kell. Nem vele van bajom, saját magamtól tartok, hogy elszabadul bennem a vámpír és kárt okozok benne.
Mégis ahogy a szemébe nézek és ő visszapillant rám, abban van valami megnyugtató. Valami, amit sosem láttam még, és furcsa biztonság érzetet ad. Emellé még jön az, ahogy megfogja a kezem. Ha csak egy pillant is, sokkal többnek tűnik, és rengeteg erőt ad. Elmosolyodom, aztán megdöbbenek, ahogy megtöri a számomra idilli csendet.
- Tényleg? – kérdezek vissza, mert bár hinni akarok neki, s a tekintetében is valami hasonlót láttam, nem olyan embernek tűnt, aki ilyesmit ilyen könnyedén, ilyen hamar kijelent. Szóval még kételkedem, de valamivel oldottabb, vidámabb hangulatban lépdelek tovább.
Megvesszük neki a vattacukrot, nekem meg a perecet aztán egy padhoz sétálunk, hogy ott fogyasszuk el az új szerzeményeket. Azonban bármennyire is szeretném élvezni a sajtos-sós perecet, nem megy. A lábaim nyugtalanul kezdene rugózni fel-alá, miközben kattog az agyam. Hiányzik a fémes íz és egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből a piros nedűt. Egész biztos az is közrejátszik, hogy viszonylag sokat beszéltünk róla, ha nem is nevezte egyikünk sem nevén a dolgot.
Hirtelen felindulásból csípek egy kicsit Martin vattacukrából, hátha az édesség majd segít, de épp ellenkezőleg. El is fintorodom, miközben leerőszakolom a számban lévő olvadós-ragadós-édes anyagot a torkomon. Lehunyom a szemeimet, megrázom a fejem, aztán feladom. Haza kéne mennem most azonnal, meginni egy adagot és... A baj csak az, hogy innen nem tudok azonnal hazamenni. Órákba telik, hacsak nem hoppanálunk...
- Martin – szólalok meg bizonytalanul miközben lerakom a perecet magam mellé a padra és felé fordulok. Leveszem a napszemüvegem és a számat kezdem harapdálni. Hogy hozzam én most fel? Most beszéltem le róla. Magamat viszont már nem beszélem le... – Én... azt hiszem... izé... a perec... khm... mégsem... elég... – motyogom miközben próbálom lefogni a jobb lábam, ami tovább pattog fel-le. – Tudom, hogy ez most fura... de... ha... még áll az ajánlatod... én... – lesütöm a szemeimet, még a fejemet is lehajtom. Egy részem vadul tiltakozik, egy másik meg legszívesebben nem kérdezne semmit, csak rávetné magát. A szívem is sokkal hevesebben ver, hiába ülünk nyugodtan egy padon.
A jobb kezem ökölbe szorul a lábamon és végre sikerül leállítanom az ideges rángást. Bal kezemmel Martin kezéért nyúlok és ha engedi magamhoz húzom a csuklóját, s kezdem el cirógatni a vékony bőrt a hüvelykujjammal. Felpillantok rá újra a szemeibe nézve. Vegyes érzésekkel küzdve magamban. Egyfelől nagyon félek, hogy ártok neki, másfelől vágyom a vérre és izgató is a gondolat, hogy megharapjak valakit. Sosem gondoltam, hogy ide jutok, de pont annyira akarom, ha nem jobban, mint amennyire tartok tőle.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 22:08 Ugrás a poszthoz

Martin

A szavai adnak némi erőt és bizonyosságot, még akkor is, ha valóban még eléggé idegenek vagyunk egymásnak. Legalábbis papíron. Mert hiába tudok róla vajmi keveset, sokkal közelebb érzem magamhoz, mint olyan embereket, akikkel esetlegesen napi szinten hosszabb időt töltök. Persze nyilván közre játszik az is, hogy más szándékunk van. Remélem. Hogy ő is...
- Nem vagy idegen – felelem ahelyett, hogy nem akarom, hogy idegen legyél. Végül is mindegy. Talán jobb is így. Így egyértelműbb, hogy többet várok a találkozásainktól, és ha ő mégsem így érez, akkor még megmondhatja. De az eddigiek alapján az a benyomásom, hogy Martin is csak óvatos, mint én. Még ha máshogy is csináljuk.
Szeretnék másra figyelni, de a perec nem elégíti ki a benne feltörő éhséget. Azon agyalok, miért jött ez most ennyire váratlanul rám. Általában előbb érzem és cselekszem is, mielőtt kényelmetlen helyzetbe jövök. Még ha ódzkodva is... De most... Kedvem lenne rákenni. Túlságosan  lekötötte a gondolataimat ahhoz, hogy az alapszükségleteimre figyeljek, hogy érzékeljem a testem rezdüléseit.
Most persze hirtelen fáradtnak érzem magam, s azt hiszem a korábbi kiakadásom is a fáradtságból, a vérhiányból adódott. Hiába felesleges ezt most elemeznem. A mellettem ülő, vattacukrot majszoló férfit nézve, összefut a nyál a számban. A tekintetem egy pillanatra a nyakára téved, de gyorsan elfordítom a fejem, próbálva megnyugodni. Végül azonban feladom a küzdelmet. Be kell látnom, hogy nem fog működni.
Kezembe veszem a kezét, és igyekszem feltenni a kérdést, a kérést. Nem csinálom jól. Tisztában vagyok vele. Kihallatszik a hangomból a bizonytalanság s ahogy a kezét fogom, megérzem a felgyorsuló szívverését is. Érzem, hogy remeg, hogy fél. Az agyam még figyelmeztet is, hogy ez rossz, és le kéne állnom, másfelől viszont feltüzel az érzés. Életemben először erősebb a vágy bennem a friss vérre, mint a józan eszem intései.
- Fáj... mintha megvágnád magad – felelem, de hangom valahogy közömbösnek hat, mintha nem érdekelne. Egyáltalán így van? Nem emlékszem. Kibírtam, sőt valamilyen őrült okból még élveztem is. De mindegy is. A második kérdése már aggasztóbb.
- Soha – vallom be mert nem akarom tévhitekben ringatni. Szerencsére előkerül a pálcája és végre hajt pár varázslatot, amik majd jótékonyan megóvnak minket a kíváncsi mugli szemektől. Arra hogy mi lesz legközelebb már nem is válaszolok. Feljebb tolom a ruhái ujját, közben az arcát figyelve, várva még egy apró megerősítésre. Lesiklik a tekintem a pálcára is és így az agyam racionálisabb fele is megnyugszik. Jó, ha elhatalmasodna rajtam az ösztön, még legalább le tud átkozni magáról. Remélhetőleg nem lesz rá szükség. A fejem egy távoli pontján még visszhangzanak a szavai, hogy erős vagyok, hogy hisz bennem, így amikor újra összetalálkozik a tekintetünk és furcsa mosolyra görbülnek az ajkai, döntök.
Közelebb hajolok a feltűrt ruha alatt csupasszá vált bőrhöz. Megszagolom, majd egy puszit adok oda ahol az erek átsejlenek a fehérségen. Aztán lehunyom a szemeimet és kinyitom a számat. Szemfogaim megnyúlnak, ahogy átadom magamnak az ösztönnek és a kezét közelebb húzva megharapom. Már ez is leírhatatlanul jó érzés, hát mikor még a fogaim által felsértett bőr alól kiserken a vére. Nem tudom eldönteni, hogy az illat vagy az íz-e az, ami jobban bódít, de nem is számít. A gondolatok megszűnnek a fejemben. Szívni kezdem az éltető nedűt, nagyokat nyelve. Talán még nyammogó hangokat is hallatok, fogalmam sincs, mintha megszűnne a külvilág. Esküdni mernék, hogy sosem kóstoltam finomabb italt. Aztán beturakszik a fejembe egy arc. Martin arca. S rájövök, hogy le kell állnom. Fogalmam sincs, hogy mennyi vért szívtam, de részegítő érzés. Mintegy ráeszmélve a világra hirtelen nyitom ki a szemem, realizálva, hogy még mindig Martin kezéből szívom a vért, majd egy utolsó korty után, erőlködve ugyan, de sikerül elszakítanom a számat tőle. Aztán a sebet meglátva, elszörnyedek, és újabb puszit hintek rá. Majd leengedem a kezét az ölembe. A valóság csúnyán csap arcul, nem bírok ránézni. Helyette a másik irányba fordítom az arcom. Még megnyalom az ajkaimat lenyalva az utolsó csepp vért is, aztán összeszorítom a szemeimet. Nem hiszem el, hogy megtettem. Vajon most mennyire utált meg?
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 22:11 Ugrás a poszthoz

Martin

Elrántja a kezét, ami nem lep meg. Normális emberi reakciónak tűnik, és teljesen jogos is. Azt már nem tudom, hogy a rajtam eluralkodó érzés, annyiban hagyná-e a dolgot. Azonban nem kell ezen gondolkodnom, mert végül csak visszanyújtja a karját és szavakkal is megerősíti, hogy megtehetem.
Nem tudom mit csinálok, hiába olvastam sokat a témában, erről nem írnak. Talán csak egy-két forrásban de nagyon sablonosan, így az ösztöneimre bízom magam. Szükségét érzem, hogy először egy apró puszival hálát adjak neki, amiért megengedi, hogy ezt tegyem. Aztán már csak a vére bódító illatára tudok koncentrálni. A fülemben dübörög a szívverése. Az övé, abban biztos vagyok. Az enyém az izgalomtól elfelejti, hogyan működjön.
Könnyebben történik minden mint várnám. Még érzem, hogy közelebb csúszik hozzám és ettől még jobban felbátorodom. A belőle áradó melegség semmilyen korábbi élményemhez nem hasonlítható. A vér amihez én rendszeresen hozzájutok a közelébe sem ér ennek. Mohó leszek és csak akkor kapcsolok, amikor már érezhetően gyengébbé válik. Nem akarom elengedni, de szerencsére megteszem. A szemeimet összeszorítva fordulok el tőle. Nem merek ránézni, nem merek szembenézni a tényleg, hogy tényleg ezt tettem. Mi ütött belém? Miért nem bírtam ki? Egyáltalán hogy történhetett ez meg? A legjobban még is az zavar, hogy megtenném újra. Akarom. Ez a hirtelen jött kettősség pedig felőröl.
A hangja ránt vissza a valóságba és emlékeztet rá, hogy ő már segített rajtam, én meg pont most hagyom őt cserben. Mert fáradtnak hangzik, mintha kicsit lassabb is lenne. S mégis még miattam aggódik. Hogy teheti? Hogy lehet ilyen? Megnyalom még egyszer a számat és a kezemmel is megtörlöm az arcom, bár ha maszatos lettem volna, az mostanra biztosan megszáradt. Kéne egy tükör. Bár nem éreztem lecsurogni egy cseppet sem, az ajkaimon pedig már csak az emlékét érzem az előbbieknek, de nem tapad rájuk vér.
- Nincs semmi baj – suttogom halkan, inkább csak, hogy őt nyugtassam, mert magammal még nem tudok elszámolni. – Sokkal jobban vagyok – ami a véréhségem illeti. Végre összeszedem magam és felé fordulok. – Te hogy vagy? – kérdezem ahogy a szemeibe nézek. Sápadtabb és ez megijeszt, így rögtön el is kapom a pillantásom. Tekintetem a kezére esik, ami az ölében pihen. Mikor engedtem el? Mikor vette el? Nem emlékszem, most mégis óvatosan nyúlok oda, mintha nem én lettem volna, aki elcsúfította a bőrét. Gyengéden fogom meg, enyhén szörnyülködve a látványon. Nyelek egy nagyot, és csak azzal nyugtatom magam, hogy már nem vérzik. De nem tudom nem kéne-e neki egy mugliféle vérpótlás vagy mi.
- Sajnálom. Én... – én mi? nem akartam? Mit akarok megmagyarázni ezen? – Sajnálom – ismétlem meg újra, aztán ismét az ajkaimhoz húzom a kezét és újabb apró puszikkal hintem be a sebeket. Azonban be kell látnom, hogy ennél jobban nem fogom tudni begyógyítani. Nem tudok varázsolni és nem vagyok rendes vámpír, akinek a harapása pillanatok alatt elmúlik. Elengedem hát a kezét, aztán én csúszok közelebb hozzá és nem foglalkozva semmilyen korábbi feltartásával magamhoz ölelem. A fejét a mellkasomra húzom, hadd hallja, hogy ver most a szívem, közben meg reménykedem, hogy a varázsló szervezete gyorsabban regenerálódik, mint egy átlag mugli. Mert azt látom, hogy ez több volt, mint kellett volna.
- Inni nem vettél véletlenül? – kérdezem, mert hirtelen még eszembe jut, hogy véradás után folyadékot kell inni. Neki. Nekem nem. Én ittam eleget. Nem merem magára hagyni, de azt sem akarom, hogy rosszabbul legyen. Merlinre, miért nem tanultam gyógyítónak? Ja tudom... mert amúgy, sosem bírtam a vér látványát. Valószínűleg én vagyok a világ legelcseszettebb félvámpírja.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 22:11
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 22:14 Ugrás a poszthoz

Martin

Hiába érzem magam jobban, most hogy kielégítettem a szükségleteimet, a bűntudatom egyre csak nő, ahogy realizálom mennyire legyengült. Alapból sem az az erős testalkat de ahogy magamhoz ölelem csak még biztosabb leszek benne, hogy túl mohó voltam és talán nagyobb kárt tettem benne, mint kellett volna. Nem tudom, hogy jött ide, de félek, hogy hoppanálni nem fog tudni, hogy nekem kell őt hazatámogatni. Persze azzal sincs baj, egyáltalán nem bánnám, de ijesztő, hogy ez a következménye annak, amit tettem.
- Nem hiszem, hogy így akartad – felelem kicsit morcogva, mert ha akarta akkor sem gondolt bele a következményekbe, pedig ha megtette volna, lehet nem megy bele. Ez a különbség közte, meg köztem. Én tudtam, mi lehet a vége a dolognak, ezért is mondtam nemet először, de aztán eluralkodott rajtam az éhség, és nem tudtam ellenállni a felajánlott lehetőségnek. – Mohó voltam – mondom ki végül, ami bánt, s közben beharapom a számat. – Finom vagy – toldom hozzá, mintha ez megmagyarázná, bár nem tudom, hogy őt mennyire nyugtatja meg a tény, hogy így vélekedem. Ugyanakkor felesleges lenne hazudnom. Élveztem és ha nem lenne a bűntudat gondolkodás nélkül tenném meg újra. Helyette mélyen beszívom az illatát, most hogy ilyen közel van, és keveredik az őt jellegzetesen körbe ölelő aroma a vére szagával, hevesebben kezd verni a szívem. Nem kéne így legyen. Nem kéne. Nagyot nyelek. Ha nem lenne gyenge nem hagyná, hogy öleljem, de önző vagyok és kiélvezem minden pillanatát.
Automatikusan kezdem el simogatni a karját, amit megharaptam. Ez is egyfajta ösztön, bár ez nem a fajtámból fakad, ez az én ragaszkodós bújós, emberi felem egy tudatalatti megnyilvánulása. Mindegy meddig, ha csak ideig óráig tart, egy kicsit is azt érezni, hogy fontos vagyok, hogy szeret. Egy részem szeretné, ha ez a pillanat örökké tartana, még akkor is ha tisztában vagyok vele, hogy ez nem valódi. Csak a körülmények teszik ilyenné.
- Maradok – ameddig csak szeretnéd. Kérnie sem kéne, természetes. Persze előbb utóbb el kell indulnunk, mert neki enni-inni kell, hogy legalább egy kicsit visszanyerje az erejét. Aztán ágyba kéne dugni, hogy kialudja magát, hogy a szervezete ki tudja pihenni a történteket.
- Le kellett volna átkoznod magadról, mielőtt szédülni kezdesz – magyarázom halkan, mert bár ő a kómás szót használta, biztos vagyok benne, hogy szédült is. Annak kellett lennie az első intő jelnek, hogy ez túl sok. Nekem pedig – ha nem is mentség – nincs elég tapasztalatom, nem is igazán koncentráltam rá. Most meg már a legközelebb jár az eszemben, és ez is ijesztő, hiszen  a mai alkalom a tökéletes bizonyíték rá, hogy ennek nem szabad megtörténnie, mert nincs megfelelő önkontrollom. De közben meg.... akarom. Meg akarom tanulni. Új ez az érzés, ijesztő, de jó is egyszerre. Megcsóválom a fejem, és sóhajtok egy nagyot.
- Hogy jöttél ide? – kérdezem meg végül, mert a történtek után felelősséggel tartozom érte és ha holnapra utálni is fog, hogy ezt tettem vele, nem akarom tovább rontani a helyzetet. Na meg, tényleg ki akarom élvezni ezt az alkalmat, hogy a lehető legtovább maradjak, büntetlenül a közelében.

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 22:18 Ugrás a poszthoz

Martin

Ellentmondásos az egész. Ha nem kapok észbe, vagy tudom is én mi történt, akár meg is ölhettem volna, most még is bújik hozzám és maradásra kér. Engem meg mardos a bűntudat és maradok, mert ez a legkevesebb, amit tehetek. Vigyázni akarok rá, és meggyőzni, hogy többet ne menjen bele ilyesmibe. Nem érek ennyit. Főleg akkor nem, ha idegennek vél, bár ezek után hiába nem ismerem túl jól, nem tudok rá idegenként tekinteni. Van valami furcsán intim az egészben, és biztosan tudom, hogy erre az élményre életem végéig emlékezni fogok, akkor is, ha többet nem akar majd látni.
Addig viszont kiélvezem egy kicsit, a gyengeségét és megpróbálom vele elfeledtetni, hogy mit tettem. Persze nem fogja elfelejteni, valószínűleg még pár napig látszódni fog a nyoma annak, hogy megharaptam, és talán fáradtabb is lesz. Vért adni sem lehet csak valami három havonta, és szerintem átléptem az egészséges mennyiséget. Francba.
- Tényleg az volt. – A fejemben egy kis hang hozzá teszi, hogy az utolsó is, de szinte rögtön elhessegetem a gondolatot. Akarok még ilyet és ez rossz, de akkor is akarom. Azt viszont eldöntöm, hogy nem fogok elvadulni, úton-útfélen bárkit megharapni. Csak is valaki olyat, aki közel áll hozzám, akiben megbízom és aki túlságosan is fontos. Mert akkor talán könnyebben tudom magam kontrollálni. A kérdésére el kell gondolkodnom, de természetesen fogalmam sincs.
- Öhm.... régen? – A hangom bizonytalanul cseng, érezhető belőle, hogy fogalmam sincs, de sajnos igaz. Számon kéne tartanom, de ez nem olyasmi, amire emlékeztetőt raknék a telefonomba vagy bárhova. Szecska amúgy ügyes patkány és a maga módján jelez is. Egy ideje már rohangált a konyhában a szekrényhez, amiben a vért tartom, de nem foglalkoztam vele. Az én hibám. De túl izgatott voltam, más dolgok kötöttek le, és ha valamit, ezt még nem tanultam meg az évek folyamán. Nem hanyagolhatom el, mégis ha van bármiféle indokom, akkor nem teszem.
Hagyom hogy pihenjen, azt sem bánnám, ha egész éjjel itt ülnénk, bár valószínűleg hűvös lenne. Azt pedig nem élvezném, akkor sem ha mellettem lenne. Nem hiszem, hogy melegen tartana a legyengült szervezetével. Nagyokat sóhajtok, hogy a fel-felgyorsuló szívverésemet regulázzam.
- Nem mindegy – jelentem ki szigorúan, hiszen sokkal rosszabbul is végződhetett volna a dolog – de ezt majd máskor beszéljük meg – enyhülök meg, mert nem akarom veszekedéssel vagy hosszú eszmefuttatásokkal tovább fárasztani. Na meg ezzel egy újabb találkozó lehetőségét is meglebegtetem, még ha kicsinek is tartom rá az esélyt, hogy a közelembe jön ezek után.
Akárhogy is, de aggódom miatta és amiatt, hogy ez milyen hatással lesz az épp csak kezdődő... kapcsolatunkra. Legyen az baráti, vagy bármi más. Nekem már késő, már ragaszkodom hozzá, már akarom, hogy az életem része legyen. Persze nem fogom feltartani, ha ő másképp érez, de azért reménykedem. Mint mindig. Szentimentális vagyok. Naiv. És a jelzők listája még folytatódhatna, de nem frusztrálom magam. Martinra fókuszálok a saját gondolataim helyett.
- Akkor jó – a hopp-hálózatig mehetünk együtt. Sőt még Bogolyfalváig is. Bár én nem rajongok a rendszerért, a vonatnál gyorsabb és jelenleg ez is fontos tényező. Ahogy mozgolódni kezd és elhúzódik én is felállok a padról, kinyújtóztatva a tagjaimat. Figyelem, ahogy feloldja a bűbájokat, majd segítek neki is felállni, hogyha megszédülne ne essen el. Felajánlom, hogy karoljon belém, mert az arca sápadtsága még mindig ijesztő. Visszaveszem a napszemüvegemet és a baseball sapkát is úgy fordítom, hogy védje a szemeimet, hogyha kiérünk az árnyékból ne zavarjon az esetleges fény.
Minden rezdülését figyelve lépkedek mellette, készen arra, hogy felkapjam és cipeljem, ha kell. Ahogy elképzelem a helyzetet és hogy mit reagálna rá, mosolyra húzódik a szám. Komikus lenne. Utálná, én meg rettentően élvezném. Azt is, hogy újra közel lenne hozzám, de azt is hogy bosszankodik miatta. De nem álmodozom túl sokat a dolgon, mert figyelnem kell rá, hogy tényleg rendben van-e. Szerencsére a perec és a víz megteszik a hatásukat és az arcába is visszatér némileg a szín.
- Nem terveztem beszélni róla – nyugtatom meg, de persze benne van a pakliba, hogyha ellenőriznek akkor kiderülhet. De magamtól nem fogom. Egyrészt, nem nagyon van kinek. Másrészt nem vagyok büszke rá, hogy eldicsekedjek. Pont ellenkezőleg, szégyellem, hogy legyőzött ez a vágy és hogy majdnem... nem is merek belegondolni. Szóval nem fogok róla mesélni, ez egész biztos.
- Veled? – mosolygok rá, de rájövök, hogy ez félreérthető. Bár én arra gondolok, hogy hopp-hálózattal, mert az lenne a legbiztonságosabb és legalább tudnám, hogy hazaér egyben. – Mármint,... elkísérlek, ha hagyod... – kérdőn pillantok rá, hogy mit gondol az ajánlatomról. Valószínűleg ha visszautasít is figyelni fogom a távolból. Viszont nem én lennék, ha nem reménykednék, hogy belemegy. – Hívhatnál egy taxit. Fizetem – javaslom, mert nem tudom, hogy fel akarok-e újra szállni a metróra, és őt sem engedném hoppanálni ebben a helyzetben. A taxihoz pedig csak a parkból kell kisétálnunk. Neki is pihentetőbb lenne, ráadásul kényelmes is.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 22:18
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2021. szeptember 28. 19:53 Ugrás a poszthoz

Martin
ilyen festményem van

A telefonom számomra kellemes dallammal jelzi, hogy hat óra, és megfordíthatom a nyitva táblát a boltom ajtaján. Mindezt szokatlanul lelkesen teszem, majd ma már sokadjára a bolt hátsó részébe sietek, hogy elvégezzem az utolsó simításokat, mielőtt Martin megérkezik. Persze én meg az idő nem vagyunk a legjobb barátok, de azt hiszem sikerül nagyjából mindent elrendezni.
Kiválasztottam pár képet, nem mindent, csak a „jobbakat”. Berakva közéjük a korábbit a naplementéről, ami annyira tetszett neki.  Mondjuk a kedvenceim nincsenek itt, mert sehogy sem tudtam volna őket a lakásomról idehozni, szóval azokat majd máskor nézi meg... Ha... Megrázom a fejem, mert nem ilyesmin kéne gondolkodnom. Viszont akaratlanul is eszembe jut a péntek este, hogy hazakísért és hogy egy puszival búcsúztam. Meg is érintem az ajkaimat újra, azon tűnődve, hogy vajon ő mit gondolhat most, és hogy ha idejön, megtehetem-e újra?
Hosszas habozás után visszafordítom Kyuhyun portréját. A többieket levettem és letakartam egy ponyvával, a francnak kell, hogy nekiálljanak kommentálni bármit is. De Kyuhyun más. Ő nem fog zavarni. Még amiatt sem zsörtölődött soha, hogy nem fejeztem be. Nem tudtam, vagy inkább csak nem akartam. Mindenesetre felakasztom, és ahogy rám mosolyog meg kacsint, felnevetek. Aztán csak lehunyja a szemeit, mintha aludna. Legyintek és hagyom. Jó ez így. A többi kép inkább különböző tájakat ábrázol. Egy erdőt, ami felett az égbolt úgy változik, ahogy a napszak odakint. Most még világos van rajta, de ha Martin marad beszélgetni, akkor majd éjszakára vált. Egy másikon Jeju egyik vízesése a Cheonjiyeon, az egyik kedvencem, a víz hangtalanul zubog alá, a környező fák leveit meg-meglibbenti a szellő. Az ég kék s csak időnként suhan át rajta egy bárányfelhő. Van még jó pár különböző naplemente és egy pár holdas kép is. Meg egy virágos rét, aminek a színeiből valószínűleg egyértelmű, hogy képzeletből festettem, hiszen a virágok szára nem zöld, hanem kék meg lila, az ég zöld, a felhők citromsárgák, a nap halvány rózsaszínben süt. Ezen a képen csak a tarka pillangók mozognak, ahogy egyik virágról a másikra szállnak. Nem tudom hány lepke van rajta, de sok, hónapokon át, mindennap festettem rá egyet. Van amelyik kevésbé fürge, és lelkes, s bizony akad kettő-három, ami kifejezetten lomha, mintha sérült lenne a szárnyuk. Az utolsó a kép közepén egy virágon ül, megdermedve. Ez történik, ha az ember elveszti a varázserejét. Talán önmagam kínzása volt ez a kép, mégis a színei olyan vidámak, s még az az utoljára festett pillangó is, gyönyörű rajta. Néha az az érzésem, hogy igazi, aztán rájövök, hogy nem az.
Még a kanapé mellett felállítok egy asztalt, leterítem egy terítővel, megterítek és azon tűnődöm, hogy nem kellett volna-e vennem valami virágot? A telefonom közben jelez, hogy fogy az időm, és át kéne öltöznöm, hogy ne a festékfoltos farmer-póló kombiban várjam Martint, de egyelőre csak szundira rakom.
- Gyertya! – jut eszembe hirtelen és az állványon kirakott képek mögé sietek, a rengeteg polchoz, amiken mindenféle sorakozik, hogy majd egyszer a boltba is kikerüljenek. Valahol hátul találok is egy tömzsibb gyertyát, ezzel sietek vissza, és teszem le az asztalra, az állam vakargatva, hiszen nincs nálam semmit, amivel meggyújthatnám. – Eh... szándék a fontos – legyintek aztán Kyuhyunra pillantok, megkérdezem, mit gondol. Épp csak kinyitja az egyik szemét, hogy aztán közölje, ne aggódjak, minden tökéletesen néz ki. Tudom, hogy elfogult, de azért örülök neki. Hiába az ember mindig számíthat a legjobb barátjára. Még ha csak egy félkész kép formájában is. – Oké... akkor zuhany és tiszta ruha...
Felkapom a kanapéról a gönceimet és a raktárban lévő fürdőszobába zárkózom. A telefonom szerint tíz percem van hétig. Talán... ha nem jön előbb, akkor elkészülhetek... Talán. Ledobom magamról a koszos ruhákat és kinyitom a zuhanyzóban a csapot, hogy letusoljak mielőtt megérkezik a férfi, akire várok. Igyekszem, de a telefonom ismét felcsendül az ébresztő, jelezve, hogy már csak 5 percem van. Morcos leszek, de lemosom magamról a szappant, és elzárom a csapot. Majd amilyen gyorsan csak tudok megtörölközöm, és kinyomom a telefont. Két perc. Nem leszek kész. Sőt, lehet már kint ácsorog. Belebújok a tiszta ruhákba, közben elkezdem mosni a fogaimat. Aztán ahogy a tükörben nézegetem magam, eszembe jut, hogy az első beszélgetéseinkkor nem volt elragadtatva a nyelvemben lévő piercingtől. Kinyújtom a nyelvem, nézegetem egy ideig, aztán lépéseket hallok kintről és hirtelen döntök. Letekerem a kis golyót a piercingről és kiveszem azt. Beteszem őket a szerkénybe, közben meg próbálom szokni, hogy nincs a számban. Pedig rettentően fura. Még befújom magam a kedvenc parfümömmel, aztán az ujjaimmal átfésülöm vizes tincseimet. Jól van. Ez van. Ezt kapja. Többre ma nem futja.
Begombolom a nadrágomat, a telefont a farzsebembe süllyesztem, aztán az ingem gombolva lépdelek az ajtóhoz. Veszek még egy nagy levegőt, aztán némi izgalommal, de vidáman, az utolsó gombokkal szórakozva lépek be a raktáramba. Vajon jól hallottam? Tényleg itt van?
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2021. szeptember 28. 20:00 Ugrás a poszthoz

Martin


Amikor kilépek a raktári fürdőszobámból, pont akkor bukkan fel Martin is a bolt felől. Elmosolyodom, ha még csak most ért ide, akkor nincs gond. Bár aztán eszembe jut, hogy simán lehet, hogy csak nem jött rögtön be ide, de mindegy.
- Szia! – köszönök neki mosolyogva, aztán követem a pillantását a hajamra, ami  – Zuhanyoztam – közlöm nemes egyszerűséggel, miközben begombolom az utolsó gombot is a mellkasomon. Nincs kedvem nyakig gombolkozni, amúgy is vacsorázni fogunk vagy mi.
- Ah... Igazából bejöhettél volna korábban is... bár általában nem így néz ki... – felelem még mindig mosolyogva, közben pedig elveszem tőle a bort, egy halk köszönöm mellett. Egy rövid pillanatig gondolkodom, hogy mit csináljak vele, aztán lerakom az asztalra, majd egy másik ajtót nyitok ki, hogy az apró konyhában lévő szekrényben nézzek szét, hogy van-e boros poharam. – Át kellett kicsit rendeznem, hogy elférjenek az állványok – magyarázom, miközben kinyitok egy szerkényt, hátha ott van borospohár. Természetesen nincs. Miért is lenne a munkahelyemen ilyesmi? De két tiszta pohár még akad, így azokat lekapom majd az asztalra teszem a bor mellé. – Boros poharam nincs, de ezeket átváltoztathatnád – nézek rá segélykérőn, aztán persze ki is kell majd nyitnia az üveget, ha inni akar. Most szerepelek le, mint házi gazda. De na. Én vizet szoktam inni, meg kávét ha itt vagyok, nem bort. Nem is lenne jó, ha részegen mászkálnék fel-alá a boltomban. Azért remélem elnézi ezt nekem.
Kicsit zavarban vagyok, nem merem a péntek estét felhozni, de azért furcsa, hogy itt van, mégis nagy köztünk a távolság. Talán ha leülünk enni akkor jobb lesz, lévén, a kanapém az egyetlen ülő alkalmatosság. Persze ülhetnénk a földön is, meg van a polcokon temérdek doboz, de azok maradhatnának ott, ahol vannak. Még az is lehet, hogy a kanapé is túl nagy, de mindegy. Mielőtt még kínossá válna a csend, inkább kérdezek valamit.
- Éhes vagy? Vagy előbb nézelődsz? – Az évezred kérdései. Köszönöm. Igazából csak most érzem, hogy mennyire izgulok a véleményétől, a képeim kapcsán. Oka van, hogy nem mutogatom, csak ritkán. De nem hiszem, hogy megértené. Na meg tényleg, nagyon rég volt, hogy bárkinek is megmutattam volna. Annak idején nem idegeskedtem ezen, de megváltoztam és talán igaza van és szerényebb lettem. Nem tudom. Mindenesetre gyorsabban ver a szívem, amíg nem tudom meg, hogy mit gondol a képeimről. Kyuhyunra pillantok, hogy ő figyel-e. Vicces egy gyerek, és még mindig nem érti, hogy nem muglik között van és nyugodtan mozoghat, így épp csak fél szemmel figyeli az eseményeket. A beszélgetésünkből semmit sem ért, hiszen nem tud magyarul, de látom a kíváncsiságot felcsillanni a nyitott szemében. Aztán kinyitja a másikat is, én meg csak egy kérdő pillantást vetek rá, mire lecsukja a szemeit újra, nekem meg nevetni támad kedvem. Közelebb lépek a képhez és megbököm a vállát, aztán koreaiul odasúgom, csak úgy emlékeztetőnek, hogy nem kell ám tetettetnie, hogy nem mozog, mert Martin varázsló. A szájáról épp csak leolvasom, a kérdést, hogy biztos? De erre már csak bólogatok. Persze mostanra biztos, hogy Martin is felfigyelt ránk, így kénytelen vagyok bemutatni őket.
- Egy gyerekkori barátom – nézek a képre mosolyogva, de a szavaimat ezúttal már Martinhoz intézem – mugli, szóval nem nagyon érti, hogy miért tud mozogni – magyarázom, bár az is igaz, hogy elég korlátozott a mozgása, hiszen csak vállig festettem meg, így más portrékkal ellentétben nem tud elmenni. A fejét még el tudja fordítani, de ennyi. Most egy félénk mosollyal pislog rám meg Martinra, majd elhangzik tőle egy „hi” is. De valószínűleg a továbbiakban csendben lesz. Szóval nyugodtan megnézhetjük a többi képet, vagy ehetünk, vagy nem tudom.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2021. szeptember 28. 20:01
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2021. szeptember 28. 20:52 Ugrás a poszthoz

Martin

- Valami olyasmi – hagyom rá, mert nem tudom, hogy az elfoglalt-e a jó szó. Inkább van arról szó, hogy idegesítően meg akartam felelni az elvárásainak, és még most sem vagyok elégedett azzal, ahogy kinéz itt minden, de ha még egy hónapig rendezkednék sem hiszem, hogy olyan lenne minden, ahogy a fejemben. Szóval nem erőltetem. Ilyen. Vagy elfogadja, vagy elszalad. Természetesen az első opcióban bízom. – A pizzát rendeltem. Szigorúan ananász nélkül – pillantok rá mosolyogva, mert megjegyeztem ám, hogy azt nem szeretne. Még dobozban hevernek a pulton a kis konyhámban, majd ha eszünk hozom ki őket, addig felesleges. – Valóban? – kérdezek vissza kissé ijedten, hogy nem vagyok elég összeszedett, de aztán belátom, hogy igaza van – Igazad lehet. Ez nem az én hetem – egyezek bele végül egy sóhajjal, de nem megyek bele részletekbe. Amúgy sem érdekelné, hogy a könyvesboltom is gondokkal küzd. Leginkább persze Kwont érinti a dolog, de mivel velem beszél meg mindent, engem is. Aztán ott van az is, hogy péntekig hiába mondta, hogy jól van, hogy nem haragszik, nem tudtam nyugodtan aludni. Azóta sikerült sokkal jobban is, emiatt pedig kifejezetten hálás vagyok neki.
- Mondjuk úgy, hogy nem mindig ilyen.... rendezett... és... jó benyomást akartam kelteni. – Mert ez az igazság. Ha hajthatatlan, akkor beengedtem volna, épp csak mindenhol szanaszét heverő dobozokba, ruhadarabokba, ecsetekbe és vásznakba akadt volna. Abban sem vagyok biztos, hogy rajtam kívül bárki kiigazodott itt bármin is. Volt egy kisebb ösvény a mosdóba, meg egy a konyhába és ennyi. De most... Most olyan, mint egy kisebb nappali, majd a képeken túl jönnek a polcsorok, látszólag rendszerezetten megpakolva. – Nem tudom. Szeretem elkülöníteni a pihenést a munkától. Persze van, hogy itt ragadok éjszakába nyúlóan, akkor jól jön, hogy van itt minden. – Ennyi. Nincs különösebb oka, inkább csak megszokás. Szeretek munka után hazasétálni és kiszellőztetni a fejem. Viszont az is igaz, hogy nem mindig teszem meg. Olyankor jó, hogy itt is alhatok, és reggel van lehetőségem tisztálkodni. Na meg az itt dolgozóknak is jól jön, hogy van hol tartani az ebédjüket. De azt gondolom, hogy ez alap egy munkáltatótól.
A poharak elintézve, és akár hálás is lehetnék neki, hogy megcsinálta mégsem vagyok az. Inkább irigy, ahogy azt nézem milyen könnyedén intézi el a dolgot. Egy pöcc az egész és kész. Nekem is ennyi lett volna, ha... De már nem megy. A napjaim nagy részében nem zavar. Az iskolában sem, amikor a kollégáim teszik mind ezt. Most még is bánt, így nem köszönöm meg, helyette próbálom elterelni a gondolataimat.
Az evés helyett a nézelődést választja, s ahogy Kyuhyunnal kommunikálok, látom, hogy érdeklődni kezd.
- Tökéletesen tud. Csak félénk – felelem mosolyogva, aztán képnek is elhadarom, koreaiul, hogy mit kérdeztek. Azt is hozzáfűzöm, hogy mondhatna valamit, hogy erről Martint is meggyőzze. Mire hitetlenkedő arccal pislog le rám, és visszakérdez, hogy komolyan gondolom-e – Ah – csúszik ki a számon igen helyett. Persze biztos érti. Nagyot nyel, aztán a rá oly jellegzetes koreai akcentussal de angolul szólal meg – I don’t want to bother you guys. Just go ahead, and do what you wanted too... – Erre nem igazán tudok mit mondani, mert nem tudom pontosan, hogy mi a terv. De ő látványosan becsukja a szemeit és gondolom ezzel elintézettnek tekinti a dolgot – Miért fura? – kérdezek vissza Martin szavai hallatán. Azt gondolnám, aki ilyesmivel foglalkozik, először a barátait festi meg... De mindegy.
- Öhm... Kezdjük ott? – kérdezem a szoba másik fele felé intve, mert nem igazán tudom, hogy amúgy mit vár most tőlem. Részemről, megnézheti, örülhet hogy szép, vagy szomorkodhat, hogy nem elég jó az elvárásainak. Aztán ehetnénk, beszélgethetnénk... Jól érezhetnénk magunkat.  De innentől Martinra bízom. Én mindenesetre az erdőt ábrázoló képhez lépek és hol a képet, hol Martin arcát fürkészem. Semmit extra. Egy erdő. Fújdogál a szél, a levelek mozognak. Talán időnként elgaloppozik egy őzike. De azok is félénkek, nem jönnek ilyenkor elő.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2021. szeptember 28. 21:22 Ugrás a poszthoz

Martin


Megfordul a fejemben, hogy akkor most rögtön hozom is a pizzát, de mégsem teszem. Főleg mert megakaszt a szavaival. Legközelebb. Várja, hogy én csináljak valamit. Tudom, hogy badarság, de akármennyire is tudom, hogy megbánja ő ezt a kérést, kijelentést, azért jó érzéssel tölt el, mert a mögöttese tartalma az, hogy több időt akar együtt tölteni.
- Jó, ha sikerült valami emberi fogyasztásra megfelelőt kreálnom, küldök baglyot – mondom nevetve, mert az, hogy én megeszem a kaját, nem jelenti, hogy mást is megkínálnék belőle. Még ha annyira nem is szörnyű. De értettem a célzást. Holnaptól főzni tanulok. Csak mert nem szeretek beégni. Volt idő, amikor nem zavart, de az régen volt. Meg Martin ezt hozza ki belőlem. Ami pedig az elfoglaltságomat illeti, elhúzom a számat. Ha lenne választásom, valószínűleg hallgatnék rá, de jelenleg kicsit bonyolultabb az életem, mint szeretném.
- Nem hiszem. Semmi megoldhatatlan, vagy ilyesmi. Inkább csak türelem kérdése – Felelem neki is azt, amit Kwonnak mondtam, bár őt nem nyugtattam meg, és igazából én sem vagyok olyan nyugodt, mint mutatom, de az is biztos, hogy csak túl reagálja. Viszont a családi problémáimat egyelőre nem szeretném Martinra zúdítani, így örülök is hogy inkább a raktáramra terelődik a szó. Aztán megint csak meglep, hogy ilyen direkt módon rákérdez valami teljesen nyilvánvalóra, mintha nem tenném egyértelművé magam... Pedig azt hittem a jó éjt puszim már beszélt helyettem. Ugyanakkor tetszik, ahogy nevet és nem tudom nem észrevenni, hogy zavarba jön. Mellé lépek, s bár szeretném megölelni nem teszem. Helyette kissé zavartan, de felelek a kérdésére.
- Az vagy – halkabb a hangom, mint várom, de elég közel van ahhoz, hogy hallja, és elég határozott is, hogy ne legyen kétsége. Persze ez felveti bennem is a kérdést, hogy én az vagyok-e neki, de nem kérdezem meg. Úgy gondolom, hogy nem lenne itt, ha nem lennék az. Hogy nem engedte volna, hogy megharapjam, ha nem számítanék. Én is csak egy olyan vámpírnak engedtem meg, hogy megharapjon, akiben bíztam. Más dolog, hogy tévedtem. De nem tudom elképzelni, hogy bárki csak úgy felajánljon ilyesmit. Ettől függetlenül örülnék, ha mondani valamit, hogy én is neki, de mielőtt reagálhatna én nézek el a másik irányba, a szobában lévő jelenleg egyetlen portréra.
- Köszönöm – nem tudom mire érti pontosan, hogy impozáns, de úgy érzem, ezt meg kell köszönnöm. Mert nagyon kedves megjegyzés, ami mosolyt csal az arcomra, még ha nem is tudom mi jár a fejében.
A portrétől érzem, hogy nincs elragadtatva. Kár, mert ha valamire, hát erre büszke vagyok. A többire is. Úgy alapból arra, hogy ilyesmit tudtam készíteni, és hát igen. Bánt, hogy már nem megy, de valahányszor ránézek erre a képre, a nekem kedves arcra, meg is nyugszom. Talán a képen lévő férfi teszi. A kisugárzása. Mert mellette mindig nyugodt voltam. Történhetett bármi, ha velem volt, nem féltem, nem aggódtam, nem kérdőjeleztem meg semmit sem.
- Kettő? – kérdezek vissza, elgondolkodva, aztán megkérdezem – Azt hiszem jó, hogy a többieket nem raktam ki – nevetem el magam – Az exemről van vagy egy tucat. De mindegyik szörnyű. Nem tudom eldönteni, hogy én nem voltam elég ügyes, vagy ő volt mindig idegesítő? El kéne égetnem őket. Épp csak.. az olyan morbid lenne – mármint ez egy kép. De biztos sikítana, meg sírna, kiabálna. Nem szeretném elpusztítani. Egyszerűbb ha áll a raktár hátuljában és letakarva porosodik.
- De azt hiszem igazad van – bólintok végül, Kyuhyun ki-kinyitja a szemét és furcsán pislog, nyilván mert egy szót sem ért magyarul. Megrázom neki a fejem, hogy ne aggódjon. Nem zavar. – Ha a valódi énje emlékezne még rám, akkor valószínűleg nem festem meg. De amikor idejöttem, és nem ismertem még senkit sem, jó ötletnek tűnt... – Vállat vonok, aztán újra farkasszemet nézek Kyuhyunnal. Ő meg csak mosolyogva bólint, mintha a fejembe látna. Valószínűleg bele is lát. Jobban ismer, mint bárki, még ha az évek során annyi hazugságot is halmoztam fel a védelmében. Elmosolyodom. - 내 꿈 꿔 . – mondom neki, aztán nemes egyszerűséggel megfordítom, és Martinnal a többi képet kezdem el nézni.
- Meglincselsz, ha azt mondom, hogy amire a legbüszkébb vagyok nincs itt? – kérdezek vissza egy lépést hátrálva, mert hát tényleg. A két kedvencem a lakásomon van. Az egyiket levenni sem tudnám a falról, és a másik is nagy.- De igen. Ugyanúgy készültek – bólintok a legegyszerűbb kérdésre. Volt idő, amikor próbálkoztam más technikákkal is, de egyértelműen ez vált be a legjobban. Közben azért szétnézek, hogy le tudnám-e írni valahogy a hálómban lévő festményt. – De amúgy valami ilyesmi – Lépek oda egy valamivel távolabbi képhez, amin szintén egy erdő van, az éggel – A hold állását mutatja. Egészen pontosan, csak az éjszakai ég. Egy nagy holddal, pár csillaggal. Olyan egyszerűnek tűnik... de rengeteg idő volt. Egy hónapon át, minden nap lefestettem a holdat... De abszolút megérte – nagy levegőt veszek – Ezen itt, nem szórakoztam annyit. Azt hiszem csak fázisokat festettem, aztán megbűvöltem. Így olyan, mintha a kinti időt mutatná. De a kráterek nem az igaziak, és némely fázis is pontatlan. – magyarázom a kiállított kép kapcsán. Igaz, ezen nem is az ég kapta a fő szerepet, hanem az erdő. Ami egyébként ugyanaz az az erdő, mint a másik kép, csak egy másik szemszögből. – Ez pedig... Hát... büszke nem vagyok rá... de azt hiszem, különleges... – lépek tovább a lepkés mező felé. – Nekem az... – Egyelőre azonban nem fejtem ki, hogy miért, csak nézem, és várom, hogy Martin megfejti-e a lepkék jelentését. Amíg állunk csak nem bírom megállni, a kezemmel végig simítok a mozgásra képtelen pillén. A többi, amilyen gyorsan csak tud, hátrébb repül a mezőn, hiszen megijeszti őket a mozdulat. Persze a lomhábbak lemaradnak. Az utolsó előtti mint egy mulgi filmen a lassított felvétel csapkod a szárnyaival – Ajj te. Nem fogod őket sosem utol érni – hajolok közelebb hozzá, mintha ezzel megnyugtathatnám. De aztán kiegyenesedem és a kezemet is elhúzom, hátha visszatérnek a többiek és akkor a leglomhább sem fog rettegni annyira. – Amúgy meg... többnyire tájképek. Naplemente, tenger, hold, vízesés, erdő... – vonok vállat. Nem nagyon van rajt mit ragozni. Mozognak. Olyanok, mintha valódiak lennének. De csak az emlékeim, az álmaim szilánkjai.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2021. szeptember 29. 06:40 Ugrás a poszthoz

Martin

Nem értem miért olyan fontos neki, hogy én főzzek, de majd megbánja még. Aztán nem kér majd többet ilyet. Mondjuk rossz, hogy emiatt fog kiábrándulni belőlem, de talán sikerül elhúznom a főzést addig, amíg már nem lehet akadály az sem, hogy nem vagyok túl jó benne. Igaz, az is kérdéses, hogy ő van olyan türelmes, hogy kivárja, míg olyasmi sikerül főznöm, amit esetlegesen meg is osztanék vele.
- Az vagyok – bólintok a türelem kapcsán és el is mosolyodom, hiszen pont ezen gondolkoztam én is – néha talán túlságosan is – toldom hozzá mosolyogva, bár azért nem mindenhez. Ha például számolni kéne egyáltalán nem lennék az, de egyelőre ez a veszély nem fenyeget és neki sem kell újra találkoznia a frusztráltabbik felemmel. Abból épp elég volt, hogy akkor ott a parkban előjött. Lehetett volna rosszabb is, de akkor sem szeretnék több hasonlót. Főleg most nem, hogy kezdem elfogadni azt is, hogy esetlegesen megharaphatok valakit. Őt. Mást nem fogok, az továbbra sem tűnik helyesnek. Ahogy pedig ide jutok gondolatban átfut a fejemen, hogy megkérdezzem, hogy van a keze. Lopva vetek is egy pillantást a karjára, de az ing miatt nem nagyon tudom megállapítani, hogy rendbe jött-e már. Kétlem persze. De majd később megnézem, addig nem engedem haza...
Közben egészen más dolgokra terelődik a szó. Az ő keze, nyugtatóan pacskolja meg a vállamat, én meg elismerem, hogy fontos nekem. Nem válaszol rá, és ha nem lett volna az az apró vállon veregetés pár pillanattal korábban talán zokon is venném, de így tudom, hogy nincs rá okom. Zavarban van, talán jobban, mint én. Tehetnék valamit... megölelhetném vagy ilyesmi, de túl sokáig habozok.
Helyette Kyuhyunról mesélek, a képéről, meg arról, hogy miért olyan fontos. Na nem részletekben menően. Nem hiszem, hogy Martin azt szeretné hallgatni, hogy a képen lévő férfivel a barátságom jóval több volt, egyszerű barátságnál... Már korábban is feltűnt, hogy az ex szóra furcsán reagált, így a jövőben meg kell próbálnom nem említést tenni róluk. Nem lesz könnyű, hiszen éveken át meghatározó részei voltak az életemnek. De majd kitalálok valamit.
- Felejtés átkot szórtam rá – Fordulok Martin felé komoly tekintettel, miután elfordítom koreai barátom képét. – Elegem lett abból, hogy titkolóznom kell mindenről. Azt pedig végképp nem tudtam volna elmagyarázni, hogy egyik napról a másikra nem mehetek vele napközben akárhova – Jó, ez ebben a formában nem igaz, hiszen mehetek. De feltűnő lett volna, hogy a tengerparton is hosszú ujjú pólóban mászkálok, hogy a napfény imádatom után az árnyékban bujkálók. – Meg minden más is... – toldom még hozzá, visszapillantva a képre, aminek most csak a hátulját látom – Jobb így. Mindkettőnknek – persze nekem nyilván nem, mert hiányzik, máskülönben nem festettem volna meg. De áltathatom magam egy kicsit, nem igaz?
- Megnyugtató... és hogyan tehetem jóvá? – kérdem kihívó mosollyal, mert igazán sok ötletem van, de érdekelne, hogy ő mit gondolt. Aztán inkább kifejtem neki, hogy miért nem tudtam idehozni az említett képet, de megpróbálom szavakkal lefesteni neki, miközben a többit is végig nézzük. A lepkésnél aztán hosszabban időzünk. – Hát öhm... – jövök zavarba, ahogy a jelképről érdeklődik – de... azt hiszem. Vagyis... a varázserőmet? – kezdem bizonytalanul, mert hát az egész kép azért volt fontos, hogy mérjem, hogy tudjam mikor van vége – Látod azok a fürgék, akkor készültek, amikor még nem igazán éreztem semmi változást... Persze bonyolultabb dolgokhoz jobban kellett koncentrálni, de nem volt vészes. Nem tűnt annak. Aztán egyre nehezebben ment – mutatok rá egy-egy lomhább, furcsábban repkedő példányra – és egy nap... nem történt semmi – ér vissza az ujjam a pillangóhoz, ami nem mozdul – Eleinte úgy véltem csapkod a szárnyaival. De azt hiszem, csak képzeltem. Mert akkor még most is tenné.... – De érthető, hogy hinni akartam, hogy csak mert varázsolni nem tudok, festeni még igen. Az igazság pedig kegyetlenül fáj. Még ha a amúgy értem is, hogy egy hagyományos kép is lehet szép, meg művészi, meg minden.
- Nincs mit – vonok vállat könnyedén, bár nem érzem magam olyan könnyűnek. Akármennyire is szeretem a festést, amióta nem tudok varázsolni nem érzem az igazinak. Nem kapcsol úgy ki, és nem tudok elégedett lenni a képeimmel. Nem véletlen, hogy nem raktam ki neki egyetlen egyet sem, az elmúlt két évből... Vagy mennyiből. A lepkés talán kivétel, de az is többnyire mágikus. Hagyom hogy kicsit még nézelődjön közben pedig a borosüvegen akad meg a szemem. Azt hiszem innom kéne.
- Martin – kapom fel az üveget és lépek közelebb hozzá – Nincs bornyitóm – pislogok rá ártatlanul de kérlelően, hogy nyissa ki az üveget, aztán ha ez meg van, akkor töltök a poharakba, amiket korábban bűvölt meg, majd az egyiket odanyújtom neki. – Egészségedre – mosolyodom el, s bár talán illene még mondanom valamit, inkább csak koccintásra emelem a poharat, aztán bele is kortyolok. Csak utána jut eszembe, hogy előbb talán enni kellett volna... Amúgy is gyorsan a fejembe száll, de így? Na mindegy...

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2021. szeptember 30. 18:51 Ugrás a poszthoz

Martin

- Rád? Dehogy is! – ráncolom össze a homlokom, ahogy próbálok rájönni, hogy miért kérdez ilyesmit. Jó lehet nem a legkönnyebb természet, de azért akkora türelem sem kell hozzá. Néha. Talán. De nem céloztam rá. Eszembe sem jutott. Teljesen más dolgokra gondoltam, de nem fejtem ki, felesleges.
- Szerintem ecsettel a kezemben születtem – nevetem el magam a kérdésére, mert igazán nem tudom, hogy mikortól de amire vissza tudok emlékezni... – Mindig is festettem. Még a véletlen varázslataimban is – azokból pedig nálam rengeteg volt. Emiatt is kezdtek el otthon titokban tanítani már négy évesen, hogy ne buktassam le a varázsvilágot a muglik előtt, akiktől viszont lehetetlen volt elzárni. Nem mintha nem próbálták volna. Most pedig egészen jól jön, mert ha nem ismerném a muglik dolgait, valószínűleg jobban megviselne a varázstalanság. Nem mintha így nem viselne meg, de biztosan tudom, hogy könnyített az életemen.
Aztán a portré kerül szóba és én viszonylag könnyedén vallom be, hogy mit tettem, nem számolva a következményekkel. Nem számolva velük, mert meg sem fordul a fejemben, hogy ez bármiféle probléma lenne. Így igencsak váratlanul ér a kifakadása. Először csak tátva marad a szám, aztán csak rettentően szomorú leszek. Ellenkezően rázom a fejem. Eszembe sem jutna helyette eldönteni valamit. Vagyis... lehet, de egészen biztos nem önzésből. Kyuhyunnál nem mondhatom, hogy nem voltam az, ebben igaza van, de meggyőződésem, hogy mindkettőnknek jobb így. Én voltam ott vele, én beszéltem vele. Én voltam évekig a legjobb barátja, hiszem, hogy ismertem annyira, hogy el tudjam dönteni mi a legjobb. Nem jutok szóhoz. Valóban könnyek gyűlnek a szemembe. Egyszerűen nem értem őt, hogy miért feltételez rólam ilyeneket.
-  Szóval ilyennek ismertél meg... Hogy nem adnék rá esélyt... Oké. Akkor önző dög voltam. Egyszer. – Elfordulok, mert most egészen dühösnek érzem magam. Ez az az érzés, amivel nem tudok mit kezdeni. Meg nem értettség, tehetetlen düh. A kezem ökölbe szorul, de letörlöm a könnyeimet és megrázom újra a fejem. – Nem is tudom, hogy meg akarom-e magyarázni. Egyáltalán van-e értelme? – csattanok fel halkan, de feszültséggel teli hanggal. De tudom a választ anélkül is, hogy ő megszólalna. Ellépek mellőle, mert most zavar a közelsége. Egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy elküldöm, hogy én megyek el. Csak ne legyek itt, de ezt elvetem. Nagyot sóhajtok – Lehet, hogy most máshogy cselekednék – mondom végül, bár belül érzem, hogy nem. Nem fog a véleményem megváltozni csak azért, mert Martin szerint ez helytelen volt. A varázsvilágról sosem meséltem Kyuhyunnak. Ha mégis megpróbáltam totál hülyének nézett... Bűntudatom van miatta, de nyugodtabban alszom így, mert levettem egy terhet a válláról. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy nem tettem rá még egyet. Talán az megfelelőbb. – Veled biztosan nem. – Egyrészt mert már nem is tudnék. Másrészt, mert Martinnak nem hazudtam, nem mondtam el neki mindent. Vannak titkaim. De a hazudozásról leálltam. Nagyjából. Mert azért még előfordul, hogy nap allergiára hivatkozom, meg kvibliként mutatom be magam. Megfordulok és ismét csak a fejemet tudom csóválni. Én egy szép estét képzeltem el. Egy kellemeset. De most elrontotta a kedvem. – Rengetegen vannak, akik elviselnek... – vonok vállat egykedvűen. Ha azt hiszi ebben kivételes akkor téved. Jelenleg kitaláni sem akarom, hogy mit szeretne. A többire meg inkább nem is reagálok. Helyette a boros üvegért nyúlok, mert attól még esélyesen lehet jobb kedvem.
Szerencsére kinyitja, és a koccintáson is gyorsan túl esünk. Én pedig szinte rögtön felhajtom az egészet, sőt még újra is töltöm a poharam. Vele ellentétben én nem ülök le. A képeim előtt állok, végig nézek rajtuk újra. Még az is eszembe jut, hogy megfordítom Kyuhyunt és vele borozok. De aztán Martin megint megszólal. Felb*sz. Pedig épp most egyeztünk meg, hogy türelmes vagyok. De úgy látszik, ma az a célja, hogy kihozzon a sodromból.
- Ha nem értesz hozzá, ne akard megmondani, hogyan csináljam – fordulok felé hirtelen, aztán a pohárral a mozgó képeim felé intek. Kicsit hevesen, és egy kevés bor a padlóra is kerül, de szerencsére a vászonig nem ér el. – Az önkifejezésem része, hogy mozog... Mond egy zenésznek, aki megsüketült, hogy ne vegye el a kedvét... pff. Nem vagyok Beethoven – Azzal pedig megiszom az újabb pohár tartalmát is. Majd ő megmondja nekem, hogy mihez legyen kedvem. Na ne röhögtessen. Ha tudná, hogy hónapokig ecsetet sem fogtam a kezembe, amikor elmúlt a varázserőm. Még ilyen baromságot. Hogy nem veheti el a kedvem... Mert meghozta. Mostanában több kedvem volt, de most... most élni sincs kedvem. Leteszem a poharat az asztalra, aztán csak leülök a földre, felhúzom a térdeimet, és az államat megtámasztom rajtuk, úgy nézek magam elé. Az asztal peremét látom, meg a poharam talapzatát. Bekúszik a két tányér is, az asztal alatt meg látom Martin cipőjének orrát, de nem mondok semmit. Azon agyalok, hogy már megint mit rontottam el?

Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2021. szeptember 30. 18:52
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 19:20 Ugrás a poszthoz

Martin

Van amikor a legjobb szándék is a legrosszabb dolgokhoz vezet. Most is ez történik. Legalábbis úgy gondolom. Abban talán igaza van Martinnak, hogy önző dolog volt elvenni Kyuhyuntól az emlékeket. Épp csak attól tartok, sokkal kegyetlenebb ráébredni, hogy semmit sem tudsz a legjobb barátodról. Hogy valaki, akiben évekig megbíztál egyik napról a másikra egy teljesen más személy, egy másik világból. A damfírság csak olaj volt a tűzre. Egy olyan adag, amit már nem tudtam volna sehogy sem elhallgatni. – Fogalmam sincs mit gondolsz. – Az is meglep egy pillanatra, hogy az ember szót használja, de rájövök, hogy ez csak megszokás. Nem gondol ő rám emberként. És valószínűleg én sem tenném, az ő helyében.  Azt sem tudom, hogy miért hasonlítja magát Kyuhyunhoz, de ahogy visszakérdez, felmerül bennem, hogy talán nem tudatosult benne, amikor azt mondtam, Kyuhyun mugli.
- Te varázsló vagy – vonok vállat. Ez egyszerű. Egy varázslónak nem kell elmagyaráznom, hogy van varázsvilág, hogy vannak mágikus lények, és hogy a vámpírok nem csak egy-egy író beteg agyszüleményei, hanem létező dolgok, ahogy a vérfarkas, a kappa, meg minden más is. De egy mulginak ezt elmagyarázni? Na meg ott van az a szabály a titoktartásról. Nincs ehhez idegem. Hiába a türelem. Ez most nem az a pillanat. Ez érzelmileg túlságosan felkavar, mert a festményen szereplő alak, egyszer nagyon sokat jelentett. Szeretettel gondolok rá, még ha nem is érzem már azt a fajta kötődést, ragaszkodást, amit egykor.  
- Jobb, ha sírva mesélem? – horkanok fel, mert nem is értem mit várt. De ha ezt, hát most megkapta. Bár nem fogok sírni. Egészen büszke is lehetnék magamra, mégsem vagyok. Mert valahol tényleg igaza van Martinnak, belátom én azt is. Mégis szeretném hinni, hogy jobb így, hogy nem keres, hogy Kyuhyun nem hiszi azt, hogy elhagytam, hogy nem akarok már a barátja lenni. És sokkal jobb, mintha megutálna, amiért éveken át, annyit hazudtam neki.
Összerezzenek, ahogy hozzám ér és kissé félve fordítom a fejem felé. Fogalmam sincs mi jár a fejében, de talán el kéne fogadnom ezt a félig-meddig bocsánatkérés félét. Mégis nehezen sikerül, hiszen a kifakadásával, pont hogy arra célzott, hogy nem bízik bennem. Pedig a ligetben és a kaszinóban is megtette, és most rosszul esik, hogy mégsem. Még ha más is a szituáció, a bizalom az bizalom kéne mardjon.
Idegesen hajtom fel a pohár bort és közben próbálom magam az ő helyébe képzelni, hátha jobban megértem. De persze jön az újabb kérdés, és a korábbiak mellé ez már túl sok. Valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy mekkora különbség, ha mágiával fest az ember. Nyilván mert nem mindenki képes rá. Vannak varázslók, akik sosem készítenek mozgó képeket, még ha évekig gyakorolják sem. Az enyémek meg beszélnek, gondokodnak, mint eredeti verzióig. Legalábbis látszólag. Nyilván nem minden gondolat a sajátjuk. Sokkal inkább egy korábbi, megtörtént esemény, gondolat kivetítése a jelenre. De mindezektől függetlenül elég jók.
Nem is igazán fogom fel, hogy a második poharat is felhajtom. Rettentően bosszant, hogy nem akarja megérteni, hogy nem akarok „csak” festeni. Persze, jó az is. Élvezem azt is. De nem ugyanaz. Talán idővel elfogadom, de nem olyan könnyű, mint amilyennek bárki gondolja. Vagy ha valakinek az is, nekem nem az. Miért nem lehet ezt megérteni? Csak a fejemet rázom, akármit is mond. Persze, mindenki hasonlóval jön... hallottam már ezerszer. Mégsem akarom. Még nem.
- Kényelmes itt – A viselkedésemre nem akarok megjegyzést tenni. Miatta vagyok ilyen, ha nem akad ki és nem próbál meg kioktatni nem ez lenne. Elcsevegtünk volna a képekről és... Nem, nem gondolok bele, mert nincs értelme. Nagyot sóhajtok, aztán felnézek a borospohárra. – Nem vagyok éhes – az ilyesmi eléggé elveszi az étvágyam. De aztán eszembe jut, hogy az alkoholtól meg süsü leszek, így az evés egész jó ötletnek tűnik. Felállok és kihozom a dobozokat, amiket az előbb még hozzá akartam vágni. – Csak azt tudtam, hogy milyet nem akarsz... Szóval van minden, ami nem ananászos... – magyarázom a doboz halom mögül majd leteszem azokat az asztalka közepére. A legfelsőt kinyitom, de az épp húsos, így azt félre is rakom. – Zöldséges... merre vagy? – kérdezem mikor a harmadikból is valami hús köszön vissza rám. Ezeket mind úgy rakom, hogy Martin vehessen belőle ha akar, ha nem akkor pedig majd hazaviszi, vagy ilyesmi. A negyedik már végre az enyém. Csupa finom zöldséggel a tetején. Az egyik tányérra teszek belőle három szeletet, aztán ismét a földre ülök le, de ezúttal már a kanapé oldalán. Lehet hülyeség, de azért közel akarok lenni hozzá. Egy vita nem kéne, hogy elrontson mindent... és ahogy eddig megismertem, szinte biztos, hogy lesz még jó pár. – Jó étvágyat – mondom végül csendesen, remélve, hogy ő is talál olyasmit, amit szeret, aztán szó nélkül falatozni kezdek.

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 19:29 Ugrás a poszthoz

Martin


Néha olyan butaságokat tud kérdezni, hogy legszívesebben lecsapnám. Persze csak képteletesen, mert valójában soha senkit nem csapok le, max önvédelemből, de erre jó ideje nem volt szükség. De a lényeg, hogy a jelenlegi lelki állapotomnak nem jó ez. Természetesen érdekel, hogy mit gondol. Sőt valószínűleg a felejtés átkot is megbeszélném vele, ha nem lett volna olyan támadó rögtön, ahogy megemlítettem. Az ösztöneim viszont megakadályoznak abban, hogy magyarázkodni kezdjek egy ilyen kezdés után. Később talán, ha megnyugodtam, majd mesélek neki, habár lehet akkor is tartani fogok a reakciójától. Valószínűleg sokat kell még csiszolódnunk, ha azt akarjuk, hogy működjön köztünk ez a valami...
Aztán ahogy tudatosul benne, hogy egy mugliról beszélünk, mintha kcisit megenyhülne. Ennek valamelyest örülök, ahogy a vállamra helyezett kéznek is. Mert akármennyire is kiakasztott, ez az apró gesztus egyértelművé teszi, hogy nem ez volt a szándéka. Persze ettől nem lesz kevésbé rossz, de haragudni nem tudok rá annyira.
- Egyszer. Majd – felelem nem túl lelkesen, de ez inkább a jelenlegi hangulatomnak tudható be. Remélem ő sem érti félre, hogy csak mondom, hogy békén hagyjon, bár ha ez történik se tudok nagyon változtatni a dolgon. Jelenleg nincs sok kedvem semmihez sem, mégis kiélvezem a rövid pillanatot, ahogy megszorítja a vállam és végig simít a hátamon. Talán hozzá kéne bújnom, mint egy kiscica, és dorombolni, de ez még tőlem is nagyon abszurd lenne. Hiába vágyom az érintésre, a zaklatottságom, nem tűnik el ennyire könnyedén. Emiatt öntök magamba rögtön két pohát bort is és ülö a földre ahelyett, hogy mellé telepednék, pedig direkt nem hoztam székeket ide, hogy a kanapén majd, kényelmesebben ülhetünk.
A pizzákat is eléggé kelletlenül hozom ki, de mivel tudom, hogy a bor gyorsan a fejembe fog szállni, és mert nem akarom tovább rontani a helyzetet, inkább keresek magamnak egy ehető pizzát. Némileg elégedetten figyelem, hogy jó döntést hoztam a rendeléssel, hogy nem csak egy fajtát, hanem mindent kértem. Több dobozból is pakol a tárnyérjára így nincs okom aggódni, hogy egyáltalán nincs ínyére a rendelésem.
Meglep, hogy mellém ül a földre, de ezzel végleg meg is nyugtat. Egy néma üzenet, hogy bármi is volt, van, ő itt van. Velem. Lehet rosszul értelmezem, de hinni akarom, hogy így van. Ennek köszönhetően pedig apró mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben belekóstolok a pizzába.
- De legalább rendelni jól tudok – állapítom meg kuncogva, valószínűleg mert a bor kezd dolgozni bennem. Közben pedig a sajátomba is beleharapok. Az is finom, még ha egyébként annyira nem is vagyok éhes most. Aztán azt mondja sajnálja, meg hogy nehéz. Nem teljesen értem, hogy mire céloz. Velem nehéz? Vagy most döbbent rá, hogy elveszíteni a varázserődet nem mókás? Nem tudom eldönteni, nem is próbálom meg. Helyette a vállára hajtom a fejem, úgy rágom tovább a pizzámat.
- Hmm... – hogy ez a pizzának szól-e vagy annak, ahogy az agyam lassan feldolgozza az előbbi mondandóját és látszólag összeállítja az előbb még bonylultnak tűnő képletet az lényegtelen. – Próbáld ki. Csak lerakod a pálcádat és nem nyúlsz hozzá... mintha nem is lett volna soha... – javaslom, bár egyáltalán nem várom el tőle, hogy ilyesmit csináljon. Sőt. Most is milyen jól jött, hogy volt nála. Lett boros poharunk és a bort is kitudta nyitni. Tökre hasznos. Én meg nevetek az elképzelésen, mert teljesen abszurdnak tűnik, hogy majd pont ő nem varázsol, teszem azt egy hétig. Nem mintha olyan sokat láttam volna varázsolni. Mégis úgy képzelem el, mint a legtöbb aranyvérű, mágiához ragaszkodó varázslót. Így belegondolva én is egy voltam közülük, bár nem hittem sosem, hogy rossz lenne varázslat nélkül élni. De nyilván azért, mert sosem mértem fel igazán, mennyi mindenhez használtam a mágiát.
Feltérdelek és átnyúlok az asztalon, hogy magamhoz vegyem újra a boros poharat. Töltök is magamnak, mert Martinnak is, ha kér, bár lehet neki még van, nem is tudom hol a pohara, így csak tartom a kezemben az üveget, felé nyújtva, hogy kér-e vagy sem. Közben meg remélhetőleg tőlem elveszi az épp kitöltött adagot, mert éppenséggel nem kéne, hogy megigyam.

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 19:38 Ugrás a poszthoz

Martin

Talán kezdi kapizsgálni, mert nem faggat, nem nyaggat. Mintha beletörődne, hogy itt és most nem tudok, nem akarok erről beszélni. Az is elég valószínű, hogy sosem tenném, ha rajtam múlna hiszen könnyebb „elfelejteni” az ilyesmit, mint kimondani. De most hogy előkerült, biztos, hogy előbb-utóbb jobban bele kell mennünk a témába. Ahhoz viszont, lehet jobban kell ismernem. Akarok benne bízni, és így is eléggé megnyiltam neki szerintem, de persze többre lesz szükség. Egyelőre viszont jó, hogy nyugton hagyjuk a témákat, és hogy az evésre tereli a figyelmem.
Kellemes a vállán nyugtatni a fejem, jól esik a közelsége, az illata. Még a szemem is lehunyom egy pillanatra, hogy csak arra tudjak koncentrálni. Csábít, de nem teszek semmit, csak kinyitom újra a szemeimet, ahogy újra beszélni kezdek.
- Eleinte én is ezt gondoltam ... – nem aggódtam, hogy nem fogok tudni varázsolni. Amíg varázsló voltam, annyiszor kívántam, hogy bár ne lennék az, hogy a mugli barátaimmal lóghassak. Róluk biztosan tudtam, hogy nem a bolt miatt lógnak rajtam, hogy nem a varázsvilágban felhalmozott pénzösszegekre vagy az aranyvérűségemre pályáznak. Nyilván volt köztük is olyan, akinek hátsóbb szándéka volt, de sokkal gondtalanabbank éreztem magam köztük, mint a varázs világban, még a hazugságok ellenére is. De csak későn döbbentem rá, hogy mennyire a hétköznapjaim része a varázslás, hogy nem csak bonyolult és nehéz bűbájokhoz van rá szükségem, hanem sokszor a legegyszerűbb dologhoz is, mint a taxi hívás. Igaz mugli taxit hívhatok, de azok nem fognak elhozni Bogolyfalvára. – De aztán rájöttem, hogy sokkal több mindenhez használom, mint elsőre gondotlam – A legjobban talán a takarítás, a pakolás zavar. Hiába vagyok erősebb, és kapom fel könnyedén a nehéz festékes dobozokat is az nem ugyanaz, mint egy pálcaintéssel felrakni a polc tetejére. Nem. Most kell egy sámli, vagy egy kisebb létra, aztán felmászni dobozzal, festékkel... Tiszta macera és persze még millió példa eszembe jut. Például a poharak is, amiket ő változtatott át, meg a bor, amit kinyitott. Töltök is magmnak, mert miért ne? Ha már így eszembe jutott...
Innék, de elveszi a poharat még az üveget is, én meg csak pislogok rá, bár valószínűleg igaza van, nem kéne sietnem. Nem mintha amúgy szaladgálnék vagy ilyesmi... De ami nem tudatosul bennem az az, hogy bizony a fejembe szállt az a két pohár is.
- Nem sietek... Tök lassú vagyok – mosolyodom el újra, mert hát na... Az utóbbi években ennyi időt nem öltem bele egy kapcsolatba. Mondjuk az is igaz, hogy nem is nagyon volt semmi olyan, aminek lett volna értelme. A futó kalandokhoz meg nem fáradoztam ennyit. Mondjuk nem kötöm az orrára. Biztosan csúnyán nézne, hogy milyen rossz kisfiú vagyok. Pedig még csak kiscsi sem vagyok. Haha.
- Mi van előttem? – pislogok magam elé, nem teljsen fogva fel hogy mire céloz. Magam előtt az asztal ratja a pizzák. – Áh! Pizza! – ez pedig most nagyon vicces, így bizony nevetek rajta, valószínűleg szörnyű benyomást keltve, de ha már így felfedeztem a dolgot, eszem még. Szőval megkeresem azt a dobozt, amiből az előző szeleteket vettem ki, s bár még azokat sem fejeztem be és eddig éhes sem voltam, ha már így felhívta rá a figyelmem, akkor kell. Egymásra hajtok két szeletet, mint egy szendvicst, és úgy harapok bele, majd Martin felé fordulok. – Most te vagy előttem – Állapítom meg nagy bölcsen, majd harapok egy újabbat, s közben Martin arcát figyelem. Leteszem a pizzát meg a tányért is, aztán lenyelem a pizzát, ami a számban van. Egy hosszú másodpercig próbálkozom a gondolkodással, de természetesen nem megy úgy, mint máskor, így hagyom, hogy az érzéseim irányítsanak. Egyszerűen közelebb hajolok és lopok tőle egy csókot. Lesz, ami lesz alapon.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 19:43 Ugrás a poszthoz

Martin

Bólintok, hiszen most is szóltam. Persze nem akarok belőle rendszert csinálni. Nem akarok másoktól függeni és ha a muglik meg tudják oldani a dolgaikat varázslat nélkül akkor én is. Eddig is elég jól ment, épp csak bosszantó tud lenni, amikor tudod, hogy valami amivel órákat töltesz el, két pálcaintéssel is elintézhető lett volna. De türelmes vagyok, elfogadom. Többnyire.
Arra azért, hogy jól bánik a pálcájával felhúzom a szemöldököm. Tudom, hogy én vagyok perverz, de tökre nem arra gondolok, amire ő. Szerencsére sikerül nem röhögésben kitörni, és nem kérem meg, hogy demonstrálja a tudását. Előbb-utóbb csak kiderül az is. Remélem. De ezek a gondolatok nem olyasmik, amikre most szükségem van, pedig élvezném, nagyon is. Hülye bor. Mondjuk ezt nehéz a borra kenni, anélkül is évezném.
- Jah, hogy te a poharakról beszélsz... – döbbenek rá, ahogy a gyorsaságot említi. Én nem erre értettem, de akkor így más világos. Bólogatok is kissé talán bárgyún, de igaza van. A bort nem kéne innom, pedig itatja az magát. Na de nem baj. Jó. Tegye csak el messzire. – Ha bort hozol, a józant nem tudom értelmezni – válaszolom nevetve, bár most minden sokkal másabbnak tűnik, mint bor nélkül. A dolog előnye, hogy többet az életben nem kínál majd semmilyen szesszel. A hátránya... ugyanez. De azt hiszem túl élem. Nem szokásom amúgy sem inni.
Közben ő viszont kifejti, hogy mire gondolt pontosan és meg komoly fejet vágva hallgatom, hümmögök, meg bólogatok. – Pont úgy hangzol, mint a pszicho dokik – állapítom meg még mindig mosolyogva, nem igazán véve komolyan a megállapításait. Persze biztos igaza van, a dokit sem vontam sosem kétségbe, csak azt nem értem miért akarja mindenki hogy ilyen „hamar” túl tegyem magam rajta. Sokkal jobban vagyok, mint korábban. Sőt! Most az a pár alakom amikor bedepizek, miért zavar mindenkit annyira? Szerintem nincs ezzel semmi baj. Viszont, most hogy ilyen közel van, és nem vagyok teljesen beszámítható a lehető legjobb ötletnek tűnik megcsókolni őt.
Visszacsókol, még ha nem is tökéletesen, de kit érdekel? Már épp kezdene jó lenni a dolog, amikor eltol. Szomorúan pislogok rá, hogy mi a baj, míg meg nem magyarázza, hogy miért. Az ujja az ajkamon amúgy rendkívül csábító, de teljesen más dolog jut erről is eszembe. Sóhajtok egy nagyot. Milyen témát tereltem? Nem is emlékszem miről beszéltünk... és még romantikát is akar? Mi a franc... Jó, hagyjuk. Csak sóhajtok egyet lemondóan, majd hátradöntöm a fejem a kanapéra, és becsukom a szemeimet. A kedvért takarítottam, rendezgettem és válogattam két hétig. Persze hátrahozhattam volna a kupiba is, de épp hogy szépen akartam. Azért is szereztem gyertyát, az más kérdés, hogy meggyújtani nem tudtam, de hát épp most ajánlotta fel, hogy segít, és meg is gyújtotta valamikor, mert most ég.
- A lelkiállapotom kitárgyalása valahogy nem tartozik a romantikus kategóriába... – szólalok meg újra talán egy perccel később, ahogy sikerül kicsit összeraknom a képet. Aztán kinyitom újra  a szemeimet és felveszem újra a tányéromat, de hamar meggondolom magam. Ha most még két-három szeletet benyomok, csak megfekszi  a gyomrom. – Odaadod a poharam? Iszom egy kis vizet, bor helyett – nézek rá kérőn, ha mindenképp engem akar kivesézni, legalább ne becsípve tegyem. Nem azért mert kevésbé lennék őszinte. Pont ellenkezőleg. Valószínűleg túl őszinte lennék. Közben el is állok, hogy egyértelművé tegyem, komoly a víz ivási szándékom, és ha megkapom a poharamat, akkor töltök is magamnak vizet a konyhában.
- A kezed hogy van? – kérdezem csak úgy pluszban, ha már lelkizni akar, akkor kezdjük a fontos dolgokkal. Vele. Mert engem meg ez érdekel, csak nem akartam rögtön letámadni vele. Aztán talán meg is feledkeztem róla... de most szeretném látni, szokni, elfogadni. Vagy legalábbis megpróbálni.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2022. március 20. 19:57
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 19:51 Ugrás a poszthoz

Martin

Az agyam józanabbik fele valami olyasmit sutyorog, hogy meg kéne sértődnöm. Az nem teljesen világos, hogy miért, de azt hiszem a gyengepont szó az, ami kicsit betesz. Miért is? És miért nem megy a gondolkodás? Ja persze! A bor. – Akar a nyavalya, csak udvarias vagyok! – közlöm félig durcásan, félig komolyan, már amennyire becsípve komoly lehet valaki… - Nem szoktam inni… Vagyis… khm… egy ideje nem… - pontosítok csak a biztonság kedvéért, bár lehet most meg úgy tűnik valami alkoholista voltam korábban, de ezt nem igazán tudom felmérni, meg nem is igazán akarom végig gondolni, mennyire kétes értelműek a szavaim.
Nem igazán értem most őt. Talán az alkohol miatt, talán csak a „szokásos” félreértéseink egyike ez is. De tényleg nem tudom mire akar kilyukadni, miért akar ő nekem órát tartani arról, hogyan érezzem magam, hogyan dolgozzak fel valamit és a többi. Sokkal egyszerűbb belé fojtani a szót és megpróbálni elterelni a gondolatait (meg a sajátjaimat is) egy csókkal. Legalábbis ezt hiszem egy rövid pillanatig, de nem tart sokáig a varázs és ez nem meglepően a kedvem is elveszi.  
A víz részben menekülés is. Kibúvó a kellemetlen helyzetből, de ugyanakkor jó is, hiszen segít kicsit kijózanodni. Két pohárral iszom, biztos, ami biztos, s csak azután megyek vissza hozzá. A szemeim a felgyűrt ingujjára siklanak, de nem sikerül jól megnéznem magamnak, mert szinte rögtön le is húz maga mellé a kanapéra. A hangja furcsán parancsoló és míg ezt próbálom feldolgozni és a gesztusai mögött megrejlő titkokat megfejteni, csak még jobban megzavarodom. Mire észbe kapok, már hozzám bújik. A szívem hevesebben kezd dobogni és egy pillanatig nem tudom hova tenni a dolgot, de ösztönösen ölelem magamhoz köré fonva az egyik karomat, míg a másik kezem az alkarját kezdi el cirógatni.
- Nem haragszom – válaszolom némi gondolkozás után. – De nem igazán értem, mit akarsz – toldom hozzá őszintén, hiszen alig pár perce tolt el magától. Most meg bújik mint egy kiscica. Beszélgetni akart, de mire rászánom magam, már ne beszéljünk. Teljesen összezavar, s nem segít, hogy előtte még ittam is. Hiába vagyok józanabb, ezt a helyzetet most nagyon nem látom át. Sóhajtok egy nagyot, ahogy ujjaim fel alá siklanak a bőrén. A szemeimmel is lekövetem a mozdulatot, és egy második nagy sóhaj után jobb ötlet híján beadom a derekam. – Oké… Kérdezz… én meg felelek – vetem fel a régi játékot. – Mondanám, hogy utána cserélünk, de nem vagyok biztos benne, hogy te válaszolnál bármire – erre elmosolyodom. Egy ideje zárkózottnak vallom magam, de mióta Martinnal találkoztam, újra kell értelmeznem a szó jelentését. Kettőnk közül tuti ő a zárkózottabb. Persze én kerülök bizonyos témákat, de más dolgokkal kapcsolatban gyorsan megnyílok. A karjáról az arcára pillantok. Mit szól ehhez az ötlethez?  

Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2022. március 20. 20:28
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 20:58 Ugrás a poszthoz

Martin

Nagyot sóhajtok és megcsóválom a fejem. Igaz, amióta ismerem, máshogy gondolkodom a vérről, meg a vér ivásról, de... Megrázom a fejem újra. Nem szabad nekem ilyesmire gondolni. - Erre még sosem gondoltam - vallom be, mert őszöntén, nem akartam vérre asszociálni és borozni se nagyon szoktam. Paradicsomléről előbb gondolok vérre, már csak azért is, mert paradicsomleves dobozban cipeltem magammal a vért a suliba, amíg diákként tengettem a napjaim, meg most is, ha a könyvátárban vagyok, van a táskámban egy doboz a biztosnág kedvéért. De mindegy is.
- A kellemetlen nem a legmegfelelőbb kifejezés... - gondolokozom el egy pillanatra, aztán folytatom - ...borozás közben egyeztem bele, hogy félvámpír legyek. Legalábbis azt hiszem. Nem emlékszem pontosan. Az még meg van, hogy Misha megkérdezte megharaphat-e... de hogy utána mi történt... - Megvonom a vállam, aztán újra megrázom a fejem. Mert tényleg nem emlékszem. Amire meg emlékszem, azt meg nem osztanám meg Martinnal, meg mással se nagyon. Az egész történet, annyira szürreális, még nekem is nehezemre esik elhinni, pedig velem történt. Nem folytatom, mert ha van valami, amire nem szívesen emlékszem, az az a néhány hónap az átalakulásom előtt. Túl sok dolog történt akkoriban. Mondjuk az is biztos, hogyha elmesélném az egészet valakinek, akkor vissza dugnának a diliházba. Viszont erre sem akarok gondolni, így inkább a jelenre próbálok összpontostíani. Arra, hogy Martin, milyen édesen bújik, és hogy ez tulajdonképpen mennyire kellemes. El tudnám ezt viselni napi szinten is, de valami azt súgja, hogy egy ilyen megjegyzés elriasztaná. Aztán lehet tévedek, de tényleg nehezen igazodom ki rajta, és a válasza a kérdésemre, megint csak nem segít.
- Hmpf... - horkanok fel, elfogadni magam? Mi ez a baromság? Jó kicsit bedepiztem mert olyan dolgokat feszeget, de nem arról van szó, hogy nem fogadom el a helyzetet. Elfogadtam, már rég, de ettől még nem könnyebb. Miért gondolja mndenki, hogy könnyebb. Ez olyan, mintha azt várnák, egy járni nem tudó embertől, hogy induljon a maratonon, még ha utolsó lesz is. Vagy nem tudom. Nekem ilyen érzést ad. - Nem tartok tőled. Már rég nem tartok semmitől sem... ami meg az elfogadást illeti... Azt nem tudom, hogy el tudom-e úgy magyarázni, hogy érts. Attól, hogy elfogadom, még nem lesz könnyebb... - beharpom a számat. Épp most gondoltam rá, hogy nem akarok magyarázkodni, de mégis azt teszem. Jobb ha nem folytatom. Remélem, hogy veszi a lapot, és hogy inkább más dolgokról kezd el kédezgetni, mert tényleg nem hiszem, hogy most van itt az ideje a lelki világom kibeszélésének.
- Boldog? Fél órája? - kérdezek vissza, mert fogalmam sincs, mennyi ideje van itt. De az biztos, hogy boldog voltam, hogy jön. Amikor megkérdezett, és... azt hiszem, amikor visszacsókolt akkor is. Tulajdonképpen most is egész boldog vagyok, hogy átölelhetem. Megnyugtató. Olyan emberinek érzem magam tőle. Még ha nem is látszik rajtam. Na de ezt meg még nem vallhatom be neki... vagy igen? A fenébe is, mennyi idő, amíg kimegy a fejemből a bor?  
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2022. március 20. 20:58
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 21:03 Ugrás a poszthoz

Helló OFF :3
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 21. 07:47 Ugrás a poszthoz

Gratulálok, ügyes vagy Smiley
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 24. 07:11 Ugrás a poszthoz

Adelina
outfit, no glasses


Unottan sétálok a tó körül. Számtalan éjszakát tölöttem már azzal, hogy körbe jártam, így lassan csukott szemmel is meg tudom tenni a kört. Gondoltam már rá, hogy más felé sétáljak, de valahogy minden álmatlan éjszakán ide lyukadok ki. Így pedig marad a tó körüli séta. Ma egyébként egészen tetszetős. Talán mert az idő végre kellemesebb, és nem akarok halálra fagyni. A holdfény tükröződése, ahogy megcsillan a víz felszínén egészen megihlet.
Úgy fél óra séta után leülök egy padra, és a táskámból kiveszem a vázlat füzetemet. A5-ös kicsi méret, de egy kis vonalrajzhoz elég. Aztán majd otthon megfestem. Ha lesz még kedvem. Mert az mondjuk még nem mindig van, de most hogy van ki kell használni.
Ceruzám hegye serceg a papíron, ahogy lázasan rajzoglatom az éjszakai csendéletet. Aztán valami csobban és ahogy a víz felszínt kezdem fürkészni, egyre több hal kezd ugrándozni.
- Belétek meg mi ütött? - kérdezem nevetve, ahogy a nem mindennapi táncot szemlélem. Némi nézelődés után, pár halacskát is felvázolok, aztán becsukom a füzetem és elteszem. Közelebb lépek a vízhez, majd tovább indulok a jól ismert ösvényen. Séta közben tovább figyelem a halakat, s megpróbálom elképzelni, milyen lehet halként a hold felé ugrálni.
Gondolataimból egy furcsa érzés, egy szag? ráz fel. Rögtön tudom, hogy egy vámpír az, csak épp azt nem tudom, hogy jó-e ez nekem.
- Semmi kedvem tisztelet körökhöz... - motyogom az orrom alá, de közben mégis az ismeretlen vámpír felé indulok, mert kíváncsivá tesz. Aztán ha közelebb érek, majd kiderül, hogy jó-e kíváncsinak lennem...
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2023. április 9. 12:35 Ugrás a poszthoz

Martin

Érdekes a kérdése. Mintha azt szuggerálná, hogy próbálok valamit az alkholra fogni. De jobban belegondolva... talán igaza van. Felelőtlenül sokat ittam, és olyan döntéseket hoztam, amiket azóta számtalanszor megbántam. De hogy beleegyeztem-e a dologba, azt nem tudom. Egyszerűen nem emlékszem rá.
- Lehet. Nem tudom. Nem emlékszem... - vallom be, kissé lesújtva. Aztán megvonom a vállam, mert mindegy, hogy mennyit gondolkodom rajta. Annak az estének a részletei sötét homályba vesznek. Megkérdezhettem volna Mishát, de akkoriban nem mertem. Most meg már nem számít. Igazából akkor se számított. Megtörtént és bármi is vezetett ide, nem áll módomban visszacsinálni.
A kissé keserű gondolatfuttatásból a gyengéd érintése zökkent ki. Apró mosolyt csalva vele az arcomra. Jól esik, hogy itt van, hogy érdeklődik, még akkor is, ha nem ez a kedvenc témám. Talán megelégszik ennyivel - ha meg nem, hát így járt - és tovább evezhetünk kellemesebb vizekre.
Ekkor jön az újabb kérdés, amin felhúzom a szemöldököm. Felé fordulok és az arcát fürkészem. Komoly-e ez a kérdés? Hiszen csak vissza kéne gondolnia, már ártottam neki. Lehet ő nem úgy éli meg, de nem tartom normálisnak, hogy időnként megharapom. Az más kérdés, hogy akarok-e ártani neki. Mert az egyértelmű nem.
- Ezt most hogy érted? - Dobom vissza a kérdést. Érzelmileg, fizikálisan, mentálisan? Annyiféle képpen tudnék ártani. Egyik sem áll szándékomban. De garanciát adni nem tudok. Ettől függetlenül érdekel, hogy mire is gondol pontosan. Bár sejtem, hogy arra gondol, hogy félvámpírként ártalmas vagyok-e rá, vagy másokra, azért szeretném hinni, hogy más is bújkál a kérdése mögött.
Az elfogadással kapcsolatos meglátásai, elgondolkodtatóak. Lassan bólogatok rá, mert van benne valami. De a varázserőm hiányának megszokása, még biztos időbe telik. Persze vannak dolgok, amiket már most is könnyedén elintézek "mugli módon" de azért mindig ott bújkál a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne mindez egy pálca suhintással. Mindegy. Legyen igaza. Talán az a legjobb.
- Egyértelműen a pizza! - vágom rá vigyorogva, és próbálom figyelmen kívül hagyni az enyhe meleg érzést az arcomon. Tuti, hogy enyhén elpirultam, és a tény, hogy fehér vagyok mint a fal, biztos nem segít ennek elfedésében. De tulajdonképpen foghatnám a borra is. Igen. Attól van melegem, attól piroslik az arcom - Bár a társaságod sem rossz. Általában... - fűzöm még hozzá megadóan, mert semmi kedvem hallgatni a meglátásait, arra vonatkozóan, hogy esetlegesen nem mondtam igazat a pizzával.
- Csak azzal, hogy még itt vagy - felelem végül a szemeibe nézve. Mert az érzéseim eléggé kuszák, és nem akarok semmit sem kijelenteni elhamardkodottan. De abban biztos vagyok, hogy örülök, hogy itt van, hogy közel van hozzám, hogy a szörnyű kifakadásom és az egyáltalán nem csábos megnyilvánulásaim ellenére nem menekült el, ahogy azt mások tették korábban. Ijesztő, de ad valamiféle biztonság érzetet és csak remélem, hogy ez még sokáig így marad.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Choi Min Jong összes hozzászólása (849 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 19 ... 27 28 [29] Fel