Tök jól hangzik Matt

szia?

helóka

Tetszik a hajad színe Alex *-*

Niko, tudsz táncolni? *-*

Szia *-*

nem jutnak szóhoz a szépségedtől  

mert ha nem, akkor vegyél vissza az egódból   

Niko: Pedig akkor legalább lenne mire egóznod

Köszi Alex, ha szeretnéd majd segítek

LoL Niko, álmodozol?

Alex, hajrá

Nem szóltam be te viszont nagyon mellre szívtad

Werbőcy István

Napszemüveg, baseball sapka és a talárom csuklyája is a fejemen. Ha valaki azt mondja 10 évvel ezelőtt megszeretem a talárt röhögve szétátkozom. De hát az élet már csak ilyen. Az embernek a saját képébe röhög és fittyet hány arra, hogy ő mit szeret. Mondjuk most nem is süt olyan erősen a nap, de jobb az óvatosság.
Igaz, erre csak addig van szükség, amíg belépek a kastély bejárati csarnokába. Ahogy becsukódik magam mögött az ajtó, hátra dobom a csuklyát, a baseball sapkát megfordítom, így az ellenző a tarkómat takarja és a napszemüvegemet is lejjebb tolom, úgy lépek közelebb a pontokat mutató homokórákhoz. A levitáét szemlélem és mellette a navinét.
- Alakulunk... - állapítom meg, ahogy jobban megnézem, hogy az eridont már elhagytuk, de lássuk be, nagyon messze vagyunk a győzelemtől. Ekkor nyílik újra az ajtó és én odébb araszolok, hogy még egy halvány fény sugár se érjen, nem mintha belehalnék, csak azért mégis.
A belépő fiú valószínűleg nem vesz észre, s ahogy körbe pillant egyértelművé válik, hogy most először van itt. Vajon én is ilyen fejet vágtam? Tűnődöm el, aztán arra jutok, hogy remélem nem. Nem mintha baj lenne azzal, ahogy kinéz, de mégis csak más 14 évesen rácsodálkozni valamire, mint 24 éves fejjel tenni ezt. Megrázom a fejem, aztán meghallom, hogy motyog.
- Hajrá, hajrá! - biztatom vigyorogva, aztán közelebb lépkedek, hogy jobban megnézzem magamnak. Innen ugyanis nem látni, hogy melyik házba való. Az én taláromon persze ott virít a levita címere és a prefektusi jelvényem is. Pedig azt ki akartam már dobni... Na mindegy. Van, amikor jól jön.
- Min Jong - nyújtom előre a kezem, miközben bemutatkozom. Egyszerűen keresztnévre hagyatkozva, mert valószínűleg még ezt se nagyon fogja érteni. Kéne találnom egy magyar nevet magamnak. - De hívj csak szimplán Emdzséjnek - toldom még meg, mert így talán egyszerűbb, miközben várom, hogy ő is elmondja kicsoda.

Werbőcy István

Ha tudom, hogy ennyire zavarba jön, nem szólítom meg. Vagy de. A fene sem tudja, igazából élvezem ezt. Nem kéne, mert ugye tökre megváltoztam, de nem bírom ki, hogy ne vigyorogjak tovább rajta.
- Üdv, a suliban, kedves 13. generációs újra varázsló - vagy valami ilyesmi. Sosem gondoltam, hogy az ilyesmi számítana. Na de az én helyzetem merőben más. Megszámolni sem tudom, hogy hány ezer éve vagyunk csak varázslók... Pedig mennyivel könnyebb lenne az élet mugliként. Mondjuk már nem. De az ő korában ezt hittem.
Mindenesetre a kézfogás után lehajolok és felveszem a süvegjét. Megcsodálom, kicsit leporolom, még meg is fújom, hátha így tisztább lesz. Igaz egy bűbájjal gyorsabb lenne, de a pálcámat megkeresni tovább tartana, és egyébként sem akarom rögtön a szívbajt hozni rá.
A szavaira helyeslően bólogatok. Szép elhatározás, bár kicsit nagyratörő. De ki kell használni.
- Nos István, én nem akadályozlak meg benne. Valószínűleg a legselejtesebb vagyok az ország mágusai között, szóval hajrá. Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy segítesz lehagyni a navinét a pontversenyben - magyarázok neki vidáman még mindig aztán a homokórák felé bökök, hogy láthassa, bár másodikok vagyunk csúnyán el vagyunk maradva. Ám mintha ő kicsit megszeppenne. Pislogok is párat, hogy miért a cipőjét bámulja.
- Nem haragszom, de ha magázni fogsz, megha... izé... - gyorsan a fejébe nyomom a süveget - büntetőmunkára küldelek - mondom még mindig vigyorogva. - Még csak negyedikes vagyok.
Remélem nem vesz komolyan. Egyébként sem harapnám meg. Te jó ég! Milyen nap van? Már ilyen sok idő eltelt volna, hogy utoljára...? Nem foglalkozom vele.
- Szóval... új vagy? Körbe vezesselek? - érdeklődöm gyorsan, ezzel elterelve a saját gondolataimat is. Aztán az órámra pillantok. Még van bő egy órám, ráérek.

Werbőcy István

Röhögni kezdek. Nem bírom tovább. Annyira édes. De komolyan nem értem. A muglik teletömték a fejét valami hülyeséggel és középkori felfogásokkal a varázslókról, vagy honnan jött neki ez a bugyutaság?
- Valamikor a középkorban biztos úgy volt - mondom végül, mikor sikerül abbahagynom a nevetést és megvonom a vállam. - Nem tudom, neked mivel tömték a fejed eddig a varázsvilágról, de szerintem nagyon félre informáltak. - Megállapításom mosolyogva közlöm vele. Remélem nem veszem a kedvét máris. De igazán nem árt, ha tisztában van vele, hogy nem vagyunk maradi társaság. Mármint, az itteniek tuti nem azok, és ez jó is így, nem szerettem Koreában sem ezeket a régimódi dolgokat.
- Első lecke: ne higgy el mindent, amit hallasz vagy látsz - mondom neki nagyon komolyan, ahogy ledöbben a navine pontjain. - A tudást egyébként sem pontversenyben mérik... - ezzel pedig a komolyságomnak vége is. Megvonom a vállam.
- Egyébként rosszul tudod. Nem okosak. Bölcsek. A kettő pedig nem ugyanaz. "Egy levitás fő jelleme a bölcsesség, de igazából művészléleknek is mondható, mivel igen gazdag és érzékeny érzelmileg. Kerüli a vitákat, a fölösleges szópárbajokat." - idézek egy könyvből, amit valamelyik levitás hagyott a klubhelyiségben, én pedig beleolvastam. - "...igen kitartóak, lelkiismeretesek, megbízhatóak: amibe belefognak, azt minden úton-módon befejezik, de csakis azt, ami igazán érdekli őket. Megfontoltak, nagy önfegyelemre képesek, így távol áll tőlük a szeszélyesség..." - egy pillanatra el kell gondolkodnom mi volt még, de aztán folytatom - "...néha talán túl sokat gondolkoznak, tépelődnek, önelemeznek. Nagy hibájuk az, érzékenységükből kiindulva, hogy igen sértődékenyek... Hajlamosak a pesszimizmusra, és a feladatok kiötlői nem közülük kerülnek ki. Inkább csapatjátékosok, mintsem vezetők. A gyors döntés sem kenyerük. Lassan járj, tovább érsz elven, mindent átrágnak, még mielőtt határoznának."
Fejezem be, aztán megvonom a vállam.
- Biztos azon rágódik mindenki, hogy mi lenne a legjobb pontszerzési mód, ha le akarjuk hagyni a navinét. De az is lehet, hogy a pesszimizmusból fakadóan már feladták. Igazából mindegy. Szerintem semmi sem múlik ezen.
Magyarázom neki tovább aztán hátat fordítok a pontoknak. Azt nem kötöm az orrára, hogy én igenis tervbe vettem, hogy életemben először tanulni fogok így a pontversenyt is a szívemen viselem. Nem tesz jót az imidzsemnek, ha kiderül, hogy több száz pontot gyűjtöttem.
- Rendben. Mi érdekel elsőre? Megnéznéd a levitát, vagy a nagytermet? Esetleg az érdekel hol lesznek az óráid? Vagy kint néznél körbe? - imádkozom, hogy ne az utóbbit mondja, de persze azt is megoldhatjuk. Csak az általában kérdéseket szül. Igaz, mostanra egészen jó válaszaim vannak. Kár, hogy utálok hazudni.

Werbőcy István

Elgondolkodom a kérdésén, hogy higgyen-e a tanároknak vagy sem. A válasz ugyanis, nem olyan egyszerű, mint gondolná. Legalábbis a saját tapasztalataim alapján nem az.
- Azt hiszem, a bölcsesség azzal kezdődik, hogy el tudod-e dönteni, mit híhetsz el, és mit nem - jegyzem meg végül, nagy komolyan, még mindig gondolkodva, hogyan fejthetném ezt ki jobban, de sajnos nem találok rá megfelelő szavakat. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem mindent lehet elhinni a tanároknak sem.
Jobb is, hogy másra terelődik a szó. Mondjuk a pontverseny pont nem a legjobb téma jelenleg.
- Tapasztaltnak nem mondanám magam. De a legjobb módszer az egészen biztosan a kitartó pontgyűjtögetés. Lehetetlen pedig nem létezik. Ha valamit igazán akarsz, akkor mindent megteszel, hogy elérd a célt - felelem végül egészen könnyedén. Aztán hátrapillantok, még egyszer a pontversenyre. Már majdnem nekiállok számolni, hogy hány pont is kéne, még az ujjaimat is magam elé emelem, aztán megrázom a fejem. - Szerintem sima ügy. Főleg ha te is beszállsz a nagyratörő vágyaiddal. - Az utolsó mondatot már vigyorogva közlöm vele, elvégre lássuk be, eléggé fennköltnek hangzott, de legyen úgy, ahogy mondta. Nekem aztán édes mindegy. Én is megteszem, ami tőlem telik.
Visszafordítom a fejem, s ha már felajánlottam, hogy körbe vezetem, el is indulok.
- Akkor irány a Levita! Először a Gólyalakban leszel, aztán ha megismerkedsz a többiekkel, akkor választhatsz, hogy melyik fiú szobába költözöl be - magyarázom neki, aztán csak bólogatok - Persze, nem probléma! Ha a nagyteremben járunk be is kaphatunk majd pár falatot.
Hátha elmegy kicsit az idő...

Werbőcy István
Előzmények

Elmereng, de én is hasonlóan teszek, így nem igazán tűnik fel. Amikor megszólal, akkor viszont hátba veregetem, s viszonzom a kacsintását is.
- Ez az! Így kell hozzáállni! Jók leszünk! - toldom még hozzá, aztán megindulok a keleti szárny felé. Majd ez után kapcsolok, hogy szegény gyerek csomaggal van.
Végig tapogatom a taláromat, de fogalmam sincs, hol a pálcám. Elsőre nem igazán érzem, keresgélni meg nincs kedvem.
- Nehéz? Viszem helyetted! - mondom végül és ellenkezést nem tűrően fel is kapom a csomagját, majd tovább indulok. Közben meg gondolkozom milyen beállítottságú vagyok.
- Hmm... Beképzelten hangzik, ha azt mondom művész? - kérdezem végül, kissé bizonytalanul, mert nem tudom pontosan, hogy szabad-e ilyet mondani. Az illemtan tanárt meg kéne kérdezni. Na majd a legközelebbi órán, feltéve, hogy beenged még. Elvégre legutóbb szemtelennek titulált, pedig nekem kettő is van! De ezt nem közöltem vele.
- Egyébként boltom van a faluban, és ha minden jól megy, ha végzek is meglesz - folytatom csevegő hangon, ahogy felfelé terelem Istvánt a lépcsőn, hiszen a levitához fel kell jutnunk a szfinx portéjához.
A kajás kérdésére megtorpanok. Egy pillanatig vacillálok, de aztán kénytelen vagyok bevallani neki az igazságot.
- Fogalmam sincs milyen a mugli menza... De az itteni kaja több mint ehető szint. A minimum, hogy a lábujjaid is megnyalod utána!
Persze... ízlések és pofonok. A zöldségek-gyümölcsök mindig jók, a tofu is, már amikor van. A húsokról meg nem tudok nyilatkozni, bár az illata annak is egészen jó szokott lenni... Főleg a hurkáé.
- Remélem jó vagy találós kérdésekben. A levitába csak akkor jutunk be, ha megválaszoljuk a szfinx találóskérdését. - Tájékoztatom Istvánt, ahogy rákanyarodunk a portré folyosójára. Engem időnként megfog a cirmos, de legtöbbször szerencsém van és nem matekos feladatot ad.

Werbőcy István

- Semmiség - legyintek neki, mert hát nem is nehéz a cucca. Na meg nem megyünk olyan messzire. A terveim kapcsán viszont elég bizonytalan vagyok még mindig. Furcsa, hogy itt mennyire jól reagálnak rá, miközben a fél életem arra ment rá, hogy ezt megpróbáljam elfogadtatni a környezetemmel.
- Hmm... Ez tetszik! Legközelebb én is ezt mondom majd. Már ha nem bánod - kérdőn pislantok rá, vajon hagyja-e majd, hogy az ő szavait használjam a saját érdekemben. Ugyanis nagyon jól megfogalmazta. Nem mintha szükségem lenne a közeljövőben arra, hogy bárkinek is számot adjak, de jobb félni mint megijedni.
- Művészeti ellátó. Ha felveszed a művészetek tárgyat, minden amire szükséged lehet, nálam megtalálod - kacsintok rá, az ajánlatán meg elmosolyodom - Kedves tőled. De figyelj egyenlőre a tanulmányaidra. Jelenleg túl macerás lenne elintézni, nem tudom kapnál engedélyt, hogy csak úgy lejárj a faluba.
Célzok a felügyelőkre, bár nem tudom mennyire van tisztában a jelenleg fent álló szigorított rendszerrel. Ugyanakkor tetszik a lelkesedése.
- Ha kicsit lazítanak a rendszeren, akkor persze semmi akadálya - mondom neki mosolyogva, mert nem szeretném, ha félreértené. Egyébként is valóban jól jönne még egy-két segítő kéz. Ádi mellett nem mindig tudok dolgozni, van valami a srácban, ami eltéríti a gondolataimat. A lányok meg szerintem azért járnak le, hogy szórakozzanak. Igaz engem nem zavar, de néha szeretnék csak pihenni. Azt pedig napközben tudok a legjobban.
A szfinx miatt meg azt hiszem nem kell aggódnom, már ha hihetek Istvánnak.
- Szuper, akkor ma már biztos nem maradunk a folyosón! - nevetek rá, bár nem mondom neki, hogy azért, mert én meg ahhoz vagyok sík hülye.
Leteszem a táskáját a földre és a szfinx portréjára mutatok, miközben körbe pislogok, nincs-e más a közelben, de szabad a terep.
- Itt volnánk - mondom újdonsült háztársamnak, majd a Szfinxhez fordulok. - Helló! Szeretnénk bemenni, szóval ne kímélj!
A nő morcosan néz rám, mintha valami fontosban zavartam volna meg, majd némi mérlegelés után megszólal:
-  Amikor a király alszik, minden, amit igaznak hisz, hamis. Más szóval, minden, amit a király alvás közben hisz, az hamis. Amit viszont ébren hisz, az mind igaz. Nos, múlt éjszaka, a király azt hitte, hogy ő is, és a királynő is alszik. Aludt ekkor a királynő, vagy sem?
Istvánra pillantok. Azt hiszem ez nem olyan nehéz feladat. Valahol szerintem még olvastam is erről és talán a megoldást is tudom, de mégiscsak úgy az igazi, ha ma a társamnak hagyom a rejtvény fejtést.

Werbőcy István

- Kösz - nézek rá hálásan mosolyogva, mert hát igen, ez így tényleg nagyon egyszerűen megfogalmazta a lényeget. A varázsvilág italin pedig elgondolkozom kicsit...
- Vajsört? Mondanám, hogy lángnyelv whiskey-t de ahhoz még fiatal vagy szerintem - Én meg nem bírom, de ez megint más kérdés. Ez a kettő a leghíresebb, persze van sok más is, de a vajsört tuti mindenki ismeri és azt korsóból is lehet inni.
A bolt kapcsán, látom, hogy kicsit lelombozódik. Nem ez volt a célom, de hát na. A jelenlegi szigorított szabályzat mellett, nem olyan egyszerű ez, mint gondolná.
- A túl sok mágia használata egy helyiségben nem kifizetődő. A probléma a jelenleg fentálló szigorított eljárás. Felügyelők vannak a kastélyban és ahhoz, hogy kiléphess, külön engedély kell. Rengeteg tök felesleges papírmunka, kísérő tanárok meg mindenféle ilyesmi. Egyébként sosem utasítanék vissza egy segítő kezet - főleg nem egy számtanban jártast, amilyennek István vallja magát. Mert lássuk be, könnyen megtörténhet, hogy cserben hagy a mágia, vagy bekrepál a pénztárgépem és akkor bizony nem tudom, hogyan fizettetem ki az árukat a vevőkkel.
A pszichológia szóra megborzongok. Nem szeretem a mágiaág űzőit, bár szerintem a mugli változatok sem tetszenének.
- Feltételezed, hogy nem tudom mire van szükségük? - pillantok rá kissé talán sértődötten. Persze ő nem tudja, hogy 4 éves korom óta ezzel foglalkozom, s hogy mennyire jó érzékem van hozzá, de azért valahol mégis bánt a dolog. Ha nem lenne bonyolult kiszámolni, hogy az akkor most hány év tapasztalat, bizony az orra alá is dörgölném. Így viszont nem bonyolódom bele. Egyébként is megérkezünk a portréhoz, s a szfinx ha elsőre morcos is, végül csak ad nekünk egy feladványt.
Nekem a szerencsém az, hogy olvastam egy könyvet, amiben benne van ez a fejtörő, így kapásból rá tudnám vágni a választ, különösebb gondolkozás nélkül. Azonban nem ezt teszem, hanem Istvánt figyelem, mellé lépek, próbálom elolvasni, kisilabizálni, hogyan gondolkozik. Azonban nincs elég időm minderre, mert viszonylag hamar rávágja a választ.
- Ügyes vagy! - veregetem hátba, s a szfinx arca is megenyhül, majd tesz róla, hogy bejuthassunk a Levita klubhelyiségébe. Ahogy feltárul a bejárat, intek Istvánnak, hogy menjen előre. Felkapom a csomagját és egy pillanattal később én is követem őt.

Rachel

- Ccöh! - horkanok fel mosolyogva, mert hát nem sokra megyek a "szépet" szóval. Ahogy a további magyarázattal se... - Nem... de őőő... Megoldjuk...
Mert tényleg nem értem, hogy a vádlija fölé és a térde alá, hogy mehetne. Eddig abban a hitben éltem, hogy a vádli van közvetlen a térdhajlat alatt, de lehet rosszul tudom.
- Jah, hogy jah! - mondom végül amikor újra elmagyarázza és végre megértem. Leül én pedig elfekszem. Képzelem milyen látványt nyújthatok. A lapot a lábára helyezem és gondolkozom, próbálom ám elképzelni a sárkányt. Nonfiguratív és fekete. Ez sem túl sok.
- Meg tudod mutatni nagyjából mettől-meddig szeretnéd? - kérdezem még mindig a lábát nézegetve. - Szép lábad van amúgy - jegyzem meg tök mellékesen és ha megmutatja hova és mekkora sárkányt szeretne azt bejelölöm a lapon, aztán elveszem a lábáról és magam elé helyezem, hogy elkezdhessek egy skiccet. Közben pedig tovább kérdezgetek.
- Szárnya legyen? Tüzet okádjon? Tekeredjen, vagy egyenesen álljon? - és még sok-sok hasonló, hogy valami konkrétabb elképzelést kapjak a lánytól, mert mégis csak az ő lábán fog virítani, nem lehet elviccelni a dolgot. Persze ha nem tetszik neki az első, rajzolhatok neki még 100 másikat, de mégis egyszerűbb lenne, ha rögtön az elején tisztáznánk a legfontosabbakat.

Rachel
Megjelenés

Sokáig gondolkoztam, hogy kit vigyek el bálozni. Mert az persze meg sem fordult a fejemben, hogy kihagyjam... Főleg, hogy ha minden jól megy, jövőre kötelező is lesz a dolog. Nem árt hát felkészülni rá. Szóval gondolkoztam ki lenne alkalmas. Elsősöket mégsem vihetek a felsőbb évesek nagy része meg rosszul nézi, hogy "csak" negyedikes vagyok. Aztán beugrott Rachel, és tudtam, hogy ő tökéletes. Szép, okos, aranyvérű... (nem mintha ez nekem számítana, de van amit úgy belenevelnek az emberbe, hogy nehezen gyürkőzi le) ráadásul félig koreai is. Szóval biztos voltam benne, hogy mellette jól érzem majd magam. A kastélyban a nagyterem elé beszéltük meg a találkát, elvégre a rellonba nem mehetek le, ő meg nem jöhet le a faluba engedély nélkül.
Én fehér nadrágot, hozzá illő cipőt és kék inget választottam. A hajamat hirtelen szőkére varázsoltam és miután felkerült az órám és pár karkötő, meg fülbevaló késznek is nyilvánítottam magam. Minderre felvettem a taláromat és úgy mentem fel az iskolába, lehetőségeimhez mérten elbújva a nap elől.
A nagyterem előtt már többen is várakoznak, de Rachelt még nem látom, így úgy döntök lerakom a talárt előbb a levita klubhelyiségben, arra ugyanis semmi szükségem.
Nyugodt tempóban sétálok vissza a bál színhelyéül szolgáló terem elé és hamar ki is szúrom a páromat. Nem okoz csalódást, piros ruhájában csodálatosan fest.
- Tudtam, hogy nekem lesz a legszebb párom, de még így is levettél a lábamról. A végén még azt fogom hinni vélavér csörgedezik az ereidben! - Lépek oda hozzá széles vigyorral, és bár kedvem lenne átkarolni a derekát, nem vagyok benne biztos, hogy jó néven venné, így egyszerűen csak odatartom a jobb karomat, és még mindig mosolyogva szólalok meg - Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, ha részedről is rendben, akkor mehetünk.

Rachel

Bólogatok, jelölök, így már valamivel jobban értem, hogy mit is gondol. A pirulásán mosolygok. De nem teszem szóvá.
- Nekem ne köszönd, én csak megállapítottam a tényt - Mondom neki, aztán a lapra koncentrálok. Igyekszem nagyvonalakban felvázolni egy sárkányt, majd ahogy faggatom és tisztulnak a részletek én is egyre aprólékosabb munkába váltok. Aprókat bólogatva, hogy lássa közben figyelek ám és igyekszem eleget tenni a kérésének.
- Ez igazán megtisztelő - pillantok rá fel végül épp csak egy pillanatra, megvillantva egy vidám mosolyt, aztán visszafordulok a papírhoz, és tovább rajzolgatok, immár hason fekve a folyosón. Már-már elkezdenék dudolászni, amikor feltesz egy kérdést.
- Öhm... Nem is tudom. Az első lyukat a fülembe 14 éves koromban szúrta a legjobb barátom. Totál kiakasztottam vele mindenkit... Úgyhogy jó ötletnek tűnt többet is csinálni. - Mesélem lazán, és el-elmosolyodva az emléken, még ha most kicsit keserűnek is tűnik a dolog.
- Az utolsót egy muglival lövettem, amikor eltanácsoltak a Szöuli Varázslóképzőből. Szimpla dacból - a köztes 3-4-ről meg tényleg nem tudom már. Nem is volt olyan fontos. Bár tudom sokan különösebb jelentőséget nyilvánítanak ezeknek a dolgoknak, nekem csak annyi szerepe volt, hogy "menő" és "kikészíti" az ősöket otthon.
- A nyelvemet pár éve lövettem a szülinapomon, részegen, szóval nem emlékszem... - zavartan megvakarom a tarkómat mert hát khm... Ciki vagy sem... De ez van - De ha emlékeznék rosszul járnának, mert vagy két hétig fel volt dagadva a nyelvem és még beszélni sem tudtam, nem hogy enni...
Elhúzom a számat. Erről amúgy nem szoktam beszélni. Ahogy arról sem, hogy naivan azt reméltem, ennyivel visszaszerezhetek egy lányt. Néha tök idiótának érzem magam. De azért nem bántam meg. Emlékeztet rá, hogy ne kövesem el még egyszer ugyanazt a hibát.

Rachel
Megjelenés

Rachel

- Köszönöm - pillantok fel rá hálásan, aztán visszafordulok a rajzoláshoz. Nem hiszem, hogy elpirulok, legalábbis nem érzem, hogy elöntené a melegség az arcom, de azért zavarba hoz. Még annak ellenére is, hogy tudom hogy jól rajzolok. Festek. Festeni jobban tudok, ez az igazság. De a rajzolás se megy rosszul. Igaz ritka, hogy így kérésre alkotok valamit, de most egészen kikapcsol.
- Túl sokat hiányoztam... - mondom vállvonogatva, aztán felpillantok rá - Vagy ha úgy tetszik, volt jobb dolgom, mint órákra járni - mondom vigyorogva, felhúzott szemöldökkel, s remélem sejti, hogy a mosdódekoráláshoz hasonló nagyon jó időtöltéseim voltak. Persze nem csak ilyesmik, de jelentős része a hiányzásaimnak hasonló okokból fakadt. Megint másik részük abból, hogy festeni mentem valahova, vagy gitároztam az út mentén, esetleg csak belemerültem az olvasásba az udvaron és nem hallottam a csengőt, ami jelezte, hogy órára kell menni. De nem megyek bele, hacsak nem kérdez rá.
- Én sem tudtam. De gondolom, nagyon vagánynak képzeltem magam - húzom el a számat, és színezgetni kezdem a megrajzolt alakzatot. - Ha ésszel csináltam volna, viszem az öcsémet magammal, de ő ahhoz túlságosan buligyilkos.
Állapítom meg keserű mosollyal s még jobban elmerülök a színezésben. Aztán ahogy kiegészíti a mondandóját, felpillantok rá, a szemeibe nézek és nagy komolyan válaszolok.
- Helyes. Ne is kerülj mélyebbre. Soha - tanácsolom a lehető legkomolyabban, aztán lepillantok a rajzomra és késznek nyilvánítom.
- Ez hogy tetszik? - kérdezem, ahogy felkönyökölök, majd felülök s felé nyújtom a papírt.

Rachel
Megjelenés

Bólogatok, mint egy mugli bólogatós kutya, aztán széles mosoly kúszik az arcomra.
- Nem is rossz ötlet... Nem is rossz... - csak a felügyelők ne lennének... De segáz, majd megoldjuk valahogy. Vagy máskor, máshol. De az ötletet mindenképp megvalósítjuk majd.
- Nem tudom. Szerinted? - kérdezek vissza kihívóan, de ahogy realizálom, hogy nálam nincs pálca, ez már annyira nem is jó poén. Csak az javít a dolgon, hogy kiderül ő is azért dobta fel a kérdést, mert nála sincs. - Szörnyűek vagyunk, de legalább biztos, hogy jó párost alkotunk - állapítom meg újra és ahogy véginézek magunkon, arra jutok, hogy valóban. Bár két teljesen különböző stílusban és színvilágban készültünk, tulajdonképpen jól mutatunk egymás mellett. Ha ez egy kompozíciós feladat lett volna, akkor se tudtuk volna jobban megoldani. Tökéletes ellentétek vonzzák egymást páros, némi közös tulajdonsággal megfűszerezve.
- Nem varázsolunk - válaszolom végül a kérdésére is, és könnyedén megvonom a vállam, remélve, hogy tényleg nem. Aztán mivel döntés képtelen vagyok, őt kérdezem, mit szeretne csinálni először. A sorrend tetszik, a merészség is. Elmosolyodom. A fürdő lesz a legjobb, érzem.
- Tetszik a sorrend. Határozottan. De mondd, nem kell megvárnunk a végzősök nyitótáncát? - kérdezem kissé bizonytalanul. Mert mintha valami ilyesmit magyaráztak volna a többiek a klubhelyiségben, mielőtt eljöttem. Nem mintha figyeltem volna. De ha nyitótánc... akkor elég merész lenne, ha mi táncolnánk elsőnek. Engem mondjuk nem zavar. Csak nem tudom Rachel hogyan vélekedik erről.

Rachel

- Öhm... - megköszörülöm a torkomat és kissé zavartan pislogok körbe - Tudod azóta... megkomolyodtam - mondom nem túl meggyőzően, de aztán veszek egy nagy levegőt és megpróbálom máshogy megfogalmazni - Vagyis... Rájöttem, hogy nem sok esélyem van Alapfokú Mágikus Bizonyítvány nélkül... Azzal se. De anélkül abszolút semmi... És a Művészeti képzésre mehetek, amíg az nincs meg...
Fejezem be kissé sután, elhúzott szájjal. Aztán rámosolygok.
- De persze te még fiatal vagy... Mindenesetre jobb ha bejársz az órákra. Tapasztalatból mondom - Nem hiszem, hogy valaha megfordult a fejében, hogy sokkal idősebb lennék. Hivatalosan csak egy évvel járok felette.
Kicsit talán jobb is, hogy másra terelődik a szó. Bár igazán nem vagyok az a fajta, aki ne válaszolna a legtöbb dologra őszintén. Persze más kérdés az, ha mondjuk a félvámpírság kerül szóba. Azt nem kötöm akárki orrára. Csak ha nagyon muszáj, de olyan meg tuti nincs.
- Hehe... Na igen... Ha ő velünk jön, akkor valószínűleg egyáltalán nem iszom. De nem biztos, hogy rosszul jártam volna. Néha az az érzésem, hogy ő vigyázott rám, mindig és nem fordítva. Máskor meg sajnálom, hogy nem sikerült csak egy kicsit elrontanom - vállat vonok ismét. Ez már lassan rossz szokássá válik. De valóban kettős érzéseim vannak Kwonnal kapcsolatban. Persze rengetegszer megvédtem. Mert őt aztán simán elverték volna, hogy elvegyék a pénzét, vagy a drága ruháit. Muglik ellen pedig amilyen szabálytudó sosem rántott volna pálcát.
A témát azzal zárjuk, hogy majdnem megesketem a lányt, hogy nem lesz részeg. Kedvem lenne ténylegesen megtenni, de tudom, hogy semmilyen jogom nincs hozzá. Inkább a rajzot mutatom meg neki.
- Persze... Csak így lapon... furán mutatna, ha a körbe tekeredést rajzolnám meg. De örülök ha tetszik - mosolygok rá, aztán lassan felállok. Leporolom a taláromat, aztán felsegítem őt is, ha igényli.
- Akkor végeztünk? - kérdezem próbálva, nem túl lerázósnak hangzani - Mert akkor hazamennék... - megrángatom a taláromat, hogy értse, megválnék már tőle. Na meg a boltomba is be kéne nézni... De mindez másodlagos.

Rachel
Megjelenés

- Miben gondolod magad szörnyebbnek? - pillantok rá meglepetten, mert azért egy szép és okos nővel állok szemben, így az én elképzeléseimben sehogy sem áll helyt a megjegyzése. A másik megállapítása a tökéletességről azonban már tetszik.
- Enyhén ellentmondásos vagy, de tudod mit? Így is tökéletes - kacsintok rá végül, aztán ismét körbe nézek. Keresem az ismerős arcokat, de ismét rá kell döbbennem, hogy ez a kastély hatalmas és több diák van benne, mint amennyit észben tudok tartani. Persze az arcok ismerősek, a folyosóról egy-egy óráról, de semmi konkrétabbat nem tudok kötni a legtöbbhöz, ez pedig azért ijesztő. Vagy csak azt mutatja, hogy feleannyira se vagyok szociális, mint régen.
Pálca híján meg kell egyeznünk, hogy nem varázsolunk, ami valószínűleg nem is nehéz, de azért bennem kelt némi aggodalmat, hogy nincs nálam az a mágikus bot. Ezt persze jól titkolom. Egyébként is, mi baj lehetne?
- Előfordul - mosolygok rá elnézően, ahogy kiderül, megfeledkezett a végzősökről. Azt hiszem, ha nem lennék prefektus - igaz, most nincs rajtam a jelvény - engem sem izgatna annyira, de így jó példát kell mutatnom. Sóhajtok egy nagyot, aztán ahogy Rachel megváltoztatja a sorrendet, rábólintok.
- Rendben, akkor együnk valamit - ismét a karomat emelem, hogy aztán a kék asztalhoz vezethessem, (már ha nem ellenkezik) majd hosszasan nézelődni kezdek, és próbálom megállapítani, mi micsoda. - Van esetleg javaslatod, hogy mit kóstoljunk meg? - kérdezem meg őt, miközben azon agyalok, hogy említettem-e már neki valaha, hogy nem eszem húst.

Rachel
Megjelenés

Tetszik? Igen azt hiszem, most határozottan tetszik, hogy ilyen titokzatos. Mosolyra húzom a számat, vele szembe fordulok és egészen közel hajolok a füléhez, hogy megkérdezzem:
- És később beavatsz majd a titkaidba? - Épp csak annyira húzódom vissza, hogy a szemeibe nézhessek, kihívóan, felhúzott szemöldökkel várva a reakciót és a választ. Aztán felegyenesedem rendesen és mintha mi sem történt volna nézelődöm tovább, majd teszek neki egy újabb bókot, hogy aztán a tánc helyett az evésre tereljük a figyelmünket. Ami azt illeti, én még mindig bizonytalan vagyok az európai konyhában, ezért is kérem a segítségét. Jól teszem, remek dolgokat sorol fel.
- Cukkini... - megnyalom a számat. Vajon honnan tudja, hogy az az egyik kedvenc zöldségem? Igazából mindegy. - Zöldséggel... - döntök, és a döntést egy bólintással koronázom meg. Veszek egy tányért és átadom Rachelnek, majd magamnak is szerzek egyet s meg is pakolom az említett étellel. Megvárom, amíg Rachel végez, majd evőeszközt is veszek magunknak és a jobb kezem gyengéden a hátára helyezve terelem őt egy szabad asztalhoz, hogy nyugodtan ehessünk.
- Amúgy, mi az a francia lecsó? - kérdezem meg miután leteszem a tányérom az asztalra és kihúzom neki a széket, hogy helyet foglalhasson. Utána pedig figyelmesen hallgatva leülök vele szemben, s a késsel nem is foglalkozva, a balkezembe veszem a villát, s falatozni kezdek.

Rachel
Megjelenés

Figyelmesen hallgatom, és arra jutok, hogy jó irányban haladunk valami bizalmasabb kapcsolat felé, de ő óvatos. Ez pedig jó. Ha ilyen fiatalon ilyen lettem volna, valószínűleg sok kellemetlenségtől megkímélem magam, de hát nem voltam az. Most sem vagyok, nem ennyire, mint ő. Pedig változtam és határozottan úgy érzem, hogy be is zárkóztam, de talán pont az ő titokzatossága az, ami miatt meg mernék nyílni neki. Egyelőre azonban csak biccentek, jelezve, hogy tudomásul vettem, s kivárom türelmesen, amíg úgy dönt, megoszt velem valamit, amit másokkal esetleg nem tenne. Elvégre nekem is van ilyen titkom. S lehet ha tudná, nem is állna itt, ilyen nyugodtan mellettem. Így viszont minden aggódás nélkül megteszi én pedig örülök neki, hiszen kellemes társaság.
A választék széles, s bár nem mindent ismerek fel, miután megemlíti a cukkinit rögtön kiszúrom a kedvencemet és nem is nagyon érdekel, van-e más az asztalon.
-  Ühüm. Nagyon – bólintok neki vidáman, amikor a zöldség kerül szóba és már adom is neki is a tányért, majd megpakolom a sajátomat, hogy aztán leülhessünk enni. Gyengéden terelem az asztalhoz, és teljesen természetes módon húzom ki neki a széket. Igazából meglep, hogy ezt megköszöni, de aztán eszembe jut, hogy volt erről szó illemtanon, hogy nem olyan elterjedt ez manapság.
- Oh, hát ez... igazán természetes. Nekem legalábbis – fűzöm hozzá, csak úgy mellékesen, mert hát valóban. Ezt is belém átkozták, mindenféle túlzás nélkül. Ha csak egyszer is elfelejtettem volna, akkor biztos, hogy valamilyen kisebb kellemetlenséggel sújtanak, pluszba mindenféle tiltásokkal. De tulajdonképpen értékelendő az „atyai” szigor, amiben részesítettek.
A francia lecsó, pedig – bár az igazság az, hogy a lecsót sem tudom mi – azzal, hogy hús nincs benne, igazán jól indul.
- Akkor azt mindenképp megkóstolom majd! – mondom lelkesen, aztán rámosolygok. – Neked is! – Aztán enni kezdek.

Boldog éjfélt! Működő oldalt!

Rachel
Megjelenés

- Ühm - bólintok helyeslően, hogy egyezünk. Mást nem nagyon tudok hozzáfűzi és nem is nagyon érdemes. Az újabb kérdésére viszont egy komoly pillantást kap, és egyáltalán nem azt a választ, amire számít.
- Vizet! - Egy pillanatnyi hatás szünet után azonban elnevetem magam. - Láttam pár lángoló poharat, azt kipróbálhantánk... - mondom végül megenyhülve, nem kevés kíváncsisággal. Azok viszont a piros asztalnál voltak, így személy szerint arra szavazok, hogy előbb együnk, aztán jöhetnek az italok. Mivel Rachel nem tiltakozik le is ülünk, s mivel nekem természetes minden gesztus, lassan zavarba hoz a túl sok beszéddel a téma kapcsán.
- Megtartom! - vágom rá, majd hirtelen ötlettől vezérelve, a villámmal az ő tányérja felé nyúlok és lopok egy keveset a kaviárjából. Csukott szájjal - erre rettentően figyelek ám!!! - a kaviárt ízlelgetve mosolygok és küzdök a feltörni törő nevetéssel, mert azt gondolom, ez nem éppen az udvarias magatartás, amiről beszéltünk. De valamivel mégiscsak ki kellett magam vágni.
Ezt követően persze a saját tányéromnak szentelem a figyelmem, s bár szívesen beszélgetnék, észben tartom a "magyar ember evés közben nem beszél" mondást, amit olyan sokszor hallottam és ennek megfelelően csöndben is maradok. Bár nehezemre esik, ahogy a csukott szájjal evés is.
- Kérsz még valamit? Vagy megnézzük az italokat? - kérdezem, miután megtörlöm a szám egy szalvétában, látva, hogy a rellonos, tulajdonképpen csak rám vár.

Rachel
Megjelenés

Határozottan vicces nézni az arcára kiülő megrökönyödést. Ezért már megérte, nagyon is. De persze nem bírom sokáig a komolyságot, s hamar megenyhülök, hogy megadjam a választ, amit hallani szeretne. Ugyanakkor még így is ki kell ábrándítanom.
- Nagy valószínűséggel, csak valami gyümölcslé mix lesz... - engem mondjuk nem zavar, nem vágyom rá, hogy becsípjek. Főleg nem egy ilyen helyen. Emberként még talán bevállalnám, félvámpírságom miatt azonban nem merem vállalni a felelősséget. Még akkor sem, ha amúgy nem érzem, hogy szükségem lenne vérre.
Az evés egy jó darabig leköt, és bár kissé elmókázunk, azért többnyire csendben fogyasztjuk el az ételünket. Észrevételére, miszerint finom, csak bólogatok, mert épp tele a szám, és nem akarom az újdonsült illemtudásom teljesen romokba dönteni. Jól megrágom az utolsó falatot is, majd a számat megtörlöm a szalvétámmal, s megkérdezem, készen áll-e a koktélok tesztelésére.
- Akkor menjünk - felelem könnyedén, felállva, s mellé lépve, hogy most ismét kihúzzam a székét, ezzel megkönnyítve a felállást számára, majd a karomat tartom, hogy ahogy eddig is, együtt mehessünk az italos pultokhoz.
Ott aztán lehajolok, hogy közelebbről is megcsodáljam a lángoló finomságokat. Az egyik poharat közelebb húzom magamhoz, de még nem emelem fel az asztalról.
- Eszméletlen jópofa! - állapítom meg gyermeki egyszerűséggel, majd felállok, s egy másik, szintén lángoló italt Rachelnek nyújtok, bal kezemmel pedig felemel azt, amit az előbb nézegettem. Amint a lány elveszi az italát, én a lángokba teszem a kezem, hogy megvizsgáljam, melegít-e vagy csak látszat tűz. Égetni nem éget, ebben teljesen biztos vagyok.
Pár másodperc után aztán észbe kapok, s a tűzben játszó jobbom, magam mellé zárom, majd zavartan pislogok partneremre.
- Öhm... Egészségedre! - mondom némi habozás után, megemelve a poharam, koccintásra, majd bele is kortyolok a különleges italba.