Choi Min Jong
KARANTÉN
damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
|
- Csak azt csináltam, ami érdekelt - megvonom a vállam. Most valahogy olyan könnyű erről beszélni, pedig életemben talán először teszem, tényleg azt, amit én akarok. De valószínűleg ettől is vagyok sikeresebb. Panaszra persze nincs okom. Koreában is elég népszerű voltam, de az nem töltött el sohasem ilyen jó érzéssel. Most végre, tényleg önmagam lehetek. Zoé mellett persze ez is más, de azt hiszem, ez is én vagyok. A férfi, aki örül, hogy egy nő figyel rá és meghallgatja. Főleg, hogy romantikus érzéseket éleszt benne a nő - még ha akaratán kívül is teszi. - Az. Azt hiszem. Tényleg az. Habár... - elhallgatok. Az a sötét gondolatom támad, hogy talán nem lennék ilyen sikeres, ha tudnák azok, akik rám szavaztak, hogy félvámpír vagyok. Lehet mégsem vagyok annyira önmagam? Megrázom a fejem, és inkább a süteményért nyúlok. - Egyél sütit is - mondom neki is, és odanyújtom a másik szeletet neki. Aztán a képről kérdezem, így pedig aligha tud enni. Én viszont közben megkóstolom a sajátomat. Édes. Nem, nem a süti. Persze az is, de a szavai azok, amik édesnek hatnak. Próbálom reálisan látni és nem többet belegondolni baráti kedvességénél, de nehéz. Túlságosan tetszik, amit mond. S hogy ezt elnyomjam magamban, még több krémest tömök a számba, miközben próbálom nem őt nézni. Inkább a festményt. Igaza van. Színes, vigyorgós... de nem tudom ez mennyire igaz rám. Persze mosolygok sokat még mindig... Nyelek egy nagyot, aztán ahelyett, hogy mondanék bármit is, a maradék sütit is a számba tolom. - Nem tudom. Az év végi vizsga alól felmentést kaptam, még az Aileennél végzett munkám miatt... Nem hiszem, hogy Holló úrt különösebben érdekelnék a művészetek - de persze remélem, hogy tévedek. Elhúzom a számat. Aztán mivel elfogyott a krémes a tányért a kisasztalra teszem. A kanapé háttámlájára könyökölök és úgy fordulok Zoé felé. - Jelentkeztem egy tánc iskolába is, de oda nem vettek fel... Mondjuk számítottam rá. De azért reméltem, hogy egy-két órára bejárhatok majd. - A remény azonban nem mindig elég. - Most az új hobbim a tánc és a festés keverése. De az biztos, hogy megélni nem fogok belőle. És azt hiszem, ez a bolt sem a legjobb befektetés... - nem mintha szükségem lenne bevételre vagy bármire. Kwon szerint az unokáimnak is lesz bőven elég pénze, a jelenlegi vagyonomból... Mégsem szeretném, ha azt mondanák, csak henyélek, vagy ilyesmi. Be akarom bizonyítani, magamnak és persze másoknak is, hogy meg tudok állni egyedül, a két lábamon.
|
|
|
|
|
|
|
Choi Min Jong
KARANTÉN
damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
|
Megrázom a fejem és a kezemmel is tiltakozó mozdulatot teszek, miközben próbálom lenyelni a saját sütimet. - Nem, köszi... Azt hiszem vacsorázni kéne előbb... – mondom csak úgy mellékesen, mert ha már ennék valamit, inkább azt, elvégre ma még nem jutottam el odáig. Egy pillanatra az is átfut a fejemen, hogy lehet ő sem, és fel kéne ajánlani, hogy elviszem, de elnézve, milyen nyugodtan eszi most a saját sütijét, biztos vagyok benne, hogy ő nem éhes. - Kicsit el vagy varázsolva, hmm? – nézek rá vigyorogva, mert milyen már, hogy nem tudja, mikor jött. Én tudom, hogy két éve már itt volt, mert akkor találkoztunk először... S most, hogy belegondolok, rettentően rohan az idő. - Tessék? – kérdezek vissza a suttogására, mert nem teljesen értem, hogy mi mond, bár abban sem vagyok biztos, hogy nekem mondta. Ha elismétli jó, ha nem a sem baj. - Tánc órákra? Oda nem. De megoldom. Tanulgatok magamtól – vállat vonok. Annyira azért nem vonz a balett. Bár jó lett volna. De segáz. Megvagyok nélküle. Sőt! Így tulajdonképpen még a stílusomat is egyedibbé tehetem. Csak az zavar, hogy mindig az orrom alá fogják dörgölni, hogy ez vagy az, ahhoz a stílushoz köthető, míg a többi nem, vagy hogy nem pontosan végzek egy-egy mozdulatot. Persze a festés miatt ezek tulajdonképpen lényegtelen apróságok. - Miért csak félig? – kérdezem meglepetten. Nem mintha úgy gondolnám, hogy nagyon szerencsés vagyok. Sok mindenen mentem keresztül, mielőtt eljutottam idáig, s ha lehetne választani, bizony elgondolkodnék, hogy mennyire érte meg. - Igazából senki. Csak nem vagyok biztos benne, hogy valóban fontos. Inkább hobbi. De a tanulás most elsőbbséget élvez – mondom kissé bizonytalanul és megvonom a vállam. - Veled mi történt? – kérdezek vissza, mert bár állítja, hogy semmi érdekes, mégis elég rég volt, hogy utoljára találkoztunk. Igazán beszélgetni meg még nem is nagyon volt lehetőségünk. Most viszont, mégis úgy teszünk, mintha mindig is ismertük volna egymást. Vagy csak én érzem így? A fene se tudja, nem tudok mellette gondolkodni.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Choi Min Jong
KARANTÉN
damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
|
Én jó pap vagyok, életem végéig iskolába fogok járni *mondjuk tökre nem pap, hanem tanító, de pszt* XD szóval tartsatok ki, nektek legalább néhány év múlva vége 
|
|
|
|
|
Choi Min Jong
KARANTÉN
damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
|
Kaelyn WestfallSosem gondoltam volna, hogy szeretni fogom a vizsgaidőszakot... De az idén rendkívül tetszetős volt. A legtöbb vizsga annyira könnyű volt, hogy komolyan tartottam tőle, van valami csel a dologban, de az eddigi információim szerint, tökéletesen átmentem mindenből. Életemben először, mindenféle probléma nélkül. Ez több mint elég a kisebb féle büszkeségérzetnek, amivel az utóbbi napokban a boltomat vezetem. Ez pedig a másik dolog, ami boldoggá tesz: itt lehetek egész nap, nem kell órákra rohangálnom, s most hogy hivatalosan szünet van még prefektusi teendőket sem kell úgy ellátni, mert a legtöbb diák kastélyon kívül tevékenykedik. Persze van hátulütője is a dolognak: az evés. De ha nagyon éhes vagyok még mindig fel tudok menni a kastélyba, s most, hogy felügyelők sincsenek, ez is sokkal egyszerűbb.
Na de visszatérve: a boltom. Csodás. Újra rendeztem, szépítettem és most még jobban tetszik. Kivételesen nem is festek, egyszerűen csak ülök a pult mögött és gyönyörködöm. A vevők még mindig nem százával járnak ide, de sebaj. Talán jobb is így, több időt tudok rájuk-nekik szánni.
Az elégedett nézelődéstől az apró csengő szakít el, ami jelzi, hogy új vevő érkezett. Az ajtó felé pillantok, és mosolyogva mondom ki a "helló"-t, ami talán nem a legmegfelelőbb köszöntési forma, de nem áll rá a számra, hogy jó napot. A lány már a haja színével belopja magát a szívembe, s még azért se tudok haragudni rá, hogy nem köszön vissza. A tekintetét követem, és ismét elégedettség tölt el. Neki is tetszik a bolt, s így már igazán megérte!
Felállok és kilépek a pult mögül. Megigazítom a ruhámat - ez már ilyen berögződött valami - és megindulok felé, hogy segítsek neki egy picit.
- Szerintem inkább erre szeretnél nézelődni - szólítom meg nem éppen hétköznapi módon a vállára téve a jobb kezem és gyengéden fordítva rajta egyet. Meg sem fordul a fejemben, hogy ez talán túl közvetlen. De na. Megérzés vagy nem is tudom, a pasztellek irányába terelem. Lehet tévedek, de ha így is van, simán kedvet kaphat, pár jóminőségű krétához.
|
|
|
|
|
Choi Min Jong
KARANTÉN
damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
|
Fellépéskinézet - cipő nélkül
zene
Örömmel fogadtam el a meghívást a falubeli fesztiválra. Igazán úgy éreztem tőle, hogy valóban értékelik a munkámat. Hogy ez a csillag dolog, nem egy egyszeri alkalom volt. Ugyanakkor nagy dilemmába is kerültem, hogy mégis mit adjak elő, egy a bulit záró műsorként. Végül ahogy agyaltam, eszembe jutott egy korábban írt dalom, s bár a fesztivál szigorúan alkoholmentes, mégis Rachel jutott eszembe, aki a végzős bálon is alkoholosnak vélte az italokat. Ha ő most kijött ide, biztos hogy jól szórakozik, talán be is csíp, már csak a gondolattól, hogy fesztivál meg sör - még akkor is ha alkoholmentes. Ez pedig igazán meggyőzött, hogy a jó hangulathoz (na meg a részegséghez) nem feltétlenül kell alkohol. Én amúgy is mindig jól szórakozom, pedig jó ideje kerülöm az ilyen italokat - lássuk be, soha nem volt még jó vége annak, hogy berúgtam. Szóval némi gondolkodás után, sikerült dönteném, hogy mit is akarok csinálni, s bár a gyakorlás közel sem volt elég, most már lehetőségem sincs visszatáncolni - hehe, szóvicc, jó gagyi.
A színpad aljánál állok, a ruhámat igazítom és a telefonom nyomkodom. Szerencsére sikerült felrúnáztatnom, hogy működjön annyira, amennyire nekem most kell. Az előadásomhoz így már minden készen áll. Fent ott van a fehér vászon, az egyik kifeszítve a földön, a másik mint háttér. Utóbbin fekete vonalak formájában záporozni kezd az eső, s ezzel egy időben az eső hangját is hallhatják a téren tartózkodók. Páran talán nem értik elsőre, és a kezükkel ellenőrzik, hogy akkor most mi is a helyzet, de pár másodperc után egészen biztos egyértelművé válik, hogy csak a színpadon "esik" az eső.
Benyomom a telefonon a csengőhangot, majd megindulok fel a színpadra, miközben erősítem a hangerőt. Aztán eljátszom, hogy felveszem a telefont, a fülemhez emelem és beszélni kezdek.
- Aha...Igen jövök. Már úton vagyok... Aha...Oké, te nagyon berúgtál? - nevetek, persze hogy nem rúgtak be, nincs alkohol! de pszt! - Nem, kettőkor végzek. Mit tehetnék? Nem sokára ott leszek!... Aha, rendben... Ne igyál túl sokat! - a hangom természetesen fel van erősítve, így mindenki hallja, igyekszem tényleg úgy csinálni, mintha a telefonba beszélnék, bár nem tudom a varázslótársadalom mennyire értékeli ezt a muglis megnyilvánulást, azért remélem nem vetnek meg rögtön miatta - Csááá! - Ezzel pedig befejezem a telefonbeszélgetést. Leteszem a telefont és a közönség felé fordulok. Mentem egy kört a színpadon de most nagyjából középen vagyok, ahogy terveztem.
Egy pillanatra lenézek, aztán ahogy felemelem a fejem elkezdek énekelni is. mögöttem az esőcseppek betűkké formálódnak, s ahogy legutóbb is most is megjelenítik a dal szövegét - még mindig csak angolul, ezen még dolgoznom kell, hogy magyarul is menjen.
Lassú de ritmusos mozgásba kezdek, nagyokat lépve a vásznon, hosszú és határozott vonalakat húzva, egyet-egyet fordulva. Egy pálcaintéssel a balkezembe ecset a jobba fekete festékes bödön repül. Ma csak egy egyszerű fekete fehér képet készítek. A mozgásomba ezúttal benne van egy két hajlás, sőt még kézenállás is - pontosabban festékes bödönön állás, mert azt teszem a vászonra úgy lendülök a magasba, a balommal meg néhány vonalat húzok, majd kicsit odébb érek földet ismét, s tovább lépek hosszú íves vonalakat húzgálva. Amikor a zene kicsit gyorsabb lesz, én is kisebbeket mozgok, a lábaim sűrűbben járnak, épp ablakokat festek, de pszt, ezt nem tudhajták még. Én mindenesetre táncolok, időnként csak is arra figyelek, meg is állok egy helyben és csak a felsőtestem mozgatom. A kalapom persze már rég leesett a fejemről, de nem foglalkozom vele. Ez része a történetnek. Aztán az utolsó refrénnél a hátsó vászonhoz lépek arra rajzolok fel egy alakot, aki a kezében két poharat tart. Amikor befejezem elszaladok a kalapért a fejemre teszem s ecsetet, festéket hátrahagyva lépek vissza körvonalazott barátomhoz, hogy elvehessem tőle az egyik (festett) poharat s koccinthassunk egyet. Aztán a zenének vége, én meg egy óvatos pálcamozdulattal emelem a magasba a legújabb művem, sok-sok pillanatkép, pálcika-emberekből, megjelenítve a dalom egy-egy mozzanatát és olyasmiket is, amiket abban nem említek.
Két kis pálcika gyerek, ahogy homokoznak, nevetnek; két kamasz pálcika akik az iskolában; aztán két felnőtt, ahogy találkoznak, egy bárba mennek, jól szórakoznak, visszaemlékeznek a gyerek korra. Az egyik a másikat visszafogja ne igyon többet; együtt mulatnak; várnak; pálcika lányoknak udvarolnak; és még sok-sok minden. Azt gondolom nincs is ideje senkinek végig nézni az összest. Előre lépek, s intek egyet hátra a vászon mögé, mire az utolsó figurám odalép, adok neki egy ötöst, aztán meghajlunk és én lesietek a színpadról. Remélve, hogy a műsor eléggé tetszetős volt. Én elégedett vagyok a végeredménnyel. A pálcika barátom még integet utánam, aztán ő is eltűnik, a többi apró rajz viszont ott marad, hogy az "emlékeinket" jobban szemügyre vehesse, aki akarja.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
tán látott a jövőmben valamit? 
*tüsszent xD*
